könyvajánló: Ravena Guron - Haláli történet

könyvajánló: 

Ravena Guron: Haláli történet

Budapest: Ciceró, 2025

Eredeti megjelenés: This Book Kills (2023)

Fordította: Urbán Vivien

395 oldal

A bűnűgyi regények újnak mondható, divatos zsánere a fiataloknak szóló, - részben vagy egészben - iskolában játszódó tinikrimi, amelynek iskolapéldája a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz volt. Utóbbi magyarországi megjelenése óta nálunk is jó pár hasonló kötet jelent meg, ingadozó minőséget hozva. A Haláli történet szintén egy ilyen sztori, amely in medias res kezdődik, hiszen hősnőnk, vagyis inkább hősleányunk az első sorokban kijelenti, hogy nem ő ölte meg Hugh Henry Van Borent. De  vajon hihetünk-e neki?

Főszereplőnk Jess Choudhary, az elit Heybuckle gimnáziumba kitartó tanulással bekerült szegény családból érkező indiai származású leányzó. Jess éli a nem túl népszerű, némiképpen elnyomott középiskolások hétköznapi életét, egészen addig, míg a feladatként megírt dolgozata alapján el nem követnek egy gyilkosságot az intézményben. Nem túl meglepő módon ő lesz az első számú gyanúsított, emellett a gyilkos élvezi is a helyzetet, s üzeneteket küldözget a lánynak, megfenyegetve, hogy ő lesz a következő. Jess így kénytelen nyomozásba kezdeni néhány bizalmas barátjával karröltve, mindössze ösztöneikre és korábbi krimiolvasmányaikra alapozva. Olyanra is sikerül...  Mivel elitiskoláról van szó, kell lennie egy titkos társaságnak is - közismert, hogy minden angolszász iskola dúskál az ilyenekben -, csak hogy bonyolítsa a dolgokat. A bentlakásos iskola lehetőséget ad a szerzőnek a felnőttek zömének kiírására a történetből, akik emiatt marginális szerepet játszanak egészen a történet végéig, de legalább megjelennek benne. Ezzel a brit-indiai írónő végső soron ügyesen és logikusan magyarázza meg a jelenben játszódó történet esetében a felnőttek, rendőrök és mobiltelefonok igen jelentéktelen szerepét, s ebben például sokkal jobb, mint a Jó kislányok kézikönyve, ahol ennek nem találtam magyarázatát. 

Jess nem éppen egy Nick Grabowski, szokása hülyeségeket csinálni, vagy megsebesülni. Ez jót tesz a regénynek, mivel meglehetősen esendő és szimpatikus szereplővé teszi még akkor is, ha időnként fogjuk döntései miatt a fejünket. Legalább elhisszük, hogy tini, nem egy iskolai egyenruhába és miniszoknyába öltöztetett koravén Sherlock Holmes. E/1-ben kapjuk a történetet, így a szimpátia különösen fontos, ráadásul elég szarkasztikus a stílus, amiben protagonistánk mesél. Maga a gyilkosság és motivációi kissé túlbonyolítottak - Agatha Christie attól zseniális, hogy alapvetően mindig egyszerű nála a bűntett indítéka -, de itt amúgy sem ez a lényeg, elvégre egy YA regényről beszélünk. Ellenben a történetvezetés lendületes, az iram végigsodor a sorokon, s hamar a befejezésnél találjuk magunkat. Nincsenek olyan ügyes kiegészítő elemek, mint Holly jackson könyveiben, ugyanakkor kapunk egy iskolai térképet a nyomozásunkhoz, amit értékeltem. 

A regény jól kapta el az iskolások lelki világát, hangulatfestése ezen a téren igen erős. Meggyőződésem, hogy Ravena Guron fejében a Harry Potter sorozat is ott motoszkált, miközben írt, egyes karakterek hasonlítottak az ottaniakra (Summer például Hermionéra), plusz még utalás is volt tiltott erdőre. Akad a regényben némi lányok közötti hajtépés, némi nyomozásszerűség és természetesen romantikus szál is. Nyomozásszerűséget nem véletlenül írtam, mert azért nem ez lesz a krimiirodalom csúcsa a XXI. században. A nyomozói munka meglehetősen gyerekes, de mivel tizenéves szereplőkről beszélünk, igazából ez nem olyan nagy gond. Fájdalmasabb a néhány felnőtt szereplő infantilis viselkedése és inkompetenciája. A korszellem ütőerén ujját tartó olvasó emellett azonnal rájöhetett már a főszereplő kiválasztásánál, hogy a történetnek példabeszéd jellege is van, és a szegényebb családból származó valamint - etnikai, szexuális - kisebbségi szereplőket rögvest kihúzhatjuk a gyanúsítottak sorából. Mint az közismert, a gyilkosságokat ugyanis 100%-ban elkényeztetett gazdag fehér fiatalok követik el. Legalábbis a "modern" nyugati regényeben, amiket nők írnak... Természetesen a kötet végén valami "meglepő" fordulatnak is kellett lennie, s ezen alapszabályok  mentén gyorsan le is redukálhatjuk a potenciális elkövetők számát nagyjából kettőre. A regény ettől még élvezhető, és nekem is tetszett.

Összességében egy könnyen olvasható, nem túl mély, ám szórakoztató ifjúsági krimit kaptunk, amely kikapcsolódásnak tökéletes. A kiadvány kialakítása közepesnek mondható, nem egy feltűnő jelenség, de a borítókép nekem bejön. A rajzos megoldás kiemelkedően jó, kár, hogy fűzött.  Kirívó hibákat nem találtam benne se fordítás, se elírás tekintetében, gördülékeny, jól olvasható a regény. 

Értékelés:

Nyolc tinigyilkos a tízből

8/10 pont

moly.hu: 88% (31 szavazat)

goodreads.com: 3.9 csillag (12573 voks)

Válogatás 2025-ös kedvenc könyveimből

Könyvajánló:

Az év kedvenc könyvei, 2025 

Szokásos évzáróm, hogy néhány kedvenc kötetet szedek össze, amelyeket az elmúlt esztendőben olvastam, és 2025 végén sem maradhat ez el. Ezúttal öt könyv ötlött eszembe, amelyet az olvasóim figyelmébe ajánlok egyben.

Kaufman-Kristoff: Aurora-ciklus (2. és 3. rész)

(Aurora lángja, Aurora végzete)

Eredeti megjelenés: Aurora Burning (2020), Aurora's End (2021)

Szeged: Könyvmolyképző, 2024 és 2025

440 ill. 448 oldal

Fordította: Gergely-Péch Éva

Jóságos, sós lángos! Ha az év legkönnyedebb és legszórakoztatóbb könyvére gondolok vissza, akkor a Kaufman-Kristoff páros Aurora-ciklusának idén elolvasott két része ugrik be mindenekelőtt. Az első részt annak idején hosszabban méltattam 2023-ban - bár ahogy nézem, sajnos közben leszedték a gyoriszalon.hu-ról -, így csak pár mondatban összegezném az olvasottakat, mert ami az első kötetre igaz volt, igaz a folytatásokra is. 

Az első részt úgy foglaltam össze, hogy:

"A Csillagközi invázió kanos tinédzserkatonái potyautas Csipkerózsikájukkal az űrhajójuk fedélzetén harcba szállnak a galaktikus vírussal fertőzött űrgolyhókkal."

Igen. Elég bizarr. Ellenben roppant szórakoztató. Nos, ez nem változott, mivel a folytatások minőségben nem maradtak el az első rész mögött, sőt a második rész volt a ciklus csúcspontja. A trilógia teljesen hülye és komolyanvehetetlen, de jó értelemben az. Kedvenc karakterem a kötet Chandler Bingje, Fin, a kissé öngyűlölő szósziporka. Beszólásai és keserédes humora olyan humorfaktor, ami önmagában végiglöki az olvasót a regényeken. Ugyanakkor többi főszereplőnk szintén szerethető és szimpatikus. Persze a trilógia le van öntve némi korszellemmel, de nem különösebben ijesztő mértékben. A harmadik kötetben azért már mutatkoztak a kifáradás jelei, a sok időhurok miatti ismétlés ugyan ötletes megoldás volt, de időnként fárasztó. Az első részhez képest a sorozat fordítót váltott, de ez sem okozott törést a leleményes, sokszor kifejezetten ötletes és aranyos magyar szövegben. 

Bruce Dickinson: Mire való ez a gomb?

Eredeti megjelenés: What Does This Buttom Do? (2017)

Kistarcsa: Troubadour, 2024

372 oldal

Fordította: Pritz Péter

Bruce Dickinson ugyan az Iron Maiden frontembereként ismert, ám életrajzi kötetéből kiderül, hogy jóval több ennél. Volt katona - eredetileg katonai középiskolában tanult -, de hivatásos pilóta és légivállalat tulajdonosa is, sőt - pikáns - képregényeket is írt. Dickinsonnak sajátos humora van, amely keserédes öniróniába hajlik, nagyon angolos. Ugyanakkor bőven vannak hiátusok a könyvben. Dickinson látványosan kerül minden magánéletével kapcsolatos témát, óvakodik értékelni a vele egykor dolgozó pályatársakat, de legalábbis igen szőrmentén mesél másokról. Ezt el kell fogadnunk, bár az indok az utószóban elég triviális... A kötet hőse önmaga, ugyanakkor messze nem egy önhősköltemény, vagy öndicshimnusz. Egy olyan embert ismerünk meg, aki kellő gúnnyal néz a saját múltjába. Esendő embert látunk, aki ugyan kiélvezte a hírnév előnyeit, de nem vesztette el a fejét közben. A kötet legjobb oldalai a fiatalkori részek, amelyből megtudjuk, miként lett zenész, s milyen kezdetleges körülmények között derült ki, hogy van tehetsége az énekléshez. Kellett kitartás, tehetség és szerencse is ahhoz, hogy az Iron Maiden énekese legyen, de hát utóbbi minden pályán jól jön az embernek. Vagány, bevállalós, mondhatni tökös embert ismerünk meg, de ezt már a memoár címe is elárulja. Ha Dickinson egy gombot talált pályafutása során, akkor megnyomta, de a minőséget is mindig megkövetelte. Az egykori - bár ma is az, ha nem is ugyanolyan mértékben égeti a gyertyát - frontember sztorizgat, mesél, felidéz, mint egy jófej nagypapa a kandalló mellett egy karácsonyi éjszakán. Igencsak jó mesélő. Bár alighanem mindenkit a zenei pályafutása érdekel, a kötet utolsó harmadát már elsősorban nem ez teszi ki, hanem a "civil" Dickinson, különösen a pilótáskodás, majd küzdelme a rákkal. Eddig is kedveltem a szerző munkásságát, de a memoár után már magát a szerzőt is. 

Adrian Goldsworthy: Cannae

Eredeti megjelenés: Cannae: Hannibal's Greatest Victory (2019)

Keszthely: PeKo, 2025

208 oldal

Fordította: Illés Imre Áron

Igazából minden évben több PeKo-s kötetet is ajánlanék a blogomon, mert bőven megérdemlik, de azért nem akarok túlzásba esni. Eredetileg szerettem volna az idei legjobbnak Robert Goetz: 1805 Austerlitz című kötetét választani, de sajnos annyi bakit - többségében nem tartalmit, hanem fordításit - találtam benne, hogy erről le kellett tennem. Alighanem írok majd róla külön, mert tanulságos. Mindenesetre így idén a babér Hannibal, pontosabban Adrian Goldsworthy fejére hullott így, akinek a Cannae-i csatáról írt könyve igazán figyelemre méltó. Goldsworthy-t már emlegettem korábban, bár Caesarról írt monumentális munkája mellett a híres ókori csatáról írt összefoglalása igencsak eltörpül. A kötet nagyon szikár, a szerző nem ötletelget, sokszor kénytelen megjegyezni, hogy nem tudunk valamit, vagy hogy a források propagandisztikus volta miatt nem fejthető meg a tényleges történelmi valóság. Egy kissé talán túlságosan is feladja, de végül is érthető, hogy találgatásokba nem megy bele. Goldsworthy - az elmúlt évszázadok során Hannibalt tanulmányozó történészek zöméhez hasonlóan - nem kertel és zseniális hadvezérnek tartja a karthágóit, ám kiemeli, hogy a tökéletes időzítés, kiváló hadsereg és remek alvezérek mellett a szerencsére is szüksége volt Cannae-nál. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a rómaiak haditerve nem volt rossz, saját csapataik képzettségéhez és mennyiségéhez volt szabva, és akár működhetett is volna. A történész megpróbálja bemutatni a csata leírása során, milyen lehetett a "csata arca", azaz miként kell elképzelni egy ilyen összecsapás dinamikáját, hiszen a hollywoodi filmek rendszerint teljesen rosszul mutatják be az ókori vagy középkori összecsapásokat. Kevés ókori csatáról jelent meg monográfia magyarul - hirtelen egy sem ugrik be -, így aki ilyet szeretne olvasni, az most már megteheti, és sokat fog tanulni belőle. 

Fudzsivara no Teika: Száz költő egy-egy verse 

Ogura Hjakunin Iszsu (XIII. század eleje)

Budapest: Balassi, 2022

448 oldal

Fordította: Fittler Áron, Károlyi Orsolya

Esztétikai értelemben messze a legszebb - nem minimum 100 éves - kötet, amelyet idén lapozgattam Fudzsivara no Teika magyarul megjelent válogatása. Nem tudom, mennyit tud eladni a Balassi kiadó egy ilyen könyvből, de nagyon hálás vagyok érte, hogy megjelentette. Nem pusztán azért, mert szeretem a kelet-ázsiai költészetet, hanem mert ilyet a modern kor embere elé vetni igazi nemes tett és - többnyire sajnos - bukásra ítélt küldetés. De hát mindig a vereségre ítélt küldetéseket értékeltem... A győztes vagy az éppen népszerű mellé állni a könnyű út. Ez a kötet nem pusztán a XII-XIII. század fordulóján élő japán költőóriás válogatásának magyarra fordítása, hanem valóságos kalauz a koraközépkori Japán irodalmába. A száz kiválasztott vaka költőről életrajzot kapunk, emellett segítséget a versek értelmezéséhez, hiszen azok sokszor képeket közvtítenek, amelyek a japán kultúra ismerete nélkül nehezen értelmezhetőek számunkra (párnaszavak például). Így aztán a száz rövidke ötsoros vers egy 450 oldalas, igencsak súlyos kötetté duzzadt, gyönyörű fotókkal, illusztrációkkal és száznál jóval több verssel. A két fordító eredeti japánból, a kritikai kiadásokból ültette ál magyarba a vakákat, ami szintén kiemelendő. Ez az a kötet, amit az ember álmatlan téli éjszakán, lágy lámpafényben olvasna az ember, elmerengve az élet miértjein. 

James Islington: A sokaság akarata
Eredeti megjelenés: The Will of the Many (2023)

Bp.: Agave, 2025

816 oldal

Fordította: Török Krisztina

Az év legjobb könyve számomra - mostanáig, mert éppen egy méltó vetélytárs utolsó negyedénél tartok, de az maradjon a titom és jó eséllyel első jövő évi könyvbeszámolóm - James Islington gigantikus méretű eposza. Voltaképpen egy antik Rómát felidéző fantasyről van szó, amely ötvözi a Harry Potter, Az éhezők viadala és a legnívósabb történelmi regények legjobb tulajdonságait. Igazából a fülszöveg némiképpen csalóka. Ez nem egy bosszúregény, főszereplőnk ennél sokkal bölcsebb. Vis Telimus magasról mélybe zuhant fiatal, akinek családját lemészárolta a terjeszkedő Cateni Köztársaság, hazáját pedig integrálta és beolvasztotta a birodalomba. Az ausztrál szerző High fantasy-t írt, ahol egy izgalmas alternatív valóságot kapunk. Az emberek akaratának egy része itt átruházható a felettesre/patrónusra, s így utóbbiak mind fizikailag, mind szellemileg részesülnek az alattunk szolgálók erejéből piramisszerűen, megsokszorozva sajátjukét. Az akarat emellett egyfajta misztikus erő, amely képes járműveket hajtani, így van egyfajta steampunk hangulata a műnek. A kötet felnövekedés-regény is, ahol Vis iskolában sajátítja el a vezetéshez szükséges képességeket. Sok igazán fontos karakterünk nincs, E/1-ben olvassuk a sorokat, ebből adódóan csak annyit látunk a világból, amennyit Vis szemei közvetítenek nekünk. Főszereplőnk talán túl tökéletes, de ez egyben az egyetlen minimális negatívum, amit leírhatok. Nagy erénye a regénynek, hogy csöppet sem fekete-fehér az ábrázolásmód - bár az is jó tud lenni -, és a köztársaság sem a gonosz birodalma. Főszereplőnk elfogadja a tényt, hogy ki a világ ura, és annak politikusai sem pusztításra vágyó zsarnokok. A jó és rossz nem szétválasztható ebben a világban, a felszabadítók egy cseppet sem emberségesebbek, mint a cateniek. Ez egy többrétegű történet monumentális világgal, amely gondolkodásra készteti az olvasóját. A világ sötét, de a nyelvezet nem durva, és igazából 14 éves kortól fölfele simán forgatható, ha valaki bírja a 800 oldalas könyveket. Az utolsó 50 oldalt azért érdemes kétszer elolvasni, és tudomásul kell venni, hogy folytatás fog következni. Ugyanis itt igazi epikus regényfolyamról van szó, amelynek ez csak az első rész.  Novemberben jött ki angolul a 2. rész, amelynek címe The Strength of the Few lett,  így hamarosan várhatjuk a folytatást magyarul is. Én nagyon várom. 

könyvajánló: Neal Shusterman: Unwind- Bontásra ítélve

könyvajánló:

Neal Shusterman:

Unwind- Bontásra ítélve

Szeged: Könyvmolyképző, 2015

Eredeti megjelenés: Unwind (2007)

fordította: Illés Róbert

384 oldal

Kevés dologtól szokott felfordulni a gyomrom. Legalábbis a tonicot és közösségi média  kommentszekcióit leszámítva. Olvasás közben meg kifejezetten ritkán esik meg velem ilyesmi, ám most mégis megtörtént. Azzal persze számoltam, hogy Neal Shusterman Unwind - Bontásra ítélve című regénye nem lesz egy epres habcsók, hiszen a fülszöveg eleve belengette a kemény tartalmat:

"Mi lesz, ha a szüleid téged is szétbontatnak? Szép új világ? Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket. Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik. Te vajon túlélnéd?"

Előre számítottam rá tehát, hogy durva menet következik, de azért így is sokkoló volt, s valahol a 340. oldal környékén egy darabig félre is kellett tennem a regényt, mert hányinger kerülgetett. Félreétés ne essék: nem azért mert vulgáris, vagy hentelős részek voltak, hanem a kiváltott emóciók miatt. Shustermantól nem ez volt az első könyvem, jó egy éve már meghökkentett Kaszás című igencsak extrém ifjúsági regényével. Sok szempontból a két kötet/sorozat rokon (mindegyik a halállal foglalkozó ifjúságnak szánt olvasmány és mindkettő valamiféle disztópia), de hangulatában mégis nagyon másmilyenek. Utóbbbi is egyedi, témáját tekintve megdöbbentő, de az Unwind üt nagyobbat - majdnem akkorát, mint az írek elleni meccs -, és bizony a csapást gyomorba kapja az ember. 

A regény egy alternatív jelenben/jövőben játszódik az Egyesül Államok területén, ahol egy az abortusz kérdésében vívott polgárháborút követően a felek kompromisszumos békét kötöttek. Ennek értelmében az abortusz tilos, ellenben a nemkívánatos 13-17 év közötti fiatalokat szét lehet bontatni a társadalom érdekében. Ezeket a feleslegessé vált fiatalokat az állam, mint alkatrészbázist használja jó és kevésbé jó célokra. Főszereplőink ilyen bontásra ítélt egyének, ahogy a fülszövegben is áll. Ez az írói elképzelés a késői abortálásról nem új, ám mi is lenne az 4-5000 évnyi irodalom után? Nekem azonnal Philip K. Dick Előszemélyek című novellája ugrott be, amely nagyon hasonló alapfelvetéssel indít, bár mélységében és sötétségben nem jut el Shusterman szintjéig. Az abortusz kérdése a világ minden pontján erősen megosztó téma, dühödt vitákat indukál, de különösen így van ez az USA-ban, ahol sokaknál alapvetően meghatározza a politikai pártállást az egyéni válasz. A kérdés rendkívül bonyolult, hiszen eleve két egymással antagonisztikusan ellentétes "érdek" létezik: az anyáé, aki - ilyen vagy olyan okból - de nem szeretne gyermeket és a magzaté, aki a biológia törvényei szerint szeretne világra jönni. Emellett spirituális, morális, etikai kérdések tömkelege vetődik fel továbbgondolva a problémát.  

A könyv nem olyan értelemben brutális, hogy véres lenne, sőt, voltaképpen nincs olyan részlet, amelyet ne olvashatna el egy 14 év fölötti fiatal. Ebből a szempontból a legtöbb mostani fantasy mészárszék ehhez képest. Viszont pont az a félelmetes, hogy humánusan írja le a - valamilyen szinten - humanizmusból fakadó kegyetlenséget, és az emberi élet semmibevételét. Sokszor elfelejtjük, hogy az emberiséget embertelen szeretni önmagáért, a fogalomért, az azt alkotó egyének iránti szeretet nélkül. Nem az emberiséget kell szeretni, hanem azokat, akik körülöttünk vannak, sutaságaikkal, esendőségükkel együtt, vagy azok ellenére. A kötet az abortusz mellett még érint etikai és morális problémákat, és az események néha egészen meglepő fordulatokat vesznek. A karakterek nem valami mélyek, a regény elsősorban hatásvadász, valamint regény elgondolkodtat a helyesről, helytelenről. Jól csinálja. A világ bemutatásában felületes, az ok-okozat sem mindig súrlódásmentes, de hat. És egy olvasmánynak hatnia kell az olvasóra, sőt, talán ez a legfontosabb dolga.

Maga az Unwind a 2010-es évek elején 4 részes (plusz kiegészítő novellák) regényfolyammá hízott, de azok már nem hoztak akkora sikert, s ha jól sejtem, már nem is fog megjelenni magyarul a folytatás, hiszen eltelt 10 év az első rész kiadása óta.  Voltaképpen nincs is rá szükség, mivel a történet így is kerek egész. Sokkolóbb és jobb úgysem nagyon tud lenni, a Fűrész I-et követően is maximum a hentelést lehetett fokozni, azt meg minek mondanivaló nélkül. Ez a könyv így magában is üt. Nagyot. 

A regény magyar kiadása meglehetősen ijesztő és figyelemfelkeltő, ugyanakkor szerintem megért volna egy tartalomra jobban jellemző, egyedi borítóképet tervezni hozzá. Nagyon sajnálom, hogy majd 10 éve jelent meg, s nem ma, mert egy élfestett, keményborítós kiadásban igazi ékkő lehetne a könyvespolcon. Shusterman disztópiája elsősorban moralizáló felnőttek és keménygyomrú fiatalok olvasmánya lehet, olyanoké, akik szeretnek elfilozofálgatni azon, mit is jelent embernek lenni. 

Értékelés:

Nyolc és fél ujj a tízből.

8.5/10 pont

moly.hu: 92% (498 szavazat)

goodreads.com: 4.17 (247429 voks)

Könyvajánló: James S. A. Corey - Az istenek kegyéből

Könyvajánló:

James S. A. Corey:

Az istenek kegyéből

Budapest: Fumax, 2025

Eredeti megjelenés: The Mercy of Gods (2024)

Sorozat: A fogoly háborúja, 1. (The Captive's War, 1.)

Fordította: Habony Gábor

447 oldal

Régóta nem jelentkeztem, aminek oka elsősorban az igencsak sűrűnek bizonyuló szeptember-október volt, és még regényeket olvasni sem maradt túl sok időm az előadásokra való felkészülések mellett. Ám most visszatértem, és meglehetősen elégedett vagyok az elmúlt másfél hónappal. Sikerült egy - érzésre - egészen jó előadást összehoznom Hunyadi Jánosról, valamint a ménfői Bezerédj-családról, emellett eljutottam Isztriába, ahol történelmi helyeket is megjártam. Ezekről lehet lesz még szó a blogon, de most egy éppen csak befejezett regény ismertetésével kezdeném a novembert. 

James S. A. Corey - aki tulajdonképpen nem létezik, hiszen két író közös álneve - A Térség című regényfolyammal futott be, méghozzá méltán. Mind a kilenc részes könyvsorozat, mind a belőle készített filmsorozat az utóbbi idők egyik legjobban sikerült sci-fi-je a maga nemében. Stílusilag inkább visszatérés volt a 80-as évek elejének háborús/űroperás tudományos-fantasztikus regényeihez (pl.: C. J. Cherryh), mintsem újdonság, de mára a "tufa" vagy szinte teljesen elment filozófiai irányba, vagy összeolvadt a fantasyvel, így ez a reaktiválás frissként hatott. Emellett egy reálisi és emberléptékű univerzumot kaptunk, amely a nem túl távoli jövőben játszódik, s ezáltal sokkal közelebbinek érezhettük a történéseket magunkhoz, mint egy populáris, ám steril (SW, ST) űruniverzum esetében. Kemény volt, emberi volt, szerethető karakterekkel. A szerzőpáros új kötete, Az istenek kegyéből másfajta kötet - noha vannak hasonlóságok -, és  léptékét tekintve jóval nagyobbat markol az univerzumból.

A regény egy tudóscsoport nehéz mindennapjaival és utólag már piszlicsárénak ható problémáival nyit, s ilyen szempontból sokban hasonlít Koestler Szajhák című írására. A regényben tulajdonképpen ennek a belterjes csoportnak a sorsát követjük nyomon, akik éppen áttörést érnek el xenobiológiai szakterületükön, mikor világuk romba dől. A helyszín az Anjiin nevű, emberek által a régmúltban kolonizált bolygó, amely azonban már elfelejtette származását, s mit sem tud más életről a galaxisban. Tudósaink élveznék a világhírt, de kiderül, hogy szétszedik a team-et, financiális és személyi okokból. Ez a hatalmasnak tűnő probléma azonban hamarosan eltörpül egy másik mellett. Ugyanis 17 hatalmas űrhajó jelenik meg a bolygó felett, amelyek határozottan nem barátkozni jöttek. A Carryx birodalom elsöprő offenzívája ellen nincs semmi esélye az anjiiniaknak - még egy nyomorult Will Smith-ük sincs -, így a bukás elkerülhetetlen. A "háború" mindössze öt napig tart a planétáért, és szisztematikus terror és totális alávetés következik. A kutatócsapat életben maradó tagjainak - a bolygó lakosságának 1/8-át azonnal likvidálják az érkezők - finanszírozási problémái így legalább megoldódnak, hiszen rabszolgaként viszik el őket egy ismeretlen bolygóra... Immár az óriási rovarszerű carryxok eszközei lesznek, és egyéni valamint csoportos  túlélésük érdekében kell tudományos eredményeket produkálniuk. 

A regény istenei a carryxek - talán, mert sokat morfondíroztam a címadáson -, egy haszonelvűségre törekvő minden szempontból szociáldarwinista faj, amely az alapján tart életben (és szolgaságban) fajokat, hogy az erősíti-e a carryok hatalmát, vagy sem. Utóbbi esetben jön a likvidálás. Az van, ami van. Ez egy dualista világ, hiszen a carryxeknek van egy ősellensége is, amelyről csak nagyon keveset tudunk meg  ebben a részben. Voltaképpen a nevüket, elveiket, de a kettejük közt folyó háború okát sem ismerjük még. Egy(?) kémjük beépült emberek közé - összeolvadva a gazdatestként használt egyik tudóstársukkal -, és szövetséget ajánl, de nyomában szintén halál jár. Jobbak egyáltalán? A sorok boncolgatnak bőven filozófiai problémákat szabadságról, szolgaságról, ellenállásról, megalkuvásról, bosszúról, elkeseredésről és elsősorban a fizikai/biológiai túlélésről. Mi bölcsebb? Egyenes gerinccel fellázadni és biztosan elbukni, vagy alkalmazkodni, szeretni, túlélni egy szebb jövő halvány reménysugaráért? Az első mellett dönteni vajon dicsőíteni való hősies bátorság, vagy csak szimpla öngyilkosság, ha tudod, hogy nem győzhetsz? Méltóság, vagyon, barát, házastárs, tervezett jövő, minden múlandó lehet, csak a remény az egyetlen ami nem elvehető, hiszen csak a fejünkben létezik, de ott a halálunkig. 

Mivel sorozatról van szó, a történések lassan menetelnek - a később biztosan megérkező - nagy leszámolás felé. Viszonylag keveset tudunk meg ebben az első kötetben erről az univerzumról. Kapunk néhány új életformát, egy név nélküli bolygót, és minimális betekintést a carryx hódításba és a galaktikus háborúba, de alapvetően az karakterek finomsága viszi a regényt a hátán. Elsőszámú főszereplőnk Dafyd, a hallgatag okostojás, aki akaratlanul(?) kerül vezető szerepbe a kötet végére. Neki kell kapcsolatot tartania az emberiség követeként egy embertelen kultúra bürokratájával (egy könyvtárossal nem mellesleg!), és próbálja megérteni ezt a szuperszervezetként, hangyakolóniaként működő fajt. Dafyd nem a legjobb kutató, ellenben tudja mikor kell szó nélkül engedelmeskedni és mikor van esély a közösség helyzetének némi javítására. Mellette Jessyn a másik mesélő, aki elveszít egy számára fontos embert az invázió következtében, így a bosszú élteti, közben testvérét keresi, s emellett küzd betegségével. Elbeszélőnk még egyes fejezetekben a "raj", amely a már említett, carryxek ellen kémkedő entitás, mondhatni parazita. A raj képes megszállni az embereket, magára húzni, magába olvasztani azok szellemét, miközben használja a testüket. Szerepe még nem világos. Egyéb szereplőket is megismerünk persze, de voltaképpen csak a tudóscsapaton keresztül látjuk az Anjiin meghódítását. A kutatócsoport vezetője Tonner egy igazi intellektüel, akinek egóját sérti bármiféle vereség (lett légyen kutatással, vezetői szerepével, vagy nőkkel kapcsolatos). Aztán ott van mellette a szeretője, Else, aki hezitál Tonner és Dafyd között, és voltaképpen a siker vonzza. Van szimpatikus nagydarab humoros macink és néhány egyéb szereplő, akik csak időnként lépnek elő cselekvőként, de egy időbeli előreugrással néha a carryx könyvtáros emlékezéseit is megkapjuk. A motivációk tökéletesen érthetőek és levezetettek. Alapvetően lélektani folyamatokkal, egyéni drámákkal és arra adott válaszokkal operál a mű, ráadásul a karakterek árnyaltak, nem pusztán jók vagy rosszak. A szerzőpáros ezen a téren ismét erőset alkotott. A regény a mélyen kibontott karaktereknek hála sehol sem ül le, bár a nagybetűs történések sebessége ingadozó. Rendszerint nagyon lassan haladunk, majd egy-egy rövid időintervallumra felgyorsulnak az események, és információcunami söpör el bennünket. Ez nem biztos, hogy a legjobb megoldás, de ad egyfajta lüktetést a regénynek. A kutatások leírása időnként nem lesz mindenkinek követhető, de szerencsére nem vesztek el a részletekben az írók. A regény vége sokat ígérő, de hogy lesz-e belőle egy epikus trilógia/sorozat az még a jövő zenéje. Bevezetésnek ez semmiképpen sem gyenge. 

A kötet fizikai kialakítása hű A Térség sorozatéhoz, azokkal paramétereiben egyezik és borítója is hasonló jelllegű. Hogy a borítókép mit ábrázol, nehéz eldönteni - talán az Anjiin meghódítását, vagy a bolygót, ahova a csapatot átterelik -, de nem néz ki rosszul habár elég sötét. Mondjuk a téma sem egy rózsaszín örömóda... A fordításban nem tűnt fel semmi értelmetlenség, ahogy a szöveggondozás is jónak mondható (nem emlékszem elírásra sem). A Fumax egy jó minőségű, bár fűzött kötetet adott ki, amelynek ára is korrektnak mondható. 

Értékelés:

Nyolc biológiai Nobel-díj a tízből.

 8/10 pont

moly.hu: 88% (35 értékkelés)

goodreads.com: 4.16 csillag (33291 voks után)

könyvajánló - Holly Jackson: Halott kislány a jó kislány

könyvajánló: 

Holly Jackson: 

Halott kislány a jó kislány

Bp.: Kolibri, 2023

Eredeti megjelenés: As Good As Dead (2021)

Fordította: Horváth M. Zsanett

564 oldal

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok a nemrég befejezett Halott kislány a jó kislány hatása alatt. Igaz, akkor is füllentenék, ha azt állítanám, hogy ez a hatás minden ízében pozitív. A trilógia lezárása igencsak "érdekesre" sikeredett, amely - érthetően - nagyon megosztó a rajongók körében. A trilógia zárókötete ugyanis nem feloldozást nyújt, hanem az elolvasottak feldolgozására kényszerít. 

Nagyon szerettem a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz első részét. Ennek oka, hogy az írónő gondosan felépítette az eseményeket, a nyomokat ügyesen és változatosan válogatta össze a nyomozáshoz, és nem pusztán olvasmányos, de minden szempontból modern, ahogy a mai környezetbe helyezte a klasszikus detektívmunkát. Okos, pimasz, provokatív regény volt, valamint kaptunk egy erkölcsi kérdésekben kérlelhetetlen hősnőt, akivel szerettünk azonosulni. Rengeteg sablont alkalmazott az írónő persze, azonban ezeket kreatívan és megfontoltan használta fel. Szerettem a kötetbe elhelyezett térképeket, rajzokat, fotókat, leiratokat, az egész dokumentarista miliőt. A főszereplőnk, Pip szerethető figura volt, intelligens, morálisan érzékeny, de mégis emberi. A második rész is egészen remek volt, sőt a kisebb zavaró tényezőket is sikerült benne javítani... És akkor: Bamm! 

Pedig a harmadik kötet is jól indult. Az átélt élmények hatására Pip poszttraumás stressztől szenved, alig alszik és rászokott az altatókra. Teljesen hihető egy komoly sokkot átélő fiatal lány esetében, aki amúgy is bizonytalan abban, kikben bízhat meg és kiben nem. A feszültség a lapokon tapintható volt, ahogy lassacskán kiderült, hogy a városka nem szabadult meg a rá leselkedő legnagyobb veszélytől, sőt, Pipre most már egy sorozatgyilkos vadászik. A nyomok megint szépen el voltak szórva a történetben, a pálcikaemberes rejtély kifejezetten elmés és félelmetes volt, s alig vártam, hogy kiderüljön, Pip miként küzd meg ezzel az új helyzettel. A hangulat sötét és komor, igazi thrillerhez méltó - már-már skandinávosan -, s alig vártam, hogy lecsapjon a gonosz. Le is csapott. Az írónő személyében. A regény felénél ugyanis olyan fordulat jött, ami teljesen tönkretette az egészet, és reciprokára fordította eddigi viszonyomat a főszereplőnkhöz. Egy kiváló könyvet - és egy többre érdemes sorozatot - sikerült tönkretenni egy méltatlan, ráadásul erkölcsileg ferde lezárással. 

Pip Fitz-Amobi eddig a morál bajnoka volt, aki küzdött a bántalmazottakért, podcastjében felemelte szavát az igazságtalanságok ellen, erre most... De mindent azért nem árulhatok el! És ezeket a cselekedeteket nem magyarázza az sem, hogy eddig folyamatosan csalódott a rendőrségben és a bíróságban! Pip nem fordul életveszélyben sem a szüleihez - a felnőttek kikapcsolása eddig sem volt túl szerencsés a sorozatban -, s súlyos bűncselekmények eltussolásához használja fel a barátait, majd hála helyett villággá megy, minden kapcsolatát megszakítva velük. Olyan abszurd az egész, hogy az ember nem érti, mi lelte Holly Jacksont. A könyv felénél megunta Pip karakterét, és gyorsan minden hidat fel akart égetni maga mögött? Tényleg kissé tudálékos volt és néha idegesítő, de hát azért mégiscsak fura! Spoiler nélkül nehéz írni, de - maradjunk annyiban - elképesztő lezárást választott.

Nem az első eset, hogy egy írónő hátborzongató módon a bosszút az igazság elé helyezi. Valami felborult etikailag néhány egyébként - állítólag - nőjogokért harcoló alkotóban. Már nem először veszem észre, hogy az igazságszolgáltatást igen bizarr módon képzelik el férfiakkal szemben. A harag rossz tanácsadó, és láthatóan a bosszút összekeverik az igazsággal. Az ugyanis nem igazságszolgáltatás, ha egy erőszaktevőt olyan gyilkosságért ítéltetsz el, amit nem követett el (a tényleges elkövető meg éli világát)... Külön probléma, hogy ez fiataloknak szánt krimi, ami súlyosbítja az erkölcsi példamutatás ilyennemű hiányát! Milyen mentalitást sugall, ez a "fogd rá a nyuszira!" mutatvány? Persze, ha Jackson azt akarta bizonyítani - aligha -, hogy a legjobb emberből is olyan válhat, akik ellen küzdött, akkor ötletes a dolog, csak ezt már megkaptuk Nolan Sötét lovagjában Harvey Denttel.

A Kolibri kiadása végül is méltó a lezáráshoz: fekete. A fordítás olvasmányos, a kötet fizikai paraméterei az elődöket utánozzák. Nem rossz minőségű a kötet, de nehéz elvonatkoztatnoom attól, hogy éppen milyen ábrázattal tettem le a regényt. Csak az első fele és a nosztalgia miatt nem értékelem gonoszabb módon a kötetet, így kap egy kegyelem 6-ost. A kislány tényleg halott. 

Értékelés:

Hat fekete pont a tízből. És egy mélyen csalódott olvasó.

6/10 pont

moly.hu: 87% (1314 osztályozás alapján)

goodreads.com: 4.19 csillag (555235 értékelés mellett)

Könyvajánló: Ken Follett: Soha (2021)

Könyvajánló:

Ken Follett: Soha  

Budapest: Gabo, 2021

Eredeti megjelenés: Never (2021)

Fordította: Sóvágó Katalin

816 oldal

Ken Follett kétségtelenül az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb regényírója, aminek elsődleges oka az általa belefektetett kutatómunka és a precizitás. Valahol A  katedrálisnál kezdődhetett az egész sikersztori, ám legalábbis korábbi regényei azért nem tettek olyan nagy hatást. Azóta viszont olyan epikus korjellemző történelmi regényeket ír, amelyek nem pusztán szórakoztatnak, de egy-egy korszak hangulatát, életét írják meg igen ügyesen, változó jelentőségi szereplők szemein keresztül. Legutóbb tavaly mutattam be A világosság fegyvereit, amely igen korrekt képet adott az ipari forradalom társadalmi változásairól Angliában. Follett regényei közül nekem mindazonáltal legjobban A Titánok bukása tetszett eddig, amely ráadásul az írófejedelmet elvezette a Soha című regény megírásáig. Utóbbi most került a kezeimbe. 

A Titánok bukása megírása során Follett szembesült azzal a látszólagos oximoronnal, amely szerint Európa úgy futott bele az első világháborúba, hogy a konfliktust minden nagyhatalom igyekezett elkerülni. A megdöbbentő felismerésből, és az aktuális politikai fejleményekből ötlet kerekedett, és a mába vetítve elképzelt egy hasonló diplomáciai konfliktust az Egyesült Államok és Kína között a nukleáris fegyverek árnyékában. Ez lett a 2021-es Soha. Az ötlet persze nem teljesen új, hiszen a hidegháború során rengeteg hasonló témájú regény készült, de a közelmúltban is sokan megírták már egy fiktív amerikai-kínai háború történetét. Miért különleges mégis Follett könyve? Elsősorban azért mert sikerült mindkét oldal stratégiai céljait jól felmérnie, emellett viszonylag elfogulatlan tudott maradni nyugati szemlélőként is. Persze azért a szerző mellékesen sokat beleszőtt saját politikai elképzeléseiből, ideáiból, márpedig Follett mégiscsak egy arisztokratikus beütéssel bíró munkáspárti, aki igazi régivágású brit. Ebből adódóan nyilvánvalóan nyugati szemmel és értékekkel nézni a világot, mégis - úgy tapasztaltam -, sikeresen megértette a kínaiak múltból táplálkozó sérelmeit, és az emiatt kialakult bizalmatlanságot az amerikaiakkal (és másokkal) szemben. 

A regény a tradícionális "folletti" módon mesél, több helyszínen és szereplőn keresztül ismerjük meg az eseményeket. A könyv egyik fő protagonistája az elképzelt republikánus amerikai elnöknő. Ő voltaképpen Follett ideális politikusa: megértő, óvatos, ugyanakkor intelligens és humánus. Őszintén az emberiség javát akarja, bár elkötelezett amerikai. Persze a korszellemnek megfelelően természetesen nő kellett, hogy legyen, most ez a divat. Elnöki feladatai mellett Pauline Greennek meggyűlik a baja pártbeli ellenlábasával - aki a szokásos nyugati értelmiségi ellenségkép megfelelője, azaz fehér, férfi, bigott és texasi -, valamint saját serdülő lányával és tőle elhidegülő férjével. Green elnökasszony lelkesen támogatja az amerikai tikosszolgálatok műveletit is Afrikában, ahol az iszlámista erők ellen küzd éppen a CIA egyik ügynöke. Ő másik protagonistánk - természetesen nő -, valamint beépített embere, Abdul aki éppen menekültnek adja ki magát, hogy ráleljen a dzsihádisták titkos táboraira. A történet Csádban játszódó része nem különösebben izgalmas, szokásos sablonokat puffogtat el írónk migráció témában, ugyanakkor mégis fontos, mert a helyi nyugatpárti diktátor döntései indítják el a visszaszámlálást a világvégéig. Afrikában ugyanis kínai érdekek ütköznek az amerikaiakkal. A kínai szálat a regényben az ottani hírszerzés feje jelenti, aki fiatal, felvilágosult férfi, népszerű színésznő feleséggel, és régi kínai kommunista belső ellenlábasokkal. A fő karakterek mind szerethetőek, kedvelhetőek, emellett döntéseik tökéletesen emberségesek és érthetőek. Mindenki mindig a lehető legóvatosabb, legfinomabb döntést igyekszik hozni a kírzishelyzetben, mert rettegnek az atomháborútól. Ugyanakkor még a legközelebbi szövetségesed érdekei sem esnek teljesen egybe a sajátoddal, a szövetségesi szerződések zsarolópotenciállal bírnak. A különféle kényszerek pedig fogva tartanak, utakat zárnak le és kockázatos lépésekre kényszerítenek.

Follett legizgalmasabb következtetése - amelyre nyilvánvalóan tényleg az első világháború kitörésének vizsgálata során jött rá - hogy nem csak a nagyhatalom tartja pórázon a vazallust, hanem a vazallus is túszul ejtheti a a hűbérurat. Ahogy Szerbiát nem hagyhatta megalázni Oroszország  1914-ben, úgy a jelenben Észak-Korea kezét sem engedheti el Kína, avagy Tajvanét és Japánét az USA. Ez egy kettős függés - még ha aránytalan is -, és néha a jelentéktelennek tűnő szövetséges zsarolása vagy engedetlensége dönti romba a birodalmakat a történelmi tapasztalat alapján. A regény történései során mindenki igyekszik higgadt maradni, mindenki próbálja elkerülni a legrosszabbat, viszont a kisebb dominók egyre nagyobbakat döntenek fel. Félelmetes opció... 

A regény második fele egyértelműen jobb, mint az első, de talán tudatos szerkesztés eredménye, hogy örvényszerűen gyorsulnak fel az események. Follett fogékony az egyedi sorsok bemutatására, s miközben a világ éppen a pusztulása felé rohan, egyes szereplők éppen megtalálnák a boldogságot, ha ezek után még létezne olyan. Follett nem követi el azt a hibát sem, amelyet a hétköznapi emberek igen: nem gondolja, hogy a pozícióban levők másféle emberek, mint az utcán sétálók. Különös zárás, hogy a szereplők sorsát végül nem tudjuk meg, bár tulajdonképpen mindenki sorsát megtudjuk. 

A kötet magyar kiadása figyelemfelkeltő vörösben úszik, kemény kötést kapott, emellett védőborítót. A Gabo ezúttal kitett magáért, ez minőségi munka. A fordító élvezetes eredményt tett le az asztalra. Ez egy olyan féltégla, amire az ember 10 év múlva is emlékezni fog. 

Összegezve: a regény nem tökéletes - bőven le lehetett volna faragni az első feléből, és egyes szereplők és helyszínek teljesen feleslegesek az egész szempontjából -, viszont ezen igen könnyen túl tudok lendülni, mivel az egész mű egy igen komoly figyelmeztetés, amelyet ugyan áthat a szerző humánuma, de nem bíztat sok jóval. Természetesen itt egy fikcióról van szó, egy regényről, ami nem képezheti le a bonyolult valóságot teljes egészében. A politikát, háborút sajnos emberek irányítják, akiket befolyásol a történelmi múlt, a saját személyes tapasztalat, a döntéshozókat körülvevő humánerőforrás minősége, a fizikai és biológiai lehetőségek behatároltsága, emellett persze személyiségük egyedi és megismételhetetlen volta. Ebből adódóan a nagyhatalmi politikacsinálók tevékenysége kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan. Szörnyű lehetőség. Ennél csak egy rosszabb lehetne: Ha nem emberek irányítanák, mert a gép - ellentétben még a legrosszabb emberekkel is - képtelen lenne átérezni a feladat nagyságát, és morális vetületeit. Talán ez az egyetlen, ami azért bizakodásra adhat okot... 

Értékelés:

Nyolc atomrakéta a tízből. 

9/10 pont

goodreads.com: 4.09 csillag (69 ezer értékelés)

moly.hu: 88% (285 csillagozás)

könyvajánló: Enter Sandman - Cavanagh: A bűntárs

Könyvajánló:

Cavanagh: A bűntárs

Budapest: Álomgyár, 2025

Eredeti megjelenés: The Accomplice (2022)

fordító: Abrudán Katalin

381 oldal

Úgy látszik most a dupla Sandman korszakomat élek, ellentétesen megélt érzelmekkel. Először nekiláttam a mostanra megvetetté vált Neal Gaiman kultikus képregényéből készült filmadaptációnak, majd - ettől teljesen függetlenül - olvasni kezdtem Cavanagh Eddie Flynn-sorozatának legújabb részét (írtam már róla, például: itt és itt. Hát érdekes hullámvasút volt mindkettő. A filmsorozat jó indulás és pár kiemelkedő részt követően tragédiába fulladt számomra - olyan szinten nyomták a woke-ideológiát, hogy egyszerűen nem érte meg folytatni -, míg a regény nem túl bíztató kezdet után igen erős zárással jutalmazott türelmemért.  

A filmsorozatról nem fogok szólni, viszont a könyvről igen. A thriller(?) fundamentuma a következő: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sorozatgyilkos, Daniel Miller, akit a gyilkolási módszere miatt Sandman-nek becézett a sajtó. Megölt 14 embert, majd mikor már éppen elfogták volna, kámforrá vált. Miller felesége - aki állítólag semmiről sem tudott - azonban a rendőrség kezére jutott, s most a policáj Carrie-n igyekszik kozmetikázni a statisztikai adatait, így bűnrészesként bíróság elé citálják. Álomszuszék hősnőnknek azonban sikerül Eddie Flynnt meggyőznie arról, hogy ártatlan, és vállalja el a védelmét a tárgyaláson. A sors fura fintora így úgy hozza, hogy a feleségét egyébként rajongva szerető Sandman és az ártatlanokért bármit feláldozó Flynn egyaránt a nő szabadon engedéséért küzd, igaz más-más módon. A külön pikantériája a regénynek, hogy amolyan "columbosan" az elejétől tudjuk, hogy ki a sorozatgyilkos. Ötletes, nem?

Az. Bár, ami azt illeti a kötet kétharmadáig nem voltam lenyűgözve. Cavanagh-nek sikerült egy modern diverz "családot" összehoznia Flynn köré az elmúlt kötetek során és mivel minden szívéhez nőtt nőt, vagyis szereplőt dolgoztatni akart A bűntárs-ban, a sok bába között elveszett az eredeti főhős. Mindenkiből kapunk egy keveset az ügyes titkárnőtől a női terminátor nyomozón át a tüchtig ügyvédnőig, csak éppen Eddie Flynn hiányzik. Nagyon. Pont ő az ötletes, pimasz, vagány szélhámos, akinek a karaktere miatt az egész világon megszerették a sorozatot. Mintha Cavanagh tarsolyából kifogytak volna a korábbi átverések és trükkök, vagy megúnta volna protagonistáját. Minösszesen csak egyetlen jó ilyen momentumra emlékszem ezen a téren. Sajnos emellett a tárgyalótermi rész is lényegtelenné satnyult, pedig ez volt a másik motorja a sorozatnak. A helyzet az, hogy ezek vitték a hátukon az egészet, most meg valami csapatsporttá alakult át az egész, akárcsak a Marvelnél a filmek. 

A Cavanaghnál ezen felül továbbra is elkötelezett demokratapártisággal találkozunk, bár nincs belőle olyan túltengés, mint az előző kötetben (Az ördög ügyvédje). Talán a szerző ráébredt, hogy ez már kontraproduktív volt. Ettől persze még a női szereplők túltengése zavaró. Bloch - a női terminátor - különösen frusztráló, megérne már egy kiírást a sorozatból. Ezek a "girl boss"-ok sem nem újak, sem nem vonzóak, pusztán hiteltelenek és idegesítőek (lásd: Scarlett Johansson a Jurassic Park új részében). El kelene végre felejteni, hogy 60 kilós nőkkel játszatják el a Rambo-t filmekben és könyvekben egyaránt, ez annyira hiteles, mint én, kezemben egy kőműves kanállal... Időnként emellett túlságosan sebesen haladunk, korábban sokkal jobban kidolgozottak voltak a karakterek és a történések. A sztori izgalmas persze, de felemás szájízzel fordultam a regény utolsó harmadra. 

Mikor már-már úgy éreztem, hogy az előző, hatodik részt is sikerül alulmúlnia a regénynek, akkor az utolsó harmadában a könyvnekk szerencsére olyan triplacsavart kapunk, ami egy kínai műugrónak is díszére válna. A fordulat felülír jó pár negatívumot, amit pedig már feljegyeztem a noteszembe, hogy majd jól beolvasok értük. Ez a rész nagyon erős, a zárás pedig sok dologért kárpótolt. Azt nem mondom, hogy minden ízében eredeti a vége, és azt sem, hogy nem számít az egészből semmire az ember, de a többszörös csavar elég ahhoz, hogy sok korábbi bosszúságot némiképp elfeledtessen az olvasóval. 

A jó zárás erősen felhúzta az értékelésemet, alapvetően elégedetten tettem le a művet, hiszen bár messze nem ez a sorozat legjobb kötete - nem is leggyengébb - , de a zárás sok dolgot kiradírozott a negatívumok listájáról. Sajnos spoiler nélkül nem írhatom meg ezeket, de megígérhetem, hogy a regényt azért érdemes elolvasni! Továbbra is azt gondolom, hogy a sorozat túljutott a zenitjén, amely úgy a 2-5. rész táján lehetett, de azért inkább jó, mint rossz a könyv. A kötet fizikumáról és magyar kiadásáról nem tudok negatívumokat mondani, hozták a már megszokott Cavanagh-kötetek színvonalát és jellemzőit.

Pontozás: 

Hét homokszem a gépezetben a tízből.

7/10 pont

moly.hu: 96% (126 csillagozás)

goodreads.com: 4.44 pont (13501 értékelés)

Könyvajánló: Számvéber Norbert: Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 1944–1945

Könyvajánló: 

Számvéber Norbert:

Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 

1944–1945

Keszthely: PeKo Publishing, 2024

272 oldal

Számvéber Norbert alezredest már aligha kell bemutatnom a blogomon - a kiváló kutató több könyvét ismertettem már -, és tavaly év végén megjelent legújabb munkája, amely egy eddig meglehetősen háttérbe szoruló magyarországi hadszíntéren meséli el az 1944-45-ös páncélosokkal vívott harcokat. Ezzel a hadtörténész tulajdonképpen kivégezte a második világháborús magyarországi páncélos harcokat, mert az egész ország területét lefedik már a könyvei. A korabeli Északkelet-Magyarországon folyó összecsapások nem a legismertebb katonai események a második világháború kapcsán, bár az Árpád-vonal védelme szokott némi figyelmet kapni. Először kézbe véve a kötetet könyvesboltban, kissé meglepődtem annak karcsúságán. Az oka prózai: ez a terület nem kedvezett a páncélozott járműveknek, így sosem alakultak ki igazán nagy összecsapások közöttük ebben a régióban. 

Noha a szerző már bevált megoldását alkalmazva napi bontásban mutatja be a küzdelmet az országrészért, az első fejezetek még a két fél erejét vázolják fel. Kiemelt figyelmet fordít a magyar erődítések, völgyzárak páncélelhárító képességére, illetve fegyverzetére, amely jelentősen megváltozott az akkoriban éppen tömegesen megjelenő, viszonylag olcsó Páncélöklökkel és Páncélrémekkel. Természetesen nem maradhatott el a harcoló felek páncélosainak bemutatása típusonként, amelyekből e hadszíntéren a T-34/76-osok, T-70-esek, SzU-76-osok illetve StuG III-asok és Marder-ek domináltak. 

Maga a történetmesélés a Kárpátok keleti előterében kezdődik, majd az első részletesen ismertett nagyobb küzdelem következik Ungvár környékén. Magát a kárpátaljai várost a szovjetek viszonylag könnyen foglalták el, de mind Csap irányába, mind észak felé gyorsan megtorpant az előretörésük. Számvéber összeveti az egyes összecsapások német és szovjet levéltári anyagait (NARA. BAMA, CAMO – adatai minden esetben visszakereshetőek), hogy kibogozza, mi is történt valójában az egyes esetekben. Úgy tűnik, a források alapvetően nincsenek ellentmondásban egymással, így nagyjából hitelesen elmesélhetőek a történések, persze kellő kritikai érzékkel. Nem kell itt százas nagyságrendben összecsapó páncélosokra számítani, hiszen még a legnagyobb harcok esetében (pl.: Szobránc környékén) is néhány tucat páncélosról van szó, amelyek ráadásul nem is az akkori legmodernebb harceszközök közül kerültek ki rendszerint. Aki itt nagy ütközeteket vízionál Pantherek, Tigrisek és T-34/85-ösök között, az lehet csalatkozni fog, viszont sokkal reálisabb képet kap majd a keleti front kevésbé ismert szakaszának mindennapjairól, ahol sokszor gyalogos alakulattöredékek és leharcolt páncélosszakaszok küzdöttek egy-egy faluért. Valójában egyes frontszakaszon egész hadseregek voltak páncélos egységek nélkül! A levéltári anyagokat időnként elbeszélő forrásokkal szinesíti a szerző, amelyek a száraz számok és adatok csontvázát élővé varázsolják. A kötet legjobb része számomra a Kárpátalján folyó események leírása volt, amely a legbővebb és leginkább összefüggő része a kötetnek. Ekkor már a szovjet fél is igen komoly tapasztalatokkal rendelkezett, taktikai repertoárja sokkal színesebb volt, mint 1941-42-ben. Képesek voltak ügyesen kitapogatni a szemben álló védelem gyenge pontjait, és kihasználni azokat. Ugyanakkor még mindig érzékenyek voltak a váratlan ellencsapásokkal szemben, és képesek voltak beleszaladni a késbe, amikor figyelmetlenül rohantak előre. Nagyon pikáns, hogy a szovjet páncélos alakulatok egyike kifejezetten zsákmányolt magyar páncélosokkal (Toldi, Turán) volt ellátva, és érdekes követni ennek sorsát a harcok leírásakor. Számvéber idézi a szovjetek tapasztalati jelentését is a magyar páncélosok bevetésével kapcsolatban, és ebben egyáltalán nem beszélnek róluk dehonesztálóan. Már önmagában az, hogy ezeket a harckocsikat maguk is bevetették, elzi, hogy egyáltalán nem voltak haszontalanok. 

A törzsszöveg végén képmellékletként korabeli ábrákat, vázlatokat kapunk a harceljárásokról, emellett harcrendeket (NARA, BAMA) és szovjet térképvázlatokat (CAMO), utóbbiakat színesben. Ez szintén igen jelentős hozzáadott értéket képvisel. A kötet méltó emléket állít az ott harcoló katonáknak oldaltól függetlenül. 

Negatívum? Nincs igazán. Viszont nagyban megkönnyítené az olvasók helyzetét néhány vázlat, mert a sima halandónak a korabeli orosznyelvű térképek a kötet végén ezt nem igazán pótolják. A mellékletben bemutatott orosz nyelvű skiccek ugyan forrásértékűek, de értelmezésük nehézkes azoknak, akiknek nincs ilyen gyakorlatuk. Röviden: Jó lett volna néhány szövegközi ábra a csapatmozgásokról. Másik, nem túl jelentős probléma, hogy itt-ott nincs egyeztetve, milyen nyelven ír le a kötet egy települést. Tőketerebes hol magyar  hol szlovák (Trebisov) néven van említve. Ez talán nem annyira szerencsés. Néhány elírás, illetve egy helyen betűmérethiba is feltűnt. Ettől függetlenül a kiadás szokás szerint minőségi, örülök, hogy a kötet keménykötésben jött ki, mivel szívesen áldozok némileg többet egy tartósabb könyvért. A borítókép különösen tetszetős a Zrínyi rohamlöveggel (azt ellenben továbbra sem szeretem, hogy a kötéstábla a védőborító alatt csupasz).

A PeKo kiadványa ismét magas minőséget képvisel, ahogy a szerző sem okozott csalódást. Külön meg kell említenem, hogy sokszor ér az a visszajelzés könyvtári olvasóink részéről, miszerint Számvéber kissé sótlanul ír. Én inkább azt mondanám, hogy katonai nyelven és szabatosan, ráadásul ennél a kötetnél kifejezetten gördülékenynek éreztem a stílust, már amennyire egy ilyen szakkönyvnél ez lehetséges. Még egy negatívumról szót kell ejtenem, ami valójában pozitívum, de kissé fáj miatta a szívem. A szerző facebookon már jelezte, hogy a kötethez már új anyagai vannak, így jó eséllyel lehet majd egy új, bővített kiadás belőle a jövőben. A Számvéber-kötetek "elavulási" ideje elég rövid.

Pontozás:

Nyolc Turán a kárpátaljai túrán.

8/10 pont

könyvajánló: Öt kedvenc könyv 2024-ből

Könyvajánló:

Öt (hat) kedvenc könyv 2024-ből

 

Mint minden évváltáskor, most is készítettem egy válogatást az éppen elmúlt esztendő kedvenc köteteiből. Sorrend nincs. Úgy szerepelnek, ahogy eszembe jutottak (nagyjából az olvasás időrendjében).

Alan Rickman: Őrülten, mélyen

Budapest: Kossuth, 2023

576 oldal

Alan Rickman legtöbbünk számára a Harry Potter-sorozatból ismert, mint a sorozat legtragikusabb hőse, Perselus Piton, nekem azonban örökre Hans Gruber illetve a Nothinghami bíró marad. A zseniális színész leginkább a negatív karakterek ábrázolásában volt kiemelkedő, olyannyira, hogy még egy összességében pozitív szerepben - mint Perselus - is inkább antagonista volt. Sokat láttam filmekben tehát, mégis Alan Rickmanről, mint emberről alig tudtam valamit, amíg el nem olvastam a naplóját. A 2023 végén megjelent diárium oldalain sok híresség tűnik fel: színész, politikus, vagy éppen író. Rickman baráti kapcsolatot ápolt például Ken Follettel is, akinek a Katedrálist és sok egyéb kiváló regényt köszönhetünk. Bepillantást kapunk naplóbejegyzései által a munkás színészhétköznapokba ugyanúgy, mint a ritkán beiktatott nyaralásokba. Bár a saját magának írt napló jellegéből fakadóan nem egy összefüggő, megkonstruált szöveg, Rickmantől mégsem csupán mondatokat, hanem gondolatokat is kapunk. Színészként egyszerre volt nagyon mindennapi és rendkívüli ember. Érdekes, hogy azok a filmek, amelyekből leginkább ismerjük, milyen keveset jelentettek Rickman számára a napló alapján (ez a Harry Potter-szériára is igaz! Nem populáris akart lenni, hanem minőséget akart nyújtani deszkán és celluloidon egyaránt. Kifejezetten bosszantotta, hogy évekkel később is a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, vagy a Drágán add az életed alapján ítélték meg munkásságát. A színész egyébként Magyarországon is dolgozott, naplója szép emlékeket idéz fel Sopronból, mikor a Raszputyin című történelmi film egyes jeleneteit forgatta nálunk. Megdöbbentő olvasni, milyen nagy elismeréssel ír egy - sajnos megnevezetlen - magyar színészről. Még tavaly év elején olvastam a naplót, de így is jól emlékszem, milyen mély benyomást tett rám az elhivatottság, amely árad a sorokból. Belekukkanthatunk végül Rickman utolsó hónapjaiba is, és időnként kifejezetten fájdalmas olvasni a sorokat. Mintha kiskanállal vájnák a szívünket, hogy jobban fájjon... 

J.R.R. Tolkien: A homály visszatér és Vasudvard árulása 
Budapest: Helikon, 2022 iletve 2024

708 ill. 700 oldal

Tolkienről aligha kell bárkinek leírni, hogy kicsoda s micsoda, hiszen a A Gyűrűk ura ikonikus mű, amely egy egész fantasyuniverzumnak ágyazott meg mostanra. Ha Tolkien nevét halljuk, szinte bizonyosan a LoTR-ról van szó, hiszen ez az a mestermű. amivel az angol író neve örökre összeforrt. Nem alkotott sok nagy művet, csak egy(?) igazán nagyon, de hát a távolugróknál is a legmesszebbi ugrás számít. Persze egyeseknek eszébe jut még A hobbit, ínyencebbeknek pedig A szilmarilok is - a többi felsorolása már igazán extrém -, de azért ez már sokkal ritkább. Sokkal kevesebben tudják, hogy A hobbit jóval korábbi, mint A Gyűrűk ura, sőt ebből az apróságból nőtt ki a háromkötetes monstrum. Bevallom nem vagyok nagy rajongója A hobbit-nak, úgy vélem, hogy a "folytatás" nélkül sosem érte volna el azt a hírnevet, amit kapott (sem az indokolatlanul háromrészes filmtrilógiát). Ugyanakkor el kell ismernem, hogy A hobbitban elvetett mag, igencsak bőséges termést hozott. Hogy mekkorát és miként szökkent szárba a meglehetősen gyerekes sztoricskából a gigantikus A Gyűrűk ura, azt Tolkien fiának összefoglalójából - egyelőre két kötetet olvashattam az ezt taglaló négyből - tudtam csak meg. A Gyűrűk ura világa organikusan alakult ki, sejtről sejtre, szereplőről szereplőre, és fokozatosan változott azzá a világgá, amelyet ismerünk. Nem túlzás azt állítani, hogy minden cselekmény, minden szereplő azért lett olyan, amilyen, mert ilyennek kellett lennie a kezdet és a vég logikájából kifolyólag. Mintha nem is Tolkien találta volna ki a világot, hanem a már létező fantáziaország vagy a sors vezette volna az író kezét könyörtelenül irányítva azt. Aragorn szerepét eredetileg például Tolkien egy hobbitnak szánta - facipőben járt volna, Kótogi névvel -, de rá kellett jönnie, hogy nem lehet így, Középfölde megköveteli, hogy álruhás király legyen belőle. Fantasztikus, ahogy olvasva Tolkien rendbe szedett jegyzeteit, hogyan alakulnak ki szemünk előtt Középfölde folyói, hegyei, népei és ismert alakjai. Bár olvastam már a Középfölde históriája más köteteit is, de egyik sem nyűgözött le annyira, mint ez a két kötet. Érdemes elolvasni! Oda, s vissza. 

(Még két kötet fog foglalkozni a trilógia kialakulásával, amelyek még nem jelentek meg magyarul: A Gyűrűháború, illetve Sauron veresége címmel!)

C.S. lewis: Csűrcsavar levelei

Budapest: Harmat, 2021

150 oldal

Ha lenne nálam "Az év olvasmányélménye" kategória, akkor egyértelműen Tolkien hű barátjának, C. S. Lewisnak sziporkázó humorú, mégis elképesztően bölcs füzetecskéje lenne, amit díjaznék ezzel 2024-ből. Csűrcsavar levelei egy fiktív levelezés két ördög között, amelyben az idősebb és tapasztaltabb pokolfajzat tanácsokat oszt ifjabb munkatársának és egyben unokaöccsének, hogy miként térítse rossz útra a neki "szentelt" célszemélyt. A hétpróbás démon ötletei mind-mind zseniálisak és mind-mind nagyon ismerősek a mai világunkból is: "Ne az érvekre hagyatkozz, hanem a jelszavakra", elvégre nem az a fontos a mai világban, hogy valami igaz-e vagy hamis, hanem hogy legyen "modern", "erős", "jövőbe mutató", "sikeres"! Legalábbis szavakban. Igazából nem is merek idézni mást a 150 oldalas kis kötetecskéből, mert az összes szava és mondata arany! Lewis - aki leginkább a Narnia krónikái miatt ismert, mélyen vallásos volt - Tolkienhez hasonlóan -, ugyanakkor mentes volt bármi ezzel kapcsolatos merevségtől és képmutatástól. Élvezte az élet örömeit, nevetett az emberi esetlenségen. Igazi angol abszurdot kapunk tőle, amely folyamatos vigyorgásra kényszeríti az olvasót, hiszen magára ismer benne. Különösen érdekes, hogy e fanyar humort az 1940-es sötét év Nagy Britanniájából kapjuk, mégsem veszített egyetlen mondat sem a csillogásából. Minden 85 esztendős mondat megáll ma is, de ugyanilyen aktuális lesz Kr.u. 3000-ben is! Igazi kortalan remekmű. 

Kazareczki Noémi: Igazmondó Háry János

Budapest: Zrínyi, 2024

176 oldal

Bizonyára jó néhány ennél - tartalmilag - fontosabb hadtörténelmi és történelmi kötet került 2024-ben a magyar könyvesboltok kínálatába, mégis a Zubovits Fedorról készült kiadvány volt az egyik kedvencem. Mindig a nagy alakok vonzottak a történelemben, mert hihetetlen milyen érdekes minden egyes ember a maga valójában. Zubovits talán nem a legismertebb magyar katonák egyike mostanság, holott a maga korában igazi legenda volt. Egy személyben volt kiváló sportember, feltaláló, haditudósító, vadász, diplomata és katona. Harcolt a császári-királyi seregben Königrätznél, majd az olaszországi magyar légió tagjaként ellene szervezkedett. Egyiptomban katonai tanácsadója volt az alkirálynak, harcolt a spanyol karlista háborúban, majd a Balkánon volt az albánok nagy támogatja. Elsőként alkalmazott gyalogsági aknát az oroszok ellen az 1877-78-as orosz-török háborúban, szabadidejében meg néha angol foglyokat akart kiszabadítani Szudánban a Mahdi-felkelés idején. Valószínűleg egyetlen életévében több kalandban volt része, mint a legtöbb férfinak életében összesen... Csaknem 70 éves, mikor a világháborúban reaktiválta magát és találmánya - a "szárazföldi torpedó", azaz gyalogsági akna - révén segítette a Kárpátok védelmét az oroszok ellen. Kazareczki Noémi bemutatja egy nem mindennapi kalandor életét, bőven megtámogatva illusztrációkkal. A kötet kialakítása is megérdemel minden dícséretet, egy nagyon szép könyvet kaptunk a Zrínyi kiadótól. 

Agatha Christie: Az alibi
Budapest: Helikon, 2024

320 oldal

Igazából tavaly újraolvastam a Tíz kicsi négert is - amely jobb ugyan -, mégis ezt hozom Christie-től. Hogy miért? Mert arra nagyon jól emlékeztem, hogy mennyire erős könyv az előbbi, viszont Az alibi meglepett. Hihetetlenül jó pszichológiai thriller! Agatha Christie egy egészen zseniális ötlettel él: elmesél egy bűntényt - megölt nevelőszülő -, könnyen utálható tettessel, akit gyorsan fel is kötnek. Már-már megnyugodnának a kedélyek a zaklatott Argyle családban, mikor betoppan a házba egy jóindulatú tudós, s közli mindenkivel, hogy Jackó, a kivégzett testvér nem lehetett a tettes, mivel vele volt éppen a bűntény pillanatában. Dr. Calgary azt hiszi örömmel fogadják a hírt a családtagok rokonuk ártatlanságáról, azonban hamarosan megdöbbenve fedezi fel, hogy Jackó (és a mostoha) halála csupa pozitív változásokat hozott a családtagok életétbe. A tudós az alibivel olyan eseményláncolatot ráadásul indít el, amely mindent megváltoztat, és a már-már esküvőre készülő família hamarosan temetésekre járhat... A regény szokás szerint áramvonalas és feszültséggel teli, nincsenek benne felesleges oldalak és leírások. Mindenki gyanakszik mindenkire, s mindenki titkol valamit a múltjából, amire nem büszke. Calgary jószándékú tette pont az ellenkező hatást váltotta ki: a család nem megkönnyebbül a tudattól, hogy fiúk/testvérük Jackó ártatlan volt, hanem atomjaira hullik. Hiszen, hogyha nem a család fekete báránya volt az elkövető, akkor valaki közűlük kkellett, hogy legyen! A kötet a nyomozás közben felveti az örökbefogadás, a boldogtalan házasság problematikáját egyaránt, de mesél a testvéri szeretetről, és arról is, hogy a jó szándék önmagában nem feltétlenül ér sokat. A regény a legerősebb pszichológiai AC-krimik egyike - remek megoldással -, amely ha nincs is a néhai Top 10-es listámon, de nagyon jó kikapcsolódás, amely nem fog csalódást okozni senkinek.