2013. május 28., kedd

Magyar királyok diadalmenetei a középkorban



Kevéssé ismert történelmünkben, hogy a magyar királyok győzelmeik után a rómaiakhoz hasonlóan diadalmenetet tartottak. Igaz forrásaink ennek rekonstrukcióját csak a XV. század közepétől teszik lehetővé, de egyáltalán nem lehetetlen, hogy már korábban is történt ilyen. Az már az árpád-korból is datálható, hogy a magyar uralkodók hadjárataikat egyfajta szimbolikus nyitánnyal kezdték el, melynek során Fehérváron felemelték az ország zászlaját.[1]
Már Anonymus beszámol esetekről, melyek szerint a magyar vezér Árpád megünnepli hadvezéreinek sikerét:
A Salán vezérrel való megegyezést követően Árpád és övéi három napos lakomával ünnepeltek,[2] majd Attila városának elfoglalása után még nagyobb volt a dínomdánom:

„Másnap pedig Árpád fejedelem és előkelői (primates) valamennyi vitézük (omnibus militibus) kíséretében bevonultak Attila király városába. Megpillantották a királyi paloták sorát, néhányat földig lerombolva, néhányat épségben, és megcsodálták a kőépítményeket… Nagy örömükben nap mint nap Attila király palotájában lakomáztak egymás mellett ülve, kobzok és sípok édes hangzású dallamait, igricek számtalan énekét hallgatva. Az ételt és italt a vezérnek és előkelőinek aranyedényekben, szolgálóiknak és a parasztoknak (servientibus et rusticis) ezüstedényekben tálalták… Árpád fejedelem az övéivel örömében húsz napon át időzött Attila király városában; ezalatt Magyarország vitézeinek színe-java a fejedelem jelenlétében paripáikon pajzsokkal és lándzsákkal mindennap fényes tornát rendezett, a többi fiatal pedig pogány módjára íjjal és nyíllal szórakozott.”[3]

Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Anonymus egy magyar királyi diadalmenetet és az azt követő lakomát írja le, amelyet akár maga is láthatott!

Még valószínűbbé teszi a magyar királyok diadalmas bevonulását az amit Kézai ír IV. (kun) László diadalmas dürnkruti győzelmét követően:

„Mármost hogy emlékezetessé váljék László királynak ez az oly dicső és diadalmas győzelme, a cseheknek, a lengyeleknek és a morváknak örökös szégyenére és gyalázatára a pajzsokat és a zászlókat (scuta et vexilla) a fehérvári székesegyházban, a királyság székhelyén a falra fölfüggesztve mindörökre őrzik.”[4]

Ez a motívum tökéletesen azonos a XV. századi szokással, mely során a legyőzött ellenség zászlóit és hadijelvényeit kitették az új székhely, a budai vár főtemplomának a Nagyboldogasszony templom falaira.

A Boldogasszony templom (ma Mátyás-templom) Budán a Schedel világkrónikában
1444-ben az úgynevezett „Hosszú hadjárat” után Ulászló király és hadvezére Hunyadi János vajda méltán lehetett elégedett a török elleni hadművelettel, hiszen a később a törökkel kötött Szegedi béke jelentős sikert jelzett.
A magyar hadsereg Szerbiából hazafelé vonulva január 25-én érte el Nándorfehérvárat,[5] ahonnan néhány napi pihenőt és lakomázást[6] követően indult meg a vezérkar Budára. Sajnos az általában megbízhatóbb Thuróczy ezúttal elég szűkszavú:

„A vajda úr tehát… emberekben és javakban óriási zsákmánnyal megrakodva; győzelme jeléül sok ellenséges zászlót, azaz bandériumot adott át a királynak. Ezeket később a Boldogságos Szűz Máriának, Magyarország oltalmazójának ajánlották fel, s az ő – Buda városában épült – templomában függve egészen a mi időnkig az utókor emlékezetére és a Boldogságos Szűz dicsőségére tanúságot tettek azokról a nagy győzelmekről, amelyeket az ég adott a vajda úrnak. És ha a por meg a régiség nem emészti meg finom szövetüket, mind a mai napig ott függnének.”[7]

Szerencsére Bonfini sokkal bővebben informál minket az ominózus budai bevonulásról:

„Ulászló végre hosszú út után minden csapatával együtt megérkezett Görögfejérvárra[8], melyet most Belgrádnak hívnak; övéi tisztességgel fogadták, néhány napig pihenéssel és bő étkezéssel gyógyítgatta, erősítgette a katonákat meg a lovakat. Aztán átkelt a Száván, és Corvinusszal[9], a despotával[10] meg a többi előkelővel Budára ment; amikor jelentették, hogy csapataival a városhoz közeledik, a tanács utasítására a polgárság és a polgármester az összes rend és a papi testület kíséretében elébe özönlött, hogy visszatérő királyát méltóságához illően fogadja. A főpapok és a papok megálltak az első mérföldkőnél, a polgármester és a várnagy a többi tisztviselővel a nép élén továbbment, és találkozott a királlyal, akinek jobbján Corvinus és Julián,[11] balján a despota haladt; őket követték a lovaskapitányok, a lófők, a vidám és büszke katonák, akik nemcsak a fejükön, hanem dárdájukon és lándzsájukon is koszorút viseltek. A találkozáskor akkora taps és éljenzés tört ki, hogy minden visszhangzott az örömujjongástól. Dagasztotta az általános vidámságot a harangzúgás és a katonák csatakiáltása. Aztán kialakult a diadalmenet. A király előtt az előkelő foglyok hosszú sora haladt, legelöl a harámbasa, Ázsia kapitánya, legyőzője előtt megkötözötten, aki minden szemet magára vonzott; előtte vitték az ellenségtől szerzett zászlókat és a zsákmányt, amennyit haza tudtak hozni. A pápai követ és a despota között pálma alakú köpönyegben Corvinus követte őt, mert ezzel fejezték ki, hogy a király után ő is megérdemelten tart diadalmenetet. Ezeket követte a keresztesek szent serege, melyet két oldalról főpapok és tisztviselők fogtak közre; aztán a légiók folytatták a sort, melyek harsány vidámságát a Duna meg a környező hegyek visszhangozták. Ezt az egész fentebb leírt oszlopot a papok díszmenete előzte meg, akik szent öltözékben, ünnepélyesen lépegetve vitték maguk előtt a hazai szellemeket és isteneket, az istenségek aranyos, ezüstös képmásait; hálaadó szent himnuszokat zengtek a mindenható, jóságos Jézus Krisztusnak és az isteni anyának, Pannónia patrónájának; jobbról és balról mindenféle népség verte kiáltozásával az eget, ahogy versengve éltette Ulászlót és Corvinust. Amikor pedig a városkapuhoz érkeztek, a mélyen vallásos Ulászló király, tudván, hogy a győzelemnek isten a szerzője, leszállt a lóról, gyalog ment be örvendezve a városba, és a győzelmi menettel mindenekelőtt az isteni anya bazilikáját kereste föl. Miután minden oltárnál istentiszteletet tartottak, a király hálát adott mindenható védelmezőjének és az összes istennek, elhelyezte a templomban az ellenséges zászlókat meg a fegyverzsákmányt, és alul egy táblát függesztett ki, amelyen beszámolt a győzelemről, amelyet a mennyei kegyelem a törökök felett adott. Az istentisztelet után a várba mentek, a király Corvinust érdemei szerint nyilvánosan megdicsérte, hiszen az egész siker az ő virtusának és bölcsességének volt köszönhető. Érdeme szerint megdicsérte a többi főurat és kapitányt is; aztán utasította őket, hogy mindegyikük sorban függessze ki feliratos címerét ugyanazon bazilikában a főoltárnál, hogy így a mostani diadalnak megadják a méltó dicsőséget, mely táblák napjainkig ott láthatók. A diadalmenet még nagyszerűbb látványt nyújtott volna, ha bemutathatják azt a zsákmányt is, amelyet szükségből kénytelenek voltak elásni és elégetni.”

I. Ulászló (lengyelként III. Ulászló.) király síremléke a krakkói Wawelben,
király holteste nem került elő a várnai csata után, így nem nyugszik itt.

Ha lehámozzuk a Bonfini által ráragasztott reneszánsz sallangokat és antik díszítményeket, akor azt kell mondanunk, hogy a talján történetíró hitelesen adja vissza a felvonulás lépéseit. Hogy mivel indoklom ezt? Mivel ránk maradt Buda városának jogkönyve, amelyben leírják miként kell fogadni a városnak a hazatérő királyt:

„7. A királynak hadjáratból, illetőleg idegen országból való megérkezéséről

Ha az történik, hogy a király hadjáratba vonulva vagy máshova utazva huzamosabb időt tölt az országon kívül, és azután hazatér országába, és a városhoz közeledik, férfiak és asszonyok, fiatalok és öregek, az összes templom és kolostor papságával együtt, gazdagon felékesítve, körmenetben, zászlókkal és szentségekkel valamint égő gyertyákkal vonuljanak elébe. A városbíró együtt az esküdtekkel és más előkelő városi polgárokkal, akik képesek erre, mind lovagoljanak elébe, fogadják méltóképpen, majd kísérjék el a várba, ahol azután a bíró alázatosan búcsúzzon el tőle, és azután a város népével együtt térjen haza, és egész idő alatt minden templomban valamint kolostorban zúgjon az összes harang.”[12]

Egészen nyilvánvaló, hogy a budai polgárok ténylegesen is megtették 1444-ben azt amit a jogkönyvük javasol a király fogadásához, annyi az azonosság. Hasonlóképpen meséli el a magyar és lengyel katonaság diadalmas bevonulását Budára himnuszok éneklése közepette Dlugosz is XII könyvben megírt hatalmas művében.[13]
A bevonulás során mintegy 4000 török foglyot – közte 13 vezért - vonultattak fel a király menete előtt,[14] bemutatták a zsákmány értékesebb részét, a zsákmányolt zászlókat és a győztes sereg erre alkalmas része feldíszítve, felkoszorúzva felvonult a városlakók ünneplő sorfala között. A király szerényen gyalog, mezítláb vonult be a mai Mátyás-templomba, ahol elhelyezték a törökök zászlóit, majd a hadjárat során kiemelkedően teljesítő bajnokok címereit, neveit, sőt egyesek megfestett hőstetteit is. A király templomi zarándoklatát a székesegyházban elénekelt Téged Isten dicsérünk (Te Deum laudamus) zárta.

Te Deum laduamus

A győzelmet persze nem csak a legyőzött ellenségből ejtett foglyokkal lehetett demonstrálni, hanem mint az legutóbbi Mátyás török zsoldosait röviden bemutató írásunkból már említettük, az ellenségből átállt katonákkal is. Mátyás 1464-es győzelmi menetében 200 új ruhával felékesített „török” harcost vonultatott fel.
Teleki a következő személyeket határozta meg, mint olyanokat, akiknek címerét és tetteit megörökítették a templomban: Hunyadi János erdélyi vajda, a királyi hadsereg fővezére, Újlaki Miklós erdélyi vajda, Pálóczi Simon, Czudar Simon, Marczali Imre, Julianus bíboros, a lengyelek közül: Szcekoczin Péter, Schamotuli Péter, Vojnicki Pál, Tarnov János, György szerb despota.[15]


Tudunk arról is, hogy Buda vára afféle gyűjtőhelye lett az ellenségtől elvett zsákmánynak. A nándorfehérvári győzelmet követően az óriási török ostromágyúk egyikét legalábbis ott helyezték el a diadal jeleként és egész 1526-ig ott volt, míg a mohácsi győzelem után bevonuló Szulejmán szultán el nem szállíttatta onnan.

Nagyon érdekes az az epizód, amelyet szintén Bonfini örökített meg Mátyás király 1487-es bécsújhelyi bevonulása[16] során, melynek személyesen is szemtanúja volt:
Minthogy a város megadta magát hosszú ostromzár után, itt nem vonultak a győzedelmes magyar sereg előtt foglyok vagy zsákmányt hordó szekerek, hanem csak a városfalakra és a tornyokra tűzték ki a magyar király lobogóit, majd zászlókkal az élen bevonultak a magyar csapatok. A király vonult elől, akit az esztergomi érsek, Estei Hippolit követett (akinek érseki kinevezését Mátyás verte át a pápánál, hiszen a magyar főpap mindössze 8 éves volt!), majd a többi főpap. Az egyháziakat Mátyás katonatisztjei követték, akik Bonfini szerint a következőket kiabálták: „Huj-huj, győzelem! Huj-huj győzelem!”. A diadal estéjén a beszállásolt katonák megvendégelték az ostromzártól éhező helyieket, az olasz történetíró szerint volt aki a mértéktelen zabálástól felpuffadt.[17] A győzelmi ünnepséget látványos erődemonstrációként másnap nagy katonai szemle zárta.
Mátyás idején is divatban maradt az ellenségtől elvett zászlók templomokban való kitűzése, hiszen Janus Pannonius külön verset is szentelt a moldvaiaktól zsákmányolt hadijelvényeknek:

„A MOLDVAIAKTÓL SZERZETT HADI JELVÉNYEKRE,
MELYEKET A BUDAI NAGYBOLDOGASSZONY
TEMPLOMÁBAN FÜGGESZTETTEK KI

Hősi király, Mátyás, számodra a moldvaiaktól
Vette a Szűzanya el hadban e harcjeleket.
Melyek alatt eddig barbár hordák tusakodtak,
Most közlátványul függnek a szent falakon.
Ó, a vezéri erény, amely egymaga verte tulajdon
Odvuknak mélyén tönkre a thrák hadakat!
Istennő, te pedig hallgasd meg újra imáját:
Győzzön az ozmánon s hozzon ujabb jeleket.”[18]

Úgy tűnik azonban, hogy nem pusztán az ellenség zászlói kerülhettek ki a budai nagytemplom falára, hanem a győztes vezérek lobogói is. Legalábbis erre utal Janus másik epigrammája, melyet Vitéz János esztergomi érsek hadijelvényéről (signo) írt:

„VITÉZ JÁNOS ÉRSEK HADI JELVÉNYÉRŐL

Míg koronás Mátyás a szilaj Moldvát leigázta,
 János püspöknek volt hadi zászlaja ez.
Szétkergetve a vlácht a csapat meghozta urának,
ő meg a templomnak hozta el áldozatul.”[19]

Sajnos Mátyás király halála után a magyar hadisikerek száma látványosan elfogyott és 1541-ben Buda török kézre kerülésével a Boldogasszony templom mecsetté lett, az ott egykori nagyságunkat jelképező lobogók, címerek pedig az enyészeté lettek.

Corvin János herceg diadalmas bevonulása az elfoglalt Bécsbe, 1485-ben
(Philostratus korvina)

Felhasznált irodalom:


Anonymus                    Anonymus: A magyarok cselekedetei. Ford.: Veszprémy László. Bp., 2004.

Bonfini                         Bonfini Antonio: A magyar történelem tizedei. Ford.: Kulcsár Péter. Bp., 1995.

Buda város jogkönyve
Buda város jogkönyve I-II. Közreadja: Bléazovich László és Schmidt József. Szeged, 2001

Dlugosz                       Dlugosz, Jan: Historiae Polonicae I-II. Frankfurt, 1711-1712

Janus                           Janus Pannonius összes munkái. Bp., 1987.

Kézai                           Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Ford.: Bollók János. Bp., 2004.

Rázsó 1984                 Rázsó Gyula: A magyar feudális hadsereg fénykora. In: Magyarország hadtörténete két kötetben. I. Bp., 1984.

SRH                            Scriptores Rerum Hungaricarum I-II. Bp., 1937.

Teleki                          Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon. I. Pest, 1852.

Thuróczy                      Thuróczy János: A magyarok krónikája. Ford.: Bellus Ibolya és Kristó Gyula. Bp., 2001.



[1] Olvashatunk az eseményről Pauler Gyula gigantikus és mai napig alapműnek számító munkájában: Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. II. köt. Bp.: MTA, 1893. p. 548-549 III. András 1291-ben le is írja oklevelében, hogy kifejezetten a zászló kibontására ment a fehérvári egyházhoz, például: DL 49677 „elevando vexillo nostro”. Ugyanezt leírja Kézai Simon is a dürnkruti csata előtt: „Kiindult tehát Fehérvár városából, mint Mars isten fia… A királyi jelvényt fölemelte” Lásd: Kézai, 74.
[2] Anonymus: A magyarok cselekedetei, 16.
[3] Anonymus, A magyarok cselekedetei, 46. ford.: Veszprémy László Kritikai kiadás: SRH I. p. 94-95
[4] Kézai, 74. Ford.: Bollók János Latin eredeti: SRH I. p. 186
[5] Rázsó 1984, p.101
[6] Bonfini, p. 350
[7] Thuróczy 235. Az idézett rész Bellus Ibolya fordítása.
[8] Nándorfehérvár a régi magyar nyelvben is gyakran szerepelt Görögfehérvár néven, és ez átment több nyugati nyelvbe is, mint például a német. A magyarban általában a korban már Nándorfehérvár, latinul Nandoralbensis.
[9] A humanista Bonfini Hunyadi Jánost nevezi Corvinusnak.
[10] Brankovics György szerb despotáról van szó, aki jelentős sereggel segítette a magyarokat a hadjáratban.
[11] Julianus bíboros, pápai legátus (Giulianio Cesarini), a keresztes hadjárat egyik szervezője.
[12] Buda város jogkönyve,  p.306-307
[13] Dlugosz, I. p. 778
[14] Teleki, I. p. 358
[15] U.o.
[16] 1487. augusztus 17-én adta meg magát a város.
[17] Bonfini, p. 499
[18] Janus, p. 186
[19] Janus, p. 185

2013. május 24., péntek

Hogyan vizsgázzunk okosan! - viccelet és bölcselet érettségizőknek és hallgatókank

Az írásbeli érettségiknek immár vége, viszont közeledik a szóbelik kora, mikor mind az érettségizők, mind a már főiskolás és egyetemista egykori tanítványok számot adhatnak mérhetetlen, vagy legalábbis alig-alig mérhető (:D) tudásukról. Még 2004-es államvizsgánkra írtam ár humoros formába egy vizsgára felkészítő könyv pár oldalát, melyet most vicces bölcseletként igyekszem tálalni a most megmérettetésre készülő ifjúságnak. Jó étvágyat!



Vizsgázzunk okosan
Kovácsné Sipos Márta részleteihez hozzátett:

 Én (= Horváth Gábor), a szögletes zárójeles részeket.


A jó vizsgázó ezt a képességét három feltétel teljesülésének köszönheti:
-      Agyának lehető legjobb működése a vizsgázás pillanatában
-      A jó felkészülés [Ezért van olyan kevés jó vizsgázó, jeles meg még kevesebb]
-      A vizsgázás technikája
[Szerintem ide vehető: -puskázás technikája]
A vizsgára úgy kell elmennünk, mint a versenyzőnek a versenyre [doppinggal?]. Vagyis tréningben kell lennünk [de sima ing is jó!], hogy a vizsga pillanatában a vizsgázó agya a lehető legjobb teljesítményt produkálja.

A jó felkészülés

Gyakran megtörténik, hogy aki jól felkészült, csak közepesre vizsgázik [adná az ég!], de az is előfordul, hogy egy kicsit rosszabbul felkészült vizsgázó nagyon jó eredményt ér el [lásd: a tételhúzás megbundázása címszó!]. Ez nem feltétlenül a véletlen szerencsén múlik [bizony hogy nem, lásd puskázás címszó!], hanem a vizsgázás pillanatában a jó agykondíción. A megfelelő felkészülés és a jó agyműködés két fontos tényező, amelyeknek együttes megléte szükséges a vizsga sikeréhez.
  A vizsgára pihenten kell menned. Téves az a feltételezés, miszerint többet tud, aki az utolsó pillanatig tanul [még kevésbé, ha akkor állt neki]. Gyakran ennek éppen az ellenkezője tapasztalható.
  A vizsgától való félelem, a vizsga sikerén való tépelődés nagyon zavarja a nyugodt felkészülést, ezért árt a vizsga sikerének.
A vállalt nehéz feladattól, vagyis a vizsgától való félelem ösztönözhet a cselekvésre [pl.: tanár megvesztegetése, puska írása, stb.], de akadályozhatja is a tanulás folyamatát. Ez függ a félelem mértékétől és a személyes lelki teherbíró képességtől. Ha bízol saját erődben, félelmed csak lámpaláz lesz. Ne is törődj vele! A legjobb színészek, sztárok is lámpalázasak, mégis sikert aratnak! [Igaz ők egy jelenetet felvehetnek tízszer is, ha nem sikerül. Ez egy vizsgánál nem feltétlenül van így. És az ösztöndíjad sem mérhető a gázsijukhoz.]. Ne aggasszon tehát idegességed a vizsga napján, ne ess pánikba tőle! Hiszen nincs is semmi okod a pánikra [legfeljebb pálinka], ha készültél! Ha pedig nem vagy felkészülve kellőképpen [az esetek 99.9%-a, emberiség mínusz stréberek], a pánik nem segít, hanem inkább ront a helyzeten.
  Ugyanez mondható el az önbizalom hiányáról is. Tehát határozottan kerülnöd kell, hogy rossz véleménnyel légy saját magadról [erre vannak mások]. Gondold csak végig: hogyan leszel képes meggyőzni felkészültségedről bárkit is, ha te magad sem hiszed el?! A szavakon túli, úgynevezett metakommunikációd sikered ellen dolgozik majd. Ugye nem ezt akarod [nem hát, hanem egy forró csokit…]! Itt az ideje tehát belátni, hogy az iskolai tananyagot nem zsenik számára találták ki [nem, ahhoz a zsenialitás valóban kevés]. A pozitív hozzáállás sokkal fontosabb, mint hinnéd. A lényeg, hogy a kudarc lehetősége meg se forduljon a fejedben [erre a kudarc után is lesz idő], ha valóban megdolgoztál a sikerért.

A jó agyműködés

Mit kell tenned annak érdekében, hogy tested, lelked és agyad a lehető legjobb állapotban legyen vizsga idején?
1.    Egy nappal (de ha ezt túl soknak érzed, akkor is legalább fél nappal) a vizsga előtt már ne dolgoztasd az agyad [nézz valóságshowt!]. Mit jelent ez? Legfőképpen azt, hogy agyadat ne terheld semmiféle fárasztó tevékenységgel. És tartózkodj a szabadban, friss levegőn. Nagyon jót tesz egy nem túl fárasztó kirándulás [ne most akard meghódítani a Mount Everestet!], a barkácsolás [bár agyonkalapált ujjakkal nehéz lesz másnap írni], a röplabdázás, a kosárlabdázás, az evezés vagy az úszás [a tananyag tengerében]. Arra azonban ügyelj, hogy ne legyen mindez túl fárasztó! Az nem fog a vizsga sikeréhez hozzájárulni, ha alig tudsz bevánszorogni az iskolába [inkább jelents beteget és megúszod a vizsgát]… A lényeg: a vizsga előtti napot töltsd szabad levegőn, könnyű fizikai mozgással. Utána moziba is mehetsz, de csak vígjátékra! Más műfajú előadás túlságosan lekötne! [A darabolós gyilkos III. túlságosan hasonlítana a következő napi vizsgára.] A vizsga előtti napon lehetőség szerint kerüld az érzelmi megrázkódtatásokat, mert azok veszélyeztetik a másnapi sikert [Tehát hagyd ki az aznapi Vad Angyal, Izaura és Rosalinda-adagot. Istenem hát van előnye is a vizsgának!].
2.    A vizsgát megelőző este fordíts egyetlen órát [majd fordítsd vissza], (de ne többet) arra, hogy átnézd annak a tárgynak a vázlatait, amiből vizsgázol. Semmit se ismételj át! Csak gyorsan nézd át a vázlataidat [feltéve, hogy létezik ilyen…]. Kizárólag a legfontosabb címszavaknál és azon részeknél állj meg, melyeket érzésed szerint legrosszabbul tudsz [és ez hogy fér bele egy órába…?].
3.    A vizsga napján kipihenten kelj fel. Ehhez arra van szükség, hogy előző esti program után időben térj nyugovóra [Ágyő Romkert disco!], és az éjszakát alvással töltsd. Eszedbe ne jusson ebből a célból valamiféle altató vagy nyugtató gyógyszerhez folyamodni! Biztos lehetsz benne, hogy visszaütne: valószínűleg félálomban, lelassult agyműködéssel vennél részt a vizsgán. Ez pedig nem sok sikerrel kecsegtető állapot… Ha a vizsga helyszínétől nem laksz túl messzire, menj gyalog, sétálj egy kicsit, a szokásosnál korábban indulj [és másik irányba…]. Az viszont, hogy egy vagy két órával előbb bemenj az iskolába és társaiddal együtt izgulj, teljesen felesleges [hacsak az aktuális pletykákat nem akarod megtudni].
4.    Ha a szóbeli vizsgán van rá lehetőséged, igyekezz az elsők közt lenni! [a tolakodás helye tehát nem a busz]. A vizsgára való hosszú várakozás nagyon fárasztó [pláne ha eleve Utóvizsga várható].
5.    A vizsgára vidd magaddal a tanuláshoz használt vázlataidat, füzeteidet és könyveidet! Nem azért ajánlom ezt, hogy vizsga alatt titokban beléjük pillants, hanem azért, hogy [kimásold belőle?!] biztonságban érezd magad. Tekintsd őket kabalának, a puskázásnak pedig még a gondolatát is hessegesd el magadtól! [Így van, ne is gondolkodj, cselekedj!] Előfordul, hogy a vizsga előtt nem jut eszedbe egy tanult név, egy dátum, egy fontos esemény vagy éppen egy képlet [hogy fiú netán lány vagy-e]. Sokkal könnyebben eszedbe jut, ha tudod, hogy bármelyik pillanatban megkeresheted a vázlataidban. Ez megnyugtató hatással lesz rád. [az kevésbé, hogy benn vizsgakor ez nem igaz]
6.    Visszatérve a puskákra, ezek – az általános véleménnyel ellentétben – nem segítenek, hanem zavarnak [Ekkora baromságot…]. Azért, mert puskázás közben nem a saját munkádra számítasz, nem a meglevő ismereteid felhasználására építesz [és ha nincs is mire???]. Ezzel egyben felfüggeszted az önálló gondolkodást is. Emiatt gyakran előfordul, hogy aki azért puskázik, mert keveset tud, sokkal jobban vizsgázna puskázás nélkül. [Ez csupán feltételezés, nem bizonyított!] Tehát bízzál magadban, tudásodban és képességeidben, és ne hagyatkozz arra, hogy a puskád majd helyetted gondolkodik! Mellesleg abban sem lehetsz biztos, hogy puskázásod észrevétlen marad [cö-cö-cö amatőr!].
7.    Ha az adott vizsga túl „szertartásosan” zajlik le [füstölő, fáklya, véres kés, áldozatnak te], vagy erős félelem vagy idegesség lesz úrrá rajtad, próbáld a helyzeted külső figyelőként szemlélni! [sok újraélesztettnek vannak hasonló emlékei]! Ez az egyik legjobb módszer arra, hogy kiszabadítsd magad a környezeted hangulati hatása alól. A vizsga előtt nagyon tápláló reggelit egyél, sok édességgel [nekem a francia krémes jött be]. Bár a szellemi erőfeszítés nem igényel túlzottan sok energiát, az „idegi” erőfeszítés mégis lényegesen többet. A vizsgákon nagy idegfeszültségben kell dolgoznod. Erre pedig fel kell készítened magad.
8.    Az egyes vizsgák közti szüneteket – különösen ha csak 1-2 naposak – úgy kell felhasználnod, hogy ki kell kapcsolódnod a tanulásból, pihenned kell: nagyjából azonos módon, mint a vizsga előtti napon. Ha a szünetek ennél hosszabbak, az időt tanulásra is érdemes kihasználni. De egy-egy vizsga letétele után a nap hátralévő részét feltétlenül pihenéssel kell eltöltened. Ilyenkor megnézhetsz egy komolyabb filmet is [Apokalipszis most, meg a vizsgán is], és megengedheted magadnak a lelki megrázkódtatások luxusát [Ó Rómeó, miért vagy te Rómeó? vagy eljött a szappanoperák ideje].

A szóbeli vizsgák

Nagyon gyakori, hogy valaki vizsgázás közben tudásának csak töredékét használja fel. Jóval később, felelés után jut eszébe, hogy még mi mindent elfelejtett elmondani. Miért nem mondta? Elsősorban azért, mert agya a felelés pillanatában nem jól működött elég jól. Nem sikerült figyelmét kizárólag arra összpontosítania, amiről beszélnie kellett volna. Néhány tanács:
-      Amikor felelsz, próbáld figyelmedet csakis a kifejtendő kérdésre összpontosítani: mit tudsz erről a témáról [már ha tudsz valamit erről a témáról… ha nem lásd: rizsa a semmiről, avagy hogyan keverjek a mondandómba oda nem illő gondolatokat hitelesen fejezet!]!
-      Gondolj kizárólag feleleted tárgyára! Ne kalandozzon el a figyelmed [Az előtted ülő szőke cicababa helyett valami semlegesre teszem azt, a Clorox fertőtlenítő környezetre gyakorolt hatására]! Ne most foglalkozz azzal, hogy milyen osztályzatot fogsz kapni, mit mond majd a tanár, mit mondanak az osztálytársaid! Ilyenkor csak egyet tehetsz: elmondasz mindent, amit a témáról tudsz.
-      Ne engedd eluralkodni magadon a félelmet! Jó, ha tudod: mindenféle félelem gátolja agyad tevékenységét. Valamennyi érzelem közül a félelem a legbénítóbb hatású. Nagyon rossz hatása van reakcióinkra és emlékezetünkre. Aki fél vizsga közben, az csak nagyon keveset képes tudásából megmutatni.
-      Ne figyelj a súgásra! [arra figyelj ki súgja, ez határozza meg a súgás értékét] Ha elkezdesz a súgásra figyelni, agyad szinte automatikusan abbahagyja az önálló munkát. A súgásra figyelés azt jelzi: nem bízol magadban, azoknak az ismereteknek sem veszed hasznát, amikkel rendelkezel.
1.    Agyad működésének eredményessége függ a testtartásodtól is. Ezért állj vagy ülj egyenesen, lazán, szabadon és felemelt fejjel…Így hangosan és könnyedén kezdhetsz beszélni. Időnként nézz komolyan és egyenesen a vizsgázó szemébe [boszorkányok, kígyóbűvölők és szemmel verők előnyben]! Ne kerüld a vizsgáztatók tekintetét, nézz a szemükbe, ezúton is kaphatsz némi biztatást, megerősítést. [Na erre mérget nem vennék! A vizsgáztató szeméből sokkal gyakoribb a KSH statisztikái szerint : 1. maró gúny (27,8%), 2. káröröm (22,5%), 3. „most kicsinállak te szemét”-nézés (17,6%) és a 4 .„Hehe-nem figyeltél az órámon, most én nem figyelek rád”- vigyor (12,9%)]
2.    Öltözz kényelmesen, hogy a körülményekhez képest jól érezd magad. Ez nagyon fontos. Ruhád azonban ne legyen sem túl kirívó, [férfitanárok azért biztosan elnézik mind a mély dekoltázs, mind a miniszoknya használatát, pláne a nem-használatát…] sem túlságosan hétköznapi.  

2013. május 18., szombat

Első világháborús felelősség kérdése új megvilágításban


McMeekin, Sean: The Russian Origins of the First World War. 
Cambridge, 2011.


Még 2011-ben jött ki egy orosz levéltári dokumentumokra hivatkozó meglepően újszerű kiadván, amely az I. világháború felelőségét is kimerítően tárgyalja, ráadásul eddig fel nem használt források segítségével.[1] Sean McMeekin elsősorban az Oszmán birodalom témakörében jeleskedik, de e téma perifériájaként orosz levéltárakban is kutakodott, mint például a Orosz Állami Hadtörténeti Levéltár (RGVIA) és a Orosz Birodalmi Külpolitikai Levéltár (AVPRI). Ezen kutakodásai között talált több olyan dokumentumot, amelyek átírják azt a hagyományos nézetet, amely például az orosz külügyminiszter, Szazonov emlékiratain alapul.

A hagyományos nézőpont olyannyira átitatta a történetírást, hogy még a XXI. Század elején is ugyanazokat a kliséket veszik elő, amit az 1920-as években megállapítottak a győztesek:
- Szerbiának nincs köze/alig van köze a merénylethez, melyet egyébként is a monarchia állampolgárai követtek el.
- Az osztrák-magyar állam ultimátuma elfogadhatatlan volt.
- Németország akarta a háborút, így biankó csekket adott szövetségesének, amely élt a lehetőséggel.

Ennek oka elsősorban az, hogy végtelenül kényelmes a nyugati világ számára. A II. világháborút Németországhoz kötni annyira egyszerű, hogy akkor már miért ne lehetne egyben az első háború felelősségét is ott tartani.[2]

Talán 12 évvel 2001. szeptember 11. után ideje lenne átgondolnia, hogy ha az USA jogosan indított háborút Irak és Afganisztán ellen a terrorizmus pártolásáért, akkor az Osztrák-Magyar Monarchia szintén jogosan tartotta casus belli-nek a trónörökösének meggyilkolását. Vagy ha ez utóbbi nem volt jogos, akkor Amerika támadása sem! Harmadik lehetőség nincs. Már csak ezért is vizsgálni érdemes, hogy az a tradíció, mely szerint a Nagy Háború felelősei kizárólag német illetve osztrák-magyar körökben keresendők.

McMeekin kötete felhívja a figyelmet rá, hogy az Orosz birodalom igencsak agresszív állam volt – sokkal inkább, mint a Monarchia -, ráadásul külpolitikáját az a Szaonov irányította, aki Konstantinápoly elfoglalásáról álmodozott. Nem mintha ez új lett volna az orosz külpolitikában. McMeekin szerint azonban Szazonov kellően ravasz volt ahhoz, hogy a franciákat, akik eredetileg nem akartak a Balkánért világháborút kockáztatni, beleugrassa abba. Szazonov emlékiratait a szerző több fontos ponton hitelteleníti, bebizonyítva, hogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy azt utólag leírta. Olyan egyértelmű, de leírva mégis a nyugatiak számára minden bizonnyal új dolgot is kimond, hogy természetesen Németország és a Monarchia militarista államok voltak (utóbbin én azért vitatkoznék), de bizony az Antant hatalmak is! Szazonovék McMeekin szerint tudatosan rángatták Európát egy nagy háborúba egy kellő időben megindított titkos mozgósítással (amely nem lehetett olyan titkos, hogy ne érje kihívásként a Schlieffen-tervvel kényszerpályán lévő németeket), amely aztán dominóként hozta magával a mozgósításokat és a kataklizmát.

Úgyhogy bármennyire is szidják az egyébként valóban felületes és kalandor Pozzit,[3] mégis úgy tűnik rátapintott (vagy inkább ráhibázott) a valóságra: Oroszország kezdte meg az I. világháborút kirobbantó mozgósítási hullámot. Igaz a pontos dátumot nem találta el, hiszen Pozzi a titkos mozgósítást július 24-re tette,[4] a McMeekin által megállapított 25-e helyett.[5]

Így viszont egész más színben tűnik fel az ominózus kijelentés, melyet 24-én délelőtt az orosz külügyminiszter az osztrák-magyar nagykövetnek a szerbeknek átadott ultimátum ügyében: „Tudom, miről van szó. Háborút akarnak Szerbiával!... Tűzbe borítják Európát.”[6] Úgy tűnik Szazonov ezután döntötte el a mozgósítás – és ezáltal – a háború elindítását.
Hogy az oroszok azonnal nem egy Monarchia, hanem egy totális háború kezdetét döntötték el, az abból is kitűnik, hogy a délután 15 órakor összeülő minisztertanács elhatározta 4 katonai körzet és a fekete-tengeri, valamint (!) keleti-tengeri flottájának mozgósítását az események alakulásától függően.[7] Azt talán aligha kell magyarázni, hogy a keleti-tengeri hajók mozgósítása nem a Monarchia ellen szólt! McMeekin azon felfedezése, hogy az orosz mozgósítás már 25-én titokban megkezdődött, megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy az oroszok döntöttek elsőként úgy, hogy itt nem lesz pusztán egy osztrák-magyar-szerb konfliktus. Ez azt is jelenti, hogy úgy érezték a néhány nappal korábbi francia-orosz csúcson kellő biztosítékot kaptak arra, hogy Franciaország is felsorakozik mellette.

Így egyértelműen összeomlik az álláspont, hogy Oroszország nem akart háborút 1914 nyarán, és Szerbiát igyekezett visszafogni egy túl heves elutasítástól az ultimátum kapcsán. Galántai azon megjegyzése könyvében, hogy bár nem ismertek az orosz és francia tárgyalások feljegyzései, mégis világos, hogy a két szövetséges ki akarta tolni az összecsapás idejét még jó pár évvel,[8] egész egyszerűen téves! Legfeljebb a franciákat megtévesztették az oroszok – megjegyzem Pozzi is ezt állította, így megint nem tévedett! -, de a medve kétségtelenül elindította a lavinát.

Igazán figyelemreméltó, hogy McMeekin orosz forrásokon alapuló könyve még mindig arra késztet egyes nyugati véleményezők elkenjék ezt a felelőséget, hiszen a kötetről recenziót készítő Lucien J. Frary azt az elképesztő konzekvenciát vonja le, hogy „…Szazonov idején az orosz vezérkar azt állította, hogy a mozgósítás egyenértékű a háborúval. Az általános mozgósítás tehát harci cselekmény volt a két német állam ellen. Ám az idő drága árucikk, és az orosz vezetésnek nem volt oka, hogy elhalasszák az elkerülhetetlent. [kiemelés tőlem].”[9]
Persze kérdés, hogy valóban elkerülhetetlen volt-e, elvégre 1914 előtt sokkal súlyosabb konfliktusok is voltak, amelyet a politikusok és diplomaták higgadtsága megóvott attól, hogy világháborúba torkolljanak. Mellesleg talán ezt a marxi filozófiából eredeztethető axiómát a történelmi sorsszerűségekről ideje lenne lassan száműzni oda, ahova való, vagyis a történelem szemétdombjára. A történelmet emberek „csinálják”, a döntéseket emberek hozzák, nincs itt semmi elkerülhetetlen, csak döntés van és következmény. Ráadásul, ha elkerülhetetlen volt, akkor a veszteseket miért ültették annyi éven át szégyenpadra és alázták meg elfogadhatatlan békefeltételekkel?
Mellesleg kíváncsi lennék, mikor jön el az idő, mikor majd eszébe ötlik valamelyik kutatónak, hogy a legnyilvánvalóbbra gondoljon: Szerbia felelősségére.

Magyarországon eddig nem nagyon hallottam a könyvről, arról pláne nem, hogy esetleg fordítás készülne belőle, pedig hát két kézzel kellene kapálóznunk bizonyítékok után, hogy végre lemossuk magunkról a bűnös nemzet képét...




[1] McMeekin, Sean: The Russian Origins of the First World War. Cambridge, 2011.
[2] McMeekin, p.43. Itt példát hoz egy új 2004-ben kiadott a háború eredetét taglaló műből, amely csak egyszerűen a német katonai vezetők világuralmát adja meg okként.
[3] Egy Ablonczy Balázzsal készült HVG interjúban került szóba, ahol Ablonczy leveszi róla a keresztvizet is, több-kevesebb joggal: http://hvg.hu/tudomany/20100603_trianon_ablonczy_balazs Letöltve: 2013.05.18.
[4] Pozi, Henri: Századunk bűnösei… ford.: Marjay Frigyes. Bp., 1936. p. 26.
[5] McMeekin, p. 63.
[6] Galántai József: Az I. világháború. Bp., 2000. p.113.
[7] Galántai, p. 113-114.
[8] Galántai, p. 112-113.
[9] Frary, Lucien J.: Review of McMeekin, Sean, The Russian Origins of the First World War. H-Russia, H-Net Reviews. February, 2012. Interneten: http://www.h-net.org/reviews/showrev.php?id=34716 Letöltve: 2013.05.18.

2013. május 15., szerda

Jövőnk: Made in Japan



Itó Projekt (Itó Szatosi): Harmónia


Bp. : Ad Astra, 2012. 312.o.



Nem vagyok a japán kultúra nagy rajongója, úgyhogy egyszerre vártam (mint disztópia) és egyszerre tartottam (mint japán) a Harmónia címet viselő futurisztikus lélektani krimitől, amely így utólag igazi gyöngyszem. Gyöngyszem, de nem egy a sok egyforma gyöngyből álló gyöngysoron, hanem egy különleges darab, egy fekete a sok fehér mellett. A könyv cuki kis borítója egy vérszomjas ragadozót takar, amely hangulatával beborítja az olvasót és képes belőle kiszívni azt a kis derűt és jó hangulatot, ami még fellelhető a mi modern utópiánkban. Kevés ilyen megragadó atmoszférájú kötet bolyong a mai könyvpiacon, és ez az atmoszféra mélységesen nyomasztó. Kemény kis regény ez. Barbie babáknak semmiképpen sem ajánlott és olyanoknak sem, akik képtelenek a szomorú reménytelenséget kívülről, kellő távolságról nézni.

Itó Szatosi (Az Itó Projekt felvett álnév) egy mérhetetlenül boldogtalan szép új világot tár elénk, amely belefullad az egészég és a politikai korrektség óceánjába, olyan jövőt dob ránk, amely sterilizáltságával és gondtalanságával öli meg az emberi tudatot szép lassan. Az uniformizált világ mostanában sok disztópia témája – legutóbb Ben Eltonét olvastam -, nyilván nem ok nélkül ragadja meg az írókat ez a lassan valóban alakot öltő rémkép. Szatosi főszereplője, az elektronikus visszaemlékezéseken keresztül megismert Kirie Tuan ebből a közegből menekülne két barátjával. Vezetőjük Mihie Miach kiterveli, hogy még azelőtt fellázad a ökormányok uralta világ ellen, mielőtt felnőttként belé telepítik a WatchMe nevű nanotechnológián alapuló rendszert, amely állandóan tájékoztatja a központi hatóságokat az egészségi helyzetéről és amely ezáltal uniformizálja az embereket. Minden ember ugyanakkora súlyú, magas, bőrszínű, stb. Mihie a lázadásnak csak egy módját tudja kitalálni, megsemmisíteni az egészségmániás világ által óvott értéket, azaz saját magát. A hármas öngyilkossági kísérlet azonban csak Miach számára sikerül, Kirie Tuan túléli és kénytelen szembenézni a sorsával. Azonban az ideálok világába atombombaként csap egy televíziós adás, amelyben egy titokzatos csoport azzal fenyegeti az emberiséget, hogy aki nem öl meg valakit egy héten belül, azt az összes emberre felinstallált egészségellenőrző rendszer segítségével likvidálják. Tuan, mint spirálcenzor nyomozni kezd, amely során érdekes felfedezésekre jut.

A kötetnek a már említett borús hangulata az első számú erénye, ebben alig akad párja. Az írói megoldások (időbeli ugrálás, html-es betoldások) már problematikusabbak a konzervatívabb könyvmolyok számára, bár nem tudom mennyi ilyen sci-fi fanatikus lehet… Különösen a HTML-ben kódolt részek azok, amelyek megriaszthatják a kötetet kézbe vevő potenciális olvasót, holott gyorsan hozzászoktam és a mű végén az egész értelmet kapott. Ezt az egyébként zseniális ötletet ezért kissé kétélűnek érzem. A karakterek árnyaltak (nem mintha sok lenne belőlük), az események végiggondoltak, logikai bukfencre nem emlékszem. Egyébként inkább filozófiai gondolatébresztő a könyv, mintsem kalandot kalandra halmozó izgalmas eseménytörténet. A feszültsége köti le az embert, amely minden oldalon árad.
Az Ad Astra kiadásai úgy érzem, hogy az ország legszínvonalasabb könyvei közé tartoznak nyomdászati és kötészeti szempontból. A Harmónia ugyan fűzött könyv, de eddig jól bírja a strapát. A borító érdekes, én a főszereplőt nem olyannak képzelem el, mint ott ábrázolva vagyon, de egyáltalán nem rossz. Szép és minőségi kiadvány lett.

Összességében igazán kiváló kötetet olvashattam, az ilyeneket tényleg érdemes kiadni és minden dicséretet megérdemel az a kiadó, amely ilyen fajsúlyos – és nem populáris – könyvet ad az emberek kezébe, nem valami agyonreklámozott bóvlit.

Osztályzat: Nyolc társadalmi pont a tíz társadalmi pontból.
8/10

2013. május 11., szombat

Mátyás király török zsoldosai


Gyakorlatilag minden magyar ismeri Hunyadi Mátyás legendás Fekete seregét, hiszen általános iskolás korunkban már hallunk róla mesékben, majd a történelem tanítás folyamán. A történészek fantáziáját szintén megmozgatta ez a XV. században nagyon sikeres és kissé rejtélyes alakulat. Bár voltak kutatók, akik szerint a Fekete sereg túlnyomóan magyar volt, mára azért elfogadott lett, hogy maga a klasszikus zsoldos had – de nem Mátyás egész hadserege – túlnyomórészt cseh és német katonákból állt. Ugyanakkor célszerű a Fekete sereget nem összekeverni Mátyás hadseregével, amelynek csupán egy része – mégpedig kisebb része – volt. A haderő zömét ugyanis kétségtelenül a Magyar korona fennhatósága alatt lévő területeken élő területekről származó harcosok adták, akik nyelvileg ugyan sokfélék voltak, de magyarságuk az adott korban aligha volt megkérdőjelezhető, hiszen ez nem nyelviséget jelentett abban az időben. Voltak Mátyásnak rác huszárai, felvidéki szláv és német zsoldos gyalogosai, székely könnyűlovasai, jól képzett magyar nehézlovasai, és meglepő módon török csapatai is.

I. Mátyás király, a Thuróczy krónikában

Most ez utóbbiakról írnék pár szót.

Mátyás mindig szívesen fogadta, ha ellenségei meghódolnak és csatlakoznak hozzá, ezáltal erősítve meg saját erejét. Az uralkodói kegyesség így még hasznára is vált. Elég ilyen esetként olyan jeles parancsnokokat sorolni – akik sok esetben egyébként a haramia és a katona fogalma közé sorolandóak -, mint Hag Ferenc, Svehla vagy a legismertebb: Giskra János.

A király 1463 karácsonyán tett szert török zsoldosokra, mikor Jajca megadta magát kéthavi ostrom után 1463. december 26-án. A török helyőrség parancsnoka, Juszuf harambég személyesen ment át tárgyalni a feltételekről Mátyással. Eleinte a török parancsnok szabad elvonulást kért a várért cserébe - minden vagyontárgyukkal és foglyukkal -, de Mátyás a foglyok kérdésében semmiképpen sem engedett, hiszen állítása szerint az ő kiszabadításukra érkezett. Végül az a megállapodás köttetett, hogy a török őrség azon része, amelyik beállna Mátyás katonái közé zsoldért, az megteheti, aki nem, az pedig elvonulhat vagyonával.[1]

Mátyás maga így ír arról, hogy miért ajánlotta fel a török katonáknak a zsoldba állást: „… Körülbelül négyszázan maradtak meg [a védők]; aki közülük harcképes és fegyverforgató volt, azt magammal vittem, hogy mint szolgáimnak jó hasznukat vehessem.”[2]

Egyébként jellemző rá, mint emberre, hogy az ellene oly sokáig hősiesen kitartó török helyőrség katonáit értékelni tudta. Érdekes adalék Jajca elfoglalásához, hogy a török oldal történetírói elfeledkeznek arról, hogy milyen sokáig védték a várat Juszuf és emberei, mivel árulónak írják le őt (ez tulajdonképpen igaz), aki gyorsan (ez viszont nem igaz) átjátszotta a várat a magyaroknak.[3] Nem csoda, ha Juszuf harambasa nem akart visszatérni szultánjához, bármilyen hősiesen is harcolt, hiszen a nagy fontosságú vár eleste után minden bizonnyal ő lett volna a bűnbak.
De nem csak Jajcából kerültek át török katonák a magyar oldalra, hanem a környező várakból is, amelyek a fő erősség eleste után gyorsan megadták magukat. Ilyen vár volt Zvecsaj is, amelyet a később történetét megíró szerb származású janicsár, osztrovicai Konstantin Mihailovic védett 50 janicsárjával és 30 egyéb harcossal.[4] Ő így ír arról, mi történt a megadás után:
„Jajczából és Zvecsajból csak igen kevesen tértek vissza Törökországba, mert Mátyás a maga számára akarta őket megtartani. Én dicsértem az istent, hogy becsülettel megint keresztény uralom alá jutottam.”[5]

Gentile Bellini rajza egy XV. századi janicsárról

Sajnos a Mátyáshoz pártolt törökök közül mindössze kettőt ismerünk „név” szerint, egyik a már említett jajcai vár parancsnoka, Juszuf harambasa,[6] a másik pedig maga Konstantin Mihailovic janicsár. Utóbbi esete egyben jelzi, hogy nagy igazsága lehet B. Szabó Jánosnak, mikor arra gondol, hogy ezek a helyőrségek igen jelentős részben nem szó szerint értendő törökökből álltak, hanem nagyrészt inkább különféle balkáni népekből, elsősorban szerbekből.[7]

Mátyás jól bánt új zsoldosaival, első bevetésük azonban inkább látványosság volt, semmint katonai feladat. Ahogy Bonfini írja, a török foglyok-átállók emelték koronázásának fényét, Budára vonulásakor:
„A harámbég kétszáz lovassal követte a királyt, és koronázásának fényét a friss győzelem tanúságával emelte.”[8]
A gyakran tévedő olasz ez esetben igazat mond, hiszen Thuróczy is megerősíti:
„A török császárnak összes katonáját, akiket e váraknak őrzésére udvarából rendelt oda [Boszniába], s akiket a magyarok kardja el nem pusztított, kegyébe és fennhatósága alá fogadta, ragyogó bíbor ruhába öltöztetve magával hozta őket; pompás és újfajta győzelmet aratott.”[9]

Török lovas, XV. századi oszmán miniatúra

A koronázás dicsfényét emelő törökök sorsa sajnos számomra egyelőre ismeretlen. Minden bizonnyal harciasabb feladatokat is kaptak. Ostrovicai Konstantinról tudjuk, hogy csak rövid ideig szolgálta Mátyást, aztán tovább állt. Mindenesetre egy korabeli leírás szerint marcona harcosok voltak ezek, akik jó szolgálatot tettek a magyar uralkodónak. Létszámukról a Bonfini által említett 200 fő elfogadhatónak látszik, hiszen Mátyás levele a 400 magát megadó jajcairól nem áll ezzel ellentmondásban. Esetleg valamivel több lehetett a más várakból átállókkal, de mindenképpen pár százra saccolható. Ezek lovasok voltak, mint Bonfini említi, így alighanem könnyűlovasként alkalmazta őket a későbbiekben. Sajnos további sorsukra nézve egyelőre nem találtam sem okleveles, sem krónikás adatot, de lehet csak elkerülte a figyelmemet. Az biztos, hogy még 18 évvel később,1482-ben is voltak török zsoldosok Mátyásnál, hiszen Hainburg bevétele után ezt tapasztalta Galeotto Marzio a magyar király táborában:
„…különféle nyelveket hallhatott az ember, mert ráczok, törökök, csehek, németek, lengyelek voltak a táborban”[10]


Jegyzetek:



[1] Bonfini: A magyar történelem tizedei. Bp.: Balassi, 1995. p. 412.
[2] Mátyás király levele II. Pius pápához, 1464.I.27. In.: Mátyás király levelei, 1460-1490. Bp.: Szépirodalmi, 1986. p. 25.
[3] Nesri: Az Oszmán-ház története. In.: Török történettírók I. Bp., 1893. p. 68.
[4] Egy janicsár emlékiratai vagy Osztrovicai Konstantin török krónikája. In.: Thallóczy: Jajcza (bánsáőg, vár és város) története, 1450-1527. Bp., 1915. p. 321.
[5] Uo. p. 322.
[6] Juszuf nevét Konstantin Mihailovic őrizte meg, a magyar és nyugati forások egyszerűen tisztsége után harámbégnek nevezik. Lásd: Konsztantin Mihály török krónikája a XV. századból. In.: Századok, 1876. p. 419.
[7]B. Szabó János: A huszárság megjelenése Magyarországon. In: Rex Invictissimus. Bp., 2008. p. 147.
[8] Bonfini, p. 412.
[9] Thuróczy: A magyarok krónikája. Bp.: Osiris, 2001. p. 329.
[10] Galeotto Marzio: Mátyás király találó, bölcs és tréfás mondásairól és cselekedeteiről. Bp.: Lampel, 1901. p. 40. Elektronikus kiadása: http://mek.niif.hu/06200/06210/06210.pdf - letöltve, 2012.III.17-én.