Könyvajánló - Robert Harris: Führer-nap

Robert Harris:

Führer-nap

Budapest: Magyar Könyvklub, 1999

Eredeti cím: Fatherland (1992)

Fordította: Balázs György

A központ könyvtár mellett, a vásárcsarnok kipakolós könyvárusítójánál találtam rá egy áprilisi reggelen. A sápadtsárga nap fakón pislogott a birodalmi sasra, mely az asztal legszélén trónolt, egy fakó kötet borítóján, olvasóra éhesen. Régóta fentem a fogam Robert Harris Fatjerland-ának magyar kiadására, és végre az enyém lett pár száz forintért. Régóta érdekelnek az alternatív történelmi regények, mert úgy gondolom, hogy a „Mi történt volna, ha?”-kérdés nemcsak hogy nem történelmietlen, hanem nagyon is fontos kérdés a történelemben! Persze a feltételezett valóságok igazolhatatlanok –a történelem nem egzakt tudomány-, de egy ember döntései sohasem magától értetődőek, és sokszor egyáltalán nem szükségszerűek. Figyelembe kell venni, hogy milyen lehetőségek közül válogathatott az adott történelmi alak, hiszen valami okból azt választotta, amit választott, s ehhez hozzájárultak azok a potenciális jövőképek, amelyek szeme elé tárultak a döntés pillanatában. Zrínyi Miklós kirohanása választás volt, még ha meglehetősen szűkre szabott skálából is. Megadhatta volna magát embereivel, mikor a belső várba szorult. Ebben az esetben őt valószínűleg kivégzik, de emberei túlélhetik (mind rabok), míg a török nem szenved több kárt. Esetleg bennmaradhatott volna az égő várban. Így minden védő bennég, a töröknek pedig nem árt, amely kétségtelen EU-konform döntés lett volna, s a Migration Aid díjat ad neki. Posthumus. Ehelyett ő egy harmadik alternatívát talált. Minden védő elesett (valójában néhány személyről tudjuk, hogy túlélte, például Cserenkó Ferenc, aki meg is írta emlékirataiban az utolsó napok történetét), ám még ártott az oszmánoknak, amennyit csak tudott. Ezzel a magyar harci szellemet erősítette akkor és erősíti példája máig hatóan. Szóval igenis hasznos lehet az ilyen elmélkedés, ráadásul regénybe foglalva szórakoztató és elgondolkodtató is. És most visszaértünk a regényhez!

1964-et írunk, a nemzetiszocialista Németország megnyerte a második világháborút, s beköszöntött a Pax Germanica virágzó és konszolidált időszaka, mikor a világégés helyszínei már turistalátványosággá szelídültek, s a Krím-félsziget Gotenburg néven germán aranypartként átment Mallorcába. Xavier March bűnügyi nyomozót egy berlini tóban talált hullához hívják ki. Voltaképpen azonnal látszik, hogy ez nem egy (pszeudo)történelmi regény, hanem egy krimi, ami egy amerikai újságírónő felbukkanásával egyre inkább politikai thrillerré válik. Bűnügyi regénynek ugyan nem túl izgalmas, de az alternatív valóság érdekessé teszi az egész világot, amelyet Harris megalkotott. Ez a sava-borsa a kötetnek, nélküle alsó-középszer lenne csupán. Viszont ez a „történelem” kifejezetten átélhető, nincsenek benne túlzások - nem emberi bőről készült lámpások világítanak Walpurgisnachton, miközben Hitler dirndlibe öltözött bajor menyecskékkel járja a valcert -, s ezért nagyon is hihető. Konszolidált világ ez, az antiszemitizmus már nincs jelen (mivel már nincs is ki ellen lenni antiszemitának). Mondhatni: emberarcú (nemzeti)szocializmus. Legalábbis a felszínen. Hallunk a nagypolitika eseményeiről a kisember fülével, melyek persze közvetve kihatnak főhősünk életére. Ugyanis éppen az Egyesül Államok és a Harmadik birodalom összeölelkezése zajlik a világpolitikában. Az Egyesült Államok elnöke, Joseph P. Kennedy - JFK apja! -, ki akar egyezni Hitlerrel. Apró cseppekben kapjuk meg az információkat, szépen szétszórva a nyomozás közben.

Vannak a kötetben igazán zseniális ötletek. Példa gyanánt az alternatív EU, amely szintén létezik Harris univerzumában, sőt, még a 12 csillagos zászló is ugyanaz mint ma. Mindössze abban különbözik a mi Európai Uniónktól az itteni, hogy Harris világában mindenben a németek szava dönt, míg a mienkebn... Upsz, ez nem is különbség.

Persze csalódunk is. Az ember csak várja és várja Hitler felbukkanását, és aztán… de ezt a poént nem lövöm le. A Führer-nap (ami nem rossz cím, bár nem adja vissza az eredetit), jobb regény, mint Dick hasonló tematikájú műve, ha nem is tökéletes.

A magyar Könyvklub kiadása tartós (végül is 19 éve egyben van a példányom, ami a mai köteteknél csodával lenne határos), ellenben nem túl látványos. A mindenféle összehányt szilánkokból álló montázs helyett valami komor címlap jobb lett volna. De másba nem nagyon tudok belekötni. Óh, pardon, mégis! A regény a „Híres háborús regények” sorozatban jelent meg, holott itt egyáltalán nincs szó háborús regényről. A fordítás szöveghűségét nem ellenőriztem, de olvasása gördülékeny, helyesírási hibák csak annyira tarkítják, mint fehérek a francia labdarúgó válogatottat, így elfogadható.   

Pontszám:

Nyolc Tigris tank a tízből.

8/10 pont

Moly.hu: 83 %

Goodreads.com: 3.97 pont

Könyvajánló: Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban

Philip K. Dick:

Az ember a Fellegvárban

(The Man in the High Castle - 1962)

Budapest: Agave, 2015

Philip K. Dick zsenialitása nehezen vitatható. Olyan meglepő alkotásokkal állította fejére a sci-fi kategóriáját, mint a Szárnyas fejvadásznak megágyazó Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal (amely egyben a leghülyébb címmel rendelkező könyvek listáján is jól szokott szerepelni), vagy az általam favorizált Visszafelé világ és az Ubik. Ugyanakkor be kell látni, Dick könyvei között sok olyan, amin kicsorbul az ember foga, a témái annyira különbözőek, annyira extrémek, hogy képtelenség mindet megszeretni (rajtam például a Szabad Albemuth Rádió fogott ki). Nagyon megosztó író, és az emésztőrendszernek csak annyira kedves, mint egy zsák cement. Ilyen ellentétes érzelmeket kiváltó regény Az ember a Fellegvárban is, ám már csak azért is érdemes elolvasni, mert éppen most, október 23-án mutatták be a könyvből készült és jónak ígérkező filmsorozat első részét.

Dick ebben a regényben azt írta meg, hogy a jelen (mármint 1962, amikor befejezte a könyvet) miként nézne ki, ha a tengelyhatalmak nyerik a második világháborút. Nagy Britanniát legyőzik, az USA három részre szakad, melynek atlanti partvidéke német függésben, nyugati partvidéke Japán fennhatóság alatt létezik, közöttük pedig ott egy semleges zóna, amely éppen csak vegetál. Alapvetően több fonala van a történetnek, amelyek többé-kevésbé egymásba gabalyodnak, de nincs klasszikus értelemben vett sztorija. Egy vonalon egy német Abwehr ügynök fontos feladatát követjük, a másikon egy zsidó munkásét, harmadikon egy műkereskedőét, stb. Ezek az alakok, akiket inkább csak felszínesen ismerünk meg, aztán egy-egy konfliktus során kerülnek egymással interakcióba. A sok fonalból így nem áll össze egyetlen pulóver sem, inkább csak amorf mintázatok.

Hogy jó-e Az ember a Fellegvárban? Nem merném határozottan állítani. Ahhoz túl kevéssé monumentális, túl befejezetlen. Nincs megoldása a történetnek. Majdnem azt írtam, hogy Dick bizonyára el akart érni valamit a befejezetlenséggel, de nem tudnám megmondani, mit is. A regény inkább csak egy vízió, mintha azt akarta volna mondani: „de jó, hogy nem így történt!” Vagy azt: „Becsüljétek meg ami van, mert minden alakulhatott volna rosszabbul is!” Teljes mértékben megértem azokat, akik a regény végéhez érve felkiáltanak: „Én nem erre fizettem be!” Annak, aki többet vár, mint befejezetlenség, az csalódni fog. Nincsenek hős ellenállók, akik végül felszabadítják a világot a gonosz nácik uralma alól, sem valami kataklizma, ami az újrakezdés reményét adná.

Most jön a kérdés, hogy nekem tetszett-e a regény. Azt kell mondjam, hogy a válaszom mégis inkább igen, mintsem nem. Érdekes volt látni, miként képzelte el az alternatív történelmet egy ilyen jelentős író. Jó volt látni, hogy mind a németeket, mint a japánokat nem egyszerűen szörnyeknek festette meg, hanem ugyanolyan embereknek, mint az amerikaiak. Ennek persze az is oka lehet, hogy 1962-ben már szövetségesek voltak a valódi történelemben az USA-val. A két diktatórikus rendszert is képes egyfajta konszolidált állapotában bemutatni, ha kétségtelenül szörnyű is az. Igazi csemege találkozni a történelemből jól ismert és hírhedt alakokkal, és megtudni miként alakult pályafutásuk ebben a fantáziavilágban. Mi lett Göringgel, Heydrich-hel, Bormann-nal, miután megnyerték a háborút? Ez persze játék a semmivel, de végső soron melyik irodalmi mű nem az?

A magyar kiadás összhangban van az Agave kiadó azon koncepciójával, hogy Dick írásait azonos nagyságban és egymáshoz külsőben illeszkedve jelenteti meg, és ez nagyon pozitív. Bár normál esetben ez egyértelmű kellene, legyen, de azért láttam már bőven ellenpéldát, mikor még egy trilógiát is különböző méretben és kötéssel adnak ki. Tartósság tekintetében az Agave hasonló kiadásai alapján a fűzött kategórián belül a jobbak közé tartozik. A címlap nekem „bejött”, az amerikai zászló csillagokból kialakított horogkereszttel látványos és figyelemfelkeltő, ugyanakkor kissé csalóka is, hiszen a történet a Japán által megszállt zónában játszódik, nem pedig a németekében. Az Iwo Dzsima-i zászlóállítás harmadik birodalmi adaptálásáért  a borító hátoldalán plusz pont jár nálam. Ötletes.

Összefoglalva:

Messze nem a legkidolgozottabb (vagy legjobb) Dick-regény Az ember a Fellegvárban, de a történelem kedvelőinek igazi ínyencfalat. Úgy gondolom, hogy a regény rendelkezik mindazzal, ami alapja lehet egy jó filmsorozatnak: nyomasztó és sötét háttér, politikai intrikák, sok karakter, ugyanakkor olyan történet, amit ki lehet egészíteni és így szabad kezet hagy a filmrendezőnek. Az első néhány rész után majd kiderül, igazam lesz-e.

Pontszám:

Hét napocska a tíz felkelő napból.

7/10

www.moly.hu: 77 %

www.goodreads.com: 3.81 pont