Billy Collins: Az a baj a költészettel - könyvajánló

Billy Collins: Az a baj a költészettel

Budapest: Jelenkor, 2020

315 oldal

Eredeti kiadás: The Trouble With Poetry - And Other Poems 

Válogatta és fordította: Kőrizs Imre

Az a baj költészettel, hogy manapság elbizonytalanodtam, hogy mi is a költészet. Régen, gyerekként még világos volt: versszakokból áll, strófaszerkezete van, s rendszerint rímes. Nekem kifejezetten tetszenek a kötött versformák és a hozzájuk kapcsolat tartalom. A szonett szépsége, a haiku tömör fájdalma, a limerick játékos humora. A költészet pont attól zseniális, és nehéz, hogy kötött. Martialis epigrammáinak pajzán humorát valószínűleg sok pengenyelvű gunyoros ember vissza tudná adni, de alighanem senki nem tudná epigrammaként megfogalmazni. Szeretem a kötöttséget. Ha valaki a kötöttségek közé tud könnyedséget, lazaságot, bölcsességet varázsolni, az igazán nagy költő. De mi is a vers? Lehet persze citálni az értelmező szótár versfogalmát: „A nyelvi előadásnak kötött, ritmusos, ütemekből (verslábakból) álló formája; sorai rendszerint szabályos lejtésűek, gyakran rímesek és általában versszakokat alkotnak.” Sajnos, manapság nyilvánvalóan kevés ez az értelmezés. És akkor egyébként is, mi a helyzet a szabad versekkel? Lehet-e vers valami attól, hogy annak van tördelve, ám közben se rím nincs benne, se ritmika? Őszintén szólva inkább hajlok a nemre. Összességében nekem a prózavers az próza, bárhogy tördeljük is, ahogy a farkasvonyítás sem lesz szimfónia. Ám akadnak kivételek, amelyek elbizonytalanítanak, s ilyen volt Billy Collins pár hónapja megjelent kötete.

William „Billy” James Collins amerikai költőről sosem hallottam korábban. Kérdés, hogy akkor miért is olvastam el ezt a kötetet? Hát mert most érkezett meg a könyvtárunkba, mert szeretem a verseket, s mivel kedvet adott a költészethez a könyvtárunk pályázata, ahol szerintem kifejezetten jó műveket díjaztunk (Különösen tetszett Tímár Nelli: Kicsit azért mindenki című írása, és nem csak a benne szereplő kávé miatt). Amúgy sem árt időnként egy kis nyitottság az új megismerése felé.

A szerzőről annyit érdemes talán megjegyezni, hogy nem egy új generációs költő, hanem 1941-es születésű és egyetemi professzor, akinek a 70-es évek óta jelennek meg nyomtatásban költeményei. Jelen kötet az 1988 és 2016 közötti műveiből válogat. Ettől még modern, mai és fiatalos, bár a tanáros stílus a versekben is ott van: okít, humorizál, tanácsot ad és követel. Collins műveltsége sugárzik a versekből, kissé talán túlságosan is utalásmániás, olyan, mint egy Tarantino film, amelynek minden jelenetében el van rejtve egy-egy korábbi filmművészeti momentum, amit vagy megértesz, vagy nem. Nagyon intellektuális versek ezek, zenei, irodalmi háttértudást igényelnek. Biztosan nem valók mindenkinek, finomkodók és sokszor elvontak, túlírtak. Vannak olyan „vers” is, amelyet biztosan nem válogattam volna be, mert művészieskedő kamu, szonettnek hazudott levegő. Mégis úgy éreztem, ez a kötet ad nekem valamit, s ad hozzám valamit. Belenéztem és ott láttam benne magamat a felidézett álmatlanságban, a rég elveszett ártatlanságban, vagy az olaszországi nyaralásra történő visszamerengésben.

Vannak itt ugyanis bőségesen jó versek. Mert a vers nem rím, nem ritmika, hanem mindenekelőtt hangulat. Pontosabban hangulateszencia, amely tükrözi belsőnk pillanatnyi valóságát. Olyan versek találnak meg minket, amelyek akkor és ott éppen mi vagyunk. Cseppben a tenger, versben az ember. Collins azért jó költő, mert Collinsot olvasva ő mi vagyunk. Képes átadni azt amit érzett, amin gondolkodott néhány sorba koncentrálva. E hangulateszenciák között ott van szerelem bizonytalan és ellentmondásos őrülete (Nightclub), a fiatalokkal szembeni vicces magunkra ismerés (Kedvenc tizenhét éves gimnazistámnak), a máshova vágyás (Budapest). A sorokban ott kergetőznek gondolatok, amelyek naponta űznek minket magányos éjszakákon, idegenekkel teli házibulin, vagy hazafele a buszon egy sötét téli délután. A vers ugyanis erre való, magunkra találni bennük. Collins válogatáskötete végtelenül emberi, sőt közemberi, de nem közönséges.

Ugyanakkor igen tömör ez a kötet. Nehéz étel, csak kis adagokban emészthető. A fordítás kiváló és költői, a magyarban a versek tökéletesen működnek. Kőrizs Imre minden tiszteletet megérdemel. Ő tolmácsolja nekünk Collins gondolatait úgy, hogy szépséget nyújt az egyszerűségben, nagyságot a hétköznapiságban. Egy próbát minden versszeretőnek megér.

A kötet egy kissé szürrealista borítóval jelent meg, ami érdekes, bár színei miatt nem túl feltűnő külsőt kölcsönöz neki. A Jelenkor kiadó kiadása fűzött, ami rossz hír; de nem tűnik gyorsan szétesősnek, ami jó hír. Továbbra sem a szabad vers lesz a kedvencem, de azért lesznek köztük kedvenceim. S ez a kötet ott lesz. Collins szerint az a baj a költészettel, hogy folyton új sorokat követel, új verseket diktál. Amíg így van, addig szerintem tulajdonképpen nincs semmi baj a költészettel.

Osztályzat: 

Nyolc lámpabúrás kutya a tíz lámpabúrás kutyából.

8/10 pont

moly.hu: 94% (12 voks után, benne az én négyesemmel)

goodreads.com: 4.17 pont

Az írás a Győri Szalon számára írt könyvajánlóm kiegészített változata.

Vállalhatatlan könyvek S02E01 - Simon Márton: Polaroidok

Simon Márton: Polaroidok

Budapest: Jelenkor, 2013 és Libri, 2016

88 oldal

Legjobb az új évet egy viccel kezdeni! Polaroidok. Ez a kötet maga a vicc. Tökéletes célpont a Vállalhatatlan könyvek-sorozatomhoz.

„Simon Márton új verseskötete a nagyvárosi szorongás szótára. Szélesvásznú történeteket mesél el néhány szóban vagy egy-egy mondatban, a félig kihunyt fényreklámok tömörségével. Baltával és körömollóval esik neki a nyelvnek, mintha mindig azt az egyetlen elrugaszkodási pontot keresné, ahol költészet és valóság egymásba zuhan. De miután megtalálta és megmutatta nekünk, udvariasan hátralép, és csak annyit mond: ”Uram, íme, a szakadék, amit rendelt.””

Ehhez alig kell valamit hozzátenni. Csak néhány mondatot:

1. Az a fényreklám nem félig hunyt ki.
2. Szerintem is baltával és körömollóval próbálta szóra bírni a magyar nyelvet. Az viszont számomra érthetetlen, hogy miért is jó a nyelvet, mint olyat megkínozni ÁVH-s módszerekkel, majd ezt érdemnek betudni. Akkor már inkább használják Guantanamon a terroristák megtörésére…
3. A költészet és a valóság egyértelműen zuhan, igaz szerintem nem az Úr rendelte meg ezt.
4. A szakadék, amibe zuhan a költészet (és a valóság) nagyon mély és napról napra mélyül.

2013-14-ben még visszatérő középiskolás diákjaim követelték rajtam a Polaroidokat, ekkor ismerkedtem meg egyelőre csak létezésének befogadása szintjén e remekművel. Aztán az érdeklődésemet akkor vívta ki, mikor Győr legjobb gimnáziumából jöttek diákok, s közölték velem a hírt, hogy a Révai padlóján olvasástól félvak fruskák futnak egymásba szünetekkor, mivel elvakítja őket a kezükben lévő Polaroidok vakuja. Diákok verseket olvasnak? Vigyorogtam, mint Kunhalmi Ágnes ha újságírót lát. Aztán a kezembe jutott a corpus delicti. Sírtam, mint Sarka Kata, ha újságírót lát. Leginkább a következő mondatok szökkentek ki fogam kerítésén:

• Ez miiiiii?????
• Na ne!!!!
• Elmész te az anyád pi…ncézéje metilalkoholt szürcsölni!

Tanulság, hogy pár dolgot a kortárs költőfejedelmekben ás költőfejekben nem ártana rendszerezni:

1. Az, ha valami új, attól még nem jó. Az új az adott tárgy korára utal a jó a minőségére.
2. Ha egyedi az az akármi, az sem minőséget jelent.
3. A gondolattöredékek lap közepére hányása nem költészet.

Ha cinikus véleményt kellene mondanom – és vagyok -, azt mondanám, hogy egyes költők azzal leplezik, hogy képtelenek szabályszerű verseket írni (mondjuk szonettet), hogy odavetnek elénk mindenféle szókavalkádot, mint avart az őszi szél, majd elmondják, hogy aki nem ámul és alél el zsenialitásától, az provinciális bunkó magyar. Ezzel szemben valójában a vers attól vers, hogy formája, dallama van. Én elhiszem, hogy kényelmesebb negligálni a szabályokat, majd azt mondani: „Tej”, majd telekürtölni a világot, hogy lám, írtam egy „verset”, de nem, nem írtál!

Néha elsőre a mondandó majdhogynem magasröptű:

„Az élet legfontosabb mondatait 

fekve mondják”

De ilyenkor érdemes belegondolni, valóban így van-e! Az élet legfontosabb mondatait nem feltétlenül mondják fekve. Én azt remélem, hogy a legfontosabbat térdelve fogom mondani. De sem a „szeretlek”, sem az „Isten veled”, sem a „Leszel-e a feleségem” nem fekve szokott elhangzani. Természetesen a(z ágyba) bújtatott szexualitás könnyebben eladható a hormonoktól begolyózott tiniknek, mintha valami igazán mélyet akarna közölni a költő. Sok fórumon Ákos dalait szokták azzal vádolni, hogy puszta sejtetésekből áll, amelyben bárki bármit beleképzelhet. Na ez is olyan, csak éppen az Ákos dalaiból áradó szép nélkül. Simon Márton a Polaroidok néven futó bográcsába beleszórt némi „engem nem ért meg senki”-t, egy csipet „macska, kutya, galamb”-ot, hozzáadott némi „Én vagyok a nők álma, mind az enyém”-szirupot, amit rögvest felönt egy kávéskanálnyi „Miért nem szeretsz?”-el. És valószínűleg nem érti, hogy utóbbi kettő rendszerint kizárja egymást.

Itt az ideje újabb verset citálnom szó szerint:

„Viszem visszaadni a napvédő sátrad.

Sós a szám, mint akkor.

Tél közepe. Ilyen egyszerű.”

Kinek viszed a mit? Ne szopogasd a ropit, mint akkor. K*rva hideg van. Menj be!

Upsz! Véletlen írtam egy „verset”!

Kétségtelen a kötet olvasója kap egyfajta szenvedős pesti hallgatói klubokból áradó sörízű mélyen kelet-európai hangulat, amely akár vonzó is lehet. Simon Márton hangulatfestői képességét nem lehet megkérdőjelezni. Emellett valamilyen szinten el kell ismernem, hogy a szerző nem tehetségtelen, Slam Poetrys szövegei ötletesek (bár világnézetében tőlem baromi messze állnak). Néha az az érzésem, hogy Simon Márton ezt a kötetet jópofa tréfának fogta fel (munka úgyis alig volt vele), aztán maga is meglepődött, hogy komolyan vették és vették. A legröhejesebb pillanatok azok voltak, mikor internetes véleményezők azt vallották, hogy a versek elé írt számok sorrendjében olvasva a dolgokat, plusz értelmet kapunk. Ezek valószínűleg túl sok Dan Brown regényt olvastak, mert nekem ilyenek jönnek ki (110-120):

Félfény. Szavai radioaktív hópelyhek. Kötőszók. Meg ahogy a radioaktív víztől megég a bőröd. Egy nagyszerű regény pokoli rossz fordítása. Évekkel ezelőtt beleszerettem a szlovén hasonmásodba. Ezt a képedet már vagy négyszer kidobtam. Valaki más helyett hallgatom. Valaki másé helyett. Léleg. Pontosan, mint a felhők.

Biztos én vagyok agyilag lyukas zokni, de nekem ebből nem áll össze...

Még ki akarok valamit próbálni, mielőtt áttérek a borítóra és a végső pontszámra. Találomra felütök könyveket kézközelről, és random mondatokat írok le. Lesz-e olyan, mint Simon mesteré? Lássuk csak (zaj balról: könyvek puffogása, lapok nesze)!

161

Meglátta a raktér elülső csapóajtaját.ⁱ

63

Úgy bámulja, mintha egy rovart

tanulmányozna nagyító alatt:

lenyűgözve, de némi undorral.ⁱⁱ

95

Sokszor jobb, ha kerülővel is,

de úton menetelünk.ⁱⁱⁱ

85

Szakítanom kellett vele.

Az ilyen lisztből nem sül kenyér...^iv

222

A különböző nagyságú vagyonok hozama

eltérő.^v

157

A régi mesterekkel versenyre ma ki áll ki?^vi

Megy ez! Azt hiszem hamarosan a boltokban lesz Analógok című verseskötetem...

Külcsín

A kötet borítóján egy műalkotást láthatunk, amely az Instant nyáj című produktum, s Tarr Hajnalka szellemi terméke. Bár a cím tökéletesen passzol a - hm – verseskötetet ajnározók mentalitásához, tulajdonképpen nincs bajom vele. A lakásba persze nem tenném ki, de hát olyan ritka a vállalható modern alkotás, mint eszkimón a fűszoknya. A Libri által kiadott kötetecske olcsó kialakítású, de azonnal felismerhető, a célnak megfelel.

Összesített értékelés:

Három Bari bárány a nyájból.

3/10

www.moly.hu: 87%

www.goodreads.com: 4.25 pont

Egy kis extra, mert nem tudtam megállni...

Verselemzés:

Simon Márton: 051 Tej

(Polaroidok. 80.o.)

„051 Tej.”

A Tej a magyar irodalom XXI. század eleji apró, ám előremutató terméke, amely hó gyanánt fedi be a provinciális magyar irodalmat a nyugatias modernitástól elválasztó árkot, s vezet el minket ezáltal a szebb, amerikai szellemes és szlemmes jövő felé.

A vers szimbolikája többrétű. A tej ugyebár: fehér. Ezen evidencia mögé rejtve azonban értelmezések széles tárháza épül fel előttünk. A fehér a tisztaság, a szűziesség jelképe. Ám ugyanakkor a tej a gyermeki lét egyik markáns, kézzel fogható kivetülése. A szüzességre és gyemekáldásra utalás kettőssége, egymással való ellentéte egyben belső feszültséggel tölti fel az olvasót. A feszültség a vers egész hossza alatt folyamatosan hat ránk, míg a mondatvégi pont le nem vezeti a feszültséget.

A vers dinamikája lüktető. A Simon Márton ügyes technikával a magyar ábécé minden részéről betűket varázsolt a szövegbe, a szóeleji „t”-t ügyesen ellenpontozza az azt követő „e”, a zárásként alkalmazott „j”-ről nem is beszélve. Igazi mestermű. A verskezdő trocheus félbeszakítása nyilvánvaló utalás a Walesi bárdok „Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik” sorára, így ez a megoldás is Aranyat ér.

A magyar nyelv mesteri alkalmazásával a költő eléri, hogy a remekmű hangrendje egészen egyedi és jellegzetes, csupa magas rövid magánhangzó alkotja a verset. Ám a művésznek nem elég ennyi finomság! Egyszerűen nem elégedhet meg azzal, hogy egy az egybe az arcunkba tolja a mondanivalót! Játékossága, a magyar nyelv teljes birtoklása arra ösztönzi, hogy mindezeket eszperente nyelven tegye meg. Eszement!

Végül a költő egy másik versével zárnám:

077 Nézd, ez itt az anyanyelvem.

Jegyeztek:

iAbercrombie, Joe: Az uralkodó. Bp.: Athenaeum, 2015. 161. o.

iiBacigalupi, Paolo: A felhúzhatós lány. Bp. :Ad Astra, 2009. 63.o.

iiiHarszátai szabályzat. I. rész. Harcászati elvek. Bp.: Stádium, 1939. 95.o.

ivSapkowski, Andrzej: Vaják – A megvetés ideje. Bp.: PlayOn, 2013. 85.o.

vPiketty, Thomas: A tőke a 21. században. Bp.: Kossuth, 2015. 222.o.

viTu Fu: Gúgyvers. In: LI Taj-Po, Tu Fu, Po Csü-Ji versei. Bp.: Európa, 1976. 157.o.