A Hämmerle-Rhomberg család fényképalbuma, 1. rész

Forrás: 

A Hämmerle-Rhomberg család fényképalbuma

1. rész

Mathilde Hammerer (született Rhomberg) 1895-ben
(A fotó eredetije lejjebb! AI színezése)

Bevezető:

Tavaly augusztusban egy online árverés során került birtokomba egy Lustenau városához köthető - ennyi volt a hirdetésben, mint adat, illetve hogy 1860-70 körüli - fényképalbum. Egyszerűen imádom ezt a kort. Minőségi időszak volt mind Magyarország, mind az egész térség történetében. Az album ma is gyönyörű 150 év után, az állapota makulátlan, azonban a fotókat sajnos - többször láthatóan erőszakosan - kivették belőle. Sokat dolgoztam vele, hogy rájöjjek kinek az albuma lehetett, illetve kiket ábrázol, és végül - alighanem - sikerrel jártam, bár persze az ábrázolt személyeknek csak töredékét sikerült 100%-os bizonyossággal azonosítani. Célom, hogy a képek azonosítását követően nagyjából sikerüljön visszaállítanom az album eredeti állapotát, és minden oda kerüljön vissza, hová annak idején betették. Így nekiálltam elemezni a feliratokat, melyekből sajnos nincs sok, és sok helyen kitépődött, mikor kifeszegették a képeket.  Hosszú munka lesz, és sok korrekció szükségeltetik, ahogy haladok, de nekikezdünk!

Sajnos a fényképeket - kevés kivétellel - kiszedték az albumból
(fénykép: Darabanth)

Megállapításom szerint az album nagy valószínűséggel Mathilde Hammerer vagy Hämmerle, született Rhomberg (1852-1935) tulajdonában lehetett egykoron. Bár ezt nem tekinthetem teljesen biztosnak, így a címben inkább Hämmerle-Rhomberg albumnak titulálom, mert e kettő család rokonságát mutatja be alapvetően. Az azonosítás több feltételezésen alapul, de szerintem megáll. Az albumhoz tartozó 128 kép nagyrészt ugyanis ki volt szedve a helyéről, így hiába volt néhány helyen leírva, kit ábrázol az oldalon - elméletben - látható fotó, a képek zömét nem tudom nevesíteni jelenleg. Mivel a legtöbb fényképen egy idősödő szemüveges hölgy szerepel, és egy levelezőlapon (amely ezt a hölgyet mutatja) az író magát Mathilde Hämmerlének, a címzettet pedig Eduard Hämmerlének írja, így arra jutottam, hogy az album Eduard Hämmerle, Lustenau egykori polgármesterének feleségének, Mathildének birtokában lehetett eredetileg. Annyi mindenképpen támogatja ezt, hogy a néhány egyértelműen azonosított fotó a lustenaui Hämmerle illetve a dornbirni Rhomberg család tagjait ábrázolja. A dolgok kibogarászását emellett nagyban nehezíti, hogy több Mathilde Hämmerle is élt ebben az időben, és mind a Rhomberg, mind a Hämmerle család igen szerteágazó família volt, terebélyes családfával. A legkorábbi képek az albumban az 1860-1870-es évekre tehetőek, míg az utolsó biztosan datálható fotósorozat 1935-ben készült, az általam Mathilde Hämmerlének tartott hölgyről. Ez utóbbi, három képből álló fényképcsoport 1935 augusztus 12-i bélyegzést kapott a hátoldalán, és megerősíti az azonosításomat annyiban, hogy Mathilde életének 84. évében egy hónappal később hunyt el, és ezek már a legutolsó, védőlapra ragasztott fotók közé tartoznak.[1] Sajnos az interneten nem találtam olyan fotót, amely Mathilde Hämmerlét ábrázolná, hogy összevessen az általam Mathildeként azonosított nő arcával, így azért biztosnak nem mondhatom a dolgot. Úgy tűnik néhány ceruzás jelzés alapján, hogy valaki Mathilde halála után ragaszthatta be az utolsó fotókat, amelyek már a a védőlapokra illetve a kötéstábla belső oldalára kerültek. 

Mathilde Rhomberg 1852. április 20-án látta meg a napvilágot Dornbirn városában, Vorarlberg tartományban Franz Anton Rhomberg és Sofi Rhomberg (született: Haller) lányaként. 1887-ben házasságot kötött az Egg városkájában tanító, majd ugyanott polgármester Kaspar Ignaz Hammererrel (1823-1898). Nem találtam arra utaló adatot, hogy közös gyermek maradt volna utánuk, ellenben Vorarlberg tartomány honlapja szerint Kasparnak volt egy örökbefogadott lánya.[2] A csemetéről semmi információt nem találtam ezen felül. A gyermektelenségnek talán a viszonylag nagy korkülönbség lehetett az oka - bár Kaspar első házasságából sem született gyermek -, hiszen a Mathilde 25 évesen ment hozzá az akkor 54 éves Hammererhez. Házasságuk a férj 1898-as haláláig tartott. Megjegyzendő, hogy miként a Rhomberg család tagjainak zöme, úgy Kaspar Ignaz sem volt akárki, mivel 1859 és 1876 között Egg település polgármestere volt, emelett 1870 és 1884 között Bregenz-Bregenzerwald választókerület képviselője. Számunkra azonban ez az első házasság kevésbé izgalmas. Kaspar halála után kilenc évvel azonban az özvegy ismét férjhez ment, ami jobban kapcsolódik az albumhoz.

Mathilde második házastársa 1907-től Eduard Hämmerle volt, Lustenau városának polgármestere 1902 és 1914 között. A Hämmerle család a város előkelő, mondhatni patríciusi családjai közé tartozott, igen jelentős személyiségeket adva a településnek és a régiónak. Maga Eduard 1849. február 3-án született Johann Hämmerle (1811-1888) és Anna Maria Schertler (1820-1867) hatodik gyermekeként.[3] A későbbi polgármester 1876-ban feleségül vette a helyi előkelő Fitz család lányát, Maria "Katharina" Fitzet (1846-1904), akitől tíz gyermeke született, de csupán négy élte meg közülük a felnőttkort: Franziska (A családban: "Fanny"), Maria Friedolina (azaz "Lina)", Johann Gottfried (magát "Hans"-nak nevezte úgy tűnik), és Anna ("Maria"). Miután első felesége meghalt és gyermekei felnőttek, Eduard 1907-ben Innsbruckban feleségül vette Mathilde Rhomberget, akivel haláláig, 1916-ig együtt maradt.

Eduard Hämmerle, Lustenau város polgármestere, Mathilde második férje
(forrás: myheritage)

Franziska (1877-1944) 1904. április 18-án Lustenauban férjhez ment Johann Hämmerléhez (1881-1964), akitől három gyermeke született. Maria Friedolinát (1878-1954) 1907-ben Ignaz König (1970-1929) pékmester vette el. Négy gyermekük született, akik közül a legkisebb, Max Eduard, fogrovos 2017-ben hunyt el 100 éves korában. Johann Gottfried (1882-1974) textilgyáros, szállodatulajdonos 1910. június 6-án nősült meg Lustenauban. A Hämmerle család másik ágáról vette feleségül Anna Rosa Hämmerlét (1887-1953). Egy fiuk és egy lányuk született. Anna "Maria" Hämmerle (1885-1968) 1916-ban a helyi gyáros, Robert Grabher (1874-1935) második felesége lett. Három közös gyermekük született, de csak egyikük élte meg a felnőttkort. 
Mathilde-ről még pár adatot sikerült találnom a korabeli sajtóban. A polgármester felesége jelentős jótékonysági tevékenységet végzett, ilyenekről több korabeli lap is beszámolt. 1913-ban a Vorarlberger Landes-Zeitung egyik száma szerint Ferenc József császár a Vöröskeresztben nyújtott érdemeiért az Erzsébet-rend második osztályával tüntette ki Mathildét.[4] Az érdemrendet június 10-én adták át von Merhart császár-királyi kapitány, az Állami Segélyszervezet elnöke és von Ferrari császári és királyi tanácsos a lustenaui városházán.[5] Egy valószínűleg első világháború idején készült fotógráfia szintén támogatja Mathilde Hämmerle azonosítását, mivel az asszony egy vöröskeresztes jelvényt visel az öltözékén.[6]

Eduard Hämmerle halálának híre
(Lustenauer Gameindeblatt, 1916. 31. sz. 235.o.)

Búcsúzás az "Altbürgermeistertől"
(Lustenauer Gemeindeblatt, 1916. 31. sz. 244.o.)

Elsőként olyan képeket válogattam ki a 128 fotóból - nem teljesen tervszerűen vagy logikusan - amelyek a család azonosításához nyújtottak segítséget, illetve Mathilde-t ábrázolják. Meg néhány vegyeset.

A fotók:

Mint már említettem, a képeket kifeszegették a helyükről, nagyon kevés kapaszkodóm volt a kutatás során. A családi album hovatartozásának meghatározásához - az árvéresi felhívásban jelzett Lusatenau mellett - az elsőként bemutatott képeslap nyújtotta a legnagyobb segítséget, így ezzel nyitom a sort. A fényképes képeslap első oldalán az album több fényképén feltűnő idős szemüveges hölgy áll. Mathilde ekkor 58 éves volt. A fénykép úgynevezett anzkiszkártya, azaz illusztrált levelezőlap. Az alak Zürich látképe előtt pózol (a Grossmünster templom egyik tornya jól kivehető baloldalt), nyilvánvalóan egy műteremben. A képeslapot a hátoldalon lévő bélyegzés alapján 1910. június 29-én adta fel Mathilde Hämmerle a Zürichtől mintegy 20 km-re északnyugatra fekvő Ennetbaden városában. Ekkor három éve házasok Eduarddal, akinek a képeslapot küldte. Mathilde kézírása nagyon elegáns, ám számomra nem éppen olvasható, ennek kibetűzését a német kézírásban tapasztaltabbakra hagynám. 

A következő kép - szerintem - a viszonylag fiatal Mathildét ábrázolja 1888-ban. A fotó Wilhelm Lau műtermében készült Bregenzben, hátoldalán dátummal. Ez a friss házas - akkor - Hammererné legkorábbi egyértelműen dátumhoz köthető fényképe. Vonásai még lágyabbak, mint később, de szerintem a 36 éves Mathilde van a képen. 

Ez a kép szintén Mathildéről készült megállapításom szerint, könnyen lehet, hogy még hajadonként, így talán az előző képnél is régebbi. Itt tradicionális bregenzerwaldi népviseletet hord, úgynevezett "Juppét". Ez a mélyfekete rakott szoknya lenvászonból készül, míg a felső részét az öltözéknek hímzések és csomózások ékesítik. A ruhához különféle kiegészítések és kalapok illeszkedtek, és az egész együtt jelezte viselőjének társadalmi státuszát.[7] Mathilde itt a Juppéhoz fekete hegyes szőrmekalapot vett. Sajnos a fényképhez nem tartozik semmiféle útmutatás a hátoldalon, de maga az öltözék árulkodó, ha ismerjük Matilde életének szakaszait. Minden bizonnyal Eggben készült, amely Bregenzwaldrégióban fekszik. Így 1887 és 1898 közé datálható, közelebb az időszak legelejéhez az arc alapján.

A legkorábbi olyan fotó, amelyre azt merem mondani, hogy bizonyosan Mathildét ábrázolja 1891-ből való. Ekkor már négy éve Kaspar Ignaz Hammerer felesége. A kisméretű kabinetfotó Bregenzben készült, hátoldala alapján 1891-ben Wilhelm Lau műtermében. Lau műhelye igen neves volt, 1885-ben alapította Wilhelm, akinek 1892-es halála után özvegye vette át a boltot.[8] Mint alább látható Mathilde Hammerer (majd Hämmerleként is) többször is járt ebben a stúdióban. 

Egy majdnem profilból készült portré hősnőnkről, amelynek készítési időpontja sajnos nem állapítható meg. Saccra 1893 körülre teszem. A fotográfia helye ismételten Bregenz, ezúttal W. Högler műhelye. A vizitkártya nagyságú kabinetfotó nagyon elegáns kivitelű, arany-fekete alapon. 

A férjnél lévő Mathilde Hammerer 1895-ben megint Bregenzben állt fényképezőgép elé, ez a kép hátoldaláról tudjuk. Az ekkor 43 éves asszony még mindig nem viseli későbbi fotókon oly feltűnő szemüvegét, ugyanakkor arcvonásai jellegzetesek, így könnyen azonosítható. Ekkoriban az 1700 fős faluban, Eggben lakott férjével, 25 km-re Bregenztől. A klasszikus kabinetfotón Mathilde jellegzete vorarlbergi hímzett öltözéket visel. 

Sajnos ehhez a portréhoz nerm tudok időpontot kötni, nagyjából a századfordulóra teszem. A kép ismételten Bregenzben készült, W. Högler műtermében. Mivel eddigi szokásaival ellentétben Mathilde egyszerű sötét ruhát hord, megkockáztatom, hogy első férje halálát követően, tehát valamivel 1898 után készülhetett. A szemüveg először tűnik fel az orrán. 

Különleges kép következik, mert az eddigiekkel ellentétben Eggben készült Jakob Greuss műhelyében. A két kártyázó asszony közül Mathilde jól felismerhető, a másikról viszont egyelőre nem tudom eldönteni, kicsoda. Mivel 1898-ban Mathilde Eggben lakó férje elhunyt, és ez a kép az arcvonások alapján későbbinek tűnik, azt kell gondolnom, hogy Mathilde özvegyként is Eggben maradt. A borozó és kártyázó nők nyilvánvalóan beállított fotó, mégis kicsit bevezet minket a XIX. század végi vorarlbergi hétköznapokba, ahol az emberek nem olyan sótlanok, mint ahogy azt a kabinetfotók sugallják. 

A következő egy családi fotó. A kép - szemből nézve - jobb oldalán szemüvegben Mathilde - ekkor már özvegy Hämmerle -, nyakában vöröskeresztes jelképpel. A négy fiatalabb alak alighanem Mathilde négy mostohagyermeke, akik Eduard Hämmerle első házasságából származtak. Ezt megerősíti, hogy Eduardnak pontosan egy fia és három lánya élte meg a felnőttkort, ahogy a képen is megoszlik a nemek aránya. Ez alapján a képen Johann "Hans" Gotfried és lánytestvérei, Franziska, Firedolina és Anna lehetnek. A fiatal katona főhadnagyi rangot visel, és találtam is egy Johann Hammerle nevű főhadnagyot 1918-ból a katonai kiadványokban. Ő azonos lehet a mi Johann Gottfriedunkkal, ráadásul a fotón mintha a tiszt Katonai Érdemérmet (Militär-Verdienstmedaille) viselne, márpedig a Ranglisten-ben említett főhadnagy szintén ki volt tüntetve a Katonai érdemérem 2. osztályával. Ugyanakkor mégis van bennem némi kérdőjel, mivel a 87. gyalogezred említett tisztje több kitüntetéssel is büszkélkedhetett, ráadásul ezt a békeidőben Pólában állomásozó  ezredet Celje térségéből sorozták, nem Vorarlbergből.[9] Van egy másik lehetőség is. Ugyanis rábukkantam egy másik Johann Hammerlére a II-es számú Kaiserschützenregimentben[10] is, márpedig földrajzilag ez sokkal jobban stimmel. Itt a probléma az, hogy nem tudom bizonyítani, hogy az illető elérte a főhadnagyi rangot, ugyanis az 1918-as felsorolásban csak hadnagyként szerepel.[11] Emellett a fotón nem látszik a császárlövészek jellegzetes havasi gyopárja a hajtókán. Úgyhogy egyelőre az első variációt tartott valószínűbbnek, azaz Johann szerintem a 87. gyalogezred főhadnagyaként szolált. A fenti fotó eszerint 1916 és 1918 között készülhetett, és ha még élne, bizonyára szerepelne rajta az 1916-ban elhunyt Admund Hämmerle is. A bal oldali hölgy kiléte egyelőre rejtély. 

Az albumhoz kapott fotók közt viszonylag ritka az épület vagy tájábrázolás, a fotók 90%-a embereket mutat be, s zömében kabinetfotók. A kivételek egyike ez a kézzel hátuljára írt dátum alapján 1885-ben készült fotó. A kép F. Friedrich udvari fotográfus műve Prágából és a karlsbadi (Ma: Karlovy Vary, Csehország) Sprudelnek nevezett híres gejzírét ábrázolja. Karlsbad akkoriban a fürdőkultúra egyik világszerte ismert gyöngyszeme volt [12], alighanem valamelyik Rhomberg gyógyíthatta magát a melegvizes medencékben még Mathilde házasságkötése előtt, vagy maga Mathilde. Sajnos a kép hátoldalán található aláírást nem sikerült feloldanom. 

A következő kép Heinrich Popp nürnbergi műhelyében készült talán 1875-76 körül.[13] Mivel egyetlen képaláírás van az albumban, amely Nürnberget említi, ehhez köthetem a képen látható férfit. A felirat a következő: "Jakob Rhomberg's Tochter Auguste Gatte aus Nürnberg", vagyis Jakob Rhomberg lánya, Auguste férje Nürnbergből. A probléma, hogy ez a csatolt fotó kicsi, vizitkártya jellegű, ellenben az albumban a hely egy nagy kabinetfotóra utal. Az üres hely nagyobb, mint bármelyik jelenleg megtalálható fénykép, így azt kell hinnem, hogy az sajnos elveszett. Egy Jakob Rhomberget (1816-1881) valóban találtam a különféle genealógiai összeállításokban, de Auguste nevű lányt nem. Jobb híján egyelőre azt kell gondolnom, hogy a fotó az azonosítatlan Auguste Rhomberg férjét ábrázolja, akinek neve számomra ismeretlen. Amennyiben feltesszük, hogy Auguste valamikor 1840 körül születhetett, és ez a kép pedig 1875-76-ban készült, annyi megállapítható, hogy a lány férje idősebb lehetett feleségénél jó pár évvel. De ez persze nem szokatlan, hiszen, mint láttuk, Mathilde is 29 évvel volt fiatalabb első férjénél.  

Ezen a vizitkártyán nagy valószínűséggel Guntram Hämmerle (1821-1875) látható. Johann Baptist Guntram Hämmerle jogi doktor, bíró, egyetemi tanár és tartományi képviselő volt. Az azonosítást az arcok hasonlósága melett megerősíti a kártya hátoldalán található műtermi adat.[14] Eszerint a fotó Drezdában készült a Marienstrasse 10. szám alatt található Wilhelm Höffert-féle műteremben. Márpedig ezen a címen a fényképész 1864 és 1877 között működött, így időben stimmel.[15] Guntram 1875. január 7-én hunyt el Innsbruckban, így a fényképet 1864 és 1874 közé kell tennünk. Guntramnak kilenc - általam név szerint nem ismert - gyermeke született feleségétől. Egyébként Guntram, eddigi ismereteim alapján, csak távolabbról volt Eduard rokona. Az albumban több jel is utal arra, hogy a két család prominens tagjainak arcképét, rokonsági foktól függetlenül, összegyűjtötték. A családban a Guntram név később is feltűnik, sőt a "második" Guntram igen jelentős szereplő Dornbirn történetében. 

A következő fényképpel komoly gondban vagyok. Na nem azért, mert semmit nem találtam az úrról, hanem mert nem tudom a családhoz kapcsolni az illetőt. Az google képalapú keresése alapján a fotón szereplő személy arca megegyezik bizonyos Walter Reich arcképével, amely azonosítás ránézésre elfogadható számomra, bár azért erősen kétséges. Walter Reichről semmi egyéb adatot nem sikerült összehalásznom az internet hálójával, csak ami a commons-on látható fényképénél is megtalálható: 1937-ben halt meg. Walter Reich neve egy antiszemita kicsengésű 1890-es freiburgi párbajban lett ismert, ahol egy diákszövetség tagjaként az ominózus párbaj becsületbíróságának tagja volt. Ez mind persze nagyon érdekes, de nem tudom, miként kerülne ez a Reich ebbe az albumba. Ezt a gordiuszi csomót egyelőre bontatlanul kell hagynom. Tény, hogy a nálam lévő fénykép a hátoldala alapján Stuttgartban készült, ami azt jelzi, hogy az azonosítás akár stimmelhet is, mivel Stuttgart nincs túl messze Freiburgtól. 

Nem nagyon tudok mit kezdeni a következő képpel sem, mivel fogalmam sincs, kit ábrázolhat. Ugyanakkor az előző fotóval kétségtelenül kapcsolatban kell legyen, mivel ugyanazon műhelyben készült Stuttgartban, márpedig az egész albumban csupán kettő ilyen van. A fotó egy édesanyát mutat két kisgyerekkel, akik így jó eséllyel az előző férfihez tartoznak. Logikailag ez kell legyen a megoldás. A négy személy persze könnyen lehet, hogy Németországba keveredett rokona a Rhombergeknek és nem Walter Reich és családja. 

Mind a Rhomberg, mind a Hämmerle család klasszikus polgári família volt, így a szegények segítését és a kultúra pártolását komolyan vették. A fotóalbumban többször is feltűnik - mint később majd látni fogjuk - a színjátszás, mint műfaj. A fenti hölgy kilétét annak ellenére nem tudtam megállapítani, hogy a fénykép hátoldalán két név is van. A régebbi aláírás, egy férfi neve, Peter Nekut vagy Nekuty, de az világos, hogy nem ő van a képen. Talán az album gazdája tőle kaphatta? A másik egy ceruza kérdőjeles megjegyzése: "Ines Fischer?". Hogy ki lehetett a titokzatos Ines Fischer, az még rejtély, mert nem akadtam nyomára, hiába kutakodtam. Mivel a fotó Bécsben készült, ráadásul a hölgy igencsak különleges ruhát visel, hajlok rá, hogy egy színésznőt vagy énekesnőt láthatunk a képen, aki akkoriban ismert lehetett. Ennek alapot ad a következő, hasonló méretű kabinetfotó is, amely bizonyosan egy hírességet ábrázol.

Zárjuk is ezzel a másik engimával az első adag fényképet! Igazából semmi esélyem nem lett volna azonosítani az itt látható alakot, mert valószínűleg semmiféle rokonságban nincs egyik famíliával sem. Számítógépes arcazonosítás segítségével azonban rábukkantam az interneten, hogy kiről is van szó. A férfi egy hőstenor a Wagner-operák korából, Hermann Winkelmann (1849-1912). Winkelmann korának ünnepelt operaénekese volt, a bécsi Állami Operaház tagjaként, eljutott Londonba és az Egyesült Államokba is. Az azonosítás sziklaszilárd, a nálam lévő eredeti arckép megjelent képes újságokban is a XX. század elején.[16] A fotó maga Bécsben készült, 1899 előtt (ekkor már megjelent ez a fotó az Österreichische Illustrierte Zeitungban). Az a különös helyzet tehát, hogy van egy pontos nevem, viszonylag pontos dátumom, de itt sem tudom az okát, hogy miért került be a fotó a családi képek közé. Esetleg Mathilde is a rajongók közé tartozott.

Folytatás következik! 

Felhasznált adatbázisok:

https://anno.onb.ac.at/
https://adt.arcanum.com/hu/
https://www.myheritage.com/
https://library.hungaricana.hu/

Jegyzetek:

[1] Insbrucker Nachrichten, 1935. 214. sz. 7.o. A lap szeptember 17-én kedden jelent meg. 
[2] https://vorarlberg.at/web/landtag/-/hammerer-kaspar-ignaz-gemeindevorsteher
[3] A Hämmerle családra vonatkozó adatok zöme innen van: https://www.lustenauer-familienbuch.at/
[4] Vorarlberger Landes-Zeitung, 1913. május 19. 2.o. 
[5] Vorarlberger Landes-Zeitung, 1913. június 11. 2.o.
[6] A képet lásd alább!
[7] Lásd ehhez: https://www.unesco.at/querschnittsthemen/article/herstellung-der-bregenzerwaelder-juppen-und-das-tragen-der-frauentracht illetve: https://world4.info/bregenzerwald/
[8] A műteremről lásd: https://themavorarlberg.at/kultur/risch-lau-frauen-hinter-der-kamera
[9] Ranglisten der Kaiserlischen und Königlichen Heeres 1918. Wien, 1918. 752.o.
[10] Azaz császárlövész ezred. A három Kaiserschützenregimentet 1917 előtt Tiroler Landesschüzten Regimentnek, azaz Tiroli országos lövészezrednek nevezték. Helytállásáért a három tiroli ezredet Ferenc József nevezte el császárlövésznek. 
[11]  Ranglisten der K. K. Landwehr und K. K. Gendarmerie 1918. Wien, 1918. 392. o.
[12] A karlsbadi fürdőkről és a fürdőkultúráról lásd: https://mandadb.hu/cikk/1264950/Gyogyvizkura_Karolyfurdon
[13] Gebhradt, Heinz: Königlich Bayerische Photographie 1838-1918. München, cop. 1978. 344.o.
[14] Életrajz olvasható róla arcképpel itt: https://vorarlberg.at/web/landtag/-/haemmerle-guntram-johann-baptist-guntram-dr-jur
[15] https://de.wikipedia.org/wiki/Wilhelm_H%C3%B6ffert
[16] Például az Österreichische Illustrierte Zeitung 1906. évi 34. számának 770. oldalán. 

Az album állapota jelenleg

A Potomac felett az ég... : Léggömbök az amerikai polgárháborúban, 1. rész

 A Potomac felett az ég... 

Léggömbök az amerikai polgárháborúban, 

1. rész 

John La Mountain felszállása 1861. augusztusában
(forrás: innen)

Miközben olvastam Stephen W. Sears 2022 végén magyarul is megjelent egészen kiváló könyvét (mostanra már az elmúlt hetekben megjelent Gettysburg-nél tartok), annak oldalain többször is belebotlottam a felderítő ballonok használatába a félszigeti hadjárat során. Megfogott a téma, és átnéztem az általam elérhető forrásokat és szakirodalmat, hogy aztán összefoglaljam pár szóban a blogomon. Írásom persze nem lehet teljeskörű - különben is kiváló összefoglalók készültek a témáról[1], ha valaki elmélyedne benne -, hanem csak néhány tényt és érdekességeket szeretnék felvillantani ennek az akkor újdonsült eszköznek 1861 és 1865 közötti működéséből. 

A légballonok katonai felhasználásának 1861-re már volt előzménye. Az eléggé közismert, hogy az első léggömböt emberrel a fedélzetén a francia Montgolfier testvérek juttatták az égbe 1783-ban. Az már kevésbé az, hogy a világ első légi alakulata a francia léggömb század (compagnie d'aérostiers) volt, amely 1794 és 1799 között létezett. Elsőként a Fleurus-i csatában alkalmaztak ballont csapatmozgások megfigyelésére. Mifelénk rendszerint az is tudott, hogy az osztrák császári-királyi sereg Velence ostroma során 1849 nyarán végrehajtotta a történelem első - természetesen nem túl hatékony - légi bombázást július 15-én léggömbök segítségével. Arról már én is csak néhány hete olvastam először Csorba György tollából, hogy 1849-ben Buda ostroma során egy selmecbányai bányászakadémikus Görgeinek a vár léggömbről történő bombázását javasolta. Ez megelőzte volna az osztrákok ilyen jellegű támadását Velence ellen, hiszen utóbbira csak júliusban került sor! De Adda Gyula elképzelése szerint három irányból kötött léggömjéből bombákat vagy égő szalmakötegekket dobtak volna az osztrákok által megszállt Budai várra.[2] De Adda azt is leírja tervezetében, hogy a ballont esetleg észak-dél irányban mozgatni is lehetne, s így a keskeny erőd teljes területét lehetne bombázni róla.[3] A polgárháborús - korábbi előadásom erről a youtube-on itt látható - ballonokról azonban nem nagyon esett még szó magyarul, most erre teszek - messze nem átfogó - kísérletet. 

Az unió hadseregének "főballonásza" Thaddeus S. C. Lowe volt a polgárháború során, aki az 1850-es évek végén a legismertebb amerikai légjáró volt, s saját maga készítette ballonjaival már a transzatlanti repülés megvalósításán ügyködött 1859-60-ban. Tesztrepüléseket folytatott éppen, mikor kísérleteit félbeszakította a polgárháború kitörése. Lowe felajánlotta szolgálatait a szövetségi kormánynak, de léggömbjeinek hatékonyságáról először meg kellett győznie a politikusokat. A Smithsonian Intézet titkára, Joseph Henry 1861. június 6-án tekintette meg működés közben Lowe városi gázzal (hidrogénnel) töltött ballonját. Megállapította, hogy a ballont felfújt állapotban szélcsendes időben néhány ember képes vontatni, valamint olyan magasra lehet egy kötés segítségével feljuttatni, ahonnan akár 20 mérföldnél is távolabb át lehet tekinteni a térséget, időjárástól függően. A titkár szintén leírta, hogy éjszaka is használható lehet az ellenség tábortüzeinek megfigyelésére, és hogy akár távírót is el lehet rajta helyezni, sőt kedvező szél segítségével az ellenséges táborok is megközelíthetők általa. Megjegyezte jelentésében, hogy a léggömb alkalmas topográfiai adatok gyűjtésére, és az ellenség csapatmozgásainak  megfigyelésére is. Megemlítette, hogy Lowe jelenlegi ballonja csak városi gázzal tölthető fel, így település közelében lehet csak használni, ugyanakkor némi plusz költséggel ki lehet alakítani olyan hidrogénfejlesztő készüléket, amellyel tábori seregnél is alkalmazhatóak lennének ezek az eszközök.[4] Lowe kísérleteire a sajtó is felfigyelt, a The Washington Star több írást is szentelt a találmánynak, de más lapok szintén áradoztak a főváros felett megjelent légi alkotmányról. [5]

Henry "jóslatai" tulajdonképpen mind megvalósultak a háború folyamán. Lowe ezt követően többször demonstrálta Washington mellett ballonja képességit, és belengette, hogy készít kifejezetten katonai célokat szolgáló, mobil módra szállítható léggömböket a hadsereg számára.[6] 1861. szeptemberében Porter dandártábornokhoz írt levelében Lowe leírja terveit, mely szerint két léggömböt készítene, egy nagyobb, 30 ezer köblábnyi (ami durván 850 m3) és egy kisebb 20 ezer köblábnyi térfogatút, amelyeket a legjobb indiai selyemből állítana elő, és áruk 1500 illetve 1200 dollár lenne. Későbbi adatokból tudjuk, hogy a nagyobb az Intrepid, a kisebb az Eagle nevet kapta. Ezen kívül Lowe szerint 500 dollárba kerülne az ezek hadszíntéren történő felfújásához szükséges mozgatható hidrogénfejlesztő elkészítése. November közepére a két új balloon elkészült és az új gázfejlesztőket is kipróbálták.[7] Megkezdődtek az első felderítő felszállások. Lowe-nak azonban akadt konkurenciája is.  

John La Mountain (1830-1870) aeronauta
(forrás: innen)

A megfigyelő/felderítő ballonok használatára a hivatalos katonai jelentések 1861. augusztusában térnek ki először, mikor a virginiai Hamptonnál tűnt fel egy uniós léggömb. Lowe egyik ellenlábasa volt az elkövető.[8] A bátor vállalkozó John La Mountain "aeronauta" volt, akinek 1861. augusztus 10-i jelentése fenn is maradt megfigyeléséről.[9]

"Sir! Tisztelettel jelentem, hogy augusztus 10-én két felemelkedést tettem, melyek során 3500 láb magasságot értem el  és a következő megfigyeléseket tettem: 5-6 mérföldre északnyugatra Hamptontól felfedeztem az ellenség egy táborát, de az atmoszféra ködös állapota miatt, amelyet a legutóbbi esőzés okozott, nem voltam képes pontos fogalmat alkotni számbeli erejükről, de ha meg kell becsülnöm, 4000-5000 lehet. Sem a York és Back folyóknál, sem New Market Bridge-nél nem volt látható hajó vagy táborhely. A James folyó egyik ágán, körülbelül 5 mérföldre Newport News-tól a túlsó oldalon egy hajó horgonyzott. A James folyó bal partján, körülbelül 8 vagy 9 mérföldre Newport News-tól van egy nagy ellenséges táborhely 150-200 sátorral, szintén egy táborhely a Pig Point-i ütegek mögött 40-50 sátorral. Norfolknál két nagy hadihajó horgonyoz a folyóban, melyek közül az egyik kifutásra kész kibontott vitorlákkal, stb. Tanner's Creeknél nincs mozgás. Illusztrálom amit láttam egy csatolt hevenyészett rajzzal. Az ágyúk, amelyeket korábbi felemelkedésem során fedeztem fel, csupa nehézlövegnek bizonyultak, melyeket kocsikra szereltek. Sewell's Point-tól lefele a part mentén nincs üteg vagy ellenség. 

Tisztelettel: John La Mountain, aeronauta." 

A levélben említett vázlat is megőrződött:

John La Mountain rajza a déliek táboráról
(forrás: innen - szerkesztve)

 

La Mountain ezzel megelőzte Lowe-ot - ez a történelemben az első ellenség mozgásáról készült légi jelentés -, ám Lowe a politikusoknál jobban helyezkedett, így ő lett az unió ballonos csapatainak parancsnoka. Lincoln elnök nagy reményeket fűzött a léggömbökkel történő feldeírtéshez, miután látta Lowe demonstrációját a Capitolium közelében. Lowe jó összeköttetésekkel rendelkezett Washingtonban, magával McClellan tábornokkal, a későbbi uniós főparancsnokkal is kapcsolatban állt. Ugyanakkor kétségtelenül profi hozzállást is tanúsított azzal, hogy rögtön egy a hadsereggel együtt mozgó, mobil léggömbszolálatban gondolkodott. Lowe többször is beszélt Lincolnnal, aki az első nagy vereséget a Bull Run pataknál többek közt a felderítési adatok hiányosságaira vezette vissza (voltaképpen helyesen), és az elnök beajánlotta Lowe-t Winfield Scotthoz, a hadsereg főparancsnokához.[10] Bár sokat küldözgették ide-oda, Lowe kitartása végül eredménnyel járt, és 1862-re a léggömbök az uniós fősereg felderítésének szerves részét alkották. Tudjuk, hogy Lowe a félszigeti hadjárat során hat szekérrel szállította osztagát, amelyből kettő a gázfejlesztőket jelentette. 

Lowe mobil hidrogénfejlesztő berendezései amelyek kénsav és vas segítségével termeltek hidrogént. A képen jól megfigyelhetők a gázt elvezető tömlők!
(forrás: innen)

Lowe ballonos járműoszlopa 1861-ben, előtérben a gázfejlesztő, háttérben a léggömböket szállító kocsik. A távolban feltűnik a washingtoni Capitolium épülete
(forrás: innen) 

Léggömb feltöltése hidrogénnel felszállás előtt, már a harctéren
(forás: innen)

A "Balloon Corps", ahogy Lowe alakulatát elnevezték - elsősorban maga Lowe... - hamarosan demonstrálta, hogy valóban képes hatékony információkat nyújtani az ellenség csapatmozgásairól. Tudjuk, hogy a háború során alkalmazott ballonok nem voltak egyforma méretűek, némelyikük csak egy-, másikuk akár ötszemélyes is lehetett. A két legnagyobb uniós léggömb a 38-45 láb átmérőjú Intrepid (Rettenthetetlen) és Union (Unió) voltak, amelyeket 32 ezer köblábnyi gáz emelt a magasba. E két monstrum a földhöz rögzítő négy kötél - ezek tömege nem volt elhanyagolható! - mellett öt embert volt képes a magasba emelni.[11] Lowe-nak hét léggömbje volt, a két legnagyobbat méretben a Constitution (Alkotmány) és a United States (Egyesült Államok) követte 25 ezer köblábnyi térfogattal, majd következett a Washington (20 ezer köbláb) és az Eagle (Sas) illetve az Excelsior (Kiemelkedő) (15-15 ezer köbláb). A korban a léggömböket kizárólag névvel látták el, azonosító számmal nem. Az Intrepid esetében a név a franciák által 1795-ben használt L'Intrépide-re is utalt. Ezt a Monroe erődnél alkalmazták először 1861 őszétől, majd a félszigeti hadjáratot is "végigharcolta" 1862 áprilisától júliusig. A léggömbökre hazafias jellegű festés került, amely rendszerint passzolt a névhez, így az Eagle-re természetesen egy sas, míg a Constitution-ra George Washington arcképe került.[12] Maga a ballon anyaga indiai selyem volt, amelyet különféle anyagokkal kezelve tettek légzáróvá. A kosarat úgy fonták fűzfa- vagy rattanpálma ágakból, és vasgyűrűkön keresztül erős kötelekkel volt a léggömbhöz kapcsolva.[13] A csapathoz karbantartószemélyzet és eszköztár is tartozott, amelyek segítségével a terepen lehetett ellátni és javítani a felszerelést és a ballonokat. A léggömbök felfújása előtt a terepet például el kellett egyengetni, és egy erős vásznat terítettek le, hogy egyenletes és száraz alapja legyen az alkotmánynak. A hidrogén előállítása higított kénsav és vas segítségével történt, melyek kémiai reakciója során vas-szulfát mellet hidrogéngáz keletkezik. Lowe mobil hidrogénfejlesztői képesek voltak három óra alatt megtermelni a felszálláshoz szükséges gázt![14] Ez a gázfejlesztő "gép" szép példája a korabeli kémiai ismeretek gyakorlati felhasználásának! A kocsikon egy kivűlről látható 5x5x11 lábnyi faládában a kénsav korróziójának ellenálló megerősített acéltartály volt, amiben gázfejlesztés során a vas reakcióba lépett a kénsavval, s a keletkező hidrogént pedig elvezették a nyomásálló tartályból a léggömbbe egy hűtő- és tisztító-berendezésen keresztül. Voltaképpen pofonegyszerű megoldás volt, egészen zseniális. Természetesen a hidrogénnel óvatosan kellett bánni, a nylít láng használata nem lett volna szerencsés... Mindkét ilyen hidrogénfejlesztőt négy ló húzta, akárcsak a további négy szekeret, amely a ballonokat és a többi felszerelést szállította. Mindez persze nem volt olcsó, a személyi állományt is fizetni kellett, és maga Lowe is alezredesi fizetést húzott.

Thaddeus S. C. Lowe, a "Balloon Corps" megteremtője és feje

(forrás: innen)

Lowe 1861. szeptember 24-én a virginiai Falls Church-nél már a tüzérségi tűz korrigálására (tűzvezetésre) is felhasználta léggömbjeit, és ettől kezdve csaknem két éven át a ballonok igen gyakran feltűntek a szövetségiek hadseregének vonalai mögött. Érdekes tény - okaira még kitérünk majd! -, hogy a megfigyelő léggömbök alkalmazása kifejezetten a háború korai szakaszára volt jellemző. A hadseregek megalakulásának időszakában Észak-Virginiában nagyon hasznosak voltak a csapatmozgások megfigyelésére, ugyanakkor a mozgó hadviselés esetén a léggömbök sokszor inkább tehernek bizonyultak, különösen a rendkívül rossz utakon. Mire utólérték a sereget, és felállíthatták volna a megfigyelési pontokat, a harcok helye módosult. A "Léggömbös hadtest" működése során végig szorosan együttműködött a "Jelző hadtesttel" (Signap Corps), amely távírókkal juttatta el a legfontosabb felderítési adatokat a hadsereg vezérkarához.[15] 

Dr. Lowe egyszemélyes ballonnal száll fel a félszigeti hadjárat során
(forrás: innen)

Az unió tábornoki kara igen pozitívan állt a léggömbökhöz. A már korábban említett Monroe erődnél került kapcsolatba a léggömbökkel "Harcoló/Harcias" Joe Hooker - dandártábornok, aki nagy pártolója lett az új találmánynak. Hooker már ekkor egy alkalommal azt írta, hogy 

"Egy felderítés után ballonról, kétségtelenül pontosabb és kielégítőbb infromációkkal tudok majd szolgálni."[16] 

Jelzi mindez, hogy nem pusztán az újdonság varázsa hozta létre a léggömbös megfigyelést, hanem egyes tábornokok is érezték, hogy ennek komoly gyakorlati előnye lehet egy adott helyzetben. Ennek oka abban is keresendő, hogy a konföderáció lovassága komoly fölényben volt tapasztalat tekintetében, és a felderítési adatokat a lovasságnak kellett volna szolgáltatni elsősorban. A léggömbös megfigyelések természetesen erősen ki voltak téve az időjárás szeszélyeinek. 1862. január 27-én Lowe arról panaszkodott, hogy a léggömbje ezidáig cserben hagyta, így a távolabbi lázadó táborokról nem tud jelenteni semmit, s csak a távoli füst alapján gyanítja, hogy ott 2 vagy 3 ezred táborozhat arra.[17] Februárban Hooker arról panaszkodott, hogy most meg a felhős, ködös időjárás és a hó akadályozta meg az ellenség megfigyelését.[18] Végül 20-án megírta, hogy léggömbös megfigyelése végre kielégítő eredménnyel zárult.[19] Van adat arról is, hogy 1861. december 10-én Hooker maga is beült a léggömb kosarába.[20] Mint minden új kvázi "fegyvernemnek", a ballonok alkalmazásának is voltak veszélyei, hiszen az ismeretlennel kellett megküzdeni. Csaknem pórult járt például McClellan főparancsnok kedvenc hadtestparancsnoka, Fitz John Porter, aki 1862. április 11-én hajnalban szállt fel megfigyelni az ellenség mozgását. McClellan így írt feleségéhez, Mary Ellenhez az esetről még aznap:

"Éppen csak lábadozom a szörnyű rémülettől. Ma kora reggel arra ébredtem, hogy Fitz John parancsnoksága arról értesít, miszerint Fitz ma reggel felszállt ballonnal, és a ballon elszabadult, s mintegy 3 mérföldnyire délnyugat felé ért földet, amely az ellenség vonalain bellül van! Képzelheted, mit éreztem! Azonnal különféle őrjáratokat küldtem ki, hogy megtudjam, mit tudnak, és hogy tegyenek valamit megmentése érdekében, de a parancs még ki sem ment, mikor Fitz úr ugyanolyan hűvös nyugalommal, mint sétáink során mindig, szerencsésen földet ért a saját táborom közelében, miután tényleg elhaladt az ellenség tábora felett!! Egy dologban biztos lehetsz: nem fogsz rajta kapni, hogy abba a megzavarodott légballonba szállok, és nem fogom megengedni, hogy más tábornok is felszálljon vele!" [21] 

Fitz John Porter (1822-1901) hadosztályparancsnok volt a félszigeti hadjárat során
(forrás: innen)

McClellan valóban betiltotta, hogy tábornokai felszálljanak a légballonokkal, ugyanakkor a felderítések továbbra is folytatódtak a baleset ellenére. Kétségtelen, hogy ezek az első légjárók, akik felszálltak a megfigyelést végző katonákkal csodabogaraknak számítottak. Sokan sarlatánnak tartották a léggömbös aeronautákat, akik csak olyanra költik az állam pénzét, aminek semmi haszna. A Little Bighorn-i csatában később elesett George Armstorng Custer így számolt be erről - hosszabban itt írtam az esetről -, valamint az élményről, mikor parancsnoka felküldte felderítést végezni: 

"A háború során erős kételyek fogalmazódtak meg a léggömbök gyakorlati használhatóságát illetően. Sok múlt az [adott] vidék jellegén, és a szembenálló felek közti távolságon. A hadsereg túlnyomó többsége elítélte és nevetségesnek tartotta a ballonos felderítési rendszert, anélkül, hogy személyesen tesztelte volna. Egyik erős oka volt e vélemény kialakulásának, hogy a felemelkedéseket rendszerint hivatásos aeronauták, Lowe professzor és asszisztensei hajtották végre, és ők gyakran számoltak be "porfelhőkről", "erős katonai oszlopok mozgásáról", "új földművek építéséről", "erős tábor a jobb oldalon"-ról, "nagy aktivitás az ellenséges védműveknél"-ről, ami akár mind igaz is lehetett, de nem volt mód igazoni vagy cáfolni, amíg csak ezek a szakemberek tettek repüléseket. A hadseregben általánosan elterjedt megjegyzés volt bármely léggömbös felderítés eredményeként készült jelentésre, hogy, "Az aeronauták az volt az érdekük, hogy felnagyítsák állításaikat és felértékeljék saját fontosságukkat, ezzel biztosítva maguknak, hogy jövedelmező állásuk legyen, és bármiről beszámolnak, amire képzeletük késztette őket, ellentmondásoktól való félelem nélkül." Akár ezért, akár más okból kifolyólag - ezt nem tudni, de nem is lényeges -, Smith tábornok elhatározta, hogy egy tisztet küld felszállni. A tábornok arra utasított, hogy végezzek felderítést léggömbbel, amelyet nem kis megrendüléssel fogadtam, mert bár a lovassági szolgálatot részesítettem előnyben, mégis ezt a magasságot magam választottam[22], míg ez a javasolt túra sokkal magasabb volt, mint amilyet valaha is szerettem volna vagy elképzeltem. Ez olyasfajta veszély volt, amely ellen kevesen iskolázták fel magukat, és még kevesebben kívánták. A ballont rendszerint 1000 láb magasra engedték felemelkedni, ahonnan földig nyúló köteleken e célra alkalmazott férfiak tartották. A hadviselés e válfaja iránti csodálatot egy olyan incidens csökkentette, amelynek Fitz John Porter vezérőrnagy volt a főszereplője. Egyedül szállt fel egy léggömbbel, és miután kockázatos magasságba ért, a földhöz rögzítő kötél - amely  a ballon felfújásához használt savval[23] való érintekzés következtében meggyengült - elszakadt, és Porter tábornok azon kapta magát, hogy akarata ellenére nem pusztán felfelé, hanem az ellenség irányába is száll. Katonák ezrei, akik szemtanúi voltak a felemelkedésnek, és látták az esetet, most lélegzetvisszafojtva figyelték az útját. Szerencsére Porter tábornok, már indulás előtt, tájékozódott a szelepzsinórról, amelyen keresztül a gáz eltávozhat és és a ballon leengedhető. Szokásos hidegvérével és lélekjelenlétével meghúzta a zsinórt, kinyitva a szelepet, és hamarosan látta, hogy emelkedése süllyedéssé változik, de léggömbökkel való tapasztalatlansága miatt túl sok gázt engedett ki, és süllyedése nem csak gyors volt, de már veszélyessé vált. Szerencsére egy fa ágaival találkozott, amely elkapta a ballont és rögzítette, így éppen csak, de a tábornok megúszta azt, ami súlyos katasztrófának látszott."

Maga Custer rendkívülk szórakoztató stílusban írta meg a maga felszállását, miközben elismerte, hogy a léggömbös megfigyelések nagyon hasznosak voltak, és maga is hozzászokott végül a különös feladathoz. A ballonos "hadviselés" csúcspontja a félszigeti hadjárat volt 1862-ben, ahol mindkét oldal bevetette őket felderítésre, habár a konföderáció sosem jtutott el olyan "profizmusig", mint az unió.

Innen folytatjuk!

Jegyzetek:

[1] Kettőt emelnék ki: Haydon, F. Stanbury: Military Ballooning during the Early Civil War. Baltimore, 2000 (első kiadás: 1941) ás  Evans, Charles M.: The War of the Aeronauts. Mechanicsburg, 2002
[2] Csorba György: Tűzokádó sárkánygép, kábító lőszer, homokvető, aknamező, légi bombázás és Árpád tábora: Civil fegyverzetfejlesztési és stratégiai javaslatok az 1848–1849-es szabadságharc idején. In: Tanulmányok Hermann Róbert 60. születésnapja tiszteletére I. Budapest, 2023. 166.o. Egyébként az osztrák támadásra Velence ellen lásd: Murphy, Justin D.: Military Aircrafts, Origins to 1918. Santa Barbara, 2005. 10.o.

[3] De Adda Gyula levele Görgei tábornokhoz. Kiadva: Aggházy Kamil: Budavár bevétele 1849-ben II. Budapest, 2001, 149-153.o.
[4] The War of the Rebellion: A Compilation of the Official Records of the Union and Confederate Armies. (a továbbiakban: OR) S3 V1, 283-284.o.

[5] Mirror of war: the Washington Star reports the Civil War. Ed.: Stepp-Hill. New Jersey, 1961. 51-54.o. 

[6] OR S3 V3, 252.o-tól.

[7] OR S3 V3, 265-266.o.

[8] Magruder 1861. augusztus 9-i jelentése Bethelből. A jelentés kiadva: OR 4, 570-573 o.

[9] John La Mountain jelentése Benjamin Butler vezérőrnagyhoz, 1861. augusztus 10. Kiadva: OR 4, 600-601 o.

[10] Evans 2002, 82-87.o.

[11] Haydon 2000, 238.o.

[12] Haydon 2000, 239.o.

[13] Haydon 2000, 236.o.

[14] Murphy 2005, 11.o.

[15] a "hadtest" (Corps) ebben az eseben természetesen nem seregtestként értelmezendő, hiszen a "Ballon Corps" 6 kocsiból álló kis alakulatocska volt.

[16] OR S1 V5, 654.o.

[17] OR 5, 711.o.

[18] OR 5, 724.o.

[19] OR 51:2, 410.o.

[20] u.o.

[21] The Civil War Papers of Georga B. McClellan. Ed.: Stephen W. Sears. New York, 1989. 235.o.

[22] Az eredetiben szójáték a mounted azaz lovassági és mount, azaz hegy szóval.

[23] Nyilván arra jutottak a baleset vizsgálatakor, hogy a hidrogénfejlesztéshez használt kénsav marta szét a kötelet.

A szövetségesek partraszállása a Krímben, 1854 - források

 A szövetségesek partraszállása a Krím-félszigeten 1854-ben

A szövetséges flotta Szevasztopolt bombázza 1854-ben
(forrás: innen)

Nincs két hete, hogy lement a Bezerédj-kastélyban tartott előadásom a Krími háborúról - amelyről sajnos nem készült felvétel, de majd igyekszem korrigálni ezt -, és az arra való felkészülés során nagyon sok anyagot néztem át. Ez adta az ötletet, hogy talán lehetne valamit írni belőle a blogomra is.

Történelmi tapasztalat, hogy Oroszország legyőzése a perifériákon lehetséges. Amikor komoly háborút veszítettek az oroszok, az rendszerint nem akkor történt meg, amikor valaki Moszkváig nyomult, hanem amikor korlátozott céllal a háború színterét a birodalom határára korlátozta. Ilyen volt a törökök 1711-es győztes háborúja Nagy Péter ellen a Prut folyónál, A japánok 1904-1905-ös távol-keleti küzdelme és - mai bejegyzésem témája - az akkori "Nyugat" Törökország védelmében vívott Krími háborúja 1853-1856-ban. 

Utóbbi háború során hajtották végre a szövetségesek (angolok, franciák és törökök) a történelem egyik legnagyobb partraszállását Jevpatorijától délre a Krím-félszigeten. 1854. szeptember 14-én csaknem 50 ezer katonát rakodntak ki több száz hajó fedélzetéről csónakokkal. A szövetségesek tisztában voltak azzal, hogy háborús céljaikat csak Szevasztopol elfoglalásával érhetik el, mivel ez volt az orosz Fekete-tengeri Flotta legfontosabb támaszpontja, és ide vonultak vissza az orosz hadihajók a törökök felett 1853. november 30-án Szinópénál aratott elsöprő tengeri győzelmüket követően. Az oroszok voltak olyan okosak, hogy tudják, nyílt tengeri ütközetben nincs esélyük az egyesített brit-francia flottával szemben, így nem vonultak ki ellenük a biztonságos félszigeti erődváros kikötőjéből. A fekete-tengeri orosz flotta csak a várossal együtt volt elpusztítható. 

1854. augusztusának végére Várnánál, török területen jelentős flotta és haderő gyülekezett. A franciák 24 ezer gyalogost 70 löveget és 100 lovast, a britek 22 ezer gyalogost, 60 löveget és egy 1000 fős könnyűlovas dandárt, míg a törökök 5000 katonát vontak össze itt. A szállítóhajók nem álltak rendelkezésre elegendő mennyiségben, a hajók hihetetlenül zsúfoltak voltak (volt emelyen 2000 ember tartózkodott!), de szerencséjükre az orosz flotta nem ütött rajta a szeptember 7-én kifutó flottán. 

Induláskor még az sem volt eldöntve, hol szálnak partra a csapatok pontosan a Krím-félszigeten, de végül elvetették a Szevasztopol elleni közvetlen támadást, és előbb egy biztos kikötőt és bázist akartak létrehozni, mielőtt a város ellen vonulnak. Végül Jevpatorija mellett kezdődött meg a partraszállás 1854. szeptember 14-én, csütörtöki napon. Az oroszok Szevasztopolhoz közelebbi helyre számítottak, így semmi sem zavarta a támadókat az időjárást leszámítva. 

Erről a partraszállásról válogattam össze angol nyelvű kiadványokból forrásokat, amelyeket legjobb tudásom szerint igyekszek most visszaadni magyarul. Próbáltam minél többféle típusú forrást összeszedni más-más szemszögből világítva meg a műveletet, így olvasható a brit haderő főparancsnokának, Lord Raglannak a jelentése, de egy egyszerű közkatona emlékezése is. Jó szórakozást!

1. George Frederick Dallas[1] alezredes levele, 1854. szeptember 11.[2]

"A Fekete-tenger közepén, szeptember 11.

5-én indultunk el Várnából a 10 mérföldre lévő Balcsik-öbölbe, ahol ismét megálltunk egy napra, majd elindultunk és vitorláztunk - úgy képzeltük - Szevasztopol felé. Tegnapelőtt lehorgonyoztunk a tenger közepén, teljesen a szárazföld látóhatárán kívül, és most is olyan messze vagyunk tőle, mint amikor elindultunk. Csak a különböző véleményeinket tudom megírni úticélunkról, mivel mi - és azt hiszem ebbe Sir George Cathcart[3] is beletartozik - nem tudunk semmit. Most hajózási parancsnot kaptunk. Körülbelül 50 mérföldre vagyunk Odesszától és 100 mérföldre Szevasztopoltól, az időjárás egészen kellemes, hűvös szellő, és gyönyörű napsütéses égbolt. A legegyedülállóbb és legérdekesebb látvány ez a hatalmas, nagyjából 1000 vitorlásból álló flotta csendben lehorgonyozva a tenger közepén a szárzaföld látótávolságán kívül. Ez önmagában is a legfigyelemreméltóbb jelenség, de különösen az egy olyan tengeren, ahol ilyenfajta erő sohasem volt. Úgy tűnik, a gondviselés mintha kedvezett volna terveinknek, hiszen mióta itt vagyunk a legzavartalanabb nyugalom uralkodik [a tengeren], és a legkisebb szélvihar is szétszórta volna minket, hiszen 30 ölnyi [mély] vízben horgonyzunk. Éjszaka egyedülállóan szép és lenyűgöző látvány, ahogy ezt a hatalmas fegyveres erőt fénnyel árasztja el a telihold. Bármerre nézünk csak hajó és hajó. Közel van hozzánk a "Trafalgar"[4] - amelyet láttunk néhány éve vízre bocsátani -, a "Himalaya"[5], A "Golden Fleece"[6], amelyen nekünk kellett volna kifutnunk, és természetesen több száz másik, amelynek a nevét sem tudom. Minden hadosztálynak megkülönböztető zászlaja van, így azonnal láthatjuk, hogy az egyes hajók melyik hadosztályt szállítják, éjszaka pedig mindegyik lámpákat tűz ki. Minden zenekar rendszerint éjszaka játszik. Minél inkább körülnézek, annál meghökkentőbb látványnak tűnik. Beleértve a hajók legénységét, stb. stb. stb. nagyjából 100000 ember várakozik a Fekete-tenger közepén, hogy megmondják nekik, merre menjenek, és úgy tűnik senki sem tudja, hova. Egy pletyka Odesszáról szól, és a józan eszű emberek számára ez tűnik a legjobbnak; egy olyan helyet, mint Szevasztopol reménytelennek tűnik bevenni 3 nap alatt, és minden, amit tudunk az az, hogy 3 napi élelemmel és 1 takaróval kell kiszállnunk. Egyébként az éjszakák nagyon hidegek lesznek, már most is csípősek. A csapatok egészségi állapota javul. Nekünk magunknak nem volt betegünk, de a hajó, amely az én másik 2 századomat szálllítja, több embert elveszített, mióta elhagytuk Balcsikot. 

[u.i.]13-án, még mindig a "Harbinger"-en [7]

11-e óta csak tengődünk, egymásra várunk és azt gondolom, ez időpocsékolás. Most a Krím-félsziget partjainál vagyunk, elhagytuk Jevpatoriját[8] és Szevasztopol felé haladunk.  Hogy hol kell partra szállnunk, azt nem tudjuk, de természetesen a körülményektől függ majd. Nem látunk se katonákat, se laktanyákat, sem bármiféle erődítményt [a parton]. Nagyon frissen fúj a szél, számunkra kedvezően, azt hiszem estére mindannyian együtt leszünk. Legutóbbi este körülbelül 12 mérföldre horgonyoztunk le a parttól, nagyon sötét és nagyon mély vizen. A fedélzetre menve alig tudtuk elhinni, hogy nem egy jól kivilágított város közepén vagyunk. Kivilágított hajók folyamatos sora volt, azt kell mondjam 2-3 mérföld hosszan. A kilátás olyan volt leginkább, mint egy londoni hídról éjszaka."  

A szövetséges csapatok partraszállása, metszet
(forás: innen)

2. George Frederick Dallas alezredes levele, 1854. szeptember 16.[9]

"A Krím-félszigeten, szeptember 16.

Tegnapelőtt minden ellenállás nélkül szálltunk partra egy homokos földsávon, amelyet a térképen 10 mérfölddel Jevpatoriján túl találhatsz meg a tenger, valamint egy sós tó között, és a legelhagyatottabb hely. Egy vagy két olyan durva éjszakánk volt, amilyet csak jól (vagy inkább rosszul) elképzelni lehet. Első éjszaka zuhogott, így 5 perc alatt teljesen átáztunk amikor aludni próbáltunk a homokon, és hideg szél fújt. Tegnap este igazán rettenetes hideg volt, és mindössze egyetlen takarónk van, említésre méltó poggyászunk nincs. Mi most a lovasság partra szállását várjuk, ami a meredek part és a szinte folyamatos hullámverés miatt nehézkes. Úgy vélem, hogy holnapután előtt nem leszünk képesek továbbindulni. Az ellenségről semmit sem tudunk. A lakosság meglehetősen barátságos a franciák által mindenfelé elkövetett legrémísztőbb merényletek ellenére. Egész nap mindenféle élelmiszert, ellátmányt, stb. stb. kísértem, és most egy kényelmes kövön pihenek. Az időjárás napközben meglehetősen perzselő. Nincs időm többet írni, mert látom közeledni az "arabák"[10] szörnyű sorát, és tudom, hogy nekem kell kíséretet adnom nekik. St. Arnaud[11] testőrsége épp most halad el mellette, akiket szpáhiknak hívnak (azt hiszem arabok), a legfestőibben kinéző fickók, mind kis szürke lovakon skarlátszín burnusszal és nagyon hosszú puskákkal."

3. Frederick Robinson[12] segédsebész naplója, 1854. szeptember 11-15.[13]

"[Szeptember] 11. 

Ismét hajózunk: szép nap. Az éjszaka, amikor leszállt az éj, volt egy ütközésünk, aminek nagyon súlyos következményei is lehettek volna: Egy hajó haladt keresztben el a hajóorrunk előtt, és elvitte az orrárbócunkat, míg másik oldalon a "Kangaroo"[14] úgy hiszem megrongálta ellenfele mellvédjét. Olvasgattam [éppen] a kabinomban a heverőmön fekve, amiről az ütközés csaknem ledobott. 

[Szeptember] 12.

Nagyon hideg idő. Ma reggel a Krím látótávolságba került - kopár síkságok hosszú sora, ahol nem látszottak fák, vagy bármi feltűnő tereptárgy. Egész nap látótávolságon belül maradtunk [hozzá] és este pedig lehorgonyoztunk körülbelöl tizenkét-tizenöt mérföldnyire egy Jevpatorijának hívott kisvárostól. 

A minket kísérő csatahajók[15] ma egymás után haladtak el szinte karnyújtásnyi közelségben, nagyon vonzó látvány volt. Sovány kosztra helyeztek minket a fedélzeten, mivel friss készleteink (amelyeket a kapitány biztosított ebben az időben) kimerültek. Ennek következtében sózott hús képezi a viteldíjunkat különböző formában és álruhában, ami meglehetősen nehéz dolog, mivel a kormány meglehetősen okosan fizeti a tisztek étkeztetését. 

[Szeptember] 13.

Az idő jó, de hideg. Követtük a partot és este horgonyt vetettünk néhány mérfölddel Jevpatorija alatt, [vagyis] természetesen nagyon keveset haladtunk előre a nap folyamán. Jevpatorija egy hosszan elnyúló város, kevés nagy épülettel; messze a legjobb egy nagy kaszárnya a külvárosban, még befejezetlen és lakatlan. Jelentős épület még a templom és a mecset. Utóbbi azt a tényt jelzi, hogy a lakosok többsége tatár. A "Caradoc"[16], amelyen Lord Raglan is tartózkodott befutott egy kis időre, de hogy milyen célból, azt nem közölték velünk. 

Hajnalban parancs a lehorgonyozásra, de nem tudjuk kitalálni, hogy a partraszállást itt (úgy tűnik minden ellenállástól mentesen) vagy Szevasztopolhoz közelebb kell végrehajtani. Azt reméljük, utóbbi. A part homokosnak, laposnak és megműveletlennek tűnik. A Balcsik-öböltől való elindulásunk óta sajnos a kolera nagyon elterjedt, nem csak saját hajónkon, de több másik szállítóhajón is, és bár egy enyhe változat (de ugyanúgy gyógyíthatatlan), több haláleset is volt. A hasmenés szintén jó sok embert érint. 

[Szeptember] 14.

Hajnali kettőkor felhúztuk a horgonyt, és reggel 6 óra körül elértük úticélunkat, egy nagy öblöt - úgy vélem -, egyenlő távolságra Jevpatorijától és egy hegyfoktól, amely mögött Szevasztopol fekszik. Partraszálltunk az ellenség legkisebb jele nélkül tíz órakor, a franciák egy kicsit korábban kezdték meg a műveletet távolabb a parton. 

Miután a parton több órát várakoztunk a heves esőben, négy mérföldet meneteltünk a szárazföld belseje felé jelenlegi pozíciónkba, láthatóan a tengerparti úton Szevasztopol felé. 

Az ország dimbes-dombos homokos síkságok sorának látszik, talán termékeny, hogyha megművelik, de minden fa vagy cserje nélküli. Vetés nyomai csak foltokban látszanak. Az eső egész nap folyamatosan szakadt. E nagyon vidám körülmények közepette köpenyünkbe burkolóztunk, és éjszakára páfrányokból és vad levendulából kialakított egyszerű ágyakra dőltünk le, ez utóbbi kellemes illatot áraszt. Természetesen teljesen átáztunk és keveset sikerült aludnunk.

[Szeptember] 15.

Hajnalra mindenki talpon, és a reggel kellemes volt, ruháink hamarosan megszáradtak. A franciák, akik kicsit előrébb járnak, meglehetősen aktívan kutatnak ellátmány után.[17] Egy birkanyáj ment el mellettünk éppen. Nem sokkal ezután láttam egy zuávot[18], aki egy élő borjú súlya alatt roskadozott. Hallottuk azonban, hogy néhányuk - miközben éppen ezzel szorgoskodtak -, a kozákok gyengéd kezei közé kerültek. Ezek az eljárások igen kínosak számunkra, mivel mi három napra való adag hideg sós sertéshúson, és kétszersültön élünk, amellyel elláttak minket a hajó elhagyása előtt. Emellett súlyos kényelmetlenségeket tapasztaltunk a [tüzi]fa- valamint az elegendő mennyiségű és minőségű víz hiánya miatt. Pletykák szerint az ellenség előőrsei tíz mérföldnyi távolságra vannak. Azt mondták nekünk, hogy körülbelül 30 mérföldre vagyunk Szevasztopoltól. A tüzérséget, készleteket ma már teljesen kirakodták, és arra számítunk, hogy holnap folytatjuk a menetünket. A franciák teljesen megvertek minket - úgy értem -, a partraszállás terén."

4. Dundas altengernagy jelentése a tengerészeti államtitkárhoz, 1854. szeptember 16.[19] 

"No. 474.

(Megérkezett szeptember 30-án)[20]

A "Britannián".[21] Kalamita-öböl, 1854. szeptember 16.

Sir!

Ismertetem Önnel - az Admiralitás Lordjainak tájékoztatása végett -, hogy a szövetséges hadseregek kirakodása megkezdődött folyó hó 14-én reggel a Kalamita-öbölben, körülbelül tizennégy mérföldnyire délre Jevpatorijától. A gyalogság, a tüzérség egy része, és egy kevés a lovasságból sötétedésig partra szállt, de a nyugat felől érkező heves hullámzás megakadályozott minden további műveletet. 15-én délben a hullámzás enyhülésével az egész tüzérség és két lovasezred, minden szükséges felszereléssel partra szállt, és ma minden a parton lesz, ami jelenleg szükséges. 

2. Az ellenség nem fejtett ki ellenállást, a lakosság barátságosnak tűnik. 

3. A hadsereg partraszállása Sir Edmund Lyons közvetlen felügyelete alatt történt, akinek ügybuzgalmát és rendelkezéseit a flotta minden tisztje és legénységi tagja a leghatékonyabban támogatta. E tárgyról külön jelentést kértem Sir Edmund Lyonstól, amelyet továbbítanak majd Lordságodnak. 

4. 14-én 7 angol és francia gőzös tüntetett a Kacsa[22] és az Alma folyóknál, és utóbbi helyen felszámoltak egy tábort. 

5. A "Terrible" és a "Furious" Szevasztopolt tartották megyfigyelés alatt, míg tegnap a "Retribution"-t[23] és a "Vesuvius"-t[24] Jevpatorijához küldtem. A város [= Jevpatorija] meglehetősen védtelen és még nem szállták meg a szövetséges seregek.

6. A legénység - leszámítva néhány elszigetelt kolerás esetet - mostanra egészséges és erőt gyűjt. 

Maradok stb. J.W.D. Dundas

U.i.: Most hallottam, hogy a seregek délben dél felé vonulnak."

Lord Raglan 1855-ben.
Jól látható a Waterloo-i csata után amputált jobb kezének hiánya
(Roger Fenton felvétele, innen)

5. Lord Raglan jelentése a hadügyi államtitkárhoz, 1854. szeptember 18.[25]

"A régi erődnél lévő öböl feletti tábor[26]

1854. szeptember 18.

Herceg Uram![27]

Sir! Megtiszteltetés számomra, hogy tájékoztathatom kegyelmességedet arról, hogy az egyesített flották és kísérőhajóik folyó hó 13-án megjelentek a Jevpatorija-öbölben, majd a következő éjszaka folyamán néhány mérföldet dél felé haladtak, ahol a szövetséges seregek, 14-én kora reggel megkezdték a partraszállást - a franciák a régi erőd alatti öbölben, az angolok a következő öbölben, Jevpatorijához közelebb -, és még sötétedés előtt a brit gyalogság, némi tüzérség és a francia csapatok többsége a parton volt. 

Röviddel sötétedés előtt sajnos az időjárás megváltozott, és kockázatossá vált mind a csapatok, mind az ágyúk kirakodásának folytatása. 

A tengerparti hullámverés másnap reggel több alkalommal is  megakadályozta a műveletet, de hála a haditengerészet nagy erőfeszítéseinek - Sir Edmund Lyons[28] ellentengernagy készséges és aktív felügyelete mellett, akit az egész feladattal megbíztak -, minden akadályon felülkerekedtek, és most jelenthetem kegyelmednek, hogy a kirakodás befejeződött.

Nem volnék igazságos saját érzéseimmel kapcsolatban, vagy azokkal a katonákkal szemben, akiknek parancsokságával megtiszteltek, ha nem hoznám kegyelmed tudomására azt a mindenkit átható mély érzést, amelyet Őfelsége haditengerészetének felbecsülhetetlen értékű szolgálataival szemben érzünk. 

Az a szellemiség, amely mind a tiszteket, mind a közlegényeket áthatotta, tette őket képessé - tekintet nélkül a veszélyre, fáradtságra, minden egyéb szempontra - a megterhelő és fontos kötelesség teljesítésére, és ezt a kötelességet mindazok csodálatára teljesítették, akik a jószerencsének köszönhetően szemtanúi lehettek szüntelen erőfeszítéseiknek, hogy a legnagyobb gyorsasággal és biztonsággal partra tegyék a kocsikat és lovakat a legembertpróbálóbb körülmények között. 

Maradok stb. Raglan[29]"

6. Somerset John Gough-Calthorpe[30] levele, 1854. szeptember 18.[31]

"A főhadiszállás tábora, 18 mérföldre délre Jevpatorijától

1854. szeptember 18.

Nincs sok időm, ezért csak egy rövid beszámolót tudok adni a csapatok patraszállásáról. 14-én reggel hajnali 3 órakor horgonyt vetettünk és egészen 8 óráig a szállítóhajók stb. a helyükre kerültek. Volt némi zűrzavar amiatt, hogy a franciák a mi közepünket [jelző] bóját hitték a saját bal oldalukénak, így fél mérfölddel odébb vetettek minket, és ez nagy zsúfoltságot okozott. Elsőként a franciák szálltak partra. Kevéssel reggel 7 óra után egy csónakban fél tucat embert küldtek a partra, akik egy zászlórudat emeltek és felhúzták rá a francia színeket. Az első alakulataik háromnegyed 9-kor értek partot körülbelül két mérföldre tőlünk délre. Sir G. Brown[32] és Airey[33] tábornokok voltak az első angolok a parton, fél perccel később egy csónaknyi landolt a 7-es muskétásokból[34]. Ekkor 20 perc volt még 10 óráig. 10 órára a franciák több mint 6000 emberrel szálltak partra, mi pedig körülbelül 70-nel! Hogy a mi partraszállásunk ilyen lassan indult, az teljes mértékben Dundas admirális[35] hibája volt. Ő a legelejétől az expedíció ellen volt, amint mondják, mindenféle katasztrófát jósolt, és most, hogy látja minden jól alakul, úgy tűnik, mindent megtesz, mi erejéből telik Sir Edmund Lyons és Lord Raglan bosszantására. Mindenekelőtt 4 mérföldre állt a parttól a tengeren, ahelyett, hogy a flottánk közepén maradt volna - azon a helyen, amiről megállapodtak vele, hogy lesz -, majd röviddel a partraszállás előtt jelzett négy hajónknak a sorból, hogy álljanak ki belőle és figyeljék meg a - semmit. Ennek az lett a következménye, hogy innentől délután kettőig e hajók minden csónakja távol volt. Ennek ellenére a partraszállás nagyon gyorsan ment, mindenki vasakarattal dolgozott, és az a magatartás, ahogy a tengerészek segédkeztek, minden dicséretet felülmúlt. Az ellenség a legkisebb ellenállást sem tanúsította a partraszállással szemben; valójában egyáltalán nem láttunk csapatokat, féltucat kozákot leszámítva, akik felgaloppoztak a parti sziklafalra és amilyen gyorsan jöttek, úgy távoztak. Furcsa, hogy semmivel sem próbálkoztak - mert ugyan nem tudtak volna megakadályozni semmit a flotta mindent lefedő nehéztüzérsége miatt  -, [de] bosszanthattak volna minket és nagy zavart kelthettek volna. Délután 3 óráig a Könnyű- az 1. és 2. hadosztályok szinte teljesen partraszálltak, mintegy 14000 ember és 12 ágyú. Nem sokkal ezután Lord Raglan és vezérkara kijött a partra és előrelovagolt a hadsereg előretolt állásaihoz. A Lövészek[36] 2. zászlóalját előretolták egy a parttól 5 mérföldre fekvő faluba, amelyet Tagilii-nak hívtak: itt kialakították maguknak a főhadiszállásukat, mivel a szomszédos területeknél magasabban feküdt, így jól megfelelt, mint előretolt helyőrség. Innen át lehetett tekinteni az elötte elterülő vidéket több mérföldig: itt-ott ki lehetett venni a kozák őrszemeket, de nagyon vigyáztak arra, hogy ne kerüljenek a puskáink lőtávolságába. Ennek a falunak még egy előnye volt, tudniillik a bőséges és jó ivóvíz, és máshol még nem találtak [belőle].

Lord Raglan körbelovagolt az előőrsök teljes vonalán, és csak sötétedés után tért vissza, nyolc óra után. Akármerre járt ma a csapatok felvidították őt, és valóban úgy tűnt, hogy mindenkit átjár a leglelkesítőbb [harci] szellem. E napon két óráig az időjárás jó volt, de azután szünetekkel jókora eső esett, és kevéssel 8 óra után özönvízszerűen ömleni kezdett, és így folytatódott kora reggelig. Azon kevesek egyike voltam, akiknek nem kellett kint aludniuk, mivel egy fekhelyet kaptam egyik hajó fedélzetén. Éjszakáig partra szállítottunk 23700 embert és 19 ágyút lovaikkal stb,-vel. A franciák ugyaneddig azt mondják 22000 gyalogost és 53 ágyút (de a hozzá tartozó lovak nélkül) tettek partra.   

Sajnálattal mondom, hogy a kolera még mindig a hadsereggel tart. Az út során körülbelül 70 halott gyalogost veszítettünk, és 200-an maradtak a fedélzeten rossz állapotban. A lovasságnál az arány nagyobb - 22 halott és 104 súlyos eset. A franciák sokkal súlyosabban szenvedtek, de ezen nem kell csodálkozni, mivel embereiket rettenetesen összezsúfolták a sorhajóik fedélzetén. A "Montebello"[37] és a "Ville de Paris"[38] egyaránt 1500 katonát hozott, a "Valmy"[39] úgy hallom (habár lehetetlennek hangzik) 2400 katonát, a "Henry Quatre"[40] szintén! A többi sorhajójuknál hasonló az arány. Nem csodálom, hogy 1100 emberrel kevesebbet fognak kiszállítani, mint amennyit felvettek Várnánál. Az éjszaka során jókora szél támadt közvetlenül a parton, amelynek következtében a hullámverés olyan nagy volt, hogy veszélyessé tette a lovasság vagy a tüzérség partra rakását másnap reggel, folyó hó 15-én. Dél körül azonban némileg csillapodott, és rögvest kihasználták, hogy a tüzérség és a lovasdandár maradéka partra szálljon, amit sikeresen keresztülvittek, habár néhány ló a tengerbe veszett, de azt gondolom elsősorban törzstisztekhez tartoztak. Éjszakára csaknem a teljes lovasság (1100 ló) kirakodott. Lord Raglan szállását a nap folyamán a kiszállóhelyhez közeli magaslaton ütötte fel. Tábora nagyon szerény eset, áll egy kicsi sátorból a maga számára, egy harang alakú sátorból az ellátmány, stb. számára, és egy harangsátor pedig egyfajta katonai irodaként működik. Személyes emberei mindegyikének van egy "kutyaketrec"-nek nevezett sátra, amelyek nagyjából akkorák, mint a kutyatartók ketrecei. Voila tout.[41] Ezzel szemben St. Arnaud marsallnál minden nagyszabású. Hálószobája egy nagy sátor, nappalija egy másik, étkezőként egy hatalmas algériai sátor szolgál, és mindenki a vezérkarából, személyzetéből - beosztásának megfelelően - jól el van látva. Ma adták ki a parancsot, hogy a hadsereg összes sátrát rakják partra. A hadbiztos tábornok - tatároktól vett információk alapján - abban a reményben él, hogy elegendő számú arabához jut a sátrak szállításához, de ha nem, akkor is megéri kirakni őket, hogy a két nap során, amíg itt vagyunk, az emberek mindenképpen menedék alatt legyenek." 

A franciák és angolok partraszállása a Kalamita-öbölnél
1854. szeptember 14-én
Félix-Joseph Barrias festménye (forrás: innen)

7. Richard Barnham[42] közlegény feljegyzése[43]

"Szeptember 3-án minden brit katona különböző hajók fedélzetén volt, amely elvitte őket a krími partokhoz Törökországból. A kihajózásra kitűzött időpontban az egész szövetséges flotta - amely körülbelül 300 hadihajót számlált - elhagyta a Balcsik-öblöt, a helyet, amelyet kijelöltek a hadosztályok gyülekeztetésére: elsőként a Könnyű hadosztály, amelyet az 1., a 2., a 3. és a 4. hadosztály követett sorrendben. És fennséges látvány volt nézni egyszerre ilyen mennyiségű hajót a mélység ölelésében, és mindegyik a kijelölt helyén, megrakva nyolcezer katonával a tengerészek és a hajók legénysége mellett. Hallottam, amint néhány a legöregebb tengerészek közül mondja, hogy ilyen hadsereg és flotta még sosem volt a vizeken (mondhatni) egyetlen parancsok keze alatt korábban. Míg a tengeren voltunk, semmi fontos nem történt az utazásunk során Várnától a krími partokig, amely [egyébként] 14 napig tartott. 

Szeptember 13-án este, e partok látótávolságába kerültünk. Ezután nekiálltunk felkészülni a partraszállásra. Következő reggel, 12 óra körül megkezdtük a kirakodást. Minden hajó partra tette a saját ezredét az erre a célra hozott csónakok segítségével. A fent megnevezett órában, a landolást végrehajtottuk, és arra számítottunk, hogy találkozunk az általunk még nem ismert ellenség meleg fogadtatásával. De ők tiszteletteljes távolságot tartottak tőlünk, és megengedték nekünk, hogy ellenállás nélkül a partjaikra lépjünk. Partraszállás után egy kisebb távolságra meneteltünk a tengerparttól, és minden hadosztály elhelyezkedett az éjszakára, majd őrjáratokat küldött ki, őrséget állított fel, és mindent megtett a biztonságára, amit a katonai tapasztalat megkövetelt. Mi gúlákba raktuk a fegyvereinket, felvettük az esőkabátjainkat[44] és felkészültünk rá, hogy olyan kényelembe tegyünk magunkat, amennyire csak a körülmények lehetővé tették. Levetettük magunkat a hideg földre és - miután olyan sokáig voltunk bezárva egy hajó fedélzetére - biztos lehetsz benne, hogy nemsokára már el is aludtunk. 

De mielőtt átadtam volna magamat az alvásnak, gondolataim hazavándoroltak, ahol mindenki aki számomra szeretett és kedves kényelmesen tölti az idejét, ágyban alszik családjától körülvéve, kivéve engem." 


Jegyzetek: 

[1] George Frederick "Fred" Dallas, a 46. gyalogezred alezredese a Krími-háború során, mely időszakból 137 levele maradt fenn. 

[2] Kiadva: Eyewitness in the Crimea. Ed.: M.H. Mawson. Barnsley: Frontline Books, 2001. 31-32 o.

[3] Sir George Cathcart (1794-1854) vezérőrnagy, a 4. gyalogos hadosztály parancsnoka. Az Inkermani csatában életét veszíti.
[4] Az HMS Trafalgar elsőosztályú 120 ágyús sorhajó. A csatahajót 1841-ben bocsátották vízre. 

[5] Az HMS Himalaya csapatszállításra elrekvirált utasszálító gőzös volt, amelyet frissen, 1854 elején bocsátottak vízre Londonban. Érdekesség, hogy a később szénszállítónak átalakított hajót 1940-ben a Luftwaffe süllyesztette el!
[6] Az Aranygyapjúnak elnevezett szállítóhajót eredetileg ausztráliai szállításokra szánták, de a Krími-háború során csapatszállításokra használták fel. Új hajó volt, 1854 februárjában került vízre.

[7] HMS Harbinger (1846), azaz Hírnök nevű csapatszállító a Royal Navy szolgálatában. 1855-ben Balaklavánál többször is károkat szenved.

[8] Az eredetiben mindenhol Eupatoria, a város görög nevén. 

[9] Eyewitness in the Crimea. Ed.: M.H. Mawson. Barnsley: Frontline Books, 2001. 32-33.o.

[10] Kétkerekű török taliga.

[11] Armand-Jacques Leroy de Saint-Arnaud (1798-1854) Franciaország marsallja. A francia "Keleti hadsereg" főparancsnoka. Alig két héttel a partraszállás után valószínűleg gyomorrákban meghalt. 

[12] Frederick Robinson (1826-1901) orvos, sebész. 1854-ben a Skót Lövész Gárda (Scots Fusilier Guards) segédsebésze. 

[13] Robinson, Frederick: Diary of the Crimean War. London, 1856. 147-150.o.

[14] Az HMS Kangaroo egy 1852-ben átadott 483 tonnás brigg volt 12 ágyúval.  

[15] Az erediben: Men-of-war.

[16] Az HMS Caradoc egy pici brit ágyúnaszád volt, amelyet 1847-ben állítottak szolgálatba. 

[17] Mások is megjegyezték, hogy a franciák az első percektől fosztogatni kezdték a környéket. Nyilván az említett nyájat is elhajtották valamelyik tatár faluból a sereg élelmezésére.

[18] A zuávok francia szolglatban álló észak-afrikai könnyűgyalogosok voltak, akik igen jó hírnévnek örvendtek a Krími-háború után, olyannyira, hogy még az amerikai polgárháborúban is alakultak zuáv alakulatok (természetesen nem arabokból, hanem helyiekből). 

[19] Russian War 1854. Baltic and Black Sea Official Correspondence. Ed.: Bonner-Smith. London, 1963. 309-310.o. 

[20] A brit jelentéseket hajón vitték el Havasalföldre, majd Bukaresten és Brassón át jutottak el Bécsbe. Bécsből Londonba már volt távíróvonal 1854-ben, így a Habsburg fővárosból már azon továbbították.

[21] Az HMS Britannia, egy 1820-ban vízre bocsátott 120 ágyús első osztályú sorhajó volt, és ekkor Dundas zászlóshajójaként szolgált. 1854. november 14-én egy nagy vihar során partra szaladt és jelentős sérülést szenvedett, így visszatért Londonba, ahol kórházhajóvá alakították.

[22] Folyó és tengerparti település Szevasztopoltól északra 18 kilométerre. Az oroszok itt számítottak leginkább partraszállási kísérletre. De ez kacsának bizonyult... :P (Bocsánat, nem lehetett kihagyni!)

[23] Ez a három hadihajó lapátkerekes gőzfregatt volt, 16-20 löveggel, közte nagy kaliberű 68 fontos ágyúkkal. Közösen vettek részt a brit flotta első fekete-tengeri hadműveletében, Odessza 1854. április 22-i bombázásában. 

[24] Az HMS Vesuvius egy 1840-ben vízre bocsátott gőzmeghajtással is ellátott vitorlás szlúp volt, 6 löveggel.

[25] Kiadva: British Battles of the Crimean Wars 1854-1856. Barnsley: Pen & Sword, 2014. 47-48.o.
[26] A francia és brit erők két különböző helyen szálltak partra szeptember 13-14-én, s a britek szakasza egy régi erődítmény mellett feküdt, ezért így nevezték a jelentésben az öblöt.

[27] Henry Pelham-Clinton, Newcastle hercege (1811-1864), hadügyi államtitkár.

[28] Sir Edmund Lyons (1790-1858), a brit mediterrán flotta parancsnoka, a fekete-tengeri haditengerészeti műveletek irányítója Dundas (lásd lejjebb!) elbocsátása után.

[29] FitzRoy James Herny Somerset, Raglan bárója (1788-1855), brit altábornagy, a Krímre vezényelt brit erők főparancsnoka. 1815-ben Waterloo-nál elveszítette a jobb karját. 1855-ben Szevasztopol ostroma során vérhasban meghalt. 
[30] Somerset John Gough-Calthorpe (1831-1912) brit katona és politikus. 1854-baen Lord Raglan adjutánsaként szolgált a Krími háborúban századosi, majd őrnagyi rangban.
[31] Letters from Headquarters, Or Realities of the War in the Crimea. I. London, 1857. 140-145.o. - A mű névtelenül jelent meg 1857-ben két kötetben, legalább annyira tekinthető memoárnak, mint levélgyűjteménynek.

[32] Sir George Brown (1790-1865), az úgynevezett "Könnyű hadosztály" (Light Division) parancsnoka.

[33] Richard Airey (1803-1881), brit tábornok, dandárparancsnok.
[34] 7th Regiment of Foot (királyi muskétások, Royal Fusiliers). 

[35] James Whitley Deans Dundas (1785-1862) altengernagy. A Krími háború elején ő volt a brit flotta főparancsnoka a térségben. 1854 végén visszahívták (felfelé buktatták) a potensebbnek tartott Lyons érdekében.

[36] A királyi lövészek (King's Royal Rifle Corps, KRRC) 2. zászlóaljáról van szó.

[37] 1812-ben elkészült 120 ágyús francia sorhajó.

[38] A Montebello testvérhajója, 1854. október 17-én Szevasztopol lövetésekor súlyos sérüléseket szenvedett.

[39] A Valmy a francia haditengerészet akkori csúcshajója (1. osztályú sorhajó) volt, 5800 tonnás vízkiszorításával és 120 ágyújával. 1849-ben állították szolgálatba.

[40] A 100 ágyús sorhajót 1854. novemberében vihar süllyeszti el Szevasztopol előterében.  

[41] "Ez minden." - franciául. 
[42] Richard Barnham (1832-1919) 1854-ben közlegény a 38. (1. Staffordshire-i) gyalogezredben. Részt vett az Alma folyónál, Blaklavánál és az Inkermannál vívott csatákban, majd Szevasztopol ostromában is.  

[43] Passages on the Crimean War. The Journal of Private Richard Barnham. [s.l.]: Lundarien Press, 2015. 17-20.o.

[44] Az eredetiben: Waltch-coat, azaz csiklyás tengerész kabát.