Sorozatajánló: Star Trek: Starfleet Academy - Első évad (2026)

 Sorozatajánló:

Star Trek: Starfleet Academy 

Első évad (2026)

Az első szó a döbbeneté. A döbbeneté, amely elfog a tiszteletlenség láttán, mellyel a kapott örökséget az elfajzott utódok elpazarolták. A Star Trek: Starfleet Academy alkotói egyszerűen nem ismerik kellően az univerzumot, amelyet bővíteniük kellett volna. Vagy csak nem érdekli őket az egész. Persze már az első trailerek után lehetett sejteni, hogy valami borzalom készülődik, de ez még a legpesszimistább várakozásaimat is alulmúlta. Pedig alapvetően jó ötlet lett volna megismerkedni a csillagflotta tisztképzőjével, ahonnan James T. Kirk-ök, Jean-Luc Picard-ok és Benjamin Sisko-k jöttek, de elitképzés helyett nagyrészt nevetséges tinidrámát láthatunk. Hogy valami pozitívot is említsek: a sorozat minősége felfelé ível, az egészen pocséktól eljutunk a majdnem élvezhetőig. 

Igazából a sorozat epizódjainak megtekintése során jegyzeteltem, de annyi megírandó gyűlt össze már az első öt epizód után - nem éppen pozitív kontextusban - hogy zömében ki kellett hajítanom, mert rekordhosszúságú és olvashatatlan kritika lett volna belőle. Különösen gyatra ugyanis az évad első fele, amely helyenként hajmeresztő logikátlanságoktól szenved, zömében pedig simán csak bárgyú. A Star Trek franchise esetében különösen ciki mondjuk, a tér és idő negligálása. Csak egy példa: Az újonnan kinevezett akadémiai kancellár beszédét azzal kezdi, hogy 24 órája még nem hitte volna, hogy kancellár lesz, főszereplőnk Caleb Mir meg egy nap alatt lopásért elítélt börtöntöltelékből az akadémia hallgatójává avanzsál... Komolyan? Huszonnégy órával az akadémia újranyitása előtt még nem tudja a Csillagflotta, hogy ki lesz a vezetője a létfontosságú központnak? Tényleg felvesznek valakit csak úgy passióból - aki ráadásul bűnöző - 24 óra alatt? A sorozat komolynak komolyanvehetetlen, humorosnak meg nem eléggé vicces. Néha alig hittem el, amit látok. Az egyik tanóra végeztével főhösünket, Calebet leöntik valami géllel, majd megjelenik egy hologram és tejszínhabszerű anyaggal egy poroltóból arcon spricceli. Mindez a csillagflotta akadémiáján! Chaplin biztos nagyokat nevet a túlvilágról, hogy a börleszk még a 32. században is létezik. A sorozat első öt részének megtekintése közben nagyjából 10 percenként kellett szünetet beiktatnom, mert agyvérzést kaptam volna. A készítőgárda a forrásanyagot vagy figyelmen kívül hagyja, vagy folyamatosan megerőszakolja. A betazoidok szeme már nem fekete, a klingonok szexuálisan kompatibilisek az eddig csak hímnemű és mestereik által tenyésztett Jem'hadarokkal, hogy csak néhány anomáliát soroljak fel, de bőven lehetne csemegézni.

Ebben a megújult és elkorcsosult Star Trek univerzumban az uralkodó faj a Girlboss. Az akadémia szinte minden látható posztját ugyanis nők töltik be. Alkalmasabb parancsnokok, okosabb startégák, jobb döntéseket hoznak, bölcsebbek a férfiaknál és persze fizikailag is minimum egyenlőek velük. Mindez egy olyan sorozat esetében, amely hagyományosan fehér középosztálybeli fiú kockáknak készült!? Úgy látszik, igen nagy erők dolgoznak azon, hogy minden férfias műfajt valami bugyuta woke tinivígjátékká deformáljanak. Szerencsére megnézve az évadot, kiderül, hogy minden női szereplő alkalmatlan bármire, így nem kell aggódni, hogy a sorozatot néző fiatal srácok önbecsülése csorbát szenved. A sorozat korjellemző alkotás, a kadétok felvonultatásakor még véletlen sincs fehér srác a képen, mikor körbepásztázik a kamera a akakdémistákon. 

Az akadémián mindenféle lény képviselve van...
Természetesen a fehér férfit leszámítva, az mégiscsak túlzás lenne. 

Az oktatás "minőségéről" szólva, ami az akadémián folyik... Öööö. Leginkább nem folyik. Egy Star Trekbe helyezett Roxfortot kapunk bohócoknak beillő tanári karral, ahol mágikus növényeket kell nevelni, meg le kell győzni a Mardeká... vagyis katonai kollégium csapatát kviddics, azaz... Calicában. Megtudhatjuk, hogy a Bolygók Egyesült Föderációjának elsőszámú tisztképzőjébe való felvételhez az égegyadta világon semmiféle követelmény nem kell. Sőt, tulajdonképpen öt perc alatt bárki tagja lehet, az is, aki nem is a föderációhoz tartozó fajhoz tagja. Se fizikai, se szellemi képességek a belépéshez nem szükségesek, sőt a jelek szerint az agyhalál sem kizáró ok. Messze túlsúlyos vagy tini létedre és lenyeled a kommunikációs jelvényedet már az első napon? Fel vagy véve! Mindenen vigyorogsz, mint valami debil? fel vagy véve! Pár napja egy idegen küldöttséggel érkeztél ide? Fel vagy véve! A tanórák amiket látunk bicskanyitogatóak. Megtudjuk, hogy az akadémián nem tanulni kell, meg holmi ismereteket szerezni, hanem megnyílni mások előtt! Pedig ez nem is az Alienek keltetőbolygója. Mikor az akadémián megbuknak csapatként egy krízis kezelésében, mi segíthetne a kadétoknak? A parancsnokok bölcs tanácsa? A parancsnoki lánc precíz meghatározása? Folyamatábrák, hogy miként kell döntéseket hozni, kijavítani a hibákat? Dehogy! Egy kis színjátszás, mivel - szó szerinti idézet következik az egyik szereplő szájából - "a színház az egyik legerősebb eszköz a szociális és politikai változásokhoz. A színház államvezetés.".  Mondjuk, hogy a szociális és politikai változás mennyiben segít egy üstökös  megállításában - ebben buktak el két perccel korábban a diákok szimuláció során -, azt nem tudom... És nem, a színház nem államvezetés. Lehet tanulni belőle hasznos készségeket, de egy állam vagy egy űrhajó irányítását biztosan nem a Hamletből fogjuk elsajátítani. Emellett teljesen érthetetlen feladatok is a nebulók nyakába szakadnak. Vegyünk egy példát! A sorozat 2. részében egy nagyon fontos diplomáciai küldetés vár a kancellárra - hogy miért rá, az nem derül ki -, ugyanis fogadnia kell a betazoid faj delegációját, amely (újra)csatlakozna a föderációhoz. No, mit kell ilyenkor tenni? Így van, világos, hogy a küldöttséget az akadémiára éppencsak bekerülő, még egyenruhát is alig öltő fiatalok közé kell elküldeni, hisz mi is lenne meggyőzőbb érv a föderáció mellett, mint egy falka tinédzser. Ki a fene talál ki ilyet? Mintha az EU-hoz csatlakozni vágyó ország delegációját elküldenénk egy katonai iskolába tárgyalni, hogy bemutassák, mind "egy nagy boldog család" vagyunk. Egyébként a forgókönyvírók életükben nem olvastak még diplomáciai tárgyalásokról sem. A Star Trek régebben egy képzett szakemberek alkotta csoportról szólt, amely nehéz etikai, morális, filozófiai és diplomáciai kérdések megválaszolásával vonzott közönséget és rajongótábort, most meg kapunk egy tinidrámát. Nyafogás mindenhol. 

Térjünk át a szereplőgárdára! Hát az is megér egy misét. Fő protagonistánkat, Calebet (Sandro Rosta) a tinilányok számára választották, és nagyjából annyit is kapunk tőle, amennyi az elvarázslásukhoz a készítők szerint elég: kellően izmos felsőtestet, kellően sokszor. Emellé mérsékelt színészi képességek társulnak, de legalább viszonylag konzisztens karakter. A klingont játszó Karim Diane nem rossz, csak a számára írt karakter nem éppen egy klingon archetípus - sőt, annak ellenkezője -, míg Darem karaktere sótlan, mint egy vesebajos ebédje (A Fekete viperából loptam). A női karakterek sokkal borzalmasabbak. Az akadémia parancsnoka, Nahlan Ake a Woodstocki fesztivál hippijei közül lett kiválasztva, így nem tud rendesen leülni egy székre, az egyenruhát hanyagolja, mezítláb fogad tábornokokat, diákokat pizsamában, vagy éppen asztalon ülve... Csodálom, hogy nem dugaszol virágokat az ellenséges flotta zászlóshajójának torpedóvetőcsövébe. Tevékenysége kimerül pátoszos beszédek elmondásában, meg abban, hogy jelzi, az akadémián a kadétoknak nem követelményekre, hanem empátiára van szüksége. Mintha nem 18-20 évesekről lenne szó, hanem óvodásokról. Csodálom, hogy egyelőre még nem kínált füves cigit a diákjainak - másnaposan már vegyült közéjük -, de gondolom, ami késik, az nem múlik. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem Holly Hunter színészi kvalitásaival van a baj - mégiscsak egy Oscar-díjas színésznő -, mert az évad egyetlen igazán értékelhető részében (6. epizód) - amikor a történetben van mélység, és a párbeszédekben drámaiság -, akkor képes volt kiváló teljesítményt nyújtani. Lura Thok egy félig klingon, félig jem'hadar parancsnokhelyettes, afféle üvöltő őrmester, aki köpködve és prüszkölve beszél a nagyobb hatás kedvéért. A kisebbik probléma csak ezzel, hogy sikerült egy nőbe beleplántálni a férfiak legrosszabb tulajdonságainak egyikét - az egyenlőség szellemében -, hiszen a nagyobb az az, hogy ő biztonsági és taktikai parancsnokhelyettes, nem pedig kiképzésért felelő őrmester... A többi vezető sem túl alkalmas, de legalább kellően keveset szerepel a Voyagerből reaktivált Doktort leszámítva, aki kétségtelenül hoz némi humor- és nosztalgiafaktort. A sorozat egyébként tele utalásokkal a régebbi ST sorozatokra, ezzel palástolva a tényt, hogy semmit nem hasznosít abból a látványelemeken, vagy egyes régebbi - kedvelt vagy nem kedvelt - szereplők előhívásán kívül. A lánykadétok közül Genesis bájos, de semmi több. A rajongók utálatának fő tárgya Sam karaktere lett, és teljes joggal. Sam - az eredettörténete szerint - egy fotonalapú élőlény, aki hologram formájában kerül az akadémiára, ahol a sokszínűség jegyében a fiatal Monica Bellucci helyett inkább egy agyilag 5 éves, molett, fekete lány alakját öltötte magára, gondolom a pozitív distzkriminációval megszerezhető pontok miatt. Sam teljesítménye az évad első felében az infantilis vigyorgás és teátrálisan előadott bohóckodás. Ráadásul egy egész részt sikerült rászánni Sam-re, s csak ront helyzeten, hogy ez az epizód lett, amely tiszteleg(ne) a DS9 előtt. Hát jobb lett volna, ha nem teszi, főleg hogy a kedvenc Star Trek sorozatom volt, olyan zseniális részekkel, mint a In the Pale Moonlight... Iszonyatosan kínos az egész. Sam-et 8. részben majdnem elveszítettük, de sajnos megúszta. Mondjuk nem biztos, hogy az őt alakító Kerrice Brooks a legrosszabb színész a sorozatban, mert a Tarimát alakítő Zoë Steiner méltó vetélytársa. Sajnos a karakterek általában véve sem túl izgalmasak, és a Deep Space Nine-ban még a mellékkarakterek (Garak, Dukat, Martok, Eddington) is klasszisokkal voltak érdekesebbek, mint itt bárki.

A látványvilág? A robotok mintha a Csillagok háborúja legrosszabb részeiből zuhantak volna ide, de ezt leszámítva végül is nem rossz. Amúgy sem ez volt a Star Trek fő erőssége sosem. A mondanivaló az, ami nem nagyon fedezhető fel, illetve az a fő cselekményszál, ami összetartaná az önmagukban gyenge részeket. És ez komoly gond. Érezhetően az egész sorozatot tiniknek próbálták eladni (mint manapság szinte mindent, mintha más nem is nézne filmeket és sorozatokat), és nem tudom eldönteni, hogy ha az volnék ma, tetszene-e ez a valami. Remélem, nem. Értem én, hogy a TikTok-generációt mással kell megfogni, mint a korábbiakat, de miért megyünk le ennyire kutyába, és nézzük őket teljesen hülyének? Utoljára ekkora kupac trágyát a Jurassic Parkban láttam, de ott legalább állatok hagyták maguk után. 

Értékelés:

Egy kövér négyes a tízből.

4/10 pont

IMBD: 4.4/10 (31 ezer voks)

Rotten Tomatoes: 85% (kritikusok), 51% (közönség)

Könyvajánló: James S. A. Corey - Az istenek kegyéből

Könyvajánló:

James S. A. Corey:

Az istenek kegyéből

Budapest: Fumax, 2025

Eredeti megjelenés: The Mercy of Gods (2024)

Sorozat: A fogoly háborúja, 1. (The Captive's War, 1.)

Fordította: Habony Gábor

447 oldal

Régóta nem jelentkeztem, aminek oka elsősorban az igencsak sűrűnek bizonyuló szeptember-október volt, és még regényeket olvasni sem maradt túl sok időm az előadásokra való felkészülések mellett. Ám most visszatértem, és meglehetősen elégedett vagyok az elmúlt másfél hónappal. Sikerült egy - érzésre - egészen jó előadást összehoznom Hunyadi Jánosról, valamint a ménfői Bezerédj-családról, emellett eljutottam Isztriába, ahol történelmi helyeket is megjártam. Ezekről lehet lesz még szó a blogon, de most egy éppen csak befejezett regény ismertetésével kezdeném a novembert. 

James S. A. Corey - aki tulajdonképpen nem létezik, hiszen két író közös álneve - A Térség című regényfolyammal futott be, méghozzá méltán. Mind a kilenc részes könyvsorozat, mind a belőle készített filmsorozat az utóbbi idők egyik legjobban sikerült sci-fi-je a maga nemében. Stílusilag inkább visszatérés volt a 80-as évek elejének háborús/űroperás tudományos-fantasztikus regényeihez (pl.: C. J. Cherryh), mintsem újdonság, de mára a "tufa" vagy szinte teljesen elment filozófiai irányba, vagy összeolvadt a fantasyvel, így ez a reaktiválás frissként hatott. Emellett egy reálisi és emberléptékű univerzumot kaptunk, amely a nem túl távoli jövőben játszódik, s ezáltal sokkal közelebbinek érezhettük a történéseket magunkhoz, mint egy populáris, ám steril (SW, ST) űruniverzum esetében. Kemény volt, emberi volt, szerethető karakterekkel. A szerzőpáros új kötete, Az istenek kegyéből másfajta kötet - noha vannak hasonlóságok -, és  léptékét tekintve jóval nagyobbat markol az univerzumból.

A regény egy tudóscsoport nehéz mindennapjaival és utólag már piszlicsárénak ható problémáival nyit, s ilyen szempontból sokban hasonlít Koestler Szajhák című írására. A regényben tulajdonképpen ennek a belterjes csoportnak a sorsát követjük nyomon, akik éppen áttörést érnek el xenobiológiai szakterületükön, mikor világuk romba dől. A helyszín az Anjiin nevű, emberek által a régmúltban kolonizált bolygó, amely azonban már elfelejtette származását, s mit sem tud más életről a galaxisban. Tudósaink élveznék a világhírt, de kiderül, hogy szétszedik a team-et, financiális és személyi okokból. Ez a hatalmasnak tűnő probléma azonban hamarosan eltörpül egy másik mellett. Ugyanis 17 hatalmas űrhajó jelenik meg a bolygó felett, amelyek határozottan nem barátkozni jöttek. A Carryx birodalom elsöprő offenzívája ellen nincs semmi esélye az anjiiniaknak - még egy nyomorult Will Smith-ük sincs -, így a bukás elkerülhetetlen. A "háború" mindössze öt napig tart a planétáért, és szisztematikus terror és totális alávetés következik. A kutatócsapat életben maradó tagjainak - a bolygó lakosságának 1/8-át azonnal likvidálják az érkezők - finanszírozási problémái így legalább megoldódnak, hiszen rabszolgaként viszik el őket egy ismeretlen bolygóra... Immár az óriási rovarszerű carryxok eszközei lesznek, és egyéni valamint csoportos  túlélésük érdekében kell tudományos eredményeket produkálniuk. 

A regény istenei a carryxek - talán, mert sokat morfondíroztam a címadáson -, egy haszonelvűségre törekvő minden szempontból szociáldarwinista faj, amely az alapján tart életben (és szolgaságban) fajokat, hogy az erősíti-e a carryok hatalmát, vagy sem. Utóbbi esetben jön a likvidálás. Az van, ami van. Ez egy dualista világ, hiszen a carryxeknek van egy ősellensége is, amelyről csak nagyon keveset tudunk meg  ebben a részben. Voltaképpen a nevüket, elveiket, de a kettejük közt folyó háború okát sem ismerjük még. Egy(?) kémjük beépült emberek közé - összeolvadva a gazdatestként használt egyik tudóstársukkal -, és szövetséget ajánl, de nyomában szintén halál jár. Jobbak egyáltalán? A sorok boncolgatnak bőven filozófiai problémákat szabadságról, szolgaságról, ellenállásról, megalkuvásról, bosszúról, elkeseredésről és elsősorban a fizikai/biológiai túlélésről. Mi bölcsebb? Egyenes gerinccel fellázadni és biztosan elbukni, vagy alkalmazkodni, szeretni, túlélni egy szebb jövő halvány reménysugaráért? Az első mellett dönteni vajon dicsőíteni való hősies bátorság, vagy csak szimpla öngyilkosság, ha tudod, hogy nem győzhetsz? Méltóság, vagyon, barát, házastárs, tervezett jövő, minden múlandó lehet, csak a remény az egyetlen ami nem elvehető, hiszen csak a fejünkben létezik, de ott a halálunkig. 

Mivel sorozatról van szó, a történések lassan menetelnek - a később biztosan megérkező - nagy leszámolás felé. Viszonylag keveset tudunk meg ebben az első kötetben erről az univerzumról. Kapunk néhány új életformát, egy név nélküli bolygót, és minimális betekintést a carryx hódításba és a galaktikus háborúba, de alapvetően az karakterek finomsága viszi a regényt a hátán. Elsőszámú főszereplőnk Dafyd, a hallgatag okostojás, aki akaratlanul(?) kerül vezető szerepbe a kötet végére. Neki kell kapcsolatot tartania az emberiség követeként egy embertelen kultúra bürokratájával (egy könyvtárossal nem mellesleg!), és próbálja megérteni ezt a szuperszervezetként, hangyakolóniaként működő fajt. Dafyd nem a legjobb kutató, ellenben tudja mikor kell szó nélkül engedelmeskedni és mikor van esély a közösség helyzetének némi javítására. Mellette Jessyn a másik mesélő, aki elveszít egy számára fontos embert az invázió következtében, így a bosszú élteti, közben testvérét keresi, s emellett küzd betegségével. Elbeszélőnk még egyes fejezetekben a "raj", amely a már említett, carryxek ellen kémkedő entitás, mondhatni parazita. A raj képes megszállni az embereket, magára húzni, magába olvasztani azok szellemét, miközben használja a testüket. Szerepe még nem világos. Egyéb szereplőket is megismerünk persze, de voltaképpen csak a tudóscsapaton keresztül látjuk az Anjiin meghódítását. A kutatócsoport vezetője Tonner egy igazi intellektüel, akinek egóját sérti bármiféle vereség (lett légyen kutatással, vezetői szerepével, vagy nőkkel kapcsolatos). Aztán ott van mellette a szeretője, Else, aki hezitál Tonner és Dafyd között, és voltaképpen a siker vonzza. Van szimpatikus nagydarab humoros macink és néhány egyéb szereplő, akik csak időnként lépnek elő cselekvőként, de egy időbeli előreugrással néha a carryx könyvtáros emlékezéseit is megkapjuk. A motivációk tökéletesen érthetőek és levezetettek. Alapvetően lélektani folyamatokkal, egyéni drámákkal és arra adott válaszokkal operál a mű, ráadásul a karakterek árnyaltak, nem pusztán jók vagy rosszak. A szerzőpáros ezen a téren ismét erőset alkotott. A regény a mélyen kibontott karaktereknek hála sehol sem ül le, bár a nagybetűs történések sebessége ingadozó. Rendszerint nagyon lassan haladunk, majd egy-egy rövid időintervallumra felgyorsulnak az események, és információcunami söpör el bennünket. Ez nem biztos, hogy a legjobb megoldás, de ad egyfajta lüktetést a regénynek. A kutatások leírása időnként nem lesz mindenkinek követhető, de szerencsére nem vesztek el a részletekben az írók. A regény vége sokat ígérő, de hogy lesz-e belőle egy epikus trilógia/sorozat az még a jövő zenéje. Bevezetésnek ez semmiképpen sem gyenge. 

A kötet fizikai kialakítása hű A Térség sorozatéhoz, azokkal paramétereiben egyezik és borítója is hasonló jelllegű. Hogy a borítókép mit ábrázol, nehéz eldönteni - talán az Anjiin meghódítását, vagy a bolygót, ahova a csapatot átterelik -, de nem néz ki rosszul habár elég sötét. Mondjuk a téma sem egy rózsaszín örömóda... A fordításban nem tűnt fel semmi értelmetlenség, ahogy a szöveggondozás is jónak mondható (nem emlékszem elírásra sem). A Fumax egy jó minőségű, bár fűzött kötetet adott ki, amelynek ára is korrektnak mondható. 

Értékelés:

Nyolc biológiai Nobel-díj a tízből.

 8/10 pont

moly.hu: 88% (35 értékkelés)

goodreads.com: 4.16 csillag (33291 voks után)

Könyvajánló: On Sai: Calderon duológia

Könyvajánló:

On Sai: Calderon duológia

Szeged: Könyvmolyképző, 2012-13

Eredeti megjelenések:

Calderon, avagy hullajelölt kekrestetik (2012)

Calderon 2., avagy felségáruláshoz bricsesz dukál (2013)

On Sai, azaz Varga Beáta első sci-fi regénye volt a Calderon, mely már régóta az elolvasni kívánt könyvek képzeletbeli listáján lappangot. A fülszöveg ugyanis ígéretesnek hangzott, a moly.hu-s pontszáma pedig még inkább megerősítette, hogy jól fogok szórakozni. Így is történt, pillanatok alatt átrágtam magam mindkét részen, mikor nyár végén végre eljött az ideje. 

Röviden: Ez egy meglehetősen könnyed hangvételű sci-fi, sőt igazából nem is mondanám tudományos-fantasztikus regénynek. A Calderon duológia műfajilag nehezen besorolható, olyan, mint mondjuk filmként Az ötödik elem. Kapunk egy figyelemfelkeltően egzotikus fantasy-világot - kissé bizarr kardkultusszal -, de mélyebben nem ismerjük meg azt, a szerző csak felvázolja nekünk elnagyolt kontúrokkal. Van egyébként nagyon halovány földi történeti háttere a sztorinak, amely szerint a legtöbb nemzet már nem igazán létezik - a tibetieket például kiírtották a kínaiak -, viszont kultúráik nyomai még fellelhetőek néhány nemesi család hagyományaiban. A világűrt uraló császári birodalom alapját a különféle nációjú nemesi házak jelentik, akiket a hűség - és a császári űrflotta - tart pórázon.

Az első részben főszereplőnk, a Ferrero Ház fekete báránya, Calderon éppen elveszítette szeretett nőjét, így - nem túl sikeresen - igyekszik öngyilkos lenni. Miután nagy nehezen átmenetiléeg lebeszélik erről és hajóparancsnok lesz, belekeveredik egy kalóztámadásba, amelyről hamarosan kiderül, hogy valószínűleg nagyobb összeesküvés része. Calderon igyekszik megmenteni a legénységet, miközben találkozik Tainával, egy szamurájdinasztia lányával. Van kardozás, szerelem, és leginkább helyzetkomikum. A második részben az összeesküvés a trón ellen folytatódik, Tainát férjhez akarják adni, míg Calderont kiéhezett női legénység mellé osztják be a Békanyál nevű roncsra. Igen, a második regény befejezése pontosan az lesz, amire gondolnak... A kétrészes "sorozat" ereje egyértelműen nem a kiszámíthatatlanság. 

Az általa megálmodott világból túl sokat nem láttat a szerző, leírások alig vannak, a fókusz a kalandokon, és a párbeszédeken nyugszik. Egyfajta japán-mánia hatja át a sorokat, Varga Beáta sok keleties jellegű dolgot csempészett a regénybe Taina karaktere révén. Hogy ez kinek tetszik, s kinek nem, azt bizonyára embere válogatja. A történések középpontjában világosan a két főszereplőnk áll. Kettőjük románcára vannak felfűzve az események a találkozásoktól a végső összeborulásig. Ebből a szempontból van egyfajta szappanopera-jellege a könyvnek. Ugyanakkor komoly érdeme az írásnak, hogy a két protagonista kellően szimpatikus karakter. Calderon, ez a talpraesett, művelt, kissé lökött ám jóindulatú figura minden kritikus helyzetben uralja a viselkedését és az eseményeket. Valamilyen szinten engem a Koboldcsászár Maia-jára emlékeztett, aki inkább okos szelídséggel, mintsem erővel oldja meg a problémákat. Bár Calderon esetében ez nem minden esetben marad szelídség... A karakter vicces, és ahogy a regény nem veszi komolyan magát, úgy névadója sem. Taina kissé merevebb, szertartásosabb alak, akit inkább a második regényben ismerjük meg jobban. Az írónő szerencsére nem kreált Tainából sem mást, mint nőt, noha kissé végig mangafigura maradt a szememben. Kellemesen arrisztokratikus világ ez, nagyon udvarias "scifiszerűség", némi káosszal felöntve. A mellékkarakterek közül Oregon admirális a kedvenc, afféle érző szívű, bölcs vén róka, de a második kötet női legénysége is erős humorfaktor, és egyben fricska némely embertípusok felé. 

A két kötet nem akar mást, mint szórakoztatni, és ezt, muszáj értékelnem. A sok ideológiailag agyonterhelt sci-fi és krimi után kell egy kis felüdülés. Az önfeledt szórakoztatást nagyon elhanyagolták az írók mára a könnyedebb műfajakban is. Valamiért állandóan a szájbarágós moralizálás a téma egy olyan kifacsart világban, ahol egyébként zöld masnival átkkötve kapjuk meg a műanyagba palackozott vizet, és még ünnepelnünk is kellene, milyen csodásan környezetvédő ez. A két kötet közül számomra az első a jobb, aminek oka talán az lehet, hogy itt ismerjük meg a két főszereplőnk meglehetősen szimpatikus személyiségét, így frissebb és üdébb a humor, amit a másodikra már megszoktam. A könnyed, humoros hangvétel lekenyerezi az olvasót, és sikerül egészséges határokon belül maradnia, nem fajul túlbuzgó vicceskedéssé. Az események mindig idealisztikusak, a hősök kivágják magukat a veszélyekből, ilyen szempontból a mesék világába sorolható a történet. Ma pedig nagyon kellenek a mesék.

A két részt a 2018-as utánnyomásban olvastam el, amelyek kartonált kötésűek, de állják az idők viszontagságait a könyvtári polcon. A borítók nem rosszak - úgy olvastam, rajongói pályázaton döntöttek róluk -, és passzolnak a tartalomról. Ma mondjuk az MI segítségével gyorsan lehet hasonlókat készíteni, de abszolute vállalhatóak, és az arany betűkért fekete alapon jár a plusz dícséret. Egyebekben a kötet a Könyvmolyképző Kiadó szokásos erényeit hozza: egyrételműen felismerhető sorozat-jellegzetességek, viszonylag tartós kötés fűzött kiadásban is. A kiadó számomra ugyan sok - témaválasztása miatt - érdektelen kötetet dob piacra, de vannak remek sorozatai is. Ez teljesen lekötött és kikapcsolt. Egy igazán szeretetre méltó kis történet az egész.

Értékelés:

Nyolc békanyál a tízből.

8/10 pont

moly.hu (2024. szeptember 27.): 

1. rész: 92% (1237 voks)

2. rész: 95% (858 voks)

Könyvajánló - Edward Ashton: Mickey7

Könyvajánló:

Edward Ashton: 

Mickey7

Eredeti megejelnés: Mickey7 (2022)

Budapest: Agave, 2023

272 oldal

Fordította: Horváth Norbert

A sci-fi egyik utóbbi évtizedekbn kialakult fontos zsánere a klónozással foglalkozik. Ezek rendszerint filozófiai és etikai szempontból igyekeznek megfogni a témát. Logikus is ez, hiszen a test és szellem közti kapcsolat az emberi lét egyik legnagyobb kérdése, és két test azonosságga esetén különösen izgalmassá válik ennek megválaszolása. Rögtön több film beugrott, ami így-úgy a témához kapcsolódott (Sötét árvák, Feledés, és a kiváló Hold), meg persze néhány könyv is, miközben Edward Ashton Mickey7-ét olvastam. 

Hogy Edward Ashton, e kötet írója Andy Weir kihívója lenne, amint a fülszöveg sugalmazza? Erősen kétlem, teljesen más típusú könyv a kettő. Ashton stílusa sokkal inkább John Scalzit idézi meg számomra - bár sztoikus és cinikus főszereplőnk hangvétele kissé tényleg emlékeztet A marsi hősére. De a Mickey7 tematikáját tekintve nem hasonlít Weir műveinek egyikére sem, holott minden magyarul megjelent kötetét olvastam. A Mickey7 leginkább a már említett Duncan Jones Holdjának (szinte hallottam olvasás közben Clint Mansell zseniális zenéjét), Scalzi Vörösingeseinek és Orson Scott Card Végjátékának elegye. A maga nemében ez önmagéban is jó ajánlólevél.

A történet zanzásítva a következő: Hősünk, Mickey7 - aki egy "Eldobható" - belezuhan egy szakadékban az emberiség által éppen kolonizálandó fagyos bolygón, és mivel nyilvánvalóan menthetetlenek tűnik, leírják veszteségként. Az "Eldobhatók" a kolonizáló hajók tartozékai, akik teljes értékű emberek ugyan, de olyan munkákat bíznak rájuk, amelyek során jó eséllyel életüket veszítik. Szerencsére fizikai paramétereiket, összetételüket tárolják a számítógépek, és memóriájukat is időnként lementik, így pusztulásuk esetén máris előállítható a következő darab a biomasszából, legfeljebb az utólsó mentés óta lefolyt események vesznek el a felébredő klón részéről. Mickey7 azonban köszönhetően egy helyi őshonos lénynek, a.k.a. "kúszómászó"-nak, visszajut a bázisra, ahol szembetalálkozik időközben kitenyésztett klónjával, Mickey8-cal. Ráadásul úgy tűnik, hogy a mintegy 180 fős ideköltöző emberiség éppen hadillapotba kerül a "kúszómászókkal", és a klón bonyolódó nőügyei sem egyszerűsítik meg az életét/életeit. Emellett Mickeyknek titokban is kell tartaniuk, hogy ketten vannak, különben jó eséllyel mindkettőjükre megsemmisítés vár. 

A Mickey7 egy rendkívül laza, szórakoztató kötet, mélységét tekintve se nem Balaton, se nem Bajkál-tó. Nem akar ránk tukmálni valami nagy bölcsességet, ámbár kétségtelenül felveti a "Mitől is vagyunk azok, akik vagyunk?" kérdést. A kötet legjobb pillanatai a két Mickey párbeszédeihez köthetőek, Ashton igencsak gunyorosan szemléli a világot és a civilizációnkat. Miközben mindkét Mickey igyekszik kihúzni magát a veszélyes feladatok alól, s minél többet felzabálni az egy fejadagnyi napi ellátmányukból, meg kellene akadályozni a civilizációk összecsapását is. 

Maga a fő eseménysorozat nem túl impozáns, alig pár nap eseményeit tömöríti, gyakran megszakítva kitekintésekkel, visszamlékezésekkel. Mickey eldobhatósága mellett amatőr történész - igazából ebben a korban már nincsenek történészek, hiszen minden visszakereshető számítógépen -, és időnként mesél egy-egy extrém sztorit az emberiség történelméből. Bevallom, nagyon élveztem a kolonizációs kísérletek balszerencsés eseteit taglaló történelmi részeket, kifejezetten ötletesek voltak. Hiányérzetem leginkább azzal kapcsolatban van, hogy szinte semmit nem tudtunk meg a kúszómászókról, de mivel folytatása készült (Antimatter Blues, 2023), talán majd ott. A lezárás azonban egyáltalán nem rossz, a Mickey7 önmagában is kerek és értelmes, valamint kellemes olvasmány. 

Ashton regénye nem lesz örökbecsű klasszikus, amit 100 év múlva is gyakran levesznek a könyvespolcokról - ezt azért ki merem jelenteni -, hiszen igazán új mondanivaló nincs a sztori mögött. Ettől azonban még nagyon jó, igazi kikapcsolódást nyújtó olvasmány, amely gyorsan elolvasható, mert élvezetes. Ráadásként ha tényleg készül belőle film Pong Dzsunho rendezésében, mint ahogy hírlik, akkor az megér majd számomra egy mozijegyet!

Az Agave kiadó kiadása nekem nagyon tetszik. A borító egészen ötletes a hét kicsi Mickey-vel és a nagy 7-essel, a színvilága is bejön. A fűzött kötés masszívnak tűnik, több évet is simán kibírhat. A tördelést és szöveget nézve sincsenek panaszaim. A fordítást élveztem, gördülékeny volt. 

Értékelés: 

Mickey7 vagy Mickey8 megér úgy 7 vagy 8 pontot... Nekem nyóc.

8/10 pont

moly.hu: 84% (156 csillagozás)

goodreads.com: 3.77 pont (12214 voks)

Könyvkritikus rendszerhiba - Martha Wells: Kritikus rendszerhiba

Könyvajánló:

Martha Wells:

Kritikus rendszerhiba

Budapest: Fumax, 2018

152 oldal

Fordította: Tamás Gábor

Eredeti cím: All Systems Red (2017)

Sorozat: Az öldöklő naplók, 1.

Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió (1960), Philip K. Dick: Ember a Fellegvárban (1963), Frank Herbert: A Dűne (1966), Isaac Asimov: Az Alapítvány vége (1983), William Gibson: Neurománc (1985), Orson Scott Card: Végjáték (1986), Dan Simmons: Hyperion (1990), J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege (2001)... 

Ugye impresszív lista? Kiváló könyvek, holott csak a legismertebbeket válogattam most ide hirtelenjében. Ezek bizony mind Hugo-díjas regények, amely díj talán a legnevesebb elnyerhető kitüntetés a tudományos-fantasztikus irodalomban. Ám Hugo-díjas az elmúlt évekből általam már ismertetett Vörösingesek, Az ötödik évszak, és a Mellékes igazság is, míg a nagy kedvencemmé avanzsált A koboldcsászár a csaknem ugyanolyan nívós Nebula-díjat zsebelte be a Hugo-jelölés mellé. A fentiek jelzik, hogy ezeket a díjakat nem szokták bármiért odaítélni, ugyanakkor azt hiszem, hogy a 2010-es évek győztesei mégsem lesznek akkora nagyágyúk, mint a kezdésként felsorolt 30.5-es mozsarak... Valahogy az utóbbi időben a sci-fi a fantasy árnyékába szorult, klasszikus űrháborús témákat alig írnak - nem divat -, a társadalmi kérdésekre fókuszáló regények meg nem tudnak újat mondani, s csak kakadukként ismételgetik egymás közhelyeit. A sci-fik maradéka pedig elment a cyberpunk irányába, vagy feloldódott a fantasy-ben. Nagy rajongója vagyok a műfajnak - itt a Top 10-es listám -, de mostanában ritkán kapok igazán maradandó élményt tőlük, de ha mégis, azt rendszerint nem "igazi", "hardcore" sci-fi okozza.

Martha Wells: Kritikus rendszerhiba című könyvével már régóta szemeztem, hiszen (igaz nem regény, hanem novella kategóriában) elnyerte a Hugo- és Nebula-díjakat egyaránt. Ugyanakkor ferde szemekkel sandítottam csak rá, mert több szempontból is gyanús volt. Egyrészt regénynek tűnő magyar kiadása ellenére igencsak vékonyka (nem véletlen került másik kategóriába). Másrészt olyan - aktuális - zsánert képvisel, amely eddig nem kápráztatott el. Ebben a sci-fi típusban a mesterséges intelligencia kontra ember konfliktus a mozgatórugó. A felvetés már régóta honos a tudományos-fantasztikus irodalomban, és ez a regényecske leginkább a már említett Leckie-féle Mellékes igazsághoz hasonlítható. Főszereplőnk egy kiborg, amely öntudatra ébred. Biztonsági egységként készült, és múltja erősen terhelt, így igyekszik az őrizetére bízott emberek elől eltitkolni, és azt is, hogy voltaképpen immár gondolkodó és érző lény. 

A mesterséges intelligencia térhódítása éppen ismét divatos téma a ChatGPT térhódítása óta, olyannyira, hogy még a Mission: Impossible új - egyébként kiváló! - részében is az MI a főellenség (az "Entitás"). Martha Wells saját magát Öldöklőként (angolban: Murderbot) definiáló mesterséges lénye naplót vezet, melyben leírja a vele történt eseményeket. Főhősünk sorozatfüggő kiborg, aki nem nagyon tud mit kezdeni kettős identitásával, miközben egy felderítésre küldött csapatot kell megvédenie az ismeretlen és feltérképezeten bolygón. Bár ez eléggé "scifisnek" tűnhet, a történet sokkal inkább nyomozás egy rejtély kapcsán, mintsem űropera. Az Öldöklőt és védenceit körülölelő világról alig tudunk meg többet annál, hogy pénzéhes cégek irányítják. Ez pedig sokszor ellőt patron, és semmit nem látunk belőle a lapokon.

Az írás terjedelmi korlátai miatt talán érthető, hogy a szereplők sem igazán vannak kibontva kiborgunkat leszámítva - habár rövidebb novellákban is olvastam sokkal jobban bemutatott univerzumokat és szereplőgárdát -, és az egész történet voltaképpen utóbbi fejében játszódik. Hősünk egy bizonytalan személyiség, és bár munkájához ért, az emberekhez alig. A kötetnek kétségtelenül van egyfajta fanyar bája. Kissé keserű humort kapunk benne, inkább gúny ez az emberiség felé, és nem igazi nevettető sziporka. Főhősünk látványosan érdektelennek mutatja magát saját magának, és meg akar felelni az érzelemmentes robot képének. Akárcsak Marvin, a paranoid android a Galaxis útikalauz stopposoknak-ban végtelenül unja magát, és leginkább csak ki akarja bekkelni a halálig/kikapcsolásig hátra levő éveket. Ha valaki fogékony az ilyen keserédes humorra, akkor szórakoztatónak fogja találni ezeket a részeket. 

Összességében az egész mégiscsak vérszegény. Eleve két óra alatt elolvasható a történet, és a cselekmények sem túl grandiózusak vagy bonyolultak. A miértekre nem nagyon kapunk méltó választ, és a megoldás sem túl felemelő. A kisregény alapvetően lezárt és kerek egész, bár később az írónő folytatta sorozatként a gyilkdroid sztoriját. Bevezetésnek elmegy, de bármennyire is próbálom szépíteni, itt mindenképpen egy túlértékelt és túldíjazott kötetről van szó. A konklúzióm ugyanaz, mint mikor egyik haveromat szivatni akarom vitáink során: Régen minden jobb volt. Na, jó: talán nem minden, de a sci-fi mindenképpen. Jelenleg is az 1951-es Alapítványból készül sorozat, az 1966-os Dűnéből szuperprodukció, és nem véletlenül. Mindegyik alapmű. Martha Wells sorozatából nyilvánvalóan nem lesz olyan klasszikus, amihez 50-60 év múlva is visszanyúlnak majd. Ehhez túlságosan jellegtelen, semmitmondó, és sovány. Egy röpke szórakozásnak megfelelő, de többet nem érdemes elvárni tőle. Ez nem az a hardcore tu-fa, ami megváltja a világot. 

A kötet kiadása ellenben dicséretes, a Fumaxtól tisztességes kötést kapott, és a egyéb paraméterei is alapvetően jók. A borító ugyan nem különösebben kiemelkedő (az amerikai kiadásét vették át), de mégiscsak segít elképzelni a biztonsági egységeket. A szöveg magyar fordítása egyszerű és tisztes munka, minden sallang nélkül. 

Pontszám:

Hat paranoid android a tízből

6/10 pont

moly.hu: 83%

goodreads.com: 4.16 pont

(2023. augusztus 1-én!)

Könyvajánló: Az év magyar science fiction és fantasy novellái 2022

Könyvajánló:

Az év magyar science fiction 

és fantasy novellái 2022

Budapest: Gabo, 2022

Szerk.: Kleinheincz Csilla, Roboz Gábor

325 oldal

Az utóbbi években sokszor veszek kézbe sci-fi és fantasy novellákat, mert roppant praktikusak utazáshoz. Ilyen volt Moskát Anita igazán elemi erejű kötete vagy a már korábban megénekelt 2020-as antológia a Gabo Kiadótól. Örvendetesen megszaporodtak a magyar novellagyűjtemények is e témákban, és most egy ilyet olvastam ki az elmúlt hetek során. Felemás érzéseim vannak a 2022-es magyar antológia kapcsán. Egyfelől egyáltalán nem rossz, másfelől eléggé egyszínű (=fekete) válogatást kaptam. Az egész kötet hangulata kényelmetlenül lehangoló, s mintha a szerzők azt kapták volna feladatul, hogy öngyilkosjelölteket győzzenek meg a hídról való leugrás helyességéről... Hogy ez miért jó, azt nem tudom. Valaha a sci-fi pozitívan nézett jövőbe, most meg semmiféle aletrnatívát nem kínál a kikerülhetetlen bukással és sötétséggel szemben. Oké, értem, hogy a világ hangulata ilyen mostanság, de ez viszont már túlzás. Mondanivalónk a jövőről nagyjából annyi, hogy szar lesz (a jelenről és a múltról is kábé ennyi). Igazi fantasy világ sem nagyon bontakozott ki a lapokon, bár persze egy epikus világ bemutatására nem a novella a legalkalmasabb műfaj. Leginkább az ijesztőnek szánt rémtörténetek domináltak. Akad néhány jó novella benne, de sajnos nincs olyan, amire azt mondanám, hogy igazán kiemelkedő. Igazi klasszikus űrhajós tu-fa nem volt benne, nagy fájdalmamra. Miért mentek ezek ki a divatból ennyire?

Összegezve: Az Isten szerelmére, ne legyünk már ennyire depressziósak!

Nézzük röviden az egyes novellákat külön-külön!

Gaura Ágnes: Ha elég mélyre nyúlsz

Önfeláldozásba csavart tündéres családdráma. Nem sokra emlékszem belőle pár héttel később, mivel se nem kiemelkedően jó, se nem tragikusan rossz.

5/10

Nagy László: Tanyasi szerelem

Sokkal inkább pszichológiai thriller vagy rémtörténet, mintsem fantasy vagy sci-fi. Annak mondjuk nem volt rossz. Van egyfajta tömegkultúra iránti kritika benne, és végig feszültségben tartott. A csavar kissé kiszámítható, de nem is lehetett más a vége.

7/10

Juhász Viktor: Retropunk

Fiataloknak írt lázadozós tinisztori, multik és kormányok ellen irányozva. Az a tipikus eset, amikor a szerző azt próbálja elhitetni, hogy önmagában az elenállás valamiféle értékkel bír. Holott nem. Elment.

6/10

Szakács Béla: Rügyező hús

Növényvilágos drogos disztópia, titkosrendőrséggel. Nem nagyon értettem, mit akart közölni a szerző.

5/10

Sándor B. Anna: Vén páviánok

Az intellektuálisan érdekesebb novellák között volt, amely valós problémákat fejteget az idősgondozás versus fiatalok témában. Amúgy ez is disztópia, amiket alapvetően szeretek, de sajnos elkezdték fullba nyomni az antiutópiát... A történet a jövőben játszódik, ahol főszereplőnk gondozza beteg apját, ám az állam ezt a problémát az idősek likvidálásával igyekszik megoldani. Jó pár ilyet olvashattunk már egyébként az utóbbi időben, a téma nem hat az újdonság erejével.

7/10

Molnár B. Gábor: Boszorkányper

Egy elvileg már rutinosabb szerző örkényi szatírába fúló boszorkányos sztorija, ami kissé Karel Čapek Egy tisztes polgár meghurcoltatása című írására emlékeztetett, csak messze nem olyan jó vagy vicces. Még így is a jobbak kjözé tartozott.

7/10

Erdei Anita: A négymilliárd éves játék

Egy meglehetősen bizarr Office-epizód, néhány értékelhető szóviccel és ötlettel. Szatíra a modern céges világról és arról, hogy tulajdonképpen nem mindig könnyű eldönteni, ki szabad és van rácsok mögött. Az egyik legjobb novella volt. A téma emellett az érzelmek megélése és a mindent elborító társadalmi kreditrendszer. Nyilván hamis, ilyen nem történhet meg a valóságban... 

8 pont. Hehehe :D

Komor Zoltán: Foghíj

Beteg és vulgáris. De leginkább csak undorító. Nem akarok ilyeneket olvasni.

2/10

Gödény Balázs: Gyors, gyors, lassú

Egészséges és finom. De leginkább csak szép. Ilyeneket akarok olvasni. 

8/10

Na jó, pár mondatot még hozzáteszek: szomorkásan édes rövidke történet a szeretetről, amin az idő sem fog. Unikum volt ebben a valószerűtlenül sötét antológiában. 

Vincze Nóra Veronika: Tündérvarázs alapítvány

A "Jól vigyázz, mit kívánsz!" - midászi története dokumentarista módon tündérmesébe bugyolálva. Főszereplőnk természetesen beteg, szülei természetesen nem a világ szüleinek élvonalába tartozók, osztálytársai természetesen nem szeretik, és természetesen a tündérekről is kiderül, hogy vérszopók. Természtesen.

6/10

Reke Balázs: Hamvadás

Kiégett emberek egy gyárdisztópiában a halálról diskurálnak és a halálra készülnek. Megint egy depresszív világ, amely legalább a végén kaput nyit a szereplőnek, hogy lehet jobb is, mint végleg benne ragadni a mocsokban és szép lassan műanyaggá válni. 

6/10

Zdenyák József: ASP-protokoll

Kiégett emberek egy TSZ-disztópiában disznódögöket dobálnak tömegsírba, miközben a fizetési bónuszról diskurálnak. Egy Lovecraft-féle borzongatásos rémtörténet, ami egyáltalán nem rossz, csak ezekre nem vagyok túl fogékony manapság. 

7/10

Tallódi Julianna: Hogyan ne tűnj el

Szintén egyfajta rémtörténet napló formátumban, de itt a rém elsősorban az ember agyában él, és ki akarja tépni a való világból. A novella a magányosságról és és az eltűnésre való igényről értekezik, konklúziója szerint a megoldás a világ elfogadása és a problémákkal való szembenézés. Igaza van.

8/10

Füzesi Dóra: Kiscsillag Delta

Kötelező körök  tudomány nagyszerűségéről, és az élet mibenlétéről, némi odaszúrással a bigott vallási fanatikusoknak (mintha mifelénk éppen ezek tobzódnának). A novella valamiféle hitvallás a biológia mellett, ami érthető, hiszen a biológia valóban csodálatos. Nem igazán tudom, mit akart a történet elmesélni, azon kívül, hogy elmesélt egy történetet...

5/10

László Zoltán: Ördöglakat

Egy Stalker-re hasonlító alaptörténet: adva van egy város, ahol csodák történnek, melyek egy elképzelhetetlen természetfölötti természeti - igen, érzem az ellentmondást - jelenségből táplálkoznak, s ahova sokan el akarak jutni, de az utat cak kevesen ismerik. Főszereplőnk egy ilyen vezető, aki egy lányt akar odacsempészni. 

5/10

Kiss Gabriella: Hétszerte

Erősen népmesei beütéssel bíró rémtörténet, sokszor borzalmasan túlírt körmondatokkal. Nem, attól, hogy sok vesszőt teszünk egy 5-7 soron átívelő mondatszörnybe, nem lesz jobb a szöveg, se modern. Legfeljebb monoton, amit átlapoz a nagyérdemű... Hanyagoljuk már ezt a baromságot legalább a fantasykben! A történet pedig nem rossz, sőt a szöveg is stílusos. Voltaképpen tetszett, ahogy a mai megcsinált szépségkultusz át lett ültetve tanulságos mesébe. 

8/10

A kiadásról:

A tartalom égbekiáltó ellentétben áll a fehér borítón szép jövőt ígérő illusztrációval, fogalmam sincs, melyik novella tartalmára kellene asszociálnom róla. Kissé csicsás. De legalább jó, masszív kötést kapott. Na ugye, hogy a Gabo tud rendes kötést is adni egy könyvnek... Miért ne lehetne hát egy kissé a fűzött könyvekre is odafigyelni? Aligha lenne sokkal drágább egy minőségibb ragasztás, mint a jelenlegi vacak. A fűzött kötés rendben van. Tördelési és helyesírási hiba nem jellemző.

Összesen:

6.5/10 pont

Könyvajánló: Moskát Anita - A hazugság tézisei

Könyvajánló:

Moskát Anita: 

A hazugság tézisei

Budapest: Gabo, 2022

"Kurta kígyó nyelve, farka 

Süljön, főljön e habarczba! 

Tüzes gyík-szem, béka-háj, 

Varjú-velő, kutya-száj, 

Kutyatej fű sűrű mérge, 

Kuvikpelyh, vipera kérge, 

Hadd buzogjon, főzve, sütve, 

Pokoltűznél, öblös üstbe’!"

(Shakespeare: Macbeth)

Ma egy boszorkányról fogok mesélni. Magyar boszorkány, mert bizony ilyenek is vannak. Ritkán találkozni velük, csak tiszta, holdvilágos éjszakákon pillantani meg őket, vastag dunyhák között, könyvek lapjain. 

Moskát Anita egy boszorkány. Már a Horgonyhely is erős fantasy volt, de a most kijött novellagyűjteménye (pontosabban 9 novella és egy kisregény) egészen átütő erejű. A hazugság tézisei egy bontógolyó, amely összedönti körülöttünk a szürke hétköznapi valóságát, hogy belecsimpaszkodvba átlendítsen bennünket a falakon túl létező dimenziókba. E világokban más szabályrendszerek működnek. Moskát a tér, az idő, sőt a gravitáció úrnője. 
Moskát Anita zseni. Hangulatfestő-képessége lenyűgöző, az egyszerű, voltaképpen pimaszul mindennapos történéseket képes úgy leönteni fantasztikummal, hogy aztán alig ismerünk a szereplők közt magunkra. Mert mi vagyunk a főszereplői. Minden novella más univerzumban játszódik, minden világi egyedi, minden történet borzalmas és gyönyörű. Ötletei szédületesek, mégsem túlbonyolítottak, hogy is szokás mondani? Nemesen egyszerűek. Nekem sokkal jobban tetszik, mint az egyébként szintén ötletgazdag - és Moskátra bizonnyal komoly hatást gyakorló - Neil Gaiman. 

Íírónőnkben van valami elemi erejű misztikum, ősanyai sötétség és fény, az a fajta, ami évezredes birodalmakat dönt le, hogy építsen helyettük újakat. Ereiben sámánok vére fortyog, írása nyomán mágusok suttognak perverz átkokat a már amúgy is beteg világra. Mondhat nekem bárki, bármit: Ez a szépirodalom, nem pedig az, amikor valaki 40 oldalon keresztül ír egy mondatot, mert az olyan "modern". (Egyébként sem az, nem 1920-at írunk...). Mondani valamit szépen, nyersen, rólunk.

Itt minden novella sötét művészet, elvarázsol és őrületbe kerget. Külön-külön történetek, de akár 6 akár 190 oldalnyiak, mindegyik egy egészen új világot mutat be. Leginkább engem a 90-es évek végének filmsorozatára, a Végtelen határokra emlékeztet a kötet. Sokszor olyan a történet, mintha a mi világunkban történne, aztán kiderül, hogy mégsem. A gyűjtemény tartalmaz már megjelent írásokat is - bár én csak egyet olvastam korábban -, de az írónő bevallása szerint legalább fele meg nem jelent mű, és a régieket is újrahangszerelte a kiadás előtt. 

Nem fogom elemezni az összes novellát - olvasni kell, nem elmesélni -, inkább csak kiemelném belőle e kedvenceimet. A mesterhazugság című novellával indul a válogatáskötet, amellyel azonnal a mély vízben találjuk magunkat. Egyszerre átverések színjátéka és személyes tragédia. Küldetéstudat és szeretet párviadala, az elmúlással vívott küzdelem dala. Nagyon tetszett a Hattyú című novella szikársága, az, ahogy egy szimpla siófoki magyar történetbe belopózik a vérmágia. A "mindennek ára van" motívum amúgy is meghatározó Moskát felfogásában, gyakran visszatér kísérteni a lapokon. A kötet legjobbja nálam mégis a Gumicukorszív. Egyszerre kritika korunk visszásságai felé, ugyanakkor szívbemarkoló történet a veszteségről, és arról, hogy nem mindig az az igazi áldozat, akiről hisszük, hogy az. Ez egy olyan szatírának induló családi dráma, amely a szeretetben ér véget. Fantasztikus írás, fantasztikum nélkül. És persze ott van a válogatást lezáró kisregény, amely a Szerződési szabadság címet kapta. E világban egy háborúban győztes (Lagow) és vesztes (Ardennaus) állam történetét ismerhetjük meg, mely során az erős maga számára előnyös szerződéseket köt a gyengével. De ki a fenének jutna eszébe egy olyan világ, ahol szerződésekkel lehet szabályozni a természet törvényeit? Hát Moskátnak. Ez egyszerre fricska a mai világunknak - ahol szén-dioxid kvótákat lehet adni és venni -, egyszerre fantasy. Eközben politikai/diplomáciai játszmát kapunk családi tragédiákkal, nehéz kérdésekkel és még nehezebb válaszokkal. Moskát Anita ugyan sokszor a jelen kor divatos témáit viszi bele történeteibe, de úgy, hogy az nem beleerőszakolva, szervetlenül van jelen, hanem mintegy háttérként a főszereplők tragédiájában. 

Kinek ajánlanám ezt a válogatást? Röviden: annak, aki szereti, ha olvasás közben hideg futkos a gerincén, lúdbőrözik az alkarja, megszakad a szíve, és annak, aki katarzist akar akkor is, ha nagyon fáj. Ez a könyv világszínvonal a fantasy-ben, annak is az eleje. Kezdem azt hinni, hogy Moskát-fan lettem... 

A könyvvel kapcsolatban mindössze egy negatívum van. Ez természetesen a Gabo kiadványának minősíthetetlen minősége. A kiadó láthatóan fejlődésképtelen, mert én nem hiszem el, hogy még nem jutott vissza hozzájuk, micsoda pocsék az összes fűzött kötetük. Kritikán aluli. Továbbra sem lehet kinyitni annak veszélye nélkül, hogy a fűzésben kár esik és a lapok úgy hullanak belőle, ahogy a Lagowból Ardennausnak eladott eső egy borús őszi délután. A borító számomra semleges, de nem rossz. Nagyon mérges vagyok, amiért egy ennyire kiváló könyvet ennyire silány minőségben vehetek kézbe. Moskát miatt nem vonok le pontot, mert a szerző írása hibátlan, a Gabo teljesítménye viszont nulla. 

Pontozás:

9.5/10 pont

Kilenc és fél gumicukor szív a tíz összetörtből. 

moly.hu: 94% (260 szavazat)

goodreads.com: 4.74 pont (87 voks) 

2022-es kedvenc olvasmányaim

 2022-es kedvenc olvasmányaim 

Folytatom a hagyományt, mely szerint az évforduló környékén röviden összegzem az elmúló esztendő számomra legkedvesebb olvasmányélményeit. Csináltam ilyen rezümét az évről 2021-ben és 2020-ban is, jöjjön hát a 2022-es lista! Ezúttal 5 szépirodalmi/szórakoztató és 5 ismeretterjesztő  kötetet válogattam ki, amelyeket idén olvastam, s röviden most bemutatnék. Nincs sorrend, és igyekeztem többféle stílusú irodalmat összeválogatni, hogy ne legyen túlságosan egysíkúan történelmi a felhozatal. 

Jó szórakozást és könyvekben - meg történelemben - gazdag új évet mindenkinek!

Holly Jackson: Jó kislányok, rossz viszonyok

Budapest: Kolibri, 2022

Kezdjük egy friss élménnyel! Holly Jackson tavaly (2021-ben) is felkerült a listámra - mint azt a bevezetőben olvashatták, ha odakattintottak! -, és idén is. Alig pár napja fejeztem be a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz folytatását, de mindenképpen be kellett ide tennem. Sokat most nem is írok róla, mert egy hosszabb könyvajánlót készítek belőle, de az év egyik legjobb olvasmányélménye volt, sőt voltaképpen felülmúlta az előzményt is, ami ritkaság! Az ifjúsági kriminek mondható regény okos, jól felépített írás, szeretetre méltó szereplőkkel. Mindenkinek nagyon ajánlom, ha egy kis könnyed nyomozást akar lefolytatni odahaza a kanapén!

James S. A. Corey: Leviatán ébredése

Budapest: Fumax, 2014

Fogalmam sincs, miért tartott 2022-ig, hogy az egyik kedvenc sci-fi sorozatom (The Expanse) alapját jelentő Corey-féle űrodüsszeiát is kézbe vegyem, de csak most decemberben kezdtem neki. Megvettem hát az első hátrom kötetet és nem okozott csalódást a nyitó epizód. Realisztikusan kemény történetvezetés, érdekes és szimpatikus szereplőkkel, amely ráadásul képes volt a Naprendszerre redukálni egy űrháborút, ami nekem kifejezetten tetszik. Ez legalább olyan nehéz, mint korlátlanul szárnyalgatni az univerzumban a Tatuiontól a Deep Space Nine-ig, hiszen egy korlátokkal és ismeretekkel teli világot kell kitölteni. Mondták már ismerősök, hogy a jelenleg kilenc részes könyvsorozat egyenetlen minőségű, úgyhogy nem tudom, mit hoz majd a folytatás, de a Leviatán ébredése nagyon bejött. 

Ellen Hopkins: Crank - A szörny

Szeged: Könyvmolyképző, 2021

Mindenképpen a legkülönösebb olvasmányom volt idén. Nehéz behatárolni, hogy mi is a Crank címen kiadott kötet, mert műfaját nehéz meghatározni, leginkább elbeszélő költeménynek mondanám... Voltaképpen modern versikék laza fonata, amelyek egy fiatal lány személyes drámáját írják le, ahogy jó kislányból rossz kislány és drogfüggő lett. Kemény olvasmány, s bár meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a szerző lányának valósnak mondott sztoriját igencsak kiszínezték benne, de ettől csak igaz nem lesz, de hiteles marad. Meghökkentően jól sikerült megfogni benne mind a tinik lelkivilágát, mind a gonosz átmeneti diadalmát az ártatlanság felett. A versek magukban nem túl jók - modern rímtelen hangulatok -, de az egész együtt, egészen egyedülálló, elgondolkodtató és erős darab. Ide passzoltak a rím nélküli, komor szóviharok. A szerző szerintem mindent előre kitervelt, mindent patikamérlegen adagolt, hogy ilyen legyen a történet. Ám túl sok a valószínűtlen történés ahhoz, hogy igaz legyen. Ettől még példabeszédnek nagyon hatásos. A könyv szól a csábításról, szenvedélyről, a gyengeségről, a családról, és a túlélésről. S arról, hogy a legrosszabb dolgokból is kisülhet valami jó a legvégén. Azért ez - lássuk be - bíztató. 

Agatha Christie: Négy színmű
Budapest: Európa, 2010

Agatha Christie zsenialitását aligha kell magyaráznom annak, aki egyet is elolvasott a könyvei közül, de az angol kisasszony a színházban is igazi nagyágyú volt annak idején. Ebben a gyűjteményes kötetben négy színmű kapott helyet, amelyek mind zseniálisak a maguk módján. Az egérfogó klasszikus kamaradarab, kevés szereplővel, zárt helyen, ami garantálja a feszültséget. Egy behavazódott vendégfogadóba egy rendőr toppan be, s közli, hogy gyilkos van közöttük, aki egyikükre vadászik. A vád tanúját aligha kell külön bemutatnom, a mai napig játszák, igazi tárgyalótermi krimi, döbbenetes frdulattal, ami üt, mint a toronyóra. Az Ítélet szintén félig-meddig bírósági tárgyalás, de leginkább pszichológiai thriller és szerelmi háromszög keveréke. A kötetet a Pókháló című krimivígjáték zárja, ahol a komoly tartalom kedélyes fcsegésekkel és tündéri főszereplővel van lágyítva. A történet a farkast kiáltó fiú meséjén alapul, ám a főszereplő jelen esetben egy hölgy lett, a farkas meg hát egy ember, aki egy másik ember farkasa. Főszerelőnk Clarissa egy nagy fantáziával megáldott fiatal háziasszony, aki belecsöppen egy bűnügybe saját házában, és fantáziájának hála, szeretteinek megmentése egyre jobban belegabalyodik a maga által szőt magyarázkodások pókhálójába. A párbeszédek szellemesek, a történet humoros, igazi jó hangulatú lezárás.

Chriss Carter: A hívás

Budapest: General Press, 2022

Mostanában viszonylag kevés thrillert és skandináv krimit olvasók korábbi önmagamhoz képest, mivel úgy két éve elteltem a műfajjal, mint gyerekkoromban a császármorzsával, s azóta sem kívánom. Így manapság ritkán kezdek bele ilyesmibe, mivel túl sok trancsírozós és nem túl fantáziadús darabon rágtam már át magam. A Robert Hunter-sorozat történetei általában elég jók, így valamikor májusban ezt azért levettem a polcról. Az eleje kifejezetten erős volt, a mai napig emlékszem, hogy faltam a lapokat. Chriss Carter roppant fantáziadús, ha gyilkosságok mikéntjét kell kiötlenie. Brutális és véres. A nyomozás szintén izgalmas, de nem az a "kitalálom, hogy kia  gyilkos" típusú. Az olvasókat mégis meglehetősen megosztó kötetről van szó, sokaknak nem tetszik a történet - igaz én nem is olvastam a sorozatot tudatosan, csak pár darabját -, de számomra egészen a végéig fordulatos volt (ha nem is annyira, mint annak idején A keresztes gyilkos), jó karakterekkel. Talán a túl elkapkodott lezárás lehetett volna jobb is, de idén nem olvastam izgalmasabb thrillert, így felkerült a listámra. 

John H. Gill: A znaimi csata 

Budapest: Peko, 2022

 

A Hadiakadémia sorozat nagy kedvencem hobbimból kifolyólag, s idei kiadványaik közül számomra kiemelkedik Gill műve, amely egy igazán jól összerakott, részletes és szórakoztató monográfia egy kevéssé ismert Napóleon-kori csatáról. John H. Gill kiváló ismerője és kutatója a kornak, az 1809-es hadjáratról írt 3 kötetes műve (1809 Thunder on the Danube) kiemelkedő munka. A Peko Publishing ezúttal kiválóan választott, és magyarul is megjelentette a morvaországi Znaimnál lezajló és a hadjárat végét jelentő csatáról szóló összefoglalását. Kemény meló az elolvasása, de igazi hadtörténeti csemege, hiszen ilyen szintű és minőségű hadtörténelmi könyv még sosem jelent meg magyarul a napóleoni háborúkról. Igazi példa arra, hogy kellő tudással és szorgos kutatómunkával milyen mélységig lehet feltárni a korszak harci eseményeit. Nem mellesleg jó pár magyar szereplővel és magyar királyi alakulattal találkozhatunk olvasás közben, így a magyar hadtörténelem szempontjából is fontos a megjelenése. 

Li Kuan Ju: A világ, ahogy én látom

Budapest: Antall József Tudáskötpont, 2018

A XX. század második fele nem tobzódott igazán erőskezű, figyelemre méltó politikusokban. Szingapúr atyja és megteremtője, Li Kuan Ju (1923-2015) mindenképpen ezen kevesek egyike. A jó helyen fekvő, de szegény és apró brit gyarmatocskából élete alkonyára a világ egyik leggazdagabb országát "csinálta", amely sok szempontból példamutató lehet mindenkinek. A bambuszkunyhók helyén a világ legmodernebb felhőkarcolói épültek meg, és a század egyik legnagyobb sikertörténete. Pártja minden választást megnyert Szingapúr megalakulása, azaz 1965 óta máig, ami talán nem hangzik túl demokratikusnak, ellenben nagyon stabil kormányzásra adott lehetőséget és hosszú távú programok beindítására. Súlyos döntéseket is meghozott, mikor például attól tartott, hogy Malajzia Szingapúr nyakára ül, elszakadt attól. Kínosan ügyelt végig, hogy a hely sajátosságát/erősségét, az indiai, maláj és kínai népesség közti egyensúlyt fenntartsa, és például az angol tette meg a hivatalos nyelvnek, ami egyik félnek sem kedvezett, ellenben később nagy előnyt jelentett. Nem demokrata európai értelemben, nem diktátor keleti értelemben, ő maga volt Szingapúr: szigorú szabályokkal, politikai rugalmassággal, de szilárd akarattal és eltökéltséggel. Nem félt meghozni kemény döntéseket, nem félt kinevelni az utódait, és nem félt átadni a hatalmat sem végül. A politika és a Távol-Kelet iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány ez a tematikus pontokba szedett beszélgetéseknek álcázott víziógyűjtemény. 

Niall Ferguson: Civilizáció

Budapest: Scolar, 2022

Niall Ferguson az egyik legismertebb történész, olyan, aki képes végtelenül bonyolult történelmi jelenségeket nagyon egyszerűen elmagyarázni bárkinek. A Civilizáció ezek közül is kiemelkedik jelentőségében, mivel arra ad választ, mitől lett az európai civilizáció az, amely meghatározta modern világunk arculatát. Ferguson elképedve tapasztalta maga körül, hogy a XXI. század elején egy brit egyetemista szinte alig tud valamit saját hazájának történetéről (mindössze 16%-uk tudta a Waterlooi csata brit hadvezérének, Wellingtonnak a nevét... ), miközben a hallgatók újfajta történelmet tanulnak, amelyben mások kultúrájáról kell tanulni, és azokat kell dícsérni. A skót történész szerint a "Nyugat" hanyatlása azzal kezdődik, hogy önsorsrontóként minden más kultúra erényeit, eredményeit dícséri, miközben magát pocskondiázza és befeketíti. Holott éppen Európa az, amely a legnagyobb dícséretet érdemelné, mert a XIX. századra olyan civilizációt hozott létre, amely bizony jobb, fejlettebb és etikailag is magasabbrendű volt, mint másoké. Ferguson e könyvében a "Nyugat" korábbi nagyságának, győzelmének okait elemzi, s kénytelen megállapítani, hogy éppen ezeket az erősségeit (versengés, tudomány, magántulajdon, orvostudomány, fogyasztás, munka) kezdi saját maga aláásni. Ez egy olyan kötet, amely kötelező érettségi tananyag lenne, ha galaktikus hadúr lennék, méltó társa Harari Sapiens-ének. 

Richard Dawkins: Az önző gén

Budapest: Kossuth, 2021

Egy másik kötelező darab az általános műveltséghez. Richard Dawkins könyve igazi klasszikussá lett mára - hiszen 46 éve jelent meg -, de azóta is alapköve a evolúcióbiológiának, elavulásnak alig mutatja jeleit. Egy igazi elgondolkodtató darab, amelynek állításaival sokszor nem lehet egyetérteni, ha értelmet akarunk látni az életben, és sok szempontból igencsak lehangoló olvasmány, de zsenialitása kétségtelen. Dawkins elméletének alapja, hogy az élet túlélésének alapegysége nem a faj, s nem is az egyén, hanem a gén. A gén az, aki tudatlanul is arra törekszik, hogy minél több legyen belőle, s a gén az, ami manipulál minket, és döntésekre kényszerít. Ehhez akár az őt hordozó élőlényt is feláldozza, ha saját másolatait megmenti vele. A nap mint nap tapasztalható szabad akarat csupán illúzió, mert voltaképpen minden tettünk génjeink önvédelmi mechanizmusának eredménye. Dawkins erőszakos és arrogáns, aki sokszor talán igazságtalanul bánt vele egyet nem értő más tudósokat, de nagyon logikusan gondolkodó elméleti kutató és emellett jó mesélő. Megnyugatására közlöm mindenkinek, hogy minimális ismeretekkel is nyugodtan olvasható, nem kell hozzá biológusi végzettség. 

Magyarország és a világűr. Szerk.: Simon Tamás

Budapest: MCC Press, 2021

Aki beleolvasott blogomba már, az tudja, hogy a csillagászat gyerekkorom óta érdekel, s jó pár könyvismertető (ez, vagy ez) is volt már itt ezzel kapcsolatban. Ennek ellenére bevallom, keveset tudok a jelenleg hazánkban zajló űrkutatásról, és ezért nagyon örültem, mikor fiókkönyvtárunkba is eljutott az MCC kiadványa. A nagyalapú, szépen illusztrált és minőségi lapra nyomtatott kötet nem pusztán történeti áttekintést ad, de bemutatja azokat a műhelyeket is, ahol űrkutatáshoz kapcsolódó munka zajlik itthon. Megismerkedhetünk a NASA holdjárójának magyar atyjával, vagy az éppen zajló mikroműholdas magyar projektről. Megtudhatjuk mely területeken vagyunk a legügyesebbek, s mik a jövő tervei. Persze lehet gúnyolódni, hogy mit akarunk mi itt olyan óriásokkal versenyezve, mint Kína, vagy az Egyesült Államok, de az űr bizony kimeríthetetlen lehetőségek igencsak hatalmas tárháza, és a jövőben nagy hatalmi (és egybeírva is: nagyhatalmi) verseny várható ott (is). Ha Európa akar valamit kezdeni magával a jövőben, az űrkutatásra sokkal többet kell áldoznia, s ebben bizony nekünk is helyet kell biztosítani magunknak.