Könyvajánló: Halpern: Otrantói ütközet

Paul G. Halpern: Otrantói ütközet

Győr: Laurus, 2007

237 oldal

Jövőre lesz 100 éve, hogy az osztrák-magyar hadiflotta (K.u.K. Kriegsmarine) öt hadihajója Horthy Miklós sorhajókapitány parancsnoksága alatt kifutott cattarói támaszpontjáról, hogy támadást indítson az olasz-francia-brit hajókkal lezárt Otrantói-szoros ellen. Az ütközet neve jól ismert a XX. századi magyar történelmet kedvelők körében, mégis Paul G. Halpern könyve sok újdonságot adhat hozzá tudásunkhoz, hiszen távolságtartó elfogulatlansággal ír a Földközi-tenger legnagyobb I. világháborús tengeri ütközetéről.

Az amerikai Halpern kifejezetten nívós szerzőnek számít, talán ő a jelenlegi legjobb ismerője az I. világháború során a mediterrán vizeken folyó harcoknak. Sajnos a newporti Haditengerészeti Főiskola professzorának legjobb összefoglaló műve (The Naval War in the Mediterranean, 1914-1918) nem jelent meg még eddig magyarul, ám a Laurus kiadó 2007-ben kiadta az Otrantói ütközet című munkáját. A kötet rendkívül olvasmányosan mutatja be az I. világháború elfeledett adriai-tengeri harcterét, és az ott harcoló erőket. Mint a cím is jelzi, fő témája az 1917. május 15-én lezajlott Otrantói ütközet. Nem közismert, de a hadtörténetírás több ezen a néven futó összecsapást tart számon, s ezek közül a harmadik volt a legjelentősebb.

A hadtörténész kifejti, hogy noha a hadihajók létszáma alapján az Otrantói ütközet ugyan nem mérhető a Jütlandi csatához, ám több szempontból még annál is összetettebb volt. Az Otrantói-szorosban megvívott összecsapás ugyanis az első olyan flották közötti harc volt, ahol, ha nem is döntő, de nagyon fontos szerepet játszottak a repülőgépek. Halpern mindkét hadviselő fél levéltári anyagát felkutatta, hogy minél árnyaltabb képet adhasson a csatát megelőző haditervekről, és magáról a küzdelemről. Számunkra már csak azért is érdekes ez, hiszen az osztrák-magyar hajókat a történelmünkben később olyan fontos szerepet játszó Horthy Miklós vezényelte, s az 1989 előtti történetírás igyekezett e tevékenységét elhallgatni, vagy elviccelni (lásd: „király nélküli királyság, élén a tenger nélküli tengerésszel”). Halpern most bemutatja nekünk nagyon olvasmányos, élvezetes stílusban, hogy Horthy bizony nem véletlenül lett később a K.u.K. Kriegsmarine utolsó főparancsnoka, az Otrantói ütközetben bátor, megfontolt és hidegvérű parancsnoknak bizonyult, aki még megsebesülésekor is tovább irányította hajóit, amíg csak eszméletét nem veszítette. Az Osztrák-Magyar Hadiflottáról a legtöbb magyar szinte semmit sem tud (holott akkor a világ 8. legerősebb tengeri hadereje volt), az meg már végképp kuriózumnak hat, hogy Ausztria-Magyarország tengeralattjárókkal rendelkezett. Márpedig 1917. május 15-én az ütközet a tenger felszíne mellett az alatt és afelett is zajlott.

Halper az első fejezetben bemutatja a nagyon speciális harctérnek bizonyuló Adriai-tengert, majd a második-harmadikban a két megmérkőző fél vezetését, haditengerészeti erejét, s felkészülését az összecsapásra. A negyedik fejezetben Horthy öt hajójának (SMS Novara, SMS Saida, SMS Helgoland, SMS Balaton, SMS Csepel) rajtaütését követhetjük az Otrantói-szorost lezáró blokádhajókon. Ezt a leghosszabb és legizgalmasabb rész követi, amely a harccsoport hazafelé tartó versenyfutását írja le, valamint a négyszeres túlerő ellen vívott küzdelmét. A hatodik fejezetben Halpern a flották hazaérkezését írja le, majd a hetedikben összegzi az ütközet eredményét. A kutató meggyőzően bizonyítja, hogy a sokak által - hamisan - működésképtelennek és haldoklónak tekintett Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete többnemzetiségű legénységével még 1917-ben is képes volt felvenni a harcot olyan történelmi tengeri nagyhatalmakkal, mint Nagy Britannia, Franciaország és Olaszország, és ez nem csekély teljesítmény. Márpedig az, hogy a jelenleg talán legjobb e témát kutató hadtörténész nyilatkozik rendkívül pozitívan az Osztrák-Magyar Haditengerészet és Horthy teljesítményéről, mindenképpen figyelemreméltó, annál is inkább, mivel amerikaiként tulajdonképpen hazája egykori ellenségéről állapítja ezeket meg.

A kötet kemény kötésben jelent meg, borítója se nem különösebben szép, se nem feltűnést keltő. A kiadás korrektnek mondható.

Osztályzat: 

Hét torpedó a tízből.

7/10

www.goodreads.com: 4.1 pont

(Az írás a Hegyalja újság 2016. évi júniusi számában megjelent ajánlóm kissé módosított változata.)

Az osztrák-magyar hadiflotta támadása Olaszország ellen, 1915. május 24. 3. rész

Az osztrák-magyar hadiflotta támadása 

Olaszország ellen, 1915. május 24. 

3. és befejező rész

A Helgoland- és az Admiral Spaun csoportok
működése 1915.V.24-én

Hadműveletek az Adriai-tenger középső térségében

Míg az Adria északi részén az osztrák-magyar flotta aránylag nagy biztonságban érezhette magát, mivel leginkább tengeralattjárók támadásától és aknamezőktől kellett tartani, addig ettől délebbre már komoly fenyegetést jelenthettek a nagyobb antant tengeri egységek, amelyek Korfui és dél-itáliai bázisaikról elvághatták a támadók hazaútját. Nem véletlen tehát, hogy Haus és a flotta hadvezetése itt a leggyorsabb és legmodernebb könnyű hajóit dobta akcióba.

Az S.M.S. Admiral Spaun gyorscirkáló

Az S.M.S. Admiral Spaun (3500 tonna, parancsnok: Benno von Millenkovich) gyorscirkáló négy kísérőrombolójával Lagosta szigetétől indult el 23-án 23 óra körül. A csoportot a parancsnoki hajó mellett a Huszár hajóosztály következő egységei alkották: Streiter, Wildfang, Uskoke, Ulan (mind 389 tonna).[i] A gyorscirkáló a Streiterrel elsőként Termoli városát támadta meg. Az Admiral Spaun 4 órakor szétlőtte a várostól délre a Sinarca folyón tengertől másfél kilométerre épült vasúti hidat, majd délnek tartva a Termoli és Campomarino közötti vasútszakaszt bombázta és utóbbi város pályaudvarát. Megsemmisített egy ott várakozó szerelvényt, a szivattyúházat és egyéb vasúti létesítményeket. Innen tovább haladt a Gargano félsziget mentén, lőtte Torre di Mileto jelzőállomását, majd megérkezett Tremiti szigetéhez.

Benno von Millenkovich

Millenkovich sorhajókapitány, a csoport parancsnoka korábban másik három rombolóját már ehhez a szigethez küldte, hogy derítsék ki, nincsenek-e torpedónaszádok a kikötőben. Nem voltak. Mivel az Ulannak géphiba miatt haza kellett térnie bázisára, így az Admiral Spaun itt csatlakozott a Wildfanghoz és az Uskokehoz. A csoport innen hazatért Sebenicói bázisára, minden zaklatástól mentesen.[ii]

Kalandosabb volt a másik öt hajó bevetése. A Hegoland-csoport volt a déli, azaz balszárnya a Monarchia támadásának, így a leginkább veszélyeztetett is. A csoport az S.M.S. Helgoland gyorscirkálóból (3500 tonna, pk.: Heinrich Seitz sorhajókapitány), valamint 4 Tátra osztályú modern rombolóból (Lika, Csepel, Tátra és az Orjen, mind 850 tonnás) állt.[iii] A hajók nem dalmáciai kikötőből futattak ki, hanem már napok óta a térségben voltak felderítő céllal.

Az S.M.S. Helgoland (korabeli képeslap)

A Lika romboló fél öt után érkezett meg a Gargano-félsziget kiszögellő pontján álló városának, Vieste-nek kikötője elé. 800 méterről tűz alá vette két 10 cm-es és 6 db 7 cm-es lövegével a város jelző- és rádióállomását, majd ezek lerombolása után Pelagosa felé akadálytalanul távozott, lassan bevárva a közeledő többi hajót, mivel a gyülekező hely Vieste előtere volt a csoport számára[iv]

A Gargano-félsziget déli oldalán fekvő Manfredonia a Csepel és a Tátra rombolók célpontja volt. Ahogy a Csepel a kikötő felé úszott a sötétben egy hang kiáltott rá olaszul: „- Kik vagytok?”. A rombolón az olaszul tökéletesen beszélő Pitamic sorhajóhadnagy válaszolt: „-Az Indomito[v]!”. A hang elégedetten abbahagyta a faggatózást, így a két hajó gond nélkül lőállást foglalt Manfredonia előtt és 4:15-kor megkezdte volna a bombázást. Azonban még sötét volt és a borult égbolt szinte zéróra csökkentette a látási viszonyokat, így nem tudták kivenni célpontjaikat. A szerencse azonban kezükre játszott. Egy csónak siklott a hajók mellé gyümölcsöt árulva, azt gondolván, hogy hazai hajókról van szó. Vukovic korvettkapitány kikérdezte az árust, hogy merre van a vasútállomás, a jelzőállomás és a gyárak, majd elengedte azzal a jó tanáccsal, hogy „- jó lesz elevezni, mert egy kicsit bombázni fogunk!”[vi]

Megtették. Találat érte a remizt, a viaduktot, a pályaudvart és a vasúti pályát is, majd a két hajó céllövészetként egyes vagonokat lőtt szét szépen sorban, amit könnyen megtehetett, mivel a vasútállomás közvetlenül a kikötőnél fekszik. A mintegy 35 perces lőgyakorlat után elindultak Vieste felé a csatlakozási ponthoz.[vii] 

A Helgoland a tőle délre, Bari elé őrködésre kivezényelt Orjen fedezete alatt Barlettához hajózott. A gyorscirkáló 4:04-től 34 percen át lőtte az olasz kikötőt és a vasúti létesítményeket, mígnem északnyugat felől két ismeretlen hajót látott kibontakozni a félhomályból. A két hadihajó a Regia Marina (az olasz haditengerészet) két 330 tonnás rombolója, az Aquilone és a Turbine volt.[viii] A Helgoland azonnal áttette tüzét a két hajóra, amelyek a jelentősen erősebb cirkáló elől két különböző irányba spriccelve menekülésbe kezdtek, az Aquilone délkelet, a balszerencsés Turbine észak felé. A Helgoland az Aquilonet vette üldözőbe, mintegy 6000 méteres távolságból. Az olasz romboló korához képest (1902-ben készült el) elképesztő sebességgel vágtatott, sikerült is 8000 méterre növelni előnyét és a Helgoland feladva a gyorsasági versenyt, visszafordult északi irányba.

A Turbine olasz romboló

A Turbine eközben észak felé tartott Vieste kikötőjébe, hogy ott leljen menedékre. Nem volt esélye. A hajót északról a Csepel, a Tátra, sőt távolabbról a Lika vette körbe, míg délről a Helgoland és az Orjen. A Csepel és a Tátra ugyanis a Vieste előtt lévő gyülekezési pont felé haladva egyenesen belebotlott a szintén oda száguldó Turbine-ba. A két császári és királyi romboló először ugyan saját hajónak hitte az olaszt, de a Helgoland rádióüzenetéből végül rájöttek, hogy ellenség hajózik velük párhuzamosan. A két Tátra osztályú romboló komoly fölényben volt fegyverzetileg és sebességileg is, bármennyire is kihozták a maximumot az olasz hajó kazánjaiból. Ráadásul a Helgoland is megkezdte a felzárkózást a Turbine mögé és megkezdte a távolság felmérését ágyúival. Az egész osztrák-magyar csoport már a Turbine-ra vadászott. 5:45-kor a Csepel 4500 méterre, a Tátra 5300 méterre került az olasz riválistól és tüzet nyitottak. Bianchi korvettkapitány az olasz hajó parancsnoka teljes gőzt rendelt el és viszonozta a tüzet. A Turbine 1 darab 76 mm-es és 5 db 57 mm-es[ix] ágyúi nem kelhettek versenyre a Csepel és a Tátra 2 db 100 mm-es, illetve 6 darab 70 mm-es lövegeivel, a Helgolandéról nem is szólva. Szemből pedig megérkezett a Lika. Az utóbbin szolgáló fregatthadnagy, Jordanis jelentésében leírja, hogy végül egy 7 cm-es gránátjuk eltalálta a Turbine kazánházát, amely ezután füstbe burkolózott és lassan megállt.[x] Hamarosan a Tátra is belőtte a lelassuló hajót, és egy 10 cm-es lövedék a gépházba csapódva reménytelenné tette annak helyzetét. Az olasz legénység a kapitány parancsára felvonta a fehér lobogót, majd kinyittatta a fenékszelepeket, hogy a hajó ne kerüljön osztrák-magyar kézre. Bianchi és emberei háromszoros „vivát”-tal búcsúztatták hajójukat. Az eredeti 53 főnyi hajózó személyzetből a császári és királyi hajók 35 főt mentettek ki végül, majd a Tátra 10 gránátot lőtt a roncsra, melyet végül a Lika torpedója küldött hullámsírba. Az összecsapás végül 10 olasz halottat követelt, míg 9 hajótöröttet a később helyszínre érkező olasz hajók vettek fedélzetükre. A Csepelt csak kisebb sérülés érte, egy lövedék elszakította az antenna egyik kábelét, amely lezuhanva egy embert súlyosan, hármat könnyen megsebesített.

A Lika romboló

Míg a Turbine küzdelme zajlott 1 órán át, lassan ébredezni kezdett az olasz haditengerészet is.[xi] Reggelre virradóan egy olasz cirkálókötelék (a Libia cirkáló és a Citta di Siracusa segédcirkáló[xii]) ütött rajta Pelagosa szigetén, amely fogta a Turbine segélyadását és megindult annak felmentésére. Erről elkéstek, de megpróbálták elvágni az osztrák-magyar kötelék hazaútját. A két olasz cirkáló fegyverzete erősebb volt az Monarchia hajóiénál, azonban sebességben jócskán lemaradtak. Végül ez döntött, mert képtelenek voltak utolérni azokat és északnyugat felé elslisszoltak egy hétperces lövésváltást követően. A Libia 7:19-kor adta le utolsó lövéseit 152 mm-es ágyúiból.[xiii]

A Helgoland és rombolói szerencsésen befutottak kikötőjükbe, akárcsak a nagy vállalkozás összes résztvevő hajója. A Pólába befutó hajókat ünneplők várták és maguk a tengerészek is kalapjaikat lengetve jelezték a kikötőben várakozóknak, hogy minden a tervek szerint történt.

Ünneplő hazatérők, Póla 1915. május 24.

Velence bombázása

Nagy nemzetközi hírt kapott a monarchia tengerészeti repülőinek egy szintén május 24-én lezajlott akciója. St. Catarina szigetéről ezen az éjszakán három repülőcsónak indult el Velence felé. Az L35, az L44 és az L48 repülőgépek feladata elsősorban inkább propagandisztikus, mintsem valós volt, hiszen a korabeli repülők még nem voltak képesek komoly bombaterhet szállítani, bár egy-egy hajón kis szerencsével képesek voltak károkat okozni. Az L44 4 órakor ért a város fölé, és bombáit a kikötő környékére összpontosította. Támadta a hangárokat, a mólót, a kikötő létesítményeit, és bombát dobott két hadihajóra. Két bombája tüzet okozott a város épületeiben. Bár rálőttek karabélyokkal és pisztollyal a, nem sérült meg. Hazafele repülve elhaladt három olasz romboló fölött, amelyek sikertelenül lőtték géppuskával.

A Lohner L48 repülőcsónak rajza

Az L48 a Po torkolata felől közelítette meg a lagúnák városát. Útközben bombát dobott két Velencéből kifutó cirkálóra (sikertelenül), majd Velencében petróleumtartályokat vett célba, miközben erős elhárítótűz fogadta és két találatot kapott. Valószínűleg erről a repülőről ír az angol jelentés olyan képen, hogy az olasz légvédelem sortüzei elől kitért és lebukott, mint egy vadmadár.[xiv] Nyilván a két repülőről származó információt visszhangoz a dunai-monarchia sajtóközleménye, mely szerint a repülők működése látható sérüléseket és tüzeket okozott.[xv]Az angol hírforrások szerint a támadás megbukott.[xvi]Igaz, ők olyan osztrák naszádokról is tudnak, amelyeket megakadályozott Velence elérésében az olasz parti tüzérség…

A Weltblatt címlapja Velence bombázásáról

Az L35legénysége Velence felé tartva szintén olasz hajókat pillantott meg, így azokat próbálta bombázni, ám az erős szél és az olasz rombolók cikkcakkban való haladása miatt ez nem kecsegetett sikerrel. A repülő legénysége inkább hazaindult jelenteni Polába az ellenséges hajók megindulását és helyét. Elképzelhető, hogy Horthy hazafelé tartva ezekről a rombolókról kapott hírt.[xvii]

Utószó

Az olasz reakció a sikeres osztrák-magyar támadásra a szokásos volt. Noha ők üzentek hadat a Monarchiának, most meg voltak lepve, hogy reggeli 6 előtt azok támadtak elsőként. Bár a britek hírei arról szóltak, hogy várható volt a támadás, az olaszok láthatóan nem várták kellő éberséggel.[xviii] Olaszországban a Dunai-monarchia képviseleteiről eltávolították annak címereit. Sokkal ellenszenvesebbek azok az intézkedések, melyekben a saját felkészületlenségüket próbálták leplezni, azt állítva, hogy Anconából német vendégmunkások segítették jelzéseikkel a támadó flottát.[xix] Olaszországban nem pusztán az osztrák-magyar polgárokat kezelték ezentúl kémként és zárták őket internálótáborokba, hanem a németeket is, akikkel pedig még nem is álltak hadilábon, hiszen Németországnak nem üzent hadat Itália. A kémhisztéria már május 25-én megkezdődött, mikor a Tribuna olasz lap hosszas cikkben fejtette ki, milyen veszélyt jelentenek a kémek.[xx] Állításuk szerint a német munkások tűzzel adtak jelzéseket az osztrák-magyar hajóknak.[xxi] Talán nem szükséges elmondani, hogy a K.u.K. Kriegsmarine hadvezetése tökéletesen tisztában volt a célpontjaik helyzetével és a támadást nem holmi leadott fáklyás jelzésekre, vagy fekete füstjelekre alapozta…
Az osztrák-magyar katonai hírszerzés (Evidenzbüro) gyakran küldött a számára fontos helyekre szabadságra kellő tudással rendelkező tiszteket.[xxii]

Olasz hírlap az osztrák-magyar flotta támadásáról

Az olaszok megpróbáltak az ártatlan áldozat szerepében tetszelegni, közreadták Ancona polgármesterének állítólagos telegramját Salandra miniszterelnökhöz, amelyben arról ír, hogy az ellenség bombái nem kímélték sem a kórházat, sem az árvaházat, sem a békés polgárok házait. A folytatásban ecsetelte városa hűségét és állhatatosságát az ellenség elleni harcban, sőt azt írja, hogy a helyi szocialista liga, amely eddig nem támogatta a háborút, most már szintén a haza védelme mellett van.[xxiii] Ez a nyilván propagandisztikus telegramot aligha kell komolyan venni, elvégre a korábbi sajtóhírekben még arról írtak, hogy alig rongálódott meg bármi Anconában. Az egész csak a harci kedvnek szólt.  

Hazaérkező hadihajók, ünneplő tengerészek. Póla, 1915. május 24.

Összességében a Monarchia haditengerészetének akciója mindenképpen sikeres hadművelet volt, alig néhány halott és sebesült katona árán mintegy két héttel -bár erről vannak viták- lassította le az olasz felvonulást a tengerparti vasútvonal rombolásával. Nem mellesleg komoly anyagi veszteséget okozott Olaszországnak, hiszen hidak, hangárok, kikötők sérültek meg, az emberi veszteséget nem is említve. Emellett örök dicsőség ragyog a sajnos méltatlanul elfeledett és ma olyan fájóan hiányzó osztrák-magyar Kriegsmarine-re.

Vége.

Osztrák újságok a támadásról:

Felhasznált irodalom:

Csonkaréti, 1993   Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész. Bp.: 1993

Csonkaréti, 2001   Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete 1867-1918. Bp., 2001

Csonkaréti, 2012   Csonkaréti Károly: Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem? Bp.: 2012.

Galántai, 2000       Galántai József: Az I. világháború. Bp., 2000

Horthy, 1953        Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires, 1953

Noppen, 2012       Noppen, Ryan: Austro-hungarian Battleships 1914-1918. Oxford, 2012

Szijj, 2000              Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Főszerk.: Szijj Jolán. Bp.: 2000

TNYT                  The New York Times. Az újság internetes archivuma.

Veperdi, 2006        Veperdi András: Fejezetek a cs. és kir. Rombolók világháborús történetéből. In: Hajózástörténeti közlemények, 2006. 2. sz. Interneten: http://www.kriegsmarine.hu/hk/va00601.html

Veperdi, 2007a      Veperdi András: Az osztrák-magyar flotta az első világháborúban II. – cirkálók. In: Hajózástörténeti közlemények, 2007. 1. sz.

Interneten: http://www.kriegsmarine.hu/hk/va00701m.html

Veperdi, 2007b      Veperdi András: Az osztrák-magyar flotta az első világháborúban IV. – torpedórombolók. In: Hajózástörténeti közlemények, 2007. 3. sz.

Interneten: http://www.kriegsmarine.hu/hk/va00703m.html

Fotók:

http://www.kriegsmarine.hu/

http://www.kuk-kriegsmarine.at/

http://www.oldphoto.info

http://anno.onb.ac.at/

http://hu.wikipedia.org/

http://en.wikipedia.org/

http://it.wikipedia.org/

Jegyzetek:

---

[i] A hajókról: Veperdi 2007a és 2007b.

[ii] Csonkaréti, 2001. p. 59

[iii] A hajókról: Veperdi, 2007a és 2007b.

[iv] Csonkaréti, 2001. p. 60

[v] Az Indomito egy olasz hadihajó neve volt.

[vi] Veperdi, 2006.

[vii] Uo. és Csonkaréti, 2001. p. 60

[viii] Az első olasz sajtóhírek szerint Barlettánál csupán egy hajójuk került harcba, melyet torpedónaszádok kísértek. Lásd: „Bombs dropped on Venice” In: TNYT, 1915.V.25.

[ix] http://www.navypedia.org/ships/italy/it_dd_nembo.htm Letöltve: 2013.04.29

[x] Jordanis jelentését idézi: Veperdi, 2006

[xi] Az olaszok csak május 28-án teszik közzé a Turbine elvesztését, melyet hősi köntösbe öltöztettek, igaz ezúttal joggal. Az olasz hajó mindent megtett az elkerülhetetlen vég ellen. De persze a hozzáköltött súlyos osztrák-magyar veszteségek nem igazak, ahogy a közleményben említett tengeralatjáró elsüllyesztése sem. In: „Lose a destroyer, sink a submarine” In: TNYT, 1915.V.29.

[xii] A segédcirkáló felfegyverzett polgári hajó volt, melyet már a korábbi olasz-török háborúban is katonai célokra alkalmaztak.

[xiii] Csonkaréti, 2001. p. 60-61

[xiv] „Italian Navy was Alert: Expected Austrian Attack, met it, and Made Counter-Attack” In: TNYT, 1915.V.26.

[xv] „Vienna reports Damage and Fires” In: TNYT, 1915.V.25.

[xvi] „Italian Navy was Alert: Expected Austrian Attack, met it, and Made Counter-Attack” In: TNYT, 1915.V.26.

[xvii] Csonkaréti, 2001. p. 57

[xviii] „Italian Navy was Alert: Expected Austrian Attack, Met It, and Made Counter-Attack” In: TNYT, 1915.V.26.

[xix] „Traces of teutonic spies” In: TNYT, 1915.V.30.

[xx] „Want to be kept Informed: Italians Resent the Withholding of News by the Government.” In: TNYT, 1915.V.26.

[xxi] „Italian Navy was Alert: Expected Austrian Attack, met it, and Made Counter-Attack” In: TNYT, 1915.V.26. Később arról is írtak, hogy Riminiben füstjeleket adtak le az osztrák-magyar hajóknak: „Traces of teutonic spies” In: TNYT, 1915.V.30.
[xxii] Lásd: Pollmann Ferenc: Az osztrák-magyar vezérkar kísérlete a Monarchia külpolitikájának befolyásolására az első világháború előestéjén. In: "A hadi történet kútfeje minden hadtudománynak": Tanulmányok Ács Tibor tiszteletére. Bp., 2007. p. 229-238 

[xxiii] A telegramot megjelentette: „Ancona defies Foes” In: TNYT, 1915.V.28.

Az osztrák-magyar hadiflotta támadása Olaszország ellen, 1915. május 24. 2. rész

Az osztrák-magyar hadiflotta támadása 

Olaszország ellen, 1915. május 24. 

2. rész

A hadműveletek északi hadszíntere, 1915.V.24.

Előző írásunkban bemutattuk az olasz hadüzenet után megindult osztrák-magyar flottaakciót, melynek feladta az ellenséges állam vasúthálózatának részleges megbénítása, ezáltal az itáliai támadással szembeni időnyerés volt. Eddig az előzményeket, a támadás tervét és Horthy Miklós csoportjának Porto Corsini kikötője elleni akcióját mutattuk be. Most a főerők anconai bombázása következik, melyről gyakran az egész hadműveletet Ancona bombázásának nevezik, nem minden alap nélkül, hiszen a hajók több mint fele itt került bevetésre.

Ancona kikötője a XX. század elején

Ancona

Az osztrák-magyar flotta főerői a Olaszország legfontosabb keleti parton fekvő haditengerészeti kikötője, Ancona felé tartottak (Brindisi nagyon délen volt, túl közel az Antant nagy túlerőben levő egységeihez, Velence kikötője pedig nem volt kellően modern nagy csatahajókhoz). Haus főerejéről 1 órakor levált a Radetzky csatahajó (14500 t) két kísérőjével az 56 T (211 t) és 73 F (211 t) torpedónaszádokkal, hogy a délebbre fekvő Potenza folyó torkolata felé vegye útját. Ugyanekkor a már korábban is felderítést végző Saida-csoport (mint említettük korábban a Saida gyorscirkálóból, a Szigetvár védett cirkálóból), valamint a Balaton és Triglav rombolókból állt) a támadást délről biztosítandó a Radetzky-csoportnál is délebbre indult, legyezőszerűen állást foglalni. Hajnali 2 órakor újabb hajók szakadtak el Haustól, ezúttal északi irányba, mégpedig a Zrínyi csatahajó (14700 t) két kísérőjével a 4-es (116 t) és 7-es (131 t) torpedónaszádokkal.

A zöm, amely a kikülönítések után is 10 csatahajóból (a Kriegsmarine összesen 15-tel rendelkezett, tehát annak kétharmada Anconához nyomult) 3:40 körül érte el Anconát, amely fényárban, kivilágítva volt.[i] Sem a lakosság, sem a partvédelem nem számított támadásra. Haus torpedónaszádokat küldött ki a kikötő aknamentesítésére, de nem találtak egyet sem. A főparancsnok személyes vezetése alatt a 3. és 4. csatahajó osztály hajói párhuzamosan felfejlődtek a tengerparttal, attól mintegy 3000 méter távolságra.[ii] A modernebb Tegetthoff és Radezky osztályú csatahajók távolabb helyezkedtek el. Hajnali 4 órára minden előkészület megtörtént, a hajók lobogódíszt öltöttek és 4 óra 4 perckor megkezdték kijelölt célpontjaik megsemmisítését.

Az S.M.S. Habsburg csatahajó, a hadművelet során biztonsági okokból
Haus admirális zászlóshajója

A Velebit és a Csikós rombolók az éjszaka sötétjében behatoltak a kikötőbe. Előbbi egy torpedóval elsüllyesztett egy kikötőben lévő gőzöst, utóbbi szintén torpedóval a mólót rombolta szét. Ágyúikkal további célpontokat pusztítottak, melyek közül a leglátványosabbak kétségtelenül a petróleumkikötőbe hulló találatok lehettek. A két romboló egy másik gőzöst is megrongált, majd visszatér a flottához, amelynek nagy csatahajói hatalmas 24 és 30.5 cm-es lövegei megkezdték a tüzelést mintegy 3000 méterről.

A Habsburg a kikötőt védő Carlo Cipelli üteget, a San Stefano katonai tábort, valamint a vasútállomást lőtte; A Babenberg az Anconai hajógyárat, egy másik partvédő üteget és a város áramellátó központját bombázta szét. Az Árpád a város más fontos szolgáltató központjait (gázművek, víztorony, vízvezeték), a város fölé emelkedő citadellát és a mólót árasztotta el lövedékeivel. Az Erzherzog osztályú hajók sem tétlenkedtek. A Ferdinand Max csatahajó a város északi oldalán lévő kaszárnyákat, a szemaforállomást és a rádióadót lőtte; az Erzherzog Friedrich a rakpartot és a város déli felén lévő laktanyákat kapta feladatul, míg az Erzherzog Karl további kaszárnyákat és az Enrico Cialdini üteget. Haus nem akarta kockáztatni a legértékesebb dreadnought típusú modern csatahajóit, így azoknak városon kívüli, kevésbé kockázatos célpontokat jelölt ki, mint a világítótorony vagy az Alfredo Savio és Montagnola Chiesa ütegállásokat.[iii]

Az S.M.S. Tegetthoff csatahajó 30.5 cm-es lövegei Anconát lövik.

A császári és királyi haditengerészet főerői Ancona kikötőjét és környékét lövik,
1915. május 24. hajnali 4 óra 30 körül

A Skoda gyár 305 mm-es hajóágyúi meglehetősen kellemetlen ébresztőt jelentettek a városiaknak. Az olasz parti védelem szinte semmilyen ellenállásra nem volt képes, a hajókat nem fenyegette találat és gondtalanul lövöldözhették célpontjaikat.

A támadás összehangoltságára mi sem jellemzőbb, hogy közben megérkezett a tengerészeti légierő 3 repülőgépe, melyek további bombákat dobtak a városra. Az L40, L46 és L47 a hajók sortüzei alatt értek Ancona fölé, levegőből is támadva azt. Az olasz jelentés szerint az osztrák-magyar repülőcsónakok a légvédelmi ütegek tüze miatt vonultak vissza, ám sokkal valószínűbb, hogy ezek a könnyű és kevés súlyt szállítani képes gépek pusztán kifogytak a bombákból és az üzemanyagból. Előtte még egy kis légiharcra is sor került, mert 5 óra tájékán északnyugatról feltűnt egy olasz katonai léghajó a Citta di Ferrara. A három repülő, valamint a hajók légvédelmi fegyverei azonban hamar elűzték.[iv] A repülők Iesi városának repülőgéphangárjait is megkísérelték lebombázni, de ez nem sikerült.

Az L47-es reülőcsónak, amely Kumborról felszállva Anconát bombázta

A Kriegsmarine hajói csaknem másfél órán át zúdítottak tűzesőt a városra és környékére, olyan nagy sikerrel, hogy Ancona teljesen elszigetelődött a külvilágtól, nem volt képes hírt adni a támadásról az olasz vezetésnek, így esély sem volt rá, hogy máshonnan felmentő csapatok és hajók jelenjenek meg. A monarchia hajói tüzérségi és lovassági táborokat romboltak, olajtározókat gyújtottak fel. A kikötőben lévő Argonauta tengeralattjáró sem volt képes kifutni a támadók ellen, mert sietségében ráfutott egy behatolók ellen kiépített vízi barikádra. A mozgásképtelenné lett búvárhajó pusztán a szerencsének és a sötétségnek köszönhette meg, hogy épen maradt. Nem mondhatta el ugyanezt a Lemnos német gőzhajó (ide volt internálva a háború eleje óta), amely elsüllyedt, sem az olasz Citta di Tripoli segédcirkáló és görög Barbara gőzhajó, melyek súlyosan megrongálódtak. Ancona kikötői létesítményei komoly károkat szenvedtek, távíró- és rádióállomásai nem működtek, vasúti közlekedése megbénult. Később az olaszok a világsajtóban olyan elképesztő híreket közöltek, hogy az osztrák-magyar hajók pusztán csekély kárt okoztak, melyek könnyedén kijavíthatóak, és a támadókat az olasz haditengerészet torpedónaszádjai kényszerítették meghátrálásra.[v] Ancona bombázása során 68 személy meghalt, 150 pedig megsebesült. A 68 halottból 30 volt katona, a többi civil. Mindamellett úgy vélem az áldozatok száma a körülményekhez képest nem volt jelentős, főleg azt is nézve, milyen hatalmas tűzerőről van szó. A 10 támadó csatahajó több mint 100 nagy kaliberű löveggel rendelkezett, és csak azzal magyarázható az alacsony áldozatszám, hogy a támadás kifejezetten katonai célpontok és építészeti objektumok ellen irányult.  Nem véletlen az sem, hogy maga a vasútállomás nem szenvedett el komolyabb sérüléseket (az olasz hírek szerint mindössze a mennyezeti stukkóban és egy oszlopban esett kár)[vi], mivel nem a vasúti épületben, hanem a vasúti kommunikációs vonalakat, váltókat, víztartályokat és vasúti hidakat igyekeztek tönkretenni a támadók. Ezek kiesése sokkal nehezebben helyreállítható, mint egy a közlekedésben nélkülözhető, utasoknak fenntartott vasútállomás. Haus végül 5:30-kor kiadta a hazatérésre szóló parancsot és a flotta a délelőtti órákban akadály nélkül, ünnepelve tért haza Pólába.

A 30.5 cm-es löveg és lőszere, jól látható milyen
hatalmas erejű lövedékről van szó.

Senigaglia

A Zrínyi (parancsnoka: Daublebsky Miksa avagy Maximilian) leszakadva a főerőktől, Senigaglia városát szintén a kijelölt időpontban elérte és csaknem egy időben Ancona bombázásával, megkezdte annak lövetését. Míg két naszádja a tenger felől biztosította, lövegeivel szétlőtte a város víztornyát és kikötői berendezéseit. Támadta a vasúti pályaudvart is, ahol éppen egy katonavonat tartózkodott, amelyet lángba borított. A vonatról leugráló katonák a környező épületekbe futottak, amelyek azonban nem óvták meg őket a csatahajó négy 305 mm-es és nyolc darab 240 mm-es lövegeinek tüzétől. Sokan a beomló épületekben lelték halálukat. 

Maximilian Daublensky, a Zrínyi kapitánya

A partról semminemű ellenállás nem volt tapasztalható, így miután elvégezte feladatát 4:30-kor a Zrínyi hazaindult. Megérkezett viszont az a Citta di Ferrara léghajó, amelyet korábban az osztrák-magyar repülők űztek el Ancona felett és bombázni kezdte a hadihajót. A Zrínyi a légitámadás esetén szokásos cikkcakkban haladt ezután, miközben légvédelmi fegyvereivel és kísérőinek ágyúival igyekezett távol tartani a léghajót. A Citta di Ferrara bombái végül csak a tengert találták el és a három hajó sértetlenül térhetett haza.[vii]

Porto di Potenza

Ezzel párhuzamosan zajlott a Radetzky csatahajó bevetése. A 890 fős legénységi állománnyal rendelkező pre-dreadnought csatahajót Vitus Voncina kapitány vezette. A 14500 tonnás Radetzkyt a már említett két naszád biztosította. A csoport 4:15-kor érte el Porto di Potenza kikötőjének magasságát és miután a két naszád aknafelderítése negatívnak bizonyult, a csatahajó tüzelőpozícióba manőverezte magát. Elsődleges feladata a Potenza folyót átívelő vasúti- és fából készült közúti híd volt. Az első lövés rögtön telibe trafálta a közelebbi, vasúti hidat némileg takaró közúti hidat, ám a porfelhőből hamarosan kiderült, - amit  a hírszerzés nem tudott -, hogy a korábbi fahíd helyett már kőhíd áll. 

Távmérő használata az S.M.S. Erzherzog Franz Ferdinand csatahajón

A por miatt nem lehetett pontosan bemérni a sokkal fontosabb vasúti hidat, így annak leülepedéséig várni kellett. Ezt követően az álcázott, ám mégis észlelhető vasúti átkelőt vették célkeresztbe. Ezt néhány telitalálattal el is intézték, a hajóról jól lehetett észlelni az elektromos kábelek kisülését.[viii] A jól végzett munka után a csoport visszatért a már hazafele hajózó főerőkhöz, akikhez az addig dél felől őrt álló Saida-Szigetvár-Balaton-Triglav négyes is csatlakozott.

Vitus Voncina sorhajókapitány,
az S.M.S. Radetzky parancsnoka

Ám a Pólából kiinduló csapás mellett délebbre is volt egy 10 hajóból álló kötelék, amely két cirkálóból és 8 rombolóból állt, amelyek ráadásul a dualista állam legjobb hajói voltak. Legközelebb záróakkordként az ő május 24-i munkálkodásukat mutatjuk be.

Felhasznált irodalom:

Csonkaréti, 1993   Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész. Bp.: 1993

Csonkaréti, 2001   Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete 1867-1918. Bp., 2001

Csonkaréti, 2012   Csonkaréti Károly: Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem? Bp.: 2012.

Galántai, 2000       Galántai József: Az I. világháború. Bp., 2000

Horthy, 1953        Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires, 1953

Noppen, 2012    Noppen, Ryan: Austro-hungarian Battleships 1914-1918. Oxford, 2012

Szijj, 2000              Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Főszerk.: Szijj Jolán. Bp.: 2000

TNYT                  The New York Times. Az újság internetes archivuma.

Veperdi, 2006        Veperdi András: Fejezetek a cs. és kir. Rombolók világháborús történetéből. In: Hajózástörténeti közlemények, 2006. 2. sz. Interneten: http://www.kriegsmarine.hu/hk/va00601.html

Veperdi, 2007a      Veperdi András: Az osztrák-magyar flotta az első világháborúban II. – cirkálók. In: Hajózástörténeti közlemények, 2007. 1. sz.

Interneten: http://www.kriegsmarine.hu/hk/va00701m.html

Veperdi, 2007b      Veperdi András: Az osztrák-magyar flotta az első világháborúban IV. – torpedónaszádok. In: Hajózástörténeti közlemények, 2007. 3. sz.

Interneten: http://www.kriegsmarine.hu/hk/va00703m.html

Jegyzetek:

---

[i] Az olasz kormány, csak május 28-án határozott Verona, Ancona, Brindisi és Milánó, Bologna, Verona, Brescia, valamint Udine elsötétítéséről és speciális biztonsági intézkedések foganatosításáról. Lásd: Italian cities dark; watch for Airship. In: TNYT, 1915.V.29.

[ii] Noppen, 2012. p. 32-33

[iii] Uo. p. 33

[iv] Csonkaréti, 2001. p. 56-57

[v] „Bombs dropped to Venice : Five other Adriatic Ports shelled from Air and some from Sea” In: TNYT, 1915.V.25.

[vi] „Italian Navy was Alert: Expected Austrian Attack, met it, and Made Counter-Attack” In: TNYT, 1915.V.26.

[vii] Csonkaréti, 2001. p. 59

[viii] Uo.

Az osztrák-magyar hadiflotta támadása Olaszország ellen, 1915. május 24. 1. rész

Az osztrák-magyar hadiflotta támadása 

Olaszország ellen, 1915. május 24. 

1. rész

A közös haditengerészet lobogója

Előzmények

1915. május 23-án vasárnap 15:30-kor az Avarna nagykövet Bécsben átadta Olaszország hadüzenetét Ausztria-Magyarországnak, amely éjfélkor lépett érvényben. Noha egészen a közelmúltig a két ország hivatalosan szövetséges volt és a Monarchia büszkeségét félretéve akár területi engedmények árán is igyekezett Itáliát távol tartani az Antanttól, ez senki sem lepett már meg. Az első világháború erőviszonyai felborulással fenyegettek, hiszen eddig két nagyhatalom harcol három ellen,[i] mostantól viszont már a Központi hatalmak négy ellenséges óriással voltak kénytelenek megküzdeni.[ii]

A helyzet különösen a dualista állam számára sejtetett nem túl rózsás jövőt, hiszen az Oroszország elleni harc szinte minden erejüket felemésztette, továbbá neki kellett majd megállítania a hamarosan milliósra duzzadó talján hadsereget. Az is fenyegetett, hogy a Dalmáciára igényt formáló olaszok támadást intéznek a Dunai-monarchia tengerpartja ellen. A K.u.K. haditengerészetére ezért komoly feladatok vártak, hiszen az olasz flotta önmagában is nagyjából egyenlő erőt képviselt vele (sőt kissé erősebb is volt)[iii], ráadásul az számíthatott brit és francia egységek támogatására is.

Anton Haus (1851-1917), a K.u.K. Kriegsmarine főparancsnoka

A K.u.K. Kriegsmarine főparancsnoka Haus admirális[iv] azonban nem rettent meg az új feladattól, sőt úgy döntött, hogy már a hadüzenet napján bebizonyítja, hogy a hajói képesek csapást mérni Olaszországra. Bár Olaszország akart meglepetést okozni, az osztrák-magyar egységek már napok óta készenlétben álltak, sőt május 19 óta figyelemmel követték az esetleges olasz flottamozgásokat az Adriai-tenger északi és középső vizein. Mikor május 23-án 16 órakor megjött a hír a hadüzenetről, a pólai hadikikötő tengerészei inkább örömmel fogadták, hogy a hetek óta tartó bizonytalanság véget ért. Haus azonnal parancsot adott a hajók előkészítésére, a kazánok felfűtésére.

A haditerv már készen volt, amely reális helyzetértékelésen alapult és a kétségtelenül fontosabb szárazföldi hadműveleteket kívánta támogatni egy tengerről indított megelőző csapással. Az Appennini-félszigetet észak-dél irányban kettészelő Appenninek ugyanis jelentős közlekedési gondok forrása. Olaszország vasúti közlekedését a hegység a két tengerpartra kényszeríti, melyeket csak nagy távolságonként köt össze egy-egy vonal. A keleti parton húzódó észak-déli vasút Ancona térségében egészen közel húzódik az Adriai-tengerhez, sokszor csak néhány (!) méterre, sőt az anconai vasútállomás is közvetlenül a kikötő mellett fekszik! Ancona és környékének bombázásával, valamint a tenger mellett fekvő fontosabb vasúti hidak és csomópontok megsemmisítésével a Monarchia elérhette, hogy Olaszországnak sokkal több idejébe kerüljön csapatainak frontra való kiszállítása, hiszen így pusztán a távolabbi nyugati vonalat lesznek képesek használni, melynek forgalma ezáltal lelassul, a csapatszállítások szervezése pedig megnehezül. Az keleti vasútvonal kiiktatásával tehát időt lehetett nyerni, és így a keleti-frontról csapatokat tudott volna az OMM átjuttatni az Isonzó folyóhoz még egy komoly olasz támadás előtt. Ez megérte azt a kockázatot, amelyet a flotta bevetése jelentett az Adrián.

A támadás

A pólai hadikikötőt elsőként egy felderítő csoport hagyta el 19 órakor a Wilhelm Buchmayer fregattkapitány vezetésével, amely saját hajójából az S.M.S. Saida (3492 t) gyorscirkálóból, az S.M.S. Szigetvár védett cirkálóból (2350 t), valamint a Balaton (850 t) és Triglav (850 t) rombolókból állt.

A kikötőben felsorakozott közben a legénység, mint azt a korabeli fényképeken jól lehet látni, mintegy húszezer tengerész készült az osztrák-magyar flotta történetének legnagyobb bevetésére.

A torpedónaszádok legénysége felkészült az indulásra.
Póla, 1915 május 23. 19-20 óra körül. 

A flotta legénysége indulásra készen a pólai flottaparancsnokság épülete előtt,
 1915. május 23.  19-20 óra körül

Haus úgy döntött maga is vízre száll, ugyanakkor szokásos óvatossága ezen a bevetésen sem hagyta magára. Normál esetben a flotta zászlóshajója az S.M.S. Viribus Unitis dreadnought volt. Régi szokás szerint a zászlóhajónak a flotta élén kellett harcba indulnia, Haus azonban nem szerette volna, ha 3 értékes dreadnought-jának[v] baja esik, így székhelyét ezúttal az elavult S.M.S. Habsburgra tette át, felhúzatta rá a főparancsnoki lobogót és azzal futott ki elsőként a nagy hajók közül a kikötőből. A 12 darab másfél futballpálya hosszúságú csatahajó előtt a Csikós romboló volt az előőrs. A csatahajók a következő rendben hajóztak: Habsburg, Árpád, Babenberg (Ez a három Habsburg osztályú hajó alkotta az ún. II. hajóraj 4. osztályát), Erzherzog Karl, Erzherzog Friedrich, Erzherzog Ferdinand Max (ez a trió volt az ún. Erzherzog hajóosztály és egyben a II. hajóraj 3. csatahajó osztálya). Őket a legerősebb, legmodernebb hármas követte, azaz a Viribus Unitis, a Tegetthoff és a Prinz Eugen (az ún. Tegetthoff hajóosztály s egyben az I. hajóraj 1. csatahajó osztálya). A sort az I. hajóraj 2. csatahajó osztályának úszó erődjei, tehát az Erzherzog Franz Ferdinand, a Radetzky és a Zrínyi zárták. A csatahajókkal tartott még három romboló a Csikóson kívül (Velebit, Réka, Dinara), és nagy hajókat húsz torpedónaszád védőpajzsa vette körül. Összesen tehát a főerő 36 egységből állt, mely előtt a már említett Saida vezette felderítő négyes haladt.

E negyven hajón kívül további két csoportosításban még további kilenc hadihajó indult útnak Olaszország kikötői ellen. A nagyobb és összességében legészakibb kötelék az úgynevezett Novara-csoport volt, amely hat egységből állt és célpontja Porto Corsini volt. Tőle délre – a Novara-csoport és a főerők között - vonult a Sankt Georg cirkáló két torpedónaszádból álló kíséretével Rimini ellen. A felvonulás közben nem került sor váratlan incidensre, az olasz flotta nem mutatkozott.

A támadást tengerről felszálló repülőgépek is támogatták, melyek feladata bombázás és felderítés volt. A repülőgépek közül három Ancona (L40, L46 és L47-es jelűek), három Velence (E35, L44, L48) felé indult el. Az előbbi csoport a Cattarói-öbölben lévő Kumbornál kiépített tengerészeti repülőállomásról, utóbbi a pólai St. Catarina szigeti bázisról indult.[vi]

A támadás

A támadássorozat Olaszország keleti városai ellen gyakorlatilag egy időben történt meg minden partszakaszon hajnali 3 és 5 óra között. Haladjunk északról déli irányba!

Horthy Miklós sorhajókapitány, 1915 körül 

Porto Corsini

A flotta jobbszárnyán, északon tehát a Novara-csoport haladt, célpontja Ravenna kikötője, Porto Corsini felé. Ez a csoport az S.M.S. Novara gyorscirkálóból (3500 tonna), az S.M.S. Scharfschütze rombolóból (420 t), valamint a 78T, 79T, 80T és 81T torpedónaszádokból (valamennyi 262 t) állt, vezetője Horthy Miklós sorhajókapitány,[vii] a későbbi kormányzó volt. Szerencsések vagyunk, hiszen mind Horthy, mind a Scharfschütze parancsnokának Bogumil Nowotnynak emlékiratai fennmaradtak.  

Bogumil Nowotny a Scharfschütze-ön

Az olasz partokat az elérve a cirkáló és a torpedónaszádok fedezete alatt Horthy 3 órakor előreküldte rombolóját a Porto Corsini kikötőjéből Ravenna felé vezető keskeny csatornába. Scharfschütz-enek az egész offenzíva legveszélyesebb feladata jutott osztályrészül. A kikötőben nem találtak olasz hajókat – Horthy tengeralattjárókat keresett[viii] -, így neki kellett behatolni a csatornába, hátha feljebb bújnak meg azok. A csatorna mindössze 30 méteres szélessége és 4-5 méteres mélysége fenyegető volt, hiszen a romboló 67 méteres hosszával[ix] képtelen volt benne megfordulni. Horthy parancsára és az esetleges sietős távozás miatt Nowotny „tolatva” úszott fel a csatornán, így viszont a kormányzás volt bizonytalan. 

Nagyobb térképre váltás

Porto Corsini kikötője ma is olyan, mint 1915-ben, jól láthatóak a kőgátak és a csatorna

Már a kikötő és a csatorna bejáratának megtalálása sem bizonyult könnyű feladatnak a hajnali derengésbe. A hajó bejutott a kikötőbe és farral behatolt a csatornába, ám hadihajókat nem talált.[x] Ugyanakkor jelzőlövések riasztották fel az olasz helyőrséget és ütegeket, így a manőverezésre képtelen Scharfschütze egyre nagyobb veszélyben forgott. Előbb közepes űrméretű lövegek nyitottak rá tüzet 1000 méterről, majd géppuskatűz zúdult a rombolóra, végül mintegy 50 katona rohamozta meg csatárláncban a partot a hajóról nem látható lövészárkokból. A parti épületek fedezékében előrejutó olaszokat Nowotny a fedélzeti géppuskákkal tartotta távol (a legénység ötven pisztolylövést is leadott a 910 géppuskalövés mellé), ágyúival pedig kijelölt célpontjait, egy jelzőállomást, raktárakat és a laktanyát vette tűz alá. A magas csatornapart miatt szerencsére az olasz tüzérség képtelen volt pontosan célozni, mert alig látta a vízen úszó hajót.[xi] Nowotny 6 darab 7 cm-es ágyújával 126 lövést adott le az akció folyamán. Miután a hajó szétlőtte a jelzőállomást és egy másik olasz üteg is kezdte belőni (egy lövedék a romboló antennáját súrolta), a parancsnok parancsot adott a farolás befejezésére és a csatornából való kijutásra. A Scharfschütze több mint 1 órát harcolt a csatornában, míg végül 4:30-kor elérte annak kijáratát, útközben elsüllyesztve két kis vitorlás bárkát.[xii]

Mire kiért már társai is komoly harcba keveredtek. A Novara és kísérete ugyanis szintén tűz alá vette Porto Corsini katonai létesítményeit, ám a partvédő ütegek is sokkal jobban ráláttak a lassan hajnalodó reggelen a hajókra. A Novarát találat érte, amely ugyan nem fenyegetett süllyedéssel vagy mozgásképtelenséggel, de megöl öt tengerészt (közte Persich sorhajóhadnagyot, torpedótisztet és a magyar Szemere Antalt) és megsebesített tíz másikat. Az olasz tüzérek 11 cm-es ágyúikkal belőtték a 80T torpedónaszádot is[xiii], amely már komolyabban megsérült. 

A 80T sérülése a Porto Corsini elleni támadás során

Egy lövedék ráadásul vízvonal alatt érte a hajót, így csak komoly erőfeszítéssel lehetett a léket betömni, miután Horthy a naszádot a cirkáló túloldalára vezényelte, hogy takarásban legyen. Egy másik találat látványosabb volt a 80T-on, melyet fénykép is megörökített, miután hazatért a hajó. Ez a találat a tiszti étkezdét érte és letépte egyik hajózó karját, ugyanakkor halálos áldozatot nem követelt csodával határos módon.[xiv] Miután a Scharfschütze kiért a nyílt tengerre, Horthy hazafelé indult csoportjával, 4:50-kor adva le az utolsó lövéseket. A romboló és a megsérült torpedónaszádot a legrövidebb úton hazaküldte Pólába, maga pedig Trieszt felé indult másik három naszádjával, hogy a hírek szerint oda tartó olasz hajókat támadja. Útközben kapta repülőről a hírt (a repülőgépen nem volt rádió, ebben az időben kis kapszulákban ejtették le kézzel írt jelentéseiket a pilóták a hajóra!), hogy nincsenek ilyen olasz hajók, így maga is hazatért. Az olasz veszteségeket a kikötőnél lezajlott harcokban a hivatalos osztrák-magyar jelentések sajátjuknál tíz-hússzor nagyobbnak vélték, amely tekintetbe véve a körülményeket igaz lehet.[xv] Az olasz sajtó szerint Porto Corsini fölé osztrák-magyar repülők is eljutottak, de erről máshol nem találtam adatot.[xvi] Horthy Miklós tűzkeresztsége jól sikerült a császári és királyi haditengerészet pár hónapja elkészült új hajójával a Novarával.[xvii]

Rimini

A Borivoj Radon sorhajókapitány vezette Sankt Georg páncélos cirkáló és kísérete kevésbé izgalmas műveletben vett részt. A csoport a már említett Sankt Georgból (7406 tonna), és két nyíltvízi torpedónaszádból, az 1. és 2. számúból tevődött össze. Bár a cirkáló a Novaránál lényegesen lassabb volt, ellenben sokkal nagyobb páncélvédettséggel és 24 illetve 19 cm-es lövegekkel is rendelkezett, míg Horthy hajója csupán 10 centisekkel.[xviii]

E kontingens feladata a Rimini környéki katonai célpontok és az ottani vasúti létesítmények támadása volt. Sajnálatos módon itt történt egy malőr, mivel rossz térképet kaptak, így a hajó parancsnoka maga jelölte ki a nyilvánvaló és látható célpontokat. A Marecchia folyón , valamint a kikötőbe vezető csatornán átívelő vasúti hidakat lőtte, illetve megsemmisített egy a vasútállomáson veszteglő tehervonat-szerelvényt.[xix]

Az S.M.S. Sankt Georg páncélos cirkáló a tengeren

Folyt. köv.

A 2. rész: https://hagibal.blogspot.com/2013/04/az-osztrak-magyar-hadiflotta-tamadasa_24.html

A 3. és befejező rész: https://hagibal.blogspot.com/2013/05/az-osztrak-magyar-hadiflotta-tamadasa.html

Felhasznált irodalom:

Csonkaréti, 1993   Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész. Bp.: 1993

Csonkaréti, 2001   Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete 1867-1918. Bp., 2001

Csonkaréti, 2012   Csonkaréti Károly: Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem? Bp.: 2012.

Galántai, 2000       Galántai József: Az I. világháború. Bp., 2000

Horthy, 1953        Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires, 1953

Noppen, 2012       Noppen, Ryan: Austro-hungarian Battleships 1914-1918. Oxford, 2012

Szijj, 2000              Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Főszerk.: Szijj Jolán. Bp.: 2000

TNYT                  The New York Times. Az újság internetes archívuma.

Veperdi, 2006        Veperdi András: Fejezetek a cs. és kir. Rombolók világháborús történetéből. In: Hajózástörténeti közlemények, 2006. 2. sz. Interneten: http://www.kriegsmarine.hu/hk/va00601.html

Veperdi, 2007a      Veperdi András: Az osztrák-magyar flotta az első világháborúban II. – cirkálók. In: Hajózástörténeti közlemények, 2007. 1. sz.

Interneten: http://www.kriegsmarine.hu/hk/va00701m.html

Veperdi, 2007b      Veperdi András: Az osztrák-magyar flotta az első világháborúban IV. – torpedónaszádok. In: Hajózástörténeti közlemények, 2007. 3. sz.

Interneten: http://www.kriegsmarine.hu/hk/va00703m.html

Jegyzetek

---

[i] Japán nem számít, hiszen Európa vonatkozásában nem rúgott labdába és a kelet-ázsiai német területek bekebelezésén túl alig vett részt a harcokban.

[ii] Hogy egy ország nagyhatalom-e vagy sem, azt az dönti el, hogy az adott kor annak tekinti-e. Ausztria-Magyarország és Olaszország kétségtelenül azok voltak, legjobban az bizonyítja ezt, hogy még a Boxer-felkelést sem lehetett Kínában kezelni az ő egyetértésük és közreműködésük nélkül.

[iii] Csonkaréti, 2001. p. 52-53. Tehát Galántai azon állítása, hogy az olasz flotta kétszerese lett volna az osztrák-magyar hajóhadnak, nem felel meg az igazságnak. Galántai, 2000. p. 265

[iv] Hausról magyarul: Szijj, 2000. p.282

[v] Az S.M.S. Szent István, a Tegetthoff hajóosztály utolsó egysége ekkor még nem készült el, nem volt bevethető állapotban.

[vi] Csonkaréti, 2001. p. 56-57

[vii] Horthyról: Csonkaréti, 1993 és Szijj, 2000 p. 300-302

[viii] Horthy, 1953. p. 82

[ix] A hajó adatai: Veperdi, 2007b. p. 127-128

[x] Nowotny jelentését közli: Veperdi, 2006.

[xi] Horthy szerint ez volt az oka: Horthy, 1953. p. 83

[xii] A Scharfschütze akciójáról: Veperdi, 2006 és Csonkaréti, 2001. p. 57-58

[xiii] A hivatalos császári és királyi jelentés olvasható sok korabeli sajtótermékben, pl.: A világháború képes krónikája, 1915. XII. 12. p. 35 Itt említik, hogy az olasz partvédő lövegek 11 cm-esek voltak. A The New York Times ezt 12 centiméteresnek fordítja: Italian ports suffer in Warships’ Raid. In: TNYT, 1915.V.26.

[xiv] Csonkaréti, 2012. p. 88

[xv] Az olaszok a sikeres osztrák-magyar akciósorozatot követően igyekeztek leplezni, hogy mennyire felkészületlenek és könnyelműek voltak, így szövetségeseik és a világ sajtótermékeit egészen káprázatos hírekkel árasztották el, elsüllyesztett K.u.K. tengeralattjárókról, súlyosan megsérült hadihajókról. Róma a Porto Corsini elleni támadásról kiadott közleményében például megemlíti, hogy az S20 (ilyen jelzésú hadihajó nem is volt rendszeresítve a Kriegsmarineban) osztrák-magyar torpedónaszád súlyosan megsérült, akárcsak a Scharfschütze, amelyek legénységben is komoly veszteséget szenvedtek. Valójában a 80T-én és a Scharfschützén nem is volt halott. Lásd: „Lose a destroyer, sink a submarine” In: TNYT, 1915.V.29.

[xvi] „The aeroplanes attacked Porto Corsini, which replied immediately and obliged the enemy to retily quickly.” Bombs dropped on Venice. In: TNYT, 1915.V.25.

[xvii] Arról, hogy ez volt a tűzkeresztsége: Csonkaréti, 1993 p.86-87

[xviii] A Sankt Georgról: Veperdi, 2007b. p. 85-87

[xix] Csonkaréti, 2001. p. 58