Vállalhatatlan könyvek S04E01 - Esti mesék lázadó lányoknak

Elena Favili – Francesca Cavallo:

Esti mesék lázadó lányoknak

Budapest: Móra, 2017

Eredeti megjelenés:

Good Night Stories for Rebel Girls, 2016

212 oldal

Fordította: Todero Anna

Az Esti mesék lázadó lányoknak a legrosszabb papír- és festékhalmaz, amit 2018-ban olvastam, ezt nyugodtan kijelenthetem, még akkor is, ha a feminista társadalom ismét ki fog vetni magából. Hála Istennek... Már első átforgatás után éreztem, hogy ez lesz a következő írás a vállalhatatlan könyvek – mostanában szerencsére ritkán megjelenő – sorozatomban. 

A lázadás egyike azon szavaknak, amely a XX. századi agresszív-progresszív aktivizmus teljesen eltérített eredeti jelentésétől. A lázadó a történelemben sohasem bírt pozitív töltettel. A lázadó a törvényes rend ellen lázadt, sőt az isteni rendezés ellen. A rebellis a már befejezett háborút (latinból: re + bellis) újítja fel, felforgatva a békét. De a magyar lázadás szó is a természetes, egészséges állapottól való eltérést jelenti, hiszen a láz/lázas szóból ered. Hasonlóan a magyarban szintén eredetileg negatív jelentéstartalmú forradalomhoz (forr-forrong) tehát egy tipikus átértelmezéssel, újbeszél nyelvvel állunk szemben. Használjuk a szavakat helyesen, és ne a Star Wars univerzumot akarjuk kivetíteni a valós világunkra!

Már a kötet mottója is agyrém:

„A világ lázadó lányainak: álmodj nagyobbat, törj magasabbra, küzdj keményebben, és ha kétségeid támadnak, ne feledd, igazad van!” [kiemelés tőlem!]

Totális baromság. Miért lenne igaza? Ennek így önmagában semmi értelme! Miben lenne igaza? Azért lenne igaza, mert lány? Az embernek rendszerint azért szokott valamiben igaza lenni, mert azt a dolgot/tényt jobban ismeri, mint a másik illető, akivel szemben igaza van. De itt hol az a valami? Csak ezért mert egy lány álmodozik, már igaza van? Abszurd. Ha valakiből egy elkényeztetett, akaratos hisztis pi... libát akarunk nevelni, akkor ez a mottó persze tökéletes. Nem emlékszem, melyik hölgynél, de azt leírták, hogy késett a repülőgépe, de addig nyafogott, hogy áttették egy másikra. Mennyire más szemlélet ez, mint mondjuk amit Chris Hadfieldnél olvastam pár hete, aki mérhetetlen szerénységgel tudott írni saját hibáiról, teljesítményéről, holott lenne mire felvágnia!

Persze csak kiragadott példák lesznek a 100 „meséből”, de azért vizsgáljunk meg közülük néhányat, hiszen, mint csepp tartalmazza a tengert!

Itt van mondjuk a portugál Maya Gabeira, aki egy sérülés után is elérte, hogy a világ egyik legjobb szörföseként hihetetlen nagy hullámokat lovagolt meg. Oké, ez tök szép, de az állítás, hogy valaki a 2000-es évek elején lázadónak számítson csak azért, mert nő létére szörfözik, finoman szólva túlzás. Jó, vagy rossz, de emlékszem a 2000-es évek elejére, és nem az rémlik, hogy a hölgyek egész nap a konyhában főzőcskéztek, míg marcona férfiak ostorral csaptak közéjük, ha nem ízlett az étel. Mellesleg az Egyesült Államokban már 1959-ben film készült női szörfösökről. Tehát nem áll meg sem az úttörés jelleg, sem a lázadás jelleg. Utóbbit legfeljebb az édesapjánál lehetne felfedezni, aki egy brazil kommunista terrorcsoport tagja volt...

De ha már sportolónők! Gabeira legalább figyelmet érdemel, mint aki letett valami teljesítményt az asztalra/vízre. Amna Al Haddadról ugyanezt nem lehet elmondani. Amna egy Emírségekbeli súlyemelőnő. Szép, hogy sportra inspirál, de teljesítménye annyi, hogy egész testet takaró muszlim öltözetben nem(!) jutott ki az olimpiára 2016-ban... Ha be akarok kerülni majd egy Esti mesék lázadó fiúknak kötetbe, ezek szerint elég lesz alsónadrágban mennem sífutásra, és tuti sikerül. Mármint nem a jó helyezés, hanem a fagyhalál és a könyvbe kerülés.

Azt sem lehet nem észrevenni, mekkora különbség van a könyvben szereplő európai és nem európai nők foglalkozása között. Míg előbbi esetben a természettudósok, művészek tarolnak, utóbbiaknál az aktivista a leggyakoribb - hmm... - foglalkozás. Az afro-arab-latino vonulatot szinte kizárólagosan mitikus régi harcos, politikai aktivisták, és sportolók teszik ki. Holott ezt a történelmi fejlődés hozta, tetszik-nem tetszik. Ráadásul a zseni Simone Biles mégiscsak más kategória, mint az arab világból összeszedett, bátor, burkában fellépő, de expressis verbis általánosságban totálisan eredménytelen - hmm... - „sportolók”. Biles négy olimpiai és tizennégy világbajnoki tornában elért aranya áll szemben mondjuk azzal, hogy Yusra Mardini elindult az olimpián, mint a „menekültválogatott” tagja, hogy ott az „úszottak még” sorának végén legyen. Ebből lesznek aztán az olyan bohózatok, mint a legutóbbi rövidpályás úszó VB-n. Ha meg mégis valami komoly teljesítmény áll egy etnikum mögött, mint mondjuk az asztronauta Mae C. Jemison mögött, akkor meg azonnal kibukik a Social Justice Warrior arca a két szerző maszkja mögül. Elvégre miért az afroamerikai nőt választották az írónők mint útmutató űrhajósnőt, és miért nem Tyereskovát, aki az első nő volt az űrben, vagy SallyRide-ot, aki meg az első amcsi? Egyébként Kelet-Európa például szinte negligálva van könyvükből.

A progressziós meseszövés természetesen politikai állásfoglalással párosul. Elvégre Hillary Clinton (teljesítménye, hogy veszített Trumppal szembe) és Michelle Obama (akit onnan ismerünk, hogy férje volt elnök) mi másért lehetne a listán? Érdekes módon az USA-ban elsőként megválasztott női képviselők egyike sem került fel a listára, igaz az előző kettővel ellentétben ők republikánusok voltak.

A szerzőpáros férfiakról alkotott véleménye lépten-nyomon ránk vigyorog a sorok mögül. Ott van a kiváló festőnő, Artemisia Gentileschi esete. Na ő tényleg megérdemel egy helyet egy ilyen listán, a XVII. század elején nőként festőnek lenni (és ráadásul lényegesen jobb festő volt, mint az agyonajnározott, s kommunista zászlóval felravatalozott bajuszos mexikói nő, aki szintén itt van a listán), azért az teljesítmény volt! Nála azt nem értem, hogy a 20 nagybetűs rövid sorocska felét miért az teszi ki, hogy el akarta csábítani egy férfi, de ő nemet mondott. Ez önmagában érdem-e azt nem tudom, viszont azt igen, hogy a leírtak távol állnak a valóságtól, sajnos Gentileschi sokkal rútabbul járt az illető fickóval...

A férjhez nem menetel, mint erény máskor is szóba kerül. I. Erzsébetnél is megjegyzik ezt. Azt már nem, hogy épp emiatt halála után ellenségének, Stuart Mária skót királynőnek a fia lett Anglia királya.

Aztán ott vannak a kalózok. Kétségtelen a kalóz és lázadás szó nem összeköthetetlen, ám tényleg kalózokat kell példának állítani? Tudja a szerzőpáros, hogy kik voltak a kalózok? És most nem valami émelyítő negédes film kalózaira kell gondolni, hanem a fosztogató, erőszakoskodó, gyilkolászó banditákra. Ugyanis három kalózina is a listán van, akiket nem tudom miért kellene példaképként kezelni.

Még néhány szereplőről pár mondatban:

AmeenahGurib-Fakim: „Ameenah úgy gondolta a növények a barátaink.” Ezek után komoly bajban lesznek a vegánok... Azóta kiderült, hogy az ékszereket is szerette: Egy NGO szervezettől ugyanis egy hitelkártyát kapott ajándékba, már mint Mauritius elnökasszonya, s annak virtuális tartalmát cseppet sem virtuális ékszerekre és ruhákra költötte.

Hatsepszut: Az írónők állításával szemben nem ő volt az első fáraónő, hanem esetleg Merinéith (nem biztos, hogy az volt), vagy Szobeknoferu (ő viszont biztosan fáraó volt). Emellett az sem igaz, hogy férfiként kellett eladnia magát, mivel fennmaradt ábrázolásain elég egyértelműen mellei vannak...

A kötet mélypontja, mondhatni Challenger-mélysége, kétségtelenül Coy Mathis. Pontosabban hülye szülei. Coy Mathis ugyanis a fiú. Állítólag 18 hónapos korában lányként kezdett el viselkedni (!?), s nem hagyta szüleinek, hogy fiúruhába öltöztessék. Ezek ám a vasakaratú szülők, egy másfél éves gyerek diktál... Hát persze, tuti nem feltűnési viszketegsége volt a drága apu- és anyucinak! A másfél éves gyerek akarta! Teljesítmény: Ügyvédei pert nyertek az iskola ellen, hogy használhassa a lány WC-t. Hogy ez miért Coy érdeme, azt nem értem. Az viszont igen, hogy eszerint a jog ezek szerint le se sz@rja azt, hogy az iskola lánytanulói és azok szülei mit szólnak majd ehhez. Coynak (illetve hülye szüleinek) joga van ehhez, a többinek meg jogában áll kussolni. De eleve mit keres egy kisfiú a 100 lázadó nő között??? Ráadásul a szerzők szerint ez példamutató a világ lányai számára, hiszen reklámozzák is szerencsétlen gyerek zavartságát és felmenői zakkantságát.

Néhány dolog meg tényleg kész röhej a műben. Már megszokhattuk, hogy Hollywood semmibe vesz olyan apróságokat, mint a bőrszín a történelmi filmekben, de hogy ez az elvileg valós eseteket bemutatni, s mintaként csatasorba állítani kívánó kötet is ezt teszi, az már egészen hajmeresztő. Noha amúgy is mesterségesen fel van duzzasztva a kötet nem fehér hölgyekkel (sokuk egyáltalán nem hiányozna a listáról, s bőven találni lehetne arra sokkal inkább rászolgáló - bár valóban, zömmel - europid nőt), képesek voltak Kleopátrát nem európainak ábrázolni. Kleopátra ősei (ptolemaidák) makedónok voltak, ezt minimális történelmi ismeretekkel is tudni illene, azaz olyan hófehér volt, mint Jégvarázs Olaf a decemberi hideg napsütésben!

A kötet egyébként nem csak tematikailag gyenge. A meséknek szánt szövegek igen lebutítottak, kiegyensúlyozatlanok, rendkívül egyoldalúak, s ráadásul tartamilag itt-ott hibásak. Minden „mesehős” pozitív figuraként lett eladva benne, holott az országuktól általa megfosztott lengyelek aligha ünneplik Nagy Katalin cárnőt, a kifosztott koreaiak meg Dzsingú császárnőt. Ha már valós személyekről mesélünk, tegyük árnyaltan, vagy ne tegyük.

„Mi lenne, ha a hercegnő nem menne feleségül a királyfihoz, mert az autóversenyzés jobban érdekli? Mi lenne, ha a legszegényebb lány is tanulhatna, hogy aztán országos ügyekben döntsön?” - tette fel a kérdést a fülszöveg. Az az igazság, hogy már rég megtörtént. Mert ez valóság. Bármennyire is harsogják egyesek, ma ez már megvalósult. A nyugati civilizációban egy nő ahhoz megy akihez akar, és tanulhat is, ha akar és képes rá. Az meg, hogy fizikailag a nő és a férfi egyforma, azt nem lehet lázadással megoldani, és megoldani sincs semmi értelme, mert a két nem más képességekkel bír. Ezt vagy elfogadni lehet, vagy beleőrülni, és tönkretenni magunkat. A nagymamám sem mondta soha, hogy el lett volna nyomva nagypapa által (időnként inkább úgy tűnt fordítva van...), és engedtessék meg nekem, hogy nekik higgyek, ne ismeretlen aktivistáknak. Én mindenesetre maradnék a mi ósdi, elavult, ámde szerethető meséinknél, az Okos Katicáknál, meg a furfangos székely menyecskéknél.

(Említést érdemel, hogy megjelent ennek mintájára egy magyar mesekönyv is lányoknak, de szerencsére messze nem ennyire feminista hangvétellel.)

Külön fájdalom, hogy a kötet egyébként gyönyörű kialakítású. Esztétikus, praktikus, értékesebb tartalmat érdemelt volna. 

Pontszám:

Három hidzsábos arab feminista súlyemelő burka  a tízből.

3/10 pont

moly.hu: 86%

goodreads.com: 4.34 pont

További csapás, hogy ennek az izének második része is lesz...

Könyvajánló: Andrew Mayne - A naturalista

Andrew Mayne:

A naturalista

Eredeti kiadás: The Naturalist (2017)

Magyar kiadás: Budapest: Athenaeum, 2018

Fordította: Szieberth Ádám

"Már nem keressük az ágyunk alatti szörnyeket,
ráébredtünk, hogy a szörnyek bennünk vannak."
(Charles Darwin)

Charles Darwin sok igazságot fedezett fel az emberrel kapcsolatban - és egy halom marhaságot is mondott, mint mindenki más -, de azt hiszem a fentebbi idézet az, ami legjobban tetszik tőle. Egyedül a múlt időt javítanám ki, mert azok a szörnyek bennünk is maradtak, s időnként átveszik az irányítást egy-egy embertársunk felett, sőt időnként mindenki felett.

De hogy jön egy Darwin-idézet egy krimi bemutatásához? Onnan, hogy Andrew Mayne A naturalista című műve egy elég speciális bűnügyi regény.

Szereplőnk voltaképpen csak egy van, az antiszociális, életre mérsékelten alkalmas Theo Cray professzor, akit Bigyó felügyelő és Monk DNS láncaiból fűzött/bűvészkedett össze a korábban illuzionistáknál segédkező szerző. A Petri-csészében létrejött Theo Cray nem nyomozó (sőt, eleinte gyanúsított), „pusztán” egy zseni, aki a biológia és a matematikai statisztika területének egyetemi professzora, s e tudományok segítségével igyekszik felderíteni a bűnesetet. A regény legerősebb oldala maga a főfigura, akivel könnyű azonosulni, mivel mindenki ismer egy-két nagy tudású, ám társadalmi érintkezésben esetlen személyt maga körül. Ezeket egyszerre lengi körül az értetlenség, az irigység és megmosolygás atmoszférája. Dr Cray jól sikerült karakter. Ugyanez másokról nem mondható el, már csak azért sem, mert voltaképpen nincs több karakter. A könyv többi szereplője epizodista, vagy a Star Trek vörösingeseihez (Scalzi még regény is rittyentett róluk, lásd kritikámat: itt!) hasonló hullajelölt.

A regény 5-10 oldalas fejezetekre bomlik, ami nem nagyon ad teret egy-egy történés részletes lefestésére, viszont pörgőssé teszi a cselekményt. A történet végig feszes tempóbon gördül, a helyenkénti tudományos betétek számomra érdekesek voltak. Maga a gyilkosság mikéntje és a tettes kiléte nem lett túl parádés, de az izgalom az utolsó oldalakig megmaradt, és nem elcsépelt a megoldás sem.

Mi nem tetszett?

A regény tele van tudományos és nem tudományos túlzásokkal: például a matematikai valószínűség ennyire nem megbízható, és mint ahogy a regényben ábrázolva vagyon. A véletlen is nagyon sok, Theo iszonyatosan szerencsés. Annyi esélye lenne az embernek a módszerével hullákra akadni, mintha pár napon belül Schwarzenegger Budapesten edzene, Will Smith a Lánchídon táncolna, és Kate McKinnon magyarul rappelne, öööö vagyis inkább még annyi se. A rendőrök ábrázolásmódja a szokásos népszerű sztereotípiákat nyomatja, és emellett logikátlan időnként a cselekvésük. Theo a végén már-már érzelmes lényként működik, olyanok iránt, akiknek jelentőségét addig nem fel sem fedeztem, s a szerelmi szál így kissé indokolatlan volt számomra. A befejezésre pedig ismét a túlzás szó ugrik be, sok-sok felkiáltójellel.

A regény magyar kiadása egyáltalán nem rossz, még nem esett szét egy hónap után, a borító zöldesszürke hátterében üvölt a vérnarancs cím (amelyet nem célszerű naturistának elolvasni, mint ahogy először tettem). Elég nyugtalanító a külcsín, és ez egy kriminél hasznos. Néhány helyesírási problémát felfedeztem, de nem kritikus mennyiségben.

Összegzés:

Egy biztos, ez nem egy szokványos krimi, és nagyon szórakoztató, bár realizmusra kevéssé törekszik. Minden bizonnyal Magyarországon is lesz folytatás, hiszen márciusban már kijött Theo Cray-jel a második krimi is az Egyesült Államokban, Looking Glass címmel.

Hét Petri-csésze a tízből.

7/10 pont

www.moly.hu: 90%

www.goodreads.com: 4.1 pont

Könyvajánló: Sarah Pinborough - Ne higgy a szemének!

Sarah Pinborough:

Ne higgy a szemének!

Eredeti kiadás: Behind her Eyes (2017)

Budapest: 21. Század Kiadó, 2017

Fordította: Tomori Gábor

„A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.„

Petőfinek igaza volt. A szerelem vak, pontosabban a szerelmes az, aki világtalan. Hiszen a túl kevés fény és a túl sok fény végső soron ugyanoda vezet: nem látjuk mi vagy ki van előttünk valójában. Ezzel egyesek helyesen élnek, mások visszaélnek. A szerelem halálos kút is lehet, amibe néha belehajítják az embert, gyengeségből, félelemből, hitványságból, vagy pusztán a szerzés mardosó vágyától vezérelve, esetleg bosszúból. Sarah Pinborough regénye a birtokló szerelem regénye, amelynek főszereplője bármilyen átalakulásra és bármely ördögi tettre képes, hogy vágyának tárgyát megtartsa magának. Ez beteg. Érthető, de beteg. Pinborough könyve egyértelműen beteg.

A szerző a történetet két idősíkra (akkor és most), valamint két elbeszélőre (a szerető, Lousie és a feleség, Adele) bontja. Ehhez becsempészi még Adele egykori - mára eltűnt - , barátjának gondolatait, jegyzetfüzete révén. Ezen eszközöknek köszönhetően egy több nézőpontból bemutatott folyamatot látunk, melyben Adele és férje, David házassága fokozatosan mérgeződik meg és hullik szét. Sokat nem kívánok elárulni a tartalomból, de alapvetően egy szerelmi háromszögről van szó, amely azonban egyáltalán nem egyenlő szárú háromszög. Adele, rajongva szereti férjét, Davidet, aki megcsalja Louise-zal. Ezt bonyolítja Adele elmélyülő barátsága a szeretővel. A dráma lassan bontakozik ki, s hamar nyilvánvaló lesz, hogy egy szereplőnek igen nagy jelentősége van, s hogy az bujkál és titkolózik. Az is világos, hogy szervezett drámával van dolgunk, s semmiképpen nem sülhet el jól a történet, mert a gonosz irányít. Mindez cseppenként van adagolva, de nem mondanám unalmasnak a folyamatot, ennél az író lényegesen jobb.

A szereplők hozták a mostani „női” pszicho-thriller zsánereket, így egyiket sem kedveltem meg. Pszicho- és szociopaták, alkoholisták gyülekezete, láttunk/olvastunk már ilyet az utóbbi években. David gyenge sz*r, Louise befolyásolható egyedülálló anyuka, Adela meg nem százas, Ron meg, na ezt hagyjuk... Azonosulni akármelyikkel kész elmebaj, ahhoz meg egyik sem eléggé érdekes karakter, hogy amiatt szimpatizáljak vele.

És most jön a lényeg elemzésünkben, mert ezen múlik, élmény, vagy csalódás lesz-e a regény! A könyv második felében ugyanis erős a metafizikai-misztikus vonal, amely nélkül ugyan a könyv történetének semmi értelme nem lenne, de azért engem zavart. Elvégre nem így indult a történet. Igyekeztem túllibbenni rajta, és elfogadni, hogy Pinboroug világában ilyen van, de azért nem volt könnyű. Leginkább azért zavart, mert krimit és thrillert vártam, és bár az is, de a realitástól végül eltávolodik egy - valóban ütős - csattanó kedvéért. Voltaképpen úgy tűnik, hogy az írónő először találta ki a meglepő fordulatot, s ahhoz igazította - igen jól - az első 300 oldalt. Mindenesetre a realizmus oltárán hozott áldozatot leszámítva, megérte. De ez sokakat zavarhat. Akit nem, az jól fog szórakozni, és jó eséllyel megdöbbenti a végeredmény.

A 21. Század Kiadó gondozásában megjelent kötet kellemes kiadású, a védőborító tönkremenetele esetén sem lesz csúnyább a regény, és elég masszívnak látszik. A borítókép nem túl szép, de legalább színei miatt kellően nyugtalanító, így passzol a tartalomhoz. A szövegkép és bebtűtípus nem tetszett, ám maga a magyar fordítás jó, és sikerül fenntartania a figyelmet, s a feszültséget. Helyesírási hibákkal itt-ott találkoztam, de nem zavaró.

Összegzés:

Ez egy remek könyv azoknak, akiket nem taszít el a valóságtól elrugaszkodott transzcendencia megjelenése egy thrillerben. Viszont aki nem bírja az ilyet, az keressen mást!

Nyolc pszichopata a tízből.

8/10 pont

www.moly.hu: 86%

www.goodreads.com: 3.75

Olaszország, töris szemmel - 2. rész

Az első rész itt:
http://hagibal.blogspot.com/2018/06/olaszorszag-toris-szemmel-1-resz.html

Miután a Vieste közvetlen közelében lévő strandok nagy részét kipipáltuk, ideje volt kissé messzebb menni. Első alkalommal délnek fordítottuk a kocsi orrát, s végiggurultunk a part mentén vezető SP 53-as úton (nem, nem Éder Krisztiánról nevezték el...). Keskeny is, szerpentines is, viszont cserébe meseszép. Gyönyörködni az ég kékjével egybeolvadó tenger látványában csak néhány helyen lehet, mert alig pár helyen lehetséges leparkolni, s élvezni a kilátást. Ilyen az 1540-ben épített Torre San Felice nevű őrtorony, ahonnan alighanem a legtöbb fénykép készül a térségben. Ugyanis innen látható legjobban (meg persze hajóról) az Arco di San Felice. A Gargano-félsziget gyakorlatilag egy mészkőtömb, amelyet a part mentén a tenger erősen erodál, meredek falakat, barlangokat és más látványos képződményeket hozva létre. Az Arco di San Felice egy tenger-marta diadalív, amely a sós víz győzelmét kürtöli világgá a szikla felett, az Adriai-tenger akár fel is vehetné a Calcisus jelzőt. Az Arco valóban lenyűgöző, hajóval is meg lehet közelíteni. Mészfehér íve éles kontrasztban áll mind a türkizkék tengerrel, mind a terra rossa talaj vörösével, és persze a csenevész növényzet zöldjével is. A Szent Félix őrtorony lábánál találkoztunk először az út mentén sokfelé megtalálható árusokkal, akik olivaolajat igyekeznek rásózni az emberre, nem is túl drágán. Emellett gyümölcsökkel találkozni standjaikon, a fügéjük - állíthatom - nagyon finom. Őrtornyokkal lépten-nyomon találkozni, hiszen a Nápolyi királyság Capitanata nevű régiója - mint már említettem - igencsak ki volt téve a török és észak-afrikai kalózok fosztogató akcióinak. A Capitanata név egyébként még a bizánci időkből maradt, mikor a kelet-római hatalom katapánnak nevezett katonai vezetők segítségével tartotta uralma alatt a térséget Bariból.

Az Arco di San Felice az őrtorony mellől fotózva

Jó árért hajókon is el lehet suhanni a kapu közelébe

A tengerbe nyúló sziklaszirtek között aprócska öblök bújnak meg, amelyek mindegyike egy-egy paradicsom a tömegtől távol fürdeni vágyók számára. Sok esetben az öblöcskékben barlangot is vájt a mészkőbe a tenger, s némelyikben látszott, hogy a fiatalok használják is (hmm...) erre-arra, egyik pedig láthatóan ideiglenes hajlékként szolgált egy fedél nélkül maradt olasznak. Élmény ilyen helyen strandolni, bár jól kell kiválasztani a napszakot, hiszen a keletre néző öblökbe délután már nem süt be a nap a magas sziklafal miatt. A másik nehézség a lejutás. Nem vezetnek le kiépített utak gyakorlatilag egyik öbölbe sem, csak a helyik által kialakított ösvények. Ezért óvatosnak kell lenni, ha papucsban lépdel az ember, nehogy megcsússzon és bokaficam legyen a vége. 

Egy öböl a sok közül

A mi választásunk erre esett

És így nézett ki dél felé fordulva

Mikor a haveromnak benyögtem, hogy menjünk Monte Sant'Angeloba, be kell valljam azért magam sem tudtam, mire számítsak. Mármint a helyet utánaolvasásból "ismertem", de az út oda... Nyilván a Gargano-hegység 1000 méteres magassága nem az Everest, de a keskeny olasz utak, az elképesztően felelőtlen talján vezetők időnként nagyon izgalmassá tették a dolgot. Monte Sant'Angelo 800 méter magasan fekszik, s a betoncsík, amely oda felvezet sokszor közvetlen szakadékok mellett vezet, pompás panorámát, s csodás sírhelyet ígérve az utazóknak. Korlát sehol. Kecske annál inkább, s csoportjaik gyakran kitöltik a szakadék és a sziklafal közötti sávot. Ha valódi adrenalinkúrára vágysz, érdemes kipróbálni! Mattinata városát elhagyva jött az igazán meredek szakasz, fantasztikus kilátással. Délnyugatra feltűnt Manfredonia, és a város tengerbe nyúló 2 kilométer hosszú gátja. Manfredoniára nem volt időnk, pedig szép kis vára van, melynek fokán 1350-ben a magyar anjouk liliomos és árpád-sávos lobogója lengett. Ide érkezett ugyanis I. (Nagy) Lajos királyunk flottillája 1350. május 1-jén. néhány száz harcossal, nagyrészt kun íjászokkal. A térség egyébként a magyar anjouk pártján állt Nápolyi Johannával szemben (akárcsak az Abruzzok), s a környező várak (mint Barletta is) mind behódoltak a hatalmas magyar uralkodónak. Lajos királyunk édesapja szintén járt Manfredoniában 1333-ban, mikor elhozta fiát, András herceget, akit unokatestvérével, Róbert nápolyi királlyal való megállapodását követően Nápoly trónörökösévé, és Calabria hercegévé tettek. A megállapodás értelmében az akkor 6 esztendős Andrást összeházasították Róbert unokájával, Johannával. A történelemből tudjuk, hogy ezzel a szépreményű András herceg sorsa megpecsételődött, s elvezetett Lajos király nápolyi hadjárataihoz. 

Még Manfredoniánál és Barlettánál is nagyobb szívfájdalmam volt, hogy nem mehettem szakdolgozatom színhelyére. Természetesen nem Szombathelyről beszélek, ahol írtam helyileg, hanem amiről - részben - szólt. Hannibalról írtam ugyanis, s Barlettától nem messze, a távolban feltűnő síkságon vívták meg a hadtörténelem talán leghíresebb csatáját, Cannae mellett. Sajnos ez kimaradt az életemből egyelőre, de pontosan tudom, hogy túl sok látnivaló nincs ott, pusztán 55 ezer lemészárolt római pora és a hely szelleme. 

Monte Sant'Angelo felé tartva érdemes nézelődni (kivéve, ha te vagy a sofőr...)

A hegygerincre felvergődve feltűnt a 10 km-re fekvő Manfredonia,
még távolabb az öböl túloldalán Barletta és Cannae

Megállásra alkalmas helyek híján sok bámészkodásra nem volt idő, és végül befutottunk Monte Sant'Angelo városába. A parkolás neuralgikus pont. Ahogy a településen átgurultunk az maga is egy költészet volt, mert nem igazán alkalmas autós forgalom lebonyolítására. Végül azért megoldódott a helyzet. Első megállapításunk az volt, hogy a pizza jó. Voltaképpen lehetne mondani, hogy egész Olaszországban az, de egyszer Velencében sikerült pocsékot ennem (az étteremben mindenki indiainak tűnt mondjuk...), így ezt nem jelenthetem ki tiszta lelkiismerettel.
Sant'Angelo vára egy 18 méter magas lombard-normann donjon (lakótorony) köré épült ki a késő-középkor folyamán, s Mátyás-királyunk apósa, I. Ferdinánd (Ferrante) idején nyerte el nagyjából mai formáját. A lakótorony az "Óriások tornya" nevet viseli. Leghíresebb lakója Bianca Lancia volt, II. Frigyes német-római (természetesen ez modern terminus technicus, mert valójában címére nézve római imperátor volt) császár szeretője. Tőle született törvénytelen fia, Manfréd, akiről meg egyébként az említett Manfredonia városa kapta a nevét. A vár bejáratánál nem túl sikeres páncél replikával lehet fotózkodni, s bár maga a vár nem kiemelkedően látványos, s az egykori vizesárok is szárazabb, mint a platánfa kérge, a kilátás miatt mindenképpen érdemes felmenni. A vár egyébként Guiscard Róbert rezidenciájaként is szolgált, majd az Albániából elmenekült Szkander bégnek adott szállást egy ideig.

Mögöttem a vár alaprajza

Az egyik késő-középkori bástya

Híd a vizesárok felett

 A város mégis elsősorban egyházi öröksége miatt kiemelkedő. Ahogy mentünk a vár irányába, elhaladtunk a mészkőépületek között megbúvó Santa Maria Maggiore templom mellett, amely a XII. században épült, s nagyon szép faragott kapuja, s szobrai vannak, plusz néhány korai freskó. Még fontosabb, hogy épületéhez csatlakozik egy keresztelőkápolna, amelyet Rothari longobárd király síremlékének mondanak, s amely bizonyosan nem a VII. századi nagy germán király nyugvóhelye. Ettől persze még régi és érdekes.
Még ennél is sokkal jelentősebb történelmi fontossággal bír Szent Mihály arkangyal szentélye. A történet szerint Szent Mihály többször is megjelent az itteni barlangban, mely fölé a ma is látható szentély épült. A bejárattól jobbra harangtorony áll, s ha belépünk a szentélybe, az út lefele vezet a kavernába. Gyakorlatilag körforgalom van, hogy folyamatos haladás legyen. A félhomály és a freskók valóban hangulatosak. A szentélyt Anjou I. Károly király építette, aki fiának a mi V. István királyunk lányát, Magyarországi Máriát kérte nőül, s aki így Károly Róbert magyar király dédapja lett. Maga I. (Nagy) Lajos magyar király is járt Monte Sant'Angeloban nápolyi hadjárata idején, nyilvánvalóan meglátogatva ezt az elsőrangú kultikus helyet. A középkor során sok hitharcos itt vette fel a keresztet, hogy a Szentföld visszafoglalásáért induljon. Ma egyébként a világörökség része az UNESCO-nál.
De a város maga is érdekes, vannak itt szerzeteseknek épült egyenházak, melyek nagyon jól mutatnak fényképeken, s vannak 10 euróért cipőt áruló láthatóan nem echte olaszok a tereken. Mindent egybevetve remek turisztikai helyszín, csak ajánlani tudom ezt a városkát!

A Szent Mihály arkangyal szentély
(Santuario di San Michele Arcangelo) bejárata

A szentély bejáratánál épült harangtorony

A szentély igencsak népszerű, és sok a lépcső

A barlangszentély maga, ahol Szent Mihály megjelent

Tipikus utcai látvány Monta Sant'Angeloban

Monte Sant'Angeloból az út izgalmasabb lett, mint gondoltuk. Mikor indultunk vissza Mattinata irányába, egy rendőrautó visszafordított minket. Már idefele itt-ott füstpamacsok tűntek fel, s most kiderült, hogy nem dakota-sziú harcosok küldtek SMS-t komancs lányoknak a koktélparti dresszkódjáról, hanem a növényzet lángol az út mentén. A tengerparti útvonal helyett maradt hát a másik opció, a Gargano-hegységen keresztül, át a Foresta Umbra erdőségén. Ha azt hinné az ember, hogy ez a biztonságosabb, tévedni fog. A belátható útszakaszok még rövidebbek, az olasz sofőrök még őrültebbek. A Foresta Umbra erdeje nekünk magyaroknak nem különösebben meglepő, hiszen míg ez Olaszország egyetlen tölgy- és bükkerdeje, addig nekünk akad ilyenből szerencsére több is. De azért nagyon szép erdő, nem véletlenül népszerű túrázó hely.  

Innen fordítottak vissza minket

Visszapillantás Monte Sant'Angelora

Út a Foresta Umbrán át

Olaszország egyetlen ősi tölgy- és bükkerdeje,
melyet már Horatius megénekelt

Két nappal ezután észak felé tettünk kalandozást, Peschichibe. Mint már írtam az első részben, ez egy sziklaszirtre épült város a Gargano északi oldalán. A szirt csúcsán kastély, mögötte a város, alatta a kikötő, amellett hosszú-hosszú strand, amit egy másik mészkőfok zár le, barlanggal. Erre felé így néz ki egy város. Az úton itt is forgalmi akadályba ütköztünk, elvégre nem lenne az igazi a térség, úton grasszáló kecskék nélkül. Délelőtt értünk oda, s elég kihalt volt az óváros. Az olaszok sziesztázási szokása szerint csak késő délután kezd éledezni a város, de legalább ettünk egy jót, majd belvárosi séta után irány a strand. Ekkor kóstoltuk meg először a helyi Limoncellot, amely a térség híres citrusokból készült likőrje. Egyébként a környék borai kiválóak, és az olasz sörök is meglepően jók! A városban a fehér és a kék szín dominál, ez sem nagy meglepetés erre. Szintén nagyon hangulatos helységet találtunk, és igazán látványos a település a partról. A vár nem mondható klasszikus várnak, inkább maradványok egy régebbi városerődítésből. Peschichit jelenleg 4500 fő lakja, s történelme sokban nem tér el Vieste-től. Nem annyira tudott, de a X-XI. században Itália déli része szaracén megszállás alatt volt, s a hódító muszlimok egyes csoportjai le is telepedtek a későbbi Nápolyi királyság területén. Így volt ez a Garganon is, s a X. században a Bizánci birodalom (újabb történelmi szakszó, hiszen ilyen birodalom sosem létezett, magát Rómanianak, azaz Római birodalomnak hívta! És igen, keleti szomszédainknak még a neve is lopott, nem csak a földje, bárhogy csűrik-csavarják a nyelvészeik...) szláv zsoldosok segítségével űzte el a muszlimokat, akiket aztán letelepített, megalapítva Peschichi városát. Persze a lakosság aztán sokszor lecserélődött, hiszen a törökök Peschichit is feldúlták kalózakcióik során. A város ma gyönyörű strandjairól és öbleiről nevezetes, joggal. A várostól nyugatra húzódó nagy strandot magunk is teszteltük, s a képek magukért beszélnek.

Peschichi felé nagy a szembe jövő forgalom

A városerődítés egyik maradványa egy szép bástya

Az óváros szűk utcácskáin a tenger kékje is visszaköszön

Apró templomokban nincs hiány (Chiesa del Purgatorio, Peschichi)

És klassz vendéglőkben sem

A sziklaszírt csúcsán a középkori várkastély áll

Kék ég, fehér város, kék tenger

Kilátás a várkastélyból nyugat felé

A kikötő melletti hosszú strand a városból (Spiaggia di Marina di Peschichi)

És onnan visszanézve a városra

Lassan lemegy a nap Peschichinél

A városi kikötő

Még egyszer a strand és a város

Sajnos tíz nap csak arra elég, hogy az ember éppen csak felvegye a későn kelek-jókat eszek-napozok-úszok életformát, s már mehet is haza. Június 22-én még fürödtem egy utolsót a lemenő nap sugaraiban, s az Adriában, majd alvás után 23-án hajnalban elindultunk a három napig tartó hazaútra. Gyakorlatilag azon az úton mentünk, amelyen jöttünk. 

A Punta Lunga strandjának panorámafotója

Sajnos arra, hogy az Abruzzo hegyi városait is meglátogassuk, nem volt mód és idő, mert első éjszakára Riminihez közel foglaltunk szállást, s bele kellett férnie  a napba San Marinonak is. Ismét végighaladtunk a Gargano-félsziget északi oldalán, s készítettem pár felvételt a Varano- és a Lésina tavakról. Az ókorban Sztrabón Geógraphikája (VI.3.10.) alapján még tengeröblök voltak, ám ma már mindkettőt keskeny földnyelv választja el a tengertől. Észak felé haladva az olasz csizma oldalán a leglátványosabb a Majella-hegység 2600 méter magas tömbje, amely több tucat kilométerről is uralja a tájat, s csúcsait júniusban is még hó borította. Itt léptük át a Sangro folyót, amelynek völgye annak idején a német Gusztáv-vonal részét képezte. A brit-amerikai csigaoffenzíva többek között e völgynek köszönhette sebességét. Errefelé sok a katonai temető...  Rimini elérése előtt aztán nyugatra fordultunk, s hamarosan átléptük San Marino határát.

A Gargano-félsziget északi oldalának egyik nagy tava, a Varano-tó

Már nem emlékszem a városra, de háttérben a Majella

Csizmaállamból miniállamba

Borgo Maggiore-ből ilyen libegővel juthatunk fel a fővárosba

Borgo Maggiore-ban sikerült parkolót találni, amely itt is kardinális probléma. A Monta Titano hegyére épült főváros, Cittá di San Marino innen kényelmesen elérhető libegővel. Érdemes is a drótkötélpályát használni, mert alig pár perc alatt fent van a történelmi város szívében az ember, s nem akármilyen látvány tárul elénk, ahogy egyre magasabbra kúszik a kabin. A gyönyörűen hullámzó táj az Adriai-tengerig persze fentről az igazi. Maga San Marino város nagyon látványos a maga módján, bár számomra a vonzereje leginkább a kilátásban merült ki. Valahogy olyan az egész, mint a vattacukor, amely finom és soknak tűnik, de valójában nagyrészt levegő. Félreértés ne essék, tényleg klassz az egész, de valahogy nem tűnik igazinak, túl cikornyás volt a dél-olasz régió településeihez képest. Túlságosan ráállt a turizmusra. Nagyon izgalmas volt látni egyik boltban ugyanazt a fajta cipőt 100 euróért, amit Monte Sant'Angeloban 10-ért árultak... Minden méregdrága, kivétel a kilátás. A város erődítményei szintén inkább Csipkerózsika világába tartozónak látszanak, egyszerűen minden túlságosan karban van tartva, de legalábbis nekem szokatlanul jól. Sajnos nem lehetett a városházáról túl jó képeket készíteni ottlétünkkor, mert éppen feltúrták a közteret, úgy látszik ez nem csak mifelénk divat. Mind a városháza, mind a bazilika valóban nagyon szép, de persze a vár vonzott leginkább maga sziklára épült tornyaival. Az persze legenda, hogy San Marino köztársaság az ókor óta, története a térség többi városának sorsát követi a középkorig, uralták lombardok, pápák, Cesare Borgia, s csak a XIX. század közepén lett ténylegesen független állam - már amennyiben annak tekinthető... -, miután a Pápák világi uralma összeomlott Romagnában.

Felfelé a drótkötélen

Ilyen a panoráma a libegő fenti állomásáról

Fantasztikus a látvány, alattunk Romagna hullámzik

Itt száll ki a turista a libegőből

A bazilikához vezető út

A Palazzo Pubblico, azaz a városháza csipkés oromzata

A bazilika

Úton a fellegvár felé

San Marino sok látványos tornyának egyike, a Torra Guaita

Felirat hozzáadása

A társaságunkban levő hölgyek óhaja tengerpart volt a hosszú utazás után, így sok időnk nem volt. Mindenesetre San Marino olyan hely, amit nem érdemes kihagyni, ha valaki erre jár, igazi Disney-féle tündérvilág. Riminibe autóztunk (pontosabban Bellaria nevű részébe), ahol egy apró szállodába vackoltuk be magunkat, hogy onnan még naplemente előtt a tengerpartra fussunk ki. Szép-szép, de azért nem a mészköves Gargano. A strandot kőgátak védik a nyílt tenger felől, ezért nagyon meleg volt a víz, s így estefelé nem is bántuk. Utoljára még lubickolhattunk egyet a tengerben, mielőtt végleg megváltunk Itáliától.

Strand Bellariában

Itt ilyenek a napágyak

Strandszakasz Riminitől északra

Bellaria tengerparti üzlet- és szállodasora

Másnap reggel ismét kocsiba ültünk, aznapi elérendő célunk már Ausztriában, a Presseger See volt, s amely már nem tárgya az olasz út leírásának. Alig indultunk el, a nálam lévő térkép alapján azonnal megállásra kényszerítettem a járművet. Bellariától északra ömlik ugyanis a tengerbe a történelem egyik legismertebb, ám ismertségéhez képest legjelentéktelenebb folyója, a Rubicon. Az olaszok által ma Rubicone névvel illetett aprócska patak volt az ókorban Itália és Gallia Cisalpina provincia határa (A Kr.e. IV. században a Pó folyó völgyét gallok, azaz kelták hódították meg), s ezért volt akkora jelentősége, mikor Julius Caesar hadsereggel átlépte azt. Ezzel ugyanis törvénysértést követett el, mert római hadvezér legióival nem léphetett be Itáliába. Erről az eseményről egyszer már írtam a gyoriszalon.hu-ra, így nem ismétlem el. Nem tudtam ellenállni, hogy megálljunk. A folyó maga egészen a Pisciatello patakkal való egybefolyásáig igencsak vékonyka, 6-7 s, onnan a tengerig úgy 20 méter széles. Jelentősége tehát történelméből fakad.

Így nézik a Rubicon, Caesar meg sehol...

Mi is átléptük (másodszor, az elsőnél sötét volt még), csak a másik irányba most

Ravenna volt az utolsó olaszországi megállónk. Az óváros nagyon szép volt, de akadtak csalódások. Jól tudjuk, hogy ókorra visszanyúlóan fontos város, s Passuth óta azt is, hogy Ravennában temették Rómát. Ma már a tenger feltöltődése miatt távolabb fekszik az Adriától, mint akkoriban, s a belvárost a kikötőjének számító Porto Corsinivel hosszú és keskeny csatorna köti össze. Ez volt az, melybe 1915. május 24-én hajnalban Horthy Miklós parancsára az S.M.S. Scharfschütz romboló befarolt, s tolatva felhajózott. A Bogumil Nowotny vezette hajó a keskeny csatornában nem lett volt képes megfordulni, azért kellett háttal előre beúszni. A romboló megjelenése teljesen meglepte az olaszokat, s több üteget, valamint jelzőállomást szétlőtt, igaz tengeralattjárókat, melyek felkutatására indult, nem talált. A magas partfal miatt szerencsére az osztrák-magyar hajót nem tudták belőni a védők, s sikeresen ki is jutott az egérfogóból. Ravennában e csatorna éppen Theodorik híres mauzóleuma mellett ér véget, így oda tartva meg is nézhettem. A végénél ma is katonai terület van. Sajnos a mauzóleummal nem volt szerencsénk. A jelzett nyitva tartási idő szerint ugyan jókor mentünk, de határozottan nem lehetett bejutni, úgy látszik előrehozták a sziesztát a taljánok... Ha ezt tudom, másra fordítottam volna a rendelkezésünkre álló másfél órát, így viszont csak egy belvárosi sétára futotta emellett. 

A Szent Ágota bazilika (Basilica de Sant'Agata Maggiore),
amelynek története az V. századig megy vissza

A Piazza del Popolo, Ravenna

A Merlato-palotaa Piazza del Popolo-n

A Piazza del Popoló másik oldala

Sosem találnák ki az épület nevét...

Szűkös utca az óvárosban (talán a Via Giuseppe Mazzini)

A Via Corrado Ricciről betekintés a Szent Ferenc bazilika felé,
amitől balra található Dante síremléke a Garibaldi téren

A Porta Nuova, Ravenna XVI. század végén emelt kapuja

Csak ilyen távolságra sikerült megközelíteni Theodorik király mauzóleumát

Mint a képekből is látszik a jelentős ókori/kora-középkori emlékművek zöme kimaradt, de Ravennához minimum egy-két nap kellett volna, nem pedig egy-két óra. Talán majd máskor! Ravennának azért láttuk árnyoldalát, a környék, ahol sikerült leparkolni, nem volt túl biztató, s egyes turisztikai helyeket kifejezetten megszálltak fekete-afrikai bandák. Ez egyébként nem volt túl jellemző nyaralásunk folyamán, inkább bevásárlócsarnokoknál koldultak egyes délről jött fiatalok, vagy állandó vigyorral árultak valamit a strandokon. Még tíz euróért Sottomarinán vettem egy szalmakalapot az egyiktől. Teljesen korrekt ár volt a San Marinoihoz képest. 

Indulásunk után Velence felé ismét átléptük a Pó folyót, s lassan elhagytuk ezt a gyönyörű országot, amelyre nagy szeretettel gondolok vissza a mai napig, s vágyakozva, pláne munkaidőben. :D

A Pó folyó