Az igazi hősök - könyvajánló: Reynald Secher: A vendée-i mészárlás

könyvajánló: 

Reynald Secher: 

A vendée-i mészárlás: 

Népirtás francia módra

Budapest: Századvég, 2023

Eredeti megjelenés: La Nendée-Vengé. Le génocide franco-francais (1986)

Ford.: Kisari Miklós

400 oldal

Sorozat: Furor Politicus

"Köztársasági honpolgárok, olyan, hogy Vendée, nem létezik többé! Kardjaink csapásai alatt meghalt, a nőkkel és a gyermekekkel együtt. Eltemettem Vendée-t a mocsarakban, Savenay erdeiben. A tőletek kapott parancs értelmében lovakkal tapostattam szét a gyermekeket, a nőket felkoncoltattam, ezek már nem hoznak több bűnözőt a világra. Nincs egyetlen foglyom sem, akivel törődnöm kellene. Minddel végeztem."

Nem szoktam idézetekkel kezdeni a könyvismertetőket, de Jean-Baptiste Carrier Közjóléti Bizottságnak küldött levele olyan elemi erejű brutalitással meséli el az 1793 végi vendée-i megtorlást - a Vendée-i felkelésről írtam korábban a Győri Szalon oldalán -, ami megadja a mai könyvismertető alaphangját. A Századvég Kiadó Furor Politicus sorozata igazi alapműveket ad ki a politikai gondolkodás történetéből - kétségtelenül célzatosan -, amelyek közül eddig egyértelműen John Mearsheimer A nagy téveszme című kötete tetszett a legjobban. Egészen februárig, mikor egy igazi történelmi csemege jött ki ugyanitt magyarul, egy klasszikus, amely sok szempontból megváltoztatta Franciaországban a "Nagy francia forradalom"-ról akotott hamisan aranyló képet. Ez Reynald Secher A vendée-i mészárlás című kötete. A könyv a maga idejében igazi atombomba volt, még ha olyan történészek, mint a kiváló François Furet már előtte megkezdték a visszaszámlást a robbanásig. 

A francia forradalom korszaka az egyik kedvencem, már csak Napóleon okán is, ráadásul jó tanáraim voltak főiskolán és egyetemen a korszakhoz: Szombathelyen, Vigh Kálmán, Budapesten a kétségtelenül nagy tudású - azóta sajnos elhunyt - Vadász Sándor. A francia forradalomról felénk hosszú időn át csak pátosszal lehetett beszélni, holott a 19. században még nem volt így. Kossuth írtózott tőle, ahogy  a legtöbb akkori politikusunk is, mivel tengernyi vér tapadt vezetőinek kezéhez. Rendszerint azok emelték magasba (mint Petőfi) akik nem voltak politikusok, és fogalmuk sem volt egy ország tényleges működéséről, ellenben univerzális gyógyszerként tekintettek a nyaktilóra, a mindenhol jelen levő "árulók" ellen. Ám aztán a XX. század ebben változást hozott, jelentős részben Ady és a Nyugat, majd 45 után a szocializmus hatására. A "forradalom" szó pozitív kicsengése a mai napig tart, forradalmi lehet egy változás, a sörtárolás, vagy akár egy borotva is. Mondjuk utóbbit értem, ha le lehet vágni vele egy fejet... Pedig a valódi forradalomban nincs semmi csodálatos. 

Reynald Secher a ma már közigazgatásilag nem is létező La Chapelle-Bassemére - 2016 óta Divatte-sur-Loire része - szülötte, amely jelentéktelen település a Loire folyó bal partján, és történelmileg sokkal inkább Bretagne, mintsem a antik Franciaország része. Secher, mint lokálpatrióta szülőfaluja történelmét kutatva bukkant rá La Chapelle-Bassemére egykori rektorának, Pierre-Marie Robin titkos feljegyzéseire, melyet a régió történelmének legsötétebb napjaiban vezetett, a Francia forradalom alatt. Secher a feljegyzések során döbbent rá, hogy micsoda szörnyűségeket követtek el a térségben a francia forradalom eszmevezérelt fanatikusai a szabadság nevében 1793-ban és az azt követő években. Secher végül igencsak merészen szembeszállva a fősodorral megírta diplomamunkáját, amely bemutatta a forradalom valóságát a Vendée-nek nevezett vidéken. 

A kötet négy fő részből/fejezetből és egy függelékből áll, hagyományos módon, alapvetően kronológiai sorrendben mutatva be a történéseket. Secher mikrotörténelmi szinten vizsgálja a forradalmat (cseppben a tenger), hogy miként lett a szabadság jelszava alatt Vendée a borzalmak tartománya. A kötet bemutatja a régiót, a "hadműveleti Vendée-t", amely jóval túlnyúlt Vendée tartomány határain, kiemelve, hogy ez egy igencsak gazdag terület volt, amely az 1789-es változásokat általában véve üdvözölte. Vendée 1789-ben jó hely volt, társadalmi békével megáldva, ahol a nemes és nemtelen jól kijött egymással, és csak apró - elsősorban közigazgatási - okokból nehezteltek a királyságra, mely problémák könnyen orvosolhatóak lettek volna. A társadalom gyorsan modernizálódott, és a vallási fanatizmus - amellyel majd megvádolja őket a forradalom - teljesen hiányzott. Az első fejezetben egészen a szakításig jutunk, mikor a vendée-iek megelégelik, hogy panaszaik süket fülekre találnak a Párizsban. Valójában Vendée-ben és környékén a feudális rendszert az emberek nem találták különösebben  rossznak, elfogadott volt és rugalmas. A nemesek többsége úgy élt, mint a helyiek, a szimbolikus szolgáltatások nem jelentettek nagy terhet, és nagyfokú autonómia uralkodott, egy halom egyénre szabott kiváltsággal. Ezzel szemben a forradalmi kormány centralizált közigazgatást vezetett be, amely a városoknak kedvezett a falvakkal szemben, növekedtek a terhek, szaporodtak a sorozások és idegenek vették át a közigazgatás irányítását a helyiektől. Ahogy az idő telt, a vendée-iek egyre inkább a régi időket sírták vissza. Joggal. Az önkormányzatok autonóm érdekképviselet helyett Párizs végrehajtóiként tevékenykedtek. 1793-ben a vendée-iek egyre inkább tettek a csak szavakban létező párizsi "szabadságra". Az utolsó cseppet a pohárba a papok üldöztetése jelentette, akiknek többsége mélyen hívő, egyszerű ember volt, akik a helyi közösségekből származtak.

A második rész maga a Vendée-i háború. Secher nem hadtörténész, nincs itt elemzés a hadi eseményekről, de szépen összefoglalja, hogy kutatásai szerint miként vált lehetségessé a helyi ellenállás, és milyen erőkből táplálkozott. Secher statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy nem kellően árnyaltak azok az elelmzések, amelyek társadalmi csoportok/osztályok alapján próbálják megérteni Vendée-t. Azok a forradalmi vádaskodások pedig végképp tévesek, amelyek szerint a vendée-ieket főnemesek és főpapok intrikái vették volna rá a lázadásra. Az itteni nép nem azért lett királypárti, mert rajongtak a királyságért, hanem mert 3 év alatt meggyűlölték a forradalmat. Secher finoman adagolja a sokkoló erőszakot, ami a felkelő hadsereg leverését követte 1794. januárjában, mikor a "pokoli oszlopok" szervezetten pusztították végig a térséget, megölve mindenkit, aki az útjukba akadt (sokszor a forradalom híveit is). 

A harmadik "fejezet" az utóhangokra koncentrál, a bizonytalanságra, amely az erőszak első hullámát követte. Az önálló kutatásokat leginkább tartalmazó terület azonban a negyedik rész, amely hideg matematikai tényeket közöl a pusztításról az 1792-es és 1802-es felmérések összevetésével településenként. A számok bizonyítják, hogy itt semmi túlzás nincs, ez polgárháború és népírtás volt. Habár a 10-30%-os népességcsökkenés településenként némely leírásokkal összevetve még kedvezőnek is tűnik, itt akkor is tízezrekről van szó, de akár százezrekről. Secher statisztikai megközelítéssel tárja fel a hadműveleti Vendée-ben emberéletekben és épületekben esett kárt a forradalom korszakában. A számok érzelemmentesen mutatják be a pusztítás nagyságát, ugyanakkor a korabeli leírások már messze nem azok. Türelmetlenség, meg nem értés, a párbeszéd hiánya, és a köztársasági fanatizmus együttesen ahhoz vezettek, hogy végül már egy egész régiót akartak sivataggá tenni, büntetésből. A leginkább megdöbbentő azonban az, hogy Carrier idézett levelét igazolják a számok, itt nem túlzásokról számoltak be a korabeli leírások: a gyermekek és nők hasonló arányban vesztek oda a felkelést követő megtorlásban, mint a katonaköteles férfiak... 

A kötet abból a szempontból is érdekfeszítő, hogy a forradalmi Franciaország mennyire tökéletesen megelőlegezte a XX. századi totális diktatúrákat. Van itt 9-15 évesekből a forradalom védelmére kialakított "előHitlerjugend", vallásüldözés, békepapság kialakítása, a nagyvárosi értelmiség mélységes lenézése és megvetése az "elmaradott" vidékkel szemben, tömeges kivégzések. A győztesek a legdurvább terrort alkalmazták a levert lázadókkal szemben, korra és nemre való tekintet nélkül. A párizsi konvent odáig jutott, hogy dekrétumot fogadott el a terület fizikai megsemmisítésére, és megparancsolta az erdők, szántóföldek és lakóházak porig égetését. Természetesen mindezt Franciaország érdekében... A már említett Vadász Sándor - aki mindig elmondta, hogy "Napóleon, az aztán nagy alak volt!" - leginkább azt emelte ki mindig, hogy a jakobinusoknak volt szociálpolitikájuk. Hát az lehet, hogy volt, de hogy gátlásuk nem volt, az is biztos. Ezek a "tiszta szívű gyilkosok" igazi vallási fanatikusok voltak vallás és vallási korlátok nélkül. Ugyanakkor persze mindenkit az egyén szintjén kell megítélni, voltak közöttük józan hangok, igaz az ordító többség és a terror ezeket a hangokat nem engedte szóhoz jutni rendszerint. Bátran kijelenthető, hogy a forradalmi kormányzat azokat a normákat sem tartotta be, amelyeket hirdetett. Vendée ellenállása jogos volt, és törvényszerű. Carrier csak egy fokkal végezte jobban a jakobinusok bukását követően, mint ahogy érdemelte: 1794. december 16-án bűneiért nyaktilóval kivégezték.. 

A kiadás a sorozat hagyományait folytatja, kicsi, könnyen kézben tartható, viszonylag jó fűzéssel és zöld alapszínnel. A korrektúrázás jónak mondható, ellenben a fordítással kapcsolatban észrevételeim vannak. Kritikával nem élhetek - francia nyelvismeret hiányában -, ám talán szerencsésebb lett volna forradalom híres-hírhedt Comité de Salut Public-ját meghagyni a nálunk elterjedt Közjóléti Bizottság név alatt, s nem "Közüdv Bizottság"-nak fordítani (bár szó szerint egyébként helyes). Még egy helyen utána kellett néznem az eredeti francia szövegnek, mert nyilvánvalóan nem lehetett helyes a magyar fordítás. A 146. oldalon ugyanis egy Loire-on működő hadihajó két ágyúval és két "kővetővel" (sic!) van felszerelve. Utánanéztem az angol és francia kiadásban, itt az eredetiben "deux Perriers" áll, ami alighanem két kisebb kaliberű forgatható hajóágyú. Mivel a kötetben azért hadi események leírása is előfordul, talán célszerű lett volna egy ebben jártas szakértővel is elolvastatni a szöveget kiadás előtt. Ezt leszámítva a kiadás teljesen jó. Még sok ilyet!

Értékelés:

Rendkívül fontos, hiánypótló mű a francia forradalomról szóló magyar irodalomban Secher könyve, így mindenképpen elfogult vagyok vele szemben. Mindenkinek ajánlom, aki meg akarja ismerni a francia forradalom valós történetét, és kilépne a forradalmi pátosz rózsaszín ködéből, amibe a XX. század belenevelt minket. 

Pontszám:

Kilenc kiegyenesített kasza a tízből.

9/10 pont

Könyvkritika: Catherine Horel - Horthy

Catherine Horel: HorthyBp.: Kossuth, 2017

Eredeti cím: L'amiral Horthy (2014)

Fordította: Fech Magda

384 oldal

2017-ben több kötet is foglalkozott Horthy Miklóssal, ami nem csoda, hiszen személye a magyar politika mindennapi játszmáiban is gyakran aduász. Jobban lehet vele vagdalkozni, mint egy gurkha harci késsel, a kukrival. E sorba illett bele a Kossuth kiadónál megjelent részben magyar származású, s nyelvünkön kitűnően beszélő Catherine Horel kormányzóról írt életrajza, amely tekintélyes vastagságával és bőséges irodalomjegyzékével nagyon ígéretesnek tűnt.

Horel hagyományos módon, időrendi sorrendben haladva Horthy származásával, s katonai karrierjével indít, jó stílusban, adatgazdagon. Az első megjegyzésre a szerző Otrantói ütközetet összegző mondatai kényszerítenek: „Az eseményt(???) azonnal az osztrák-magyar haditengerészet hősiességének példájaként ünneplik. A propaganda automatikusan Horthy nevével kapcsolja össze ezt a tengeri csatát...” Némiképp meglep a francia történész csodálkozása, mert a megoldás roppant egyszerű: Ha az otrantói-szorosban végrehajtott rajtaütés nem is volt egy döntő győzelem, de igenis hősies volt, és igenis Horthy vezette. Hát kivel kellett volna összekapcsolni a csatát, Clemenceauval? Az ilyen dehonesztáló megjegyzések ellenére Horel jól hangsúlyozza, hogy Horthy életének nagy része a Monarchiában pergett le, abban szocializálódott, a XIX. század embere, annak minden pozitívumával, s - bármilyen furcsa – a kormányzó példaképe élete végéig Ferenc József volt.

Catherine Horel - aki első tanulmányait a kelet-európai, és a magyarországi zsidóságról írta -, természetesen megemlíti, hogy Horthy budapesti bevonulását nyíltan antiszemita kilengések kísértek, s a fehérterror áldozatainak mintegy 20%-a zsidó volt. Ezt nagyon helyesen teszi meg. Ami nem korrekt, az az, hogy elfelejti megemlíteni, hogy a Tanácsköztársaság vezetésében - amely, ahogy a szerző is megállapítja: ostoba, brutális és hatástalan volt - a zsidók mégiscsak igen preferáltak voltak. Zsidó származású volt Kun Béla, Böhm Vilmos, Landler Jenő, Lukács György, Hamburger Jenő, Rákosi Mátyás és Pogány József népbiztosok mellett a vörös terrorkülönítményeket vezető Korvin Ottó és Szamuely Tibor is. Azért egy összefüggésekkel operáló történész észrevehetné a kettő közötti összefüggést, ami ugyan nem menti fel az elkövetőket, de a legalábbis érthetővé tesz dolgokat. Éppen most olvastam az antiszemitizmussal aligha vádolható M. Hrabovszky Júlia emlékiratait (Ami elmúlt. Bp.: Szépmíves, 2017), akinek a Tanácsköztársaság kapcsán szintén a március 21-én randalírozó belvárosi zsidó fiatalok ugrottak elő idős korában.

Horel sok igazságot ír le az éra csúcsának számító Bethlen-időszakról, és a számomra legérdekesebb fejezet, amely Horthy életmódját mutatja be kormányzóként szintén remek. Ezzel szemben meglepetéssel olvastam, mikor Horthy személyét Pétain marsallhoz és Tiso szlovák vezetőhöz hasonlította. A párhuzam szerintem teljesen téves. Ez a két személy a hatalmát Hitlernek köszönhette, s alig néhány évre korlátozódott, míg Horthynak ténylegesen volt társadalmi bázisa, és évtizedeken át élt a rendszere. Trianonról sincs sok mondanivalója, elmondja, hogy Magyarország elveszítette területének 70%-át és hárommillió lakosát! Ez utóbbi adat egyértelműen téves. Magyarország 11 millió lakost veszített, amelyből 3.3 volt millió magyar. Horel egy mondattal nem említi, hogy a revízió oka az igazságtalan béke volt, és azt sem meri elmondani, hogy 1920-ban méltánytalan békét kényszerítettek hazánkra. Franciaként én megértem, hogy nehéz ilyet kimondani, de enélkül pedig szerintem nehéz megérteni a Horthy-korszakot...

Természetesen felmerül a zsidóság 1944-es tragédiájának kérdése, és Horthy felelőssége. Érdekes fejezet van erről Horel könyvében. Kár, hogy a szerintem legfontosabb kérdést szinte sohasem szokás feltenni a magyar holokauszt kapcsán, s ő sem tette fel: Megtörtént volna a német megszállás nélkül, vagy sem? A felelősség megállapítása kapcsán ugyanis ennek a megválaszolása a döntő kérdés! A Horthy korszak még német nyomástól mentes első 20 éve alapján a válasz teljesen egyértelmű: nem. A Horthy emigrációban eltöltött utolsó éveiről alkotott kép a könyvben ismét a jobban sikerültek közé tartozik.

Horel könyvének figyelemreméltó a bevezetője, amely sajnos előre jelzi, hogy a mű messze nem elfogulatlan, és aktuálpolitikától sem mentes. Talán ez lehet az oka, hogy egyes esetekben a helyenként nagyon értékes kötet kifejezetten mítoszromboló célzatúnak tűnik. Ez nem is lenne baj, ott, ahol indokolt, de több helyen szerintem nem az. E kötet előnye éppen az lehetett volna, hogy kapunk egy elfogulatlan biográfiát külföldi szemmel, de sajnos a francia történésznő nem tudott túllépni franciaságán, így nem lett jobb a magyarul megjelent életrajzoknál.

A kötet tipográfiailag középszerű, nem tetszett a lapok színe, viszont legalább kötött a könyv. A borító Horthy színes fotójával, lényegre törő, de kissé sötét.

Pontszám:

Hat vörös ötágú horogkereszt a tízből.

6/10 pont 

(Az írás a Hegyalja - ménfőcsanaki havilap 2018. évi 2. számában megjelent ajánlóm kissé átdolgozott változata)

Könyvajánló: Túl A csúcson

Michel Houellebecq:
A csúcson

Bp.: Magvető, 2017

Eredeti cím: Plateforme (2001)

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Hú… Nem vagyok prűd. Na jó, kicsit az vagyok, de megbotránkozni ritkán szoktam, mióta A szürke ötven árnyalata (végképp felfoghatatlan, hogy  rossz könyvből készült silány filmnek még a harmadik részét is leforgatták…) kritikán aluli mélységekbe vetette az erotikusnak nevezett irodalmat, én marha meg elolvastam, félreértelmezett könyvtárosi kötelességből. Be kell azonban látnom, hogy Houellebecqhez képest James sok szempontból a fasorban sincs… Kinek hazudok? Nincs szó erotikáról se itt, se ott. Ez nem jelenti, hogy Houellebecq könyve ne lenne jó. Nagyon is az, ha az ember a jelenkor kiélt, sivár, jólétében már unatkozó nyugat-európai társadalom mindennapi gondjaival akar szembenézni a fehér lapokon. Ráadásul itt a 30-40 oldalanként ránt tukmált nyílt testiség nem öncélú, és nincs valami habos-babos rózsaszín tüllszoknyába öltöztetve, mint a korábban olvasott ötven árnyalatnyi álromantikával leöntött szörnyűségben. 

Houellebecqtől egy könyvet olvastam korábban, a rendkívül sötét, metszően gonosz A harcmező kiterjesztése című opust, s abból okulva nem számítottam a tavaly megjelent „új” regényben sem rózsaszín bárányfelhők közt flangáló szivárványszín unikornisménesekre. Nem is volt benne, hacsak nem darabolták fel őket, és adták el a szarvukat porrá őrölve potencianövelőként, a húsukat meg egy thai étteremben csirkefalatokként.

A regény főszereplője - az előbb emlegetett Houellebecq-műhöz hasonlóan - egy társas kapcsolatokra képtelennek tűnő, mogorva, életunt francia középkorú, középpolgári, középszerű fickó, akinek ráadásul éppen megölték az apját a migr… azaz eltérő kultúrájú francia állampolgárok. Még azt is bánja "hősünk", hogy él. Mindenesetre élménypótlék gyanánt az apja halála után rámaradó örökségből befizet egy Thaiföldre szervezett utazásra, ahol minden várakozásával ellentétben mégiscsak lefújja megkövesedett szívéről a port a szerelem szele. Ez a thaiföldi rész engem igencsak emlékeztetett Gerlóczy Márton Elvonókúrájára, nagy tételben fogadnék rá, hogy hatott a magyar íróra ez a könyv. Nem lenne Houellebecq a Houellebecq – még nevében is benne van, hogy ELLE(N)! – ha a kötet végén a korábban megkínzott szívű pár egy vitorláson húzna el a naplementébe. Hát ez valóban nem is sikerül nekik, de a regény végét már tényleg bűn volna elárulni. Mert bizony ezt érdemes elolvasni!

A francia író nyilvánvalóan nem konzervatív és nem reakciós, bármennyire is vádolják ezzel. Ilyen vádak csak a mostani abszurd korban érhetik, mert 100 évvel ezelőtt maga lett volna a liberalizmus, amit vall. Sokszor aggatnak vádoló jelzőket rá, nem is teljesen ok nélkül. Nihilista? Talán. Nőgyűlölő? Semmiképpen, inkább nőimádó. Viszont a szociopatát megkockáztatom regényei alapján. De legalábbis, minden karaktere az. Mint író, kétségtelenül jelentős, de fontosságát elsősorban az adja, hogy gyakorlatilag egyedül ő mer írni Franciaország megnevezhetetlen problémáiról. Erősen jellemzi a regényt a férfi-nő kapcsolat testisége, mellyel alkotója nyilvánvalóan megbotránkoztatni akar. Vannak kétségeim, hogy egyáltalán lehet-e még ezzel. Talán szerzőnk egyszerűen  francia is, méghozzá nem a Coman-Mandanda-Matuidi triói értelemben, hanem klasszikus laclos-i változatban! Azért van értelme a túlburjánzó szexualitásnak, mert bemutatja, hogy a forró vér nem köthető ideológiához, vagy világnézethez.  

A szerző a nyugat-európai számtalan problémájára reflektál művében:

- növekvő nagyvárosi erőszak,

- terrorizmus,

- az európai fehérek kisebbségi komplexusa,

- a nagyvállalatok álhumánuma,

- a kapitalizmus erkölcstelensége.

És lássuk be, ezek komoly problémák! A csúcson összességében amúgy is komoly, és nagyon tanulságos olvasmány.

A kötet a Magvető által jelent meg, Tóthfalusi Ágnes tolmácsolásában, s nincs okom panaszkodni rá. A fordítás gördülékeny és olvasmányos, köszönet érte. Helyesírásilag és tördelésileg is rendben van a munka. A kiadó is dicséretet érdemel, a keménykötés hosszútávon is keménykötésűnek ígérkezik, ráadásul esztétikailag sem csúnya, harmonizál a tartalomhoz. Mondjuk azt nem szeretem, ha a védőborító alatt csupasz felület van, mert az bizony tönkremegy előbb-utóbb, és akkor nem lesz szép a könyv.

Pontszám:

Nyolc tangabugyis Valérie a tízből.

8/10 pont

Na, most már túl vagyunk a csúcson...

Könyvajánló - Proust az eltűnt idő(m) nyomában

Önálló könyves blogomat hamarosan megszüntetem, és ide jönnek a jövőben születő könyvkritikák kivétel nélkül. Így most az ottani könyvajánlókat (vagy nem ajánlókat) ide fogom időnként pótlék gyanánt bemásolni, egyrészt hogy ne vesszenek el, másrészt mert ott amúgy is kevesen olvasták. Harmadrészt az utóbbi időben időzavarral küzdök, hiszen a ménfőcsanaki fiókkönyvtár felújítása végkifejletéhez közeleg, kolleginámmal és a megyei könyvtár dolgozóival és a tervezővel sokat melózunk azon, hogy a csütörtöki átadóra minden a helyén legyen. És ott is lesz.

Marcel Proust: Az eltűnt idő (m) nyomában

Bp.: Magvető, 2006

„Marcel Proust nagyszabású regényciklusa nemcsak a 20. század francia irodalmának, hanem az egész világirodalomnak klasszikus műve…” – írja egy könyvajánló a kötetről.[1] Hát nem tudom… Pontosabban tudom. Nem az. Számomra biztosan nem.

Immár másodízben vágtam e nagy fába a fejszémet és hát megint tüzelő nélkül maradtam, ha nagyon szemét lennék, akkor azt mondanám, hogy nem maradtam tüzelő nélkül, mert egy hétkötetes gyújtós is rendelkezésemre áll, amiért nem lenne kár. 

Marcel Proust állítólag fantasztikus és briliáns regénye ismét ugyanazt az "élményt" nyújtotta számomra, mint elsőre: mélységes mély unalmat. Hosszú körmönfont mondatok, vontatott cselekmény (vagyis inkább cselekmény hiánya), filozofálgatás a semmiről. Ismét fel kellett adnom háromnapi szenvedés és ötven oldal után (kétszer elaludtam olvasása közben a buszon…) és félreteszem minimum öt évre. Én nem állítom, hogy nincs némi esélye annak, hogy saját kitartásom hiánya miatt nem élvezhettem a hátralévő „ikszszerszázatizenhatodikon” oldal lélegzetállító történéseit teasüteményestől és Madeleine-től, de egyelőre az álláspontom az, hogy „Az eltűnt idő nyomában” azon nagyszámú XX. századi alkotások közé sorolandó, amelyek tökéletesen méltánytalanul kaptak nagy figyelmet. Talán szégyen egy könyvtárostól ilyet írni, de magánvélemény és én legalább nem hazudozok vagy játszom meg a műértő intellektuelt. Ugyanaz az érzés fogott el, mint mikor egyszer beleolvastam Joyce Ulysses-ébe (amely egy fokkal még mindig jobb). A világ nem venné észre az eltűnését. Nem hinném, hogy attól irodalmi valami, hogy tízoldalas mondatokat írunk le esemény nélkül. Én történéseket várok, érzelmeket várok, reakciókat várok és ütős párbeszédeket, némi szórakoztatást, egy kis tanulságot, hovatovább bármit, ami kiszakít a mindennapok igahúzásából. 

Ugyanakkor javaslom mindenkinek, hogy veselkedjen neki ennek a 3200 oldalas szörnyszülöttnek! Hátha tetszik. És ha nem - amit majdnem biztosra veszek -, akkor talán ráébred az olvasó arra, hogy bizony nem csak a festészet hanyatlik folyamatosan 1900 óta, hanem a többi művészettel együtt az irodalom is. Proust csak annak tetszhet, aki szerint Modigliani egy lapon említhető John Everett Millais-vel, Munkácsyval vagy akárcsak a legrosszabb akadémistával. Sajnos odáig süllyedtünk, hogy minden ami új - vagy amit annak állítanak be -, az divatos lesz és az a "modern" és eladható. Holott a művészet feladata nem az új kitalálása, hanem talán a jó és szép ábrázolása, a szórakoztatás, a lelki támasz nyújtása. De tévedhetek. Mindegy, ha majd valami nagyon művészit akarok, akkor is maradok inkább a Devecseri fordította Iliásznál. Az minimum 2800 éves, és garantáltan időtálló.

És apropó, legalább rájöttem, miért ezt a címet adták a műnek: egy csomó időm eltűnt, míg birkóztam a kötettel és az már soha nem jön vissza…

Osztályzat: befejezés hiányában nem merem… Jelen álláspontom szerint nullához konvergál

(Eredetileg írtam: 2013. III. 13.)

---

[1] http://www.libri.hu/konyv/az-eltunt-ido-nyomaban-i-swan.html