Könyv(nem)ajánló: Alexandra Benedict - Gyilkosság a karácsonyi expresszen

Könyv(nem)ajánló:

Alexandra Benedict: 

Gyilkosság a karácsonyi expresszen

Budapest: Európa, 2023

Eredeti megjelenés: Murder on the Christmas Express (2022)

Fordító: Pataricza Eszter

336 oldal

"Bár nem tudni, hogy mi van a ruha alatt
Lehet, hogy ma fogtam ki az arany halat."

Rappelte egykor az Animal Cannibals, és nagyon igaza volt. Igaz ezúttal nem aranyhal, hanem egy üres szardíniás konzervdoboz lapult a tó alján. Mellényúltam. Ez is megesik néha...

  "Mintha Agatha Christie írta volna" - állítja a borítón a kedvcsináló szlogen Alexandra Benedict ránézésre téli ünnepeket a vonatozással és bűnüldözéssel vegyítő kötetéről. A borító kedélyes bűnügyi regényt ígér, afféle könnyed, forró csoki és mákos bejgli mellé passzoló télesti szórakozást. Csak hát nagyon nem az. Tényleg igyekeztem az évek során nagyvonalúan kezelni a Christie-epigonokat, de hát azért mindennek van határa...

  "Mintha Agatha Christie írta volna". Igen, feltéve, hogy Agatha Christie egy trendiskedő, morálisan gyenge nőszemélynek tartjuk, de ugyebár nem volt az. Pedig a regény akár jó is lehetett volna, mivel az ötlet kézenfekvő: fogjuk a Gyilkosság az Orient expresszen történetét, áthelyezzük a vadregényes Skóciába és jelenidőbe. Sajnos azonban Benedict kisasszony következetlen a hangulatfestésben, ingatag morálisan, és képtelen ellenállni a megfelelési kényszernek. A regény eleje és vége igazán kiábrándító. 

  A kötet 52. oldaláig pszichológiai hadművelet (Psyop) gyanánt van itt:

- bántalmazó kapcsolat (= a férfi rossz)

- bullying (= a gazdag csaj rossz, bántja a szegény csajt)

- nemi erőszak (= a férfi rossz)

- leszbikus pár - pontosabban menyasszony és vőleány -, akik közül az egyik éppen szülni készül... (= a férfi rossz)

Emellett megtudhatjuk, hogy a 40 év alatti férfiak sosem heteroszexuálisak (= a férfi nem férfi). A 85. oldalig kapunk ehhez egy homoszexuális, meg egy biszexális (nagyjából eddig értem a kategóriákat) majd pánszexuális  - srácot is, utóbbiról viszont hamarosan kiderül, hogy elsősorban szapioszexuális! Itt kezdett el kihullani amúgy sem dús hajkoronám... 

Christie tipikus korabeli karakterekkel dolgozott, itt meg abból egy falatnyi sincs, kizárólag extrémitás. A történet sokkal inkább egy hibbant szappanoperára emlékeztet, és abból sem az izgalmasabb fajtára. Harsány drámaiság, antipatikus karakterek, a kötet feléig nulla halott. Az erőltetett süteményes és egyéb hasonlatok egyáltalán nem passzoltak a történethez. Nem véletlen, hogy Poirot sohasem humorizál a nyomozás során, mert tapintatos. Nem lehet ilyen sötét eseményekhez ennyire habcsókos hátteret költeni. Van itt gügyögő kisgyerektől kezdve, karamellás süti receptjén és doromboló embermentő kiscicán át tiktokos sztárocskáig minden! Az emberek nem viselkednek úgy, ahogy viselkednek ezen a vonaton, random ismeretlenek nem kezdenek el vonatozni a vonaton, akár egy esküvőn, pláne nem kongázva télen Skóciában! Efféle ellentétes hangulatok teljesen szétverik a könyv hangulatát. Az egész inkonzisztens és tökéletesen elképzelhetetlen. 

És a karakterek sem jobbak. Főszereplőnk Roz Parker, egy teljesen infantilis 49 éves, éppen visszavonult nyomozó, és képességei alapján a süteményeire is inkább bíznék gyilkossági ügyet, mint őrá. Egyszerre kellene elképzelnünk okos ravasz zsarunak és nagymamának, ami nem igazán megy. Miss Marple azért zseniális AC-nél, mert olyan, mint egy idős angol nénike, és soha nem szaladgál bűnözők után, csak gondolkodik. A fizikai munkát meghagyja a rendőrségnek. Roz meg a kötet egyik lapján idős nénikeként működik, majd pár paginával odébb már erős zsaruként kellene elfogadnunk, aki képes akár egy gyilkossal is birokra kelni. 

Egyébként is, milyen rendőrnő az, aki egy rossz öltözetű, piszkos potyautasnak segít elmenekülni a kalauz elől azzal a gondolattal, hogy 

"Végül is lehet, hogy karácsonyra haza kell jutnia, és nem volt más lehetősége."? 

Innen már csak egy lépés, hogy futni hagyom a gyilkos, mert hát biztos sérelmek érték a múltban, a pénz amúgy is kellett cigire, meg hát különben is, karácsony van! Egyébként a történet végén konkrétan tényleg EZ TÖRTÉNIK! A többi szereplő sem sokkal jobb, leginkább idegesítőek. 

A sztori nem igazán hihető, mivel nincs a múltba helyezve. Egy kettős gyilkosság - pláne, hogy a történet szerint az áldozatok milliók által követett hírességek - esetén ma már nehezen hihető, hogy egy behavazott/befagyott sínpár miatt egyetlen aktív rendőr sem jut el a vonathoz Skóciában ilyen hosszú ideig. A gyilkosság helyszíne ugyanis alig 75 km-re van légvonalban Glasgow-tól! Manapság helikopter is van a világon... 

A regény erénye - mert azért ilyen is van -, hogy a ténylegesen létező Caledonian Sleeper nevű járaton játszódik, sőt a kocsi leírása megfelel a tényeknek. Emellett sikerült valós aktualitásokat, üzeneteket is a könyvbe csepegtetni, amelyek azonban elvesznek a túlbúrjánzó karácsonyi hangulatelemek, a realitásoktól messze elszakadó történések és szereplői cselekedetek között. A kötet közepén időnként egészen élveztem az olvasást, csak az a fránya keret ne lett volna, amibe ez a kép bele lett szuszakolva! Mert hát a befejezés, az az elejénél is súlyosabb pofon!

  "Mintha Agatha Christie írta volna". Igen, kétségtelen, hogy a végén a főhős összerántja az utasokat egy nagy leleplezésre, akárcsak Poirot. És a hasonlóság ebben kimerül, mert mondanivaló terén a zárás bukás. Persze, most úgy kellene erről írnom, hogy mégse áruljak el túl sokat. Nehéz ügy. A gyilkos kilétét persze nem mondom el, de azt igen, hogy a "megoldás" elképesztő. Szerzőnk ugyanis a zárás alapján moral insanity. Rendőrnőnk elnéz - mit elnéz, egy másik személyt juttat börtönbe a gyilkos helyett! - egy kettős gyilkosságot pusztán azért, mert korábban a tettest trauma érte (és még ezt is csupán a tettes elmondása alapján kellene elhiggyük)! A nemi erőszek igen súlyos bűncselekmény, de hát egy kettős gyilkosság azért csak súlyosabb!? Ezt nem én mondom, hanem a Btk.! Tudom mire gondolnak most a Gyilkosság az Orient expresszen olvasói: Igen, Poirot Agatha Christie regényében hasonló dilemmával szembesül, és végül úgy dönt, ahogy dönt. Itt viszont sokkal rosszabb a helyzet: nem egy gyerekgyilkossal végeznek a korábbi áldozat rokonai, ráadásként itt még egy ártatlant is legyilkolt a tettes!

És a csúcs a tehénlepényen: Miután elmesél három nemi erőszakot, megöl több embert, a szerző a könyvet lezárja egy karácsonyi tejkaramella receptjével! Ám írónőnk még ezt is megfejeli, mikor a könyv végén köszönetet mond:

"Akiknek köszönettel tartozom:

1. Minden idők legjobb férjének és írójának. 

[...]

Hogy tiszta legyen a kép:

1. Az új férjemnek, a fantasztikus Guy Adamsnek."

Kit érdekel, hogy "új" - sic! - férje van??? Ráadásul még csak nem is szapioszexuális vagy micsoda... Innen már csak egy lépés, hogy a könyv végén az írónő bejelentse, hogy szuper a legújabb iPhone, amit az eladott könyvek árából vett, nagyon hepi tőle.

  Végezetül a kiadásról! Nos, jelen esetben a könyv borítója egy totális megvezetés. E kötet ugyanis egyáltalán nem valami kedélyes karácsonyi krimi, bár hogy micsoda, arról nem mernék állást foglalni. Pedig a borító nagyon klassz, hangulatos, kellően figyelemfelkeltő és motívumokkal gazdagon megspékelt. Csak hát, nem igazán van összhangban a külcsín a belcsínnel. Ettől függetlenül maga a kiadás nekem tetszik, és még a puhatáblás fűzés is meglehetősen jó minőségűnek tűnik. Egy-két elgépelésen kívül komoly hibára sem lettem figyelmes. A fordítással kapcsolatban már vannak problémáim, időnként elég magyartalan volt. 

Értékelés:

Négy tejkaramella a tízből.

moly.hu: 74% (63 csillagozás)

goodreads.com: 3.17 (8128 voks)

Könyvismertető: A terror megszervezése - Heinrich Himmler szolgálati naptára, 1943-1945

A terror megszervezése - 
Heinrich Himmler szolgálati naptára, 1943-1945

Budapest: Európa Könyvkiadó, 2022

Eredeti cím: Die Organisation des Terrors - Der Dienstkalender Heinrich Himmlers 1943-1945 (2020)

1040 oldal 

Fordította: Tuza Csilla 

"Heinrich Himmler SS-vezető szolgálati naptárában, naplójában mindent gondosan feljegyzett: mikor ölt, mikor evett, mikor szerelmeskedett." - írta ismertetésében az egyik magyar történelmi portál, amikor 2016-ban bejelentették a hírt, mely szerint Moszkvában előkerültek Heinrich Himmler szolgálati és egyéb naptárai, amelyekben 1943 és 1945 között órákra lebontva jegyezték fel a Reichsführer SS mindennapjait. A forrás nagyon értékes a Harmadik birodalom és az SS működésének rekonstruálásához, de messze nem olyan izgalmas, mint amilyennek ez az idevetett mondat sugallja. Sem gyilkolásról, sem szeretkezésekről valójában nincs feljegyzés a naptárakban, ezeket az izgalmas részleteket más források felhasználásával a kommentátorok teszik hozzá a bejegyzésekhez, időnként indokolatlanul bulvárjelleget adva a felfedezésnek... 

Szerencsére a február végén magyarul is megjelent a naplókból összeállított kiadvány, amelyet jeles német kutatók készítettek, hogy értelmezzék a naptárakba vetett sokszor csak pár szavas mondatocskákat. Ez azonban óhatatlanul oda vezet, hogy az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent - igencsak monumentális - kötet zömét nem Himmler szavazi töltik ki, hanem a naptárlapokhoz fűzött megjegyzések és a jegyzetapparátus. Ez így van jól egy történelmi kötetnél, de sokaknak esetleg csalódást okozhat, s ezért jeleznem kell. A kutatók szerint az "úton vagyok" bejegyzés a naptárban például szerelmi légyottot jelent a szeretőjével, ami roppant jól eladható a pletykalapokban, de azt is jelentheti például, hogy tényleg úton volt... Valójában se gyilkosságok, se pikáns kalandok nincsenek a naptárban lejegyezve, a naptári bejegyzések olyan ártatlannak tűnnek, mint bármelyikünké otthon az íróasztali kalendáriumban. Csak összevetve más dokumentumokkal tűnnek elő a jelentéktelen szavak mögött megbúvó jelentős részletek. 

Maguk a naptárak számomra egy magas posztra jutott szorgalmas ámde sótlan hivatalnok unalmas hétköznapjait vetítik vissza 80 év távolából, aki későn kelt, irodai munkát végzett, találkozott az alárendeltjeivel, 14 óra körül ebédelt, majd este vacsorázott egy prominens személyiséggel és rendszerint éjfél után aludt el. Még az sem nagyon látszik a naptári jegyzetek alapján, hogy a háború alakulásában éppen óriási fordulat áll be 1943-ban, Himmler csak teszi a dolgát ugyanúgy nap nap után. Nem süt belőle sem az ördögi gonoszság, sem a nyers vadállatiasság. Igazából ez az ami félelmetes a történelemben. Mind Hitler, mind Sztálin, mind az appartátusuk tagjai attól voltak olyan irtózatosak, hogy észrevétlenek lennének a sétálóutcán, mert pusztán a döntések teszik az egyik embert szörnyeteggé a másikat meg szentté. A különbség sokszor nem látszik első pillantásra. Különösen érdekes ebből a szempontból a vega, állatbarát Hitler, aki sokszor gúnyolódott is Göringgel, amiért utóbbi védtelen állatok vérét ontja vadászat közben! S közben milliók véreztek el a fronton elsősorban Hitler miatt. 

Emberek voltak - erre nem árt emlékezni! - és ezért ki nem állhatom a tévécsatornák ostoba címadásait, mint Hitler - a sátán felemelkedése vagy más hasonló bornírt marhaságok. Hát ez éppen leveszi a felelősséget a vállukról, hiszen ezek szerint nem is voltak emberek!? A gonosz az gonosz, mi más lenne? Rossz hírem van: emberek voltak, mint te vagy én, jó és rossz tulajdonságokkal, akik gyűlöltek és szerettek, kedvesek voltak egyesekkel és halálba küldtek másokat. A ember bonyolult állatfaj, tessék végre elfogadni! Bizony még Himmlernél is előfordult, hogy egyik civilben hegedűművész emberét (a fordításban SS-gránátvető! - erre mindjárt visszatérek!) a híradósokhoz helyzetette át, hogy kímélje annak érzékeny kezeit (881.o.), s az is közismert, hogy Hitler nagyon jól bánt a közvetlen beosztottjaival, még a gépírónőkkel is. Himmler személyesen meglepően ritkán találkozott Hitlerrel, az ezekről a találkozókról készült feljegyzései voltak számomra talán a legérdekesebb adalékok a könyvben. A csaknem másfél kilós és 1000 oldal fölötti kötet messze nem olyan jelentős kiadvány, mint azt a paraméterei sugallják, bár mint forrás felbecsülhetetlen sok szempontból is. Egyik ilyen a hadtörténelem, hiszen Himmler volt az SS csapatok atyja. 

Sajnos azonban a könyvvel igen komoly szakmai problémáim vannak e téren. A fordító egyáltalán nem volt tisztában bizonyos terminus technicusokkal, amely olyan fordítási anomáliákhoz vezetett, minthogy a páncélgránátos (Panzer-Grenadier) hadosztályt páncélos-gránátvető (sic!!!) hadosztálynak magyarította. A katonai egységekben egyébként is rendszeres a keveredés. A 231. oldalon például a jegyzetben Himmler a "Der Führer" nevű páncélos-gránátvető hadosztály gyakorlatát tekinti meg, holott ilyen egység sosem létezett... Itt valójában a "Der Führer" SS-páncélgránátos ezred 1943. április 23-i gyakorlatáról van szó, amely a 2. "Das Reich" SS-páncélgránátos hadosztály egyik regimentje volt. Mi a fészkes fene lenne az a páncélos-gránátvető egyébként is??? Egy a témában kicsit olvasott személy tudná, hogy itt voltaképpen motorizált/gépesített gyalogságról van szó, akiket a háború ezen szakaszában a németek páncélgránátosoknak hívtak. 

Sajnos nem volt módom összevetni a magyart az eredeti német vagy egy angol nyelvű kiadással, így nem tudom megmondani ez kinek a sara, s mi áll az eredetiben, az viszont egyértelmű, hogy a fordító Tuza Csilla nem tudta szakmai nyelven visszaadni ezeket a szakkifejezéseket, s nyilvánvalóan járatlan a második világháború hadtörténetében. Ez azonban elsősorban a kiadó felelőssége, ugyanis semmilyen szakemberi segítséget nem biztosított neki, legalábbis a könyv adatainál semminemű lektort nem találtam, Ez egy jó nevű kiadónál igencsak meglepő és sajnálatos. Nem olvasta el senki a kiadás előtt a könyvet, aki fogott már a kezében második világháborús hadtörténeti munkát? Egy 7000 Forintos darabáron mért könyvnél nem tellik egy történészre, aki átfutná? Csak reménykedni merek, hogy az eredeti forráskiadványban nincsenek ilyen zöldségek, elvégre Himmler mégiscsak az SS katonai alakulatainak feje is volt, s a kötetnek vannak komoly katonai vonatkozásai. 

Ettől eltekintve a kötet azért számos érdekességet rejt, a kommentárok sokszor különösen izgalmas részleteket közölnek Himmler leveleiből, s az adott napi ténykedéséről. Mindemellett azért ez így összességében komoly csalódás, mert gyakorlatilag kénytelen leszek minden adatot benne duplán ellenőrizni felhasználáskor a bizalomvesztés okán, s le kell vonnom az osztályzatból.

A kötet kiadása egyébként jó, nem kiemelkedő, de elfogadható, kissé skandináv krimikre emlékeztető borítóval. 

Osztályzat:

Öt gránátoskocka-vető a tízből.

5/10 pont

Könyvajánló: Agatha Christie a bíróság előtt - Cipruskoporsó

Agatha Christie: Cipruskoporsó

Budapest: Európa, 2012

Eredeti cím: Sad Cypress, 1940

Fordította: Zombory Erzsébet

264 oldal

Régen olvastam már Christie regényt, aminek legfőbb oka, hogy már alig néhány van, amit nem olvastam, s azokkal nagyon takarékoskodom - botor öntelt lévén azt vélvén, lesz még rá időm a jövőben -, s amúgy sem a legjobbak maradtak hátra. Viszont most úgy éreztem ideje már egy kicsit lazább és lehetőleg pici könyvet is betenni az utazótáskába, így a Cipruskoporsót választottam. Igazából olvastam már kb. 10 éve, s elég jól rémlett a cselekmény, és a tettes személye is (kettő között vacilláltam emlékeim alapján, majd a felénél már tudtam).

A Cipruskoporsó alaptörténete nem lesz ismeretlen az AC munkásságát nem ismerők előtt sem, tizenkettő plusz egy tucat film és kötet felállása, hogy tárgyalással nyit, melyben éppen elítélni készülnek egy ártatlant. A krimi királynőjénél sem egyedülálló prelűd ez, gondoljunk csak a Billy Wilder filmként is legalább olyan ismert A vád tanújára. Hoppá! Ideje lenne újra elolvasnom… Na, mindegy, vissza a Cipruskoporsóra! Elinor Carlisle bűnössége nem lehet kétséges a bizonyítékok fényében. Láthatóan mind oka, mind eszköze, mind lehetősége volt meggyilkolni a gyönyörű Mary Gerrardot, aki - kis túlzással - elszerette vőlegényét. A halálos ítélet árnya már Elinor fekete hajára vetül, ám Lord doktor felkeresi a világ legtojásfejűbb magánnyomozóját, Hercule Poriot-t, s ezzel minden megváltozik. Poirot csak a könyv 100. oldala körül jelenik meg, hogy ezúttal nagyon visszafogottan, de hatékonyan tárja fel a gyilkosság elkövetésének mikéntjét. Agatha Chrsitie minden nyomot megmutat nekünk, hogy versenyre kelhessünk a belga detektívvel, ám szokás szerint nagyon ravaszul megírt regényről van szó, így a álbizonyítékok és (cs)alibik tömkelege téveszti meg az olvasót, hogy a szürke agysejtjei könnyen összerakják a darabkákat egész képpé.

Elinor karaktere egyértelműen a legrealistább, nagyon szépen mutatja be a szerző a büntetőeljárásba belefásult, sorsát lassan már elfogadó és magát kissé bűnösnek is érző, törékeny, ámde büszke nőt. A másik kulcsfigura egyértelműen Lord doktor, aki bármi áron megmentené az éppen csak megismert Elinort, akár bűnös, akár nem. A karakterek jól kidolgozottak, olyan szokásos Christie-szerűen vastag, durva ecsettel lefestett embereket látunk magunk előtt. Roddy Wellmann számomra az egyetlen kakukktojás, Poirot róla a regény lapjain pozitívan nyilatkozik, de be kell, valljam, nem tűnt annak.

A történetben ott az írónő filozófiája is, amely a szerelem helyett a boldogságra, a romantikus fantazmagóriák helyett a gyakorlatiasságra hívja fel a figyelmet, ezek nyilván AC saját életéből levont következtetések…

Összegezve:

Világos, hogy a Cipruskoporsónak továbbra sincs helye a Top 10-es AC listámon, mert minden pozitívuma mellett sem olyan zseniális, hogy a legerősebb Christie regényekkel felvegye a versenyt. Simán egy jó iparos munka a királynőtől, aki képes 260 oldalon nem pusztán egy csavaros gyilkosságot elénk tárni, hanem azt komoly lélektani tartalommal is megtölteni. Egy régi mondás szerint minden rettegi az időt, csak az idő rettegi a piramisokat, jelezve a kőmonstrumok időn átívelő tartósságát. Nos az időt is legyőző piramisokhoz, Susanna Hoffs mellett egyértelműen Agatha Chrsitie is besorolható, mert bár ez egy 1940-es regény, de mai környezetben ugyanúgy megállná a helyét.  

Az Európa kiadó kötete esztétikus, tartós fűzött kiadásban látott napvilágot 2012-ben, melynek borítója ugyan kicsit olyan „nesze semmi, fogd meg jól”, de nem rossz, kellően komor és visszavisz minket megszületésének korába. Zombory Erzsébet fordítása egy kicsit nekem itt-ott túl modern volt, ami nem passzolt a korhoz, de most belelapozva, nem tudom, miért alakult ki bennem ez a benyomás.

Pontszám:

Nyolc dühös ember a tízből.

8/10 pont

www.moly.hu: 90 %

www.goodreads.com: 3.86 pont

(Az adatok 2019. április 20-i állapotot tükröznek!)

Könyvajánló: Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944

Könyvajánló:

Kállay Miklós: 

Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944

Bp.: Európa, 2012

Van az úgy, hogy az ember mindent megtesz azért, hogy egy feladatot tisztességesen elvégezzen, vagy egy álmot megvalósítson, de mégsem megy. A fátum, a rossz sors, a balszerencse, s a körülmények kedvezőtlen alakulása képes elsöpörni minden jó szándékot vagy a legnagyobb szorgalom eredményét is. Kállay Miklós a magyar történelem egyik legnehezebb időszakában került hazánk kormányának élére, s törekvéseit, hogy megvédje azt a háború borzalmaitól, s közben megőrizze az 1938-1941 között visszaszerzett területgyarapodást, falevélként sodorta el a keletről jövő vörös vihar. 2012-ben az Európa kiadó újra megjelentette Kállay Miklós eredetileg 1991-ben kiadott memoárját, amely mindenképpen figyelemre méltó olvasmány.

Természetesen az emlékirat, mint történelmi forrás mindig óvatosságot igényel. Kállay a háború után, végeredményének ismeretében írta meg memoárját, s igyekszik szerepét a németek iránt ellenségesebbnek mutatni, mint amilyen az a gyakorlatban volt. Kállayról közismert volt angolbarátsága, ám egy felelősségteljes miniszterelnök cselekedeteit nem a személyes vonzalom motiválja, hanem a haza java a politikai realitások figyelembevételével. Márpedig a külpolitikai és katonai realitás még 1944-ben is az volt, hogy Adolf Hitler akkor szállja meg az országot, amikor csak kedve támad erre. A Wehrmacht mindig rendelkezett akkora tartalékkal, hogy a magyar honvédség ellenállását legyűrhesse. A „miért nem maradtunk semlegesek, mint Svájc meg Svédország” jellegű sokszor elhangzó naiv mondatok szajkózói elfelejtik, hogy Magyarország nem az Alpok hegyei között, vagy a térkép szélén fekszik, hanem az európai úthálózat egyik kulcspontja, amely ellenőrzi a Balkánra vezető legfontosabb hadiutat, emellett Németország számára elsődleges fontosságú gabonaszállító volt.

Kállay tehát külsőségekben és néha gyakorlatban is felsorakozott a németek mellett, hogy ne adjon okot az ország megszállására. Ezt már csak azért is tette, mert a Szovjetuniótól még jobban félt. Hogy ezt joggal tette, Magyarország következő évtizedei egyértelműen bizonyították azóta. Kalapács és üllő közé kerülve nehéz az embernek szimpatizálni bármelyikkel. Kulturális, történelmi és ideológiai okok miatt a magyar társadalom, s a hadsereg pláne a németeket választotta – ha már választani kényszerült -, és ez a döntés érthető volt.

Kállay amellett, hogy igyekezett elkerülni a német megszállást, törekedett a britekkel való kapcsolatfelvételre, s előzetes fegyverszünetre. Szerette volna az országot megmenteni a szovjet megszállástól is, ezért abban bízott, hogy az angolszász hatalmak a Balkán-félszigeten nyitják meg a második frontot. Churchill törekvése a görögországi partraszállásról - az amerikai és szovjet tiltakozás miatt - meghiúsult, s ezzel ez a remény kútba esett. Igyekezett kímélni az ország katonai erejét, nehogy ismét olyan helyzetbe kerüljön, mint 1918-19-ben, ám a németeknek itt-ott engedni kellett.

A néhai miniszterelnök emlékiratai betekintést nyújtanak egy kritikus helyzetbe került kormányfő mindennapjaiba, megismerhetjük gondolkodását, motivációit, döntéseinek mozgatórugóit. Találkozhatunk a korszak politikaformáló embereivel, velük élhetjük át nehéz döntéseiket. Ez már csak azért is érdekes, mert ezek az évek voltak a sokszor csúfondárosan „úri”-nak nevezett – pedig sokan nagyon is méltóak voltak az úr szóra! - Magyarország utolsó évei. 

A kötet 2012-es kétkötetes kiadása masszív kialakítású, bár a kötéstábla színei ízlésemtől erősen eltérőek.

Értékelés:

Hét miniszteri szék a tízből

7/10 pont.

Az írás eredetileg a Hegyalja Újság 2017. 2. számában jelent meg.

Zombi Poirot újra támad - Sophie Hannah: A zárt koporsó könyvajánló

Sophie Hannah: A zárt koporsó

(Eredeti kiadás: Closed casket, 2016)

Budapest: Európa, 2016

496 oldal

Megjelent Sophie Hannah második Poirot-története, amelyet természetesen azonnal kiszemeltem olvasás és elemzés tárgyává, főleg azután, hogy A monogramos gyilkosságokat méltányolható, ámde nem túl sikeres próbálkozásként éltem át, illetve inkább túl. Annak elemzésekor nem írtam – egyszerűen nem állt össze bennem a kép, hogy ez a Sophie Hannah ugyanaz, aki más krimiket is írt -, de már a pszeudo-Poirot sorozat előtt is olvastam a hölgytől. Az Idegen arcocska (majdnem elment kategória) és a Bántó távolság (elment kategória) alapján egy középszerű regényíró képe bontakozott ki előttem, akinek egyértelműen túl nagy falat Agatha Christie. Az első Poirot-regény mégsem volt nagy csalódás (sem nagy élmény), mert nem vártam tőle túl sokat, s azt is megelőlegeztem, hogy amennyiben ír még néhányat, azok jobban fognak sikerülni. Ebben nem tévedtem, bár azt gondoltam nem ír többet. Habár pénzügyileg bizonyára siker volt. A zárt koporsó mindenesetre sokkal jobban sikerült.

Legutóbb Hannah Poirot-ját félhalott zombinak aposztrofáltam. Most már az újjászületett belgát nem feltétlenül küldeném a Haláli hullák hajnalába eleségnek a kis szürke agysejtjeivel. Még mindig nem az igazi, de nem esik le róla olvasás közben az álbajusz. Az első kísérletben túlságosan sokat figyelt írónőnk arra, hogy elhitesse, akiről ír, ugyanaz a detektív, aki oly mélyen belénk égett AC könyveivel. Mintha egy egész csirkét akart volna lenyomni a torkunkon, gégemetszés során. Itt mevesebb francia volt a szövegben és több Poirot-vonás, ami használt, mert Poirot elsősorban a viselkedésétől és a gondolkodásától Poirot, nem a külsőségektől. Catchpool karakterét is mintha egy MEO-s vizsgálta volna felül, itt már nem annyira kétbalkezes, mint legutóbb volt, lassan eléri a Hastings-minőségi besorolást. Rendőrnyomozónak még mindig inkább egy marék szöget küldenék, de lényegesen javult.

Az egész könyv látványosan magasabb szinten hasonlít a klasszikus Agatha írásokra, az író jól használja az írózseni által kialakított kliséket. A regény tele a Christie-által is használt dramaturgiai elemekkel:

-         vidéki angol úriház, amelynek elszigeteltsége áttekinthetőre csökkenti a potenciális gyanúsítottak számát,

-         érdekes mellékszereplők (komornyik, szobalány, szakácsnő),

-         halmazati gyilkosság,

-         mindenki gyanús,

-         kétbalkezes arrogáns rendőrtiszt, akit Poirot-nak kell megvédenie magától,

-         mondóka, vagy idézet, amire felhúzza az író a sztorit (jelen esetben Shakespeare-színdarab),

-         Hannah beletette a könyvbe a rezidencia alaprajzát (plusz pont, nagyon értékelem az ilyet!),

-         és persze a végén kibontakozó nagy leleplezés, amikor Poirot mindenkit egy helyre gyűjt össze, majd elmondja ki és miért követte el a gyilkosságot.

A bűnügy karakterei tetszettek, az áldozat előélete (talán túl) lassan bontakozott ki, ahogy a két nyomozó beszélget a gyanúsítottakkal. Sajnos éppen az áldozat pszichológiai profilja az, amire nem kapunk egzakt választ, és annyira mesterkélt szegény, hogy egy kiborgbulin is kiközösítenék. Nem volt túl hihető, hogy ilyen furcsán beteg alak létezik, habár nagy az Isten terráriuma. A többi szereplő azonban egészen jól sikerült. A család matrónája ravaszkodó elvarázsolt zsarnok, lánya, Claudia ördögien gonosz kis ringyó, annak jegyese egy kaján zseni. Mondjuk ők hárman elég hasonló természetűek. Dorró egy „buszonisbármikorfellelhető” megkeseredett panaszkodó vénlány, férje egy átélhetően egyszerű, szellemileg visszamaradott, beteges hobbijában magát kiélő alak. Az ügyvédek is érdekes figurák. Összességében nagyon szórakoztató társaságot dobott össze nekünk Hannah, akik életet lehelnek a regénybe.  

Persze vannak dolgok, amiket felróhatnék hibaként. A kiötlött bűnügy messze nem volt epikus sem tervezésre, sem kivitelezésre nézve. A szemtanú tanúvallomása egészen vérfagyasztóan rossz, olyannyira, hogy már nem lehet elhinni. Bármekkora sokk is érje az embert, ennyi hiba nem csúszhat bele az emlékezésbe véletlenül, maximum szánt szándékkal. Persze az írónőnek muszáj volt így írni a dolgokat, mert akkor túl hamar rájöhetnénk a tettes(ek?) személyére. Magam kettőre szűkítettem a gyilkos(ok?) kilétét, és nem lőttem mellé. A bűnügy egyik kulcsmomentuma sajnos nem adható át magyarul, és a fordító sem tudta jól visszaadni a megoldás kifejtése során az eredeti címben szereplő „casket” szócska problematikáját. Ez nem a fordító hibája, egyszerűen a nyelvi különbözőség néha nem negligálható, ami jó ötlet az angolban, az magyarban nem visszaadható és persze fordítva is van ilyen. Talán az írónő bölcsebben tenné, ha kihagyná a nyelvi leleményt, mert más nyelveken semmi értelme.

Még mindig feltűnő, hogy a szerzőnek mennyivel több oldalra van szüksége egy hasonló kaliberű nyomozás lefolytatására, mint a krimi királynőjének. Hiába, azt a fajta eleganciát, ami Agatha Christie regényeit jellemzi, nem lehet egyszerűen átvenni! Ez a könyv még mindig majdnem kétszer olyan vaskos, mint az ABC-gyilkosságok, holott feleannyira sem összetett és lényegesen kevesebb a halott.

Összesített értékelés:

Elégedett vagyok a könyvvel, hangulatában jól hozza Agatha Christie világát, élveztem a szálak kibogozását. Ha nem megyünk úgy neki ennek a kriminek, hogy túl nagyok az elvárások, tökéletesen jó kikapcsolódás. Kötészeti és helyesírási szempontból a kötetben nem találtam kivetnivalót. A borítókép ingaórája ugyan némiképpen megtévesztő szerepben mutatja a tárgy szerepét, de esztétikus, ha kissé lehangoló is.

Hét bozontos Poirot-bajusz a tízből

7/10

www.moly.hu: 3.8 pont (5 értékelés után átlagolva) = 76%

www.goodreads.com: 3.54 pont (1386 szavazat)

Könyvajánló: A zombi Poirot akcióban

Sophie Hannah:

A monogramos gyilkosságok:

Hercule Poirot új esete

                                     Bp.: Európa kiadó, 2014. 504.p.       

Sophie Hannah nyilvánvalóan a lehetetlent próbálta megkísérelni. Teljesen egyértelmű volt, hogy az Agatha Christie-fanok nem fogják pozitívan fogadni a könyvet. Gyakorlatilag megszentségtelenítésnek tudta be a többség. Olyan ez, mintha Columbo-t támasztanák fel Robert Pattinsonnal, vagy Kojak-et játszaná el VV Fanni. Nem lehet belőle jól kijönni, ráadásul az egésznek erősen marketingfogás íze van, ami rendszerint hányáshoz vezet.

Magam is erős kétségekkel vettem kézbe a könyvet, ám elolvasva – bevallom -, nem haragszom rá nagyon. Az első amit észrevesz a tapasztalt Christie-fan, hogy a szokásos AC könyvekhez képest lényegesen vaskosabb, ugyanis 504 oldal. Ezzel szemben a legendás nagy Christie-krimik, mint az Ackroyd-gyilkosság, a Halál a Níluson, Gyilkosság az Orient-expresszen mind 400 oldal alattiak, sőt az általában legjobbnak tartott Tíz kicsi néger még 270 sincs. Ez egyben jelzi, hogy Hannah-nak mennyivel több betűre van szüksége nagyjából feleannyi feszültség és egy jóval kevésbé bonyolult gyilkosság megalkotásához, mint elődjének. Természetesen mutatja a két alkotó közti minőséget és tapasztalati tudást.

A monogramos gyilkosság Poirot-ja – főként az első 200 oldalon – nagyon látványosan másolat. Az írónő olyan sokszor adja a belga szájába a francia kifejezéseket, amennyire Christie soha. A külsőségekkel próbálja visszaadni a kis belgát, nem a szürke agysejtek belső logikájával, ettől kevéssé hiszem el, hogy ugyanarról a zseniről van szó, akit korábban megismertem. Kicsit olyan az egész, mintha Hannah nem is a könyvek Poirot-ját, hanem a filmsorozatét akarná reaktiválni a sírból. Olyan is lett, kicsit zombiszerű. A regény második felére ez a benyomásom azért enyhült.

Innentől az ember megszokja a dolgot és nem olyan idegesítő, hogy ne akartam volna kitalálni a gyilkos kilétét. Sikerült is két megoldás mellett letenni a voksomat, melyek közül az egyik többé-kevésbé talált, úgyhogy kimondható, hogy a bizonyítékok elhelyezése és a történet vezetése nem sikerült rosszul. A bűneset furfangossága egy gyengébb Christie-regényben is megtenné.

A kötet legidegesítőbb része Edward Catchpool volt, ez a Hastings-klón, aki rosszabb nyomozó, mint bárki az elmúlt nyolcszázezer évben. Igen, még a Rendezte a halál zsaruinál is. Annyira béna, hogy már azt kellett hinnem, hogy a Ackroyd-gyilkosság trükkjéről van ismét szó (erről ne többet, hátha nem olvasták), de nem. Tényleg ilyen szerencsétlenke. Csak az ő szerepeltetése minimum egy-két pont levonást jelent a könyv értékéből, mert Hastings esetében érti az ember, hogy mindig melléfog, hisz nem rendőr. Catchpool viszont az. 

Összefoglalva kellemesen csalódtam, mert sokkal rosszabbra számítottam, és meggyőződésem, hogy ha Hannah írna még egy-két Poirot-sztorit (szerintem nem fog), akkor azok jobbak lennének.

A kötet magyar kiadása nagyon szép (stabilnak tűnő kötés), természetesen Agatha Christie szignójával díszítve, mintha bármi köze lenne a könyvhöz. A marketingos megdolgozott a pénzéért…

Pontszám: Hat Poirot-bajusz a tíz Poirot-bajuszból.

6/10

www.moly.hu: 64%

www.goodreads.com: 3.2 pont.