Amikor a kicsi Portugália nagy lett - Robert Crowley: Hódítók (könyvajánló)

Roger Crowley: Hódítók

Hogyan kovácsolta össze Portugália a történelem tengeri világbirodalmát

Budapest: Park, 2019
Fordította: Hegedűs Péter
501 oldal

„Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,

Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,

Mely csókolódzva hal meg.

A méz is csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.” 

(William Shakespeare: Rómeó és Júlia)

Robert Crowley különleges történetmesélő. Eredetileg nyelvész és irodalmár, így képes volt arra, amire sok történelemprofesszor sohasem lesz: úgy festeni le egy történelmi korszakot avagy eseményt, hogy az világos, közérthető és ráadásul szórakoztató is legyen egyszerre. Ez persze a „tudományosság” rovására megy, de aki ismeretterjesztő köteteit olvassa, aligha fogja zokogva követelni a folyamatos hivatkozást és a jegyzetapparátust. Crowley elsősorban a tenger iránt vonzódik, könyveiben a tengeri birodalmak életét követi, így írt már a Velencei köztársaságról, Bizánc 1453-as elestéről, és a török-spanyol tengeri vetélkedésről a XVI. században. Most Portugália következett, amely mind közül talán a legmegdöbbentőbb történet, olyannyira, hogy csaknem a fantasy határait súrolja, s a mégis valóság volt egykor. 

Az utóbbi évtizedekben a spanyol és portugál felfedezőknek, hódítóknak nincs túl jó sajtójuk (ami aztán ilyenekhez vetet: lásd itt!). Még sajátjaik is hajlamosak úgy kezelni ezeket a bátor férfiakat, mint akik csak rosszat, szenvedést és halált hoztak a világra, sőt hobbijuk volt a mindennapos vérfürdő, ámbár ők maguk egyértelműen jónak hitték cselekedeteiket. Ezek a politikai törekvések, félremagyarázások a jelenben azonban teljesen történelmietlenek, és bár magam is indiánregényeken nőttem fel, s rendkívüli szomorúsággal tölt el, ha mondjuk az észak-amerikai törzsek sorsára gondolok, ez azért egy rendkívül leegyszerűsítő gondolatmenet. A portugál és spanyol konkvisztádorok nem voltak rossz emberek, de legalábbis semmivel sem voltak rosszabbak, mint saját koruk emberei más országokban, vagy akár a mi magunk itt és most. Természetesen önnön szemléletük és világlátásuk korlátai határolták be szempontjaikat és tetteiket, de ez mindig így volt és lesz. Ne feledjük el azonban, hogy az elképesztő teljesítmények nélkül, amiket az ibériai tengerészek produkáltak a XVI. században, teljesen más történelmünk lenne, s Európa sem lenne az, ami. Tökéletesen hiteltelen az a nézet is, amely gaz gyarmatosítókról és ártatlan vademberekről ábrándozik. Rousseau „nemes vadembere” sosem létezett - elég ehhez elolvasni Harari Sapiens-ét -, puszta fantazmagória. Afrika esőerdőiben, szavannáin vagy a távol-kelet dzsungel borította partvidékein portugálok nélkül is véres háborúk dúltak. A luzitánok ellenfelei sokszor maguk is rabszolgakereskedők, fejvadászok voltak, akik ugyanolyan kegyetlenséggel léptek fel ellenségeik ellen, mint a portugálok. Csak kevésbé határozottan és eredményesen. 

Félelemmel vegyes csodálattal olvastam a sorokat Crowley-nál Vasco da Gama, Alfonso de Albuquerque, Francisco de Almeida bátorságáról, eltökéltségéről és a mai kortól tökéletesen eltérő moralitásáról. Egyszerre vívtak szent harcot az Iszlám ellen - segítve közvetve hazánk harcát a török ellen -, küzdöttek hazájuk és királyuk dicsőségéért és persze saját erszényük megtöméséért, s mindezt legtöbbször teljesen gátlástalanul. Mert lehet gazembereknek tartani ezeket a sokszor valóban elképesztően könyörtelen férfiakat, de azt a bátorságot nem lehet nem elismerni, amivel nekivágtak az ezer veszélyt rejtő óceánnak, s néhány száz emberrel milliós birodalmakat igáztak le. Olyan világ volt ez, ahol a hajók élettartama alig pár év volt, és a tengerészeké talán még annyi sem. És még az is nagyon leegyszerűsítő, ha csak ennyit nézünk ki belőlük! Duarte Pacheco Pereira például egyszerre volt tengerész, hadvezér, földrajztudós, kozmográfus és természettudós, aki Brazíliától a Maláj-félszigetig járta a tengereket, s közben térképeket rajzolt, szélességi fokot számolt, leírta az indiai árapályok jellegzetességeit, és értekezést írt a csimpánzok eszközhasználatáról... 

Elképesztő már maga a tény is, hogy a másfél millió lakosú Portugália 10 ezer kilométer távolról(!!!) néhány száz - nagy ritkán 1000-1500 - harcossal háborút vívott a 200 milliós lakosú India államai ellen, és hatalmát ki is terjesztette rájuk! Ezt nem magyarázhatja egyedül a fegyverzetbeli különbség, hiszen az Oszmán birodalom és India egyáltalán nem volt e téren túlságosan elmaradva! A szívós eltökéltség, amivel ezek a keményszívű és edzett hajósok bírtak, minden akadályt elsöpört. Crowley könyve e bámulatos teljesítménynek adózik, bemutatja az időszakot, amely India 1498-as elérésétől 1521-ig, I. (szerencsés) Mánuel király haláláig tartott. A könyv nagyon olvasmányos - két laza délután elolvasható -, a felhasznált irodalom jó támpont további kutatásokhoz a laikusok számára, s még egy név- és tárgymutatót is kapunk. Ennél jobb kezdet pedig nem kell! E téma amúgy is meglehetősen alulprezentált a magyar ismeretterjesztő irodalomban, s pláne az utóbbi évtizedekben ritkán szenteltek könyveket a földrajzi felfedezések korának. A fűszerek utáni hajsza, a keresztes háború iránti eltökéltsége tette naggyá Portugáliát. Ahogy a nagy költő Luis de Camoes is megírta: „Ha a világ nagyobb lett volna, a portugál kalandorok akkor is felkeresik minden zugát.”A portugál világbirodalom aztán amilyen hirtelen emelkedett fel, olyan hirtelen bukott alá, és bukása is ott indult, ahol annak idején elkezdődött az aranykor. 1578-ban Marokkóban a Három király csatájában az addigi legnagyobb portugál hadsereg teljes vereséget szenvedett, s maga a portugál uralkodó, I. Sebestyén is életét vesztette. 

A kötet Crowley korábbi magyar kiadásaihoz hasonlóan védőborítós kötött kiadásban jelent meg, amely elég jó minőségű. Azt mondjuk sosem szerettem, ha a védőborító alatt - amely bizony, eltűnhet, megrongálódhat - csak egy színtelen borító van, és sajnos most is ez a helyzet. Tipográfiailag érdekes a kiadás, a betűtípus kissé vékony, halovány, de szép (talán ránézésre Garamond). A fordítás gördülékeny, jó olvasni a magyar sorokat is, és nem emlékszem anakronizmusra a szövegben, ami történelmi ismeretterjesztő köteteknél elő szokott azért fordulni. Szép és jó kiadás ez. 

Összegzés: 

Egy remek könyv, érdekes témáról, amelyet bárki kezébe vehet úgy is, hogy semmit sem tud Portugália történetéről, vagy a földrajzi felfedezésekről és a korai gyarmatosításról. Ajánlott a témában való elmerülést ezzel kezdeni, mert bizonyosan nem fog csalódni az érdeklődő, hisz telis-tele jó történettel, érdekes karakterrel. Természetesen az ismeretterjesztő stílusnak megvannak a korlátai, de a magyar piacon így is bátor és helyes döntés volt kiadni ezt a Crowley könyvet is. 

Pontszám:

Kilenc karavella a tízből. 

9/10 pont 

Könyvkritika: Szigetvár 1566. évi ostromának igaz története

Szigetvár 1566. évi ostromának igaz története

Bp.: MTA BTK, 2019

Összeállította: Fodor Pál

210 oldal

3490,-Ft

Ellentétben azzal, ahogy néha a blogomat olvasva tűnhet, jobban szeretek jó könyveket olvasni, mint rosszakat, bár utóbbiakból kétségtelenül szórakoztatóbb kritikákat lehet írni. Még élvezetesebb olyan témából olvasni jó szakkönyveket, amely megragadja a fantáziámat, s amely új aspektusból, a legújabb kutatások alapján ír meg egy izgalmas epizódot a magyar história eseményekben igencsak gazdag századaiból. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Történettudományi Intézete évek óta rendkívül nívós kiadványok sorával látja el a történelem iránt érdeklődő igényes olvasókat, s most a kora újkor témájában gazdagodtunk egy újabb gyöngyszemmel. Három éve Zrínyi emlékév volt, s magam is tartottam előadást Szigetvár 1566-os ostromáról. Sajnos akkor még sokkal szerényebb bibliográfiára támaszkodhattam annak összeállításakor, hiszen azóta kijött Zrínyi Miklós (itt Zrínyin természetesen a „szigetvárit” értjük végig majd) első modern életrajza, majd egy kiváló, ám pofátlanul drága (106 Euró/33400,-Ft) – mármint magyar szinten, mert a Brill kiadónál még ez sem eget rengető – angol nyelvű tanulmánykötet, s most pedig az elemzés alá vett hadtörténeti munka. Megjegyzésként még annyit, hogy a Sziget 1566-os ostromát bemutató könyv előzménnyel bír, 2016-ban jelent megy ugyanis, a kevésbé ismert, ám sikeresen visszavert 1556-os török támadásról szóló kiadvány.

A Szigetvár 1566. évi ostromának igaz története – szerintem meglehetősen rossz – címen megjelent mű a kiváló turkológus Fodor Pál előszavával nyit, amelyben a történész röviden összegzi a témában megjelent új kutatásokat, s elmondja miért is volt szükség erre a kötetre. Fodor sorai egyszerre tragikusak és bíztatóak. Tragikusak, mert szomorú, hogy mennyire háttérben volt a téma az utóbbi 100 évben, s bíztató, mert láthatóan a magyar kutatás mostanra felnőtt a nemzetközi színvonalhoz. A 2016-os emlékév lehetővé tett egy nagyszabású konferenciát is Pécsett, amelynek anyaga idén jelent meg (ez a Brillnél megjelent, már említett tanulmánygyűjtemény).

Ezután következik Kelenik József tollából a kötet értékét meghatározó tanulmány, amely csaknem 100 oldalon mutatja be a vár ostromát. Azt gondolhatnánk, hogy ebben nagy újdonság nem lehet, ám gyorsan kiderül, hogy az ostrom eseményeinek elmúlt 100 évben történt rekonstrukciói jelentősen elszakadtak a legfontosabb forrásoktól, s sokszor teljesen összekavarták a történések láncolatát. A legjobb összefoglalás a szerző szerint eddig 1865-ben jelent meg még Salamon Ferenctől! Kelenik rekonstrukcióját a térinformatika által életre keltett 1566-os vár modelljére, a korabeli török miniatúrákra (amelyeket olyanok rajzoltak, akik ott voltak az oszmán táborban), s írott forrásként elsősorban Cserenkó Ferenc beszámolójának fennmaradt változataira alapozza. Cserenkóról azt kell tudni, hogy ő az egyetlen olyan túlélője az ostromnak, aki fogságból való szabadulása után megírta a történteket, s mint Zrínyi kamarása (ma inkább komornyiknak neveznénk az állását) nagyon precíz beszámolót adhatott ura utolsó napjairól. Kelenik bemutatja a vár és város erődítéseit, amelyet ma már igen nagy pontossággal ismerünk, elmagyarázza mely nehézségekkel járt annak bevétele, s melyek voltak a gyengeségei. A történész rendkívül ügyesen nyúlt a témához, s úgy mutatja be a hadi történéseket, hogy szinte érezzük a puskapor szagát. Azt hiszem ennyire jól még nem sikerült soha megragadni egy XVI. századi ostrom valóságát, s ez annak köszönhető, hogy Kelenik szemléletesen, ábrákkal támogatva, ugyanakkor világosan mondja el, miért is volt annyira reménytelen harc, amelyet Zrínyi a halállal is dacolva bevállalt. Ez a török hadsereg elképesztő profizmusa, óriási ereje és tapasztalata miatt volt így, s nem utolsó sorban hatalmas emberanyaga és logisztikai fölénye miatt. Avatatlan olvasónak is rögtön világos lesz olvasva a sorokat, hogy a korabeli háború rendkívül kemény feladatokat követelt meg a katonáktól, s az Egri csillagok film rohamozó törökök tömege pusztán a rendezői fantázia szüleménye. A XVI. századi ostromműveletekben az ásó és fegyver együtt döntött, az emberek ugyanúgy a föld alá menekültek a fentről osztott halál elől, mint 1914-18-ban. Ennyire plasztikusan szerintem még nem mutatta be magyar hadtörténész a kor koszos, sáros küzdelmeit a hazáért és az egyéni túlélésért. Nagy tanulság az is hogy bizony a régi irodalom ismerete (XVI-XIX. század) nem kispórolható a történészek részéről, mert míg a korban egy tüzér mindennapos tudományának része volt, hogy egy ágyúgolyó mondjuk milyen mélyen hatol be egy földsáncba, ma ezeket már nem tudjuk. Kelenik sok XVII-XVIII. században az ostromlásról írt szakkönyvet lapozott fel, hogy bemutassa, miként is kell elképzelni egy valódi ostromot, s milyen elméleti háttérrel jelölték ki a támadási irányokat. A kötet 101. oldalán lévő képet látva szinte szemünk elé tárul Szigetvár 1566-os szörnyű-nagyszerű képe. Itt kell megemlíteni a Pazirik Informatikai Kft. 3D-s rajzait, amelyek nagyban hozzájárulnak a kötet magas színvonalához.

A kötet a tanulmányt követően Cserenkó Ferenc ostromleírásának három változatával folytatódik. Elsőként az eredeti horvát kéziratról készült fordítást olvashatjuk Tomek Iván és Sokcsevits Dénes jóvoltából, majd az 1568-ban nyomtatásban Budina Sámuel révén már megjelent latin (ford.: Petneházi Gábor) és német (Kelenik József) változat magyarítását. Ezek megjelenítése nagyon is indokolt volt, hiszen az eddig megjelent fordítások pontosításokra szorultak ilyen vagy olyan okokból. Az egyetlen, ami miatt kicsit hiányérzetem van, hogy talán jó lett volna eredeti nyelven is olvasni őket, de igazán nem lehetek elégedetlen.

A kötetet akadémiai kiadványnak megfelelően mutatók egészítik ki (képjegyzék, személynév- és földrajzinév-mutató).

A kötet külsőre az 1556-os ostromról készült könyvre nagyban hasonlít, kissé szomorkás földszíne jól harmonizál a tartalommal, és minden szempontból praktikus kiadás. A lapok szinte fotópapír minőségűek, ami kell is a sok ábra, metszet és rajz miatt. Nem tudok rajta fogást találni. Igaz, nem is érdemes, ez egy fantasztikus kötet, amely méltó módon mutatja be a 450 éve hazánkért elesett katonák hősiességét.

Értékelés:

Kilenc félhold a tízből.

9/10

Összecsapás ménfőnél 1566-ban

Összecsapás Ménfő alatt 1566 június 14-én

Még a „Sziget a viharban” című előadásomra készültem január végén, amikor nem csekély meglepetésemre – már nem először – Ménfő nevébe botlottam Istvánffy magyarokról írt krónikájában az 1566-os év eseményeit olvasgatva. Rögvest el is határoztam, hogy gyorsan kikeresek erről minden hirtelenjében rendelkezésemre álló forrást, hogy írjak róla egy kis összefoglalót azok alapján. Ebből lett egy a februári Hegyalja újságban megjelent cikkecske – némi moralizálással, melyet nem tudtam megállni, hogy ne kerüljön bele –, amelyet majd szintén felteszek a blogra. Most azonban, négy forrást - melyek nem levéltáriak, így bőven finomításra szorulnának egy igazi kutató által, aki eljut Bécsbe - elemezve próbálom megállapítani, mi is történt Ménfő községnél 1566. június 14-én. A ménfői összecsapás Várpalota török ostromának (június 5-14) következménye volt, mely során Arszlán budai beglerbég (pasa) megpróbálta elfoglalni a híres magyar vitéz, Thúry György által védett várat. Palota két fontos török erőd Veszprém és Fehérvár között feküdt, ezért kellemetlen tüske volt a hódoltság testében. Először nézzük, milyen leírásokra bukkantam az otthoni könyvtáram gyors átböngészésekor:

Forgách Ferenc jeles történetíró, bár beszámol Palota ostromáról, sajnos nem említi a ménfőnél történt összecsapást. Ellenben bátyja, Forgách Simon láthatóan többlettudással bírt, melyet Forgách kéziratának pécsi kódexébe saját kézzel jegyzett fel:ⁱ

„Ott volt, s fő volt abban a hadban gróf Eck,ⁱⁱ gróf Helfestainⁱⁱⁱ is, és Claus von Haldstat,^iv 12 ezer német gyaloggal, azaz két regimenttel, és úgy indultak Palota segítségére. Thúry György nem volt sebesült. De a török immár, azaz Arszlán basa elment alóla [azaz Palota alól], mely elmenetel úgy történt, hogy kiküldte Palota alól a táborból Arszlán basa csatára a tatai kalauzt, Deli Lufftit, Győr felé nyelvet fogni. És hajtatott gróf Eck Csallóközból közel 200 vagy 300 kocsit, hogy azokon vesszőt, karót hordjanak, mert hogy még nem volt kész a győri épület [azaz a győri vár]. És hogy a kocsik a Bakonyba mentek, német és magyar gyalogok Győrről mentek velük őrizet okáért. Deli Luffti rájuk ütött, de azok lövésekkel oltalmazták magukat, és elment, nyelvet nem fogva. Éjjel a pasához jutott a palotai táborba, és azt mondta, hogy széle, hossza, száma nincs, amennyi kocsira ütött, akik a vár [azaz Palota] segítségére mennek. A pasa az éjszaka elszaladt, futva ment, sátorokat, élést, szerszámot ott hagyva, [és] még tarackot is egyet.”

Palota vára a XVII. században, festmény W. Dillich metszete alapján
(www.szigetvar.hu)

Rá támaszkodva a nagy magyar történetíró, Istvánffy Miklós így írt históriájában:^v

„Immár tized napja a hiábavaló várvívásnak^vi elmúlt vala, midőn [Arszlán pasa] haragjában s búsultában egy néminemű Deli Luftit,^vii tatai besliák^viii agáját (kik egy-egy lóval zsoldfizetésen vadnak), s ki az Bakony s Vértes erdeiben és Győr s Pápa felé az köz- s általutakat igen jól tudja vala, magához hívatván Győr felé küldé s negkémleté, ha Thurynak s az megszállottaknak valahonnét segítségek menne-é? Ki Szent Iván havának^ix 12. napján 40 társaival azon éjjel Ménfő falunál,^x nem messze Győrtől lesben szálla, s történék Thurynak s az palotaiaknak szerencséjére, hogy Eck zu Salm gróf,^xi kihez még az német válogatott seregek el nem érkeztenek vala, háromszáz szekeret hozván a Duna szigetéből, mely Csallóköznek mondatik, faeszköz-vágatni az győri bástyák épületi szükségére azok felé az erdők felé küldené, nem tudván azt, hogy Lufti azokban lappangana. S mindeneket négy-négy puskás vitézzel az ellenségnek (ha valaki történet szerént, azmint meg is történék, rájuk ütne) háborgatásától megoltalmaztatni parancsolna. Mikoron közelebb mentenek volna, Lutfi az lesből kiugordván az magyar- s németekkel elég puskásokra akada, kik vele mindjárást keményen harcolának. S midőn Lufti s az ellenség az szekerek s taligák rendit s az puskásokat mindenekről leugrándozni s zászlókat emelvén harcnak sietve menni látta, és senkit bennek el nem foghattanak volna, kitől valami bizonyost értekeznének, vélvén mind az egész hadat ott jelen lenni, oda, azhonnét jöttenek vala, Arszlánhoz száguldva visszamenének, s hogy az ellenség jelen volna és sietségnek okáért az gyalogságot szekereken hordozná, s nem messze volna, félelmesen megmondák.”

A számok esetében úgy tűnik más forrásokkal dolgozott Verancsics Antal, aki szintén leírást ad Palota ostromáról. Noha nyilvánvalóan ugyanarról az összecsapásról ír, helyszínt nem ad meg, és a nála szereplő számok is más forráson alapulnak:^xii

„A budai Arszlán basa megszállta Palota várát, mintegy ötezer törökkel, és sok számtalan köznéppel, kik fát hordtak, hogy az árkot megtöltsék, s tíz ágyúval törette [a falakat], de semmit neki nem árthatott.

A mindenható Úristen félelmet vetett rá, valami köznép, kik a Bakonyba fáért mentek Győr szükségére - 100 szekérrel -, ezt a török strázsa meglátta, megfutott Palota alá, a basát elijesztette, hogy mivel a német császár minden erejével megy [ellene]; az Úristen a basát megrettentette, éjjel elszökött Palota alól, az ágyukból valamennyit elvitt, valamennyit otthagyott, 44 tonna port, golyóbisnak sokaságát, sátort, lovat, hadakozó szerszámokat, [s] nagy szégyenvallással ment Székesfehérvárra.”

Van egy késői, de a történészek által nagyra becsült forrásunk is az ominózus összecsapásról, Hieronymus Ortelius Chronologia című műve.^xiii Igaz magáról a csetepatéról nem mond semmi különöset, viszont elmondja, hogy a Győrből délre induló német csapatot György, Helfenstein grófja vezette. Emellett szerinte 90 szekérből állt a karaván, melyet 12 válogatott német zászlóalj védett 900 fővel, és némi lovassággal. Ezt nem fordítom le, az idegesítő gót betűk, illetve a régi németben való járatlanságom okánál fogva.

Mindezek alapján a következően rekonstruálhatóak a történtek:

Arszlán pasa, Palota elhúzódó ostromának biztosítására kémeket küld a Győrből várt felmentő sereg megfigyelésére, így a térséget jól ismerő Deli Lufti tatai agát küldi ki 40 tatai besli lovasával. A csoport Ménfőnél foglal figyelőállást, ahonnan ellenőrizhették mind a Győr-Pápa, mind a Győr-Csesznek útvonalat. Mivel a Bécs felől érkező német csapatok fő gyülekezési pontja Győr, a magyar helyi erőké Pápa volt, így a kettő egyesülése ezeken az utakon át volt csak lehetséges Pápánál, vagy esetleg Veszprémnél. Utóbbi volt kevésbé valószínű, hiszen a veszprémi vár török kézen volt. Így logikus volt Luftiék által a Győr-Pápa út szemmel tartása. A források azt is elárulják, hogy feladatuk a német hadak mozgásának megfigyelése mellett a „nyelvfogás” volt. Azaz olyan foglyot kellett szerezniük, akit kihallgatva értékes információkat tudnak szerezni az ellenségről. Ezt Luftiéknak nem sikerült megoldaniuk. Úgy tűnik, Salm gróf csapatai kellően fegyelmezettek voltak, és nem kószáltak magányosan a környéken. Június 14-én a török őrszemek mozgást észleltek a Győr-Pápa úton. Dél felé mintegy 90-100 szekér haladt, úgy tűnik látszólag nem nagy fedezet mellett. A karavánt György, Helfenstein grófja vezette, céljuk a győri vár erődítéséhez szükséges faanyag beszerzése volt a Bakonyból. A győri vár kiépítése éppen ezekben az években zajlik, ekkor alakul ki a fülesbástyákkal védett modern erődítmény, amely Bécset hivatott fedezni. Luftiék valószínűleg alábecsülték a szekéroszlop védelmi erejét, vagy úgy gondolták, hogy így is képesek lesznek a kíséretből elfogni valakit, „nyelvnek”. Arról nem tudhattak, hogy a szekereket 1000-1200 katona védi, akiknek java a szekereken ülő puskás gyalogos volt.^xiv Lufti lovasai rátörtek a lassú oszlopra, ám annak reakciója igen heves védekezés volt, a puskások miatt valószínűleg megközelíteni sem tudták a szekereket, nemhogy nyelvet fogni. Így Lufti, úgy tűnik félreértve a helyzetet azt a következtetést vonta le, hogy ez a fáért induló csoport már a Palota felmentéséért induló keresztény sereg részét képezi, és a gyorsabb haladás érdekében azok még a gyalogosaikat is szekerekre ültették. Látván, hogy csapata veszélyben forog, és fogoly ejtésére nincs remény, feladatának egy másik részét tartotta időszerűnek, azt, hogy jelezze pasájának, az ellenség megindulását. Az összecsapás nem lehetett túl későn, hiszen még aznap bevágtattak lovasai a Várpalota alatt táborozó – és azt még mindig sikertelenül támadó – oszmán táborba. Arszlán budai pasa pedig azonnal döntött a megszállás félbeszakításáról, amelyet kissé túl buzgón hajtott végre, mivel sok felszerelés maradt a vár alatti síkon. Ugyanakkor Lufti csapata tévedése ellenére mégiscsak igaz hírt hozott, hiszen a felmentősereg végül elindult és 16-án valóban Palota alá ért. A ménfői összecsapás pedig következményeiben a palotai vár felmentését hozta el. A keresztény seregek ezt követően ellentámadásuk során elfoglalták Veszprémet, majd Tatát, így az 1566-os év jól indult a magyarság számára. Sajnos a folytatás már nem volt ilyen szerencsés.

Győr vára a XVI. század végén, színezett metszett Braun-Hagenberg:
Civitates orbis terranum című művéből. 

Jegyzetek:

iForgách Simon jegyzete öccse történeti művéhez: Ghymesi Forgách Ferencz nagyváradi püspök magyar historiája, 1540-1572. (MHHS 16.) Közli: Majer Fidél. Pest, 1866. p. 309. Egyszerűsítettem a korabeli nyelvezetet, az érthetőség kedvéért.

iiEck Graf zu Salm, győri főkapitány 1560-1574. Lásd: Pálffy Géza: Kerültei és végvidéki főkapitányok és főkapitány-helyettesek Magyarországon a 16-17. században. In: Történelmi szemle, 1997. 2. sz. p. 257-288

iiiGyörgyről (Georg), Helfenstein grófjáról nem sikerült pontos adatokat megtudnom egyelőre. Nyilvánvalóan a Helfenstein grófok családjának egyik tagja.

ivRóla végképp nem tudok semmit.

vIstvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája Tállyai Pál XVII. századi fordításában. I/2. Bp.: Balassi, 2003. p. 392-393

viAzaz Várpalota ostroma, melyet június 5-én kezdtek meg a hudai pasa csapatai.

viiAz eredeti latin szövegben: „Luphtim quendam cognomine Delium”. Lásd: Nicolai Isthvanfi: Historiarum de Rebus Ungaricis. Coloniae Agrippinae, 1622. p. 465

viiiA besliák, azaz beslik könnyűfegyverzetű lovasok voltak.

ixAz általam használt XVII. századi magyar fordításban Szent Iván hava áll, de az eredeti latinban is június van.

xA latin eredetiben: „Memphonem vicum”, Historiarum de Rebus Ungaricis, p. 465.

xiA használt köteteben Salmy gróf Ecchius áll, de kicseréltem az egyértelműség végett a helyesre.

xiiVerancsics Antal összes munkái II. (MHHS 3.) Közli: Szalay László. Pest, 1857. p. 112-113 Az általam írt szöveg szintén némileg modernizált a könnyebb érthetőség kedvéért.

xiiiOrtelius Augustanus, Hieronymus: Chronologia oder Historische Beschreibung... Nürnberg, 1602. Az általam használt reprint kiadása: Budapest: Pytheas, 2002. p. 33r

xivOrtelius 900 német gyalogosról és ezenfelül lovasokról ír, míg Istvánffy 300 szekéren 4-4 puskás német és magyar gyalogról ír, így a kettő elég szépen harmonizál, akkor is, ha a szekerek számában nagy a különbség.

Kassa város fegyverei 1557-ben

Ma egy a Történelmi Tárban talált kassai fegyverleltárt tennék közzé, talán nem a legprofibb fordítással, de tele jó szándékkal, mert nem tudok róla, hogy magyarra is lefordították volna valaha. De még az is lehet. Mindegy, érdekesnek szerintem érdekes. A leltár éppen a török háborúk közepén van, már túl vagyunk a közeli Eger hősies megvédésén, de még é a „szigetvári”l Zrínyi Miklós, mikor egy évvel a nagy tűzvész után összeírják a Kassa városában lévő hadi eszközöket. A város fegyverzetének nagy része a polgárok tulajdona, de van már itt I. Ferdinánd által küldött lőpor és ágyú is, hiszen ebben az időben még nem volt biztos, hogy Kassa, Eperjes, vagy Bártfa a Királyi Magyarországhoz, vagy az Erdélyi fejedelemséghez tartozik majd.

XVI. századi lövegek. (1. dupla kartaun, 5. Falkon vagy sólyomágyú
6. falkonéta, 7. mozsár) - wikipedia commons

                                                

Kassa inventáriuma, 1557

„Kassa összeírása ágyúkról, lőporról, golyókról, salétromról, kénről, ólomról és egyéb védelmi eszközökről 1557. szeptember 1-én.

A szenátorok házában (tanácsház)

- Egy nagy ágyú,[1] pórtáncnak [esetleg párducnak? -HG-] [az eredetiben: porthaucz] hívják, a tartozékaival - 1 db

- ehhez golyó – 220 db[2]

- két steinbüchsennek [Schtainbychsen][3] nevezett bombarda, golyói kőből készültek. Egyik a király őfelségéé,[4] a másik a polgároké – 2 db

- egy falkon,[5] őfelségétől; nincs hozzá golyó – 1 db

- Másik falkon, Nagyidáról [Naghyda] elhozott;[6] nincs hozzá golyó – 1 db

- dupla falkonéta,[7] városi – 1 db

- szerpentin [Scharfethyn],[8] városi – 1 db

- ehhez golyó – 1150 db

- városi dupla falkonéta, ágyazat nélkül – 3 db

- szerpentin, nagyidai – 2 db

- őfelségétől újonnan küldött falkonéta – 4 db

- ezekhez [lőpor] zárt mázsás[9] [hordóban] – 10 db,

- a fennmaradó 3 mázsás [hordókban] – 15 db

- városi bombarda, úgynevezett Schlange[10] – 2 db

            - Ezekhez golyó 300, amelyből 16 ólommal van bevonva.[11]

- dupla városi falkonéta – 7 db

- nagyidai szerpentin – 1 db

- Eperejesen van három dupla falkonéta, amely Kassa városához tartozik – 3 db

- felénél rövidebb szakállas,[12] városi; golyó nincs hozzá – 164 db

- lőpor ágyúkhoz: 31 hordó, összesen 20 mázsa, és még 42 font; a városé

- hat bizonytalan súlyú edény [vasa] kénnel; a városé

- hat bizonytalan súlyú edényecske [vascula] kénnel; városé

- 6 mázsa salétrom; a városé

- 54 mázsa ólom; városé

- 8 mázsa salétrom; őfelségéé

- golyó dupla falkonétákhoz; városé – 252 db

- golyó sima falkonétához; városé – 4036 db

- golyó falkonhoz, polgároké – 700 db

- golyó karthaunnak[13] nevezett ágyúhoz; a városé – 64 db

- golyó dupla szakállasokhoz – 12000 db

- golyó a „Barát”-nak nevezett ágyúhoz, amely Krasznahorkánál elveszett[14] – 188 db

- egy hosszú kötél, vontatáshoz

- Izzó lándzsa, feuerspieß [fayerspys] – 18 db

- buzogány, más néven Kolben – 6 db

- sisak, más néven sturmhauben – 10 db

A pénzverdében (In domo monetaria)

- szakállas nagyidáról állítólag – 55 db

- polgárok szakállasa – 5 db

A hentesek tornyában

- polgárok szakállasa – 2 db

- szakállas, céhé – 5 db

- golyó szakállasba – 18 db

A Csonka-toronyban

- ágyúhoz lőpor 31 hordóban összesen 82 mázsa

- ágyúhoz lőpor 22 hordóban 9 mázsa és 20 font

A Felső-kapu tornyában

- falkonéta - 2 db

- kicsi vas bombarda -1 db

- hosszú szakállas – 6 db

- közönséges [mediocres] szakállas – 39 db

- falkonétához golyó – 19 db

- golyó szakállashoz – 100 db

A takácsok tornyában[15]

- szakállas – 4 db

- bombarda, rövid, vasból, [más néven] mozsár, pattantyú – 1 db

- golyó szakállasba – 150 db

A kovácsok tornyában

- egy edény salétrom, amely 7 mázsát tartalmaz; őfelségéé

- 12 ½ hordócska lőpor, tartalmaz 34 mázsát és 73 fontot

- nyolc lőporos edény, [benne] 12 mázsa és 27 font

- újonnan készült lőpor, 10 mázsa

- rövid szakállas – 100 db

- nürnbergi [Norimbergenses][16] szakállas – 96 db

- egy üveg, gömb alakú [edény] lőporral; őfelségéé

- következő: 11 ólomdarab, összesen 17 mázsa és 80 font; őfelségéé

- közönséges szakállas – 4 db

- szakállashoz golyó – 50 db

A kisnánai vár ásatása során talált szakállas puskák.
(www.asonyomon.hu)

A kocsikészítők tornyában[17]

- szakállas – 4 db

- golyó – 50 db

A tímárok tornyában

                                                   

- szakállas – 4 db; három darab a céhé, és egy a városé

- golyó – 40 db

A szűcsök tornyában

                     

- városi szakállas – 4 db

- céhes szakállas – 2 db

- golyó – 100 db

A bőrösök tornyában

- városi szakállas – 4 db

- céhes szakállas – 2 db

- golyó – 50 db

A borbélyok tornyában

- városi szakállas – 2 db

- céhes szakállas – 2 db

- golyó – 52 db

A szabók tornyában

- városi szakállas – 6 db

- céhes szakállas – 6 db

- városi falkonéta – 1 db

- golyó falkonétához – 10 db

- golyó szakállashoz – 65 db

- fél mázsa lőpor

A fazekasok tornyában

- városi szakállas – 3 db

- céhes szakállas – 1 db

- golyó – 40 db

A vargák tornyában

- városi szakállas – 3 db

- céhes szakállas – 3 db

- golyó – 70 db

Az Alsó-kapu bástyán

- városi falkonéta – 2 db

- szakállas – 4 db

Az [ágyú]őntőházban

- újonnan öntött ágyúk, egyiket karthaunnak,[18] másikat Fülemülének [Nachtigal] hívják.

A városházán

- megégett majd megújított[19] szakállas – 13 d

- van még szakállas – 24 db

- van egyéb szakállas – 5 db

- közönséges [mediae] szakállas – 4 db

- golyók az újonnan öntött ágyúkhoz, és más ágyúkhoz, falkonétákhoz tartozó – 698 db

- van még 13 edény kénnel tele, benne 40 mázsa

- van golyó szakállasokhoz – 12184 db

- csuporba zárt tüzes eszközök,[20] melyeket tüzes csupornak hívnak [sthurm hawen], a kapitány házában 300, a városházán 20, összesen 320 db.

Leégett védművek[21]

…[22]

A Csonka-torony felső része leégett. A benne levő összes hadieszköz elégett és megsemmisült.

F. Thurzó„

Kassa városa a XVII. század elején (Braun, Georg: Civitates orbis terrarum) - wikipedia

Felhasznált irodalom:

Domonkos György: A kassai királyi hadiszertár fegyverzete és felszerelése a XVI-XVII. századi inventáriumok tükrében. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1997. 4. sz. 1-78.o.

Kalmár János: Régi magyar fegyverek. Bp., 1971.

                            

Kemény Lajos, Ifj.: Kassa fegyvertára a XVI. És XVII. században. In: Történelmi tár, 1890. 377-384.o.

Jegyzetek:

---

[1] Ekkoriban az ágyúk általános latin neve bombarda, gyakorlatilag bármilyen ágyútípus lehet. A bombardát ágyúval fordítom.

[2] Az ágyúgolyók nagy száma alapján alighanem a Párducnak nevezett ágyú nem lehetett túl nagy, amit az is valószínűsít, hogy a szenátorok házában volt.

[3] Szó szerint kőpuska, azaz kőgolyót lövő puska. Ez kisebb űrméretű ágyú lehetett, a szakállasok és a rendes ágyúk között valahol.

[4] I. Ferdinánd (1527-1564), magyar királyról van szó.

[5] A falkon vagy sólyomágyú. Ez már jelentős nagyságú 2,5 méter csőhossz körüli, 6 fontos golyókat vető löveg.

[6] 1556-ban Ferdinánd király csapatai 20 napos ostrom után foglalják el a Perényiektől. Ezután hozhatták át az egyik ottani ágyút Kassára. Az ostrom közismert Arany János: A nagyidai cigányok című költeményéből.

[7] A falkonéta kicsi, nagyjából fél kilós golyókkal tüzelő ágyú volt. Ez esetben kétszeres súlyú golyót vető ágyúról van szó (1 kg talán), ezért dupla falkonéta.

[8] A szerpentin vagy szerpentinel kis ágyúféle volt, nagyjából 0.30 kg-os golyót lőtt.

[9] Ebben a korba a mázsa az nem 100 kilót, hanem 100 fontot jelent, azaz csaknem feleakkora 56 kiló körüli.

[10] A schlangen vagy csatakígyó szintén ágyútípus. Meglehetősen nagy ágy, 18 fontos (nagyjából 9 kg) golyókat vetett.

[11] A hányaveti módon kifaragott kőgolyókat gyakran vonták be agyaggal vagy ólommal a tökéletesebb golyóforma eléréséért. Itt is erről lehet szó.

[12] Vagy rövidcsövű szakállas puskákról van szó, vagy úgynevezett aprópuskáról, amiket különféle tüzes labdákba, koszorúkba építettek be. Ez utóbbiakat gyakran régi puskacsövekből levágva készítették.

[13] A karthaun a korszak legnagyobb ágyúinak neve, rendszerint ostromokhoz használták. Rendszerint 26 kilogramm körüli golyókkal működött.

[14] 1556-ban Ferdinánd király seregei a Szapolyai János pártján álló Bebek család krasznahorkai várát is ostrom alá vették, de elfoglalni nem sikerült. Ekkor veszhetett el a Barátnak nevezett kassai bombarda.

[15] A középkori városokban egy adott céh egy adott falszakasz, torony védelméért volt felelős, ahova ők is vettek fegyvereket, élelmet. A Takácsok-tornyát tehát részben a takácsok céhe látta el felszereléssel, és róluk is nevezték el, ahogy a Hentesek-tornyánál is lehetett látni.

[16] Norimberga Nürnberg latin neve.

[17] Korábban bognárok tornyának (turri ) hívták. Lásd: Domonkos, 1997. 44.o.

[18] Itt ez nem az ágyú neve, hanem típusa. A kartaun nagyméretű réslövő ágyú volt, melyet várostromokra használtak.

[19] Vagy újraöntött, vagy az égésben csak szerelékeiben kijavított szakállasokról van szó. É utóbbira gondolnék, hiszen a tűzben leginkább a szakállasok ágyazata sérülhetett meg elsősorban.

[20] Az Egri csillagokból is ismert tüzes szerszámok egyiket, melyet a rohamozó ellenségre dobtak, vetettek. Jelen esetben dobáskor összetörő csuprokról van szó, amelyek meggyújtották az ellenség ruháját, eszközeit. Lásd a tüzes eszközökre: Kalmár, 1971. 183-188.o.

[21] Az 1556-os nagy tűzvész során Kassa védműveinek egy része is leégett.

[22] Itt leégett védművek vannak felsorolva, de nem lévén Kassa szakértője nehezen tudnám azonosítani őket, valamint ezekben nincs fegyver leírva, így kihagytam.

A magyar történelem 10 legnagyobb ostroma

Belátom kicsit hatásvadász a cím, és be kell ismerjem, tulajdonképpen nem lehet egy precíz listán leírni, melyik volt a magyar történelem tíz legnagyobb ostromművelete. Mindamellett most megkísérlem összeszedni, hogy melyik tízet lehet legvalószínűbben annak tartani. Nem nézek arányokat a védők és támadók közt, nem esélyeket saccolok, hanem szimplán a felvonult emberi erő nagyságát. És ez sem egyszerű. Míg a XVIII. századtól a magyar történelem nagy hadműveleteiben részt vevő erők nagysága rendszerint pontosan megadható (nagyságrendileg bizonyosan), addig az azt megelőző korszakokban koránt sincs így. Különösen nehéz a dolog az oszmán haderők tekintetében, ahol a források igen ellentmondásosak (a nyugati és magyar feljegyzések gyakran biztosan túlzóak), ráadásul a török hadseregben jelentős létszámú olyan önkéntes csapatrészekkel kell számolni, akiket a szultáni zsoldlajstromok nem foglalkoznak. Ezek számát Fodor Pál a XVI. század közepére nézve egy tanulmányában [1] a teljes haderő 20%-ra teszi! Ezzel egyébként a korábbi hiperkritikus, a török hadsereg létszámait nagyon lenyomni akaró kutatók számait el is lehet felejteni. Az Ottomán állam fejlődéséből következően ezeknek az önkénteseknek a számát a XV. századra nézve még többnek kell gondolnunk, míg a XVII-XVIII. századra nézve kevesebbnek. Nem véletlenül emelem ki a török hadsereg létszámának kérdését, mert bizony a listán igen nagy számmal török ostromok tűnnek fel. 

A résztvevők száma így egyes esetekben nem pontosan meghatározható. A lista összeállítása így némileg önkényes, egyes létszámok megkérdőjelezhetőek. Nem tettem be Nándorfehérvár 1440-es ostromát elegendő forrás híján, amely nagyságrendileg szintén elérhette a 80-90 ezret (a források szerint a 200 ezret is) például, amely forrásilag lehetne itt, de valószínűbb egy kisebb szám. Mindenesetre a forrásokat és a fontos hadtörténeti irodalom egybevetésével, de saját meggondolás alapján tettem sorrendet.

Nehéz volt eldöntenem, hogy mit tekintek magyar történelemhez kapcsolódó ostromnak, hiszen mondjuk a XVIII. század francia-osztrák háborúiban is jelentős magyar csapatrészek vettek részt. Ezek most ide tartoznak, vagy sem? Úgy döntöttem, önkényesen, hogy most nem. A magyar hadtörténelem részei, de a listába csak magyar várak ostromai, vagy magyarok által ostromolt erődök kerülhetnek be, illetve olyan hadműveletek, amelyben a magyar elem akár a császári és királyi seregben igen nagy volt. Úgyhogy ezek figyelembevételével alkottam meg a sorrendet, nem kerültek be Bécs oszmán-török ostromai, amelyekben vettek részt magyarok, de elhanyagolható létszámmal, viszont bekerült Przemysl ostroma, hiszen az erődváros védelmét jelentős részben magyarok adták, hogy mást ne mondjunk, az egyetlen soralakulat a 23. honvédhadosztály volt.

A lista összeszedése a már említett Bán Jánossal történt beszélgetés során ötlött eszembe, mikor arról beszélt, hogy az amerikaiak mennyire odavannak az Alamoi csatáért, mert nekik istenigazából nincsenek komoly ostromaik a történelemben, de legalábbis közel sem olyan nagyságrendűek, mint mondjuk  a Nándorfehérvár elleni 1440-es, pláne 1456-os török támadás. Lesznek meglepetések. Az 1848-49-es szabadságharcból nem szerepel a listán semmi. Nincs rajta Eger 1552-es ostroma sem, ahol a török sereg valószínűleg 50-60 esetleg 70 ezer lehetett legfeljebb (indok: nem szultáni sereg, Perzsiával folyó török háború, korábbi kemény ostrom Temesvárnál). Nagyon érdekes, hogy mennyire tömörülnek a neves ostromok a török korra. Minden ostrom ugyanis az oszmánokhoz köthető védő vagy támadó oldalról, kivéve a két XX. századi harci cselekményt.

Szóval, íme a lista, amely egyben rávilágít arra, hogy egyes helyek milyen kulcsfontosságúak katonai szempontból, korszaktól függetlenül:

10. Szigetvár 1566-os bevétele (VIII.1-IX.7.)

Teljesen közismert ostrom a magyar történelemből. Mind Zrínyi, mind II. Szulejmán számára az utolsó ütközet volt, igaz más-más okból... A létszámok ezen ostrom alkalmából is bizonytalanok, de az nyilvánvaló, hogy a szultánok által kivezényelhető erők zöme jelen volt Sziget ostrománál (egy kisebb rész Gyulát vette be). Ekkor a perzsákkal is békében lévén, minden mozdítható birodalmi csapat felvonulhatott Magyarországra. Ezért mérhetetlenül kevésnek tűnik a kétkötetes Magyarország Hadtörténete által megadott 50 ezres török haderő.[2] A korabeli források 100 ezer körülire, némelyik 300 ezerre teszi az oszmán katonák számát. A korban mozgósítható török hadsereg számából egy 80-90 ezer körüli hadseregre következtethetünk.

A védőkről sincs pontos lajstrom, a szakirodalom 2300 és 3000 közé teszi annak nagyságát.

Az ostromban részt vett összesen: 85-95 ezer fő.

9. Pétervárad ostroma, 1694 (IX.9-X.2.)

Egy alig ismert ostrom Pétervárad 1694-es török bevételi kísérlete. Az ekkor már 11 éve tartó visszafoglaló háború során az oszmánok 1694-ben ismét megpróbálják visszahelyezni a hadműveleteket Magyarország középső részére, ezért megpróbálják elfoglalni az oda vezető úvonalat lezáró kulcsfontosságú Péterváradi erődöt (a császáriak 1688-ban bevették Nándorfehérvárat, de 1690-ben Belgrád ismét török kézre került). Az erőd aljában vert tábort az ezévi osztrák fősereg, melynek létszámát a modern kutatások 35 ezerre teszik. 

Az ostromló török haderő ismételten bizonytalan, de a folyamatos háborúk miatt már nem olyan nagy, mint a háború korábbi szakaszaiban. A nagyvezír vezette sereget olyan 60-65 ezerre így is bízvást tehetjük.

Maga az ostrom sikertelen volt, de a török sereg sem szenvedett komoly károkat.

A hadműveletekben úgy 100 ezer fő vehetett részt.

8. Buda ostroma, 1686 (VI.17-IX.2.)

Egy olyan ostrom, amit mindenki ismer, jelentősége pedig aligha felmérhető. A török kiűzésének szimbolikus évszáma 1686, igaz hibásan, hiszen inkább 1699-et vagy még inkább 1717-18-at kellene annak tartanunk. Mindenesetre a főváros visszavívásának fontosságát nem lehet megkérdőjelezni, a korábbi kiűzési kísérletek (csak 1598 és 1603 között háromszor is) Buda ostrománál mindig elakadtak, sőt 1684-ben is kudarcot vallottak a császári seregek! De vajon hányan vettek részt az 1686-os harcokban?

A keresztény oldal adatai nagyjából 80-85 ezerre teszik az egy időben maximum részt vettek számát, amelyből olyan 15 ezer lehetett magyar. [3]

A Abdi Abdulrahman budai pasa mintegy 12 ezer emberrel rendelkezhetett.

Az ostrom során a török nagyvezír felmentő serege mintegy 40-50 ezer fő megérkezik, ám csak kisebb részei vesznek részt a harcokban, amelyek két alkalommal megpróbálnak bejutni a várba. Így innen mintegy 8-9 ezer főt vehetünk.

Mindösszesen részt vett a harcokban: 100-110 ezer fő, ha a teljes felmentősereggel számoljuk, 140-150 ezer fő.

7. Nándorfehérvár, 1456 (VII.2-VII.22.)

A csatáról nincs nagyon mit mondani, azok közé tartozik, amely - nagyon helyesen - az általános iskolás tananyagnak is része. A létszámok azonban a középkor ezen szakában még a meghatározhatatlanok közé tartoznak. Ez itt mind a török seregre, mind a magyarra igaz.

A török ostromló hadsereg esetében figyelembe kell venni, hogy szultáni haderőről van szó, amely azonban a XV. század közepén még nem rendelkezik akkora zsoldos és tímáregységekkel, mint 100 évvel, pláne 150 évvel később. Így bármennyire szeretnénk, nem tűnik valószínűnek egy 150 ezres török hadsereg. Ugyanakkor az önkéntesség viszont lényegesen nagyobb szerepet játszott ebben az időszakban, akár hitharcosokról van szó, akiket vallási fanatizmus vitt a táborba, akár martalócok, akik zsákmányban reménykedtek. A modern szakirodalom 60-80 ezerre teszi Hódító Mohamed hadseregét, amelyet ez alapján egy kicsit növelhetünk 80-90 ezerre. Most nem sorolom fel a modern szakirodalmat, túl hosszú lenne, egy kedvcsináló bejegyzéshez.

Nándorfehérvár helyőrségéről elég pontos fogalmaink vannak, 5-7 ezerre teszik a korabeli források, és nincs ok rá, hogy csökkentsük. [4]

Hunyadi felmentő seregének nagysága ugyancsak heves viták részét képezi. Ma inkább felfelé tolják a kutatók (ezzel is csökkenteni akarván a győzelem "csodaszerű" mivoltát...), rendszerint 30-35 ezer körülire taksálják, de akad 50-60 ezres becslés is.

Mindösszesen: 115-150 ezer fő.

6. Eger 1596-os bevétele (IX.21-X.13.)

Bár az Egri csillagok miatt mindenki az 1552-es ostromra emlékszik inkább, Eger várának legnagyobb megpróbáltatása az 1596-os támadás volt. Ekkorra Eger lényegesen korszerűbb volt, mint 44 évvel korábban (bár a fekvése messze nem volt ideális, mert egy völgyben fekszik, megkönnyítve a támadó ágyúk dolgát). Papíron a vár védőrsége is erősebb volt, hiszen 3-4 ezer jól képzett vallon-német-olasz és magyar katona védte. 

A támadó oszmán hadsereg a korszak legnagyobb Európában bevetett hadserege volt, és maga a szultán, III. Mehmed vezette. Ennek megfelelően irtózatos nagyságú sereg vonult végig Magyarországon, amelyet a kortársak zöme 150-200 ezerre tett (egyesek 600 ezerre, sőt 1 millióra), de a modern becslések szerint is ez volt a korszak leghatalmasabb hadserege, amely Tóth szerint elérhette akár a 150 ezer főt is.[5]

Bár jelentős felmentő sereg közeledett, a vár képtelen volt kitartani annak megérkeztéig, így aztán a császári csapatok Mezőkeresztesnél ütköznek meg az oszmánokkal, akiktől kezdeti sikerek után fegyelmezetlenségből vereséget szenvednek. Így ezt a felmentő  hadat nem tekinthetjük az ostrom szerves részének, létszáma nem tartozik ide.

Egy valamit le kell szögezni. Az 1552-es védők sem lettek volna képesek megvédeni Egert 1596-ban, minden hősiességük mellett sem. Ez az ostrom sokkal nagyobb erőkkel, sokkal ügyesebben volt végrehajtva.

Az ostromban részt vettek száma: 125-150 ezer fő.

5. Győr 1594-es török ostroma (VII.31-IX.29.)

A magyar hadtörténelemnek erre a sokak által alig ismert ostromára csak néhány megdöbbentő adat: Győrt kb. 6000 fő védte (Eger várát 1552-ben 2000, Szigetvárat 1566-ban mintegy 2300 katona). Emellett az hadműveletek első szakaszában északról, Révfalú felől támogatta egy "felmentő" keresztény sereg, amely 40-50 ezer harcosból állt. 

A Szinán nagyvezír által vezetett török haderő létszáma szintén óriási volt, itt volt a szultán felvonulásakor szokásos összes portai katonaság (korábban a janicsáraga csak a szultánnal indult hadba!), az anatóliai (ázsiai) és természetesen a ruméliai (európai) alakulatok java, nagy létszámmal önkéntesek, valamint megérkeztek a krími tatár segéderők, amelyeket maga a dzsingiszida kán, II. Gázi Giráj vezetett és amely nagyjából 20-25 ezer fős volt. A 15 éves háború kiváló feldolgozója, Tóth Sándor László szerint a teljes oszmán haderő legalább 90-120 ezer katonából állt [6], valószínűleg közelebb az utóbbihoz.

Maga az ostrom 1594. július 31-től szeptember 29-ig, azaz csaknem két hónapig tartott. Az oszmán haderő kivételes teljesítményt nyújtott, hiszen a jól megerősített vár mellett meg kellett küzdenie az azt támogató jelentős kereszténysereggel is. Ennek ellenére először sikerült azt elűznie (IX.9.), majd intenzív ostrommal kikényszerítette az erőd átadását is. 

A teljes ostromban részt vett haderők mennyisége: 140-175 ezer fő.

4. Pétervárad ostroma, 1716 (VIII.2-VIII.5.)

Ez a szintén (méltánytalanul) ismeretlen ostrom még mai szemmel is elképesztő nagyságú volt, ám annál rövidebb. Tulajdonképpen igazi klasszikus ostromról nem is lehet beszélni, hiszen bár a törökök valóban Pétervárad elfoglalására törekedtek, a hadműveletből mégis egy óriási csata lett. A sajnos alig-alig emlegetett második felszabadító háború első jelentős harci cselekménye volt a péterváradi csata, amely végül a Temesköz felszabadulását és a török teljes Magyarországról való kiűzését érte el.

Az oszmán haderő elképesztő létszámmal indult visszahódítani elveszett magyarországi birtokait 1716-ban, még az olyan óvatos művek, mint a már említett kétkötetes Magyarország hadtörténete is 150 ezerre teszi, Bánlaky József pedig szintén csaknem ennyire (100-150 ezer), a dunai flotta nélkül.[5]

Ebben az esetben az osztrák-magyar (ez esetben nem túlzás így írni, mert igen jelentős részben magyar, illetve Magyar Királyság területéről származó katona tette ki) haderő Savoyai Jenő vezetésével szintén komoly erőt képviselt, legalább 80 ezer ember alkotta. Az ütközet a császári-királyi seregek óriási győzelmével ért véget és 50 ezer török holtest borította a környező csatateret.

Összesen az "ostromban" részt vett: 230-240 ezer fő.

3. Budapest ostroma (1944.XII.24-1945.II.13.)

Szerencsére fővárosunk 1944-45-ös ostroma aránylag jól dokumentált, Ungváry Krisztián számadatait nyugodtan elfogadhatjuk (a dátumot viszont a körülzárástól veszem). E szerint a német-magyar védelem 79200 fővel rendelkezett, míg a támadó szovjet-román csapatok 176 ezer főt tettek ki.[5] Ezek egyébként élelmezési létszámok, melyekben vannak nem harcoló egységek is.

Összesen az ostromban részt vett: 255200 katona.

2. Nándorfehérvár, 1717 (VII.16-VIII.18.)

Ismét egy méltánytalanul elfeledett hadművelet. 1717. júliusában az előző évi Péterváradi győzelem és Temesvár visszafoglalása után Savoyai Jenő elhatározta Nándorfehérvár visszafoglalását. Ehhez igen jelentős haderős sikerült a Habsburg birodalomnak összegyűjtenie, melyet a modern kutatók (a forrásokkal megegyezően) 80, de inkább 100 ezer főre tesznek.[5]

A törökök belgrádi védelmét mintegy 30 ezer harcos alkotta.

Ugyanakkor az ostrom során megérkezett egy hatalmas felmentősereg, amely ostroma alá vette az várat ostromló ostromsereget... Ezen oszmán haderőnek nagyságáról igencsak szórnak a becslések (100-300 ezer), de azt kell gondolnunk, hogy a török túlerő ténye valós lehetett. Így ezt 150 ezerre tesszük.

Az ostromban részt vett összesen tehát: 280 ezer ember.

1. Przemysl ostroma(i) 1914-1915

Tulajdonképpen két ostromról van szó, de vehetjük egy ostromnak is, amelyet félbeszakított egy rövid felmentés két hétig 1914 október 11-én. Az orosz 3. hadsereg 1914. szeptember 24-én zárta körül a már elavult - de nem használhatatlan - erődvárost, amelynek védelmét nagyrészt rosszul kiképzett népfelkelő csapatok adták, valamint, mint a védelem gerince, egyetlen soralakulat, a 23. honvédhadosztály. Az első megszállás október 11-ig tartott, mikor az osztrák-magyar seregek felmentették a várost és annak védőit. Ám ez csak átmeneti siker volt, az orosz gőzhenger ismét beindult és november 2-án ismét körülzárta a várost védő 45 km kerületű erődgyűrűt. Az ostrom ezúttal hosszú és heves volt, végül a védők élelmiszer és lőszerhiány miatt 1915 március 22-én adták meg magukat, miután az erődöket felrobbantották és maradék készleteiket megsemmisítették. A csata 133 napig tartott, nem túl nagy intenzitással, mivel az oroszok inkább kiéheztetésre törekedtek.

A védők létszáma elég pontosan meghatározható, a történészek 125-130 ezerre teszik.

Az ostromló orosz hadsereg mintegy 300 ezer főre tehető.

Przemysl ostromában tehát úgy 425-430 ezer ember vett részt, ezzel a magyar történelem legnagyobb ostromműveletének tekinthető. 

Jegyzetek:

[1] Fodor Pál: Önkéntesek a XVI. századi oszmán hadseregben. Az 1575. évi erdélyi hadjárat tanulságai. In: Hadtörténelmi közlemények. 1996.2.sz. p. 55-81.

[2] Magyarország hadtörténete két kötetben. I. Bp., 1984. p.191.

[3] Sugár: A budai vár és ostromai. Bp, 1979. p. 200-201.

[4] Kubinyi azon igyekezete, hogy a védelem erejét 1800-2000-re mérsékelje, teljesen hibás. Egyfelől 1511-12-es "békebeli" helyőrségből számol, másfelől tudjuk, hogy Hunyadi maga küldött az állandó őrség megerősítésére csapatokat, hogy kitartsanak, amíg kell. Nándorfehérvár esetében a helyőrség nem csak a fellegvárat, hanem a városrészeket is védte, így komoly létszámra volt szükség. Kubinyi: A nándorfehérvári diadal. In: Kubinyi: Nándorfehérvártól Mohácsig. Argumentum, 2007. p.17.

[5] Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenöt éves háború. Szeged, 2000.. p. 213-215. A szultáni sereg minimumát 80-100 ezernek veszi, de csak 10 ezer tatárral (lehetett több, hiszen a kán öccse vezette), és csak 10 ezer önkéntessel számol, ami Fodor tanulmánya alapján inkább 20 ezer lehetett.

[6] Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenöt éves háború. Szeged, 2000. p.154-156.

[7] Magyarország hadtörténete két kötetben. I. Bp., 1984. p.408.

[8] Savoyai haderejére: Magyarország hadtörténete 100 ezerre (p. 409), a Nagy képes millenniumi  hadtörténet szintén ennyire (p. 231) teszi.

[9] Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. 7. kiad. Bp.: Corvina, 2013.