2024. április 26., péntek

Banzai!!! avagy miért jó a Sógun

filmajánló:

Banzai!!! Avagy miért jó a Sógun

Eredeti cím: Shōgun (2024)
Bemutató: 2024. február 27.



Mély fájdalommal, kedden búcsút vettem az elmúlt évek egyértelműen legjobb "történelmi" filmsorozatától, de még napokkal később is a hatása alatt vagyok. Úgy érzem ideje a blogon egyfajta kedvcsinálót írni azok számára, akik még nem vágtak bele, hogy megnézzék ezt a kvázi remake-et. A mostani Sógun nem valódi remake (ellenben remek), hiszen nem veszi alapul a korábbi minisorozatot, pusztán mindkettő ugyanazon könyvön, James Clawell A sógun-ján alapul. Szerencsére olyan régen olvastam a kötetet (még középiskolásként), hogy sem arra, sem az 1980-as sorozatra nem igazán emlékeztem, mikor nekiálltam a Hulu és az FX Networks feldolgozásának. 

Maga a történet röviden a következő: Az 1500-as évek végén járunk, amikor a világ tengerein elkeseredett háború dúl a spanyol-portugál erők és Anglia között. Egy angol kormányos, John Blackthorne ekkor vetődik hajójával Japán partjaihoz, ahol viszontagságok során Toranaga nagyúr szolgálatába szegődik. Miközben eredetileg kereskedelmi és katonai szövetséget szeretne kötni a katolikus hatalmak ellen, Blackthorne kormányos belekeveredik a Japán történelmét átformáló gigászi hatalmi harcokba. Az egyre inkább "Andzsin szan"-ná váló hajóst közben egyszerre elborzasztja és elkápráztatja az idegen kultúra, amibe belecsöppen, és beleszeret a fordítónőjébe, Marikoba. 
Bírom Japánt - ezt már jeleztem párszor a blogon - minden őrültségük mellett is, avagy éppen annak ellenére (vagy azért?). Tetszik, hogy képesek a hagyományaikat úgy ötvözni a jelennel, úgy hogy megmaradnak japánnak. Ezt a filmsorozatban is megvalósították, és sikerült Hollywood legjobb tulajdonságait ötvözni a 16-17. századi  japán hiteles ábrázolásával. Jót tett a sorozatnak, hogy 10 részt kapott, és az 1200 oldalas nyersanyag esetében ez durván 120 oldal/óra mennyiséget jelentett. Volt tehát idő szépen felrajzolni a fontos szereplőket. A karakterek valódi jellemvonásai csak lassan, finoman rajzolódnak ki a nézők előtt, ahogy a tetteik - és nem elsősorban a szavaik... - beszélnek. Ráadásul itt tényleg színészetről kell beszélni, mert beleadnak apait-anyait! A kasztingos megérdemelne valami külön díjat, mert nehéz belekötni a választásaiba. Számomra egyedül Cosmo Jarvis, mint a különös szigetre vetődő John Blackthorne volt kevésbé meggyőző. A japánok azonban mind egytől-egyig kiemelkedőek voltak. Kedvencem a Jabusige Kasigit játszó Aszano Tadanobu, aki igen komplex szereplőt kell alakítson, s képes volt a nyilvánvalóan cselszövő, ám rettenthetetlen karakterét humorral is megtöltenie. Igazából nem kellene szeretnünk Jabusigét, de mégis fogjuk. Szavai Anna (avagy Anna Sawai, hiszen ő Új-Zélandon született japán...) ártatlan szépsége mellett drámai mélységet ad Marikonak. A Toranagát játszó Szanada Hirojuki egyenesen brillírozik a kegyes, ám kemény hadúr szerepében, és a végére rájövünk, hogy a film címe nem véletlenül rá utal... Valójában bárkit említhetnék! Nem tudom megállni: óhatalanul segíti a hitelességet, hogy a japánokat japánok, az európaiakat meg európaiak játszák, és nem erőltettek a filmbe mindenféle értelmetlen kvótát.
A látvány gyönyörű, a képek vibrálóan színesek, a szamurájokat most - talán először - nem páncélba öltözött japán lovagként kapjuk meg, hanem komplex életformaként. Viselik a számunkra furcsa japán kalapokat, a kétujjas zoknikat, sokat fürdenek, élvezik az életet, verset írnak és kegyes/kegyetlen úrként gondját viselik vazallusaiknak, akiknek érdekeit figyelembe is veszik döntéseiknél. Persze nem idilli világ ez, hanem egyszerre érzelemdús és hidegen kegyetlen. Mély, és ösztönös, egy olyan kort ad vissza, ami még nincs kilúgozva. Az egész sorozat egy kulturális bemutató, ahol megkapjuk az ősi Japánt. Látunk benne teaszertartást, színházi előadást, találkozunk kurtizánokkal és a szereplők szeppuku előtt még írnak egy haikut, biztos, ami biztos. Az egészet áthatja az élet és a halál. A hangulathoz a látványon túl sokat ad a zene (többek közt az Oscar-díjas Atticus Ross munkája), amely egyszerre nyugtalanító, mint egy ködkürt, vonzó, mint egy gésa ajka, és modern, mint Tokió. Tradicionális, de mai. Egy hangulat. Epikus. Ezt mondjuk a filmmel kapcsolatban bármihez elsüthetem.

Egészen biztos, hogy a sorozat utolsó része (A Dream of a Dream[1]) sokaknak nem fog tetszeni, mivel teljesen átkeretezi a történetet, és egészen más értelmet ad az egésznek. Akik valamiféle happy endben reménykednek, azok igencsak korlátozott mennyiségben jutnak majd hozzá. Bátor lezárást kapunk, komoly mondanivalóval a háttérben. Nekem tetszett. Ahogy az egész sorozat is. Az annyit - általam is - szapult Disney ezúttal mesterművet alkotott!

Értékelés:

Kilenc és fél Mariko szan a tíz Toranaga szama-ból. 

9.5/10 pont
9.5 pont a tízből

Imdb: 8.9 pont
Rotten Tomatoes: 91%

[1] Lehet csak az én hallucinációm, de emlékeztet Edgar Allan Poe A Dream Within a Dream című versére, amit Kosztolányi fordított magyarra. Szerintem tartalmilag is passzol. 

2024. április 17., szerda

Könyvajánló: Arthur Koestler: Szajhák

Könyvajánló: 

Arthur Koestler: Szajhák
Budapest: Joshua, 2019


Eredeti megjelenés: The Call Girls (1972)
240 oldal
Fordította: Makovecz Benjamin

Ha valakinek netalántán feltűnt a buszon kezembe vett könyv címe, bizonyára sanda szemekkel vizslatott, de szerencsére olvasás közben Sehallselát Dömötör vagyok. Pedig a cím erősen becsapós képet fest a nyomtatványról - és rólam -, hiszen akadémikus "szajhákról" van szó, nem call girl-ökről, és az Koestler története egy tudományos konferencia körül forog. A Sötétség délben című világhírű regény magyar származású szerzője egy nem túl vaskos, de elég nehezen emészthető írásnak adta ezt az extrém címet. 

A Szajhák ugyan szatirikus regény, de sokkal közelebb áll Stanislaw Lem Sex Wars című esszéjéhez, mint bármi máshoz, amit eddig olvastam. A mű nem való mindenkinek, csak azoknak, akik szeretnek elfilozofálgatni az emberi létezés keserűségeiről és hiábavalóságáról. A lapokon ott van ugyanis az entellektüellek világfájdalma, miközben szomorúan és irigykedve tapasztalják, hogy az egyszerű(bb) lelkek élvezni tudják a perceket, amelyek nekik rendeltettek. Ők meg nem.
A sztori szerint egy svájci hegyek között bújócskát játszó idilli faluban a világ 12 legkiválóbb kutatója, akadémikusa, és professzora gyűlik össze, hogy konferencia és közös koktélozás keretében megoldást találjon az emberiség önpusztító hajlamára. Koestler napi bontásban írják le a fejesek elképzeléseit, hogy saját tudmányukon alapuló meglátásuk szerint mi az emberiség, mint faj ősbűne, és azt miként lehet orvosolni. Van aki az anyaméhben a magzatot érő sokkot okolja, s ezt cserélné fel valami kevésbé ellenséges környezetre, s van, aki úgy véli, az emberi hiszékeknységre és hűségre kell orvosságot találni, mert az viszi bajba és háborúba fajunkat. A biológus biológiai, a pszichiáter szellemi bakikat lát, mindenki a saját szemüvegén át nézi a világot, és ádáz vitákat folytatnak ellenlábasaikkal. Én élveztem ezeket a gondolatmeneteket, amelyeknek komolyságát Kosetler sokszor megtöri humoros beszólásokkal. Írónk szatirikusan adja vissza az értekezletek és konferenciák világát, ahol késre menő harcok folynak egy-egy értelmezés körül, s közben valójában mindenki az ebédet és az iszogatást várja már. A karaktereket nem nagyon lehet, s érdemes megjegyezni, mivel nem funkciójuk van, hanem egy-egy világnézet, tudomány megtestesítői csupán. 
Ma már szinte minden tudomány (beszéljünk akár természet-, akár társadalomtudományról) megváltást és tökéletességet ígér. Visszanő a hajad, feszes lesz a bőröd, szellemileg friss lehetsz bármeddig. Állítólag. Valláspótlék lett a pszichológia és a biológia is, amelyek azt próbálják elhitetni, hogy mindenre megoldásuk van. Persze olyan portékát árulnak, amelyet mindenki szeretne megvenni, de sajnos állandó készlethiány van. A tudománynak - lássuk be -, nincsenek megoldásai, csak megoldásocskái, amelyek lépések valami felé, de hogy mifelé, azt mi nem tudjuk már meg. Talán jobb is.
Kosetler Sötétség délben című kötetében arra a következtetésre jutott, hogy az egyének semmibe vétele az emberiség érdekében totalitárius világhoz vezet. Ebben a regényben mégis a közösségért, emberiségért aggódó tudós képe néz ránk. Nem igazán tudom eldönteni, Kosetler 32 évvel a Sötétség délben megírása, és 27 évvel Hirosima után mennyire revideálta a korábbi állásfoglalását a tömegpusztító fegyverek megjelenése miatt. Láthatóan aggódik az egyénért és a közösségért is. Meddig mehet el egy tudós, ha nem hallgatnak rá? Hol a felelősségének határa? Mi van, ha a közösség által választott legitim politikus nem azt véli megoldásnak, mint a téma szakértője? Ezek jogos és fontos kérdések, ráadásul COVID után 4-ben, a világösszeesküvések korának hajnalán nagyon is aktuálisak! Tehet-e gyógyszert a tudós a kutakba titokban, hogy meggyógyítsa a falut, akik nem kérnek ebből? Ezek komoly etikai kérdések. Kosetler pedig nem ad rájuk egyértelmű választ. A tudósvilág felé egyfajta fricskaként, a regény végén az író megadja a kutatóknak a lehetőséget - a politikus elég bölcs ehhez -, hogy állásfopglalást mondjanak, mit tegyen az emberiség, de azok végül elgyávulnak ebben a pillanatban. A konferencián szónokoltak, majd amikor lehetőségük lenne változtatni, javasolni, akkor eltolják maguktól a felelősséget. Persze az is lehet, hogy talán túlmagyarázom, túlértelmezem az egészet, és túl sokat képzelek bele. 
 
A kötet Koestler kiábrándultságát és frusztráltságát adja vissza, az emberét, aki csalódott ideáiban, és nem nagyon lát reményt a jövőre nézve. A regény lezárásának tekinthető epilógus sem kecsegtet semmi jóval. Ez egészen világos még úgy is, hogy - bevallom - nem teljesen értem, mit akart vele közölni a költő (aki itt író). Valami paranoid lázálomszerű látomás, amiről nem eldönthető, hogy valóság-e vagy csupán az őrület egyik foka. A Joshua Könyvek-et, mint kiadót nem ismertem eddig, e munkájukról pozitív a véleményem. Van kemény kötéstábla, védőborító, mi mást kívánhatnék? Nem vagyok az ilyen modern illusztrációk híve, mint ami a borítón látható, de van egyfajta sötét hangulata, ami illeszkedik a kötet tartalmához. A magyar szöveg olvasmányos, a tördelés megfelelő. Talán a betűk lehetnének kissé sötétebbek. 
A regényt mindenképpen fontos munkának érzem úgy is, hogy csak kérdéseket vet fel, válaszokat adni képtelen. Alighanem nincs is rá. Igazán kellene valami pozitív végszó a kötet bemutatásának végére, de Koestler ilyennek nem tud szolgálni. Én talán igen. Nem túl vaskos reménysugár, de mégiscsak reménysugár. A kötet megjelenése óta eltelt 52 év, és mégis itt vagyunk. Talán az államokat vezető politikusok mégis bölcsebbek annál, mint amilyennek néha tűnnek! Talán a katonatisztek minden átgondolnak, mindent megfontolnak! És talán a tudósok sem játszanak Isten önteltségükben!  Ugye! Ugye? 

Pontozás: 
Nyolc Nobel-díj a tízből.
8/10 pont

moly.hu: 76% (11 voks)
goodreads.com: 3.26 (127 voks)