Válogatás 2025-ös kedvenc könyveimből

Könyvajánló:

Az év kedvenc könyvei, 2025 

Szokásos évzáróm, hogy néhány kedvenc kötetet szedek össze, amelyeket az elmúlt esztendőben olvastam, és 2025 végén sem maradhat ez el. Ezúttal öt könyv ötlött eszembe, amelyet az olvasóim figyelmébe ajánlok egyben.

Kaufman-Kristoff: Aurora-ciklus (2. és 3. rész)

(Aurora lángja, Aurora végzete)

Eredeti megjelenés: Aurora Burning (2020), Aurora's End (2021)

Szeged: Könyvmolyképző, 2024 és 2025

440 ill. 448 oldal

Fordította: Gergely-Péch Éva

Jóságos, sós lángos! Ha az év legkönnyedebb és legszórakoztatóbb könyvére gondolok vissza, akkor a Kaufman-Kristoff páros Aurora-ciklusának idén elolvasott két része ugrik be mindenekelőtt. Az első részt annak idején hosszabban méltattam 2023-ban - bár ahogy nézem, sajnos közben leszedték a gyoriszalon.hu-ról -, így csak pár mondatban összegezném az olvasottakat, mert ami az első kötetre igaz volt, igaz a folytatásokra is. 

Az első részt úgy foglaltam össze, hogy:

"A Csillagközi invázió kanos tinédzserkatonái potyautas Csipkerózsikájukkal az űrhajójuk fedélzetén harcba szállnak a galaktikus vírussal fertőzött űrgolyhókkal."

Igen. Elég bizarr. Ellenben roppant szórakoztató. Nos, ez nem változott, mivel a folytatások minőségben nem maradtak el az első rész mögött, sőt a második rész volt a ciklus csúcspontja. A trilógia teljesen hülye és komolyanvehetetlen, de jó értelemben az. Kedvenc karakterem a kötet Chandler Bingje, Fin, a kissé öngyűlölő szósziporka. Beszólásai és keserédes humora olyan humorfaktor, ami önmagában végiglöki az olvasót a regényeken. Ugyanakkor többi főszereplőnk szintén szerethető és szimpatikus. Persze a trilógia le van öntve némi korszellemmel, de nem különösebben ijesztő mértékben. A harmadik kötetben azért már mutatkoztak a kifáradás jelei, a sok időhurok miatti ismétlés ugyan ötletes megoldás volt, de időnként fárasztó. Az első részhez képest a sorozat fordítót váltott, de ez sem okozott törést a leleményes, sokszor kifejezetten ötletes és aranyos magyar szövegben. 

Bruce Dickinson: Mire való ez a gomb?

Eredeti megjelenés: What Does This Buttom Do? (2017)

Kistarcsa: Troubadour, 2024

372 oldal

Fordította: Pritz Péter

Bruce Dickinson ugyan az Iron Maiden frontembereként ismert, ám életrajzi kötetéből kiderül, hogy jóval több ennél. Volt katona - eredetileg katonai középiskolában tanult -, de hivatásos pilóta és légivállalat tulajdonosa is, sőt - pikáns - képregényeket is írt. Dickinsonnak sajátos humora van, amely keserédes öniróniába hajlik, nagyon angolos. Ugyanakkor bőven vannak hiátusok a könyvben. Dickinson látványosan kerül minden magánéletével kapcsolatos témát, óvakodik értékelni a vele egykor dolgozó pályatársakat, de legalábbis igen szőrmentén mesél másokról. Ezt el kell fogadnunk, bár az indok az utószóban elég triviális... A kötet hőse önmaga, ugyanakkor messze nem egy önhősköltemény, vagy öndicshimnusz. Egy olyan embert ismerünk meg, aki kellő gúnnyal néz a saját múltjába. Esendő embert látunk, aki ugyan kiélvezte a hírnév előnyeit, de nem vesztette el a fejét közben. A kötet legjobb oldalai a fiatalkori részek, amelyből megtudjuk, miként lett zenész, s milyen kezdetleges körülmények között derült ki, hogy van tehetsége az énekléshez. Kellett kitartás, tehetség és szerencse is ahhoz, hogy az Iron Maiden énekese legyen, de hát utóbbi minden pályán jól jön az embernek. Vagány, bevállalós, mondhatni tökös embert ismerünk meg, de ezt már a memoár címe is elárulja. Ha Dickinson egy gombot talált pályafutása során, akkor megnyomta, de a minőséget is mindig megkövetelte. Az egykori - bár ma is az, ha nem is ugyanolyan mértékben égeti a gyertyát - frontember sztorizgat, mesél, felidéz, mint egy jófej nagypapa a kandalló mellett egy karácsonyi éjszakán. Igencsak jó mesélő. Bár alighanem mindenkit a zenei pályafutása érdekel, a kötet utolsó harmadát már elsősorban nem ez teszi ki, hanem a "civil" Dickinson, különösen a pilótáskodás, majd küzdelme a rákkal. Eddig is kedveltem a szerző munkásságát, de a memoár után már magát a szerzőt is. 

Adrian Goldsworthy: Cannae

Eredeti megjelenés: Cannae: Hannibal's Greatest Victory (2019)

Keszthely: PeKo, 2025

208 oldal

Fordította: Illés Imre Áron

Igazából minden évben több PeKo-s kötetet is ajánlanék a blogomon, mert bőven megérdemlik, de azért nem akarok túlzásba esni. Eredetileg szerettem volna az idei legjobbnak Robert Goetz: 1805 Austerlitz című kötetét választani, de sajnos annyi bakit - többségében nem tartalmit, hanem fordításit - találtam benne, hogy erről le kellett tennem. Alighanem írok majd róla külön, mert tanulságos. Mindenesetre így idén a babér Hannibal, pontosabban Adrian Goldsworthy fejére hullott így, akinek a Cannae-i csatáról írt könyve igazán figyelemre méltó. Goldsworthy-t már emlegettem korábban, bár Caesarról írt monumentális munkája mellett a híres ókori csatáról írt összefoglalása igencsak eltörpül. A kötet nagyon szikár, a szerző nem ötletelget, sokszor kénytelen megjegyezni, hogy nem tudunk valamit, vagy hogy a források propagandisztikus volta miatt nem fejthető meg a tényleges történelmi valóság. Egy kissé talán túlságosan is feladja, de végül is érthető, hogy találgatásokba nem megy bele. Goldsworthy - az elmúlt évszázadok során Hannibalt tanulmányozó történészek zöméhez hasonlóan - nem kertel és zseniális hadvezérnek tartja a karthágóit, ám kiemeli, hogy a tökéletes időzítés, kiváló hadsereg és remek alvezérek mellett a szerencsére is szüksége volt Cannae-nál. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a rómaiak haditerve nem volt rossz, saját csapataik képzettségéhez és mennyiségéhez volt szabva, és akár működhetett is volna. A történész megpróbálja bemutatni a csata leírása során, milyen lehetett a "csata arca", azaz miként kell elképzelni egy ilyen összecsapás dinamikáját, hiszen a hollywoodi filmek rendszerint teljesen rosszul mutatják be az ókori vagy középkori összecsapásokat. Kevés ókori csatáról jelent meg monográfia magyarul - hirtelen egy sem ugrik be -, így aki ilyet szeretne olvasni, az most már megteheti, és sokat fog tanulni belőle. 

Fudzsivara no Teika: Száz költő egy-egy verse 

Ogura Hjakunin Iszsu (XIII. század eleje)

Budapest: Balassi, 2022

448 oldal

Fordította: Fittler Áron, Károlyi Orsolya

Esztétikai értelemben messze a legszebb - nem minimum 100 éves - kötet, amelyet idén lapozgattam Fudzsivara no Teika magyarul megjelent válogatása. Nem tudom, mennyit tud eladni a Balassi kiadó egy ilyen könyvből, de nagyon hálás vagyok érte, hogy megjelentette. Nem pusztán azért, mert szeretem a kelet-ázsiai költészetet, hanem mert ilyet a modern kor embere elé vetni igazi nemes tett és - többnyire sajnos - bukásra ítélt küldetés. De hát mindig a vereségre ítélt küldetéseket értékeltem... A győztes vagy az éppen népszerű mellé állni a könnyű út. Ez a kötet nem pusztán a XII-XIII. század fordulóján élő japán költőóriás válogatásának magyarra fordítása, hanem valóságos kalauz a koraközépkori Japán irodalmába. A száz kiválasztott vaka költőről életrajzot kapunk, emellett segítséget a versek értelmezéséhez, hiszen azok sokszor képeket közvtítenek, amelyek a japán kultúra ismerete nélkül nehezen értelmezhetőek számunkra (párnaszavak például). Így aztán a száz rövidke ötsoros vers egy 450 oldalas, igencsak súlyos kötetté duzzadt, gyönyörű fotókkal, illusztrációkkal és száznál jóval több verssel. A két fordító eredeti japánból, a kritikai kiadásokból ültette ál magyarba a vakákat, ami szintén kiemelendő. Ez az a kötet, amit az ember álmatlan téli éjszakán, lágy lámpafényben olvasna az ember, elmerengve az élet miértjein. 

James Islington: A sokaság akarata
Eredeti megjelenés: The Will of the Many (2023)

Bp.: Agave, 2025

816 oldal

Fordította: Török Krisztina

Az év legjobb könyve számomra - mostanáig, mert éppen egy méltó vetélytárs utolsó negyedénél tartok, de az maradjon a titom és jó eséllyel első jövő évi könyvbeszámolóm - James Islington gigantikus méretű eposza. Voltaképpen egy antik Rómát felidéző fantasyről van szó, amely ötvözi a Harry Potter, Az éhezők viadala és a legnívósabb történelmi regények legjobb tulajdonságait. Igazából a fülszöveg némiképpen csalóka. Ez nem egy bosszúregény, főszereplőnk ennél sokkal bölcsebb. Vis Telimus magasról mélybe zuhant fiatal, akinek családját lemészárolta a terjeszkedő Cateni Köztársaság, hazáját pedig integrálta és beolvasztotta a birodalomba. Az ausztrál szerző High fantasy-t írt, ahol egy izgalmas alternatív valóságot kapunk. Az emberek akaratának egy része itt átruházható a felettesre/patrónusra, s így utóbbiak mind fizikailag, mind szellemileg részesülnek az alattunk szolgálók erejéből piramisszerűen, megsokszorozva sajátjukét. Az akarat emellett egyfajta misztikus erő, amely képes járműveket hajtani, így van egyfajta steampunk hangulata a műnek. A kötet felnövekedés-regény is, ahol Vis iskolában sajátítja el a vezetéshez szükséges képességeket. Sok igazán fontos karakterünk nincs, E/1-ben olvassuk a sorokat, ebből adódóan csak annyit látunk a világból, amennyit Vis szemei közvetítenek nekünk. Főszereplőnk talán túl tökéletes, de ez egyben az egyetlen minimális negatívum, amit leírhatok. Nagy erénye a regénynek, hogy csöppet sem fekete-fehér az ábrázolásmód - bár az is jó tud lenni -, és a köztársaság sem a gonosz birodalma. Főszereplőnk elfogadja a tényt, hogy ki a világ ura, és annak politikusai sem pusztításra vágyó zsarnokok. A jó és rossz nem szétválasztható ebben a világban, a felszabadítók egy cseppet sem emberségesebbek, mint a cateniek. Ez egy többrétegű történet monumentális világgal, amely gondolkodásra készteti az olvasóját. A világ sötét, de a nyelvezet nem durva, és igazából 14 éves kortól fölfele simán forgatható, ha valaki bírja a 800 oldalas könyveket. Az utolsó 50 oldalt azért érdemes kétszer elolvasni, és tudomásul kell venni, hogy folytatás fog következni. Ugyanis itt igazi epikus regényfolyamról van szó, amelynek ez csak az első rész.  Novemberben jött ki angolul a 2. rész, amelynek címe The Strength of the Few lett,  így hamarosan várhatjuk a folytatást magyarul is. Én nagyon várom. 

Könyvajánló - Edward Ashton: Mickey7

Könyvajánló:

Edward Ashton: 

Mickey7

Eredeti megejelnés: Mickey7 (2022)

Budapest: Agave, 2023

272 oldal

Fordította: Horváth Norbert

A sci-fi egyik utóbbi évtizedekbn kialakult fontos zsánere a klónozással foglalkozik. Ezek rendszerint filozófiai és etikai szempontból igyekeznek megfogni a témát. Logikus is ez, hiszen a test és szellem közti kapcsolat az emberi lét egyik legnagyobb kérdése, és két test azonosságga esetén különösen izgalmassá válik ennek megválaszolása. Rögtön több film beugrott, ami így-úgy a témához kapcsolódott (Sötét árvák, Feledés, és a kiváló Hold), meg persze néhány könyv is, miközben Edward Ashton Mickey7-ét olvastam. 

Hogy Edward Ashton, e kötet írója Andy Weir kihívója lenne, amint a fülszöveg sugalmazza? Erősen kétlem, teljesen más típusú könyv a kettő. Ashton stílusa sokkal inkább John Scalzit idézi meg számomra - bár sztoikus és cinikus főszereplőnk hangvétele kissé tényleg emlékeztet A marsi hősére. De a Mickey7 tematikáját tekintve nem hasonlít Weir műveinek egyikére sem, holott minden magyarul megjelent kötetét olvastam. A Mickey7 leginkább a már említett Duncan Jones Holdjának (szinte hallottam olvasás közben Clint Mansell zseniális zenéjét), Scalzi Vörösingeseinek és Orson Scott Card Végjátékának elegye. A maga nemében ez önmagéban is jó ajánlólevél.

A történet zanzásítva a következő: Hősünk, Mickey7 - aki egy "Eldobható" - belezuhan egy szakadékban az emberiség által éppen kolonizálandó fagyos bolygón, és mivel nyilvánvalóan menthetetlenek tűnik, leírják veszteségként. Az "Eldobhatók" a kolonizáló hajók tartozékai, akik teljes értékű emberek ugyan, de olyan munkákat bíznak rájuk, amelyek során jó eséllyel életüket veszítik. Szerencsére fizikai paramétereiket, összetételüket tárolják a számítógépek, és memóriájukat is időnként lementik, így pusztulásuk esetén máris előállítható a következő darab a biomasszából, legfeljebb az utólsó mentés óta lefolyt események vesznek el a felébredő klón részéről. Mickey7 azonban köszönhetően egy helyi őshonos lénynek, a.k.a. "kúszómászó"-nak, visszajut a bázisra, ahol szembetalálkozik időközben kitenyésztett klónjával, Mickey8-cal. Ráadásul úgy tűnik, hogy a mintegy 180 fős ideköltöző emberiség éppen hadillapotba kerül a "kúszómászókkal", és a klón bonyolódó nőügyei sem egyszerűsítik meg az életét/életeit. Emellett Mickeyknek titokban is kell tartaniuk, hogy ketten vannak, különben jó eséllyel mindkettőjükre megsemmisítés vár. 

A Mickey7 egy rendkívül laza, szórakoztató kötet, mélységét tekintve se nem Balaton, se nem Bajkál-tó. Nem akar ránk tukmálni valami nagy bölcsességet, ámbár kétségtelenül felveti a "Mitől is vagyunk azok, akik vagyunk?" kérdést. A kötet legjobb pillanatai a két Mickey párbeszédeihez köthetőek, Ashton igencsak gunyorosan szemléli a világot és a civilizációnkat. Miközben mindkét Mickey igyekszik kihúzni magát a veszélyes feladatok alól, s minél többet felzabálni az egy fejadagnyi napi ellátmányukból, meg kellene akadályozni a civilizációk összecsapását is. 

Maga a fő eseménysorozat nem túl impozáns, alig pár nap eseményeit tömöríti, gyakran megszakítva kitekintésekkel, visszamlékezésekkel. Mickey eldobhatósága mellett amatőr történész - igazából ebben a korban már nincsenek történészek, hiszen minden visszakereshető számítógépen -, és időnként mesél egy-egy extrém sztorit az emberiség történelméből. Bevallom, nagyon élveztem a kolonizációs kísérletek balszerencsés eseteit taglaló történelmi részeket, kifejezetten ötletesek voltak. Hiányérzetem leginkább azzal kapcsolatban van, hogy szinte semmit nem tudtunk meg a kúszómászókról, de mivel folytatása készült (Antimatter Blues, 2023), talán majd ott. A lezárás azonban egyáltalán nem rossz, a Mickey7 önmagában is kerek és értelmes, valamint kellemes olvasmány. 

Ashton regénye nem lesz örökbecsű klasszikus, amit 100 év múlva is gyakran levesznek a könyvespolcokról - ezt azért ki merem jelenteni -, hiszen igazán új mondanivaló nincs a sztori mögött. Ettől azonban még nagyon jó, igazi kikapcsolódást nyújtó olvasmány, amely gyorsan elolvasható, mert élvezetes. Ráadásként ha tényleg készül belőle film Pong Dzsunho rendezésében, mint ahogy hírlik, akkor az megér majd számomra egy mozijegyet!

Az Agave kiadó kiadása nekem nagyon tetszik. A borító egészen ötletes a hét kicsi Mickey-vel és a nagy 7-essel, a színvilága is bejön. A fűzött kötés masszívnak tűnik, több évet is simán kibírhat. A tördelést és szöveget nézve sincsenek panaszaim. A fordítást élveztem, gördülékeny volt. 

Értékelés: 

Mickey7 vagy Mickey8 megér úgy 7 vagy 8 pontot... Nekem nyóc.

8/10 pont

moly.hu: 84% (156 csillagozás)

goodreads.com: 3.77 pont (12214 voks)

Könyvajánló: Dominyika Lawrence akcióban - Vörös veréb

Jason Matthews: Vörös veréb

Bp.: Agave, 2016

Eredeti megjelenés:

Red Sparrow, 2013

Fordította: Fazekas László

434 oldal

Legutóbbi könyvajánlómban említettem Al Bundy örökérvényű bölcsességét, amely szerint: „Ne bódítson el egy rúzsos száj, várd meg, amíg megszólal!” Na, de hogy Jennifer Lawrence kapcsán fogok rosszat mondani, azt nem hittem volna. Jó, nem közvetlenül rá, hanem az ő filmjének alapul szolgáló könyvre, amelyen éppen néhai Katniss Everdeen pofija komolykodik.

A regény írója, Jason Matthews a neten található cikkek és a könyv fülszövege alapján a kémkedés igazi ismerője, hiszen 33 évet húzott le a CIA-ben. Állítólag több fedett tevékenység fedezésében, és ügynökök beszervezésében vett részt, s az utalások alapján talán éppen valamelyik amerikai nagykövetségnél volt, akárcsak könyvének egyik főszereplője.

[Megjegyzés rovat: Bár mai napig nagy megrökönyödéssel írnak a sajtóban, ha egy-egy követségi alkalmazottról kiderül, hogy kémkedéssel foglalkozott, rögzítsük: A világ valamennyi követsége mindenhol, mindig foglalkozik kémkedéssel, ez létezésének egyik legfőbb oka. Elég csak egy pár órát rászánni, és elolvasni néhány régi diplomáciai aktát, amit publikáltak szaklapokban, könyvekben. Más kérdés, hogy vannak, aki lebuknak, mások meg nem.]

Bár valóban vannak érdekes részletek a könyvben a kéméletről, és akadnak benne olyan fogások, amelyek megerősítik Matthews szakmaiságát a témában, mégis azt kell, mondjam, nem hittem el egy percig sem, hogy egy valós eseményt olvasok. Még úgy sem, hogy Dominyika-féle "verebek" valóban léteznek (bár sokkal valószínűbb, hogy az ilyen hölgyeket nem képzik, hanem beszervezik), lásd: Anna Chapman. Persze Anna Chapman a szépsége, és nem profizmusa miatt lett olyan híres kémnő, mert utóbbinak pocsék volt. A romantikus-szál amúgy egyáltalán nem passzol ehhez a szikár, szürke világhoz. Joggal felvethető persze, hogy miként merem kétségbe vonni egy ex-CIA-s hozzáértését a kémkedéshez. De először is, messze nem vagyok laikus a témában:

Ad 1. Én is az információszerzés, -gyűjtés, és -rendszerezés világában dolgozom (No nem CIA, hanem könyvtár).

Ad 2. Egyszer egy James Bond mániás haveromnak szereztem autogramot Shirley Eaton-tól, aki az 1964-es Goldfingerben játszotta a legendás aranylányt.

De ne poénkodjunk, s legyen ennyi elég a történet magváról. Nézzük magát az írásművet! A regény rendkívül unalmas első 230 oldalt produkál, holott a The Washington Post szerint a Vörös veréb „gyors tempójú thriller”, ami csak akkor lehet igaz, ha a cikkíró közepén kezdte el, vagy nagyon le volt lassulva aznap… Talán épp emiatt a második felében a szerző meg kapkod, hogy behozza a lemaradást, mint a peloton a Tour de France-on. Kétségtelenül itt élvezetes volt a regény, esetenként kifejezetten izgalmas. A kötetnek ez a fele azonban annyira zsúfolt mellékcselekményekben, hogy az érthetőség rovására mehet, ha nem koncentrál eléggé az olvasó (orosz nevek megjegyzésével ráadásul amúgy is hadilábon álltam mindig). Egy része ezeknek a mellékküldetéseknek emellett kimaradhatott volna a mondanivaló csorbulása nélkül. Mondjuk, mondanivaló nem nagyon van, azt leszámítva, hogy USA = jó, Oroszország = rossz. Esetleg még annyi, hogy: „Putyin lenni rossz.”  Ja, irodalmiságra se nagyon számítsunk, de végül is ez szórakoztató kémsztori akart lenni, úgyhogy ez szememben nem súlyos vétség.

Karaktercentrikus olvasó vagyok, számomra a szerethető protagonisták és izgalmas antagonisták a szórakoztató regények sine qua non-jai. Sajnos ezen a téren az író totális csődöt mondott. A két főszereplő annyira sótlan, mint egy vesebajos ebédje. Nate Nash amerikai kémstrici, aki a beszervezett ügynököt, Márványt futtatja, totális amatőr, James Bond minden vonzereje nélkül. Domnyikia Jegorova, az orosz prostituspy meg maga a megtestesült pszichedelikus zene, aki mindenhol színeket lát szinesztéziája miatt. Nagyjából karaktere ennyiben merül ki. Totális abszurdisztán.

Mondjuk úgy nehéz is lett volna hiteles kémregényt írni, hogy ex-CIA ügynökünk sakktáblaszerű fekete-fehérben látja a hírszerzés világát. Ez érthető lenne, ha emlékiratról lenne szó, menthető lenne, ha egy csupán az amerikaiak számára propagált bestseller lenne, ám egészen kínos a nemzetközi könyvpiac vizein. A ruszkik végig bénák a kötetben, nem kapnak el soha senkit, csak megvezetik őket a bölcs, ötletes jenkik, akiknek mindegyike egy-egy leleményes Odüsszeusz. Hogy a szerző milyen differenciát lát az orosz és amerikai kémek képességei között, jöjjön egy részlet! Egészen kínos a következő jelenet, mikor az amerikaiak egy orosz kémre vadásztak, s ezért egy listát állítottak össze a potenciális kémgyanúsakról:

„Három nappal később Nate és Alice letette Benford elé a listát, ő pedig a profilokon végigfutva minden névnél az asztalra koppintott a tolla végével, majd miután végzett, visszaadta Nate-nek a papírt.

- Jennifer Santini az.”

Naná! Csak így! Vérprofi. Egyébként Jennifer Santini természetesen egy pénzéhes izomkolosszus (Matthews túl sokat nézhette a Rocky IV-et, mert olyannak képzeltem el a leírás alapján, mint Stallone ellenfele, Ivan Drago, csak női kiadásban). Egyébként is, aki az USA-t elárulja a könyvben, az pénzéhes hülye, ezzel szemben az orosz, aki Oroszországot árulja el, az tökéletesen jogos, sőt hazafias cselekedet követ el… Matthews ebben semmi disszonanciát láthatóan nem talál. Pedig már a régi magyar mese is tudta Ali pasa és a cserzővarga történetében, hogy az árulót még az ellenség sem becsüli semmire. Nincs az a gyermekmese, amiben a szereplők ilyen élesen jókra és rosszakra oszlanak, pedig azok mesék, ez meg elvileg kémregény. Elképesztő, hogy milyen távol áll ez egy La Carré-féle regénytől, és minden bizonnyal a valóságtól is. Megjegyzem, az egész történet abból indul, hogy egy amerikai futtat Oroszországban egy áruló oroszt, mégis utóbbiak a gonoszok, vagy ahogy a regény fülszövegében írják: „lator állam”!!! Hogy mennyivel latorabb az USA-nál arról szerintem a dél-amerikaiak másként vélekednek, mint a lengyelek, teljesen érthető okokból. Olvastam valamikor egy mondást a nagyhatalmakról, ami beleégett a memóriámba: „Akkor szép a nagy, ha nagyon messze van.”

Azért persze voltak a regényben jó momentumok is, mint mikor Dominyika Nate Nash-sel vacsorázott egy afgán étteremben, egész ötletes a párbeszéd.

„- Azt tenném, ha úgy gondolnám, hogy az oroszok tudják, mit jelent a világbéke. – [Nash] körbenézett az étteremben. – Afganisztánnal és minden egyébbel együtt.

A lány újból belekortyolt a borába.

- Legközelebb elviszem egy vietnami étterembe.”

De ilyen pillanatokból kevés akad, s ha maradjunk az éttermeknél a következő mondatot a regényből nehéz értelmezni logikusan:

„- Ezek a hülye skandinávok nem tudnak tisztességes indiai ételt főzni – mondta tele szájjal.” 

Most becsukott szemmel, PC-szamárfülekkel képzeljük el a következő mondatokat:

- Ezek a hülye indiaiak nem tudnak tisztességes rénszarvaspecsenyét készíteni tigrisbordából.

- Ezek a hülye osztrákok nem tudnak tisztességesen magyarul beszélni (de még osztrákul sem!).

- Ezek a hülye kínaiak nem tudnak tisztességes szemet növeszteni.

Jason Matthewsnek Skandináviával kapcsolatos világképe arra terjed ki amúgy is csupán, hogy a sok szőke nem számít, országuk csak hírszerzéshez kedvező terület Oroszország ellen, viszont az ottani migránsok legalább jók kémkedni az amcsiknak…

De ha már étkezések! A könyv minden fejezete egy recepttel zárul. Az ötlet nyilván a Nem kell mindig kaviárból érkezett. Csak átugrottam őket, semmit nem ad a kötethez, és már nem is eredeti ötlet, csak újabb töltelék betűtésztából.

Összegzés: A fülszövegből gyakorlatilag semmi sem stimmel: ez a regény nem letehetetlen (hacsak be nem pillanatragasztózzuk), nem emlékezetesek a szereplők (max Jennifer Lawrence), és nem irodalmi bravúr (gyenge közepes). Talán lehetett volna belőle egy jó közepes kémregény, ha erősen megvágja, és az amcsi világnézet helyett kicsit elfogulatlanabb képet közöl, de így ez pusztán egy hollywoodi propaganda. Eddig egyértelműen ez a könyv az év csalódása számomra, aligha folytatom a sorozattá bővített sztorit. A regényből készült film, annyira nem is rossz, az alaphoz képest vállalható, vagy csak megint elfogult vagyok a főszereplő miatt.

A kiadásnak ugyan a borítója figyelmet felhívó (még mindig utálom a filmes borítókat), de ezt leszámítva átlagos az egész. Az Agave fűzött kötetei legalább nem szoktak szétesni túl hamar.

Értékelés:

Öt Oleg Penkovszkij a tíz Alfred Redl-ből.

5/10

www.moly.hu: 85 %

www.goodreads.com: 3.96 pont

(2019. május 20-án)

Könyvajánló a (nem eléggé) sötét oldalról

Anthony O’Neill: A sötét oldal

Bp.: Agave, 2017

Eredeti megjelenés:

The Dark Side, 2016

Fordította: Pék Zoltán

346 oldal

Szeretem a Holdon játszódó történeteket. Imádtam Brown-tól a Vörös lázadás trilógiát, amely részben, és kedveltem Heinlein A Hold börtönében-jét (minden marxista korhülyesége ellenére), amely teljes egészében a már kolonizált égitesten játszódott. Gyerekkoromban űrhajós és csillagász akartam lenni (A Voyager űrszondák lázában égtünk sokan), nem pedig sztárok. Nem túl meglepő hát, ha érdeklődéssel fordultam egy olyan sci-fi felé, amely egyben krimi is, márpedig A sötét oldal ezt ígérte, noirral vegyítve. A noir, mint stílus számomra ugyan izgalmas, de inkább filmben és nem könyvben, a jelzők legintenzívebb és legszerencsésebb felhasználásával sem lehet elérni azt, amit a színek és árnyékok hatásával képeken. Úgyhogy még izgalmasabbnak ígérkezett.

Vázoljuk fel a sztorit! Adva vagyon egy vagyonos törvények feletti üzletember, akinek saját kis kolóniája és bölcselkedő aforizmatára van a Holdon. De angolosan mondva: Hold on, várjunk csak! Az aforizmatár (a könyvben: Brass-kód) ötlete tetszett, magam is gyűjtök ilyen elmésségeket, a bajom az volt, hogy voltaképpen leleplezte az egész regény végkifejletét… Szóval miután a Purgatóriumnak nevezett kolónia vezére, Fletcher Brass a Marsra készül (Mars a Marsra!) új kalandok felé, az utódlása körüli mizéria felpörgeti a bűnözést, és neves fejek hullanak a holdporba. A nyomozás feladata egy földről frissen felérkezett önkéntes száműzöttre, Damien Justusra vár. Ja, mindeközben egy gyilkos robot grasszál Purgatórium felé, ember- és járműdarabkákat hagyva maga után.

A karakterek olyan szörnyűségesen sablonosak, hogy majdnem ollót fogtam, hogy kivágjam őket. A zsaruk természetesen korruptak, segítség helyett akadályozzák Jusztícia kibontakozását. Fletcher Brass egy megalomániás barom, lánya CK (=Cuki, nem vicc, tényleg ez a neve!) Brass meg annyira semleges, mint a desztillált víz Svájcban. Justus szimplán kemény, mint a szorulásos kutya piszka télen (Fekete Vipera után szabadon), és szinte láttam olvasás közben amint szúrós Clint Eastwood tekintettel vizslatja a gyanús plüss unikornist a gyerekszoba ágyán, mielőtt kihallgatásra viszi a csecsemőt.

A gyilkos kiléte egy pillanatig sem kérdéses ridegen végiggondolva, a robotot gyilkolásra átprogramozó személy azonosítása sem okozhat igazi problémát, reálisan nézve, csak annyira világos, hogy emiatt kételkedhetünk a megoldásban. Főhősünk nyomozása nem túl izgalmas, rohangál gyanúsítottól gyanúsítottig, úgyhogy szerencsés, amiért a Hold gravitációja megspórol neki némi energiát.

Az egyetlen igazi élményt a robot ámokfutása szolgáltatta, amelynek lendülete kitart úgy a kötet közepéig, aztán az is lecseng. Mindesetre az első pár öldöklés kifejezetten szórakoztatott, itt érdekesek voltak a párbeszédek, helyenként felnyerítettem, egy-egy beszóláson. Szabályosan vigyorogtam, mikor az első áldozatot, Djikstrának hívták, mivel az egyik legjobb karakter neve a Vaják/Witcher univerzumban. A 195-196. oldalakon a robot demokráciafelfogása egészen kegyetlen súllyal dobja ránk a valóságot, miközben humorba csomagolja azt. A legjobb részek kétségtelenül ezek. A végére sajnos a robot lendülete elfogy, bizonyára lemerült az akksi. Androidnál és írónál egyaránt.

A tudományos-fantasztikum kimerül a Hold bemutatásában, ami helyenként nem rossz, de igazi sci-fi elemekkel gyakorlatilag nem találkozunk. Nem tudjuk meg, melyik évet írjuk, nincsenek se technikai, se technológiai leírások. Sőt, még a kép- és hangrögzítési módokat is negligálta a szerző a Purgatóriumban, azzal a megállapítással, hogy ott tilos, ilyen eszközöket használni... Így egyszerűen egy Holdra áthelyezett nem túl szövevényes politikai krimiszerűségről van szó, noir jegyekkel alig megfűszerezve.

Sajnos a végeredmény némileg csalódás volt számomra. Nem lett se krimi, se tudományos-fantasztikus regény, hanem egy olyan misung, ami se nem tűz, se nem jég. Minta Petyr „Kisujj” Baelish fondorkodna Arya ellen, majd Sansa ahelyett, hogy bármelyiküket kivégeztetné, elmenne egy buliba. Igazi meglepetésekkel a regény nem szolgál, sok sablonból lett egy nagy sablon, derék iparosmunka, de igazi katarzis nélkül. Egyelőre nem állok át a sötét oldalra.

A borító tetszett, a nem kicsit Smith ügynökre hasonlító robot véres csíkot húz a Holdon maga mögött, bár a méretarány a kráterek alapján nem lett eltalálva. Az Agave kiadványai általában fűzöttek ugyan, de rendszerint tartósak, így a kiadvány részemről igencsak rendben levő. A fordítás is szépnek hatott, helyesírási hibákra sem emlékszem.

Pontszám:

Hat paranoid android a tízből.

6/10

www.moly.hu: 76%

www.goodreads.com: 3.63 pont

(Az adatok 2017. szeptember 6-i állapotot tükröznek!)

Könyvajánló: Jemisin - Az ötödik évszak

Nora K. Jemisin: Az ötödik évszak

Bp.: Agave, 2016

Eredeti megjelenés:

The Fifth Season, 2015

Fordította: Ballai Mária

Nem lesz könnyű írnom Az ötödik évszakról több okból sem. Egyrészt egy, a kritika által agyonajnározott regényről van szó, melyet szinte már pofátlanság ennyivel a kiadása után értékelni. Másrészt az egyik legfontosabb részeket összekötő elemet és titkot nem akarom elárulni, mert tönkreteszi az olvasmányélményt. Kénytelen-kelletlen ezért három főszereplőnkről Essunról, Damayáról és Szienről sem közölhetek túl sokat. A regény – kivételesen - az olvasott kritikák hatására került kezembe, igaz igyekeztem nem túl sok tartalmi részt leíró ajánlókat böngészni, hogy sok meglepetés érjen majd.

Kezdjük talán Jemisin prózájával, amelyet mindenki kiemelt. Teljes mértékben meg is értem ezt. A világ, amelyet felvázol nagyon sötéten szép, a pusztulás és titokzatosság minden oldalon ránk kacsint, cirógat, és szakadékba lök. Külön ki kell emelnem a fordító, Ballai Mária munkáját, aki nélkül aligha lett volna ilyen élvezhető a magyar szöveg. Szóval szép írás, bár az egyes szám második személyben írt felszólító monológok („Képzeld el…!”, „Látnod kell…!”) engem kifejezetten idegesítettek. Nem véletlen, hogy az E/2 használata nem túl gyakori szépirodalmi megoldás. Érdekes kísérlet volt, s bizonyára van akinek ez az első ilyen olvasmánya. Előnye talán, hogy személyessé teszi az olvasó részvételét a regényben. Bár engem inkább frusztrált, mintsem bevont a cselekménybe.

A világ melyet a szerző felépít szintén kiemelkedő és meglepő. Ugyanakkor meg kell, mondjam, azt igen erős túlzásnak érzem, mikor olyanokat írnak, hogy ez a fantasy megújítása. Először is nincs egy éve, hogy nagyon hasonló regényt olvastam, méghozzá egy magyar írónőtől, Moskát Anitától! Sok szempontból olyan kísérteties a rokonság, hogy ha nem hinném képtelenségnek, azt mondanám, hogy Jemisin lopott Moskáttól, vagy vice versa. Mindkettő a kitalált világ geológiája és a rajta élő lények szimbiózisából táplálkozik. A moly.hu-n egy kommentár azt írta, hogy Jemisin az amerikai Moskát, és igaza van! Persze, más a történet, mások a szereplők, más a világ, de mégis a koncepció nagyon hasonló. És bármennyire különös, nálam a két kötet összehasonlításában egyértelműen Moskát nyer! Sötétebb, betegebb, nehezebb. Visszatérve Az ötödik évszakhoz: a három idősík váltakozása nekem tetszett, már csak azért is, mert így jobban megismertük a három (hehe) hősnőnket.

Sajnos számomra a regényt beárnyékolja az ideológia, amely áthatja. Ha a szépséges líraiságot és a hatásosan felrajzolt apokaliptikus festői hátteret egy mozdulattal kiradírozzuk, és végigtekintünk a szereplőkön, a következőket tapasztaljuk:

• Minden szereplőnk kisebbségi (faji, szexuális, esetleg mindkettő), és ez már a Millennium-trilógiánál is nagyon fájt. Mára unalmas.
• Sima hétköznapi ember (a regényben mondjuk: sanza) nincs benne. Minden kicsit is megismert karakter orogén vagy kőfaló, esetleg őrző, de egy darab különleges képességtől mentes alak sem kap egy oldalnál többet benne.
• Miközben végigizguljuk főszereplőink drámáit (gyermek elvesztése, sérelmek), közben egy egész birodalom és egy kintinens megsemmisül, „hőseink” pedig emberek tízezreit gyilkolásszák le szuperképességeikkel... És úgy tűnik ez a szerzőt nem érdekelte. Azért talán ez a dráma is megérne pár sort egy közember szemein keresztül.
• Azt már feministáktól való félelemmel merem csak megkérdezni, hogy a tökös női karakterek mellé mi a fészkes fenéért kell olyan bosszantóan gyámoltalan, pipogya és mentálisan kiherélt férfiakat varázsolni állandóan (Lásd: Zsivány Egyestől az Alien Covenantig)? Szinte már restellem, hogy nincsenek cicijeim, mert nélkülük ezek szerint csak töketlen lehet az férf.. azaz nő… pontosabban ember.

Tudom én, hogy az extremitások idejét éljük, és a sima halandó annyira érdekes a „művészek” és alkotók számára, mint Hannibal Lecternek a bégető birkanyáj, de már nagyon dühítő. Nehéz nem arra gondolni, hogy ukázba kapják, mit kell írni a jobb szebb és tökéletesebb jövőbeli társadalom (a.k.a. Nineteen Eighty-Four) felépítése érdekében.

Hogy a fentebb elmondottak nem pusztán fantáziám végtermékei, azt maga Jemisin árulja el a regény elé írt ajánlásában:

„Mindazoknak, akiknek harcolniuk kell azért a tiszteletért, mely mindenki másnak kérés nélkül megadatik.”

Szerintem a tisztelet éppen az a dolog, amiért vagyontól és származástól függetlenül mindenkinek harcolnia kell, nem adatik meg senkinek csak úgy 'a la nature… Talán felesleges olyan fronton harcot kezdeményezni, ahol nincs is ellenség.

Az Agave által kiadott magyar verzió külsőre tetszetős, harmonizál a tartalommal, plusz a fűzése is lényegesen tartósabbnak ígérkezik a Gabo-s vackoknál.

Az ötödik évszak nem újítja meg a fantasyt - a műfajnak szerintem nincs is ilyenre szüksége -, ugyanakkor rendkívül ötletgazdag és borzalmában is szép írás. A karakterek érdekesek, a háttérvilág remek, bár történetileg nekem az egész kicsit sovány. Igaz ez amiatt is lehet, hogy a regény egy trilógia első kötete, amelynek 2016-ban jelent meg a második (The Obelisk Gate), és idén augusztusban jön ki a harmadik rész (The Stone Sky). Ezek még megválaszolhatják a kérdéseket bennem.

Pontszám:

Hét és fél kőfaló a tízből.

7.5/10

Mitológia, filozófia, akció, űrháború, vörös, lázadás.

Könyvajánló:

Pierce Brown:

Vörös lázadás-trilógia

(1. Vörös lázadás, 2. Arany háború, 3. Hajnalcsillag)

Budapest: Agave, 2014-2016

Eredeti megjelenések: 
Red Rising – 2014, Golden Son – 2015, Morning Star - 2016

432, 496, 576 oldal

Imádom a sci-fiket, ez már nyilvánvaló lehet azok számára, akik olvasni szokták a blog könyvajánlóit, nem véletlenül van ebből a műfajból annyi kritika. Ezért nagyon örülök, hogy munkahelyem rám bízta a győri könyvszalon egyik rendezvényét, ahol négy elsőkötetes galaktikás szerzővel beszélgethetek majd november 18-án. A másik boldogságforrásom az, hogy még mindig meg tudnak lepni a sci-fi írók. Ennek eklatáns példája a Vörös lázadás-trilógia. A régi követők (nem mindegy ugyebár, hogy követő, vagy kővető) azt is tudják, hogy kritikus tollal írok, nem rejtve el véleményemet, ha valamit rossznak tartok (igen, hamarosan lesz újabb „vállalhatatlan” könyv), ám ebben az esetben képtelen leszek negatív jelzők használatára.

Ha valaki akar egy gigantikus homéroszi hőskölteményt: vegye meg a Vörös lázadás-trilógiát! Ha valaki elképesztően pörgős akciótúltengésben szenvedő kötetet akar: olvassa el a Vörös-lázadás trilógiát! Ha valaki egy egészen más világba vágyik remek figurákkal: ragadja meg a lehetőséget, hogy létezik a Vörös lázadás-trilógia! Ha pedig valaki valóságshowt nézne: pofozza fel magá… azaz hagyja a csudába, zúzza össze a tévét és fogja kézbe a Vörös lázadást! De mindenképpen adjon neki egy esélyt!

Főszereplőnk, Darrow egy egyszerű bányász a Mars mélyén, aki abban a hitben él vörös kasztba tartozó sorstársaival, hogy fontos részei a társadalomnak, mivel ők hivatottak megteremteni a bolygó kolonizálásának feltételeit. Ám valójában más a helyzet, és a társadalmi piramis csúcsán lévő aranyak egyszerű rabszolgaként bánnak velük, néha odavetve egy-egy lerágott csontot a bányászoknak, vagy egy ostorcsapás kiosztva. Az időnkénti felkeléseket véresen megtorolják, ennek lesz áldozata Darrow felesége, akit nyilvánosan kivégeznek. Darrowt megmenti a titkos ellenállás (Árész fiai) és bosszúszomját kihasználva aranyra műttetik át, hogy az elitbe kerülve bomlassza szét a rendszert. Darrow bekerül az aranyak közé, és nem csinálja rosszul.

Egy darabig nehezen tudtam eldönteni, hogy Pierce Brown vajon marxista-e, mert erősen ezen a vonalon indul a sztori. Csaknem Heinlein: A Hold börtönében-jére emlékeztetett emiatt. Aztán egyre inkább hajlottam rá, hogy nincs itt semmi osztályharc, sőt a kötet végére tudtam, hogy mi sem áll messzebb a szerzőtől. Darrow barátokat szerez az aranyak között, majd ellenségeket a vörösök és más alsóbb kasztok tagjaiból, és fokozatosan ráébred, hogy a világ igencsak összetett, sem bosszú, sem düh által nem lehet vezetni, szükség van a tömegek munkájára, de az elit kifinomultságára és irányítási képességeire is, ha nem akarjuk vérfürdővé változtatni a világot. És erre még ezekkel sincs garancia.

Ha a trilógia egy-egy részét röviden kellene egy mondatban bemutatnom, valami ilyen lenne:

Vörös lázadás: Görög-római mitológiába oltott kemény szociológia és politikai filozófia, leöntve Az éhezők viadala túlélési vetélkedős harcával.

Arany háború: Gigászi űrhadjárat, igazi darálás szünet nélkül, cselekményorgia politikai játszmával, amelyet egy Michael Scofield stratégiai zsenialitásával vívnak Darrow és ellenfelei.

Hajnalcsillag: Aprólékosan felvázolt dinasztiadöntögetés ötszáz oldalon keresztül, moralizálás a bukásról és felemelkedésről, hatalomról és dicsőségről.

A karakterek nagyon jók, gondoljunk akár pozitív, akár negatív alakokra, bár a szereplők olyan összetettek, hogy kategorizálni őket ez alapján nem lenne egyszerű. Musztáng az intelligens és dögös arany, Narol a jószívű látszólag ügyefogyott vörös nagybácsi, Roque a kifinomult barát, mind-mind az ember szívéhez nőnek. Darrow, alias Arató az egész trilógia alatt harcot vív az aranyakkal, a világgal és leginkább magával. Persze a kedvenc Sevro au Barca, aki a „leggenyóbb” hősöket tartalmazó almanachban igen előkelő helyen szerepelne. Ám a történet is nagyon jó, ügyesen öltötte össze Brown a sokfelől ellopott ötleteket egyetlen szövetté, amely palást, sokszor igen komoly tartalmat fed el. Nem pusztán szórakoztat ez az elsöprő lendületű trilógia, hanem tanít, elgondolkodtat, és emellett persze azért veszettül szórakoztat. Az az igazság, hogy még a történet befejezését sem sikerült elbaltázni, pedig ez gyakoribb jelenség, mint kertévén a tehetségkutató. No, nincs valami meglepő csavar a Hajnalcsillag végén, vagy ilyesmi, egyszerűen arra következtettem a mai világunk kiszámítható hollywoodi produkciói alapján, hogy majd valami egyenlőséges demokráciamaszlaggal leöntve kapjuk meg a lezárást. Annál jobban örültem, hogy nem így történt. Amúgy az egész kötet tele kiszámíthatatlan – de nem logikátlan – fordulatokkal, és egészen biztos vagyok benne, hogy Pierce Brown nagyon jól szórakozott az írás során. A párbeszédek pörögnek, mint Rogán helyijáratán a rotor, ugyanakkor életszerűen, nincsenek karakteridegen mondatok.

Azért figyelmeztetést is kell tennem: sokszor durva és kemény a könyv.

A trilógia egyszerre vegyíti az Iliász, Az éhezők viadala, Az alapítvány-sorozat, a Végjáték és a Kill Bill elemeit, és ez nem pusztán jó, hanem egészen kiváló.  A Vörös lázadás-trilógia egyértelműen az utóbbi években általam olvasott legjobb szórakoztató irodalmi mű. Az agyonajnározott bestsellereknél (A lány a vonaton, Éhezők viadala, Holtodiglan, a borzalmas Alkonyatról és még szörnyűbb A szürke ötven árnyalatáról nem is beszélve) lényegesen jobb, és csak abban bízhatok, hogy ha egyszer filmet készítenek belőle, az megkapja a kellő pénzt és színészeket, hogy valamit visszasugározzon a könyv varázsából.

A kiadás azt leszámítva, hogy fűzött, minden dicséretet megérdemel. Egyszerű, mint egy ősi címer, puritán, mégis sokat mond. A borító mesél a történetről, de nem árul el túl sokat, letisztult, mégis figyelmesen megnézve összetett. Az sem mellékes, hogy a három kötetet a hasonló borító szép egésszé olvasztja össze a polcon. Igencsak emlékeztet a Star Wars új kiadására. Nagyon tetszik.

Értékelés:

9/10

www.moly.hu: Vörös lázadás: 89%, Arany háború: 93%, Hajnalcsillag: 96%

www.goodreads.com: Vörös lázadás: 4.24, Arany háború: 4.46, Hajnalcsillag: 4.50 

"Here I am
Will you send me an angel
Here I am
In the land of the morning star"

Könyvajánló: Scalzi vörösingesei, avagy Űrgolyhók, könyvben

John Scalzi: Vörösingesek

Budapest: Agave, 2016

(Eredeti megjelenés: Redshirts, 2012)

266 oldal

Hát ez nagyon érdekes volt. Egyik Scalzi könyvet követte a második, ami éppen frissen érkezett a könyvtárunkba, s lecsaptam rá, mint ócskás a kidobott lovagkeresztekre egy késő-nyári magyar délután. Érdemes a regényt két részre bontani. Az első a kötet kétharmadáig (23 fejezet) tart, ezt követi még 70 oldal. Utóbbival kezdem. Tökéletesen élvezhetetlen, az első kétharmadot annyival támogatja a maradék egyharmad, mintha csak a parlamentben ülnének és egymást kölcsönösen ellenzéknek és kormánypártnak hívnák. Scalzi sokkal bölcsebben járt volna el, ha ezt az egészet kihúzza, kukába dobja, felgyújtja, vagy elküldi e-mailben Clintonnénak. De ennyit a könyv negatívumairól.

Mert bizony az első 190 oldal egyértelműen a legjobb sci-fi paródia, amit olvastam. Nem mintha ilyen sok lenne, de akkor is. Kicsit az Űrgolyhókra emlékeztet, csak a Star Wars helyett a Star Trek sorozatot veszi célkeresztbe humorfézerével, és süti ropogósra. A cím is abból fakad, hogy az Űrszekerekben a vörösinges szereplők rendszerint az áldozati bárányok voltak, afféle fogyóeszközök, akiket a show és az izgalom fokozása érdekébe epizódonként felfaltak a szörnyek, esetleg elkapták egy romulántól a klingonpestist vagy szerencsésebb esetben nemi betegséget egy orioni rabszolgalánytól.

Ebben a regényben éppen öt ilyen vörösinges lesz kalandjaink hőse, akik megpróbálnak rájönni, hogy miért olyan nagyok a veszteségek szolgálati hajójukon, s miként lehetséges, hogy míg egyes tisztek a leghalálosabb sérüléseket és veszélyeket is túlélik, addig a többiek csereszabatosak, akár VV Izé Izéke a Való Világban. A regény totálisan komolytalan, mondani sem akar mást, csak annyit: „Ülj le, és szórakozz!” A párbeszédek Scalzi más köteteihez hasonlóan pörgősek, sziporkázóak és időnként kifejezetten pikáns. Az amerikai író könyveinek egyértelműen a legnagyobb erénye, amikor a szereplőket beszélteti. A karakterábrázolásra ezzel szemben nem sok figyelmet szentel, minden alá van rendelve a helyzetkomikumnak, illetve a sci-fi sorozat kifigurázásának. És be kell vallanom, én nagyon élveztem.

Mindenesetre csak annak merem jó szívvel ajánlani, aki nem vár semmi komoly „igazi” sci-fit, viszont szeretne egy laza olvasmányt délutánra, és nem árt, ha az illető látta a Star Trek néhány epizódját. Emellett lehetőleg csukja be a kötetet a 194. oldal alján, mert ami az után következik, teljesen felesleges és lelombozó.

Az Agave kiadványa elsőre – messziről és sötétben - látványosnak hat, de megfigyelve mi is van a borítón, azt kell, mondjam, ami a regény főhőseinek leggyakoribb mondata: „Az egésznek semmi értelme.” A vörös színt még érteni vélem - a cím és a Star Trek miatt -, de miért állnak bolygón hárman űrruhában, miért van velük szemben egy akkora Nap, mint a… Nap, és hogy miért húz az űrhajó embercsíkot maga után, mint valami űrcsiga, arra már nincs ötletem. A kiadás egyéb paramétereivel nem volt gond, és helyesírási hibákra sem leltem észlelhető mennyiségben (vagy csak röhögtem, és nem vettem észre).

Értékelés:

Némi jóindulattal negligálom az utolsó harmadát a könyvnek, és akkor egy üdítően szórakoztató és laza sci-fi paródiát olvastam. A 24. fejezettől induló résszel együtt szemlélve, kénytelen lennék egy pontot levonni. A Hugo- és Locus-díjakat be kell valljam erősnek érzem azért, de a Mellékes igazság olvasása óta nem dobok szaltót, vagy csinálok egy Berkit a lovon az ilyenektől.

7/10

www.moly.hu: 80%

www.goodreads.com: 3.83 pont

Könyvajánló: Scalzi - Vének háborúja

John Scalzi: Vének háborúja

Budapest: Agave, 2012

(Eredeti megjelenés: Old Man's War, 2005)

252 oldal

Másodszor olvastam a Vének háborúját. Egyfelől, mert folytatni kívánom a sorozat többi részével majd, s felelevenítettem az első kötetet a magam számára. Másfelől kifejezetten könyvajánló írásának szándékával, mert úgy emlékeztem, ez egy olyan sci-fi, amit minden e téma iránt érdeklődőnek érdemes elolvasni.

A Vének háborúja ugyan – ma már – egy könyvciklus első része, de önállóan is bőven élvezhető, a történet kerek, a lezárás akár befejezésnek is felfogható. A sztori rövid foglalata szerintem sokakat csábít olvasásra, hiszen már a kezdősorok is felcsigázzák az érdeklődést: „Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe.” Már ebből is érezhető, hogy a regény igen szikár mű, felesleges mondatok nincsenek benne, sem mellékszálak. Azt meséli el, hogy John Perry, 75 éves öregember miként lép a gyarmati véderő kötelékébe, ahol testét kicserélve igazán extrém kalandokat él meg fegyverrel a kezében. Az események néha bohózatba, máskor szatírába illőek, mégis a humor mögött ott leselkedik a komoly moralizáló tartalom. Ugyanis Scalzinak helyenként úgy sikerült összefoglalnia az eltűnt idő iránti szomorúságot, hogy egy Proust megirigyelhetné.

Mi a regény erőssége? A mindössze egy délután alatt kiolvasható mű igen ügyesen egyensúlyoz a komoly mondanivalót tartalmazó részek és a szórakoztató fejezetek között. Nem a tudományos-fantasztikus motívumok kötöttek le elsősorban, bár az a világ is érdekes, amit Scalzi felskiccelt. Remélem a folytatásokban ebből többet kapok, mert a különböző idegen fajok bemutatásában volt azért hiányérzetem. Különösen jókat mosolyogtam a párbeszédeken, nagyon humorosak, ötletesek a „Vén trottyok” szövetség csacsogásai. A karakterek ugyan nem túl kibontottak, de nagyon szerethetőek, a világbékében hívő balga politikustól a szokásos sablon amerikai kiképző őrmesterig. Ha valamihez hasonlítanom kellene, egyértelműen Heinlein Csillagközi inváziója jutna eszembe (amiből a film hasonlóan remek), ez ugyan kevésbé paródia/szatíra, de egyértelműen arra hajaz részeiben.

Az író azt is megoldotta, ami talán a legnehezebb volt: sikerült az idős, folyton WC-re járó John Perryből 252 oldal alatt egy harcedzett veteránt fabrikálni, úgy hogy ez hihető is volt. Az utolsó 50 oldal már egyértelműen átvezet a sorozat 2. részébe, a Szellemhadtestbe.

A kötet kialakítása tetszetős, a sorozat minden része hasonló címlappal hívja fel magára a figyelmet. Kissé komor, túlságosan sérülékeny, de egyértelműen felismerhető és azonosítható. A puha kötést továbbra is rühellem, de ez a jobbak közé tartozik tartósságra nézve.

Értékelés:

Könnyed, szórakoztató sci-fi, amelyet bármikor be lehet iktatni egy szabad délután esetén. Nyolc 3 centiméter magas covandu a tízből.

8/10

www.moly.hu: 91%

www.goodreads.com: 4.22 pont

Könyvajánló: Díszdobozos Csillagok háborúja trilógia

Star Wars-trilógia

(1.           George Lucas: Csillagok háborúja;

(2.          Donald F. Glut: A Birodalom visszavág;

(3.          James Kahn: A jedi visszatér)

Budapest: Agave, 2014

A Csillagok háborúja VII : Az ébredő erő közeledő megjelenése alkalmából kicsit visszatekintek a tavalyi évben piacra dobott díszdobozos Star Wars trilógiára.  

Készséggel bevallom, hogy azon csekély számú emberek közé tartozom, akik előbb olvasták a trilógiát, mint látták. Ez annál is meglepőbb, mert rendszerint tartom magam a következő szabályokhoz:

1. Ha könyvből készül film, előbb mindig elolvasom az eredetit, és csak azután nézem meg a mozgóképes verziót.

2. Ha filmből készül könyv: megnézem a filmet, de nem olvasom el a könyvet, mert semmi értelme. Ugyanis ez már nem is a befőtt teszi el a nagymamát, hanem a gyümölcs a leszüreteli a mamit esete. (Van szabályerősítő kivétel, mint például: ez!)

Még gyerekkorom alkonyán vetettem meg a Valhalla Páholy kiadásában a trilógiát szüleimmel 1993 karácsonyára, hogy aztán a téli szünetben végezzek is vele, mint Charlie Sheen az óvatlan pornós macákkal. Akkoriban még nem lehetett letölteni filmet az internetről (mivel utóbbi létezéséről sem értesítettek minket), maximum rongyosra vetített VHS kazettákon adhattunk egymásnak a megszerzett kincseket - vagy kikölcsönözhettünk a VICO videotékákból. Nekünk otthon lejátszónk sem volt, szüleim is inkább olvastak, mint tévéztek -, így hozzám a haveroktól csak annyi információ jutott el a Csillagok háborújáról, hogy film. És hogy jó. Ezért kértem karácsonyra, könyvben.

Ahogy a tavalyi új kiadás, úgy az 1993-as is Veres Mihály 1980-as évekbeli fordítását közölte újra, bár a mostanit kissé átszerkesztették, hogy idomuljon az „azóta hatalmas méretűre nőtt Star Wars univerzumhoz” és „napjaink nyelvezetéhez”. A változtatásokat nem igazán érzékeltem, bár nem hasonlítottam össze a 85-ös, a 93-as és a2014-es A jedi visszatért oldalanként.

A nyelvezeten – újraolvasva - sokat mosolyogtam. Az, hogy R2D2 a könyvben Artu Detu, C3PO pedig Szi Thripio (és nem Triszénfoszformonoxid, mint ahogy hetedikes koromban saccoltam volna, ha nem lett volna fonetikusan kiírva a magamfajta műveletleneknek), ma már abszurd és banális. 1994 elején azonban nagyban megkönnyítette a dolgomat a sztori barátoknak való elmesélésekor. A 90-es évek elején ugyanis még a németet gondolta mindenki a jövő nyelvének – így én is azt tanultam -, s nem az angolt. (Pláne nem az arabot, de ez egy másik tragédia…) Ma már tudjuk, tévedtünk, és ami akkoriban indokolt volt, most  ízlés szerint nevetséges vagy siralmas.

A kötetek tartalmilag semmi újat nem adnak, gyakorlatilag a filmek forgatókönyveinek regényesített változatai. Éppen ezen okból nem érdemes többnyire elolvasni a filmből készült regényeket. Aki látta a moziban, az voltaképpen „olvasta” a könyvet. Erős kétségeim lennének arról, egyáltalán van-e értelme ilyesminek, ha nem lenne valami extra az új kiadásban. Mert van. A borító. Őszintén szólva a Star Wars messze nem minden idők legjobb sci-fije (könyvben bizonyosan nem), de a filmipar korszakalkotó remeke, és személyes kedvencem, A birodalom visszavág, szerintem ma is megállja a helyét látványilag.

Ami az új kiadás esetében a legnagyobb pozitívum, az egyértelműen a borító. Faniszló Ádám borítótervei kiemelkedőek. A három kötet egységesen fekete kialakítása és a brutálisan szép címlapok talán eladják a trilógiát. Már sok fórumon áradoztak róla, és méltán. Egyszerű, látványos, ötletes. Gyönyörű. Minden benne van. Különösen szép a 3. rész borítója, Darth Vader Halálcsillagot is mintázó sisakjával, a trónushoz vezető lépcsőt keretező fénykardokkal, a párbajt vívó Skywalkerek kettőse. Egy ilyen könyvhármas a polcon kiemelkedően jól mutat, dekorációs elemnek kiváló. Olvasnivalónak nem annyira.

Negatívumot is kell mondanom az Agave kiadásáról. Nagyon drága. A három vékonyka kis fűzött regényért elkérni majd 8000 Forintot, leginkább a szemtelenség kategóriájába tartozik, anyagköltség bizonyosan nem indokolja. Bár ez az állításom igazság szerint sok könyvre áll…

Összefoglalva: Annak idején, még a filmet nem ismerve nagyon tetszett a könyv, ám a filmet látva, megtudtam, hogy valójában semmi értelme. A 2014-es kiadásra ez ismét igaz lenne, ha a sci-fi rajongók eléggé fanatikus és realitásoktól Tatuin-nyi távolságra élő tömegei nem szeretnék a polcon tudni e klasszikus trilógiát is. Felmerül a kérdés, magam megvenném-e? Eddig nem tettem. Talán jövő héten megveszem. Közvetlenül a lottó ötös után.

Pontszám:

Hat Halálcsillag a tízből.

6/10

www.moly.hu: 86%, 89%, 86%

www.goodreads.com: 4.07, 4.09, 4.05 pont