Volt-e a honfoglaló magyaroknak pajzsuk?

Volt-e a honfoglaló magyaroknak pajzsuk?

A pajzs az emberiség történelmének egyik legősibb fegyvere, már ott van a legelső harcosokat megörökítő ábrázolásokon, mint például a Keselyű-stéle, és jelen van egészen a XIX. század végéig (Zulu-háború, Indián-háborúk). A nomád harcosok ugyan nem a pajzsaikról ismertek, de a szkíták biztosan használták (elég csak rápillantani az Ermitázs gyűjteményének szkíta aranykincseire). A pajzs egy aránylag olcsó, könnyen előállítható, ugyanakkor nagyfokú védelmet adó eszköz, amelynek előállítása olyan államokban, mint Karthágó, vagy Róma ipari méretekben történt.[1]

A Solokha kurgánban talált szkíta aranyfésű harcjelenete (Ermitázs)

Természetesen a pajzs a lovasokat is védte, használták a római, majd az őket felváltó barbár államok harcosai is. De vajon használták-e a magyar honfoglalók? Sajnos erre vonatkozóan nincs forrástúltengés, sőt a régészek egyelőre egyetlen pajzsot sem találtak honfoglalás kori magyar sírban (de annak vélelmezhető leletet, vagy akár egy pajzsdudort, "umbo"-t sem). Ez azonban szintén nem bizonyíték, őseink lándzsákat is csak ritkán tettek a halottaik mellé, sőt nyílvesszőkből sem többet, mint hetet, úgyhogy itt akár a hiedelmek is befolyásolhatták ezt.

Bölcs Leó a magyarok fegyvereit felsoroló listáján nem említ pajzsot. Mondjuk ez önmagában nem érv, hiszen az Taktika című művének magyar fejezete egy csaknem 300 évvel korábbi mű (Mauriciusz császár) átvétele. Ez eredetileg az avarok és türkök harcászatát írta le, Bölcs Leó mindössze hat rövid megjegyzést szúrt hozzá, ami egyben jelzi, hogy ezzel a művel igencsak óvatosan kell(ene) bánni a magyar hadtörténelem kutatásakor.

Figyelemreméltó az a forrás, amelyre Kovács László hívta fel a figyelmet.[2]Az Ebersbergi krónikáról van szó, amely ezt írja le a 955-ös Lech-mezei csatát követően:

„Et Eberhardus primitias tollens de torquibus aureis, que sunt ornamenta colli et tintinnbulis, id est auree campanule in immis vestium pendentibus tres libra auri ad calicem fabricandum, crucemque argenteam, que in scuto regis infixa fuit, et aliud argentum ad ecclesiastica ornamenta dedit.”[3]

Azaz Eberhard az elfogott magyar királyoktól (azaz vezérek, jelen esetben a krónika Súrt és Lélt - Sur et Leli – nevezi meg) elvette arany nyakpereceiket (torques), a ruháikat díszítő súlyú arany harangocskákat (ezek súlya 3 libra volt), valamint Súr pajzsáról (scutum) leszedette a ráerősített ezüst keresztet (crucemque argenteam). A szöveg több szempontból is érdekes. Egyfelől elképzelhetjük két magyar vezér öltözékét, másfelől beláthatjuk azon régészeti vélemények fenntarthatatlanságát, amelyek minden sírban talált kis arany tárgy kapcsán azonnal vezérsírt kiáltanak. Harmadrészt megtudjuk, hogy Súr vezérnek pajzsa volt, amelyen egy ezüst kereszt volt. Ez azért is pikáns, mert a jelek szerint az Augsburgnál harcoló magyar had három vezére közül, kettő is valószínűleg keresztény volt 955-ben, hiszen Bulcsú is megkeresztelkedett még Bizáncban… Bár egy keresztből ekkora következtetés levonása talán soknak tűnik, de inkább mellette szól, mintsem ellene.

Súr pajzsa masszívabb alkotmány lehetett, ha ezüst kereszttel díszítették, és hozzácsapjuk azt a tényt, hogy Bíborbanszületett Konstantin szerint Árpádot [valószínűleg tévedés valójában Álmost] pajzsra emelték.[4]

Ugyanakkor el kell mondani, hogy az Ebersbergi krónika 1250 körül íródott, így azt, hogy honnan vette a fentebb leírt esemény információját, nem tudjuk.

Adja magát az, hogy a magyarok pajzsait a mongolokéhoz hasonlónak képzeljük el, melyekről Plano Carpini a következőket írja: „Pajzsukat vesszőből vagy vékony ágakból fonják, de nem hiszem, hogy egyebütt hordanák, mint táborban vagy a kán és a vezérek őrségében, s akkor is csak éjjel.”[5] Utóbbi mondata egyben jelzi, hogy a pajzs szerepe mindenképpen másodlagos volt náluk is. Az analógia átvétele mindamellett kockázatos, hiszen mégiscsak 300 évvel későbbi. Ugyanakkor ilyen könnyű pajzsoknál elég nehéz elképzelni a fenti ezüstkereszt díszítést, illetve a pajzsa emelés aktusát is.

Sokkal jobb párhuzamot adnának a türk harcosok pajzsai, hiszen korban közelebb állnak, és a magyarok és türkök közti kapcsolat kétségtelen, ha annak „milyenségéről” folynak is viták. Kül-Tegin feliratában arról olvashatunk,[6] hogy egyik csatában a herceg pajzsára és páncéljára[7] 100 nyíl hullott, ám mellvértjét [!] és fejét egy sem érintette. Sajnos azonban a türk harcosokhoz hasonló fegyvereseket ábrázoló szogd freskók közt eddig nem találtam pajzsábrázolást, igaz csak a neten tudok böngészni ebben a témában.

Összefoglalva bár kézzel fogható bizonyíték nincs rá (hacsak a régészek ki nem ásnak egyet majd), és a források többnyire hallgatnak róla, egyáltalán nem zárható ki a pajzsok jelenléte a honfoglaló őseinknél. Sőt a fenti egy-két (bár kétségtelenül sok szempontból kétes) leírás egyértelműen a magyar vezető réteghez köti ezek használatát, ami egybecseng azon feltevésekkel, hogy a gazdag magyar hadurak a könnyűlovas többséggel szemben komolyabb védelemmel rendelkeztek a csatamezőn. Az pedig, hogy a magyar összhaderőben jelen volt a pajzs, gyakorlatilag biztosra vehető, hiszen a magyaroknak legkésőbb 900-ra behódoló és velük együtt hadakozó[8] morvákról tudjuk, hogy használtak pajzsokat.

                                        

Felhasznált irodalom:

Gombos Albinus: Catalogus Fontium Historiae Hungaricae. (CFHH) Tomus I. Bp., 1937.

A honfoglalás korának írott forrásai. (HKÍF). Szeged, 1995.

Julianus barát és a Napkelet fölfedezése. Vál. Győrffy György. Bp., 2002.

Kovács László: Fegyver s vitéz. In: Honfoglaló őseink. Bp., 1996. p. 81-108

A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. (MEH) Bp., 1986.

Jegyzetek:

---

[1] Héródianos írja történeti művében, hogy egy minta alapján a III. században pillanatok alapján készítettek nagy tömegben pajzsokat a lakosság felfegyverzésére. Mivel nem tartozik közvetlenül a témához, nem kerestem ki a hivatkozást, de bárki megtalálhatja, ha elolvassa.

[2] Kovács: Fegyver s vitéz, p. 93-94

[3] CFHH, 1316. p. 552

[4] HKÍF, p. 124-125

[5] Carpini jelentése, VI.10. Lásd: Julianus barát és a Napkelet fölfedezése. Bp., 2002. Elektronikus kiadása: http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/ Letöltve: 2014.II.22.

[6] Kül Tegin felirata, 32. In: MEH, p. 65.

[7] Ez egyébként megerősíti azoknak az ábrázolásoknak az igazságát, amelyek a nehézlovas türkök köré egy külön nem testhezálló egyfajta „elő”páncélt rajzolnak.

[8] Ezt pedig a honfoglalás egyetlen valóban elsőrangú forrása mondja, Theotmár salzburgi érsek 900-ban írt levele! Lásd: HKÍF, p. 185-187

Egy kis cikk kritika Géza fejedelemről és az Államalapításról.

Minthogy a nemzeti oldal (sőt az ellenfél baloldal) mindennemű sajtóját igyekszem figyelemmel kísérni amennyire időm engedi, a kurucinfon rábukkantam Marton Veronika írására, amely már ötödik folytatását éli, komoly sajnálatomra. Ilyen tömegesen nézett orgánumnak vigyáznia kellene mit ad ki a kezéből, de úgy tűnik véglegesen leteszik voksukat a keresztényellenes vonulat mellett, ami nem szerencsés. Főleg, hogy meglehetősen gyenge színvonalú és könnyen cáfolható állítások halmazából áll. Most csak a legutolsó részből szemezgetek:

„Adelhaiddal, Géza fejedelem második feleségével érkezett tízezer fegyveres lovag a pilisi királyi udvar közvetlen közelében telepíttetett le.”

Hát először is. Tízezer fegyveres lovag. Ad 1: Ebben a korban még nincs lovagság, a mai értelemben. Ha tízezer nehézpáncélos lovasra gondol a szerző, akkor pedig nem ártana elolvasnia néhány komoly hadtörténeti munkát, ugyanis ekkora haderő irdatlan nagy a korban. Én rendszerint túlzottnak tartom a nyugati hadtörténészek középkori hadsereglétszámokat csökkenteni akaró vágyát, de hogy 10 ezer lovas nem jöhetett be nyugatról Géza idején Magyarországra, afelől semmi kétségem. Először is forrás nem szól ilyen arányú bevándorlásról. Példákat is hoz a jövevényekről, a Képes krónika sorrendjében:

Kezdi Tata vitézzel, majd Megemlíti a Héder nem alapítóit Henriket és Wolfgert, akik szerinte: 300 lándzsás katonával érkeztek, de a szöveg valójában ez a képes krónikában: 300 páncélosnak való csataménnel (dextrarii) és 40 páncélos vitézzel (XL militibus). Szóval nem stimmel az állítás. Aztán mondja Vencellint, aki szerinte 40 fegyveressel érkezett, de itt összezavarta a dolgot a szerző, ami elég furcsa, hiszen a magyar fordításban is helyesen van[1], latinban meg egyáltalán nem keverhető. Vencellinnél a Képes krónika (és a XIV. századi krónikakompozíció többi verziója sem) nem ad meg létszámot, hogy hány harcossal jött.

 Felsorolja még Hontot és Pázmány lovagokat, majd Konrádot a Poth nemzetség ősét. Utóbbit már tévesen, hiszen világosan le van írva a krónikában, hogy nem Géza, hanem Salamon idején érkezett. Márton Veronika még rá is tesz egy lapáttal, odabiggyeszti, hogy: „és így tovább”. Pedig nincs tovább, a Képes krónika ennyi jövevény embert köt Géza fejedelemhez. Ez elég messze van a tízezertől…

Aztán az alapkérdés, Adelhaid, mint Géza második felesége. Különös a szerző felfogás abban is, hogy elfogadja, miszerint Adelhaid Géza felesége (a 2. felesége) volt, ugyanakkor Szent Istvánt természetesen Sarolt fiának tartja. Csakhogy a lengyel krónikák Adelhaidot Szent István anyjaként nevezik. Tehát vagy elfogadom, mindkettőt, vagy egyiket sem. Itt nincs helye ilyen öszvér álláspontnak. A magyar krónikák mindegyike Saroltot tartja Géza feleségének, annak halálakor és úgy gondolom, ezt jobban tudhatják a magyar (és nyugati) források, mint egy jóval későbbi lengyel krónika, amelyik azzal fényezi saját nemzetét, hogy egy szent király anyját adta. Bármennyire rossz kimondani, hiszen Kristó Gyula nem éppen a nemzeti történetírás atyja, de ezúttal neki kell igazat adnunk.

Mellesleg elképzelhetetlennek tartom, hogy Géza mellett a feleség beleszólhasson a politikába. Ehhez a nőknek a korban sem kellő képzettségük, sem kellő tudásuk, sem lehetőségük nem volt. Legjobb példa a Nagy Lajos királyunkat követő zűrzavar, amikor csakugyan nők kezébe került az ország irányítása. Ma is nevetséges lenne azt állítani, hogy Obama helyett a felesége irányítja „Amerikát” (az már egy másik kérdés, hogy Obama sem irányítja…).

István a törvényeit úgy adja ki, mint amiket megbeszélt „kormányával”, azaz amint ő hívja „szenátusával”[2]. De vajon kik voltak ebben? Nem tudjuk, de van néhány nevünk István udvartartásából: Buda, Sebes, Aba… Nem éppen német nevek, bár kétségtelenül lehettek benne azok is.

Nevetséges az az „érv”, hogy a magyar középkori krónikák mind Mária Terézia korában bukkantak elő, így tartalmuk módosított, sőt a császári udvarban írták azokat:

„A latin nyelvű krónikák mindegyike Mária Terézia korában került elő. Ez gyanakvásra ad okot. Talán valahol a bécsi császári levéltár zárolt zugában rejtezik a magyar ősgeszta. A krónikaírók abból meríthettek, s a mindenkori politikai kívánalomnak megfelelően csűrték-csavarták a magyar eseményeket. Nagy gondossággal bizonyos részeket kihagytak, bizonyos részeket beleírtak”

Ez azért talán feltűnt volna a szöveggel foglalkozó szakembereknek…

Először is nem Mária Terézia alatt „találódnak meg” a krónikáink. Igaz a nagyszerű Schwandtner ekkor adja ki őket nyomtatásban, sok olyan forrással együtt, amiket azóta sem olvashatunk sajnos magyarul, de még sokszor latinul sem. Túróczi krónikája például sosem veszett el. A Képes krónikáról tudjuk, hogy már korábban is megvolt Bécsben. Az igazi rejtély sokkal inkább Anonymus írása, de ő nem ejt szót közvetlenül az államalapítás koráról gyakorlatilag és a ránk maradt írás nem az eredeti. De ismételjük a legfőbb érvet: semmi okunk sincs azt hinni, hogy a krónikák szövegét manipulálták a kora újkorban. Nem téptek ki belőle lapokat, az írás korhű, a lapok anyaga szintén, XVIII. Századnál korábbi bejegyzések vannak az oldalakon…

Csak azért, mert Mária Terézia idején kerül valami elő, az nem teszi gyanússá. Ez nagyjából olyan, mintha azért, mert Gyurcsány „uralkodása” idején kerül elő egy középkori falszakasz Budán, azt mondanánk rá, hogy hamis.

Egyébként nem értem Géza mosdatását sem. Miért ne lehetett volna Géza kegyetlen és zsarnoki? Sőt abban a helyzetben, amiben volt, az is kellett legyen. A nyugati hadjáratok lezárultak, egyértelmű lett 955 után, hogy az ország védelembe szorul egy erősödő birodalom szomszédságában. És akkor délen erősödik Bizánc. Két ilyen szuperhatalom között egységesnek kellett lennünk. Mégsem tarthatott felolvasásokat babazsúrokon, ha egyes országrészek nem akartak engedelmeskedni. Az országon belül rendnek kellett lenni. Én nem tudnék a történelemből egy „demokratikus” lovasnomád államot sem, márpedig a magyar fejedelmek hatalma a szakrális szkíta világból fakad. Hát Dzsingisz kán minden zsenialitása és nagysága mellett nem volt kegyetlen? Ettől még a mongolok büszkék rá és teljes joggal. Ahogy Napóleonra a franciák és Kinizsire mi. Kinizsi sem ment szomszédba egy kis mészárlásért, ha az ország érdeke megkívánta. Török rabokat nyúzatott meg, hogy ne legyen merszük új támadásra. És jól tette. A középkor nem tűrte meg a habozást és a hezitálást.

Marton ezután egy teljesen fiktív, általa kitalált „gyepűnkénti” (eleve mintha valami szervezeti egységnek venné a szerző és nem egy védelmi zónának…) felkelést vizionál Géza ténykedése ellen, holott ilyenről nincs tudomásunk. Ezután vesz egy idézetet Horváth Mihálytól, hogy István a pápának mindenben alárendelte magát. Horváth kiváló történész volt, de pontosan tudjuk, hogy ez az állítása nem igaz, hiszen a magyar királyok évszázadokon át éltek olyan jogokkal, amelyek a pápa szerint őket illették. Mátyás király egy levelében még ki is oktatja a pápát, hogy nem merészelje egy hívének adni az egyik tisztséget Magyarországon, mert ő oda már mást nevezett ki az ország évszázados jogainak megfelelően. A Magyar királyságban (sőt főkirályságban, hiszen archiregnum!) az volt a kivétel, amikor a pápa nevezte ki a püspököket.

A Koppány felkelés tálalásában is akadnak gondok. Egyfelől, Koppány alatt nem a dunántúli nép és nemzet ragadott lándzsát István ellen, hanem ahogy az általa is idézett alapítólevél írja: Somogy megye. Nem több, nem kevesebb. Szabadságharcnak nevezni ezt, végképp badarság. Saját maga ellen a nemzet nem szokott szabadságharcot indítani. Ezt követően a szerző saját magát idézi annak alátámasztására, hogy jogos volt ez a harc…

Holott ez egy trónért folytatott küzdelem volt, ahogy majd később Béla és András, Salamon és Géza és még jó pár esetben a magyar történelemben. Bár az kétségtelen, hogy a Pannonhalmi alapítólevél a Koppány-felkelést (ha ugyan azt) mint németek és magyarok között vívott csatát említi. Abban igaza van a szerzőnek, hogy Koppány Árpádokhoz való rokonsági foka nem megoldott, ennélfogva nem tudjuk követeléseinek jogosságát. Az viszont tény, hogy Géza Taksony fia volt, tehát nem először fordulna elő Istvánnal, hogy egy Árpád-házi uralkodót a fia kövessen.

Mellesleg a szerinte ezt követő belső István-i leszámolás sem stimmel: először is a történészek véleménye szerint a Gyula-Ajtony-Koppány csoport megsemmisítése több évtized volt. Másfelől Ajtony nem is volt magyar, ahogy azt Anonymus egyértelműen leírja,[3] Keánról nem is beszélve.

Siralmas, hogy egy nagy magyar történelmi személyiséget egy állítólag nemzeti portálon így gyalázhatnak és gyengének, külföldiek kiszolgálójának és felesége bábjának mutassanak be, minden ok nélkül. Inkább Géza és István nagyságát kellene emlegetniük, hogy lám, kompromisszumokkal, de képesek voltak egy olyan államot létrehozni, amely később gyakran tette Bécs környékét lángok martalékává, ha sérelem érte. Többek között Varga Tibor állítását citálom, amit előadásain rendszerint elmond és azonnal szertefoszlatja azt az állítást, hogy nyugatbarát áruló lenne: "Szeretnék én egy olyan mai politikust, aki úgy szolgálja ki a nyugatot, hogy tönkreveri őket és bekeríti a hadseregüket Bécsnél". Mert hát, István ezt tette a németekkel 1030-ban...

Az az álláspont, hogy valaki keresztényként nem lehet elég magyar, siralmas méretekben öntik a nyakunkra magukat kutatóknak tituláló és könyveket kiadó Hókuszpókoktól. Ennek véget kellene vetni, mert olyan nemzeti kutatókat tesznek lehetetlenné, akikben a jó szándék mellett kellő ismeret is van.

Ui.: Nem volt kedvem emiatt az írás miatt minden hivatkozást megtenni, de kérésre bármit alátámasztok állításaim közül.

---

[1] http://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm

[2] István király törvényei. II. Könyv. 2.

[3] Anonymus: A magyarok cselekedetei, 11.