Napforduló: Szeptember 29. – Olaszország hadat üzen az Oszmán birodalomnak (1911)

Napforduló: 

Szeptember 29. – Olaszország hadat üzen 

az Oszmán birodalomnak (1911)

Olasz katonák védekeznek Líbiában, 1911
(forrás: innen)

Olaszországot rendszerint nem a gyarmatosító hatalmak közé helyezi az ember, pedig a XIX-XX. század fordulóján igencsak igyekezett azzá válni, részsikerekkel. Itália sikeres egyesítése után a piemonti elit azonnal nagyhatalmi ábrándokat kezdett kergetni, amelyben magát már egyenrangúnak vélte a klasszikus nagyhatalmakkal: Nagy Britanniával, Franciaországgal, Németországgal, Ausztriával és Oroszországgal. 1866-ban azonban gyorsan kiderült, hogy az ország még ahhoz is gyenge, hogy az éppen poroszokkal háborúzó - és a magyarokkal még ki sem egyező - Ausztriát legyőzze. Miközben az osztrák főerők Bismarck hadaival csatáztak Königgrätznél, az olaszok nagy vereséget szenvedtek a Custozzai csatában, de még az Adrián is Lissánál. A háború végén ugyan megszerezték Velencét és környékét a porosz sikereknek és Bismarcknak köszönhetően, de világossá vált, hogy az ország egy igazi nagyhatalommal szemben továbbra is komoly katonai hátrányban van. Egyelőre így a taljánoknak le kellett tenniük további osztrák kézen lévő területek megszerzéséről és inkább a gyarmatosításra és a Balkánra koncentráltak a külpolitikában.

Giovanni Giolitti olasz miniszterelnök (1842-1928)
(forrás: innen)

Olaszország korábbi széttagoltsága nem tette lehetővé, hogy korai időkben bekapcsolódjanak a kolonizációba, de az Afrikáért folyó versenyfutásban a XIX. század 80-as éveiben már részt vett Róma is. Először - logikusan - az Itáliával szemközt fekvő Tunézia területét nézték ki, amely ekkor még az Oszmán birodalomhoz tartozott, de Franciaország megelőzte őket, és 1881-ben a terület francia protektorátus lett. A diplomáciai vereség folytán Olaszország 1882-ben csatlakozott Németország és az Osztrák Magyar Monarchia Szövetségéhez, megalakítva a Hármasszövetséget. Ez a diplomáciai húzás előnyösnek bizonyult, és az 1880-as években a királyság megszerezte Eritreát és Szomáliát Afrika szarvánál. Az olaszok törekedtek rá, hogy e két gyarmatot Etiópia elfoglalásával összekössék, de 1896-ban megalázó vereséget szenvedtek Aduánál, így erről a tervről le kellett mondaniuk. A XX. század elejére Afrika szinte teljesen elkelt, és szinte nem maradtak besatírozatlan területek a politikai térképeken. Azért volt még egy izgalmas folt: Líbia. A terület hivatalosan az Oszmán birodalom részét képezte (tulajdonképpen két tartományként kezelve: Tripolitánia és Kirenaika), azonban miután Nagy Britannia megszállta Egyiptomot, Líbia el volt vágva területileg Isztambultól. Tripolit még 1551-ben foglalták el a törökök, és 1711-ig szorosan a kezükben is tartották a tartományt. Ekkor Ahmed Karamanli a helyi janicsárok vezetésével önállósította magát, habár alapított dinasztiájának tagjai (a karamanlik) hivatalosan az oszmán szultánok pasái voltak. Tripolitánia fő tevékenysége, hasonlóan más észak-afrikai muzulmán államokéhoz a kalózkodás volt ekkoriban, tengerészei előszeretettel fosztogatták a tengerparti városokat Itáliától Izlandig és raboltak el lakosokat, hogy rabszolgaként adják el őket iszlám országokba. A Napóleoni háborúkat követően az európai országok egységes fellépése véget vet a korzárok korának, ami az ebből származó bevételekre támaszkodó Karamalni család bukásához vezet Tripoliban. Mikor a belharcok kapcsán rendteremtésként behívják a török csapatokat, azok 1835-ben ott is maradnak, és ismét közvetlen oszmán kézre kerül a mai Líbia partvidéke, míg a sivatag felé eső belső régiókkal és oázisokkal alig foglalkoztak. Ennek csak az európai gyarmatosítással - és az ásványkincsekért folytatott hajsza okán - lett igazán jelentősége, addig nem voltak térképen kijelölt határok a Szahara irányába. Végül azonban a sivatag utolsó porszeméért is megindult a vetékedés, így 1875-öt követően a törökök a sivatagba is elkezdtek telepíteni helyőrségeket, elsősorban azért, hogy a franciák ellen biztosítsák a térséget. A török uralom a tartományokban nagy fejlődést nem hozott, bár 1908-ban az ifjútörök modernizáció keretében Tripolitánia és Kirenaika tartománya is küldhetett képviselőt a török parlamentbe. Közben azonban Egyiptom brit kézbe került – hivatalosan ugyan 1914-ig az Oszmán Birodalom részét képezte -, így területileg exklávévá vált, elszakítva a birodalom többi részétől. Tripoli és Bengázi kikötője egyre nagyobb forgalmat bonyolított le az európai országokkal, de a belső régiók adóprés alatt nyögtek, és folyamatosan lázongtak a török kormányzattal szemben. Olaszország hamar szemet vetett Líbiára, és diplomáciailag évtizedeket áldozott rá, hogy majdani akciója során ne ütközzön a nagyhatalmak ellenállásába. Elérte, hogy Németország támogassa szövetségesét, míg a monarchiának amúgy sem voltak kolonizációs ambíciói, így örült, hogy az itáliaiak nem Triesztre pályáznak. Mind a németek, mint a monarchia abban is bízott, hogy az olaszok afrikai térnyerése hosszútávon megerősíti a szövetségüket Franciaország ellen Olaszországgal. Nem teljesen alakult így. Franciaország miután megszerezte Tunéziát, hajlandó volt támogatni Olaszország igényeit Líbiában. Oroszországgal is sikerült megegyeznie Rómának, a cár elismerte az olasz igényeket Líbiában, cserébe az Olasz királyság ugyanezt megtette a török tengerszorossal kapcsolatban Szentpétervár felé. Eközben gazdaságilag az olasz bankok és cégek egyre nagyobb befolyást szereztek a török tartomány életében. Az olasz közvélemény támogatta az itteni potenciális olasz gyarmatosítását, mivel piacként és letelepedési helyként is jól jött volna. Visszanézve a mából meglehetősen vicces az az egyáltalán nem humoros tény, hogy az olasz túlnépesedést akkoriban azzal akarták kezelni az Rómában, hogy Líbiába telepeseket küldenek. Mintha mára kissé megfordult volna a helyzet… 1911-re Olaszország úgy érezte megérett a gyümölcs, miután nagy nemzetközi válság alakult ki Marokkóban. 1911. május 21-én ugyanis a marokkói szultán „segítségére” francia csapatok vonultak be az országba, hogy segítsék a helyi lázadók leverését. Marokkó ekkor már gyakorlatilag francia ellenőrzés alatt állt, de Németország tiltakozásul a marokkói kikötővárosba, Agadirba küldte a Panther (azaz „Párduc”) nevű hadihajóját. A német cirkáló megjelenése – ez volt a híres „Agadiri párducugrás” - tovább súlyosbította a diplomáciai helyzetet, amely csak a nyár végére oldódott meg. Franciaország ténylegesen uralma alá vonhatta Marokkót, Németországot kompenzálta Kamerunnál némi terület átadásával, amely akkor germán gyarmat volt. Ezek után Olaszország is akart egy falatot Afrikából, és beindította a gépezetet Líbia elfoglalására, kihasználva, hogy a nagyhatalmak figyelmét Marokkó köti le.

Giovanni Giolitti olasz miniszterelnök – a korszak erős embere Itáliában - augusztusban adta ki a feladatot Alberto Pollio (1852-1914) vezérkari főnöknek, hogy dolgozza ki Líbia elfoglalásának haditervét. A miniszterelnök végül novemberre tűzte ki a támadás idejét, azonban szeptemberben felgyorsultak az események. Az olaszok szerették volna megakadályozni, hogy a tényleges megszállás előtt a nagyhatalmak követelése miatt tárgyalniuk kelljen az Oszmán birodalommal. A törökök is érezték a Líbiára leselkedő veszélyt, így megpróbálták megerősíteni a helyőrségeiket. Szeptember végén a Derna nevű török szállítóhajó Isztambulból fegyverekkel megpakolva Tripoliba indult, mire az olaszok tiltakozni kezdtek és sérelmeikről jegyzéket küldtek a török fővárosba. Ennek ellenére a Derna szeptember 26-án kirakodott, mire másnap az olasz király, III. Viktor Emánuel (ur.: 1900-1946) engedélyével Giolitti ultimátumot intézett Törökországhoz. Ebben az olaszok arra hivatkoztak, hogy a törökök képtelenek biztosítani Líbiában a rendet, és agitációt folytatnak az ottani olasz alattvalók és cégek ellen. Az ultimátumban bejelentették, hogy az olasz kormány meg fogja védeni érdekeit Tripolitániában és Kiernaikában, így katonailag megszállja azokat. A török kormánynak az olaszok 24 órát adtak az ultimátum elfogadására, de valójában maguk sem hitték, hogy erre sor kerülhet. Az ifjútörökök által vezetett nacionalista török kormány természetesen elutasította az olasz követelést, és a nagyhatalmakhoz fordult, azonban azok semleges állásponton voltak. Törökország magára maradt, de vállalta a háborút, és szeptember 29-én elutasította az ultimátumot, mire Olaszország ugyanezen a napon hadat üzent az Oszmán birodalomnak.

Olasz léghajók török célpontokat bombáznak Líbiában
(forrás: innen)

Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1911-ben az Oszmán birodalom még igen kiterjedt állam volt, amely uralta a Balkán-félsziget közepét Albániától Thrákiáig, egész Macedóniát és a mai Észak-Görögországot. Emellett a Közel-Kelet szinte egészét Perzsiáig, sőt az Iszlám szent városait Arábiában, Mekkát és Medinát is. Így a háború nem pusztán Líbiában zajlott, hanem a tengereken is. Felmerült egy olasz invázió a török kézen lévő albán partok ellen, de ez a balkáni osztrák-magyar és orosz érdekek miatt óhatatlanul bonyodalmakhoz vezetett volna. Már az első háborús napon, szeptember 30-án incidensre került sor Preveza mellett a Jón-tengernél és azonnal osztrák-magyar diplomáciai beavatkozáshoz vezetett. Így végül az olasz-török háború fő hadszíntere Líbia maradt, bár akadtak haditengerészeti összecsapások. Líbián kívül csak az Égei-tengeren volt komolyabb szárazföldi hadművelet, mikor 1912. május 4–én az olasz 6. Égei-tengeri különleges hadosztály (6° Divisione Speciale dell’Egeo) mintegy 9000 embere partra szállt Rodosz szigetén és 13 napos hadjárat során elfoglalta a török helyőrségtől. Líbiában azonban nem volt ilyen könnyű dolguk előző év őszén.

Török tisztek Líbiában. Baloldalt Mustafa Kemal, azaz a későbbbi Kemal Atatürk
(fotó: innen)

A hadüzenetet követően, 1911. szeptember 30-án az olasz flotta blokád alá vonta Tripoli városát, majd megkezdődtek a partraszállási műveletek október elején. A jelentős tengerparti városok (Bengázi, Tobruk, Homsz, Derna) három hét alatt mind itáliai kézre kerültek, sőt maga Tripoli is elesett október 5-én. A török ellenállás azonban messze nem szűnt meg, az oszmán erők tudatosan az ország belseje felé húzódtak vissza. A helyi arab és berber erők rajtaütései, valamint a török hadsereg ellenállása miatt az olaszok fél éven át nem voltak képesek egyébre, mint a tengerparti sáv, illetve tergerparti kikötők megtartására. A török ellenállást kiváló parancsnokok vezették, itt szerzett komoly hadi tapasztalatot két későbbi török vezető Enver pasa és Musztafa Kemál is. A helyi arab törzsek és a Kirenaikában nagyhatalmú szanúszi mozgalom kiállt a törökök mellett, bármennyire is nem kedvelték az Isztambult. A muszlim fanatikusok ugyanis az olaszokat és hitetleneket még annyira sem kedvelték. Különösen Kirenaikában volt kemény a küzdelem, a szanúszi rend miatt. A vallási csoport a XIX. század elején alakult a karizmatikus Szanúszi család vezetésével és az Iszlám gyökereihez való visszatérést hirdette Észak-Afrikában. Ellenállásuk igen kitartó volt – a háborút dzsihádként értelmezték -, és az olaszoknak és briteknek még az első világháborúban is sok gondot okoztak Líbiában és Egyiptomban, mert őket nem kötötte a törökökkel kötött 1912-es békeszerződés. Az olaszok 35 ezer fős expedíciós sereggel kezdték a hadjáratot, de hamarosan a szám 100 ezerre duzzadt. A háború elhúzódásával a nemzetközi helyzet is fokozódott.

Olasz támadási irányok a háború alatt
(forrás: innen)

A török ellenállást végül nem az olaszok törték meg, hanem az, hogy 1912. október 8-án Bulgária, Szerbia, Montenegró és Görögország megtámadta Törökországot, és ezzel kitört az Első Balkán-háború. Isztambul még így is folytatta volna a hadakozást Líbiában, de a nagyhatalmak ekkor már erélyesen rászóltak, mivel attól tartottak, hogy az olaszok is beavatkoznak a Balkánon, tovább lökve az eseményeket egy totális háború irányába. Milyen furcsa is kimondani, de egy világháborúban ekkor mind Olaszország, mind Törökország pont az ellenkező oldalon sodródott volna be, mint tette azt pár évvel később... Az olasz-török konfliktust katonai szempontból lezáró előzetes békét 1912. október 15-én írták alá a felek a svájci Ouchy-ban, több mint egyévnyi háborút követően. Líbia olasz kézre került, sőt a korábban a Rodosz elfoglalásakor még tiltakozó nagyhatalmak végül a Dodekanészosz-szigetcsoportot is meghagyták a taljánoknak. Az olasz-török háború hadtörténeti jelentősége ugyan nem túl nagy, ám mégiscsak ez volt az első konfliktus a történelemben, amelyben repülőgépeket vetettek be, s egy időben zajlott földön, vízen és levegőben egyaránt. Az olasz hadsereg teljesítménye előrevetítette az első világháborús kudarcait, sem az olasz ipar, sem az olasz néplélek nem volt igazán alkalmas egy hosszú és elkeseredett háború megvívására.

Felhasznált irodalom:

Horváth Krisztián: Dokumentumok az 1911-1912-es olasz-török háborúból. (Documenta Historica 49.) Szeged, 2000

Stephenson, Charles: A Box os Sand. The Italo-Ottoman War 1911-1912. Ticehurst, 2014

Eredeti megjelenés: 

Győri Szalon, 2024. szeptember 29.

A ménfői Bezerédj-kastély utolsó ura: Vitéz Kistoronyi Denk Gusztáv (1882-1960)

Vitéz Kistoronyi Denk Gusztáv (1882-1960)

Denk Gusztáv lovassági tábornok 1938-ban
(forrás: innen)

Az utóbbi időben olvasás közben többször is belebotlottam Denk Gusztáv személyébe, aki már csak azért is érdekes alak számomra, hiszen mégiscsak az ő egykori lakhelyén dolgozom, a ménfői Bezerédj-kastélyban, amely a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér része jelenleg. A "kastély" - ami persze inkább kúria - 1937-ben került Denk Gusztáv feleségének, Denk Gusztávné Morlin Alice-nak (1896-1971) kezére, akinek édesanyja Szentimrei Morlin Emilné, született Bezerédi Bezerédj Alice (1873-1937) volt, a blogomon már korábban szereplő Bezerédj Andor nővére.[1] A második világháború idején az épületet így már Denk-kastélyként vagy Denk-kúriaként emlegették.[2] Rövid kis életrajzi összegzést ugyan többet is találtam az interneten Denk Gusztávról - rendszerint katonai előmenetelét rögzítik pontokba szedve -, de talán érdekes lesz egy hosszabb összefoglaló erről az igen jelentős pályát befutott katonáról, bár forrásaim persze erősen korlátozottak voltak, és elsősorban nyomtatáson megjelent szövegeken alapul. 

Denk Gusztáv Nagyszebenben született 1882. március 18-án[1] római katolikus erdélyi szász családban. Édesapja Dr. Denk Oszvald Károly (Oswald Karl Denk) pénzügyi igazgató, édesanyja Hirling Ludvina Jozefina volt, akik tehetős polgári hátteret biztosítottak hősünknek. Denk Oszvald pénzügyi igazgató volt, maga is jelentős személyiség, szolgálataiért nemesi címet kapott, amihez a "Kistoronyi" előnevet választotta. A család fiai révén már teljesen elmagyarosodott, Denk magyarul ugyanolyan jól, anyanyelvként beszélt, mint németül. Idősebb fia, Gusztáv igen jó képességű gyermek volt, elemi iskola elvégzését követően a Nagyszebeni Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban tanult tovább. Gimnáziumi tanulmányai folyamán végig kiemelkedően teljesített. A nagyszebeni állami főgimnázium 1898-99-es értesítője kiemelte Denk Gusztáv német-magyar fordítói tehetségét.[3] Emellett behatóan ismerte Vörösmarty költészetét, írásával erről a témáról 1900-ban 50 koronát nyert pályadíjként.[4] Érdekesség - ugyanebből az értesítőből derül ki -, hogy Denk osztálytársa volt a későbbi román miniszterelnök, Octavian Goga, bár ő végül nem érettségizett le az évkönyv szerint. A VII-VIII-os jegyek alapján Denk osztálymásodik volt:

Denk Gusztáv VII. osztályos eredményei a gimnáziumban
(forrás: Ferenczy 1899, 117.o.)

Denk Gusztáv VII. osztályos eredményei a gimnáziumban
(forrás: Ferenczy 1900, 85.o.)

A sikeres érettségi után - magyarból, németből, latinból, görögből és matematikából tett záróvizsgát - Denk a katonai pálya mellett döntött, ami egy polgári családból érkező fiatal esetén meglehetősen különös választásnak tűnik.[5] A választott bécsújhelyi katonai akadémia mindemellett kiváló intézmény volt. Denk itt ismerkedett össze későbbi legjobb barátjával, Edmund Glaise-Horstenauval, akivel kölcsönösen sokra tartották egymást (Horstenau rendszerint "Mein "Bruder" Guszti"-nak hívja emlékezései során Denket), s egészen az 1945-ös összeomlásig kapcsolatban álltak. Horstenau a következőképpen írt bécsújhelyi éveikről emlékirataiban, érezhetően nagy nosztalgiával a megboldogult kettős monarchia felé:

"A szoros bajtársiasság mindenkit áthatott az osztályban. Mindenki tudott mindenkiről mindent, és rendkívül ritka volt a békétlenség. Még inkább mint Weisskirchenben [innen érkezett az intézménybe Horstenau - HG], a mi negyven fiúnk között Ausztria mind a tizenegy nemzetisége képviselve volt. Még a románok és olaszok sem hiányoztak. A magyarok bizonyos értelemben kivételes helyzetben volt, akárcsak kint az életben. Nyelvüket széles körban használták egymás között, még akkor is, ha egy harmadik fél csatlakozott hozzájuk, aki nem értette őket, és mindennél jobban érdekelte őket a politika. Nem hiányoztak a véleménykülönbségek köztük és köztem, hiszen komoly aggodalmakat vetett fel bennem nemzetük politikai robbanékonysága a Habsburg nemzetcsaládon belül. Ennek ellenére a legjobb barátom és bajtársam az osztályban magyarnak számított: Kistoronyi Denk Gusztáv, akinek hű barátsága egész életem során elkísért. Denk egyébként jellegzetes eset volt. Mind apai, mind anyai ágon erdélyi szász volt, ereiben egy csepp magyar vér sem folyt. Édesapja magyar királyi tanácsos volt - s ennek ellenére -, mikor negyven éves szolgálati jubileumára nemesi címet kapott, a szász "Neppendorfi" helyett a magyarosított "Kistoronyi" előnevet választotta. Ám sajnos, mikor mi, rosszfiúk, a mi jó Denk Gusztinkat - a Denk persze egészen német név volt - Neppendorfinak hívtuk, azt kockáztattuk, hogy a termetében medvenagyságú ember karjaiba ölel és összenyom minket, félig  tréfából, félig komolyan. Egészen magyarnak érezte magát, és hallgatólagos megállapodás volt közöttünk, hogy soha nem politizálunk egymás közt. Később is így tettünk, mikor három éven át együtt jártunk a vezérkari akadémiára a császári és királyi katonai iskolába, Bécsben. Csak a birodalom összeomlása után térhettünk el ettől az elvtől anélkül, hogy barátságunkkat veszélyeztettük volna.

De csak a fárasztó politika választott minket el, különben mindenben egy szívvel és lélekkel voltunk. Együtt vásároltuk reggelire a kiflijeinket, együtt tettük meg kis és nagy kirándulásainkat, amelyekre időnként csatlakozott Fritz Fabritius[6], az erdélyi szászok későbbi vezetője. Amikor megkértek minket, hogy ugorjuk át az akkor még szabályozatlan Kehrbach patakot, együtt ugrottunk a patakba, és tornaruhában úsztuk át, ami nem csupán bajtársainknak jelentett remek szórakozást, de minket is megmentett a tornaóráról, mert át kellett öltöznünk utána. Kimenőnapokon órákon át üldögéltünk egy csésze "Braun" vagy "Gold" mellett a Kaffee Ulrich-ban a Neunkirchner Strasse-n. Mindketten újságnyűvők voltunk, és csak néha néztünk fel belőlük, hogy elkapjunk egy-egy még olvasatlan oldalt. A munka végeztével elégedetten mentünk haza, vagyis vissza az akadémiára. Még az a tény sem vetette a legkisebb árnyékot sem kapcsolatunkra, hogy Denk a lovassághoz jelentkezett. Denk nyugdíjazását követően[7] első úticélja salzburgi lakóhelyemre vezetett.

Denk miután elvégezte a nagyszebeni gimnáziumot, a civil életből lépett be az akadémiára. Megvolt benne az a katonailag veszélyes rossz,[8] hogy közel olvashatatlan volt a kézírása. Amikor egy katonás stílusú professzora visszaadta neki egyik írásbeli feladatát, azt mondta neki: "Nagyon szép, amennyiben az ember a lábujjaival ír, de legközelebb próbálja meg a kezével!" Tulajdonképpen ez késztette arra, hogy hadiiskolás évei alatt magántanfolyamokat végezzen el szépírásból. Szép sikereket ért el, onnantól kezdve el lehetett olvasni a kézírását. Denk Guszti legtöbbünket felülmúlt képzettségében. Rendkívül találékony és szellemes volt. Nem volt olyan gyengeség, amelyet ne vett volna észre akármelyik tanárban! A történelem, irodalom, vallás és emberek iránti kiterjedt érdeklődésünk állandó ösztönző beszédtémát biztosított számunkra minden összejövetelen. Természetesen sokat nevettünk."[9]

A bécsújhelyi császári és királyi katonai akadémián három évet töltött el (1900-1903), onnan hadnagyi ranggal jött ki, s jó magyarként a huszárokat választotta.[10] 1903-tól a brassói 2. honvéd huszárezrednél kezdte meg tényleges katonai szolgálatát. Miután 1907 és 1910 között a bécsi hadikadémiát is elvégezte, 1910-től már vezérkari tiszt főhadnagyi rangban a 6. közös lovasdandárnál Miskolcon.[11] Horstenau szerint támogatta az előrejutásban Arz Artúr, a szintén nagyszebeni vezérőrnagy, aki később a monarchia utolsó vezérkari főnöke lett.[12] 1912-ben Denk is részt vett a monarchia mozgósításában, amelyre a Balkán-félszigeten kialakult krízishelyzet vezetett (Szerbia kijutása az Adriához), így megkapta az 1912/13-as Emlékkeresztet (Erinnerungskreuz). Ez a második kitüntetése volt, az elsőt még 1908-ban kapta Ferenc József 60 éves uralkodási jubileumakor (Militär-Jubiläumskreuz).[13] 1913. november 1-től a cs. és kir. 17. gyaloghadosztály vezérkari főnöke lett századosi rangban, majd 1914. májusában a 10. lovashadosztály vezérkari tisztje.[14] 

E poszton találja az első világháború kitörése és a mozgósítás. A szerb, majd az orosz frontra kerül. 1914. szeptember 17-én átveszi lovashadosztályának vezérkari főnökségét, amelyet csaknem négy évig tölt be. Denk így a limanova-lapanóvi csatában a császári és királyi 10. lovashadosztály vezérkari főnöke volt századosi rangba[15], ahol kapcsolatba került a Gróf Herbestein Herbert[16] tábornok vezette hadosztályhoz tartozó cs. és kir. 4. lovasdandár parancsnokával, Horthy István ezredessel[17], Horthy Miklós bátyjával. Horthy István így emlékezett rá 1935-ben a felsőház ülésén:

"Amikor a miniszterelnök úr legutóbbi felsőházi beszédében Denk Gusztáv tábornok úrról megemlékezett és őt kiváló embernek mondotta, én közbeszóltam, hogy igenis, kiváló, elsőrangú ember. Ezt én mondhattam, mert jobban ismerem Denk tábornok urat, mint a miniszterelnök úr, hiszen a háborúban ő volt a Generalstabschef-ünk, ő is ismer engem és amit ő mond, azt készpénznek veszem... Amikor sikerült nekem divizionáriusunkat eltávolítani és Limanovánál odajött hozzám Herbenstein gróf divizionárius és azt mondotta nekem: Hoztam magammal Generalstabschefet. És megkérdezte, hogy milyen a mostani Generalstabschef? Akkor azt feleltem: Küldd vissza akit hívtál, mert itt van Denk, egészen kiváló ember, ismeri az egész hangulatot és érzést a Truppendiviziónál, őt jobban fogod használhatni, mint bármelyik más vezérkarit."[18]

A csata során a megerősített cs. és kir. 10. lovashadosztály védte Limanova városát az orosz túlerővel szemben, elképesztő hősiességről téve tanúbizonyságot.[19] Minden bizonnyal maga Denk is megtette a magáét, bár pontos ténykedéséről az általam olvasott művek nem árulnak el túl sokat. 1915. február 2-án vezérkari főnökként a kitüntetések kiosztásakor is ő mondott beszédet a katonáknak.[20] Vitéz Báró Roszner István[21] olyan vezérkari tisztnek írta le Denk "Gusztit", aki német mintára nem szeparálta el magát a közkatonáktól, hanem végigjárta a frontvonalat időnként:

"Mióta német parancsnokság alatt állunk, csudamód divatba jött, hogy a tábornokok meg vezérkariak kijárnak a lövészárokba. Hogy Bauer tábornok meg Denk Guszti ki-kinéz hozzánk, abban nincs semmi rendkívüli, ők máskor is megteszik ezt. De a napokban itt járt Leonhardi altábornagy is."[22]

Ekkor - 1916. augusztusában - Denk továbbra is a 10. lovashadosztály vezérkari főnöke. Roszner szerint eligazításait szokásos kedves modorában tartotta, még kritkus helyzetben is - a Bruszilov-offenzíva ideje ez!  - 1916 nyarán.[23] Denk egészen 1918. augusztus 13-ig ellátta a hadosztály vezérkari főnöki posztját.[24] Ekkor a 6. hadsereg vezérkarához kerül október 29-ig.[25] Denk a világháború során begyűjtötte az Osztrák császári Vaskorona-rend 3. osztályát (EKO-R.3.),  a Katonai Érdemkereszt 3. osztályát (MVK.3.), a bronz majd az ezüst Katonai Érdemérmet (Signum Laudis) kardokkal.[26] 1918. május 1-én őrnaggyá nevezték ki, majd Denk éppen akkor került át az olasz hadszíntérre, mikkor lassan véget ért a háború.[27] Hogy a számára ez miképpen történt, egyelőre nem tudtam kinyomozni, ahogy az 1918-as őszén megalakult Károlyi-féle Népköztársaság kapcsán sincsenek adataim ténykedéséről. 

Denk Gusztáv, mint vezérkari százados 1918 körül (május 1. előtt), szíve fölött osztrák-magyar kitüntetések, jobb oldalon valószínűleg másodosztályú német vaskereszt (forrás: innen)

Tény azonban, hogy Denk elkötelezett antikommunista volt, és azon kevés tiszt közé tartozott, aki nem szolgált a magyar Vörös hadseregben 1919-ben, ellenben az elsők között csatlakozott a Horthy-féle Nemzeti hadsereghez Szegeden.[28]  Denk jelentős szerepet játszott az ellenforradalom idején Prónay Pál szakaszparancsnokaként Tolnában és Somogyban.[29] A 3. szakasz vezetőjeként a Dorozsma-Kiskunhalas-Paks útvonalon jutott el Tolna vármegyébe embereivel, ahol részt vett a megtorlásban is. Marosi Tibor írásából úgy tűnik, hogy ténykedése meglehetősen mértékletes volt - különösen másokkal összevetve -, igyekezett csak azokon példát statuálni, akik ténylegesen is komoly szerepet játszottak a helyi vörösterrorban.[30] 1919. szeptemberében átvette Prónay Kaposvár környékén álló századának vezetését.[31] Dombrády Lóránd szerint Denk 1919-ben éppen a Prónay tiszti század szakaszparancsnokaként került kapcsolatba Horthy Miklóssal, ami logikusnak tűnik.[32] 

Denk hamar megkapta jutalmát, amiért Horthyhoz csatlakozott, 1921. augusztus 8-án alezredes lett (már mint a miskolci katonai körlet vezérkari főnöke, visszamenőlegesen 1919. szeptember 1-i ranggal), majd egy hónapra rá, szeptember 1-én már ezredes. Nem pusztán Denk Gusztáv csatlakozott Horthyhoz, hanem öccse is magyarnak tartotta magát, és Miskolcra költözött a háborút követően, éppen oda, ahol ekkor Gusztáv bátyja szolgált. Kistoronyi Denk Arnold (1889-1972) szintén kitüntette magát (olasz front, bronz Katonai Érdemérem kardokkal) az első világháborúban, ahol főhadnagyként szolgált a 116. tábori tüzérezredben. Denk Arnold szintén kiemelkedő személyiség volt, a pénzügyi igazgatóságon dolgozott, majd 1925-től miniszteri titkár, később a magyar dohányiparban alkotott maradandót.[33] 

Denk Gusztáv azonban nem maradt sokáig Miskolcon, a közkedvelt ezredes, 1922. április 15-től közvetlenül a kormányzó mellett szolgált, mint a Kormányzói Katonai Iroda vezetőjének helyettese.[34] Denk csak rövid ideig volt helyettes a katonai irodánál, még abban az évben átvette felettese posztját, és maga lett az iroda vezetője.[35] Ez igencsak fontos bizalmi állás volt a kormányzó mellett, személyéről maga Horthy kormányzó döntött. Denk Gusztáv már e pozícióban, 1922. október 24-én vette el Morlin Emil és Bezerédj Alice lányát, Morlin Alice-t Ménfőn. Házasságukból 1924-ben született lánya, Alice és fia, ifjabb Gusztáv, majd 1927-ben Félix. A friss házasok természetesen Budapesten éltek, hiszen Denket a munkája oda kötötte. A irodavezetői feladat megkövetelte a magas szintű szakmai tudás mellett a feddhetetlenséget. Denknél egyedül utóda, Somkuthy József altábornagy volt hosszabb ideig e poszt betöltője. Denk rengeteg alkalommal helyettesítette Horthyt katonasággal kapcsolatos protokolláris feladataiban - például tisztavatásokon -, emellett tanácsokkal is ellátta az államfőt. Denket ezután 1928-ban a magyar királyi 1. honvéd vegyesdandár parancsnokává nevezték ki. A kormányzó a következő szavakkal köszönte meg Denk hatéves szolgálatát:

"Kedves Denk ezredes! Önt katonai irodám főnöki állása alól felmentve, legmelegebb köszönetemet fejezem ki ez állásában több mint hat év alatt teljesített kiváló és fáradhatatlan szolgálataiért. Akkor, amidőn azon reményeinek adok kifejezést, hogy bő tapasztalatait és tudását ugyanolyan lelkes buzgalommal és odaadással fogja új szolgálati beosztásában ertékesiteni, Önnek őszinte megelégedésem jeléül a II. osztályú magyar érdemkeresztet a csillaggal adományozom. Különös örömemre szolgál, hogy e kitüntetést személyesen adhattam át. Kelt, Budapest, 1928 június hó 28.-án."[36]

Denknek a dandárparancsnokság meghozta a tábornoki rangot is 1928. szeptember 1-én. A család Budapesten az V. kerületben, a Nagysándor utca 19-ben lakott ekkoriban. Úgy tűnik az ünnepnapokat azonban szerette vidéken tölteni, például Ménfőn. Érdekes történet, mely szerint 1928. karácsonyán budapesti lakását betörök forgatták fel, mikor éppen nem tartózkodott a fővárosban:

Hír az 1928. december 28-i Pesti Naplóban a betörésről

1929. november 1-én a HM Elnökségének vezetője lett, 1933-tól 1935-ig pedig az 1. lovasdandár parancsnoka volt. Hamarosan újabb rangemelkedés következett, hiszen 1935. november elsejétől már altábornagy. Denk emellett - mint kiváló lovas - nagy támogatója volt a lovassportoknak. Az 1936-ben ő volt a Honvédlovas Olympiai Bizottság elnöke is. 1935-től 1938-ig a honvédség lovassági szemlélője. Továbbra is rengeteg protokolláris eseményen vett rész, minden évben megjelent a limanovai csata emléknapján rendezett ünnepségeken Sopronban az egykori Nádasdy-huszárok közt. Denk természetesen hadgyakorlatokat is vezetett, 1935-ben például a Vértesben, 1937-ben pedig a Tiszánál, Szolnoktól északra tartottak nagyszabású hadgyakorlatot szeptemberben. Utóbbi esetben Denk volt a védekező ("kék") fél, akinek meg kellett akadályoznia hadtestével, hogy a "piros" fél - Siegler Géza altábornagy vezetésével - sikeresen átkeljen a Tiszán. A hadgyakorlat döntetlennel zárult.[37]  

Kemény ember volt, a katonás rend híve, akinek arcára is kiült a szigor. Ugyanakkor tudjuk, hogy meglehetősen vidám emberként ismerték barátai, és messze nem volt megközelíthetetlen az egyszerű emberek számára sem a visszaemlékezések szerint. Horstenau egy 1939-es feljegyzése szerint egy alkalommal Habsburg József főherceg kitüntetésekkel borítva jelent meg egy rendezvényen, de azok csillogása nem érte el a kívánt szintet Denk szemében, aki szerint Persil-lel meg kellett volna tisztítani őket mielőtt feltűzték.[38] Mindig a tökéletességre törekedett, ahogy azt korábbi szépírásos leckéi is jelezték iskolás korában, igyekezett fitten tartani magát. Budapesti szolgálatai során minden nap átjárt a Margit-szigetre úszni.[39] Denk 1938. májusában jutott pályafutása csúcsára, mikor a Honvédség parancsnokának helyettesévé nevezték ki, de még annak is reális esélye volt, hogy ő lesz a hadsereg vezérkari főnöke.[40] Emellett titkos tanácsosi ranggal is jutalmazták. A revízió kapcsán is kapott feladatot, ő lett 1939 februárjában az „Észak-Magyarországról visszakerülő területek megszálló csapatok parancsnoka", vagyis a visszacsatolt felvidéki részeket biztosító haderő vezetője. Ez szintén elég kényes feladat lehetett.

1940. március 1-én ért véget Denk katonai pályafutása, mikor Horthy - saját kérésére - felmentette feladatai alól az akkor 58 éves tábornokot, egyidejűleg kitüntette a Magyar Érdemrend nagykeresztjével:

"Kedves vitéz Denk lovassági tábornok! Hosszú szolgálati idejére hivatkozással előterjesztett kérésének őszinte sajnálkozással helyt adok és Önt a magyar királyi Honvédség Főparancsnoka helyettesének szolgálati állása alól felmentem. Különös megelégedéssel gondolok ez alkalommal kimagaslóan eredményes szolgálataira , melyeket - különösen a lefolyt világháborúban is - teljesitett. A tényleges szolgálatból való kiválásakor kimagaslóan eredményes és rendkivűl értékes teljesítményei elismeréséül Önnek a Magyar érdemrend nagykeresztjét adományozom. Kelt Budapesten, 1940 évi február hó 27. napján. Horthy s.k."[41]

A kérés oka nem világos - a hosszú szolgálati idő, nem túl meggyőző -, hogy a felvidéki tapasztalataival volt-e összefüggésben, vagy nem értett egyet a politikai helyzet alakulásával, azt nem tudni. Denk ezután a polgári életbe vonult vissza, de követte az események menetét. 1941-ben igazgatósági tag egy pénzintézetben, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltóbank Rt.-nél.[42] Úgy tűnik, hogy Denk egyre inkább Ménfőre tette át székhelyét, ahogy budapesti feladata megszűnt, ugyanakkor szerény háztartást tartott fenn a budai várban lévő Tárnok utcában. Nem nagyon tudjuk, mi volt Denk hozzállása a világháború alakulásához, vagy az 1944-es német megszálláshoz. Nyilván örülni nem örült utóbbinak, ugyanakkor aligha kétséges, hogy a szovjetekkel szemben a németeket választotta volna, hiszen utóbbiak közül sok tábornokhoz több évtizedes jó kapcsolat fűzte. Az biztos, hogy igyekezett informálódni a helyzet alakulásáról, és ehhez igénybe vette régi barátja, Glaise-Horstenau segítségét. 1944. májusában Denk családjával Budapesten tartózkodott, mikor Horstenau meglátogatta.[43] Keveset beszélgettek a jelenről és sokat a régi szép időkről, majd meglátogatták Wilhelm Höttl-t a német hírszerzés (SD) Közép- és Délkelet-Európai fejét a várban. Horstenau találkozott Vesenmayerrel és magyar nyilaskeresztes vezetőkkel is, utóbbiak szorgalmazták Horthy végleges elmozdítását. Tapasztalatairól nyilván beszámolt Denknek is, akinél megkávézott. Az ekkor 20 éves Denk Alice-ről megemlíti Horstenau emlékirata, hogy naponta kilovagol SS tisztekkel, akik nyilván tették a szépet az előkelő és tehetős lányzónak. Ugyanakkor később Denk rosszul járt Szálasi hatalomra jutásával Horstenau szerint.[44] Kérdéses, milyen kapcsolat fűzte Denket a Bajcsy-Zsilinszky Endre-féle MNFFB-hez. Látszólag semmi, ugyanakkor 1944-ben Kiss János tábornok és felesége rendelkezésére bocsátotta várban található Tárnok utca 2. alatti lakását. Kiss tábornokokot itt tartóztatták le a nyilasok 1944. november 22-én.[45] Nehéz elképzelni, hogy Denk semmit sem tudott a csoport működéséről az ő kapcsolatrendszerével... Az biztos, hogy a tábornok ekkor nem volt a budai lakásán. Horstenau szerint Denk családjával  1945 elején menekült el Budapestről Ménfőre, de itt minden bizonnyal téved a dátumokban.[46] Először is, mivel akkor már nem lehetett kijutni az ostromlott Budapestről, másodszor pedig mivel - mint láttuk - már novemberben Kiss tábornok rendelkezésére bocsátotta budapesti otthonát. Denk valószínűleg 1944 nyarán-őszén átköltözött a ménfői Bezerédj-kastélyba. Horstenau 1945. márciusában kapta az utolsó életjelet "testvérétől", melyben megírta, hogy éppen elveszítette legidősebb fiát, Gusztávot vérmérgezésben. Denk idősebb fia, ifjabb Denk Gusztáv tüzér hadnagy még 1945. januárjában meglátogatta Horstenaut Sopronban, így halálán az öreg barát megdöbbent.[47] A katonacsalád tette a kötelességét, ha nem is reménykedhettek már győzelemben. Sajnos ifjabb Denk Gusztáv így nem érte meg a háború végét. Halálának pontos időpontja 1945. március 9. volt.[48] Horstenau többször járt márciusig Ménfőn, meglátogatta öreg barátját és keresztlányát Alice-t.[49] 1945. márciusában úgy tudta, hogy a közeledő front miatt Denk újabb menekülésre készül családjával, nyugatabbra a szovjet hadsereg elől. Több hír nem jutott el hozzá, Horstenau pedig 1946-ban öngyilkos lett. 

Hogy miként élte meg a Denk család a szovjetek érkezését, arról nem találtam információt, de végül nem menekültek nyugatra egészen 1957-ig. Denk Gusztáv katonai-politikai pályafutása véget ért, családjának vesszőfutása megmaradt vagyonuk megmentéséért viszont csak ekkor kezdődött. De ez már másik sztori. Denk Gusztáv végül 1960-ban hunyt el, Bécsben. Személyében kétségtelenül a Horthy-korszak egyik legjelentősebb katonája lakott a Bezerédj-kastélyban egykoron, aki megérdemli a figyelmet. 

 

Jegyzetek: 

[1] Galgóczi 2018, 41.o. Alice a kereszteléskor egyébként az Alexia Aloysia Anna nevet kapta, miután az eredetileg beírt Erzsébetet áthúzták és beírták az Alexiát a helyére a anyakönyvben. A Bezerédj-ek rendszerint három keresztnevet kaptak.

[2] Erre: Galgóczi 2010, 153.o. illetve Galgóczi 2018, 150.o.

[3] Ferenczy 1899, 77.o.

[4] Ferenczy 1900, 47.o.

[5] Ferenczy 1900, 69.o. Az érettségit 1899. május 14-19-én (írásbeli) és június 18-20-án (szóbeli) folytatták le. 

[6] Fritz Fabritius (1883-1957) az erdélyi szászok vezetője a 30-as években, aki megújhodási mozgalmat hirdetett az erdélyi németek körében, s közben azok egyre inkább Hitler karmai közé kerültek. 

[7] Tehát alighanem 1940-ben.

[8] Tudniillik a parancsot esetleg nem sikerül elolvasni... 

[9] Glaise-Horstenau 1980, I. 121-122.o.

[10] Schematismus 1907, 699.o.

[11] Denk katonai pályafutásainak alapvető adatai: Bene-Szabó 2003 és Szakály 1984

[12] Glaise-Horstenau 1980, I. 130.o.

[13] Schematismus 1914, 190.o.

[14] Hegedűs 2015, 123.o.

[15] Szakonyi 1936, III. 2.o. és Bene-Szabó 2003, 65.o.

[16] Johann Herbert Graf von Herberstein (1863-1940) osztrák-magyar tábornok, ekkor a cs. és kir. 10. lovashadtest parancsnoka. 

[17] Vitéz nagybányai Horthy István (1858-1937), ekkor az említett k.u.k. 4. lovasdandár parancsnoka, 1916-tól tábornok.

[18] Felsőházi Napló 1935, I. 26.o.

[19] A csatáról rengeteg helyen lehet olvasni, most mondjuk Pollmann Ferenc írását csatolom ide: https://nagyhaboru.blog.hu/2011/11/30/limanova_magyar_gyozelem

[20] Henriquez 1930, 50.o.

[21] Roszner István (1896-1958) maga is kiemelkedő katona volt, aki többször kitűnt bátorságával: http://www.hungarianarmedforces.com/as/19161230/roszner.htm

[22] Roszner 1938, 558.o.

[23] Roszner 1938, 534.o.

[24] Dernyey 1941, 290.o.

[25] Szakonyi 1936, III. 2.o.

[26] Ranglisten 1918, 79.o.

[27] Ranglisten 1918, 1210.o.

[28] Szakály 1983, 86.o.

[29] Erre nézve lásd: https://www.archivnet.hu/a-pronay-kulonitmeny-tevekenysege-tolna-megye-duna-parti-telepulesein-1919-ben

[30] Ezekre: Prónay 1963, 101.o. illetve előző lábjegyzet!

[31] Andrássy 1979, 330.o. A Denk egységei által ekövetett statáriális kivégzéseket bemutatja: Adattár 2020, 31-46.o.

[32] Dombrády 1990, 30.o.

[33] Denk Arnoldra: http://madosz.hu/remembrance/view?id=70

[34] Galgóczi 2018, 41.o.

[35] Dombrády 1990, 30.o. Az írásban részletes beszámoló van a főnöki poszt feladatairól, a Katonai Iroda működéséről. 

[36] MTI, 1928. július 17. Napi hírek. 15. kiadás 16:55

[37] MTI, 1937. szeptember 18. Napi hírek. 1. kiadás 7 ó.

[38] Glaise-Horstenau II. 1983, 668.o

[39] Glaise-Horstenau III. 1980, 407.o

[40] Bene-Szabó 2003, 67.o. Vezérkari főnöki esélyeire: Dombrády 2004, 88.o.

[41] MTI, 1940. március 2. Napi hírek. 45. kiadás 21:5

[42] Hegedűs 1942, 28.o.

[43] Glaise-Horstenau III. 1980, 407.o

[44] Glaise-Horstenau III. 1980, 499.o

[45] Kiss 1979, 181.o.

[46] Glaise-Horstenau III. 1980, 516.o.

[47] Glaise-Horstenau I. 1980, 193.o.

[48] Galgóczi 2018, 41.o.

[49] Horstenau 1938-ban az Anschluss előtt két napig Ausztria alkancellárja volt, majd a Német birodalom szolgálatában Horvátországban képviselte a német érdekeket 1941-et követően. A háború után, attól tartva, hogy kiadják háborús bűnösként Jugoszláviának - bár éppen tiltakozott a horvát usztasák bűntettei ellen -, 1946. július 20-án öngyilkos lett. 

Felhasznált irodalom:

Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett országgyűlés felsőházának naplója. I. kötet. Budapest, 1936

Andrássy Antal: Katonai terror Somogyban 1919 őszén. In: Somogy megye múltjából, 10. (1979), 307-353.o. 

Bene János - Szabó Péter: A magyar királyi honvéd huszár tisztikar 1938-1945. Nyíregyháza, 2003

Dernyey (Szlavnich) György: A cs. és kir. Jász-kun 13. huszárezred története 1859-1918. [Budapest], 1941

Dombrády Lóránd: A Kormányzó Katonai Irodája. In: História, 1990. 5-6. sz. 29-30.o.

Dombrády Lóránd: Akiről nem beszékünk: Werth Henrik. In: Hadtörténelmi Közlemények 2004, 1. sz. 61-165.o.

Ferenczy István: A nagyszebeni m. kir. állami főgymnasium az 1898-99. iskolai évről. Nagy-Szeben, 1899

Ferenczy István: A nagyszebeni m. kir. állami főgymnasium az 1899-900. iskolai évről. Nagy-Szeben, 1900

Galgóczi Károlyné: Az író faluja Ménfőcsanak 1945-1970. Győr: PSÁMK, 2010

Galgóczi Károlyné: Ménfő 1044-1934. Győr-Ménfőcsanak, 2018 

Glaise von Horsteanu, Edmund: Ein General im Zwielicht I-III. Wien-Köln-Graz, 1980-1983

Hegedűs Elemér: A lapanówi-limanowai hadjárat. In: Soproni Szemle, 2015. 2. sz. 115-130.o.

Hegedűs István: Őrségváltás. Budapest, [1942]

Henriquez Vince: A cs. és kir. 9. sz. Gróf Nádasdy huszárezred története 1904-1918. Budapest, 1930.

Kiss Sándor: Emlékeim Kiss János altábornagyról. Budapest: Zrínyi, 1979

Kóródi Máté: Adattár a Magyar Nemzeti Hadsereg tiszti különítményes csoportjai és más fegyveres szervek által elkövetett gyilkosságokról 1919. augusztus 3. – 1921. október 23. Budapest: Clio Intézet, 2020

Magyarország a második világháborúban. Főszerk.: Sipos Péter. Budapest: Petit Real, 1997 

Prónay Pál: A határban a Halál kaszál... Budapest: Kossuth, 1963

Ranglisten des Kaiserlichen und Königlichen Heeres 1918. Wien, 1918.

Roszner István: Katonák, népek, események - Vitéz Báró Roszner István világháborús naplója. Budapest: Singer és Wolfner, [1938]

Schematismus für das k. u. k. Heer und für die k. u. k. Kriegsmarine 1908. Wien, 1913

Schematismus für das k. u. k. Heer und für die k. u. k. Kriegsmarine 1914. Wien, 1914

Szakály Sándor: A második világháborús magyar katonai felső vezetés összetétele (Tények és adatok). In: Valóság, 1983. 8. sz. 78-91.o.

Szakály Sándor: Az ellenforradalmi Magyarország (1919–1944) hadseregének felső vezetése. Adattár 1. A–K. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1984. 2. sz. 354-392.o.

Szakonyi et al.: A magyar huszár. Budapest, 1936 

Könyvajánló: Patrick J. Buchanan - Churchill, Hitler és a "szükségtelen" háború

Patrick J. Buchanan:

Churchill, Hitler és a "szükségtelen" háború

Budapest: Rubicon Intézet, 2022

408 oldal

Eredeti megjelenés: Churchill, Hitler and the "Unnecessary War" (2008)

Fordította: Juhász Gábor András

Sir Winston Churchill vitathatatlanul a XX. század egyik ikonikus figurája, rendszerint a legnagyobb hatású politikusok közé sorolják, és méltán. Hatása óriási, mind Nagy Britanniára, mind egész Európára nézve, de természetesen megítélése vitatott. 

Teljesen érthető, hogy sokak hőse lett, például a magyar származású nagy amerikai történész, John Lukacs példaképe is ő volt. Churchill pozitív megítélése persze elsősorban második világháborús szerepe miatt tűnik egyértelműnek, miközben politikai pályafutásának ez csak egy - bár kiemelkedő - pontja.  Ha 1938-ban kérdeztünk volna meg egy angolt, alighanem a brit történelem egyik csúfos kudarca, Gallipoli jutott volna eszébe róla. Churchill nem volt egy sikeres politikus, még ha 1940-41-ben meg is mentette a vereségtől Nagy Britanniát kiállásával. Míg Churchill politikai pályájának elején Nagy Britannia a földgolyó elsőszámú hatalma volt, addig utolsó miniszterelnöki évében, 1955-ben a birodalom már csak árnyéka volt egykori önmagának. A folyamatot nem volt képes megakadályozni, sőt az sem kétséges, hogy Churchill ténykedése és döntései nagyban hozzájárultak a birodalom összezsugorodásához, majd megszűnéséhez. 

Patrick J. Buchanan, Nixon, Ford, majd Raegan amerikai elnökök tanácsadója volt, hogy politikai karrierjének csúcsán, 1992-ben és 1996-ban maga is induljon a Republikánus Párt elnökjelölti helyéért, amelyek során mindkétszer másodikként végzett. Jelen könyvében Buchanan elsősorban Winston Churchill (és más britek) Németországgal kapcsolatos hibás döntéseit veszi górcső alá, onnantól kezdve, hogy kihívásként értelmezték a németek I. világháború előtti flottaépítését - miközben a Kriegsmarine soha meg sem közelítette a brit haditengerészet erejét -, egészen odáig, hogy róka fogta csukaként két másik félnek játszották át a hegemóniát Európa felett 1945-re. 

Buchanan véleménye szerint az első világháború megelőzhető volt, de legalábbis Nagy Britannia könnyen kimaradhatott volna belőle némi józan helyzetmegítéléssel. Kimondja, hogy még egy gyors német győzelem sem okozott volna akkora katasztrófát, mint ami 1918 után az Antant sikerével bekövetkezett. Elvégre nem lehet kérdés, hogy az első világháború öklendezte világra a két pusztító totalitárius államot, a kommunista Szovjetuniót és a nemzetiszocialista Németországot is. Egy 1914-es gyors német győzelemnél - amely szerinte a brit hadbalépés elmaradása esetén történt volna -, egyik sem nyert volna teret. Churchill egyik kedvenc mondása volt, hogy a jó ötlet biztosítéka a sok ötlet, és hát valóban rengeteg ötelete volt. Igaz, több katasztrofálisan rossznak bizonyult. Ilyen pocsék ötletnek bizonyult a Gallipoli-félsziget elleni 1915-ös támadás. 

A szerző szerint a Párizs környéki békék ráadásul csak tetézték a bajokat, amelyet az önrendelkezést kimondó Wilsoni pontok okoztak. Miközben önrendelkezésről beszéltek a győztes franciák és britek, voltaképpen éppen azt tagadták meg németek millióitól Ausztria leválasztásával, majd a lengyel-német határ meghúzásával. A békeszerződés diktátum volt, ahová meg sem hívták a veszteseket. Buchanan úgy látja, hogy Hitler hatalomra jutásában a nyugati hatalmak igencsak tettestársak, mert arroganciájuk, és németekkel való bánásmódjuk nagyban hozzájárult a Weimari Köztársaság kormányainak meggyengüléséhez. Buchanan szerint a legnagyobb hibát azonban a britek és franciák végül éppen a Lengyelországnak - majd más kelet-európai államoknak - adott garanciákkal követték el, mivel arra bátorították a lengyeleket, hogy ne adják át (az egyébként színnémet) Danzigot Németországnak, miközben pontosan tudták, hogy nem lesznek képesek megvédeni Hitlertől háború esetén. 

Diplomáciai ügyetlenségükkel ráadásul korábban Olaszországot is sikerült Németország mellé tolni. Churchill maga is fellépett Mussolini etiópiai hódítása ellen, majd amikor közölték vele, hogy hiszen az olaszok csak azt teszik, amit a britek Afrikában, azzal magyarázkodott, hogy a brit hódítás régen történt, az olasz meg friss, így más. Ez aligha egy meggyőző érvelés... A britek ügyetlen határozatlansága 1938-ig, majd indokolatlan határozottsága 1939-ben végül egész Kelet-Európát Sztálin kezére juttatta. A következményeket meg elsősorban mások viselték. 

Churchill természetesen - mint mindenki - saját korának gyermeke volt, a XXI. század progresszív elvárásait számon kérni rajta, ostobaság. Ízig-vérig viktoriánus brit volt, aki azzal a szemlélettel nőtt fel, hogy ők a világ elsőszámú népe, a civilizáció letéteményesei a vadak által lakott távoli térségekben. Nem hangzik jól mai fülnek ez a civilizátori küldetéstudat, de a tény, hogy akkoriban a polinéz törzsek időnként még elfogyasztottak egy-egy arra járó európai geológust... 1896-ban például az osztrák-magyar SMS Albatros-szal a térségbe utazó Heinrich von Foullon bárót mészárolták le a Salamon-szigeteken. Az is megkérdőjelezhetetlen, hogy a rabszolgaság - többé-kevésbé sikeres - felszámolása Afrikában az európai hatalmaknak volt köszönhető. A kolonizációnak manapság csak egyik - sötét - oldalát divatos bemutatni, de Ázsia és Afrika mégiscsak ekkor lett a világgazdaság része, ekkor épültek ott vasútvonalak, kórházak, könyvtárak és iskolák. E kontinensek mai államai közül sok biztosan nem létezne az európai gyarmatosítás nélkül. Az európai civilizáció joggal büszke vívmányaira, még ha a hódító szándék és a gazdasági kizsákmányolása e térségeknek nem is helyeselhető. A XIX. század végi magyar világjárók beszámolói szintén hemzsegnek az előítéletekben, amelyek ma már erősek, de biztosak lehetünk benne, hogy a mi mai mondataink 100 év múlva sokszor ugyanennyire elavultak lesznek, hiszen az erkölcsök és szokások változnak, ami ma elfogadott és természetes, az holnap nem talán lesz az.  

Buchanan szerint Churchillel nem ez az elsődleges gond. A néhai brit miniszterelnök azonban miközben a birodalmat szolgálta, tudtán és akaratán kívül lerombolta azt. Emellett olyan erők előretörését egyengette ténykedésével és tévedéseivel, amelyeket inkább megállítani akart. Emellett Churchill nem volt éppen egyenes ember, politikai karrierje során sokszor igencsak amorálisnak bizonyult, és emlékirataiban hajlamos volt új múltat írni magának, legendát kerekítve maga köré. Míg utólagos bölcsességgel Hitler legnagyobb ellenfelének adta elő saját magát, aki azonnal felismerte a veszélyt benne, addig 1939 előtti számos megnyilatkozása ezt nem igazolja. 

Tarthatjuk-e majd a könyv olvasása után is nagy embernek Churchillt? Természetesen. Kinek mi az ízlése. Egyrészt, mert nem kell egyetérteni Buchanannel, másrészt nem feltétlenül a végső siker tesz naggyá valakit. A világháborút győztesként fejezte be, még akkor is, ha ráment a birodalom, és a világ irányítása átkerült az Egyesült Államok és a Szovjetunió kezébe. Majd a britek eldöntik, mit tekintenek fontosnak. A mi számunkra is vannak azonban olyan tanulságai a könyvnek, amelyek megfontolásra érdemesek. A Köztes-Európa államai jobb, ha saját magukban bíznak elsősorban, mert a nagyhatalmi érdekek felülírják mind az igazságot - amely maga is szubjektív sokszor -, mind a helyiek érdekét. Sőt, még ha egy nagyhatalom jót is akar valakinek, nem biztos, hogy nem sül el visszafelé. Nézzünk egy példát a visszásságokra! Csehországot ugyebár feláldozták Hitlernek, 1938-39-ben a fáma szerint. A következmény? Csehek alig haltak meg a háború alatt, városaiknak szinte kutya baja sem esett. Ezzel szemben a britek és franciák által garantált Lengyelország elveszített több millió halottat, elitje számüzetésbe kényszerült, vagy kivégezték, városait lerombolták, majd végül az országot a Szovjetunió szállta meg. Kaptak egy kommunista rezsimet jutalmul, területét megcsonkították, és eltolták nyugatra... Felmerülhet a jogos kérdés: ki járt jobban? Az biztos, hogy a Neville Chamberlain által kiállított fedezetlen csekkért a lengyelek fizettek meg, vérrel. 

A könyv mindenképpen elgondolkodtató, még úgy is, hogy alapvetően másodlagos irodalomból táplálkozik. Arra tanít, hogy nem szabad készpénznek venni a korábbi történészi állásfoglalásokat, mindig kérdőjelezzünk meg biztosan tudott tényeket, és vizsgáljuk meg új, talán addig elképzelhetetlen oldalról a helyesnek látszó döntéseket. A Rubicon Intézet kiadványa vitathatatlanul szembemegy a tradicionális/mainstream értelmezéssel Churchillel kapcsolatban. Mindemellett Buchanan könyve nem alapot nélkülöző szenzációhajhász kiadvány - ilyenek azért szoktak születni -, hanem inkább gondolatébresztő, elgondolkodtató mű. Buchanan talán nem történész, azonban, mint egykori realista politikus és gondolkodó nagyon jó kérdéseket tud feltenni, amelyek egyes döntéseket más fénybe helyeznek. Ilyen téren ez a könyv a II. világháborúról megjelenő magyar irodalomban unikum, amelyet érdemes ledönteni a torkunkon. 

A kötet megjelenése kissé unalmas, de legalább a védőborító alatt a kötéstábla ugyanolyan borítóképet kaptunk, és kötött. Néhány elírást kiszúrtam olvasás közben.  

Osztályozás:

Nyolc csatahajó a tízből.

8/10 pont

goodreads.com: 4.09 csillag (1317 szavazat)

Döglégykeringő - Sofi Okasnen: Tisztogatás

Sofi Oksanen: Tisztogatás

Budapest: Scolar, 2010

Eredeti cím: Puhdistus

Fordította: Pap Éva

366 oldal

„A külső megfog, a belső megtart!” – szokták volt mondani a bölcsek, s ez igaz az olvasó-könyv kapcsolatrendszerre is. Sofi Oksanen finn-észt író Tisztogatás című kötete rendkívül erős borítóval jelent meg, egyszerűen képtelenség rá nem felfigyelni. A természetben a rózsaszín-fekete és sárga-fekete színkombináció rendszerint a veszélyt jelzi, s ez a könyv a kanárisárga alapon sötétlő fekete dögléggyel, s lila szöveggel maga a fenyegetés, amelyet távolról is könnyű kiszúrni. Nem véletlenül tűnt fel nekem már megjelenését követően a könyvesboltokban, s végül idén rávett a lélek, hogy megmerítkezzem ebben a kénköves pokolban.

A történet két idősíkon, s két szereplő személyén keresztül mutatja be két ember, és egy ország szenvedéseit.

Ez a regény a szerelem regénye. Az akarnok, mérgező, kínzó és bűnbe vivő szerelemé. A szerelem (vagy inkább az annak hitt bírvágy?) a legjobb és a legrosszabb dolgokat hozhatja ki az emberből. Jelen esetben utóbbit. Aliide Truu, idős nénike, aki a Szovjetunió szétesése után újjáalakult Észtországban él, falusi magányában a 90-es évek legelején. Főszereplőnk jelenére sötét árnyékokat vet az elmúlt ötven év történelme, s saját tetteinek következményei. Aliide-hez egy nap láthatóan valami elől menekülő fiatal nő toppan be, aki egyszerre idegen és ismerős. A lány, Zara a közelmúltja elől fut, amelyet nem ő irányított. Egyike a megtévesztett lányoknak, akik fiatalságuk és naivitásuk okán talmi csillogás reményében odavetik magukat gátlástalan emberek áldozatául.

Ez a regény az árulás regénye. Aliide elárulta nővérét, hogy megkaparintsa annak férjét, s mindent alárendelt e célnak: házasságát, becsületét, ártatlanságát, s hazájához való hűségét. A történet - időbeli - elején testvérével, Ingellel istentisztelet után hazafele sétálva pillantja meg Hanst, aki egy pillanat alatt elbűvöli. Ám Hans nem őt veszi észre, hanem Ingelt. Aliide rögvest ráébred, hogy ellene nincs esélye, Ingel szebb és jobb nála. Az irigység nem véletlenül fő bűn kereszténységben, hiszen szörnyűségek kovásza, olyan érzéseket dagaszt az emberben, amelyek aztán tragédiákhoz vezethetnek.

Nem véletlenül jutott eszembe folyton a zseniális Napoleon Boulevard dalszövege, miközben Oksanent olvastam:

„Szépen vagyunk öltözve, csillog a hajunk.
Gondolhatod, erre most is adunk.
A város felett éppen Júlia lebeg.
Ámuldozunk, és mint annyi mindent, ezt se értjük.
Nincs semmi baj, nem is kérdezősködünk.
Ha lebeg, hát lebeg, nagy dolog, mi is jövünk.
Hátrébb megyünk, innen neki futhatunk.
Próbálkozunk, vajon éppen nekünk miért ne menne?

…

Próbálkozunk kézzel-lábbal csapkodunk,
Úgy verdesünk, hogy már jobban nem tudunk.
A város felett még mindig Júlia lebeg,
Szép könnyedén, ahogy szombat délben szállni illik.

…

Nem megy, tudom de ha már szállni nem lehet,
Megmozgatunk itt lent minden követ.
Célozgatunk egyszer még eltalálhatunk,
Júlia, kedves: jobb lesz önmagadtól földet érni.

Júlia nem volt erős, vagy több mi nálunk.
Júlia nem volt se jó se szép.
Most Júlia nem akar a földön járni,
Fölszállt inkább a fejünk fölé.”

Ez a dal maga a kommunizmus megzenésítése. Amikor az irigység miatt a lenti többség megfegyelmezi a fent lebegőket, s mivel követni azokat képtelenek, erőszakkal rángatják vissza, vagy semmisítik meg a jobbakat. Mert bizony Júlia jobb is volt és szebb is, mint azok, akik a földön ragadtak, de még ennek belátására is képtelenek. Aliide pont ez a megtestesült irigység, ami elmebetegségig teszi féltékennyé, gyűlölteti meg vele a nővérét, és teszi ezáltal tönkre mindenki életét a környezetében.

A Tisztogatás női regény, de mégsem az. Női, mivel főszereplői nők, ugyanakkor ez nem jelent semmi pozitív vagy negatív dolgot önmagában, nem attól szimpatikus valaki benne vagy gyűlöletes, hogy milyen nemű. Hans férfiként érdemel elismerést, míg Aliine megundorodik tetteitől, s egészen addig nem jut el a felelősségvállalásig, míg életébe nem pottyan Zara, akiben viszontlátja az elvesztegetett élet hajdani ragyogását. Semmi esetre sem feminista mese a csúnya férfiak által kihasznált ártatlan nőkről, ami nagy pozitívum, pláne mondjuk olyan borzalmakhoz képest, mint a Nők országa. Szól ugyan a nők elleni erőszakról, de igazából mellékzönge pusztán Aliide belső lelki tusáihoz képest, s engem inkább az orosz alvilág brutalitásához vezetett el a szerző, nem specifikusan az erőszak e válfajához. Ez egy női szereplőkkel megírt, de kemény és férfias mű.

Persze a Tisztogatás történelmi regény. Feldereng benne a XX. század minden iszonyata, amit országokkal, nemzetekkel és az őket alkotó emberekkel tett ez a kegyetlen korszak, és kiemelten a kommunizmus eszméje. Oksanen attól sem rettent vissza, hogy visszaadja a tényt, mely szerint a balti államoknak a nemzetiszocialista Németország felszabadító volt. Ezt lehet nyugati szemmel rosszallni, de mi tudjuk, amit ők nem, hogy milyen lélekölő, társadalomromboló eszme is volt a marxizmus.

Ez a regény a kommunizmus regénye is, és mindazokhoz szól, akik Kelet-Európába vissza-, vagy Nyugat-Európába behoznák a vörös mételyt különböző szocialista-progresszív maszkok alá rejtve. Ez utóbbira sajnos különösen hajlamosak az unatkozó értelmiségiek. Nekik mindenképpen el kellene olvasniuk Oksanen remekét, ugyanis a regény egyebek mellett mesél még arról is, hogy soha nincs, és nem is lehet egyenlőség. Mindig lesznek, akik szebbek, jobbak, tehetségesebbek, szorgalmasabbak akkor is, ha hajszálpontosan ugyanazzal a háttérrel rendelkezik két személy. És ez így jó. Lehet ez ellen küzdeni, és társadalomjobbító őrületekbe menekülni, de ez kudarc esetén egy feleslegesen elpocsékolt életbe, siker esetén tönkretett életek százezreibe kerül a történelmi tapasztalat alapján. Célszerűbb lenne elfogadni a tényeket, és kihozni magunkból a legtöbbet, nem pedig másokat földre kényszeríteni.

Összegezve:

Egy rendkívül kemény, brutális és durván szókimondó könyv, amely egyszerre vezet be minket a Szovjetunió hazugságba kényszerítő kelkáposztaszagú szürkeségébe és a kelet-európai 90-es évek vadkapitalizmusába, ahol minden eladó a becsülettől kezdve a fiatal lányokig. Oksanen könyve fontos alapmű, és ha valakinek bírja a gyomra, annak nagy – de nem éppen fennkölt – élményt ad majd.

A kötet kiadása kifogástalan - csak kár, hogy fűzött -, a borító zseniális, a Scolar remek munkát végzett. Sem Pap Éva magyar szövege gördülékeny, átadja a történet súlyát, és helyesírásilag nem emlékszem hibára.

Pontszám:

Kilenc vörös csillag a tíz zöldszemű szörnyetegből.

9/10 pont

www.moly.hu: 93 %

www.goodreads.com: 3.87 pont

(Az adatok 2019. március 25-i állapotot tükröznek!)