Ezt nem lehet megosztatlanul hagyni:

Komment nélkül, éljenek az 56-osok!

Amerikai hírszerzők Győrben, 1956 október 29-én

Az Egyesült Államokat természetesen érdekelte mi történik 1956 október 23-át követő napokban Magyarországon (annyira azért persze nem, hogy megkockáztasson egy beavatkozást), így az amerikai hírszerzés is megtett mindent, hogy hiteles információkat szerezzen. Október 29-én végül két bécsi székhelyű amerikai hírszerző (vagy tényleg csak utasok, akik aztán beszámoltak a tapasztaltakról?) bejutott Magyarországra. Ők először éppen Győrben tapasztalhatták meg a magyar lélek akkori állapotát.

Most az ő beszámolójukat olvashatjuk szabad fordításban, amely kicsit minket is visszavisz nagyapáink korába. A jelentés korábban titkosított volt, de mára feloldották. Az iratcsomót, melyben a jelentés olvasható a 66. Kémelhárító Hadtest Csoport (66^th Counter Intelligence Corps Group) készítette az INSCOM (Intelligence and Security Command, azaz Hírszerző és Biztonsági Parancsnokság) számára a magyar forradalomról. A kérdéses jelentés az akta 19-34. oldalain olvasható. Ebből most elsőként a Győrre vonatkozó részeket közlöm. Az akta megtalálható az amerikai védelmi minisztérium (Department of Defence) anyagai között.

Az amerikai 66. Kémelhárító Hadtest Csoport jelentése, 

1956. november 2.

Következik egy beszámoló két amerikai utazóról, akiknek sikerült bejutnia Budapestre hétfő este és akik visszatértek Ausztriába, átlépve a magyar határt Nickelsdorf és Hegyeshalom között 1956. október 30-án kedd este. Ők ezt mesélték nekünk:

„A következők történtek velünk, miután Bécsben meghallottuk a magyar forradalom hírét. Úgy hallottuk, hogy lehetséges magyarokkal beszélgetni Nickelsdorfnál, így odahajtottunk és többekkel beszélgettünk. Amit ott láttunk és hallottunk, az meglehetősen zavaros volt. Így úgy döntöttünk, hogy magunk járunk utána, hogyan és miként mennek a dolgok ott valójában. Október 27-én szombat délután sikerült engedélyt szereznünk, hogy az osztrák határátkelőhelytől a magyarig hajthassunk, és néhány percig beszélgettünk ott a magyar hazafiakkal, a Vöröskereszt dolgozóival, és a magyar nemzeti egyenruhás határőrökkel, akik piros-fehér-zöld karszalagot hordtak, de nem tudtunk átjutni Magyarországra. Ugyanekkor két konvojnyi újságírót és vöröskeresztest beengedtek, de minket nem. 28-án és 29-én újra megpróbáltuk, de ugyanaz történt. Érvényes magyar vízumra lett volna szükségünk, amelyet azonban Bécsben nem lehetett szerezni, mivel a magyar legátus zárva volt. Beszéltünk a Magyar Vöröskereszt különféle dolgozóival, akik ellátmányért jöttek. Segítségükkel nyomást gyakoroltunk az osztrák határőr tisztekre, végül engedélyt kaptunk a Nickelsdorfnál szolgálatban álló osztrák parancsnoktól, hogy áthajthassunk a magyar oldalon lévő sorompóhoz. Ahogy a sorompó felé közeledtünk, felemelték azt, hogy átengedjék a Magyar Vöröskereszt teherautóit. Ekkor egyszerűen áthajtottunk Magyarországba. Talán egyszerűen a zavarok miatt, de ebben a pillanatban senki sem volt a magyar oldalon, aki megállított volna minket.

A mai Danubius Hotel Rába, amely 1956-ban a Vörös Csillag nevet viselte
(fotó: http://www.danubiushotels.hu/)

Győrbe mentünk. Utunk során a magyar hazafiak hadseregének járőrei kétszer állítottak meg minket. Amerikaiként azonosítottuk magunkat, és ők hagyták, hogy továbbmenjünk. Győr mintegy 45 kilométerre van Hegyeshalomtól, amely 3 kilométerre fekszik Nickelsdorftól. Győrben hotel után kérdezősködve a barátságos tömeg a Vörös Csillag Szállodábaⁱ irányított minket. Azonnal embertömeg vett minket körül, akik aziránt érdeklődtek, hogy mi folyik odakint a nagyvilágban, vajon a „Szabad világban” tudnak-e a magyar eseményekről és mit gondol a „Szabad világ” lakossága arról. Számos ember azt kérdezte németül, franciául és angolul, hogy van-e valamilyen napilapunk a „Szabad világból”. Egy férfi kért tőlünk egy papírfecnit, miközben átment a hotel folyosójának másik sarkába, és a következő üzenetet írta nekünk angolul:

„Győrben három napja volt a forradalom, és az egész Kommunizmus halott. Ez a magyar történelem legjobb eseménye. Kérjük, olvassák el ezt az egész világban! ”

Habár a hotel zsúfolásig tele volt, mivel amerikaiak voltunk egy 4 ágyas szobát kaptunk. Néhány ember, akikkel a folyosón találkoztunk, feljött a szobánkba. Mi hoztunk magunkkal Bécsből ételt, sört és whiskeyt. Leültünk velük az asztalhoz és beszélgettünk. Az egyik legérdekesebb informátorunk korábban ügyvéd volt (a jogtudomány doktora), most egy farmon dolgozik.ⁱⁱ Az első kérdése az volt - mint mindig, valahányszor találkoztunk valakivel - „Mit tesz a Szabad világ és különösen Amerika, hogy segítsen nekünk?” Ez a férfi csak most érkezett Budapestről a 17 éves lányával. Azt mondta, hogy a szombati és vasárnapi szünet után hétfőn újrakezdődtek a harcok az Ukrajnából és Romániából továbbra is érkező szovjet tankok és katonák ellen. Azt gondolja, hogy a szovjeteknek logisztikai és ellátási problémáik voltak. A szovjet tankokat, amelyek eredetileg megszállták Budapestet, gyakorlatilag mind megsemmisítették a magyar felkelők. A szombati és vasárnapi szünet annak volt köszönhető, hogy a szovjeteknek ki kellett cserélni az elpusztult tankokat másikra, de hamarosan új tankok érkeztek vasárnapról hétfőre virradó éjszaka, melyekkel a szovjetek újból akcióba kezdtek. Más szavakkal, véleménye szerint, a szünet csak azért volt, mert a szovjetek erősítésre vártak. Hétfő reggel, mielőtt elhagyta Budapestet, a helyzet nagyon rossz volt. Hétfő délután 2 órakor, mikor távozott Budapestről, a szovjet járőrök két gyűrűben vették körül, Budapestet, egyik nagyon szorosan a város szűk határán, a másik 20-30 kilométerrel kijjebb, Pilisvörösvár környékén. A két szovjet gyűrűn belül volt Nagy [miniszterelnök] katonai védvonala; ez utóbbi nem hazafias. Győrtől 20 kilométerre is átjött egy gyűrűn, mondta a velünk üldögélő férfi, aki a lányával ide a vöröskeresztes teherautókon jutott el ide.

Ő mondta azt is, hogy a közúti szállítást leállították; nem közlekednek személygépkocsik vagy buszok; a kommunikációs csatornákat nagyrészt zavarják. Budapest tele szovjetekekel, egy páncélozott járműre három tank jut, mindenhol szovjet járőrök vannak és körülbelül 2000 szovjet tank van Budapesten és közvetlenül Budapest körül. Minden hidat szerda (október 24.) óta szovjet tankok és páncélozott járművek őriznek; ugyanígy a kormányzati épületeket, beleértve a Parlamentet, körülvették a szovjet tankok és páncélautók és katonák. Azt is mondta, hogy Nagy került hatalomra a szovjetek támogatásávalⁱⁱⁱ Elmesélte, hogy Nagyot különösen védi az új rendőri egyenruhába bújt ÁVH.^iv Néhányan az ÁVH tagjai közül orvosnak öltöztek be, fehér köpennyel, és ebben az álruhában lőttek a felkelőkre. Használtak más álruhákat is, hogy becsapják az embereket. [A férfi] elmondta, hogy egyes szovjet katonák és tisztek szégyellik, amit tettek. Egy szovjet tiszt, tankparancsnok, öngyilkos lett, miután parancsot kapott, hogy lőjön a magyar felkelőkre. Szintén elmondta, hogy egy magyar ÁVH-s tiszt meggyilkolt egy szovjet főhadnagyot, miután utóbbi megkísérelt átállni a magyar hazafiakhoz.

Időközben más magyarok is bejöttek a szobánkba és csatlakoztak a beszélgetéshez. Mind megerősítette, hogy kivétel nélkül az egész magyar nép, a parasztok, a munkások, az értelmiség, beleértve még kommunista párt és a komszomol^v tagjait is, fellázadt a kommunista rezsim és a szovjet megszállók ellen. A magyar hadsereg katonái nagyrészt passzívak, szimpatizálnak [a felkelőkkel], de félnek. A magyar tisztek, akik szinte kivétel nélkül kommunista párttagok, visszatartották a katonákat attól, hogy csatlakozzanak a néphez. Ez a helyzet, mindazonáltal nem tartott sokáig. Napokon belül a legtöbb katona, a magyar hadsereg nagyon sok tisztje, különösen a fiatalok közül, átállt a hazafiak oldalára. Az egyetlen kivétel Budapesten az ÁVH tagsága. Ők bárkire rálőnek, beleértve a fegyvertelen nőket és gyerekeket. Az ÁVH bizonyíthatóan rosszabb, mint a szovjet katonák. A szovjet katonák nem kezdeményeztek ellenséges akciókat, nagyrészt csak viszonozták a tüzet, ha a hazafiak rájuk lőttek.

Egy újonnan megismert barátunk, győri illetőségű mérnök, mesélte, hogy Győrben nincs többé ÁVH. Néhányukat megölték, néhányan elmenekültek, mások a környező erdőkbe húzódtak, ahol talán csatlakoztak a szovjetekhez, akik tankjaikkal és fegyvereikkel elhagyva Győrt, az erdőbe, és környező településekbe húzódtak vissza, 6-8 kilométer távolságra. Az ÁVH győri főhadiszállásán^vi a hazafiak megtalálták az összes ÁVH ügynök és titkos ügynök aktáját, benne minden kódszámukkal és teljes tevékenységük anyagával. Az ÁVH tagjait az ország minden részén elfogják, hogy perbe fogják és megbüntessék azokat a nép ellen elkövetett bűneik alapján. A beszélgetést visszatereltük Budapestre, amely a magyar forradalom szíve. A halottak számát október 29-ig, hétfőig, amely lefedi a forradalom első hetét, jelentős különbségekkel 3000 és 15000 közé teszik. A többség szerint azonban az igazság olyan 5000 halott és 15000 sebesült lehet. Ellentétesen számolnak be az orosz tankok számáról is. A legtöbben úgy gondolják, hogy nagyjából 2000 orosz tank érkezett Ukrajnából és Romániából. Egy dologban azonban mindenki egyetért, nevezetesen, hogy a magyar forradalom spontán volt, és a kezdeményezés a fiatalságtól jött, és ezek a fiatal magyarok egyáltalán nem félnek a haláltól. A szellemiségük ragályos volt. Nagyon kevés kivételtől eltekintve, minden magyar, fiatal és öreg, kész meghalni Magyarország szabadságáért, még akkor is, ha kiderülne, hogy harcuk teljesen hiábavaló. Ezen a ponton mindannyian újra és újra azt kérdezték tőlünk: „Mit csinál Amerika? Jöttök segíteni nekünk? Mikor?”

Mi azt kérdeztük tőlük, hogy konkrétan miért harcolnak, milyen fajta szabadságért? A válasz az volt, hogy a régi útra már senki sem akar visszatérni. Elfogadják, hogy a nagy gyárak valószínűleg maradnak az állam tulajdonában. Más magántulajdont nem kellene megsemmisíteni. A termelőszövetkezeteket fel kell oszlatni, az együttműködésnek az önkéntességen kell alapulnia. A földet vissza kell adni a parasztoknak és a parasztok szabadon dönthessék el, hogy önállóan vagy kollektívában akarnak dolgozni. De nem akarnak soha többé nagy földbirtokosokat sem.

Az első lépés, mindenekelőtt a szovjet katonák visszavonása Magyarországról. Amíg ez nem történik meg, addig a nép nem teszi le a fegyvert. Nem fogják letenni a fegyvereiket, amíg a szovjet katonák kivonása után nem tartanak szabad választásokat, titkos szavazólapokkal, és nem kapnak garanciákat arra nézve, hogy a szovjet katonák nem fognak visszatérni. Addig azonban Magyarország teljes lakossága általános sztrájkban marad, amíg csak a szovjet katonákat ki nem vonják.

A szovjet megszállók – magyarázta el a mérnök – olcsón vásárolják fel a magyar árukat, lényegesen alacsonyabb áron, mint az előállítási költség. A pécsi uránbányákban, körülbelül 230 km-re innen, a mérnökök szovjetek. A magyar mérnökök dühösek, mert nem alkalmazzák őket ott ellenőrként. A kommunista magyar kormány megígérte, hogy 100 magyar mérnököt fog foglalkoztatni, de azoknak a fizetése lényegesen alacsonyabb annál a havi 15000 Forintnál, amennyit a szovjet mérnökök kapnak. Minden kibányászott uránt a Szovjetunióba küldtek. Ezt hozták példának – többek között -, hogy a szovjetek gyarmatként használják ki Magyarországot.

A magyarok Vissza-visszatértek ugyanarra a témára, a felkelők súlyos helyzetére. Helyzetük bizonytalan. A hazafiaknak nincs elegendő fegyverük. Nagy hiányok vannak gyógyszerekből, kötszerekből és antibiotikumból. Félnek attól, hogy a szovjetek körülzárják és eltörlik őket. Az ellátmány gyorsabban fogy, mint ahogy az autók érkeznek vele. Nincs elég lőszer. Különösen szükségük lenne páncéltörő fegyverekre és ágyúkra. Ha ezek lennének, úgy érzik, kikergetnék az oroszokat. Amint az oroszok elmennének, a lakosság gondoskodna a kommunistákról is, mert többet akkor nem lesz kommunista az országban.

Az oroszoknak menniük kell - folytatták – különben a magyar lakosság folytatni fogja a Nagy-kormány szabotálását. Nagy nem fogja megtartani pozícióját, hacsak nem teljesíti egyre jobban a nép igényeit. Az értelmiség a forradalom előtt azt hitte, hogy az emberek már többé-kevésbé alkalmazkodtak a rezsimhez, most úgy találják, hogy a munkások és parasztok, a fiatalok és a katonák, ugyanúgy a rendszer ellen vannak, mint az értelmiség. Mindenki felfedezte, beleértve a kommunista párt tagjait is, hogy ők elsősorban és mindenekelőtt magyarok. Eldobták kommunista szimbólumaikat és kitűzték nemzeti színeiket. Nagy uralma csak átmeneti. A nép győzött, nem Nagy. Nagy látszólagos győzelme nagyon felszínes, és technikailag csak a 2000 tank jelenléte tette lehetővé. Egyesek szerint a nép 95%-a, mások szerint 99%-a Nagy ellen van.^vii Nagy oldalán csupán néhány nagykutya komcsi áll és az ÁVH.

Újra és újra, egyik majd másik szobánkban lévő ember hangsúlyozta a következő pontokat:

1. A mozgalom spontán jellegű volt.
2. Magyarország népe egyként harcol a szovjetek ellen. A szovjetek az elsők, aztán a kommunisták következnek.
3. Magyarország népe egyként állt fel a gazdasági-, szociális- és politikai igazságtalanságok ellen.
4. A nép keresi az új demokratikus pártok megalakításának formáit, a humanizmus és liberalizmus szellemében.
5. Senki sem akarja a régi kapitalista és földesúri kormányt visszahozni.
6. Ők nemzeti kormányt akarnak, amely garantálja az egyéni emberi jogokat, és garantálja az egyéneknek a teljes boldogulás lehetőségét.

Szovjet tankok 1956-ban a Szent István úton, balra éppen az akkori Vörös Csillag Szálloda
(A Régi Győr Facebook csoport fotója)

Egyikünk elhagyta a termet és kiment az utcára friss levegőt szívni. A hotel előtt belefutott egy csapat színészbe, akik Budapestről érkeztek Győrbe, és itt ragadtak. Rögtön tömeg vette körül az amerikait. Kérdések záporoztak az öltönyök, ingek és cipők árairól az Egyesült Államokban, hogy felmérjék a vásárlóerejét, valamint jókívánságaikat fejezték ki az Amerika iránt. Néhányan helytelenítették az ENSZ Biztonsági Tanácsának vitáját,^viii Úgy érzik, hogy ez nem megfelelő. Erről egyébként nyugati rádióadóktól hallottak. Két magyar előadóművésszel - egyikük énekes – átmentünk a győri művész klubba. Itt körülfogott minket 20 vagy 30 Győrben ragadt előadóművész. Ragaszkodtak hozzá, hogy fizessenek egy üveg bort, hogy a vendégeik legyünk, mivel amerikaiak vagyunk. Beszélgettünk mindenféle témáról: hogy miként kezdődött a forradalom, a nyugati segítség kérdéséről, és beszéltünk a nyugati és magyarországi életszínvonalról és árakról. Kiemelték a nyugati rádióadások fontosságát. Azt mondták, hogy a zavarás [a vételükben] október 24. szerda este óta számottevően nőtt. Egyesek azt mondták, hogy a nyugati adók Magyarországon csak szakadozva hallgathatóak. Általánosságban azt mondták, hogy csak az egyszerűbb emberek hallgatták a Szabad Európa Rádiót (FRE), de az intelligensebb emberek jobban kedvelik az Amerika Hangja (VOA) magyar, különösen pedig az Amerika Hangja európai adását. Nagyon kevesen ismerték Boros László nevét. Kérdezték, hogy ő mit csinál. Nem tudtuk megválaszolni a kérdést. Azt mondták, hogy nincs többé ÁVH Győrben, Sopronban, Pápán, Szombathelyen, Zalaegerszegen, Komáromban és Székesfehérváron. Mindegyiküket megölték a hazafiak, vagy elmenekültek. Győrben volt körülbelül 20 szovjet tank, de nem csináltak semmit szerda óta és pénteken visszavonultak. Valaki elmesélt nekünk egy sztorit, mely szerint egy idős magyar asszony leköpött egy orosz tisztet. A szovjet tiszt zsebkendőjével letörölte a nyálat, majd ahelyett, hogy megölte volna a nőt, ezt mondta neki: „Miért tetted ezt, nagyanyám?”

A magyarokban általános a benyomás úgy tűnik, hogy a szovjet csapatok nyilvánvalóan olyan instrukciókat kaptak, hogy legyenek fegyelmezettek és semmilyen akciót ne kezdeményezzenek. Az összes szovjet katona jól viselkedik, nem viselkednek erőszakosan. De a magyarok megismételték, hogy az általános sztrájkot folytatják, amíg az egész szovjet hadsereg haza nem megy.

A következő nap, október 30-án, szerdán 7:15-kor elhagytuk Győrt.”

Jegyzetek:

iEkkoriban (1949 és 1965 között) a Sznet István útra néző Rába Hotel viselte a Vörös Csillag nevet.

iiBizonyára egy termelőszövetkezetet kell értenünk az amerikai „farm” szón ebben az esetben.

iiiValóban, Nagy Imre október 28-án a jelen levő szovjet megbízottakkal egyetértésben döntött új szűk kabinetjének megalakulásáról, a „rákosista” régi vezetés hatalomból való kiszorításáról. Hruscsov csak október 31-én dönt arról, hogy más utat választ, nem a megbékélést. Lásd: Ripp Zoltán: 1956 Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Bp.: Korona, 2002. p. 140-146

ivEz nem volt igaz, bár városszerte elterjedt, hogy Nagy Imre az ÁVH fogságába került. A miniszterelnök ezeket a napokat az elsősorban szovjetek által védett „kormányzati negyed” szívében lévő Akadémiai utcában lévő Pártházban töltötte.

vItt a kommunista párton a Magyar Dolgozók Pártját (MDP), a Komszomolon annak ifjúsági szekcióját a Dolgozó Ifjúság Szövetségét (DISZ) kell érteni.

viA Szent István út 51. alatt lévő – sajnos méltatlan állapotban lévő – monumentális irodaházról van szó.

viiNagy Imre a forradalom első napjaiban apátiába süllyedt, képtelen volt kilépni kommunista mivoltából, így népszerűsége a nevében megjelent rendeleteknek köszönhetően igen megcsappant. Ezt majd csak 28-tól lesz képes némiképpen visszaállítani. Győrben úgy tűnik október 30-án Nagy Imre igencsak népszerűtlen volt. Ez némileg igazságtalan volt vele szemben, de az addigiak alapján érthető.

viii Az USA, Franciaország és Nagy Britannia október 26-án tett javaslatot, hogy a BT vitassa meg a magyar kérdést. Lásd: Ripp: i.m. p. 291.

Elmúlt hetek eseményei

Mint az látható, októberben megcsappant a bejegyzések száma, melynek oka elsősorban a sok feladat volt, amely kitöltötte az időmet. Ott volt ugyebár a ménfőcsanaki fiókkönyvtárban szeptember 28. és október 2. között lezajlott Mesehét, amelynek minden napjára jutott valami finomság a népmesék rajongóinak, vagy iskolásaink meséltek nyitvatartási időben folyamatosan, vagy rajzpályázat eredményhirdetése zajlott, vagy mesemondóversenyen viaskodtak a diákok. Ezen rendezvények fényképalbumai elérhetőek a Dr Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér facebookos oldalán, ide kattintva.

Ezt megelőzően szeptember 23-án A Bezerédj-kastélyban megtartottam első őszi előadásomat, amely a Második bécsi döntés diplomáciai előzményeit hivatott elsősorban bemutatni. Ha nem is vagyok maradéktalanul elégedett magammal, szerencsére sokakat érdekelt a dolog. Ennek felvétele már elérhető a youtube-on:

Azóta feltöltöttem az eddig lappangó felvételt a májusi olasz hadbalépést kitárgyaló monológomról is, amely szintén megtekinthető már (két youtube-os fiókot használok, mert hol egyiket, hol másikat korlátozzák holmi zenei betétek feltűnése miatt, úgyhogy ha valaki feliratkozna, célszerű mindkettőre):

Ez azért is jó, mert a legközelebbi csanaki előadásom mintegy ennek kiegészítse lesz, hiszen szintén a Nagy háború 1915-ös évéről fog szólni, ám annak keleti-frontjáról, kiemelten kezelve Przemysl második ostromát és a Gorlicei áttörést. Erről az előadásról információk a facebookos eseményként lesznek elérhetőek, folyamatosan frissítve. 

Ezt megelőzően még Koroncón lehet velem találkozni (a 22-es helyijáratot persze nem számítva :D), ahol az "Összefogás Koroncóért" Egyesület felkérésére az 1956-os forradalom és szabadságharc lesz terítéken a "Koroncói esték" rendezvénysorozat keretében. Mindkettő előadásra a belépés ingyenes, minden érdeklődőt sok szeretettel várok! 

Október 8-án a Könyvhét rendezvényeinek özönében számomra a könyvtári verseny volt a fénypont, mivel diákjaim már nagyon készültek rá. Ugyan sok időnk nem volt a felkészülésre, de elhatároztuk, hogy hagyományainkhoz híven igyekszünk egy nagyon ütős performanszot előadni a feladat során, melyen egy kötelező olvasmányból kellett egy jelenetet előadni. El akartunk rugaszkodni attól, hogy egy mindenki által ismert darabot válasszunk és voltaképpen összegyúrtuk az összes kötelezőt és beleintegráltuk egy klasszikus népmesei alapba. Nagyon elégedett voltam az eredménnyel, a Fáczán Zsófi, Stanka Renáta, Hancz Máté és Pócs Bence összeállítású négyes szerintem csaknem kihozta a maximumot a dologból:

A verseny fotóalbuma szintén a megyei könyvtár facebookos oldalán tekinthető meg: itt.

Alig tettem föl a diákokat a buszra, már rohantam az Apátúr házba mivel ugyanezen nap Csécs Teréz felkérése a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban volt jelenésem, hogy a Tanárok éjszakája előadássorozat keretében mutassam be munkát túli munkálkodásom. Nem tartom magam sem kutatónak, sem gyűjtőnek, csak inkább amatőr töribúvárnak, de nagy örömmel mentem. Igyekeztem egy vidámabb bemutatót rittyenteni, talán nem egészen sikertelenül. Ezen is készültek fotók, ha jól emlékszem, de még nem találtam meg interneten. 

Emellett sikerült azért kivégeznem pár könyvet, ám ezek elsősorban szakmaiak, így nem tudom, lesz-e belőlük könyvajánló. Dolgom a közeljövőben is akad majd, előadások lesznek, és közeledik a Könyvszalon. Annyi bizonyos, hogy a blog hamarosan ismét megélénkül, mert jön Tóth zászlós naplójának befejezése!

1956-os filmhíradók a magyar szabadságharcról

Minden kommentár nélkül összegyűjtöttem néhány filmhíradót az 1956-os szabadságharcról:

Sajnos jó pár filmarchívum felvételeit nem lehet beágyazni, így azok kimaradtak, noha például az UFA remek anyagokkal rendelkezik, ezekből előzetesek megtekinthetőek innen:
http://www.filmothek.bundesarchiv.de/search?q=ungarn+1956

Szuez - 1956 - Világbank

Nem különösebben ismert az a szerep, melyet a Szuezi válságban a Világbank játszott. A nálam lévő könyvtári könyvek szerencsés konstellációja miatt, most erről írok pár sort, hiszen az utóbbi években a bankok szerepe a világ kormányázásában nagy érdeklődésre tart számot. Az alábbi rövid írás csak afféle bemelegítő, miként folytak/folynak a politikai harcok a színfalak mögött. Teljességre nem törekszem és a tévedés jogát is fenntartom, minthogy nem szakterületem, pusztán érdekelt a dolog és utánajártam.

Az 1950-es évek elején még egy nagyon képlékeny állapotban lévő közel-keletet találunk (nem mintha ma olyan stabil térség lenne), melyben még Nagy Britannia tartja vezető szerepét. 1950-ben még brit katonai támaszpontok vannak a Szuezi-csatornánál, Jordániában, az 50-es években a britek szervezik (igaz egyre nagyobb amerikai politikai-gazdasági támogatással) a kommunizmus feltartóztatására létrehozott szerződéseket, mint például a Bagdadi paktum. Ugyanakkor a brit fennhatóság már erősen rogyadozott, egyre több államból szorultak, sőt 1954-ben egyezményben kötelezték az egyiptomi támaszpontjainak kiürítésére.[1] A Szuezi krízis pedig bebizonyította, hogy sem a britek, sem a franciák többé nem tekinthetőek egyenrangúnak az Egyesült Államokkal illetve a Szovjetunióval.

Igen tanulságos egyébként az út, amelyet a britek bejártak 1956-ban és amely a teljes bukásukhoz vezetett. 1956 ugyanis nem úgy indult, hogy egy Izraellel közös háborút vezet Egyiptom ellen, hanem sokáig levegőben lógott egy jordán-izraeli háború, amelyben a britek elhatározták, hogy az arab állam mellé áll, ha kell fegyveres erővel támogatva azt![2]

A katonai műveletekre most nem térek ki, a fentebbi oldal nagyon jó összefoglalót ad. Inkább nézzük az előzményeket és a Világbank szerepét. Természetesen a Világbank, mint intézet gazdasági kérdéseknél lépett Egyiptom homokjára.

1952-ben katonai puccs buktatta meg az egyiptomi angolbarát királyt és köztársasággá vált az ország. A fegyveres erők parancsnoka, Mohammed Nagib lesz az ország vezetője, de egyre inkább az őt támogató Gamal Abden Nasszer kezébe futnak össze a hatalom szálai. Nasszer minden korabeli és későbbi nyugati emlékirat kommunistákhoz közel álló embernek írta le, holott ő sohasem volt az, sőt nacionalistának lehetne mondani leginkább, elég elolvasni pár beszédét, hogy ezt az ember leszűrje. Ugyanakkor mind Eden az angol kormányfő, mind Mollett francia miniszterelnök Mussolinihez és Hitlerhez hasonlította, ami finoman szólva is pofátlan hasonlat valakire pusztán azért, mert nem szolgálja ki őket.[3] Nasszer úgy vélte, hogy Egyiptom az a hatalom, amely képes lesz egyesíteni az arab világot Irántól Marokkóig, és ő az ember, aki képes ezt végigvinni. Ehhez elengedhetetlennek tartotta az egyiptomi emberek életszínvonalának emelését. Az egyiptomi lakosság életszínvonala valóban nagyon alacsony volt, még Eden is tisztában volt ezzel.[4] Nasszer a híres Szuezi-csatornát államosító Alexandriai beszédében így fogalmazott: „…1953-ban a nemzeti jövedelem növelése céljából fejlesztési tervet dolgoztunk ki. Abból indultunk ki, hogy kétszeresére kell növelnünk a nemzeti jövedelmet, minthogy minden évben félmillióval többen vagyunk. Azaz 30 év múlva már 40 millióan leszünk.[5]…Úgy gondoltuk, hasznosítani tudnánk a Nílus vizét. 1953-ban valaki előterjesztette nekünk a magasgát tervét.”[6]

Az Asszuáni-gát valóban monumentális terv volt. Személy szerint nem tartozik a kedvenc létesítményeim közé, hosszútávon alighanem több problémát okoz, mint amennyit megoldott, de érthető, hogy az 50-es években egy fejlődő állam az energiatermelés növelésében és az iparosításban látta a jövőt. Nasszer tehát nekilátott, hogy ehhez keressen pénzügyi támogatókat, mert úgy számoltak, hogy Egyiptom egyedül képtelen finanszírozni egy ekkora projektet. Úgy számoltak, hogy 10 év alatt mintegy 1 milliárd dollárra lenne szükség a terv megvalósításához.[7] Egyiptom a Világbankhoz fordult, melynek tagja volt és amelynek tagdíjként 10 millió dollárt már befizetett.

A program finanszírozásának fő erejét angol, francia és német cégek állták volna konzorciumban, melyekhez az Egyesült Államok és a Világbank csatlakozott volna.[8]

1953 februárjában Eugene Black, a Világbank elnöke (nem mellékesen jegyzem meg, hogy amerikai illető, mint ahogy eddig minden VB elnök az volt, noha az USA szavazati aránya jelenleg 16% alatt van) héthetes körutat tett a térségben, ekkor már komoly tárgyalások folynak Nasszer állítása szerint a legelső megbeszélések során a Világbank a következő feltételek mellett támogatta volna a gátépítést:

1. Rendezzék nézeteltérésüket a britekkel.
2. Rendezzék nézeteltérésüket Izraellel, mellyel Egyiptom hivatalosan hadban állt 1948 óta.
3. Alakítsanak ki parlamentáris rendszert.
4. Írjanak ki a tervezetről népszavazást.[9]

Ezek a feltételek több okból is elfogadhatatlanok voltak. Egyfelől erősen beleszólt az Egyiptomi belpolitikába, másfelől az Izraellel való viszony rendezése lehetetlen volt. Nasszer arab világban betöltött - ekkor inkább még csak vágyott - vezető szerepe azonnal megrendült volna az Izraellel való rendezés során. Egyiptom eközben a britekkel és elsősorban az amerikaiakkal tárgyalt kölcsönről. A nyugat meglehetősen bizalmatlan volt Nasszerrel szemben, elsősorban annak Szovjetunióból és Csehszlovákiából való fegyverimportja miatt. Itt azonban nem árt megjegyezni, hogy a NATO államok korábban nem adtak el fegyvert Egyiptomnak, félvén, hogy Izrael ellen használja majd. Ebben persze igazuk volt, a zsidó állam ellen használta volna őket, de ekkorra már Izrael sokkal erősebb volt katonailag, így az egyiptomi igények jogosak voltak.

A felek több ízben is tárgyaltak, végül úgy tűnt, 1955-56 fordulóján, hogy megegyezés születik.

A Világbank 1955 decemberében kijelentette, hogy 200 millió dollárral járulna hozzá a gát felépítéséhez, melyet nem egy összegben, hanem 5 részletbe 5 évre elosztva vehetnének igénybe az egyiptomiak. Nasszer egy levélben kapta meg az újabb feltételeket:

1. Folyamatosan együtt kell működni a Valutaalappal, az egyes részletek felvétele előtt újratárgyalják a feltételeket, amelyek módosulhatnak közben.
2. A Világbanknak meg kell bizonyosodnia, hogy a brit és amerikai kölcsönöket azok Egyiptom viselkedése miatt nem fogják visszatartani. [Gyakorlatilag tehát Egyiptom úgy viselkedjen, nehogy az amerikaiak és britek kivonuljanak a pénzükkel]
3. Az államháztartás kiadásait a pénzügyi erőforrásokhoz kell igazítani, Egyiptom nem költekezhet ahogy akar. [Ez a pont természetesen az „indokolatlan” szovjet fegyvervásárlásokat akarja gátolni]
4. Az állami kiadásokat a Világbank ellenőrzi és jóváhagyja.
5. Az egyiptomi kormány nem tehet szert külföldi adóságra, azaz senkitől nem vehet fel másra sem kölcsön. [Ez az esetleges szovjet kölcsön ellen szól]
6. Bárminemű külföldi szerződés esetén előzetesen be kell mutatni a tervezetet a Világbanknak és vele kell egyeztetni Egyiptomnak, hogy szabad-e megkötni a szerződést.[10]

Ha a feltételek ismerősök számunkra a jelenből, akkor a hiba nem az Ön készülékében van, kedves olvasó…

Összegezve ezek minden magára valamit adó független ország számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan feltételek. Nasszerék ennek megfelelően álltak hozzá. 1955 decemberében a szovjet nagykövet jelezte, hogy van alternatíva: mi lenne, ha a Szovjetunió adna pénzt az építéshez, de ezt visszautasították, mivel még reményt fűztek a Világbankkal folytatott tárgyalásokhoz.

Nasszer 1956. január 24-énn személyesen találkozott Black-kel.[11] Ezen az egyiptomi elnök jelezte, hogy országa nem véletlenül óvatos nagy projektekkel kapcsolatos kölcsönök kérdésében, hiszen annak idején a Szuezi-csatorna miatt tették gyarmattá. Black pedig jelezte, hogy Egyiptomnak meg kell állapodnia a Nílus vizével kapcsolatban Szudánnal, amelyet károsan érhet a gát felépülte. Black megelőlegezte, hogy esetleg a VB feltételei változhatnak Egyiptom javára. Februárban levelet intézett végül a Világbank Nasszerhez, amely szerint mihelyt megoldják a Nílussal kapcsolatos problémát Szudánnal, azonnal elérhető lesz a 200 milliós kölcsön. A levél nem tartalmazott olyan utalást, amely a korábbi beleszólást kérte volna Egyiptom pénzügyeibe, így elfogadhatónak látszott. A megegyezést Nasszer szerint ekkor az halasztotta el, hogy most a britek és az amerikaiak jegyzékei tartalmaztak a függetlenséget sértő követeléseket.

El kell ismerni, a franciáknak és angoloknak volt oka nem lelkesedni Nasszerék iránt. Az arab világ, mely éppen harcát vívta észak-Afrikában Franciaország ellen a függetlenségért, bízott Egyiptom segítségében. Az algériai felkelők egyik politikai bázisa szintén a nílusi állam területén volt. Azok az arab országok, amelyek „lefeküdtek” a briteknek a Bagdadi-paktum során joggal méltatlankodtak, hogy ők alig kapnak valamit, holott segítenek a Szovjetunió ellen, míg Egyiptom aki ellenszegült jutalmul egy ilyen óriásberuházást kap.

A helyzetet jegelték, míg júniusban fel nem pörögtek az események. Ekkor Sepilov, szovjet külügyminiszter érkezett Egyiptomba. Nasszer szerint az orosz hosszú lejáratú kölcsönért cserébe alig kellett valamit adnia Egyiptomnak, sőt Sepilov azt állította, hogy Moszkvának az enyhülés jelenleg az érdeke, így Egyiptom maradjon jó kapcsolatban a nyugatiakkal. Nasszer megköszönte a lehetőséget és abban maradtak, hogy augusztusi moszkvai útjára hagyják a részletek kidolgozását.[12]

Másnap 10 órakor érkezett előzetes megbeszélés után a Világbank elnöke. Azt mondta, hogy tartják magukat a februári – Egyiptom számára már elfogadható – ajánlatukhoz és a britek és a franciák is készek támogatni a tervet. Tehát, még mindig nem dőlt el semmi, hogy melyik blokk támogatásával kezdődhetnek meg a munkálatok. Ugyanakkor a brit és francia kormány úgy vélte már, hogy máshogyan próbálja orvosolni a Nasszer-kérdést. Úgy vélték, hogy az véglegesen elkötelezte magát a simulékony felszín alatt a Szovjetunió mellett. Erre bizonyítékként a fegyverszállítmányokat, a brit és francia vezetés alatt lévő arab államokban való egyiptomi aknamunkát, az elhúzódó tárgyalásokat hozták fel. Úgy döntöttek, hogy elállnak az Asszuáni-gát finanszírozásától.[13]

Egyiptom még tett egy kísérletet, hogy amerikai és világbanki pénzekhez jusson. Erre elvileg lehetett esély. Amerikát nem gyűlölte az arab világ, ellentétben Nagy Britanniával és Franciaországgal. A Világbank elnöke pedig így nyilatkozott Nasszernek: „Mi nemzetközi, nem pedig állami bank vagyunk, semmi közöm Amerikához, én csak annak a véleménynek adok hitelt, amelyben én magam hiszek”[14]A britek azonban külügyminiszterük révén már jelezték az USA-nak, hogy kiszállnak a tervből a fenntartásaik miatt és az Egyesült Államok is így döntött.[15]

Tehát téve egy próbát az egyiptomi küldöttség repült az Egyesült Államokba, 1956 júliusában. Ekkor azonban már kerek-perec elutasítást kaptak és nyilatkozatot adott ki az USA az Asszuáni magasgát építéséhez ígért támogatás visszavonásáról.[16]

A Világbank természetesen csatlakozott ehhez és annyiszor kinyilatkoztatott függetlensége ellenére ő is visszalépett a finanszírozásból. A Világbank saját honlapján lévő kronológiája beszámol az Asszuáni-gát építéséről folyó tárgyalásokról, ugyanakkor azt, hogy 1956-ban visszalépett a finanszírozási ígérete alól, azt már szemérmesen elhallgatja.[17]

Az amerikai visszakozás Egyiptomi ellenintézkedést szült, amely a Szuezi-csatorna államosításáról szóló rendeletben csúcsosodott ki.[18] Az első dominó kidőlte a következőét hozta magával, majd az államosítás bejelentése a titkos izraeli-francia-angol Sévresi-egyezményhez vezetett, amely pontos kidolgozott stratégiát tartalmazott a csatorna visszaszerzéséhez, sőt Izrael is leszámolhatott éppen erősödni kezdő ellenfelével.

Igen érdekes Henry Kissinger véleménye a konfliktusról, amely minden felet hibásnak tart (főleg Nasszert, aki pofátlanul lavírozott a két szembenálló tömb között szerinte - holott erre minden oka és joga megvolt az országa érdekében -). A korábbi amerikai külügyminiszter diplomáciáról szóló nagyszabású munkájában, utólagos bölcsességgel megállapítja, hogy Eisenhowernek nem a hadműveletek közben, a „válság nyitánya” során, hanem annak megoldása (kimondatlanul: Nasszer eltávolítása és egy mérsékelt nyugatbarát vezetés felállítása) után kellett volna elhatárolnia magát a gyarmattartó két európai hatalomtól.[19]

Na igen, az nagyon gerinces lett volna, ha miután az angol-francia csapatok kikaparják a gesztenyét, utána a demokrácia ostorcsapásaival kiosztja őket… Mintha nem lenne tökéletesen logikus, hogy a győztesek a maguk érdekét keresik. Nasszer egyébként valóban kijátszotta a két szuperhatalmat egymás ellen, és érthető, ha ez nem szimpatikus egy amerikainak. Ugyanakkor a kisebb erejű államok a történelem kezdete óta ezt teszik (Örményország Róma és Perzsia között az ókorban vagy Erdély az oszmánok és a Habsburgok között a XVI-XVII. században), ehhez van csak erejük. Egyébként sem hiszem, hogy gerincesebb valamelyik szuperhatalom szolgájának lenni, mint manőverezni közöttük. A lényeg, hogy az állam a saját nemzet érdekét szolgálja ésszerű kockázat vállalása mellett.

Felhasznált irodalom:

Anthony Eden emlékiratai. (ford.: Szepesy Gyula). [1964]

Dokumentumok a Közel-kelet XX. Századi történetéhez. Bp.: L’Harmattan, 2006.

Kissinger: Diplomácia. Bp.: Panem-Grafo, 1998.

---

[1] Kiadva magyarul: Dokumentumok a Közel-kelet XX. Századi történetéhez, 307-308.o.

[2] Grove: Who to Fight in 1956, Egypt or Israel? In: Reassessing Suez 1956. Ashgate, 2008. 79-85.o.

[3] Még Kissinger is túlzásnak tartja, nem Nasszer iránti szimpátiája miatt, hanem taktikai okokból. Kissinger: Diplomácia, 518-519.o.

[4] „Tisztában voltunk Egyiptom szükségleteivel, az egyre növekvő népességgel és az egyre alacsonyabb életszínvonallal.” – In: Anthony Eden emlékirata, 516.o.

[5] Optimista jóslat volt, 1980a-ra Egyiptom lakossága közelített a 45 millióhoz.

[6] A teljes beszéd In.: Dokumentumok a Közel-kelet XX. Századi történetéhez, 327-339.o. Az idézet innen: 334.o.

[7] Nasszer beszéde a Szuezi-csatorna államosításáról. In: Dokumentumok…, 334.o. Eden úgy tudja, hogy 1300 millió dollár lett volna betervezve 16 évre (Eden emlékiratai, 516.o.). Nem szabad elfelejteni, hogy ez óriási összeg volt, hiszen ne a dollár mai értékéből induljunk ki. 1950 és 2010 között a dollár elveszítette vásárlóértékének 90%-át! Az USA 1956. július 19-i nyilatkozata szerint az egész program 1300 millió dollárra volt tervezve 1955 decemberében, melyből 900 milliót Egyiptom, 400 milliót nyugati kölcsönök fedeztek volna.

[8] Anthony Eden emlékiratai, 516.o.

[9] Uo.

[10] Nasszer beszéde a Szuezi-csatorna államosításáról. In: Dokumentumok…, 335.o. Eden szerint a feltételek a következők voltak csupán: „Egyiptom minden más terve előtt biztosítson elsőbbséget a gátépítésnek; a szerződéseket versenytárgyaláson bírálják el; a kommunista erőforrásból származó segítséget utasítsák vissza” (Eden emlékiratai, 517.o.)

[11] Nasszer nevezetes beszédében februárt ír, de a Világbank kronológiája szerint január 24. Ezt fogadtam el.

[12] beszéde a Szuezi-csatorna államosításáról. In: Dokumentumok…, 336.o

[13] Anthony Eden emlékiratai, 518-519.o.

[14] Nasszer beszéde a Szuezi-csatorna államosításáról. In: Dokumentumok…, 337.o

[15] Anthony Eden emlékiratai, 518-519.o.

[16] A nyilatkozat magyarul: Dokumenumok…, 324.o.

[17] Itt a kronológia:

http://web.worldbank.org/WBSITE/EXTERNAL/EXTABOUTUS/EXTARCHIVES/0,,contentMDK:20035658~menuPK:56315~pagePK:36726~piPK:437378~theSitePK:29506,00.html

[18] Az államosítást kimondó törvény magyarul: Dokumentumok…, 325-326.o.

[19] Kissinger: Diplomácia, 520-521.o.