Könyvajánló: C. Tóth Norbert: Dózsa György

Könyvajánló:

C. Tóth Norbert:

Dózsa György 

Kultusz és történelem

Pécs: Kronosz Kiadó, 2024

154 oldal

Dózsa György mindenhol ott van. A lakhelyemtől két utcányira, mint utcanév, és az Újpesti TE ma is szimplán "Dózsa" a legtöbb veterán sportkedvelőnek. Ady óta mindannyian Dózsa György unokái vagyunk, és persze találkozhatunk Székely Dózsa Györggyel szobrok, emléktáblák formájában országszerte. Mind a - hagyományos értelemben vett - baloldali mozgalmak (szocialista/szociáldemokrata és marxista egyaránt), mind a jobboldalinak mondható irányzatok egy része (a népi vonal) valamiféle nosztalgiával néz vissza a valójában abban a formájában sohasem létezett parasztvezérre, aki jót akart, és mártírrá lett. De ki volt valójában Dózsa György, és mit tudunk róla a zömmel irodalmáraink által ráköltött meséken felül? Fontos ez, mert történelmi emlékezetünk rendbetétele nem azt jelenti, hogy nem mozgatunk benne senkit se föl, se le - pusztán mert félünk a konfliktusoktól -, hanem azt jelenti, hogy a helyére helyezünk mindenkit, a történészi szakma segítségével. C. Tóth Norbert rövid, de kiváló összefoglalása segít megválaszolni mindenki számára a kérdést, hova helyezze Dózsa Györgyöt.

Az egy délután folyamán könnyedén kiolvasható kötetecske alapvetően három részre bontható. A középkorász elsőként Dózsa "legendájának" kialakulását vizsgálja meg, s egyértelműen Márki Sándor Dózsáról írt művére helyezi a hangsúlyt. Márki parasztkirályról írt opusza azért is tanulságos, mert a szerző kiadott naplójából értesülünk a könyv születésének folyamatáról. C. Tóth kiemeli, hogy egyes populáris kötetek ilyen irányú sugalmazása ellenére Dózsa sohasem lett mondák hőse, nem élt a nép ajkán a története, és 1514 után a történetírókat leszámítva senki nem akart rá emlékezni. A XIX. század korszelleme azonban "megkövetelte" a magyar értelmiségtől, hogy a nyugati mintáknak megfelelően itt is legyenek Watt Tylerek. Így aztán újra felfedezték Dózsát és mindjárt felszabadító népi hőst kreáltak belőle. Márki műve nem nyerte el korának történészi elismerését, még akkori mércével mérve is a forráskritika hiányával vádolták meg társai, emellett maga vallotta be naplójának, hogy Dózsát olyannak írta meg művében, amilyennek szerinte lennie kellett volna! Márki valójában Eötvös Józseftől kölcsönzött ötleteket, akit meg Ady követett tematikájában, majd a kommunisták ezt a képet terjesztették tovább 1945 után, s ezért lett minden településen Dózsa utca, meg megyénként öt Dózsa TSZ. Dózsa legendája így alig változott 100 év alatt.

2015-ben aztán megjelent a késő középkori magyar történelem két kiemelkedő kutatójának C. Tóth Norbertnek és Neumann Tibornak szerkesztésében a Keresztesekből lázadók című kiadvány az MTA BKTI gondozásában. Ez az egészen kiváló tanulmánygyűjtemény a Dózsa-féle parasztfelkelés 500. évfordulóján tartott nyíregyházi konferencia előadásainak tisztázata. A tanulmányok kíméletlen precizitással rombolnak le szinte mindent, amit "tudunk" a parasztháborúról, kezdve azzal, hogy az elnevezés is helytelen. C. Tóth most megjelent könyvének második részben azt mutatja be néhány példán keresztül, hogy tankönyveinkben e 2015-ös konferencia óta mennyiben változott meg a Dózsáról alkotott kép, miként szivárogtak le az új ismeretek az iskolákba. A végeredmény lehangoló. Úgy tűnik, hogy a tankönyvírók egyszerűen nem olvassák a friss kutatási eredményeket, és ma is ott tartanak, ahol 1990-ben. Amúgy is a magyar történelem egyik legmostohábban kezelt időszaka a Jagelló-kor, amelyet a mohácsi vereség miatt divat volt szidalmazni ideológiai megfontolásokból. Pedig hát a korszak forrásadottsága jó, és rég kiderült, hogy sok szempontból igencsak prosperáló korszak volt ez, ahol a jobbágyok messze nem az éhhalál szélén álltak, s a korrupció sem volt nagyobb, mint máskor. Mátyás árnyékában ugyan II. Ulászló jelentéktelen királynak tűnhet, de egyáltalán nem volt rossz a megítélése akkoriban és emberileg is kedvelhető uralkodónak bizonyult. Sajnos úgy tűnik, ezek a tények egyelőre nem jutnak el a diákokhoz, mert a tankönyvek tartalmilag nem követik a kutatásokat. Még a legfrissebb tankönyvek esetében sem jobb a helyzet.

A legfontosabb rész a harmadik, amely a történelmi, ténylegesen létező Dózsáról a források alapján megismerhető adatokat foglalja össze, s fűzi eseménytörténetté. Vannak itt érdekes információk, amelyek jócskán módosítják a 10 évvel ezelőttig uralkodó képet. Mivel 2014-ben magam is tartottam ismeretterjesztő előadást Dózsáról a helyieknek, különösen érdekel minden erről szóló tanulmány és írás. Sajnos az új kutatási eredményeket és forrásokat akkor még nem tudtam felhasználni - még nem adták ki -, így akkori összefoglalásomat sok szempontból meghaladta mára az idő. Ez így helyes, és örülök neki. Ma többet tudunk, mint 10 éve. C. Tóthnak mind a kronológiát sikerült pontosítania, mind az események logikai menetét egyszerűsítette, így hihetőbb rekonstrukciót alkotott. Érthetőbb, miként került Dózsa a keresztes sereg élére, s az is miért azon az útvonalon mozgott a lázadó sereg, ahol. Leszámol az egész országra, vagy legalább országrészekre kiterjedő parasztháború mítoszával, hiszen a források gondos tanulmányozása alapján mindössze a Temesköz északi része került viszonylag huzamosabb időre a lázadók kezére, akik egyébként sem osztályalapon szerveződtek. A szerzőnk a XX. századi történetírók tollán hatalmas csatákká dagadt katonai összecsapásokat is kritika alá vonta, s a végén nem sok marad belőlük. Amit kicsit sajnálok az az, hogy a szöveg a lázadás elbeszélése során mellőzi a részleteket, és többször mintha - tudat alatt, kényelemből - a 2015-ös tanulmánygyűjteményhez utalná az olvasót. Hosszú leírásokat senki ne várjon eseményekről ebben a kötetben, ez pusztán tömör, világosan megfogalmazott összefoglaló! Az új kép lefestése persze nem jelenti azt, hogy nincs már megválaszolandó kérdés! Van bőven. Ám láthatóan akadnak, akik e kérdésekre igyekeznek válaszolni, méghozzá az ehhez szükséges tudás és képességek birtokában, és meg is fogják tenni, ha a források ezt lehetővé teszik. Remélem utóbbiakból minél több bukkan még elő, hogy tovább lehessen pontosítani a történelmi események menetét. 

A kötet kartonált, fizikailag könnyen kézbe vehető kiadvány, a fejezetek végén egy-egy fekete-fehér illusztrációval. Praktikus, de semmi több. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy igen baráti áron (2500,-Ft) kapható, ma már ennyiért ritkán vehet könyvet az ember. 

Bár a konklúzióm némiképpen hasonló volt annak idején, mint C. Tóth Norberté, olvasva a kötetét, most nyersebben fogalmaznék nála. Megtehetem, az én felelősségem kisebb. Dózsa nem méltó a magyar nemzeti pantheon azon helyére, ahová a XIX. századi polgári- és a XX. századi szocialista történetírása berakta ideológiai okból, mivel mindkettő érdekelt volt a magyar nemesség minél sötétebb színekben való lefestésében. Mi, magyarok nem Dózsa György unokái vagyunk, hanem az 1514-ben a földjüket művelő parasztoké és a török ellen vitézkedő nemeseké. Nincs mit ünnepelnünk Dózsán! Nem lehet hős egy, a sajátjai ellen - sérelmei miatt? - háborút indító önjelölt vezér, aki pusztulást hozott amerre csak járt! Számomra biztosan nem lesz az. 

Értékelés:

Nyolc tüzes vaskorona a tízből. 

8/10 pont

1514 - magyar haditerv a török ellen

Magyar hadműveleti terv 1514-ben a török ellen

II. Ulászló 1509-ben (wikipedia)

A Dózsa-féle parasztfelkelés közismert minden magyar előtt, és az is, hogy eredetileg ez egy török elleni hadjárat lett volna. Ám erről a tervről már keveset írtak a történészek, hiszen pusztán terv maradt, és azt sem írta le senki. Így pusztán spekulációkra hagyatkozhatunk, hogy mi lett volna a magyar hadvezetés szándéka 1514 tavaszán. Erről írnék csak röviden és felületesen.

A kétkötetes magyar hadtörténelmi összefoglaló úgy véli, hogy 1514-ben egy portyára került volna sor.[1] Ez a vélemény azért is érdekes, mert éppen ezután jegyzi meg a szerző, hogy ilyen célra a magyar hadvezetés sohasem alkalmazott jobbágyokból álló tömegeket, és erre azok valójában alkalmatlan voltak. Úgy gondolom, pusztán a keresztes csoportok léte bizonyítja, hogy itt komolyabb célokat kell keresnünk egy török földre való beütésnél. Ilyen csapatok bevetésére Magyarországon 1514-ig egyedül 1456-ban történt meg, mikor végveszély fenyegette a déli védelmi rendszer tartóoszlopát, Nándorfehérvárt.

Logikailag így két lehetőség áll előttünk:

1. A királyi udvarba a keresztes hadjárat kihirdetéséig (IV.9.) nem érkezett olyan hír, mely szerint I. Szelim nem Magyarország ellen vonul 1514-ben, és így ennek elhárítására engedélyezték azt,
2. vagy – amennyiben tudtak arról, hogy a török főerők ebben az évben Perzsia ellen vonulnak – a magyar hadvezetés egy komolyabb támadást akart megreszkírozni, valamely fontos célpont ellen a szultáni haderő távollétében.

A második esetben úgy vélem leginkább valamelyik Duna-parti egy erőd jöhet szóba: Szendrő vagy Galambóc. Egy komolyabb vár megvételéhez nem jött volna rosszul egy nagy létszámú segéderő, még ha felszerelés tekintetében gyenge volt is. Az egykori szerb főváros visszaszerzése megakadályozta volna a török betöréseket a Temesi bánság területére, valamint nehezítette volna a török felvonulás Magyarország ellen a Duna mentén, míg Galambóc elfoglalása Szendrőt hozta volna nagyon kellemetlen helyzetbe.

Úgy gondolom szinte teljesen elfogadható Bartáék elgondolása: „… számolnunk kell annak valószínűségével, hogy a május elején észlelhető hadmozdulatok mögött valamiféle központilag meghatározott haditerv állott… az a gyanúnk támad, hogy a végső cél a rendes katonaság és a keresztes had közösen végrehajtandó hadművelete lett volna az al-dunai határszakaszon. Olyan vállalkozás előkészületei sejthetők, mint amilyet 1502-ben vezettek a magyarok a török ellen.”[2]

Bizony, itt kétségtelenül egy tudatos haditervről van szó, amely a rendes katonaság és a felkelők együttműködésére épült volna. De mi történt 1502-ben?

1502 októberében a magyar seregek három oszlopban törtek a Birodalomra: a Corvin János vezette had Boszniába hatolt be és megerősítette Jajca magyar kézen lévő várát; a Som Józsa temesi bán vezette középső csoport a Morava folyó mentén pusztított Szerbiában; míg a két szörényi bán a Duna mentén Bulgáriába vonult, ahol elfoglalta Kladovót és Bodonyt (Vidint), majd Nikápoly külvárosát gyújtotta fel.[3]  

Annyiban korrigáljuk Bartáék álláspontját, hogy az 1514-ben a forrásokból nem három, hanem csak két Oszmán területre betörni készülő csoportot tűnik körvonalazódni.

Az első ilyen csoport Beriszló Péter és Perényi nádor vezetése alatt látszik, s amely a horvát-szlavón-dalmát bánságok csapataiból, és dunántúli keresztes csoportokból állt volna.[4] Ezek Beriszló mozgása alapján Veszprém és Buda körül gyülekeztek, majd május 20-án Siklóshoz értek.[5] Az, hogy ez a haderő a Dózsa-háború idején nem avatkozik a harcokba, valószínűleg annak köszönhető, hogy a hír megérkezésekor már elég közel juthatott a Boszniában húzódó török-magyar határhoz.

Érkeztek keresztesek a Duna mentén délnek, Nándorfehérvár felé is. Ám itt nem tudunk komoly királyi haderő gyülekezéséről. Azok a jobbágyhadak, amelyek később a Szerémséghez vonulnak, nem valószínű, hogy egy másik támadó éket képeztek volna a belgrádi helyőrséggel együtt.

A másik offenzív haderő ugyanis bizonyosan Szapolyai serege volt, amelyhez Dózsának kellett volna csatlakoznia. Kétségtelenül ez lett volna a fő csapásmérő erő. Szapolyai erdélyi vajdaként maga is komoly katonai erővel bírt, de arról is tudunk, hogy 1513-14 telén a királyi dandár (aulici regii) is Temesváron volt,[6] ahonnan bizonyára hozzá csatlakozott. Dózsa György valamikor 1514. május 10. körül indult el Budáról, szinte toronyiránt a Temesközbe. Szapolyai azonban Dózsa megérkezéséig sem tétlenkedett.

Szapolyai János arcképe (wikipedia)

Szapolyai hadjárata 1514. májusában

Szapolyaira sajnos túl sok mocskot aggatott az elmúlt 100 év történetírása, pedig a maga módján tehetséges és kitartó ember volt. A Habsburg-párti írók nem szerették, mert ellenlábas volt, a marxisták azért nem, mert legyőzte Dózsát, a nemzetiek pedig azért, mert végül kiegyezett a törökkel. Ám a fiatal – ekkor mindössze 27 éves – vajda már 1514-ben tapasztalt és nem megvetendő tehetséggel megáldott katona volt, ha nem is egy Hunyadi. A magyar offenzívát ő kezdte meg.

Szapolyai erdélyi vajdaként minden bizonnyal kellő információkkal rendelkezett a határ török oldaláról, talán 1514. február 6-án Kolozsvárról a Brassói tanácsnak éppen ilyen híreket köszön meg levelében.[7] Aligha indította meg májusi hadjáratát kémjelentések nélkül.  

Nagyon érdekes az a Nagyszebennek írt Szapolyai levél, melyben kéri, hogy a Budáról hazafelé tartó török követet a szebeni tanács tartóztassa fel 3-4 napra és eme kérését tartsák titokban.[8] Itt csak olyan okok jöhetnek számításba, melyek katonaiak. Szapolyai ezzel a május 12-én Szászsebesen kelt levéllel tűnik el a forrásokból, hogy majd csak június 3-án, Karánsebesen tűnjön csak fel újra.[9] Ezen dátumok között, mint az utóbbi levélből kiderül, megtörtént betörése az Oszmán-birodalomba és a vajda magyar földre lépve értesült az új hírekről és szóbeszédről. Ellentétben tehát Draskóczy István kijelentésével nem a paraszthadak lázadásának hírére tért haza.[10] Magáról a támadásról nem tudunk semmit, nyilvánvalóan egy puhatolózó portya volt, amely a török védelmi vonal éberségét hivatott tesztelni a nagy támadás előtt. Valamikor május utolsó harmadában került rá sor, tíz napnál semmiképpen sem lehetett hosszabb. Azonban mire hazatért már gyökeresen új helyzetet talált, és a magyar hadműveleti terv - bármi is volt az –, már meg is bukott.

Spekulálunk

Dózsa korábbi menetteljesítménye alapján (nagyjából két hét alatt értek el Budáról Nagylakig) valamikor június második hetére érhetett volna a keresztes sereg Orsova környékére. Ekkorra Szapolyai is bőven visszatért Bulgáriából, ami ismét megerősíti, hogy a két hadsereg együttesen működött volna a továbbiakban.

Nagyon érdekes az az információnk, hogy Telegdi István a királytól május 15-én útra kelt a moldvai vajdához.[11] Követsége minden bizonnyal a tervezett hadmozdulatokkal volt kapcsolatban, ám útközben működése értelmét vesztette. Talán a moldvai vajda is részt vett volna a katonai akcióban? Sajnos, semmit nem tudunk a küldetésről, annak puszta ténye mellett.

Szapolyai és Dózsa egyesített serege elérhette volna a 30-35 ezer főt is. Mi lehetett ennek a nagy létszámú erőnek a célja? Valószínűleg Temesvár környékén, esetleg a Duna mentén történhetett volna meg az egyesülés, inkább előbbi tűnik valószínűnek, mert a temesi ispán, Báthori István ott maradt, és Szapolyai is arra tartott (Karánsebesen van VI.3-án), és Dózsa is. Minthogy Szapolyai önállóan is portyázott már Bulgária fel, így a már említett eset, hogy Dózsáék egy egyszerű betörés miatt vonultak volna délnek, nem tűnik túl elmésnek.[12] Magunk részéről valami ostromműveletre gyanakszunk, mert egy túlnyomórész gyalogos parasztokból álló segédhad erre látszik leginkább alkalmasnak. Talán a keresztes hadjárat kihirdetéséig nem kapott a magyar hadvezetés megbízható hírt arról, hogy a török készülődés ki ellen irányul, majd miután kiderült, úgy döntöttek, hogy a lehetőséget, hogy ilyen létszámú had van egyben, ki kell használni. 1456-ban Hunyadi már korán értesült a török felvonulás céljáról, így az is lehet, hogy a királyi udvar már április előtt is tudta, hogy Szelim szultán célpontja ezúttal Ázsia lesz. Ez esetben is vonzó lehetőség volt, hogy egy kisebb csapást mérhessenek a főerőktől megfosztott török végekre.  

Keresztes felkelő (mek.oszk.hu)

A keresztesek fegyverzete

Kell egy kis kitérőt tennünk, hogy megnézzük, ténylegesen miként nézhettek ki ezek a keresztes csoportok. Szerencsére vannak olyan leírások, amelyekkel képet alkothatunk a zömmel földművesekből álló Dózsa-féle sereg fegyverzetéről, bár ezek a szórványadatok inkább csak érdekesek, mintsem ráfoghatnánk, hogy jellemzőek. Taurinus parasztháborúról írott költeménye felsorolja a keresztesek fegyvereit: „Kardja van eggyének, de kaszát ragad ottan a másik, ennek a fegyvere íj, amazé meg röpke parittya, és sokakat láthatsz pusztán fene cséphadaróval; kis kapa, nagy kapa is bőven forog ott a kezükben. Volt, aki nagybuzgón a kapát s az ekének az ércét olvasztván, abból új fegyvereket kalapált ki.”[13] Ilyen kiszemezgetett idézeteket bőven lehetne még csemegézni, de felesleges. Ellenben Dózsáról tudjuk – Tubero jegyezte fel -, hogy páncélt viselt, méghozzá egy raboltat.[14] De nem ő volt az egyetlen ilyen: egy páncélba öltözött[15] felkelőt nemesnek néztek a fegyverzete miatt.[16] Az sem lehet véletlen, hogy az 1514. évi LX. Törvény megtiltja a hajdúknak a fegyverviselést, parasztoknak pedig – nem a fegyverek! – a puskák birtoklását.[17] Egyben ez jelzi azt is, hogy az 1514-es rebellióban a parasztok egy részénél lőfegyver is volt! A kor nem engedte meg a közembereknek, hogy otthon ne legyenek fegyvereik, a fennmaradt középkori oklevelek tömegével tanúsítják ezt. Az adatok azt engedik sejtetni, hogy a keresztesek harcértéke nem lehetett teljesen csekély.

A keresztes segédcsapatok - mert ezeket a tényleges hadsereg mellett eredetileg biztosan csak kiegészítő erőnek szánták - igazi gyenge pontja az ellátás biztosítása volt. Egy nagy, de fajlagosan kevésbé használható haderő túl drága volt hosszútávon, hiszen etetni és itatni kellett. Minthogy a hadtörténészek pusztán Dózsa seregrészét tízezrekre teszik – miközben az egész magyar végvidéken aligha volt több 7-8 ezer katonánál![18] -, teljesen nyilvánvaló, hogy ekkora embertömeget aratás előtt iszonyatosan nehéz volt ellátni. Ez egyben - egyik - magyarázata annak, hogy a parasztsereg miért is kezdett fosztogatásokba.

Végszó

Sajnos a keresztes hadjárat belháborúvá alakult át, melynek oka nem pusztán valamiféle feudális elnyomás volt, hanem sok összetevőből állt:

-         végig nem gondolt toborzás

-         nem megfelelően biztosított ellátás[19]

-         Dózsa személyes ambíciói

-         a 100 éve folyamatos török veszély miatti adóprés

-         egyes társadalmi csoportok, személyek elégedetlensége a jelennel.

Dózsából érdemtelenül teremtettünk mítoszt, vannak sokkal fontosabb és érdemesebb hőseink. Tucatjával.                                                           

Felhasznált irodalom 

Bánlaky, 2001- Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténete. CD-ROM, 2001. Elektronikus adatbázis: http://mek.oszk.hu/09400/09477/

Barta-Fekete, 1973 - Barta Gábor – Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben. Bp., 1973

Draskóczy, 2000 - Draskóczy István: A tizenötödik század története. Bp., 2000

Engel-Kristó-Kubinyi, 1998 - Engel Pál–Kristó Gyula–Kubinyi András: Magyarország története.                          Bp., 1998           

MH I., 1984 - Magyarország hadtörténete két kötetben. I. Főszerk: Liptai Ervin. Bp., 1984

MPI, 1950 - A magyar parasztháborúk irodalma, 1437-1514. Bp., 1950

Neumann, 2012 - A Szapolyai család oklevéltára I. : Levelek és oklevelek (1458-1526). Bp., 2012

Tubero, 1994 - Ludovicus Tubero: kortörténeti feljegyzések. Szeged, 1994

Jegyzetek

---

[1] MH I., 1984. p. 144.

[2] Barta-Fekete, 1973. p. 73-74

[3] Bánlaky, 2001. Elektronikusan elérhető: http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0012/905.html Letöltve: 2014. május 2.

[4] Barta-Fekete, 1973. p. 31.

[5] Uo. p. 73.

[6] Uo. p. 31.

[7] Neumann, 2012. 385. sz. – Sajnos nem írja le, hogy milyen hírekért mond köszönetet, de Brassónak hagyományosan feladata volt kémeket tartani Havasalföldön és az Oszmán Birodalomban.

[8] Neumann, 2012. 389. sz.

[9] Neumann, 2012. 390. sz.

[10] Draskóczy, 2000. p. 47.

[11] Barta-Fekete, 1973. p. 80.

[12] MH I., 1984. p. 144.

[13] MPI, 1950. p. 125.

[14] „… lándzsája hegyét éppen Scytha oldalába döfte oda, ahol a vaspáncél nem ért össze – nem saját fegyverzetet használt ugyanis, hanem raboltat…” Tubero, 1994. p. 275.  

[15] Barta-Fekete, 1973. p. 179.

[16] Uo. p. 267.

[17] 1514. évi LX. Törvénycikk. Interneten: Ezer év törvényei. http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=1357 Letöltve: 2014. május 2.

[18] Egy 1513-14-es jegyzék szerint ekkor a déli határon - Erdélyt nem számítva - 7517 harcos kapott zsoldot. Engel-Kristó-Kubinyi, 1998. p.347.

[19] Egyébként érthetetlen, miért nem a Duna mellett vonult le Dózsa serege, ahol a szállítást sokkal könnyebben lehetett volna biztosítani hajókkal. Ez a kérdés is még megfejtésre vár, de talán nem lövünk nagyon mellé, ha okaként a többi – kevésbé ismert - seregrész itteni felvonulására saccolunk.

Egy érseki bandérium 1514-ből, zsoldjegyzék

Bár a magyar középkor hadseregeinek pontos létszáma a hadtörténészek egyik nagy problémája, azért nem minden esetben tapogatózunk teljesen sötétben. A XV. századtól kezdve egyre több zsoldosjegyzék maradt ránk, amelyek az egy-egy hadjáratra valamely város vagy - ritkábban – egy-egy földesúr által küldött csapat nagyságát, zsoldját, sőt néha felszerelését is megadja. Most egy ilyen regestrumot nézünk meg, amely Bakócz Tamás esztergomi érsek familiárisainak csapatát mutatja be nekünk.[1] Ezt a 32 parancsnok vezette 127 fős egységet 1514. június 28-a után küldték a déli végeken Dózsa parasztfelkelői ellen hadakozó Bornemissza János seregének megerősítésére, mint az a dátumokból kiderül. A csapat kiállítása és másfél havi zsoldja Bakócznak 383 aranyforintba került, amelynek zömét a zsold teszi ki.

Bakócz Tamás esztergomi érsek, korabeli érmén

Bakócz úgy tűnik az egyes csapatok megfelelő felszerelését is finanszírozta (itt familiárisokról van szó, nem ad hoc felvett zsoldosokról), egyszer leírja, hogy egy sisakra ad 1 forintot, máskor a tábori szerekre teszi ugyanezt. A 127 főből kiemelkedik Czobor Gáspár, akinek 25 forintot adott az érsek a másfél hónapra, míg a legtöbb katona (szám szerint 94-en) 3 forintot kapott, 4 lovas 2.25 forintot,[2] 24 lovas (közte 12 huszár) 2 forintot, míg Czobor 4 szolgája csupán egyet-egyet kasszírozott. Feltehetően a zsold a felszerelés minőségéhez igazodott, ahogy azt több más forrás is igazolja más esetekben.

Jelzi azt is, hogy a magyar seregek a XVI. Század elején mennyire ragaszkodtak a lovas hadviseléshez, hiszen kivétel nélkül lovasokról van szó. Ez a várharcok során időnként hátrányt jelentő hagyomány azonban előny volt a tapasztalatlan parasztok ellen, ráadásul a sebesség is fontos tényező a hadszíntéren.

Sajnos arról forrásaink nem szólnak, hogy a Bácskában zajló hadműveletekben miként vett részt az érseki kompánia, de Bornemissza sikeresen harcolt. A június 21 körüli[3] gubacsi összecsapásban még kétségtelenül nem lehettek jelen az időpontból kifolyólag, és a Perleknél vívott július elején[4] csatában sem túl valószínű, bár ez már nem kizárt.

A feljegyzés a Pozsonyi káptalan levéltárában maradt fenn, ma is Pozsonyban őrzik,  eredeti nyelve természetesen latin.

„Azon familiárisok listája, akik Bornemissza Jánoshoz indultak a keresztesek ellen[5]

1514

A Tisztelendő Úr azon familiárisainak nevei, akik Bornemissza Úrhoz indultak, és azok fizetése másfél hónapra.

Tompa Benedek                                 6 lóval             18 forint

ugyanannak támogatásul:                                         10 forint[6]

Dereczky Ambrus                               5 lóval             15 forint

Nándory Demeter                               1 lóval             3 forint

Gerelyes (Gereles) Ambrus                4 lóval             12 forint

Kerékgyártó János                            3 lóval             9 forint

Zarka Bertalan                                  3 lóval             9 forint

Farkas Balázs                                     4 lóval             12 forint

Szondy (Condy) Miklós                      4 lóval             12 forint

Istók István                                        3 lóval             9 forint

ugyanannak egy sisakra (cassidem seu galeam)       1 forint

Horváth Mátyás                                 2 lóval             6 forint

Bathkay Bálint                                   3 lóval             9 forint

Was György                                       2 lóval             6 forint

Zádory Oszvald                                  1 lóval             3 forint

Rácz Lőrinc                                        1 lóval             3 forint

Márkus (Marcus) Mihály                   2 lóval             6 forint

Pándy Miklós                                     2 lóval             6 forint

Bartos (Barthos) Ambrus                   2 lóval             6 forint

Leusták (Leustachius)                        4 lóval             12 forint

Kawassy Albert                                  6 lóval             12 forint[7]

Banyecz? (Banycz) Pál                       3 lóval             9 forint

Szabácsy (Sabaczy) Péter                  1 lóval             3 forint

Jó (Yo) Tamás harmincados[8]          4 lóval             12 forint

Czobor Gáspár                                                          25 forint[9]

Szentiváni Nemes Barnabás               5 lóval             15 forint[10]

Tompa Péter két szolgája                  2 lóval             4 forint[11]

Tompa Péternek a táborba menetel költségeire       1 forint

Czobor Gáspár Úr 4 szolgájának    

4 lóval             4 forint[12]

Június 22-én:

Czomody András                               3 lóval             6 forint

Június 22-én:

Szerdai (de Zerda) Péter Iván           1 lóval             2 forint

            Június 27-én:

Huszárok, akiket Paksy János fogadott fel

                                                           12 lóval           24 forint[13]

Kifizetett zsoldok június 28-án:

Paksi János Úr                                  10 lóval           30 forint

Drencsényi (Drenczeny) György Úr 

8 lóval            24 forint

Csató (Czatho) Péter                         6 lóval             18 forint

Lengeldy Ferenc                                6 lóval             18 forint

Körmendy (Kermendy) Pál                4 lóval             9 forint”[14]

A lista összesen 116 lovast említ, ha hozzávesszük a kihúzottakat, - akiket nem tudjuk, mi okból húztak ki, és semmi okunk azt hinni, hogy azért, mert nem voltak ott -, akkor 127 lovas jön ki.[15]

Huszárok az orszai csatában, 1514-ben  

Felhasznált irodalom:

B. Szabó János: A könnyűlovasság átalakulása a XV. században: a huszárság megjelenése. In: A honfoglalóktól a huszárokig. Bp. :Argumentum, 2010. p. 126-171

Barta Gábor-Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben. Bp.: Gondolat, 1973.

Monumenta Rusticorum in Hungaria Rebelliorum anno MDXIV. Bp.: Akadémiai, 1979.

Jegyzetek:

---

[1] De egyáltalán nem biztos, hogy a valódi érseki bandériumról van szó, amely szinte állandó jelleggel a délvidéken tartózkodott ezen időszakban, így lehet egy ezen felüli osztag is!

[2] Nem kizárt, hogy 1  fő 3 Ft-ot és 3 fő 2-2 Ft-t kapott, sőt valószínűleg ez a megoldás.

[3] Barta-Fekete, p. 149

[4] Nincs pontos dátumunk, Barta-Fekete, p. 153

[5] Kiadása: Monumenta Rusticorum,  87. sz.

[6] Talán a felszerelésük nem sikerült teljesen, ezért kellett az érseknek még támogatást adnia Tompának.

[7] A jegyzékből utólag törölve, nem tudni miért.

[8] Azaz a harmicados vámot szedő vámtiszt.

[9] Itt nincs létszám. Talán egy igazán komoly fegyverzetre kellett, ez esetben feltételezhető, hogy Czobor Gáspár nehézpáncélos lovasként harcolt.

[10] A jegyzékből utólag kihúzva valami okból.

[11] Talán könnyebb fegyverzetű lovasok lehettek, mivel csak 2 forintot kaptak a lovasoknak járó 3 helyett, akárcsak az alább említett huszárok.

[12] Itt egy lóra csak 1 forint jut, talán ezek nem is harcoló egyének, hanem kisegítő személyek.

[13] Joggal tételezhetjük fel, hogy a 3 forintos zsoldot húzó lovasok felszerelése jobb volt, mint a könnyűlovas 2 forintot kapó huszároké, amelyre utalhat a fentebb említett sisak is, amely ekkoriban valószínűleg még nem állandó felszerelése a huszároknak, mellvértet pedig szinte biztos nem viseltek. Lásd: B. Szabó, p. 142-147 

[14] Ma a Pozsonyi

[15] És nem 126, amint Barta és Fekete írta: Barta-Fekete, p. 161