Filmajánló:
Top Gun: Maverick

Top Gun: Maverick

Rendezte: Joseph Kosinski

Bemutató: 2022. május 26.

Olyan hobbival, mint az enyém, nehéz nem megnézni a Top Gun: Maverrick-et. Az eredeti 1986-ban bemutatott Top Gun korosztályom egyik ikonikus filmje volt, követte is a divathullám, hogy egy ideig minden fiú vadászpilóta akart lenni. Visszanézve, azért nem olyan erős film, Tony Scott rendező legjobb alkotása nálam egyértelműen Az utolsó cserkész, és nem ez. A Top Gun a rendszerváltást követően futott nagyot nálunk, amikor még menő volt "Amerikát" bálványozni, és egyértelműen ők voltak a jófiúk mifelénk. Erősen kérdésesnek tűnhet, hogy 36 évvel később van-e létjogosultsága egy folytatásnak. Ez egy generációs film, és eredeti bemutatása óta - lássuk be - eltelt egy emberöltő, ami elég sok ízlésbeli és szemléletbeli változást hozott filmeken belül és kívül egyaránt. 

A 2022-es eddigi filmfelhozataltól eddig - finoman szólva - nem voltam elájulva. Az ostoba romkomokat sosem szerettem, a "tinifilmeknek" becézett borzalmaktól tizenévesként is herótom volt, a horrort csak mértékkel szürcsölöm, animációs filmre nem vettem jegyet gyerekkorom óta, a szuperhősös produkciók meg szimplán nem érdekelnek (tisztelet a pár szem kivételnek). A Top Gun: Maverick esetén ellenben joggal számítottam egy vagány és akciódús filmre. Megkaptam. Remélem a moziban ülő fiatalok is legalább annyira élvezték, mint én tegnap.

Az ember már akkor sejtette, hogy a filmmel minden rendben lesz, amikor úgy nagyjából az első perc végén megszólal a Top Gun ikonikus filmzenéje, a Danger Zone, s közben persze egy repülőgép-hordozóról kapunk életképeket. A készítők nem pepecseltek, azonnal a nosztalgiavasútra - vagyis inkább nosztalgiavadászgépre - lökik fel az embert, ami aztán zakatol is velünk 130 percen keresztül szuperszónikus sebességgel. Joseph Kosinski filmje valóban "Highway to the Danger Zone". 
A történet kavicsegyszerű. Van egy csúnya, gonosz terrorista ország - nevezzük PszeudoIránnak -, amely urándúsításra alkalmas reaktort épített ki egy völgyben. A picinyke célpontot nyújtó betonkockát meglehetősen ostobán elhelyezett légvédelmi rakéták hada biztosítja, valamint néhány, a legmodernebb, ötödik generációs - kimondatlanul is orosz - vadászgépek közül. Tulajdonképpen az alkotók fogták a koreai háború MiG-sikátorának valós történetét, hozzáadták a Star Wars epikus Halálcsillag elleni támadását és kész. Tom "Maverick" Cruise feladata, hogy felkészítsen egy csapatot a legjobb amerikai pilótákból a lehetetlen küldetésre. Itt az ellenfél nem érző-lélegző ember, hanem - szó szerint - arctalan ellenség. Nincs moralizálás, nincs kétség, csak eltörlendő célpont. Nem éppen XXI. századi megközelítése a létezésnek... Szóval szuper. 😜

A történet a 86-os filmből megismert Pete "Maverick" Mitchell személye körül pulzál, akit Tom Cruise alakít. Maverick karakterét jól építették fel, míg a film elején már-már a fénykorát élő Bruce Willis vagány, de magánéletben sikertelen alakjait idézi fel, addig hősünk bő két óra alatt felnő, megkomolyodik és a szó nemes értelmében igazi férfi lesz. Cruise sosem tartozott a kedvenc színészeim közé, de láthatóan jó formában van, aki képes volt ezt a nem is könnyű karaktert hozni tokkal-vonóval, s némely jelenetek alatt ma is nagyon jól adja a pimasz csibészt. Ilyenkor egészen megfiatalodik a szemünk láttára.

Nagyon fontos eleme a filmnek az utalás és visszautalás. Többször felhasználtak egy-egy mondatot, vagy jelenetet, és ez nagyon jól sikerült. Női főszereplőnk, Jennifer Connely és Cruise közös jelenetei talán a legjobbak a filmben. Végre egy hollywoodi film, amely nem tizen-huszonéves kiváltságként tálalja a szerelmet. A két színész játéka vibrál. Vagányul és szórakoztatóan incselkednek egymásal, minden túlzó nyálasság nélkül. Mindezt úgy, hogy Connelly 52, Cruise meg 60 éves, igaz mindegyik letagadhat 10-15-öt. És ez a romantikus szál mégsem vonja el a figyelmet a történet magváról. Kedvenc jelenetem is kettőjükhöz fűződik a filmben. Ebben - míg Connely korábban folyton azt mondja Cruise-nak, hogy ne nézzen rá ilyen szemmekkel -, randijuk végén nem mond semmit, csak némán bemegy a házba és nyitva hagyja az ajtót. Külön poén Cruise tinikhez méltó, ablakon át való szökési kísérlete, mikor Connely lánya váratlanul betoppan. A film amúgy is tartalmaz néhány jól időzített beszólást és poént, amelyek úgy ütnek, hogy elsősorban ötletesek, jól időzítettek, viszont nem primitívek. Már önmagában ez a szándék is dícséretes - mostanság nem divat -, de a közönség hallhatóan értékelte... 

A Top Gun: Maverick "felnőttesebb" világképet ad, és sokkal összetettebb karakterekkel dolgozik, mint az előzmény. A szereplők kivétel nélkül szimpatikusak, még az első látásra genyókban is ott az önmagukon felülemelkedni tudás képessége. Val Kilmer jelenete szívszaggató, nagy - és bátor - húzás volt így reflektálni a színész valódi helyzetére. 

Az üzenetek egyszerűek: Szeress valakit, szeresd a hazádat, és amit csinálsz, azt csináld rendesen, teljes energiával. A másik csomópont, ahol összefutnak a szálak a felelősségvállalás kérdése. Ez a Maverick már nem öncélúan hősködik, hanem tudja: a küldetést nem csak teljesíteni kell, de lehetőleg haza is kell hozni belőle mindenkit a végén. Mind a munkában, mind a magánéletben felelősséget kell vállalni a tettekért és hibákért. Mindezt a film tökösen, férfiasan, sallangok nélkül, jó zenei aláfestéssel, látványos akciókkal mutatja be. 

Tele van sablonokkal, persze. A csapatépítés elcsépelt közhely a mai filmekben, az azon belüli rivalizálások, szintén. Amerikai propaganda? Igen, kétségtelen. Az egy filmkockára eső amerikai zászlók száma végtelen. De mindeki odaképzelheti a saját hazájának címerét Maverick bőrdzsekijére. Ez így helyes. Kiszámítható? Nagyon is. Nincs rulettasztal, ahol a ruszoperzsákra tenne az ember zsetont. Szinte minden történést meg lehet előre jósolni. Ki mikor fog feltűnni, hogyan ment meg valakit, satöbbi. De kit zavar ez? Egy krimiben kötelező elem a végső nagy meglepő fordulat, de itt nem lehet elvárni ilyet. 

Negatívum? Alig. Talán - mivel személyes kedvencem - Ed Harrist többet szerepeltettem volna. Bele lehetne kötni a haditechnikai dolgokba is, vagy abba, hogy egy ilyen bevetés a valóságban kivitelezhetetlen, de minek? Ütötték meg a fülemet olyanok, hogy fáklyának fordították az infracsapdákat (ami az angol szlengben valóban "flares", de a magyarban ez nem használatos), ám ez kit érdekel, mikor közel hangsebességgel zúgunk el a völgy felett s röpködnek felénk a légvédelmi rakéták? Itt a merészségen, vagányságon, a csapatmunkán van a hangsúly. Ezek pedig országtól, címertől függetlenül mindenhol értékek. Méghozzá igazi - és nem mondvacsinált - értékek! Emellett a film végig leköt, pörög és szórakoztat.

Tom Cruise kétségtelenül az egyik utolsó mohikán a 80-as években naggyá lett akcióhősök közül. Képes volt olyan akciófilmet letenni az asztalra - a rendező érdemeit nem vitatva -, ami úgy modern, hogy mégsem akarok tőle sírva kirohanni a teremből, vagy nem tépem fel a szék kárpitját alattam. Mert azért önmagában a nosztalgia nem visz el a hátán egy sztorit. A Top Gun: Maverick önmagában is megáll, nem kell ismerni az "első" részt. Igazából a folytatás minden szempontból felülmúlja az 1986-os Top Gun-t. Az akciók pörgősebbek, a szereplők kimunkáltabbak, a love story ügyesebben adagolt. És még az F-14 Tomcat-et is visszahozták a befejezéshez...

Szép munka!

Értékelés:

Nyolc Tomcat tíz F-18-asból.

8/10 pont

A jó, a szöszi és a csöppet sem csúf: Avagy a Witcher Netflixes adaptációjáról

A jó, a szöszi és a csöppet sem csúf

Avagy a Witcher Netflixes adaptációjáról

Valaha rég egy messzi-messzi galaxisban (na jó, az egy másik, és teljesen tönkretett sorozat...) már írtam a Vaják első részéről, és akkoriban említettem, milyen bensőséges kapcsolat fűz minden idők legjobb számítógépes játékához a Witcher 3-hoz (azóta sem überelte semmi, még az egyébként remek Life is Strange: True Colors sem). Rajongásom azóta mit sem változott, legfeljebb kiegészült a könyvsorozat iránti rajongással. Mára minden kötet megjelent magyarul Sapkowski sorozatából, s kiolvasva ott figyel a polcom igen előkelő helyén az íróasztalom felett, kisebb nyújtózkodással bármikor elérhető magasságban. Mivel az elmúlt két hétben végignéztem a Netflix adaptációjának második évadát (ez elsőt meg újra), ideje egy kis könyv- és játékélmény utáni sorozat-beszámolónak. A filmsorozatról fogok tehát írni, de kicsit összevetve az elődökkel (hozzáteszem: én mind a könyveket, mind a játékot az eredeti kánon részének tekintem, ami nem teljesen korrekt, de hát néha szét sem tudom már választani őket...).

A Witcher eredeti történetéről nem fogok regélni, azt olvasni, játszani (végül, de utolsósorban pedig nézni) kell. A Netflix műve tulajdonképpen Andrzej Sapkowski fantasyját követi fő vonalaiban. A sorozat finoman szólva csapongó, ez részben fakad a könyvek szerkezetéből, de egy kissé talán túl sokat is akartak beleszuszakolni egy-egy epizódba a Netflix mágusai. Időnként úgy érzem, gyorsabban haladunk a történettel, mint az ideális lenne. Egyszerre akar túl nagy szerepet rakni a politikai intrikákra, a személyes drámákra és az adrenalinban gazdag akciókra. Az első évad történetileg talán kissé összeszedettebb és érdekesebb volt mint a második (ami furcsa, mert az első évad készült a novellafüzérnek tekinthető 1-2. könyvből, míg a 2. évad a Tündevér című regényből). Ezzel szemben az első nyolc rész igencsak "fapados" volt látványban a második szezonhoz képest. Igen, a látvány fontos a számomra. Egy fantasy vagy történelmi film során mára nem elég a jó sztori, bár természetesen nékülözhetetlen. Legyen látványos! Kétségtelenül elkényeztettek az utóbbi évtizedekben, de vágyom a monumentális jelenetekre. A soddeni csata éppen ezért nem tetszett az első évad végén. Azon túl, hogy eléggé átírták a könyvek csataleírását, a nilfgaardi hadsereg igencsak nyomorúságos volt. Állítólag az első évad 10 millió dollár/rész költségvetését 50%-kal megemelték a 2. évadra, és ez látszik is a kosztümökben. Sokkal színesebb lett az egész. A helyszínek látványosabbak, a gyertyákkal megvilágított jelenetek káprázatos hangulatot teremtenek, a városokról készült óriástotálok monumentálisabbá teszik a történéseket. Külön öröm volt látni Tatát az első évad 5. részében (Yennefer és Geralt első találkozója!), és bár tudtam, hogy jelentős részben nálunk forgatták, de felismerni egy-egy pontos helyszínt mégiscsak külön bónusz élmény.

Sapkowski művének legfőbb ereje azonban - a kreatív történetmesélés mellett - az erős és izgalmas karakterfelhozatal, és ez igaz volt a CD Projekt játékára is. Mindegyik fő- és mellékszereplő igazán eredeti alak, önálló karakter, azonnal felismerhető, szerethető. Mennyire megy át ez a filmsorozatban? Hát számomra elég egyenetlenül.

Első hallásra meglepett annak idején, hogy Geralt of Rivia szerepére Henry Cavillt - alias Supermant - választották, de elég hamar megnyugodtam, mert láttam benne a potenciált, ami képes visszaadni a vaják zord, szófukar alakját. Hát nem csak, hogy sikerült, de egyenesen brillírozik benne! Cavill hangja borzalmasan jól illik a szörnyvadászhoz, a keddi előadásomhoz szívesen kölcsönkérném... Geralt nem egy bonyolult figura, ő a sorozat bölcs vadembere, jellemfejlődése minimális. Cavill egyszavas tőmondatai tökéletesek, játéka nagyon markáns és férfias, nem játsza túl. Már nem tudnék elképzelni mást a helyén. Be kell látnom, tökéletes választás volt! 

Ciri castingja kapcsán annak idején sokan morogtak a Witcher-fanok közül, mikor kifejezetten kisebbségi színészt kerestek - erre vissza fogok térni! - és szerencsére végül nem is merték meglépni ezt a minden ízében indokolatlan dolgot a Netflixnél. Így Cintra trónörökösének és Geralt nevelt lányának megformálása Freya Allanre esett. Az első részek nem győztek meg, de ahogy előrehaladt a történet, egyre jobban meg lettem elégedve. A kiscsaj ráérzett a karakter ízére, kifejezetten jól játszik, a második évad végére egymaga lopja el a show-t a többi színész elől. Kiváló Cirilla Fiona Elen Riannon lett belőle. Repülj, fecske!

Mi a helyzet a könyv/játék univerzum egyértelműen legtündöklőbbb ékkövével, Yenneferrel? Anya Chalotra nekem nem volt elég "yenneferes" kezdetben, de neki is sikerült valahogy meggyőznie. Akadnak a karakterében érdekességek, gyakorlatilag egy teljesen más Yennefer az övé, mint a hihetetlen önbizalmú eredeti karakter. Itt egy sokszor hezitáló, bizonytalan, érzelmes nőt kapunk, aki nem mellesleg nagyon dögös. Szívesen lennék az öltöztetője, de alighanem rontana a sorozaton, mert a tényleges öltöztető igencsak kiemelkedő munkát végzett, s a kosztümök, amiket a színésznő kapott meseszépek. Külön dicséretes, hogy megtartották a lila szemeket és a sztenderd Yennefer jellemzőket (orgona és egres, fekete-fehér göncök)... 

Nagyon tetszett még Calanthe királynő személyiségének bonyolultsága, amit jól adott vissza Jodhy May. Az eleinte nagyon pozitív szereplőnek tűnő erős nőként kirajzolódó kép a részek során fokozatosan alakul át, amit nagyon ügyesen vittek végig az alkotók.

A legnagyobb negatívum nálam egyértelműen a Triss Merigoldot játszó Anna Schaffer. Egyszerűen nem alkalmas a szerepre. Nem a színészi kvalitásaira gondolok - az nem derült ki -, hanem mert Triss Merigoldot nem tudja megformálni. Figyelem, szexista megjegyzés következik, de nem tudom másként megragadni a fő problémámat! Trigger Warning! 3...2...1... Felkészültél? Egyszerűen nem elég szép hozzá. A prózában gesztenyebarna/vörösesbarna, játékban jellegzetesen fehérbőrű és vörös Trisst akkor sem képes jól visszaadni, ha a 2. évadra látványosan igyekeztek "Merigoldosabbá" tenni, mivel ez képtelen elvárás egy dél-afrikai anyától származó hölgy esetében. Ennél még talán az is jobb lett volna, ha nem próbálkoznak ezzel az utólagos "javítgatással". Ikonikus szereplőt nem lehet így átszabni, mert akik ismerik az alapművet, nem fogják szeretni.

És itt át is kötnék a szokásos problémára, amely már minden film/filmsorozat esetén előjön manapság: a politikai korrektség jegyében alkalmazott rasszi kvótákra! Van-e szükség egy lengyel szerző által írt közép-európai/szláv mitológiából táplálkozó sorozat esetében színesbőrű színészekre? Szerintem nincs, s annál inkább nincs, mert maga a történet egyébként éppen olyan értékek mellett teszi le a voksot, amikért ezzel az erőszakolt PC kvótával akarnak kiállni! Magyarán értelmetlen. Csak ugye Sapkowski az elfogadásért vívott harcát tündékkel és törpökkel írta meg, nem bőrszínekkel, szájbarágósan... Értem, hogy ennek felfogásához bizonyos belátással kell bírni, de akkor is fájdalmas... Úgy látszik erre Hollywood nem tartja képesnek az embereket efféle asszociációra, és kötelezően bele kell tenni a százalékokat. Húsz éve A gyűrűk uránál még volt erre lehetőség. Micsoda idők, micsoda erkölcsök! Talán igazuk van. Amerikaiak készítik a sorozatot, sok pénzt beletolva, tehát okés: legyen, ahogy akarják! (Bizonyára, ha majd egy ausztrál őslakosok mitológiájából táplálkozó történetet filmesítenek meg, cserébe lesz benne kvótafehér... Ugye???) Ettől függetlenül a feketévé változtatott szereplők nem sokat lendítenek a történeten. Dara - aki a Netflix kitalációja, nyoma sincs könyvben - tökéletesen felesleges, színtelen-szagtalan és gáz, akár a szén-dioxid. Látszólag fontosabb szerepe ellenére Istredd nekem simán csak unalmas, ellenben potenciálisan sokkal ütősebb szerepet kapott egy Cassie Clare nevű afrobrit hölgy, de a Witcher-univerzum talán legizgalmasabb varázslója, Philippa Eilhart egyelőre csak egy röpke cameo-t kapott, s most bontogatja szárnyait (hahaha). Közben eszembe jutott még egy gyenge alakítás, pontosabban nem passzoló alakítás. A regénysorozatban kulcsszerepet játszó Vilgefortz eljátszását kár volt egy a Szulejmán sorozatba passzoló keleti szépfiúra bízni, ennyi erővel a történetbe fölöslegesen beleszőt "fire fucker" - jellemző, hogy a nevére nem emlékszem - jobb lett volna. A kisebbségi szekció legszínesebb színész tagja Mimi Ndiweni. Mivel Fringilla Vigot jelentősen előléptették a könyvekhez képest, van lehetősége megmutatni, mire képes, és az utolsó előtti részben (S2E7) van egy nagyon klassz jelenete, ami igazán szemet szúró... Benne van lehetőség. A tündevonal (Francesca Findabair, Cahir és társai) ellenben egyelőre nem sokat ad a dolgokhoz, ahogy a szörnyek sem. 

Lehetne még karaktereket elemezni, de olyan sok van - talán kissé túl sok is -, hogy kifogyna a tinta a szövegszerkesztőből. 

Az akciókat annyira nem favorizálom, de mondjuk az utolsó rész a megszállt Cirivel elég brutális és látványos volt. 

A zene erős - de nem kiemelkedően és messze nem Ramin Djawadi-szintje -, Jaskier (akinél nem tudom megszokni, hogy a lengyel nevét kel használni, nem a Dandeliont vagy Kökörcsint) kapcsán szépen simul a történetbe. A Toss A Coin To Your Witcher-t nem sikerült túlugrani az új évadban, bár azért az sem egy Light of the Seven. Apropó Kökörcsin! A bárd karaktere nagyon jó, kellően idegesítő, piperkőc,ám kedves vagyis tökéletes. Az is ötletes, hogy időnként már-már rocksztárként alkalmazzák a készítők a részekben. De ha már Trónok harca! A párhuzamok óhatatlanul szembeszökőek, Calanthe ablakon való kiesése egy az egyben lekopírozta Tommen Baratheon halálát. (Arról nem is beszélve, hogy az 1992-es Az utolsó mohikánban ő átsza Alice-t, aki leugrik a szikláról, hogy kitoljon Maguával!) Epikusság tekintetében egyelőre nem vetekszik a Trónok harcával a sorozat, pedig akár lehetne úgy is. Az alapanyag adott. Erre a legjobb példa szerintem a 2. évad 1. része, amely az A Grain of Truth címet kapta. Ez voltaképpen egy Szépség és a szörnyeteg feldolgozás Sapkowski első vajákos könyvéből, amelyet átalakítottak némiképpen. A novellák kiválóan használhatók egy-egy rész alapanyagáúl, akár töltelékrészként. Ez a kedvenc epizódom eddig, amely kellően szép, elgondolkodtató, ugyanakkor félelmetes is volt egyben. 

Összességében inkább vagyok elégedett, mint nem, ez pedig nem is rossz eredmény Netflix sorozat esetén nálam. Jöhetne már végre a 3. évad... 

8/10 pont

U.i.:

A komoly rajongói bázisra szert tett fantasy univerzumok nagyon érzékenyek, saját világgal, népekkel, mitológiával és szokásokkal bírnak, amiket nem nagyon lehet, s pláne nem érdemes abajgatni. Éppen nagy a felháborodás a rajongók között A gyűrűk ura Amazonos sorozatelőzménye miatt, amely fekete szakáltalan törpékkel, rövidhajú fekete tündékkel és amazonként viselkedő Galadriellel sokkolta előzetesében a fanokat. Nem tudom, miért akarják megerőszakolni Tolkien világát, inkább találjanak ki valami újat helyette, amibe annyi PC-t és faji kvótát raknak bele, amennyit csak akarnak... Ehhez képest a Witcher egyenlőre teljesen elfogadható.

Hollywood és valóság, avagy hogyan képzelném el Spartacust...

Hollywood és valóság 

avagy hogyan képzelném el Spartacust...

Trák típusú gladiátor (Thraex) mozaikon (Saint-Remi, Franciaország)
Jobbjában a típusra jellemző jellegzetes görbe rövidkard, a sica

A szünetben maratoni sorozatnézésre vettem rá magam, ugyanis végigizgultam (bár történelemmel foglalkozóként előre le van lőve szinte minden poén) a Spartacus - Vér és homok című amerikai szuperprodukciót. Az alkotás kétségkívül csaknem olyan látványos, mint a hölgyek a filmben és akinek tetszett a 300 című mára klasszikussá avanzsált film, annak alighanem ez is fog. Ugyanaz a látványtechnika, csak sokkal több vér és sokkal-sokkal több erotika - ha lehet eme ártatlan szóval illetni - és sokkal-sokkal kevesebb felöltözött szereplő... Ebből a szempontból szerintem jól fogták meg a római birodalom Kr.e. 1. századi valóját, mert az nem az álszentek kora volt, bár engem inkább Martialis korára emlékeztet a légkör (ami a Kr.u. 1. század), de talán nem lehetett nagy differencia. 

De nézzük meg mit tudunk Spartacusról a történelmi források szerint!

Elsőként a legbővebb tájékoztatást adó görög nyelven a Kr.u. 1-2. század fordulóján élő és alkotó Plutarkhosztól kapjuk, aki Párhuzamos életrajzok című művében az ókor leghíresebb alakjainak életrajzát írta meg. Na nem írt Spartacus életrajzot, de legyőzőjének, Crassusnak szentelt biográfiájában kiemelt szerep jutott a rabszolgafelkelésnek:

"A gladiátorok felkelése és Itália elpusztítása, amelyet általában Spartacus háborújának neveznek, a következőképpen kezdődött: Egy bizonyos Lentulus Batiatus gladiátoriskolát tartott fenn Capuában;a gladiátorok többnyire gallok és thrákok voltak. [Itt megjegyeznénk, hogy a fennmaradt szövegvariánsok nem teszik eldönthetővé, hogy származásilag trák és gall gladiátorokról van szó, vagy a gladiátortípusokról a thraex és gallus-ról van szó! Ezért egyes kutatók Spartacus trák származását sem tartják biztosnak. - HG] Gazdájuk, nem rossz magaviseletük miatt, hanem csak azért, hogy gladiátori harcra kényszerítse őket, kegyetlenül szigorú őrizetben tartotta az embereket. Kétszázan közülük meg akartak szökni, de tervük elárulták. Hetvennyolcan előre értesültek az árulásról, és sikerült megszökniük. Előbb valami konyhából bárdokat és nyársakat szereztek, majd az úton szekereket tartóztattak fel és fosztottak ki, amelyeken gladiátori fegyvereket szállítottak egy másik városba, és ebből felfegyverkeztek. Birtokukba vettek egy jól védhető helyet, és három vezért választottak; közöttük az első Spartacus volt, egy thrakiai nomád törzsből [az eredeti görög szöveg itt homályos, a trákok ez időben egyáltalán nem voltak nomádok, ezért sokan itt inkább a "nomád- nomadikos" szót hibásnak tartják és talán egy trák törzsnevet kellene itt olvasni - HG] származó férfi, aki nemcsak nagyon bátor és erős, hanem nehéz sorsához képest feltünően értelmes és művelt ember volt, inkább görög, mint nomád. Mint mondják, amikor Rómába vitték a rabszolgavásárra, álmában kígyó tekerőzött arcára, és vele egy törzsből származó felesége, egy jósasszony, aki be volt avatva a dionüszoszi misztériumokba, ezt úgy értelmezte, hogy a kígyó nagy és félelmetes hatalmat jelez, de szerencsétlenséget is hoz Spartacusra. Ez az asszony akkor is vele volt, és most is követte a szökésben."

(Plutarkhosz: Crassus. In: Párhuzamos életrajzok I. Bp.: Magyar Helikon, 1978. p. 876 )

Ha valaki látta a sorozat első évadját, amely ugyebár a szökés sikeréig vezeti a történet fonalát, akkor felismerhet néhány feltűnő elemet, ami megjelenik a filmben:

- Spartacus felesége, aki ért a jósláshoz (bár a sorozatban meghal a szökés előtt, Batiatus öleti meg, és ő az aki álmot lát, nem Spartacus)

- A forrás csak közvetlenül, nem megnevezve jelzi a gladiátorok másik két vezetőjét: Oinomaiust és Crixust, akik a filmben is jelen vannak.

- A filmben Spartacus trák, aki görögös fegyverzetben egy római segédcsapat katonájából lesz rabszolga

Ugyanakkor érdekes ellentmondások vannak a film és Plutarkhosz között: ott néhány tucat gladiátort tart csak Batiatus, az antik író szerint nagyüzemi gladiátorképzés folyt Capuában, hiszen 200-an akartak szökni. Spartacus feleségéről meg már szóltam.

Gladiátorok a Zliten-mozaikon. Középen jobbjában lándzsával, balján kicsi kör alaku pajzzsal (parmula) egy thraex

A következő forrás Spartacusról Appianos, a Kr.u. II. században alkotó görög történész. Kiváló "Római történelem" című műve sajnos csak részben maradt fenn, de így is értékes forgácsokat ad a rabszolgavezér életrajzához:

[XIII. 539-] "Ebben az időben Itáliában a Capuában előadások céljára képzett gladiátorok egyike, Spartacus, egy thrák származású férfi, aki egykoron római katona volt, de szökése és fogságba esése után eladás révén a gladiátorok közé került, mintegy hetven társát rávette, hogy inkább a szabadságért vállaljanak veszélyt, mintsem azért, hogy az előadásokon látványként szolgáljanak. Segítségükkel leütötte az őröket és elmenekült. Útközben egyes járókelőktől husángokat és kardokat raboltak, s ezekkel felfegyverkezve a Vesuvius hegyre menekültek. Itt Spartacus számos szökött rabszolgát és egyes, szabad földműveseket is magához fogadott, s a szomszédos földeken portyázott, Oinomaos és Krixos nevű gladiátortársait pedig alvezéreivé tette. Zsákmányukat egyenlő arányban osztották szét, és így hamarosan nagy tömeg csatlakozott hozzájuk. Először Varinius Glabert küldték ellene, majd Publius Valeriust. Ezek nem szervezett seregekkel, hanem hevenyészve, innen-onnan összetoborzott emberekkel támadtak rá. A rómaiak Spartacus vállalkozását ugyanis még nem tartották háborúnak, hanem afféle rablótevékenység jellegű rendzavarásnak."

(Appianosz: Róma története. Bp.: Osiris, 2008. p. 520-521)

Sallustius Crispus történeti műve sajnos nem maradt ránk (ellentétben más alkotásaival), csak más írók idéztek tőle, így maradtak fenn töredékek írásából.

"Spartacus a gladiátorok vezére és 74 közülük kitört a ludusból és a római nép nehéz csatákat vívott velük."

Még két részlet maradt fenn tőle, de ezek most nem tartoznak a témához egyelőre. Érdekes, hogy az eddig felsorolt írók mindegyike más-más számú megszökött gladiátorról tesz említést, de a különbségek nem jelentősek: 70-74-78 fő.

Titus Livius a nagy római történetíró is megírta a rabszolgaháború eseményeit, ám a sors ezekkel a sorokkal is könyörtelenül elbánt, nem maradtak ránk. Mindössze a kivonatait ismerjük, amelyekből a következőket tudhatjuk meg a háború kezdetéről:

[95. könyv] "Hetvennégy gladiátor megszökött Lentulus Capuai gladiátoriskolájából, nagyszámú rabszolgát, szegényt és foglyot gyűjtöttek maguk köré és háborút kezdtek Crixus és Spartacus vezetésével, majd legyőzték Publius Varenius praetort és helyettesét Claudius Pulchert."

(Livy, Periochae 95. Online kiadása: itt.) 

Liviust kivonatolta Eutropius, így az ő Breviariumának Spartacusra nézve nincs külön forrásértéke, de azért olvassuk el mit írt:

[VI.7.] "Italiában váratlanul új háborúság támadt, ugyanis hetvennégy gladiátor - Spartacus, Crixus és Oenomaus vezetésével kitörve a capuai iskolából - megszökött, és Italiában bolyongva semmivel sem könnyebb háborút szítottak, mint amilyet Hannibal indított."

(Eutropius: Róma rövid története. Bp.: Helikon, 2003 p. 46-47)

Hetvennégy gladiátorról ír az ókor végén alkotó keresztény Orosius is:

"A város alapítása utáni 679. évében, Lucullus és Cassius konzulsága alatt hetvennégy gladiátor Capuában megszökött Cn. Lentulus gladiátroiskolájából. Ezek a gall Crixus és Oenomaus, illetve a thrák Spartacus vezetésével rögtön a Vesuvius-hegyet szállták meg; onnan kitörve Clodius praetornak, aki ostromzárral vette körül őket, a táborát bevették és őt menekülésre kényszerítve mindent zsákmányul vittek."

(Peulus Orosius: Világtörténelem hét könyvben a pogányok ellen. Máriabesnyő, 2019. 211.o.)

Már-már meggyőznénk magunkat a 74 kitörő gladiátor elfogadása mellett, de olvassunk bele egyik kedvenc római történetírómba, a Pannonia históriája szempontjából amúgyis kulcsfontosságú Velleius Paterculus Róma története (Historiae Romanae) című munkájába:

"Miközben folytak a harcok Hispániában Sertorius ellen, a capuai gladiátoriskolából Spartacus vezetésével megszökött hatvannégy rabszolga. Fegyvert zsákmányoltak a városból, és kivonultak a Vezuv hegyére, számuk napról-napra növekedett, és számos súlyos csapást mértek Itáliára."

(Velleius Paterculus: Róma története. Szeged: Lectum, 2007. p.71)

És még mindig van teljesen más anyagból dolgozó forrásunk, Florus ugyanis így írja le az előzményeket és a kitörést:

[II.8.3] "Spartacus, Crixus és Oenomaus kitörtek Lentulus gladiátoriskolájából harminc vagy több társukkal és megszöktek Capuából. Amikor rabszolgák álltak zászlóik alá, hamar összegyüjtöttek tízezer embert és azok akik eleinte csak menekülni akartak, most már bosszút akartak állni. Mindenekelőtt a Vezúv hegye vonzotta őket (mely éppen ilyen szörnyeknek való)."

Szóval, összeolvasva a forrásokat, láthatjuk, hogy a filmsorozat készítői időnként merítettek azokból, időnként azonban a korunk klasszikusa, a rasszizmus elleni harc erőt vett a tényeken... Így lett Oenomausból afrikai, holott a források gallnak tartják. Az ilyen ostobaságokról igazán leszokhatnának. Miért nem kerestek egy olyan személyt, akit a források nem ismernek és tették meg hősnek? Mégiscsak gátlástalanság a tények meghamisítása! A történészek dolga nem mindig egyszerű, mint látható azt sem tudjuk valójában, ki volt a gladiátoriskola vezetője: Batiatus vagy Lentulus. Bármennyire is azt hiszik néha, hogy mindenki ért a történelemhez, ez téves. Ugyanúgy mesterség, mint az orvostudomány, vagy a kémia: meló, meló és meló. Ráadásul a kutatáshoz felhasználható anyag néha korlátozott.

Mindemellett a sorozat nem rossz, jobb, mint a Borgiák, vagy a Tudorok legalábbis számomra.

Trák gladiátor egy Dunaszkcsőn talált vakarókésen (strigilis)