2013. április 24., szerda

Az osztrák-magyar hadiflotta támadása Olaszország ellen, 1915. május 24. 2. rész

Az osztrák-magyar hadiflotta támadása 
Olaszország ellen, 1915. május 24. 
2. rész


A hadműveletek északi hadszíntere, 1915.V.24.

Előző írásunkban bemutattuk az olasz hadüzenet után megindult osztrák-magyar flottaakciót, melynek feladta az ellenséges állam vasúthálózatának részleges megbénítása, ezáltal az itáliai támadással szembeni időnyerés volt. Eddig az előzményeket, a támadás tervét és Horthy Miklós csoportjának Porto Corsini kikötője elleni akcióját. Most a főerők Anconai bombázása következik, melyről gyakran az egész hadműveletet Ancona bombázásának nevezik, nem minden alap nélkül, hiszen a hajó több mint fele itt került bevetésre.


Ancona kikötője a XX. század elején

Ancona

Az osztrák-magyar flotta főerői a Olaszország legfontosabb keleti parton fekvő haditengerészeti kikötője, Ancona felé tartottak (Brindisi nagyon délen volt, túl közel az Antant nagy túlerőben levő egységeihez, Velence kikötője pedig nem volt kellően modern nagy csatahajókhoz). Haus főerejéről 1 órakor levált a Radetzky csatahajó (14500 t) két kísérőjével az 56 T (211 t) és 73 F (211 t) torpedónaszádokkal, hogy a délebbre fekvő Potenza folyó torkolata felé vegye útját. Ugyanekkor a már korábban is felderítést végző Saida-csoport (mint említettük korábban a Saida gyorscirkálóból, a Szigetvár védett cirkálóból), valamint a Balaton és Triglav rombolókból állt) a támadást délről biztosítandó a Radetzky-csoportnál is délebbre indult, legyezőszerűen állást foglalni. Hajnali 2 órakor újabb hajók szakadtak el Haustól, ezúttal északi irányba, mégpedig a Zrínyi csatahajó (14700 t) két kísérőjével a 4-es (116 t) és 7-es (131 t) torpedónaszádokkal.
A zöm, amely a kikülönítések után is 10 csatahajóból (a Kriegsmarine összesen 15-tel rendelkezett, tehát annak kétharmada Anconához nyomult) 3:40 körül érte el Anconát, amely fényárban, kivilágítva volt.[i] Sem a lakosság, sem a partvédelem nem számított támadásra. Haus topredónaszádokat küldött ki a kikötő aknamentesítésére, de nem találtak egyet sem. A főperencsnok személyes vezetése alatt a 3. és 4. csatahajó osztály hajói párhuzamosan felfejlődtek a tengerparttal, attól mintegy 3000 méter távolságra.[ii] A modernebb Tegetthoff és Radezky osztályú csatahajók távolabb helyezkedtek el. Hajnali 4 órára minden előkészület megtörtént, a hajók lobogódíszt öltöttek és 4 óra 4 perckor megkezdték kijelölt célpontjaik megsemmisítését.

Az S.M.S. Habsburg csatahajó, a hadművelet során biztonsági okokból
Haus admirális zászlóshajója

A Velebit és a Csikós rombolók az éjszaka sötétjében behatoltak a kikötőbe. Előbbi egy torpedóval elsüllyesztett egy kikötőben lévő gőzöst, utóbbi szintén torpedóval a mólót rombolta szét. Ágyúikkal további célpontokat pusztítottak, melyek közül a leglátványosabbak kétségtelenül a petróleumkikötőbe hulló találatok lehettek. A két romboló egy másik gőzöst is megrongált, majd visszatér a flottához, amelynek nagy csatahajói hatalmas 24 és 30.5 cm-es lövegei megkezdték a tüzelést mintegy 3000 méterről.
A Habsburg a kikötőt védő Carlo Cipelli üteget, a San Stefano katonai tábort, valamint a vasútállomást lőtte; A Babenberg az Anconai hajógyárat, egy másik partvédő üteget és a város áramellátó központját bombázta szét. Az Árpád a város más fontos szolgáltató központjait (gázművek, víztorony, vízvezeték), a város fölé emelkedő citadellát és a mólót árasztotta el lövedékeivel. Az Erzherzog osztályú hajók sem tétlenkedtek. A Ferdinand Max csatahajó a város északi oldalán lévő kaszárnyákat, a szemaforállomást és a rádióadót lőtte; az Erzherzog Friedrich a rakpartot és a város déli felén lévő laktanyákat kapta feladatul, míg az Erzherzog Karl további kaszárnyákat és az Enrico Cialdini üteget. Haus nem akarta kockáztatni a legértékesebb dreadnought típusú modern csatahajóit, így azoknak városon kívüli, kevésbé kockázatos célpontokat jelölt ki, mint a világítótorony vagy az Alfredo Savio és Montagnola Chiesa ütegállásokat.[iii]

Az S.M.S. Tegetthoff csatahajó 30.5 cm-es lövegei Anconát lövik.
A császári és királyi haditengerészet főerői Ancona kikötőjét és környékét lövik,
1915. május 24. hajnali 4 óra 30 körül


A Skoda gyár 305 mm-es hajóágyúi meglehetősen kellemetlen ébresztőt jelentettek a városiaknak. Az olasz parti védelem szinte semmilyen ellenállásra nem volt képes, a hajókat nem fenyegette találat és gondtalanul lövöldözhették célpontjaikat.

A támadás összehangoltságára mi sem jellemzőbb, hogy közben megérkezett a tengerészeti légierő 3 repülőgépe, melyek további bombákat dobtak a városra. Az L40, L46 és L47 a hajók sortüzei alatt értek Ancona fölé, levegőből is támadva azt. Az olasz jelentés szerint az osztrák-magyar repülőcsónakok a légvédelmi ütegek tüze miatt vonultak vissza, ám sokkal valószínűbb, hogy ezek a könnyű és kevés súlyt szállítani képes gépek pusztán kifogytak a bombákból és amúgy is kifogytak az üzemanyagból. Előtte még egy kis légiharcra is sor került, mert 5 óra tájékán északnyugatról feltűnt egy olasz katonai léghajó a Citta di Ferrara. A három repülő, valamint a hajók légvédelmi fegyverei azonban hamar elűzték.[iv] A repülők Iesi városának repülőgéphangárjait is megkísérelték lebombázni, de ez nem sikerült.

Az L47-es reülőcsónak, amely Kumborról felszállva Anconát bombázta

A Kriegsmarine hajói csaknem másfél órán át zúdítottak tűzesőt a városra és környékére, olyan nagy sikerrel, hogy Ancona teljesen elszigetelődött a külvilágtól, nem volt képes hírt adni a támadásról az olasz vezetésnek, így esély sem volt rá, hogy máshonnan felmentő csapatok és hajók jelenjenek meg. A monarchia hajói tüzérségi és lovassági táborokat romboltak, olajtározókat gyújtottak fel. A kikötőben lévő Argonauta tengeralattjáró sem volt képes kifutni a támadók ellen, mert sietségében ráfutott egy behatolók ellen kiépített vízi barikádra. A mozgásképtelenné lett búvárhajó pusztán a szerencsének és a sötétségnek köszönhette meg, hogy épen maradt. Nem mondhatta el ugyanezt a Lemnos német gőzhajó (ide volt internálva a háború eleje óta), amely elsüllyedt, sem az olasz Citta di Tripoli segédcirkáló és görög Barbara gőzhajó, melyek súlyosan megrongálódtak. Ancona kikötői létesítményei komoly károkat szenvedtek, távíró- és rádióállomásai nem működtek, vasúti közlekedése megbénult. Később az olaszok a világsajtóban olyan elképesztő híreket közöltek, hogy az osztrák-magyar hajók pusztán csekély kárt okoztak, melyek könnyedén kijavíthatóak, és a támadókat az olasz haditengerészet torpedónaszádjai kényszerítették meghátrálásra.[v] Ancona bombázása során 68 személy meghalt, 150 pedig megsebesült. A 68 halottból 30 volt katona, a többi civil. Mindamellett úgy vélem az áldozatok száma a körülményekhez képest nem volt jelentős, főleg azt is nézve, milyen hatalmas tűzerőről van szó. A 10 támadó csatahajó több mint 100 nagy kaliberű löveggel rendelkezett, és csak azzal magyarázható az alacsony áldozatszám, hogy a támadás kifejezetten katonai célpontok és építészeti objektumok ellen irányult.  Nem véletlen az sem, hogy maga a vasútállomás nem szenvedett el komolyabb sérüléseket (az olasz hírek szerint mindössze a mennyezeti stukkóban és egy oszlopban esett kár)[vi], mivel nem a vasúti épületben, hanem a vasúti kommunikációs vonalakat, váltókat, víztartályokat és vasúti hidakat igyekeztek tönkretenni a támadók. Ezek kiesése sokkal nehezebben helyreállítható, mint egy a közlekedésben nélkülözhető, utasoknak fenntartott vasútállomás. Haus végül 5:30-kor kiadta a hazatérésre szóló parancsot és a flotta a délelőtti órákban akadály nélkül, ünnepelve tért haza Pólába.

A 30.5 cm-es löveg és lőszere, jól látható milyen
hatalmas erejű lövedékről van szó.

Senigaglia

A Zrínyi (parancsnoka: Daublebsky Miksa avagy Maximilian) leszakadva a főerőktől, Senigaglia városát szintén a kijelölt időpontban elérte és csaknem egy időben Ancona bombázásával, megkezdte annak lövetését. Míg két naszádja a tenger felől biztosította, lövegeivel szétlőtte a város víztornyát és kikötői berendezéseit. Támadta a vasúti pályaudvart is, ahol éppen egy katonavonat tartózkodott, amelyet lángba borított. A vonatról leugráló katonák a környező épületekbe futottak, amelyek azonban nem óvták meg őket a csatahajó négy 305 mm-es és nyolc darab 240 mm-es lövegeinek tüzétől. Sokan a beomló épületekben lelték halálukat. 

Maximilian Daublensky, a Zrínyi kapitánya

A partról semminemű ellenállás nem volt tapasztalható, így miután elvégezte feladatát 4:30-kor a Zrínyi hazaindult. Megérkezett viszont az a Citta di Ferrara léghajó, amelyet korábban az osztrák-magyar repülők űztek el Ancona felett és bombázni kezdte a hadihajót. A Zrínyi a légitámadás esetén szokásos cikkcakkban haladt ezután, miközben légvédelmi fegyvereivel és kísérőinek ágyúival igyekezett távol tartani a léghajót. A Citta di Ferrara bombái végül csak a tengert találták el és a három hajó sértetlenül térhetett haza.[vii]

Porto di Potenza

Ezzel párhuzamosan zajlott a Radetzky csatahajó bevetése. A 890 fős legénységi állománnyal rendelkező pre-dreadnought csatahajót Vitus Voncina kapitány vezette. A 14500 tonnás Radetzkyt a már említett két naszád biztosította. A csoport 4:15-kor érte el Porto di Potenza kikötőjének magasságát és miután a két naszád aknafelderítése negatívnak bizonyult, a csatahajó tüzelőpozícióba manőverezte magát. Elsődleges feladata a Potenza folyót átívelő vasúti- és fából készült közúti híd volt. Az első lövés rögtön telibe trafálta a közelebbi, vasúti hidat némileg takaró közúti hidat, ám a porfelhőből hamarosan kiderült, hogy a felderítés nem jelezte, hogy a korábbi fahíd helyett már kőhíd áll. 

Távmérő használata az S.M.S. Erzherzog Franz Ferdinand csatahajón
A por miatt nem lehetett pontosan bemérni a sokkal fontosabb vasúti hidat, így annak leülepedéséig várni kellett. Ezt követően az álcázott, ám mégis észlelhető vasúti átkelőt vették célkeresztbe. Ezt néhány telitalálattal el is intézték, a hajóról jól lehetett észlelni az elektromos kábelek kisülését.[viii] A jól végzett munka után a csoport visszatért a már hazafele hajózó főerőkhöz, akikhez az addig dél felől őrt álló Saida-Szigetvár-Balaton-Triglav négyes is csatlakozott.

Vitus Voncina sorhajókapitány,
az S.M.S. Radetzky parancsnoka

Ám a Pólából kiinduló csapás mellett délebbre is volt egy 10 hajóból álló kötelék, amely két cirkálóból és 8 rombolóból állt, amelyek ráadásul a dualista állam legjobb hajói voltak. Legközelebb záróakkordként az ő május 24-i munkálkodásukat mutatjuk be.


Felhasznált irodalom:


Csonkaréti, 1993   Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész. Bp.: 1993

Csonkaréti, 2001   Csonkaréti Károly: Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete 1867-1918. Bp., 2001

Csonkaréti, 2012   Csonkaréti Károly: Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem? Bp.: 2012.

Galántai, 2000       Galántai József: Az I. világháború. Bp., 2000

Horthy, 1953        Horthy Miklós: Emlékirataim. Buenos Aires, 1953

Noppen, 2012    Noppen, Ryan: Austro-hungarian Battleships 1914-1918. Oxford, 2012

Szijj, 2000              Magyarország az első világháborúban. Lexikon. Főszerk.: Szijj Jolán. Bp.: 2000

TNYT                  The New York Times. Az újság internetes archivuma.

Veperdi, 2006        Veperdi András: Fejezetek a cs. és kir. Rombolók világháborús történetéből. In: Hajózástörténeti közlemények, 2006. 2. sz. Interneten: http://www.kriegsmarine.hu/hk/va00601.html

Veperdi, 2007a      Veperdi András: Az osztrák-magyar flotta az első világháborúban II. – cirkálók. In: Hajózástörténeti közlemények, 2007. 1. sz.

Veperdi, 2007b      Veperdi András: Az osztrák-magyar flotta az első világháborúban IV. – torpedónaszádok. In: Hajózástörténeti közlemények, 2007. 3. sz.

Jegyzetek:




[i] Az olasz kormány, csak május 28-án határozott Verona, Ancona, Brindisi és Milánó, Bologna, Verona, Brescia, valamint Udine elsötétítéséről és speciális biztonsági intézkedések foganatosításáról. Lásd: Italian cities dark; watch for Airship. In: TNYT, 1915.V.29.
[ii] Noppen, 2012. p. 32-33
[iii] Uo. p. 33
[iv] Csonkaréti, 2001. p. 56-57
[v] „Bombs dropped to Venice : Five other Adriatic Ports shelled from Air and some from Sea” In: TNYT, 1915.V.25.
[vi] „Italian Navy was Alert: Expected Austrian Attack, met it, and Made Counter-Attack” In: TNYT, 1915.V.26.
[vii] Csonkaréti, 2001. p. 59
[viii] Uo.









Nincsenek megjegyzések: