A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2024. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2024. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. szeptember 17., szerda

könyvajánló: Holly Jackson: Öt túlélő

 könyvajánló: 

Holly Jackson: 
Öt túlélő
Bp.: Kolibri, 2024


Eredeti megjelenés: Five Survive (2022)
Fordította: Miks-Rédai Viktória
421 oldal

Hűséges típus vagyok, maradtam Holly jacksonnál - bármennyire is idegesített legutóbb olvasott könyvének lezárása -, és ez nem bizonyult rossz ötletnek. Jackson mindig sablonokat használ, ez már a Jó kislányok-trilógiája esetében is egyértelműen kiderült. Most olvasott, Öt túlélő című regényben a tinihorrorok klasszikus alapesetével állunk szemben. Csupa ezerszer elhasznált motívummal indítunk. Hat fiatal (zömében gimnazista) elindul a tavaszi szünet során a tengerpartra az Egyesült Államokon át, ám az utazás rémálommá válik. Egy erdőben éjszaka túszul ejti őket egy ismeretlen, aki ráadásul eszelős játékot talál ki számukra. Eszerint ötük életben maradásáért cserébe a hatodiknak el kell árulnia egy sötét titkot a múltjából, de a zsaroló nem árulja el, melyikükről van szó, sőt utalást sem tesz rá, hogy miről van szó. Kezdődhet hát a gyanakvás, egymásra mutogatás és hibáztatás, mivel ugyebár legtöbbünknek vannak sötét titkai, de legalábbis nem túl dicsőséges tettei, és ezeket mindenki igyekszik is megtartani magának. 

A lakókocsiban már az utazás során megismerkedünk a potenciális áldozatokkal. A felhozatal is a tinihorrorokból ismerős típusokból válogat. Van egy látszólag tökéletes szerelmespárunk Reyna és Oliver (utóbbi játsza a főnököt a vészben). Mellettük utazik utóbbi kissé elkényeztetett huga, Maddy, valamint barátnője a halmozottan hátrányos helyzetű Red. Red egyben a történetmesélőnk és protagonistánk. Négyükhöz csapódott még egy humorbugyor barát, Simon és egy félig külsős, némileg időseb és komolyabb Arthur. Három fiú, három lány, akad köztük gazdag, szegény, kedveskedő, gonoszkodó. El kell áruljam, hogy a főszereplőink nem igazán lopták be magukat a szívembe, Red pedig helyenként kifejezetten bárgyú, úgy viselkedik, mint akit leszedáltak. Úgy tűnik Holly Jackson letette a voksát amellett, hogy a karaktereit idegesítőre írja. Motivációk emellett nem mindig logikusak, a cselekedetek pedig sokszor irracionálisak az olvasó számára (de legalábbis számomra biztosan). 
Szerencsére a kötetnek bőven akadnak erősségei, sőt azt kell mondjam, nagyon lekötött, és az utolsó fejezetekig egészen kiválónak tartottam. Legjobban az tetszett, ahogy a helyszínt - jelen esetben a lakóautót - Holly Jackson felhasználja a kötetben. Még egy kis alaprajzot is kaptunk a regényben a járműről, amit nagyon értékeltem. A limitált szereplő és szűk tér mindig feszült hangulatot biztosít szakavatott kezekben, és Jackson ügyesen csapja le a ezt az ziccert. Az egész regénynek kamaradarab jelleget ad a tér hiánya, s hogy a szereplőknek nincsenek magányos pillanatai, így viselkedni, színészkedni kénytelenek a többiek előtt. A párbeszédek illleszkednek ehhez a hangulathoz. A szereplők ráadásul MacGyverként igyekeznek sáfárkodni a rendelkezésükre álló készletekkel a lakóautóban, és Jackson ebben igen ügyes eszközhasználónak bizonyult. Akár a jármű elsötétítése - hogy a merénylő ne lásson be -, akár azok a ötletek, ahogy a fiatalok a mesterlövész helyét igyekeznek kitalálni, nagyon elmések, már-már iskolában használhatók természettudományi példaként. Persze a titokzatos lövészt sem ejtették a fejére, így érdekes párbajt kapunk a felek közt. Ezek egyértelműen a regény legjobb részei. Az is jól sikerült, ahogy a szerző bemutatja a gyanakvás növekedését a szereplők között. Eleinte senkinek eszébe sem jut, hogy a titokzatos hatodik személyt fel kellene áldozni a többi öt érdekében, de az események előrehaladtával - és az első gyilkosságok után - a helyzet gyorsan radikalizálódik. 
Ha az ember arra számít, hogy majd kiderül, hogy mindenki múltjában van takargatnivaló, akkor meg fog lepődni. Jackson nem él ezzel, nem sikerült elég hihető okokat kitalálni ahhoz, hogy mindenkire gyanakodjunk olvasás közben. Ez annyiban talán jó, hogy senki háttere nem lesz nagyon meredek, így hihetőbb a nagy egész. Elvégre hat fiatalra ritkán esik fejenként egy-két komoly bűntény az elmúlt hétről... A szereplők elvágása a külvilágtól talán kissé mesterkélt, de nem igazán van ötletem, miként lehetett volna megcsinálni a XXI.  század elején, úgyhogy nincs értelme belekötni. A könyv szerkezete is logikus, jól felépített.
Ami kissé csalódást okozott számomra, az a lezárás. Két okból kifolyólag. Először is: miután alapvetően tinédzserek a főszereplőink, talán szerencsésebb lett volna olyan bűncselekményt választani alapbonyodalomként, ami jobban passzol ehhez a korcsoporthoz. Ha a dzsungelben járunk, akkor ugyebár ne pingvinek és jegesmedvék törjenek rá az emberre, hanem jaguárok... Másodsorban ismét amorális lezárást kapunk, ha nem is olyan drasztikusan, mint legutóbb

A Kolibri kiadása tetszetős - a golyó ütötte sőtét szélvédő beszédes -, különösen értékelem, hogy a JKKGy formátumában, méretében folytatták az írónő könyveinek kiadását. A fűzött kötés minőségileg jó, a fordítás gördülékeny és olvasmányos. Összességében azoknak szól a regény, akik szeretik a feszült, pszichológiával operáló thrillereket és a minőségi YA irodalmat, ugyanakkor eléggé más, mint a trilógia. Az Öt túlélő jó könyv, amely talán lehetett volna jobb is, de mindenképpen érdemes elolvasni!

Értékelés:

Nyolc rossz kislány í tíz jó kislányból.
8/10 pont

moly.hu: 88% (745 értékelés)
goodreads.com: 4.08 pont (251941 csillagozás)

2025. március 9., vasárnap

Könyvajánló: Számvéber Norbert: Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 1944–1945

Könyvajánló: 

Számvéber Norbert:
Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 
1944–1945


Keszthely: PeKo Publishing, 2024
272 oldal

Számvéber Norbert alezredest már aligha kell bemutatnom a blogomon - a kiváló kutató több könyvét ismertettem már -, és tavaly év végén megjelent legújabb munkája, amely egy eddig meglehetősen háttérbe szoruló magyarországi hadszíntéren meséli el az 1944-45-ös páncélosokkal vívott harcokat. Ezzel a hadtörténész tulajdonképpen kivégezte a második világháborús magyarországi páncélos harcokat, mert az egész ország területét lefedik már a könyvei. A korabeli Északkelet-Magyarországon folyó összecsapások nem a legismertebb katonai események a második világháború kapcsán, bár az Árpád-vonal védelme szokott némi figyelmet kapni. Először kézbe véve a kötetet könyvesboltban, kissé meglepődtem annak karcsúságán. Az oka prózai: ez a terület nem kedvezett a páncélozott járműveknek, így sosem alakultak ki igazán nagy összecsapások közöttük ebben a régióban. 

Noha a szerző már bevált megoldását alkalmazva napi bontásban mutatja be a küzdelmet az országrészért, az első fejezetek még a két fél erejét vázolják fel. Kiemelt figyelmet fordít a magyar erődítések, völgyzárak páncélelhárító képességére, illetve fegyverzetére, amely jelentősen megváltozott az akkoriban éppen tömegesen megjelenő, viszonylag olcsó Páncélöklökkel és Páncélrémekkel. Természetesen nem maradhatott el a harcoló felek páncélosainak bemutatása típusonként, amelyekből e hadszíntéren a T-34/76-osok, T-70-esek, SzU-76-osok illetve StuG III-asok és Marder-ek domináltak. 
Maga a történetmesélés a Kárpátok keleti előterében kezdődik, majd az első részletesen ismertett nagyobb küzdelem következik Ungvár környékén. Magát a kárpátaljai várost a szovjetek viszonylag könnyen foglalták el, de mind Csap irányába, mind észak felé gyorsan megtorpant az előretörésük. Számvéber összeveti az egyes összecsapások német és szovjet levéltári anyagait (NARA. BAMA, CAMO – adatai minden esetben visszakereshetőek), hogy kibogozza, mi is történt valójában az egyes esetekben. Úgy tűnik, a források alapvetően nincsenek ellentmondásban egymással, így nagyjából hitelesen elmesélhetőek a történések, persze kellő kritikai érzékkel. Nem kell itt százas nagyságrendben összecsapó páncélosokra számítani, hiszen még a legnagyobb harcok esetében (pl.: Szobránc környékén) is néhány tucat páncélosról van szó, amelyek ráadásul nem is az akkori legmodernebb harceszközök közül kerültek ki rendszerint. Aki itt nagy ütközeteket vízionál Pantherek, Tigrisek és T-34/85-ösök között, az lehet csalatkozni fog, viszont sokkal reálisabb képet kap majd a keleti front kevésbé ismert szakaszának mindennapjairól, ahol sokszor gyalogos alakulattöredékek és leharcolt páncélosszakaszok küzdöttek egy-egy faluért. Valójában egyes frontszakaszon egész hadseregek voltak páncélos egységek nélkül! A levéltári anyagokat időnként elbeszélő forrásokkal szinesíti a szerző, amelyek a száraz számok és adatok csontvázát élővé varázsolják. A kötet legjobb része számomra a Kárpátalján folyó események leírása volt, amely a legbővebb és leginkább összefüggő része a kötetnek. Ekkor már a szovjet fél is igen komoly tapasztalatokkal rendelkezett, taktikai repertoárja sokkal színesebb volt, mint 1941-42-ben. Képesek voltak ügyesen kitapogatni a szemben álló védelem gyenge pontjait, és kihasználni azokat. Ugyanakkor még mindig érzékenyek voltak a váratlan ellencsapásokkal szemben, és képesek voltak beleszaladni a késbe, amikor figyelmetlenül rohantak előre. Nagyon pikáns, hogy a szovjet páncélos alakulatok egyike kifejezetten zsákmányolt magyar páncélosokkal (Toldi, Turán) volt ellátva, és érdekes követni ennek sorsát a harcok leírásakor. Számvéber idézi a szovjetek tapasztalati jelentését is a magyar páncélosok bevetésével kapcsolatban, és ebben egyáltalán nem beszélnek róluk dehonesztálóan. Már önmagában az, hogy ezeket a harckocsikat maguk is bevetették, elzi, hogy egyáltalán nem voltak haszontalanok. 
A törzsszöveg végén képmellékletként korabeli ábrákat, vázlatokat kapunk a harceljárásokról, emellett harcrendeket (NARA, BAMA) és szovjet térképvázlatokat (CAMO), utóbbiakat színesben. Ez szintén igen jelentős hozzáadott értéket képvisel. A kötet méltó emléket állít az ott harcoló katonáknak oldaltól függetlenül. 
Negatívum? Nincs igazán. Viszont nagyban megkönnyítené az olvasók helyzetét néhány vázlat, mert a sima halandónak a korabeli orosznyelvű térképek a kötet végén ezt nem igazán pótolják. A mellékletben bemutatott orosz nyelvű skiccek ugyan forrásértékűek, de értelmezésük nehézkes azoknak, akiknek nincs ilyen gyakorlatuk. Röviden: Jó lett volna néhány szövegközi ábra a csapatmozgásokról. Másik, nem túl jelentős probléma, hogy itt-ott nincs egyeztetve, milyen nyelven ír le a kötet egy települést. Tőketerebes hol magyar  hol szlovák (Trebisov) néven van említve. Ez talán nem annyira szerencsés. Néhány elírás, illetve egy helyen betűmérethiba is feltűnt. Ettől függetlenül a kiadás szokás szerint minőségi, örülök, hogy a kötet keménykötésben jött ki, mivel szívesen áldozok némileg többet egy tartósabb könyvért. A borítókép különösen tetszetős a Zrínyi rohamlöveggel (azt ellenben továbbra sem szeretem, hogy a kötéstábla a védőborító alatt csupasz).

A PeKo kiadványa ismét magas minőséget képvisel, ahogy a szerző sem okozott csalódást. Külön meg kell említenem, hogy sokszor ér az a visszajelzés könyvtári olvasóink részéről, miszerint Számvéber kissé sótlanul ír. Én inkább azt mondanám, hogy katonai nyelven és szabatosan, ráadásul ennél a kötetnél kifejezetten gördülékenynek éreztem a stílust, már amennyire egy ilyen szakkönyvnél ez lehetséges. Még egy negatívumról szót kell ejtenem, ami valójában pozitívum, de kissé fáj miatta a szívem. A szerző facebookon már jelezte, hogy a kötethez már új anyagai vannak, így jó eséllyel lehet majd egy új, bővített kiadás belőle a jövőben. A Számvéber-kötetek "elavulási" ideje elég rövid.

Pontozás:
Nyolc Turán a kárpátaljai túrán.
8/10 pont

2025. január 19., vasárnap

könyvajánló: Öt kedvenc könyv 2024-ből

Könyvajánló:

Öt (hat) kedvenc könyv 2024-ből
 
Mint minden évváltáskor, most is készítettem egy válogatást az éppen elmúlt esztendő kedvenc köteteiből. Sorrend nincs. Úgy szerepelnek, ahogy eszembe jutottak (nagyjából az olvasás időrendjében).

Alan Rickman: Őrülten, mélyen
Budapest: Kossuth, 2023
576 oldal


Alan Rickman legtöbbünk számára a Harry Potter-sorozatból ismert, mint a sorozat legtragikusabb hőse, Perselus Piton, nekem azonban örökre Hans Gruber illetve a Nothinghami bíró marad. A zseniális színész leginkább a negatív karakterek ábrázolásában volt kiemelkedő, olyannyira, hogy még egy összességében pozitív szerepben - mint Perselus - is inkább antagonista volt. Sokat láttam filmekben tehát, mégis Alan Rickmanről, mint emberről alig tudtam valamit, amíg el nem olvastam a naplóját. A 2023 végén megjelent diárium oldalain sok híresség tűnik fel: színész, politikus, vagy éppen író. Rickman baráti kapcsolatot ápolt például Ken Follettel is, akinek a Katedrálist és sok egyéb kiváló regényt köszönhetünk. Bepillantást kapunk naplóbejegyzései által a munkás színészhétköznapokba ugyanúgy, mint a ritkán beiktatott nyaralásokba. Bár a saját magának írt napló jellegéből fakadóan nem egy összefüggő, megkonstruált szöveg, Rickmantől mégsem csupán mondatokat, hanem gondolatokat is kapunk. Színészként egyszerre volt nagyon mindennapi és rendkívüli ember. Érdekes, hogy azok a filmek, amelyekből leginkább ismerjük, milyen keveset jelentettek Rickman számára a napló alapján (ez a Harry Potter-szériára is igaz! Nem populáris akart lenni, hanem minőséget akart nyújtani deszkán és celluloidon egyaránt. Kifejezetten bosszantotta, hogy évekkel később is a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, vagy a Drágán add az életed alapján ítélték meg munkásságát. A színész egyébként Magyarországon is dolgozott, naplója szép emlékeket idéz fel Sopronból, mikor a Raszputyin című történelmi film egyes jeleneteit forgatta nálunk. Megdöbbentő olvasni, milyen nagy elismeréssel ír egy - sajnos megnevezetlen - magyar színészről. Még tavaly év elején olvastam a naplót, de így is jól emlékszem, milyen mély benyomást tett rám az elhivatottság, amely árad a sorokból. Belekukkanthatunk végül Rickman utolsó hónapjaiba is, és időnként kifejezetten fájdalmas olvasni a sorokat. Mintha kiskanállal vájnák a szívünket, hogy jobban fájjon... 


J.R.R. Tolkien: A homály visszatér és Vasudvard árulása 
Budapest: Helikon, 2022 iletve 2024
708 ill. 700 oldal


Tolkienről aligha kell bárkinek leírni, hogy kicsoda s micsoda, hiszen a A Gyűrűk ura ikonikus mű, amely egy egész fantasyuniverzumnak ágyazott meg mostanra. Ha Tolkien nevét halljuk, szinte bizonyosan a LoTR-ról van szó, hiszen ez az a mestermű. amivel az angol író neve örökre összeforrt. Nem alkotott sok nagy művet, csak egy(?) igazán nagyon, de hát a távolugróknál is a legmesszebbi ugrás számít. Persze egyeseknek eszébe jut még A hobbit, ínyencebbeknek pedig A szilmarilok is - a többi felsorolása már igazán extrém -, de azért ez már sokkal ritkább. Sokkal kevesebben tudják, hogy A hobbit jóval korábbi, mint A Gyűrűk ura, sőt ebből az apróságból nőtt ki a háromkötetes monstrum. Bevallom nem vagyok nagy rajongója A hobbit-nak, úgy vélem, hogy a "folytatás" nélkül sosem érte volna el azt a hírnevet, amit kapott (sem az indokolatlanul háromrészes filmtrilógiát). Ugyanakkor el kell ismernem, hogy A hobbitban elvetett mag, igencsak bőséges termést hozott. Hogy mekkorát és miként szökkent szárba a meglehetősen gyerekes sztoricskából a gigantikus A Gyűrűk ura, azt Tolkien fiának összefoglalójából - egyelőre két kötetet olvashattam az ezt taglaló négyből - tudtam csak meg. A Gyűrűk ura világa organikusan alakult ki, sejtről sejtre, szereplőről szereplőre, és fokozatosan változott azzá a világgá, amelyet ismerünk. Nem túlzás azt állítani, hogy minden cselekmény, minden szereplő azért lett olyan, amilyen, mert ilyennek kellett lennie a kezdet és a vég logikájából kifolyólag. Mintha nem is Tolkien találta volna ki a világot, hanem a már létező fantáziaország vagy a sors vezette volna az író kezét könyörtelenül irányítva azt. Aragorn szerepét eredetileg például Tolkien egy hobbitnak szánta - facipőben járt volna, Kótogi névvel -, de rá kellett jönnie, hogy nem lehet így, Középfölde megköveteli, hogy álruhás király legyen belőle. Fantasztikus, ahogy olvasva Tolkien rendbe szedett jegyzeteit, hogyan alakulnak ki szemünk előtt Középfölde folyói, hegyei, népei és ismert alakjai. Bár olvastam már a Középfölde históriája más köteteit is, de egyik sem nyűgözött le annyira, mint ez a két kötet. Érdemes elolvasni! Oda, s vissza. 
(Még két kötet fog foglalkozni a trilógia kialakulásával, amelyek még nem jelentek meg magyarul: A Gyűrűháború, illetve Sauron veresége címmel!)


C.S. lewis: Csűrcsavar levelei
Budapest: Harmat, 2021
150 oldal


Ha lenne nálam "Az év olvasmányélménye" kategória, akkor egyértelműen Tolkien hű barátjának, C. S. Lewisnak sziporkázó humorú, mégis elképesztően bölcs füzetecskéje lenne, amit díjaznék ezzel 2024-ből. Csűrcsavar levelei egy fiktív levelezés két ördög között, amelyben az idősebb és tapasztaltabb pokolfajzat tanácsokat oszt ifjabb munkatársának és egyben unokaöccsének, hogy miként térítse rossz útra a neki "szentelt" célszemélyt. A hétpróbás démon ötletei mind-mind zseniálisak és mind-mind nagyon ismerősek a mai világunkból is: "Ne az érvekre hagyatkozz, hanem a jelszavakra", elvégre nem az a fontos a mai világban, hogy valami igaz-e vagy hamis, hanem hogy legyen "modern", "erős", "jövőbe mutató", "sikeres"! Legalábbis szavakban. Igazából nem is merek idézni mást a 150 oldalas kis kötetecskéből, mert az összes szava és mondata arany! Lewis - aki leginkább a Narnia krónikái miatt ismert, mélyen vallásos volt - Tolkienhez hasonlóan -, ugyanakkor mentes volt bármi ezzel kapcsolatos merevségtől és képmutatástól. Élvezte az élet örömeit, nevetett az emberi esetlenségen. Igazi angol abszurdot kapunk tőle, amely folyamatos vigyorgásra kényszeríti az olvasót, hiszen magára ismer benne. Különösen érdekes, hogy e fanyar humort az 1940-es sötét év Nagy Britanniájából kapjuk, mégsem veszített egyetlen mondat sem a csillogásából. Minden 85 esztendős mondat megáll ma is, de ugyanilyen aktuális lesz Kr.u. 3000-ben is! Igazi kortalan remekmű. 


Kazareczki Noémi: Igazmondó Háry János
Budapest: Zrínyi, 2024
176 oldal


Bizonyára jó néhány ennél - tartalmilag - fontosabb hadtörténelmi és történelmi kötet került 2024-ben a magyar könyvesboltok kínálatába, mégis a Zubovits Fedorról készült kiadvány volt az egyik kedvencem. Mindig a nagy alakok vonzottak a történelemben, mert hihetetlen milyen érdekes minden egyes ember a maga valójában. Zubovits talán nem a legismertebb magyar katonák egyike mostanság, holott a maga korában igazi legenda volt. Egy személyben volt kiváló sportember, feltaláló, haditudósító, vadász, diplomata és katona. Harcolt a császári-királyi seregben Königrätznél, majd az olaszországi magyar légió tagjaként ellene szervezkedett. Egyiptomban katonai tanácsadója volt az alkirálynak, harcolt a spanyol karlista háborúban, majd a Balkánon volt az albánok nagy támogatja. Elsőként alkalmazott gyalogsági aknát az oroszok ellen az 1877-78-as orosz-török háborúban, szabadidejében meg néha angol foglyokat akart kiszabadítani Szudánban a Mahdi-felkelés idején. Valószínűleg egyetlen életévében több kalandban volt része, mint a legtöbb férfinak életében összesen... Csaknem 70 éves, mikor a világháborúban reaktiválta magát és találmánya - a "szárazföldi torpedó", azaz gyalogsági akna - révén segítette a Kárpátok védelmét az oroszok ellen. Kazareczki Noémi bemutatja egy nem mindennapi kalandor életét, bőven megtámogatva illusztrációkkal. A kötet kialakítása is megérdemel minden dícséretet, egy nagyon szép könyvet kaptunk a Zrínyi kiadótól. 


Agatha Christie: Az alibi
Budapest: Helikon, 2024
320 oldal


Igazából tavaly újraolvastam a Tíz kicsi négert is - amely jobb ugyan -, mégis ezt hozom Christie-től. Hogy miért? Mert arra nagyon jól emlékeztem, hogy mennyire erős könyv az előbbi, viszont Az alibi meglepett. Hihetetlenül jó pszichológiai thriller! Agatha Christie egy egészen zseniális ötlettel él: elmesél egy bűntényt - megölt nevelőszülő -, könnyen utálható tettessel, akit gyorsan fel is kötnek. Már-már megnyugodnának a kedélyek a zaklatott Argyle családban, mikor betoppan a házba egy jóindulatú tudós, s közli mindenkivel, hogy Jackó, a kivégzett testvér nem lehetett a tettes, mivel vele volt éppen a bűntény pillanatában. Dr. Calgary azt hiszi örömmel fogadják a hírt a családtagok rokonuk ártatlanságáról, azonban hamarosan megdöbbenve fedezi fel, hogy Jackó (és a mostoha) halála csupa pozitív változásokat hozott a családtagok életétbe. A tudós az alibivel olyan eseményláncolatot ráadásul indít el, amely mindent megváltoztat, és a már-már esküvőre készülő família hamarosan temetésekre járhat... A regény szokás szerint áramvonalas és feszültséggel teli, nincsenek benne felesleges oldalak és leírások. Mindenki gyanakszik mindenkire, s mindenki titkol valamit a múltjából, amire nem büszke. Calgary jószándékú tette pont az ellenkező hatást váltotta ki: a család nem megkönnyebbül a tudattól, hogy fiúk/testvérük Jackó ártatlan volt, hanem atomjaira hullik. Hiszen, hogyha nem a család fekete báránya volt az elkövető, akkor valaki közűlük kkellett, hogy legyen! A kötet a nyomozás közben felveti az örökbefogadás, a boldogtalan házasság problematikáját egyaránt, de mesél a testvéri szeretetről, és arról is, hogy a jó szándék önmagában nem feltétlenül ér sokat. 
A regény a legerősebb pszichológiai AC-krimik egyike - remek megoldással -, amely ha nincs is a néhai Top 10-es listámon, de nagyon jó kikapcsolódás, amely nem fog csalódást okozni senkinek. 

2024. december 22., vasárnap

könyvajánló: Alan Connor - Az árulók

 könyvajánló:


Alan Connor:
Az árulók : Gyilkosság a kastélyban


Budapest: 21. század kiadó, 2024
Eredeti kiadás: The Traitors (cop. 2023)
Fordította: Perlényi-Chapman Eszter
312 oldal  

Korosztályom egyik emlékezetes olvasmánya volt a Kaland, játék, kockázat sorozat, amely egy speciális kalandkönyv (úgynevezett lapozgatós könyv), hiszen döntéseink alapján alakult a történet, amelyet olvastunk. Akkoriban divat volt az ilyesmi, még egy olyan nyomozós film is rémlik, amikor a nyomozópáros útját párhuzamosan lehetett követni az M1-en illetve M2-őn, attól függően, hogy a férfi vagy női detektívet találtuk szimpatikusabbnak. Hát igen, fura idők voltak, hogy ilyenekre jutott egyes rendezőknek energiája és pénze... A leginkább Ian Livingstone nevéhez köthető lapozgatós kalandregényekben az olvasó volt a főszereplő, és döntéseink alapján fordítottunk az adott helyre, ahol folytatódtak a történések. Ebből adódóan egy 250 oldalas regény eseménytörténete nagyjából 150 oldalnyit tett csak ki, viszont izgulhattunk hősünkért (vagyis magunkért), mert bizony sokszor elmaradt a hepiend. Teszem azt, a padlás átvizsgálása helyett, lementél az alagsorba és felfalt egy zombi. Ilyenkor persze vissza kellett lapoznunk egy korábbi döntésünkig, hogy helyretegyük a korábbi hibát. Ezek a sztorik általában a fantasyirodalom klasszikus világait dobták elénk, mindenféle különleges lénnyel, hadúrakkal, sárkányokkal, orkokkal, és a többi. Mindenki sejtheti! A 90-es évekkel együtt aztán a műfaj lehanyatlott, hogy aztán az utóbbi években új életre keljen. A könyvtárunk polcain is van már néhány, a legújabb Az árulók.

Az interaktív kötet alapsztorija szerint veled együtt 22 ember érkezik egy elszigetelt helyen található kastélyba, amiből huszan lesznek "játékosok". A kastélyban élő, s minenható házigazda két csoportra bontja - az ártatlanok tudtán kívül - a húsz főt: ártatlanok és árulók. Utóbbiak feladata a bomlasztás, hiszen céljuk, hogy legalább egyikük benne legyen az utolsó három lakóban. Ugyanis a 12 napnyi játék során az árulók éjszakánként "megölnek" egy-egy bentlakót. Emellett naponta kiszavazás is van, ahol az ártatlanok megszabadulhatnak a nekik árulógyanús alakoktól. Kissé Tíz kicsi négeres a történet, és minden bizonnyal Agatha Christie klasszikusa inspirálhatta az eredeti holland Tv show alkotóit 2021-ben. A németalföldi mintát aztán a britek követték, de már nálunk is lement már három évad az RTL-en. Be kell valljam, vagy 20 éve nem láttam valóságshow-t, így még a magyar verzióról sem tudok nyilatkozni, bár egy ilyen nyomozós sztori azért jobban birizgálja a fantáziámat, mint a többi reality. Alan Conor most könyv formájában is játszhatóvá tette Az árulót, mintegy lapozgatós könyvvé átdolgozva a szotrit. 
Az adaptáció egész jól sikeredett, bár természetesen csak korlátozott számú végkifejletet alakíthatott ki az író papíron. A többi "játékos" nem túl izgalmas, megkedvelni őket nincs nagyon lehetőséged, így sajnálkozni sem tudsz elvesztésük esetén. Egy-egy döntési szituációban 2-4 választási lehetőséget nyújt a szerző, amelyek sokszor csomópontokba (kulcsdöntésekbe) futnak össze. A helyes döntések kislabizálása nem ördöngősség, egy idő után rá lehet érezni, hogy milyen irányba kell terelned az események menetét, ha nyerni akarsz. Az egyes gyanús egyéneket is be lehet azonosítani, mint potenciális árulókat. Sok variáció valójában nincs. Az olvasása során csak egyszer történt meg velem, hogy mellényúltam, és meggyilkoltak, mert messze nem kibogozhatatlanok az erővonalak. Ettől elvonatkoztatva, jól szórakoztam, izgalmas volt elgondolkodni, ki miért mondta azt amit mondott, s mi lehet az egyes karakterek ténykedése mögötti magyarázat. Néhány gyanús nevet gyorsan felírhatunk magunknak, mint potenciális árulót. A történet nagyjából kétharmadához érve - persze, ha nem száműztek vagy gyilkoltak meg minket - viszautasítható ajánlatot kapunk az árulóktól, hogy lépjünk át közéjük. Innentől kétféleképpen is győzhetünk illetve veszíthetünk. Amennyiben árulók leszünk, hamarosan megtudjunk, kikkel kell a együttműködnünk a végső sikerért (vagyis az ártatlanok bukásáért), amennyiben ártatlanok maradunk, folytatódik a bizonytalanság. Ez persze azt is jelenti, hogy árulóként esetleg el kell döntenünk, hogy társaink közül az adott helyzetben kit célszerű feláldozni, hogy továbbra is ártatlannak tűnjünk fel a többiek előtt. Fura mód - bár ez hangzik fordulatosabbnak -, mégis talán árulónak lenni a kevésbé izgalmas döntés, hiszen ezzel mégiscsak biztos információk birtokába jutunk, és nem az agytekervényeinkre leszünk kárhoztatva utána. Ezért minden első olvasónak azt javaslom, hogy ártatlanként játssza végig először a történetet, mert így lesz izgalmasabb a két verzió végigolvasása.
Mivel egymagamban olvastam a kötetet, és nem csoportban - nem is nagyon tudom értelmezni ezt a lehetőséget - a kötet lapjain lévő játékoknak sok hasznát nem vettem, rendszerint átugrottam csupán ezeket az oldalakat (a próbatételeknek konkrétan semmi értelme a könyvben). Funkciójuk a könyvben semmi, simán kimaradhattak volna, de gondolom a tévévetélkedő miatt - ahol van jelentőségük - nem lehetett megtenni.

A kötet messze van a zseniálistól, de egész élvezetes a játék- és történetvezetés. Nyugodtan olvashatja az is, akinek - mint nekem - halvány lila gőze sincs a televíziós műsorról. Mindenképpen különleges élmény, kevés hasonló jellegű olvasmány van a magyar könyvpiacon. Maga a kiadás szerintem pofás, a zöld-fekete-arany borító mutatós, kellően baljóslatú. A fordítással nem volt problémám, olvasmányos volt. 

Értékelés:
Nyolc áruló a tíz ártatlanból.
8/10 pont

moly.hu: 82% (87 voks)
goodreads.com: 3.67 csillag (45 értékelés)

2024. december 12., csütörtök

filmajánló: GladIIátor

filmajánló:

Gladiátor II (2024)


Rendezte: Ridley Scott
2024
Korhatár: 16

Előzetesen néhány dolgot tisztáznom kell! A filmnek semmi köze a történelmi Rómához azon túl, hogy neveket kölcsönzött belőle. Sem az időpontok, sem az események nem táplálkoznak a valóságból (Numidia 300 évvel korábban elesett, ahogy Iugurtha is). A bevezető ostromjelenet egészen szürreális - élveztem, de marhaság -, Ridley Scottnak pontosan annyi fogalma van az ókori ostromgépekről (még középkori(!) trebuchet is feltűnik a képeken), mint Napóleon ágyúinak súlyáról. Tehát: semmi. A rómiak az ikonikus római döfőkarddal, a gladius-szal úgy kaszabolnak, mintha sarló lenne, a páncélok pedig semmi ellen sem védenek egészen az utolsó leszámolási jelenetig, amikor hirtelen mégis. Ha valaki a történelmi Caracalla és Geta császárokról akar megtudni valamit - a filmmel ellentétben Caracalla volt az idősebb, és nem voltak ikrek -, akkor inkább kölcsönözze ki a könyvtárból a Havas-Hegyi-Szabó-féle Római történelem című könyvet! Szögezzük le: a Gladiátor folytatásában nem tudunk meg semmit Róma valós történelméről és a néhai valódi gladiátorok sem köszönnek vissza a filmben (pl.: kiképzés, fegyverek, páncélok, testtömegindex...). Itt egyik nap elfognak a rómiak és pár napra rá máris az arénában találod magad. Innentől ezekre a bornírt dolgokra nem is utalok, nem bosszantom vele magamat, és úgy teszek, mintha semmit nem tudnék erről az antik korszakról. A Gladiátor II ugyanis inkább áltörténelmi köntösbe öltöztetett bosszúfilm. 

Nos, akkor nézzük az alkotást, mint filmet! A cím nem hazudik. Gladiátor II (értsd: KETTŐ!). Tényleg mindenből kettő van. Két gonosz császár, két Colosseumba vetett harcos, két fekete mester, két legyilkolt asszony, kétféle fura CGI állat az arénában, sőt néha két kard is két kézben. Két főszereplőnk a film elején még ellenségek, persze önhibájukon kívűl. Pedro Pascal Róma hőse Acacius tábornokként, míg Paul Mescal numida földműves, aki városát védi Hanno fedőnéven. Igazából a film nyitánya elég jól sikerült. Hangulatos zene, utalások az első részre - ilyenből bőven akad végig -, majd egy nagyszabású csatajelenet, melyben a rómiak Acatius vezetésével megostromolják az utolsó független numídiai várost. Spoiler: Igen, a város elesik, Hanno feleségét megölik, ő meg rabszolga lesz és gladiátor. Rendkívül váratlan, ugye? 
Hannoról persze hamar kiderül - meglehetősen bonyolultan -, hogy Maximus (azaz Russell Crowe) fia. Pascal és Mescal párosa elég furán működik, utálják egymást, majd Rómában pár röpke pillanat alatt - ahogy Augustus császár mondta volna: "mialatt a spárga megfő" - fordul a helyzet. Pedro Pascal könnyedén hozza a viharvert, fáradt őszülő harcost, akinek elege van az egész katonásdiból. Remek választás volt. Paul Mescal elviseléséhez viszont - nomen est omen - sok mezcal kell. Nem áll jól neki a gladiátorszerep, noha az álla kétségkívül megvan a verekedéshez. A Rómában játszódó történetszál alig pár napot vesz igénybe, mégis olyan érzelmi ingadozások vannak a Hannoból Lucius-szá váló Mescal esetében, ami képtelenség. Ez mondjuk nyilván nem az ő hibája, megírták neki. 
Üdítő, hogy nem kapunk egy készen kapott gonosztevőt, hanem ennél rafináltabb megközelítést alkalmaz a film. A két eltorzult gondolkodású uralkodó dinamikája érdekes volt, de ezek inkább szánalomra méltó alakok, míg az igazi gonosztevő a háttérben manipuláló Macrinus. Denzel Washington számomra egyértelműen pozitív meglepetés volt. Ridley Scott dolgozott már együtt Washingtonnal az - egyébként remek - Amerikai gengszterben, ahol ráadásul pont Russell Crowe volt az ellenfele. Most ismét az okos gengszter figuráját hozza, aki beszáll a politikába és korai szociáldarwinistaként hatalmat akar, mint az egyetlen valódi isteni kinyilatkoztatást. A film a hatalom által megrontott dekadens elit és a "nép" javáért ügyködő egyének harcát mutatja be, némi forradalmi áhítattal. Ez eléggé elcsépelt az utóbbi évtizedekben, de hát a korszellem az korszellem. A római császárok meg időnként tényleg romlottak és dekadensek voltak. Az olyan ostobaságokat viszont nehezen tudom megbocsátani, mint amikor az addig intelligensnek bemutatott, manipulátor Macrinus a végén leáll párbajozni a nála 40 évvel fiatalabb gladiátorral, aki addigra már a fél hadseregét kardélre hányta... Az addig felépített karaktert egy pillanat alatt sikerült elhitelteleníteni.  
Akadnak persze pozitívumok. Még sohasem láttam ilyen jól kinéző római hadiflottát - bár ennek működéséről sincs semmi fogalma Scottnak -, és a fiktív Róma is jól néz ki. Összességében az egész film fényképészetileg nagyon szép. Teljesen logikus volt, hogy a Colosseumban látnunk kell végre egy "tengeri" csatát, ami igazi adrenalin-cunami volt, és még az indokolatlanul jelenlevő cápák sem zavartak (nagyon). A film talán hosszabb, mint kellene, vannak benne felesleges jelenetek és logikai bukfencek. Mindemellett élveztem. Túl sokat nem akart közölni, ellenben meglehetősen erőszakos és férfias darab. Valahol szomorú, hogy már ennyivel is beérem, de rendes akciófilmek hiányában ez marad azoknak, akik szeretik a rusztikusabb filmeket. Nagy meglepetések persze nem fogják érni az embert. A kiszámíthatóságra jellemző, hogy egyik ominózus jelenetnél haveromnak odasúgtam a moziban, hogy mi fog következni (a majom konzullá kinevezése), és persze bejött. A legkínosabb részek kétségtelenül Lucius és Lucilla párbeszédei, na meg az első, majomhorda ellen vívott küzdelem, amelyben halvány lila gőzöm sincs miért kellett efféle CGI borzalmakat felvonultatni. Simán megoldhatták volna normál csimpánzokkal, gorillákkal, vagy bárminemű vadállattal... Hanno azonosítását Lucius-szal is sokkal egyszerűbben közölhették volna, mint a homokmarkolászós DNS-teszttel meg hasonló szájbarágós utalgatásokkal... 

Igyekeztem nem olvasni kritikákat, mielőtt beültem a moziba, de még így is eljutott hozzám előre, hogy rossz filmről van szó. Ezzel nem értek egyet. Teljesen jól szórakoztam néhány ciki jelenetet leszámítva. Bár tény, hogy kiszámítható volt, és sok esetben lekopírozta és megduplázta az eredeti film történéseit. Új ötleteket nem kaptunk, de ilyesmire nem is számítottam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. A Napóleonnál jobban sikerült film ez, bár a Russel Crow-féle klasszikust esélye sem volt megközelíteni. Sajnos Hollywood az elmúlt 20 évben egyértelműen hanyatlik, mert a minőségi forgatókönyvírást, a logikus történetvezetést, valamint a jó ötleteket CGI-vel igyekeznek pótolni. Ez nem fog menni. Nem csoda, hogy végül minden sikeres filmből sorozat lesz - ötlethiány! -, amit persze addig nyújtanak, mígnem egykori önmaga szánalmas paródiájává nem süllyed. Itt még nem tartunk a Gladiátor esetében, de harmadik részre azt gondolom, semmi szükség.


2024. november 1., péntek

Könyvajánló: Rózsahegyi Barnabás: Néma hadsereg

Könyvajánló:

Rózsahegyi Barnabás: 
Néma hadsereg
Wágner Levente mérnök hadnagy doni naplója


[Budapest]: Benedetti Kft., cop. 2024

Lehet-e még valami újat mondani a Don-kanyarról? Hát ha arra gondolunk, hogy általánosságban mi történt 1943 januárjában Voronyezstől délnyugatra, s milyen körülmények vezettek a magyar királyi 2. honvéd hadsereg súlyos vereségéhez, akkor valószínűleg a kutatások már nem hoznak nagy meglepetéseket. Az orosz levéltári források immár elérhetőek, így már mindhárom oldalról (magyar, német és szovjet) megismerhettük a történéseket. Bizonyára lehet még majd árnyalni az eseménytörténetet, a döntési mechanizmusokat és -motivációkat, de drasztikusan aligha kell átírni a történelemkönyvek ezen fejezetét. 
Ugyanakkor ott van az emberi faktor, a saját élmények átélésének egyedisége és megismételhetetlensége. Még mindig kerülnek elő személyes beszámolók, amelyek a katonai bikkfanyelvnél elevenebben, átélhetőbben adják vissza az egyéni meglátásokat és személyes tapasztalatokat. Ezek mindig tudnak újat mondani, mindig képesek spéci ízt adni az ismert történéseknek, minden korlátuk és elfogultságuk mellett. A Don-kanyar története nem egyetlen elmesélhető történet, hanem legalább 200 ezer különböző magyar történet. Rózsahegyi Barnabás nagyapjának története egy ezek közül, és most elmerülhetünk benne. 

Minden forrástípusnak megvan a maga előnye. A hivatalos jelentések szikár és lényegretörő fogalmazások, amelyek a nagy egészet igyekeznek bemutatni a döntéshozó gépezet felé. Ezek rendszerint pontosak, kiemelkedő történelmi értékűek, ugyanakkor nem feltétlen szórakoztatóak a sima halandó számára. Aztán vannak a visszaemlékezések. Ezek minősége erősen függ a memoáríró személyétől, műveltségétől, rálátásának mélységétől, ráadásul utólagos bölcsességgel bírnak, ami nem mindig tesz jót nekik. Hátrányai ellenére a memoárok képesek átfogóan elmesélni egy történetet, összefüggéseivel együtt. És persze ott vannak a naplók! Túlnyomórészt pontosak, hiszen az eseményekkel egy időben készülnek, és az emlékezet torzító hatása még kevésbé kuszálja össze az időrendet. Emellett friss érzelmeket, alig átélt eseményeket írnak le, és így még nem torzítja el őket a végeredmény tudata. Ugyanakkor jellegéből fakadóan nem képesek elmesélni az egészet szépen felépítve, az összefüggésekre felfigyelve. 
Wágner Levente naplója olyan szempontból különleges napló, hogy egy utólag letisztázott visszatekintés, amely a napról-napra vezetett feljegyzések és a visszaemlékezés egyfajta keveréke. Ez veszélyes műfaj, ugyanis hajlamos az ember arra, hogy olyan dolgokat vetítsen vissza az összeállításkor, amelyek az eredeti naplóban még esetleg nem voltak jelen. Az ember szereti, ha jósnak mondhatja magát: "Én megmondta, hogy ez lesz!", "Előre tudtam!". Ugye mindenkinek van ilyen ismerőse? Könnyű ám belecsúszni ebbe a hibába, szeretjük igazolni utólag a tetteinket! Szerencsére Wágner nem követte el ezt a hibát. Szórakoztatóvá tette a naplót, amely olvasmányos, mentes a naplók olvasását nehezítő tömörségtől. Nem ad beszámolót napról napra, ahogy a naplók általában - bár néha feltűnnek a napi dátumok - viszont nem is fűz bele időrendileg idegen, utólagos okoskodásokat a szövegbe. Nem tudom, mikor tisztázhatta a kiadott szöveget, de ha tippelnem kellene, azt mondanám, közvetlen a hazatérés után, és biztosan 1944 vége előtt. Érezhetően frissen éltek az élmények írónk fejében, jól emlékezett a naplójába leírt eredeti gondolatokra, és nyoma sincs benne egy vesztes háború utáni utólagos igazodásnak a győzőhöz. 
Wágner Leventét 1942. szeptemberében meglepetésszerűen parancsolták ki  műszaki tisztként a már Don folyónál állomásozó magyar hadsereghez. Feladata tábori építmények kialakítása volt a 2. honvéd hadsereg mögöttes területén. Itt páncélosok számára kialakított téli szállásokat kellett létesíteniük, felhasználva a kivezényelt munkaszolgálatosok munkaerejét is. A feladat nem volt könnyű, mind a szükséges famennyiség, mind a szállítási kapacitás sokszor hiányzott a gyenge motorizáltság és a lóállomány fogyatkozása miatt. A munkások eleve nem voltak lelkesek - érthető módon -, és a keményre forduló időjárás sokszor meggátolta a munkálatokat. Vannak kiszólások (pozitív és negatív egyaránt) mind a magyar, mind a német hadsereg felé, de a szöveg egyértelműen ellenséges a kommunizmussal. Hangsúlyozom: a kommunizmussal, nem az oroszokkal! Szerzőnk ugyanis - és ez általános tapasztalatom a magyar katonákkal kapcsolatban naplóik alapján -, átérezte a helyiek háborús szenvedéseit, és örült, amikor segíthetett rajtuk. Az orosz-magyar kapcsolatok érdekes képét kapjuk a lapokon, amely sokkal barátságosabb, mint legtöbben hinnénk. Persze nem idilli. Nem is lehet az, hiszen megszállás volt, ahol a magyarok beköltöztek a helyiek lakásaiba, sokszor kihasználva az oroszok nehéz helyzetét. Ugyanakkor megnyitották a bolsevikok által bezárt templomokat is, és a túléléshez sokszor egymásra volt utalva a két fél. Wágner humánus, művelt ember volt, ugyanakkor pontosan tudta mi a háború, hiszen tüzérként küzdötte végig az első világháborút. Távol állt tőle mind a könyörtelenség, mind a valóságot negligáló álmodozás. A naplóban kevés katonai összecsapásról olvashatunk, hiszen Wágner alakulata, a 205. műszaki törzs a frontvonaltól 10-20 km-re működött, keletre-délkeletre Osztrogozsszktól. Megragadó az a személyes tragédia, hogy - mivel a hadvezetés kímélni akarta a katonai értelemben legértékesebb korosztályokat - olyanok szenvedtek, akik fizikailag kevésbé voltak terhelhetők, mint a 20 év körüli korosztály. Wágner sem értette, miért került ki 45 évesen a Donhoz. Természetesen a napló legdrámaibb sorai a visszavonulást írják le. Naplóírónk szerencsés volt. Nem pusztán megúszta a hátrálást, hanem viszonylag gyorsan haza is jutott utána. Rózsahegyi Barnabás a kötet végében képmellékletként dokumentumokat is közöl Wágner életéből, illetve a 205. műszaki törzs 1942-43-as ténykedéséből. Ezek szintén értékes adalékok.
Wágner Levente visszaemlékező naplója talán csak egy a 200 ezer magyar történetéből, ugyanakkor vitathatatlanul az egyik legjobban illusztrált. A kötet kiemelkedő értéke, hogy több mint 120 színes fénykép is fennmaradt vele együtt. A képek minősége szinte maivá teszi az elmesélt élményeket: ott ülhetünk a hideg orosz télben gitározó orosz asszonyok mellett, vagy láthatjuk a szétlőtt pályaudvarokat. 
Negatívum? Nem tudok ilyet mondani, vagy legfeljebb annyit, hogy kicsi a tenyerem egy ilyen viszonylag méretes kötet kényelmes kézben tartásához. A jegyzetapparátust normál esetben hiányolnám, de itt nem volt szükséges. A napló soraiban viszonylag kevés név tűnik fel, és a katonai történésekre sem nagyon kell utalni, mert kevés konkrét harci cselekményről esik szó. Amit tudnunk kell, az előszóban elmesélik nekünk. A Wágner ténykedésében szerepet játszó földrajzi helyek azonosítását pedig az olvasó számára nagyban megkönnyítik a kötéstábla belső oldalára rajzolt térképek. Utóbbiak szintén nagyon hasznosak. 

A kötet fizikailag nagyon igényesen lett kialakítva, látszik, komoly energiát és pénzt öltek abba, hogy tartós dísze legyen a könyvespolcoknak. Kemény kötéstáblát kapott, rendes cérnafűzéssel. A fényképek megkövetelték egy minőségi papír kiválasztását. Bölcs döntés született a műnyomó papírral, kár lett volna ilyen fotókat silányabbra nyomtatni. A tördelés nem lehetett egyszerű, hiszen az időben nem egyenletesen elosztva készült fotókat valahogy a szöveghez kellett igazítani. Elírásokra sem lettem figyelmes, mindössze néhány helyen lett hibás a szöveghez tartozó fénykép jelzete. 

A tiszteletpéldányt köszönöm szépen Rózsahegyi Barnabásnak, megtisztelt vele és gratulálok a kiválóan sikerült könyvhöz!

2024. október 15., kedd

Könyvajánló: Guy Gavriel Kay: A világ összes tengere

Könyvajánló:


Guy Gavriel Kay:
A világ összes tengere

Szeged: Könyvmolyképző, 2024



Eredeti megjelenés: All the Seas of the World (2022)
fordította: Ács Eleonóra
201 oldal

A Hatalom Gyűrűi után valami fantasy kellett olvasmánynak, és szerencsére éppen érkezett egy friss darab a ménfőcsanaki fiókkönyvtárba. Így hát Guy Gavriel Kay kötetét, A világ összes tengerét - élve az első olvasás jogával - magamévá is tettem. Amúgy logikus választás volt ez, mivel a kanadai író 
segített is Tolkien fiának A szilmarilok összeállításában annak idején. A regény voltaképpen egy alternatív történelmi road movie könyv, amelyben főszereplőnk/főszereplőink folyton úton vannak és keresik önmagukat. Bár a cím és a fülszöveg valamiféle kalózkodó kalandregényt ígér, ebből túl sokat nem kapunk, még egy rendes hajócsata nincs is benne. 

A világ, amelybe belecsöppenünk úgy van összeollózva a mediterrán világ 15-16. századi történéseiből, hivatalosan Kontantinápoly (itt: Sarantium) eleste után járunk 5 évvel, ugyanakkor a hadi események és történések inkább II. Fülöp spanyol király korára datálhatóak, ha párhuzamokat keresünk. Kapunk itt cselszövést, nagypolitikai játszmákat, egyéni felemelkedéseket és személyes tragédiákat. Kissé szerencsém van abban az értelemben, hogy a könyv egyik mellékszereplőjét azonnal felismertem, mert korábban olvastam magyarul megjelent életrajzát. A könyvbeli Raina Vidal ugyanis a valóságban Gracia Mendes, a kalandos életű zsidó kereskedőasszony, akiről a L'Harmattan kiadó adott ki biográfiát Marianna D. Birnbaum tollából 2008-ban. A szerző tehát valós szereplőket vegyít kitalált figurákkal, több szempontból mutatva be egy-egy történést, és az ahhoz vezető életutakat. Tulajdonképpen jól csinálja, a regény végig fenntartotta az érdeklődésemet, igaz eleve érdekel ez az időszak (klasszikus feldolgozása a korszaknak Fernand Braudel annalista magnum opusa). Kevesebb háttértudással nem tudom, miként működik, még az is lehet, hogy jobban, mert inkább tűnik fantasynek. 
Főszereplőnk két, pénzért szinte bármire kapható észak-afrikai kalóz/csempész, akik egy merénylet részeseiként szép vagyonhoz jutnak, majd utóbbi révén magasabb körök közé verekszik fel magukat. Valódi protagonistánk Nadia bin Dhiyan, akit fiatal lányként elraboltak az észak-afrikai  (a regényben madzsriti) korzárok, majd eladtak rabszolgának. A történet voltaképpen az ő otthonkeresésésnek meséje. A regény laza történetecskék sorozata, számos epizódistával, spinoffal és időbeli ugrással. A keresztény, iszlám és zsidó vallás fedőnév alatt végig fontos identitásképző szereplőinknél. A szerző minden manapság divatos lózungot elhagy, igyekszik igazságosan bemutatnia a kultúrákat, jelezve, hogy mindennek oka van és célszerű árnyaltan nézni a világot. A szereplők sorsa szeszélyesen alakul, korán és fájdalmasan halnak kevésbé bűnösök és kényelmes ágyban meg öregen olyanok, akik rosszabbat érdemelnének. A világ nem igazságos itt sem, ahogy a valóságban sem. A szerző kulturális- és vallási alapon fogja meg elsősorban a világot, egyfajta élni és élni hagyni ars poeticát képviselve. Elfogadja, hogy vannak hatalmi harcok, hogy vetélkedés zajlik államok, vallások között, mivel emberek vagyunk, és érvényesülni és élni vágyunk. A szereplők alapvetően jók a maguk módján, senki sem maga a megtestesült gonosz, cselekvéseik logikusak. Kay nem akar nagy bölcsességeket kinyilatkoztatni, és nem kíván a regény lapjain nagy moralizálásba sem átmenni, maximum annyit jelez, hogy talán városok értelmetlen kiírtása némiképpen túlzás. Ugyanakkor belátja, hogy egy kemény világ kemény döntések meghozatalát követeli meg, az emberek életét pedig sok sérelem, trauma kíséri és ezek kihatnak tetteinkre. Nem könnyű meghaladni önmagunkat. A kanadai kissé túlfilozofálgat dolgokat és szájbarágósan mondja el a konklúzióit - ahelyett, hogy ránk hagyná, hogy kisakkozzuk azokat -, de végső soron bejött a regény. 
Nem tetszett az elmesélő személyének és az elbeszélés módjának gyakori csereberéje. Az nem zavar, ha sok szereplő van, de az, hogy hol E/1-ben hol E/3-ban zajlik a sztori, szerintem szerencsétlen döntés. Néhány esetben jó pár sor kellett, mire rájöttem éppen ki beszél hozzám... Nagy humororgiára ne számítson senki, szikár mű ez, és jobb, ha a szereplők se nőnek nagyon a szívünkhöz, mert időnként meglepetések érhetik az embert olvasás közben. 

Mindenképpen egyedi kötet, nem üt nagyot, és nem fogja a legtöbb olvasó a toplistájának tetejére helyezni, de azért maradandó élmény, és szerintem 10 év múlva is emlékezni fogok a tartalmára nagyjából. Manapság ez is eredmény, amilyen fantasydömping van. A Könyvmolyképző a Hard Selection - Sötét örvény sorozatában adta ki a regényt, amit nem teljesen értek, mert jó pár Vörös pöttyös kötete keményebb, mint ez. Még a 14+-os kategória is túlzás lenne. Témáját tekintve nyers a szöveg, de semmi esetre sem közönséges. A stílusa karcosnak talán karcos, de durva beszéd sincs benne. Ez egy korrekt és alapos munka, jelentős történelmi háttértudással megírva, kissé száraz stílusban helyenként. A komorabb/komolyabb fantasyk szerelmeseinek való. 
Sajnos puhakötésben került kiadásra a regény, méghozza annyira puhában, hogy egy olvasás után a fedőlapok sarkai kezdenek elkopni. Megérdemelt volna egy masszívabb fedelet. Maga a borítókép kissé túl sötét, ami ugyan stimmel a tartalomhoz, de a motívumok alig kivehetőek. 

Értékelés:
Nyolc gályarab a tízből
8/10

moly.hu: 3.28 (7 szavazazt)
goodreads.com: 4.17 csillag (4087 voks)

2024. október 10., csütörtök

Filmajánló: Három gyűrű mind felett: A Gyűrűk Ura - A hatalom gyűrűi, 2. évad

filmajánló:

Három Gyűrű mind felett... 

A Gyűrűk Ura - A Hatalom Gyűrűi 
2. évad 


Jelentem alásan: túléltem A Hatalom Gyűrűi 2. évadát és a hajam is csak korlátozott mértékben hullott ki tőle. Hogy jó-e? Hát nem. Rossz-e? Az sem. Mondhatni: a részek felét sem szerettem fele olyan jól, mint szeretném, és fele részüket szeretem feleannyira, mint ahogy megérdemelnék. Vagy valami ilyesmi... 
Sokat nem változott a benyomásom az első évadhoz képest. Az azért pozitívum, hogy nem esett a minőség - ellentétben a  Sárkányok házával -, igaz eleve nem volt túlságosan magas. Jobban belegondolva, ez az évad élvezetesebb volt, és néhány rész egészen jól sikerült. Persze lehetne jobb is, de ehhez likvidálni kellene a szereplők mintegy felét.

A történetvezetés egyértelműen javult, és helyenként már-már azt is elhiszi az ember, hogy Középföldén járunk. Az évadot határozottan Sauron uralja, akit sikerült a készítőknek nagyon jól és izgalmasan megfognia. Már az
 első rész kezdő harmadában kapunk egy Halbrand/Sauron eredettörténetet, ami meglehetősen látványos és félelmetes. Sauron képlékeny és alkalmazkodó, mindenkit manipulál maga körül. Celebrimborral közös jelenetei erőteljesek, a két színész nagyon jól muzsikál/kovácsol együtt. Valahogy így képzelném el Lucifert, amikor megkísérti Ádámot. Charlie Vickers egészen káprázatos, a szó valódi jelentésében. Sajnos azonban kénytelen vagyok arra következtetni, hogy inkább a színészek brillíroztak ebben az esetben, és nem a készítők zsenialitása ütközött ki, mert 
a sorozat egyéb szakaszai jóval gyengébb minőségűek. Míg Sauron, Adar, de még a törpök filmkockái is egészen korrektek, addig Gandalf, a prehobbitok, valamint Númenor története sokszor kifejezetten érdektelen. 
Komoly gond számomra, hogy egészen elképesztő következetlenségekkel találkozunk időnként a képsorokon. Eregionnak például hirtelen falai nőttek ki a semmiből egyik napról a másikra. Úgy tűnik, hogy korábban a készítők még nem tudták, hogy az utolsó epizódokban megostromolják a várost!? A tündék továbbra is teljesen logikátlanul lézengenek a nagyvilágban. Gőgösek, nagyképűek, és nem túl okosak. Az irritáló szereplők nagy aránya sem segíti a sorozat megkedvelését. Galadriel továbbra is kiábrándító. Szörnyű, szörnyű színészi játék és borzalmas karakter!  Ráadásul az évadzáróban duplán látjuk egy darabig őt mindenféle szeszesital elfogyasztása nélkül is... Még az sem segít e sokkot megemészteni, hogy utána legalább lealiceozik a szakadékba olyan utolsó mohikánosan. (Persze Jodhi May Alice Munroja sokkal szebb, nőiesebb és drámaibb, mint amilyen Morfydd Clark Galadrielje valaha is lesz, utóbbi áradásul sajnos túl is éli az esést.)
A sorozatnak sikerült kitermelnie a maga Jar Jar Binksét Nori személyében. Értem én, hogy az eredeti film/könyv három férfi hobbitját most egy lányban kellett egyesíteni kompenzáció gyanánt - egy nő mind felett! -, de ahelyett, hogy olyan elszánt lenne mint Fordó, kedélyes, mint Pippin, s bátor, mint Trufa, kaptunk egy kis teszetosza, álbölcselkedő fruskát, aki egy maiának osztja az észt. Joggal bízhattam abban - az első évad lezárása miatt -, hogy legalább nála is idegesítőbb barátnőjétől, Poppytól megszabadultunk, de sajnos visszatért, mint a szeptember. Tette mindezt mindenféle értelmes indok és magyarázat nélkül egy olyan sivatagban, amelyben a nagy Gandalf eltévedt. Poppy által kapjuk meg a világ legkínosabb románcát is Merimac-kel, ami szintén úgy hiányzott a nézőknek, mint egy újabb közel-keleti válság. 
A történésekről nem kívánok sokat elárulni. Az évad gerincét a gyűrűk elkészítése adja, láthatjuk elkészülni az összes, Gyűrűháborúban fontos relikviát, leszámítva az Egy gyűrűt. A három tünde ékszer történetét jelentősen átírták, és a törpöknek készített - már Sauron által megmérgezett - gyűrűk is szerepet kapnak az epizódokban. A tolkieni alapokat sajnos lazán kezelték. Az első évadhoz haosnlóan jellemzőek maradtak a túlkomplikált cselekmények - egy rakás történést el lehetne hagyni -, amelyekben a szereplők ráadásul hajlamosak irracionálisan viselkedni. Általában véve is a legfőbb gondom a sorozattal, hogy  szereplők viselkedése teljesen kaotikus, egyik tettük logikáját máris megcáfolja a következő lépésük. Például: Estrid - szintén fölösleges karakter - egyik pillanatban megmenti Arondirt és Isildurt - holott meg is szökhetne -, két perccel később mégis kardot fog Isildurra. Isildur egyébként is annyira béna, hogy egyfolytában meg kell mentenie valakinek. Csodálom, hogy később képes volt egyedül megöletnie magát az orkokkal Nősziromföldön. Az első évad kifejezetten jól sikerült lezárása után úgy látszik túl sokat feltételeztem az alkotógárdáról. Az "idegen"-t a sorozat annyira el akarták adni Gandalfnak easter egg-ekkel, hogy óhatatlanul azt gondoltam, végül Szarumán lesz belőle. Mostanra világos, hogy ezt a lépést nem húzták meg. Gandalf története rendkívül vontatottan halad, a gonosz mágus felléptetése meg tökéletesen fölösleges bonyodalom, és még az új meglepetésvendég feltűnése sem lendít a dolgon. Pedig Bombadil Toma feltűnése jó lehetett volna, ha értelmes funkciót adnak neki. Ám Tolkien Bombadill Tomáját nem érdekli a külvilág, itt meg egyik pillanatról a másikra elkezd aggódni Középfölde sorsát illetően, így alakja nem hiteles.
Nem lehet azt mondani, hogy teljesen elrugaszkodtak a hézagosan rendelkezésre álló tolkieni alapanyagtól, de több ponton rugalmasan kezelték. Bőven lehetne sorolni, mi nem stimmel az amúgy is sokszor ellentmondásos Tolkien-hagyatékkal összevetve, de nincs értelme. A leghihetetlenebb hozzáadott - negatív - érték a sorozatban az orkokkal kapcsolatban történt. Ugyanis feltüntek a családos orkok, akiknek felesége s gyereke van, és akik csak hazát és biztonságot akarnak maguknak, ráadásul szeretetre inkább éhesek, mint emberhúsra. Adarnak még a könnye is kicsordul, mikor orkokat temetnek. Nagyon emberi. Kár, hogy itt Tolkien orkjairól van szó, nem emberekről!!! Adar - aki Tolkiennél nem létezik - ennek ellenére érdekes karakter, határozottan a pozitív meglepetések közé tartozik. Bár indokolatlan a használata, de miatta nem bosszankodok. Mások sokkal dühíttőbbek. Jobb lenne, ha szereplők felét Sauron eltenné láb alól, Míriel, Theo, Isildur, Arondir senkinek sem hiányozna, és az orkok is jutnának némi húshoz... Habár Arondir olyannyira sótlan alak, hogy talán még Snaga és Uglúk is kiköpné. Nagyjából annyi a szerepe, hogy ha valamelyik szereplőnk bajba kerül, akkor valami hősies zene megszólalása mellett a semmiből ott terem és megmenti fapofával. Ő lenne ebben a sorozatban Legolas, csak hát egy faarcú színész játszik el egy rosszul megírt unalmas alakot, és még csak egy jópofa törp sincs emllette ellenpólusként és humorforrásként. Amúgy is újrahasznosítottak egy rakat eredeti karaktert: 
Elendil = Aragorn
Arondir = Legolas
Nori = Frodó
Poppy = Samu
Nehéz eldönteni, hogy a pofátlan lenyúlások a trilógiából tisztelet vagy tiszteletlenség jelei. Mikor Elendil megkapja kardját, a Narsilt, gyakorlatilag lemásolták az utolsó mozdulatig Aragorn jelenetét az Andúrillal. 
Nem tudok elmenni szótlanul a nagy - epikusnak szánt - csata mellet. Eregion ostroma nagyon látványos helyenként, csak épen hadilábon áll a valósággal. Egy folyót elrekeszteni a fölötte tornyosuló hegy leomlasztásával hát... mondjuk úgy, hogy nem túl sanszos. Gondolom egy gát építése, vagy a folyó elterelése nem lett volna túl hősies a rendező hölgynek. A csata- és ostromjelenetek teljesen irreálisak. Gyakorlatilag újrahasznosították Minas Tirith ostromát, ugyanakkor olyan hányavetien lett megtervezve az egész, hogy a végeredményt nézve a szereplők össze-vissza rohangálnak értelmetlenül a csatatéren. A tünde lovasság rohama nyomába sem ér a rohírok támadásának. Túl sterilek, műanyag páncéllal borítottak. Az pedig tényleg hab a logikátlanság krémtortáján, mikor Elrond az ork táborban nekiáll elmagyarázni az alvezérének, hogy mi a haditerve, miközben körülötte ott mászkál több száz az ellenségből! A terv nagyjából egyébként annyi, hogy éjszaka bolyonganak az orkok között fáklyafények meg robbanások közepette és közben gyilkolásznak. 
A látványvilág alapvetően szép, különösen a nagytotálok. A ködös tájképek után feltűnő átszellemült tünde arcok háttérben angyalkórussal, nagyon klasszul mutatnak, csak a tizenötödik után már nem túl izgalmasak a mimikátlanságukkal. Ennyi erővel templomi freskókat is nézegethetnénk órákon át. Rendben: az eredeti LotR filmekben is kaptak egyfajta szoborszerű szépséget a tündék és amúgy is, az éneklő törpnők sokkal rosszabbak... Míg a númenori és tünde páncélok borzasztóan giccsesek és műviek, addig a törp harcosok bitang jól néznek ki. Númenor története felgyorsulva jár, némi átírással Tolkienhez képest, de sajnos így sem túl izgalmas. Ott is igazán feltűnhetne már Sauron, hogy történjen valami. 
Vannak jó ötletek is. Ahogy Celembrimbort manipulálja Szauron (Annatar/Halbrand), az nekem kifejezetten tetszett. Jó volt látni, hogy miként készül el Mória nyugati kapuja. Az entasszonyok beemelése a történetbe szintén jó gondolat volt. A részletek időnként megragadóak. Celebrimbor üllő alakú levélnehezéke, vagy Durin teáskannája, teszem azt. Csak hát elég bosszantó, hogy míg ilyen piszlicsáré részletekre figyeltek, aközben logikai bakik sokaságát kaptunk mellé.  A zene még mindig hangulatos, jól megmutatja, éppen hol tartunk a szotriban. 

Összegezve nem tudok haragudni a sorozatra, de jobb rendezőkkel - nagyon látszott, hogy csak női direktorok voltak az évadban! -, feszesebb történetvezetéssel és ügyesebb casting-gel sokkal többet ki lehetett volna ebből hozni. Ha valaki elmerülne Középfölde második korának történetében, akkor egyébként A szilmarilok illetve A Gyűrű keresése kötetekkel lehet kezdeni. 



2024. augusztus 15., csütörtök

Könyvajánló - Egy sima, egy fordított, két Hajja könyv

könyvajánló(k):

Egy sima, egy fordított, 
két Hajja-könyv

Thomas Anderson: Panzer V Panther
Debrecen: Hajja és Fiai, 2024 


Eredeti megjelenés: Panzer V Panther (2017)
Fordította: Halmai Péter
191 oldal

Hajjaj! Hogy írjak én erről, vagyis ezekről már megint? A Hajja kiadóval való hektikus kapcsolatomról már többször is említést tettem, és az idei tapasztalataim csak tovább erősítik ezt. 

Thomas Anderson tavasszal megjelent művétől - amely szokás szerint a Hajja 20. századi hadtörténet sorozatában jelent meg -, nem vártam semmi jót, és nagyjából azt meg is kaptam. A kötet a Tucker-Jones-féle "Tigrises" könyv mintegy folytatásaként készült el, ugyanazon fizikai paraméterekkel és esztétikai minőséggel (ami jó), és ugyanazon tartalmi hibákkal (ami rossz). A mű elvezet minket a Panzer V-ös megtervezésétől annak világháborús szerepléséig. A kötet felépítése ha ránézünk a tartalomjegyzékre, logikusnak mondható, ugyanakkor beleolvasva már nem ennyire jó a helyzet. A Panther-egységek szervezete például megelőzi a harckocsi katonai szereplését, ami csak elsőre jó ötlet, valójában olyan dolgokat eredményez, hogy előbb kapjuk meg az 1944-es páncéloshadosztályok szervezeti felépítését, mint hogy a Pantherek harcba keverednének Kurszknál. Jobb lett volna ezeket a szervezeti adatokat talán oda beintegrálni, annál is inkább, mert ott is vannak ilyen szervezeti leírások. Sok szerkezeti leírást, tapasztalati jelentést kapunk a járműről, és még torziósrúd-felfüggesztést is tanulmányozhatjuk ábrán. Csak hát, itt el is akadunk. Ugyanis hiába van a könyv tele egész jól adatokkal és fényképekkel, ha egyszerűen nem viszakereshetőek. Az nem hivatkozás ugyanis, hogy NARA! Még egy nyomorult felhasznált irodalomjegyzék sincs a könyv végén! Ezen nem segítenek sema színezett rajzok, sem az összehasonlító táblázatok, hiszen a szerző kisdobos becsületszavára kellene elhinnünk az adatokat. Ha valaki nagy csataleírásokra számít, az is csalódni fog. Ez sokkal inkább a Pentherről, mint gépről, herckocsiról szóló kiadvány.
A mű alapvetően "képeskönyv", abban az értelemben mindenképpen, hogy a 192 oldalnyi tartalom több mint felét fényképek, ábrák, rajzok teszik ki. Nem lehet vitatni, hogy mind a képek, mind a papír, amire nyomtatták elsőrangú, és ilyen mennyiségű fotóhoz kell is a fotópapír. Azt is értem, hogy ez drágítja a kötet. Ám azt már nem, hogy ennyire. A csaknem 10 ezer forintos - 9990,-Ft - ár kissé pofátlan. 

Összességében ez egy alapvetően érdekes ismeretterjesztő kötet, de semmi több. A téma iránt komolyabban érdeklődőknek, pláne kutatóknak haszontalan, pusztán dísz a polcon. Sem nem hiánypótló (ez az X+1. a Párducokról, még a 20. századi hadtörténet-sorozatban volt már ilyen), sem nem szakmai.
6/10 pont


Lindsay Powell: Germanicus
Debrecen: Hajja és Fiai, 2024


Eredeti megjelenés: Pen & Sword, 2013
Fordította: Moczok Péter

A fenti sorok után nem meglepő, hogy a kiadó legújabb kötetét igen komoly szkepszissel vártam, főleg, hogy a Hajja ezúttal a hadtörténelem olyan szegmensébe csapott, amely idegen a nagyrész második világháborúval foglalkozó kiadó számára. Mikor először láttam a kötet paramétereit, az merült fel bennem, hogy miként lehet egyáltalán egy ókori - tehát forrásokban nem különösebben gazdag kor - amúgy sem különösebben ismert hadvezérének életéről 473 oldalas monográfiát összehozni. Mint kiderült, leginkább úgy, hogy a kötet tartalmának nagyjából fele szól Germanicusról, a többi előzmény illetve következmény.
A könyv - meglepetésemre - teljesen jó tartalmilag, bár az eredeti megjelenés a Pen & Sword-nél azért sejtette, hogy nem lesz olyan katasztrofális, mint a Panther-kötet. Germanicus ténykedése elsősorban Tacitus történeti művéből (Annales) ismert, aki elsőként fogalmazta meg, hogy egy történésznek "Sine ira et studio", azaz "harag és elfogultság nélkül" kell megírni az eseményeket, hogy aztán mindjárt meg is sértse ezt a szabályt. Tacitus gyűlölte Tiberiust - ennek megfelelően igen rosszindulatúan írt erről az egyébként meglehetősen derék uralkodóról -, és Germanicust a császár ellenpólusaként mutatta be. Powell nagyon helyesen többször is rámutat, hogy Tacitus nem a valóságnak megfelelően mutatta be a császár és fogadott fia viszonyát, és utóbbi mindvégig tántoríthatatlanul hű volt Tiberiushoz. Maga a szerző is kénytelen beismerni, hogy Germanicus tényleges katonai kvalitásairól nehéz képet alkotni, mert kevés a fennmaradt leírás, és azok felszínesek. A kötet Germanicus illírek és germánok ellen háborúit alapvetően jól fogja meg, és térképekkel gazdagítja a leírásokat.  A kötet sokkal több annál, mint amit ígér a cím, ugyanis Germanicus pályafutása mellett bemutaja Augustus utolsó éveit, valamint Tiberius trónra kerülésének eseménysorát, majd zárásként Germanicus családjának további sorsát. Mindezt - ellentétben az előző kötettel - kellő jegyzetapparátussal teszi, amely csaknem 80 oldalnyi! Emellett van függelék, 26 oldalnyi bibliográfia és index is a személy - és helynevekről. A két könyv közül egyértelműen a Germanicus a jobb tartalmilag.
A fordítás kapcsán azért meg kell jegyeznem, hogy van benne hiba. Egyik első olvasásra is majd kiszúrta a szemem. A 200. oldalon a Grand Camée de France-ról azt állítja a magyar szöveg, hogy "az ókori történelem legnagyobb fennmaradt domborműve", ami nyilvánvalóan téves. Itt ugyanis az eredetiben kámea áll ("the largest cameo to survive"), ami ugyebár vésett ékkő - jelen esetben szardonix -, nem pedig "dombormű". Fennmaradt ókori domborműből szerencsére bőven akad nagyobb is, gondoljunk akár Egyiptom, akár a Közel-Keletre monumentális reliefjeire!

A kötet kialakítására nézve esztétikus, megfelelő méretű és minőségű. A borítókép ugyan nem sikerült valami letisztultra, de ez kukacoskodás részemről. Ez egy jó kiadvány, bár sajnos szintén túlárazott. Ha az előző könyvnél azt írtam, hogy a 9990 forintos ár pofátlanság - már pedig ezt tettem -, akkor itt már szóhoz sem jutok a pimaszságtól, mivel ezt is ugyanannyiért adják. Itt a helyzet még indokolatlanabb, hiszen nem albumméretű fotópapírra nyomott könyvről van szó, hanem hagyományos méretű, normál papíron kinyomott, könnyen kézbe vehető olvasmányról. Igaz, van benne néhány színes tábla, fényképekkel, de így is 30-, de legalább 20%-kal túl van árazva hasonló kiadványokkal összevetve. 
8/10 pont

2024. augusztus 6., kedd

filmkritika: Sárkányok háza, 2. évad

filmkritika:
 
Sárkányok háza, 2. évad


Eredeti cím: House of thr Dragon (2024)
Készítők: Ryan J. Condal - George R. R. Martin
HBO Original

Túléltem a Sárkányok háza 2. évadát, bár kaptam sebeket rendesen. Másfél éve a Győri Szalonon írtam az első szezonról egy alapvetően pozitív kritikát, mert a várakozásaimat - jó sárkányként - bőven túlszárnyalta. Az évad kiváló színészekkel operált, elsősorban a drámaiságra fókuszálva, és ezt jól csinálta. Messze nem volt tökéletes, de feszült volt, látványos, hangulatában pedig erőteljes. Akkor abban bíztam, hogy még jó ideig nem kerül lejtmenetbe. Hát lássuk, most miként látom!

Sajnos tévedtem. A hanyatlás szembeszökő. A színészi gárda felhigult, s míg a szereplők száma megnőtt, minőségük ellenben nem ugyanaz, mint az eredeti garnitúrának volt. Egyszerűen túl sok a szereplő, hogy izgulhassunk értük, jelentős részüknek amúgy is igen csekély a szerepe egyelőre. Szétesik az egész a túl sok nézőpont miatt. Vyserys kiesését nem sikerült pótolni, nincs olyan legkisebb közös többszörös, aki köré koncentrálódhatna a tragédia. A két női főszereplő (Emma D'Arcy és Olivia Cooke) ellentétes táborba került, ebből adódóan kettőjüknek alig van közös jelenete, amikor meg van, tökéletesen értelmetlenül. Szinte mindenkivel akad problémám. Az Aemondot - egyébként jól - játszó Ewan Mitchell olyannyira taszító, hogy a jeleneteit nem szívesen nézem, míg mondjuk Phoebe Campbell (alias Raena Targaryen) ellenben csak a riadt nézésben jeleskedik, emiatt maradt meg a létezése is a fejemben. Az epizódokat telerakták misztikus marhaságokkal, boszorkányokkal, látomásokkal, míg az egyetlen korábban még értékelhető férfi szereplőt, Daemont az egész szezonra kiherélték, és teszetosza alakot kreáltak belőle, aki unalmas párbeszédeket folytat és egy helyben ücsörög. A férfiak - especial, ha még fehérek is - ostobák, korlátoltak, befolyásolhatóak és pusztán szerencsétlenkednek. Hol vannak a Tywin és Tyrion Lannsiterek? Hol a Ned és Robb Starkok, vagy akár a Bronnok, Davosok? Nincs egy igazán tökös karakter, mindenki csak nyomorog! Még a Napóleon minisorozat John Malkovich-féle Talleyrand-ját leutánzó Lord Larys (szerepében Matthew Needham) karakterében van leginkább spiritusz. A sorozat azonban szinte teljesen átmegy emberjogi felvonulásba. 
Felmerülhet a kérdés, miért fáj ez nekem? Jogos kérdés. Talán férfiúi hiúság? Lehet. Mindenki azt gondol, amit akar! Szerintem egyszerűen csak fájdalmas, amikor egy jól induló sorozatot elcsesznek. És különösen fájdalmas amikor az elősorozatban kapott világ egyszerűen nem kompatibilis az eredeti sorozattal (pláne a könyvekkel!), és nincs azzal szinkronban. Persze az évadban elkezdtek visszautalgatni a GoT-ra, de ez gyenge kísérlet csupán. Indokolatlanok a társadalmi folyamatok gerjesztése, indokolatlan a női és fekete szereplők túltengése Westeroson, és indokolatlanok valamint logikátlanok a szereplők döntései. Lassan a sorozat egy fantasybe oltott Downton Abbey lesz, polkorrekt megfelelési kényszerrel és szereplői kvótákkal. Ez pedig számomra fájdalmas és a nézői visszajelzések szerint mások számára is az, ha beleolvas az ember az IMDB-s kritikákba.  
Az abszurditások melegágya e téren végül a szenzonzáró lett, ebből hozok példa gyanánt egy esetet. Egy kis spoiler szükségeltetik - semmi lényegest nem árulok el benne -, ezért elnézést! Tyland Lannister megérkezik Essosra, hogy hajókat toborozzon a főváros felmentésére, mire közlik vele, hogy a tengeri rablók flottájának kapitányát is meg kell győznie ahhoz, hogy vele tartson. Na, mondom: most jön az, hogy nő lesz a kalózarmada admirálisa is? Igen. És nem. Betipegett a kamerák kereszttüzébe Abigail Thorn, azaz szerepe nevén Shakaro Lohar. Kétségtelen, hogy nincsen rózsa tövis nélkül, és Abigailünk sincs, mert eredeti neve Oliver Thorn volt, mielőtt nemet "váltott". Hihetetlen, hogy eddig még transzgender színészünk/szereplőnk nem volt (Emma D'Arcy önbevallása szerint csak simán "nem bináris")... Hogy bírhattuk ki nélküle? Nos, már van az is, bár nem értem, mennyivel lettünk ezzel beljebb, vagy mennyivel lett tőle jobb a sorozat. Hogy a Monthy Python-féle jelenet itt ne érjen véget, Lohar tengernagy közli Lannisterrel, hogy gyereket akar tőle (de aztán kiderül, hogy a feleségeit akatrja összehozni Tyland-del). Itt már konkrétan röhögtem, miközben a fejemet fogtam. 
A sorozat eseménytörténete emellett alig haladt, szinte ott tartunk, ahonnan elindultunk nyolc résszel ezelőtt, néhány hullát és merényletet leszámítva. Meglepetésekre a készítők már nem igazán képesek. A történések igencsak lassan bontakoznak ki, sokszor nem jutnak el sehova. Ami az első évadban lassú karakterépítés volt, az itt pusztán vontatott cselekményszövés már. Az egész Harrenhalban játszódó eseménysor például kifejezetten unalmas. A csatajelenetek nem túl meggyőzőek, nincs is belőlük túl sok. Az évadzáró meg egészen bizarra sikerült, és másfél-két évet várhatunk arra, hogy történjen valami, ha egyáltalán fog. A szereplők időnként úgy mozognak a kontinens nagyságú világban, mintha a tér és idő nem létezne. Ez mondjuk korábban is hiba volt a Trónok harcában, de most már értelmetlenségekért is megtesznek a szereplők mérföldezreket seperc alatt. A kamaradarabokra jellemző párbeszédes betétek a legélvezhetőbb jelenetek, ezekben a színészek érezhetően jobban ki tudnak bontakozni. A párbeszédeket a szövegírók igyekeztek epikusra faragni, de többnyire csak suták lettek, és minden könnyedségtől mentesek. A reakciók időnként bosszantóan nem illenek a cselekménybe vagy helyzetbe. Persze még mindig akadnak pozitívumok. A zenei aláfestés remek, a képi világ szintén látványos, és végre látunk sárkányokat harcolni egymás ellen. Annak is örülök, hogy a királynők/királynék (még) nem kezdtek el hadsereget vezetni, és igyekeznek nőként viselkedni, bár ez csak rájuk igaz, sok női karakterre már nem. Néhány rész teljesen korrekt, sőt jó volt, ugyanakkor nagyon gyenge epizódokkal váltakozva, így az egész évad nagyon egyenetlen. 

Úgy látom, hogy a Trónok harca világa látványosan menetelni kezdett a Star Wars-osodás autópályáján, amely oda fog vezetni, hogy a rajongók jelentős része megutálja majd. Ez azért is fenyegető, mert az eddigi eseményekből következően a készítők még jó pár évaddal számolnak, és nem tudom, hogy ezt az irányt mennyire lehet még fokozni. A hanyatlás az első évadhoz képest túlságosan látványos, és azokat keseríti el majd leginkább, akik a Trónok harca egykori rajongói voltak. Persze le lehet cserélni őket tizenévesekre - mint a Csillagok háborúja esetén -, de kérdés, hogy megéri-e, mert ugye azok is felnőnek majd és akkor némi feminizmusnál és szivárványkodásnál kicsit többre lesz szükség... Martintól pedig még mindig várom a 6. részt könyvben!

Értékelés:
6/10 pont