2022-es kedvenc olvasmányaim

 2022-es kedvenc olvasmányaim 

Folytatom a hagyományt, mely szerint az évforduló környékén röviden összegzem az elmúló esztendő számomra legkedvesebb olvasmányélményeit. Csináltam ilyen rezümét az évről 2021-ben és 2020-ban is, jöjjön hát a 2022-es lista! Ezúttal 5 szépirodalmi/szórakoztató és 5 ismeretterjesztő  kötetet válogattam ki, amelyeket idén olvastam, s röviden most bemutatnék. Nincs sorrend, és igyekeztem többféle stílusú irodalmat összeválogatni, hogy ne legyen túlságosan egysíkúan történelmi a felhozatal. 

Jó szórakozást és könyvekben - meg történelemben - gazdag új évet mindenkinek!

Holly Jackson: Jó kislányok, rossz viszonyok

Budapest: Kolibri, 2022

Kezdjük egy friss élménnyel! Holly Jackson tavaly (2021-ben) is felkerült a listámra - mint azt a bevezetőben olvashatták, ha odakattintottak! -, és idén is. Alig pár napja fejeztem be a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz folytatását, de mindenképpen be kellett ide tennem. Sokat most nem is írok róla, mert egy hosszabb könyvajánlót készítek belőle, de az év egyik legjobb olvasmányélménye volt, sőt voltaképpen felülmúlta az előzményt is, ami ritkaság! Az ifjúsági kriminek mondható regény okos, jól felépített írás, szeretetre méltó szereplőkkel. Mindenkinek nagyon ajánlom, ha egy kis könnyed nyomozást akar lefolytatni odahaza a kanapén!

James S. A. Corey: Leviatán ébredése

Budapest: Fumax, 2014

Fogalmam sincs, miért tartott 2022-ig, hogy az egyik kedvenc sci-fi sorozatom (The Expanse) alapját jelentő Corey-féle űrodüsszeiát is kézbe vegyem, de csak most decemberben kezdtem neki. Megvettem hát az első hátrom kötetet és nem okozott csalódást a nyitó epizód. Realisztikusan kemény történetvezetés, érdekes és szimpatikus szereplőkkel, amely ráadásul képes volt a Naprendszerre redukálni egy űrháborút, ami nekem kifejezetten tetszik. Ez legalább olyan nehéz, mint korlátlanul szárnyalgatni az univerzumban a Tatuiontól a Deep Space Nine-ig, hiszen egy korlátokkal és ismeretekkel teli világot kell kitölteni. Mondták már ismerősök, hogy a jelenleg kilenc részes könyvsorozat egyenetlen minőségű, úgyhogy nem tudom, mit hoz majd a folytatás, de a Leviatán ébredése nagyon bejött. 

Ellen Hopkins: Crank - A szörny

Szeged: Könyvmolyképző, 2021

Mindenképpen a legkülönösebb olvasmányom volt idén. Nehéz behatárolni, hogy mi is a Crank címen kiadott kötet, mert műfaját nehéz meghatározni, leginkább elbeszélő költeménynek mondanám... Voltaképpen modern versikék laza fonata, amelyek egy fiatal lány személyes drámáját írják le, ahogy jó kislányból rossz kislány és drogfüggő lett. Kemény olvasmány, s bár meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a szerző lányának valósnak mondott sztoriját igencsak kiszínezték benne, de ettől csak igaz nem lesz, de hiteles marad. Meghökkentően jól sikerült megfogni benne mind a tinik lelkivilágát, mind a gonosz átmeneti diadalmát az ártatlanság felett. A versek magukban nem túl jók - modern rímtelen hangulatok -, de az egész együtt, egészen egyedülálló, elgondolkodtató és erős darab. Ide passzoltak a rím nélküli, komor szóviharok. A szerző szerintem mindent előre kitervelt, mindent patikamérlegen adagolt, hogy ilyen legyen a történet. Ám túl sok a valószínűtlen történés ahhoz, hogy igaz legyen. Ettől még példabeszédnek nagyon hatásos. A könyv szól a csábításról, szenvedélyről, a gyengeségről, a családról, és a túlélésről. S arról, hogy a legrosszabb dolgokból is kisülhet valami jó a legvégén. Azért ez - lássuk be - bíztató. 

Agatha Christie: Négy színmű
Budapest: Európa, 2010

Agatha Christie zsenialitását aligha kell magyaráznom annak, aki egyet is elolvasott a könyvei közül, de az angol kisasszony a színházban is igazi nagyágyú volt annak idején. Ebben a gyűjteményes kötetben négy színmű kapott helyet, amelyek mind zseniálisak a maguk módján. Az egérfogó klasszikus kamaradarab, kevés szereplővel, zárt helyen, ami garantálja a feszültséget. Egy behavazódott vendégfogadóba egy rendőr toppan be, s közli, hogy gyilkos van közöttük, aki egyikükre vadászik. A vád tanúját aligha kell külön bemutatnom, a mai napig játszák, igazi tárgyalótermi krimi, döbbenetes frdulattal, ami üt, mint a toronyóra. Az Ítélet szintén félig-meddig bírósági tárgyalás, de leginkább pszichológiai thriller és szerelmi háromszög keveréke. A kötetet a Pókháló című krimivígjáték zárja, ahol a komoly tartalom kedélyes fcsegésekkel és tündéri főszereplővel van lágyítva. A történet a farkast kiáltó fiú meséjén alapul, ám a főszereplő jelen esetben egy hölgy lett, a farkas meg hát egy ember, aki egy másik ember farkasa. Főszerelőnk Clarissa egy nagy fantáziával megáldott fiatal háziasszony, aki belecsöppen egy bűnügybe saját házában, és fantáziájának hála, szeretteinek megmentése egyre jobban belegabalyodik a maga által szőt magyarázkodások pókhálójába. A párbeszédek szellemesek, a történet humoros, igazi jó hangulatú lezárás.

Chriss Carter: A hívás

Budapest: General Press, 2022

Mostanában viszonylag kevés thrillert és skandináv krimit olvasók korábbi önmagamhoz képest, mivel úgy két éve elteltem a műfajjal, mint gyerekkoromban a császármorzsával, s azóta sem kívánom. Így manapság ritkán kezdek bele ilyesmibe, mivel túl sok trancsírozós és nem túl fantáziadús darabon rágtam már át magam. A Robert Hunter-sorozat történetei általában elég jók, így valamikor májusban ezt azért levettem a polcról. Az eleje kifejezetten erős volt, a mai napig emlékszem, hogy faltam a lapokat. Chriss Carter roppant fantáziadús, ha gyilkosságok mikéntjét kell kiötlenie. Brutális és véres. A nyomozás szintén izgalmas, de nem az a "kitalálom, hogy kia  gyilkos" típusú. Az olvasókat mégis meglehetősen megosztó kötetről van szó, sokaknak nem tetszik a történet - igaz én nem is olvastam a sorozatot tudatosan, csak pár darabját -, de számomra egészen a végéig fordulatos volt (ha nem is annyira, mint annak idején A keresztes gyilkos), jó karakterekkel. Talán a túl elkapkodott lezárás lehetett volna jobb is, de idén nem olvastam izgalmasabb thrillert, így felkerült a listámra. 

John H. Gill: A znaimi csata 

Budapest: Peko, 2022

 

A Hadiakadémia sorozat nagy kedvencem hobbimból kifolyólag, s idei kiadványaik közül számomra kiemelkedik Gill műve, amely egy igazán jól összerakott, részletes és szórakoztató monográfia egy kevéssé ismert Napóleon-kori csatáról. John H. Gill kiváló ismerője és kutatója a kornak, az 1809-es hadjáratról írt 3 kötetes műve (1809 Thunder on the Danube) kiemelkedő munka. A Peko Publishing ezúttal kiválóan választott, és magyarul is megjelentette a morvaországi Znaimnál lezajló és a hadjárat végét jelentő csatáról szóló összefoglalását. Kemény meló az elolvasása, de igazi hadtörténeti csemege, hiszen ilyen szintű és minőségű hadtörténelmi könyv még sosem jelent meg magyarul a napóleoni háborúkról. Igazi példa arra, hogy kellő tudással és szorgos kutatómunkával milyen mélységig lehet feltárni a korszak harci eseményeit. Nem mellesleg jó pár magyar szereplővel és magyar királyi alakulattal találkozhatunk olvasás közben, így a magyar hadtörténelem szempontjából is fontos a megjelenése. 

Li Kuan Ju: A világ, ahogy én látom

Budapest: Antall József Tudáskötpont, 2018

A XX. század második fele nem tobzódott igazán erőskezű, figyelemre méltó politikusokban. Szingapúr atyja és megteremtője, Li Kuan Ju (1923-2015) mindenképpen ezen kevesek egyike. A jó helyen fekvő, de szegény és apró brit gyarmatocskából élete alkonyára a világ egyik leggazdagabb országát "csinálta", amely sok szempontból példamutató lehet mindenkinek. A bambuszkunyhók helyén a világ legmodernebb felhőkarcolói épültek meg, és a század egyik legnagyobb sikertörténete. Pártja minden választást megnyert Szingapúr megalakulása, azaz 1965 óta máig, ami talán nem hangzik túl demokratikusnak, ellenben nagyon stabil kormányzásra adott lehetőséget és hosszú távú programok beindítására. Súlyos döntéseket is meghozott, mikor például attól tartott, hogy Malajzia Szingapúr nyakára ül, elszakadt attól. Kínosan ügyelt végig, hogy a hely sajátosságát/erősségét, az indiai, maláj és kínai népesség közti egyensúlyt fenntartsa, és például az angol tette meg a hivatalos nyelvnek, ami egyik félnek sem kedvezett, ellenben később nagy előnyt jelentett. Nem demokrata európai értelemben, nem diktátor keleti értelemben, ő maga volt Szingapúr: szigorú szabályokkal, politikai rugalmassággal, de szilárd akarattal és eltökéltséggel. Nem félt meghozni kemény döntéseket, nem félt kinevelni az utódait, és nem félt átadni a hatalmat sem végül. A politika és a Távol-Kelet iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány ez a tematikus pontokba szedett beszélgetéseknek álcázott víziógyűjtemény. 

Niall Ferguson: Civilizáció

Budapest: Scolar, 2022

Niall Ferguson az egyik legismertebb történész, olyan, aki képes végtelenül bonyolult történelmi jelenségeket nagyon egyszerűen elmagyarázni bárkinek. A Civilizáció ezek közül is kiemelkedik jelentőségében, mivel arra ad választ, mitől lett az európai civilizáció az, amely meghatározta modern világunk arculatát. Ferguson elképedve tapasztalta maga körül, hogy a XXI. század elején egy brit egyetemista szinte alig tud valamit saját hazájának történetéről (mindössze 16%-uk tudta a Waterlooi csata brit hadvezérének, Wellingtonnak a nevét... ), miközben a hallgatók újfajta történelmet tanulnak, amelyben mások kultúrájáról kell tanulni, és azokat kell dícsérni. A skót történész szerint a "Nyugat" hanyatlása azzal kezdődik, hogy önsorsrontóként minden más kultúra erényeit, eredményeit dícséri, miközben magát pocskondiázza és befeketíti. Holott éppen Európa az, amely a legnagyobb dícséretet érdemelné, mert a XIX. századra olyan civilizációt hozott létre, amely bizony jobb, fejlettebb és etikailag is magasabbrendű volt, mint másoké. Ferguson e könyvében a "Nyugat" korábbi nagyságának, győzelmének okait elemzi, s kénytelen megállapítani, hogy éppen ezeket az erősségeit (versengés, tudomány, magántulajdon, orvostudomány, fogyasztás, munka) kezdi saját maga aláásni. Ez egy olyan kötet, amely kötelező érettségi tananyag lenne, ha galaktikus hadúr lennék, méltó társa Harari Sapiens-ének. 

Richard Dawkins: Az önző gén

Budapest: Kossuth, 2021

Egy másik kötelező darab az általános műveltséghez. Richard Dawkins könyve igazi klasszikussá lett mára - hiszen 46 éve jelent meg -, de azóta is alapköve a evolúcióbiológiának, elavulásnak alig mutatja jeleit. Egy igazi elgondolkodtató darab, amelynek állításaival sokszor nem lehet egyetérteni, ha értelmet akarunk látni az életben, és sok szempontból igencsak lehangoló olvasmány, de zsenialitása kétségtelen. Dawkins elméletének alapja, hogy az élet túlélésének alapegysége nem a faj, s nem is az egyén, hanem a gén. A gén az, aki tudatlanul is arra törekszik, hogy minél több legyen belőle, s a gén az, ami manipulál minket, és döntésekre kényszerít. Ehhez akár az őt hordozó élőlényt is feláldozza, ha saját másolatait megmenti vele. A nap mint nap tapasztalható szabad akarat csupán illúzió, mert voltaképpen minden tettünk génjeink önvédelmi mechanizmusának eredménye. Dawkins erőszakos és arrogáns, aki sokszor talán igazságtalanul bánt vele egyet nem értő más tudósokat, de nagyon logikusan gondolkodó elméleti kutató és emellett jó mesélő. Megnyugatására közlöm mindenkinek, hogy minimális ismeretekkel is nyugodtan olvasható, nem kell hozzá biológusi végzettség. 

Magyarország és a világűr. Szerk.: Simon Tamás

Budapest: MCC Press, 2021

Aki beleolvasott blogomba már, az tudja, hogy a csillagászat gyerekkorom óta érdekel, s jó pár könyvismertető (ez, vagy ez) is volt már itt ezzel kapcsolatban. Ennek ellenére bevallom, keveset tudok a jelenleg hazánkban zajló űrkutatásról, és ezért nagyon örültem, mikor fiókkönyvtárunkba is eljutott az MCC kiadványa. A nagyalapú, szépen illusztrált és minőségi lapra nyomtatott kötet nem pusztán történeti áttekintést ad, de bemutatja azokat a műhelyeket is, ahol űrkutatáshoz kapcsolódó munka zajlik itthon. Megismerkedhetünk a NASA holdjárójának magyar atyjával, vagy az éppen zajló mikroműholdas magyar projektről. Megtudhatjuk mely területeken vagyunk a legügyesebbek, s mik a jövő tervei. Persze lehet gúnyolódni, hogy mit akarunk mi itt olyan óriásokkal versenyezve, mint Kína, vagy az Egyesült Államok, de az űr bizony kimeríthetetlen lehetőségek igencsak hatalmas tárháza, és a jövőben nagy hatalmi (és egybeírva is: nagyhatalmi) verseny várható ott (is). Ha Európa akar valamit kezdeni magával a jövőben, az űrkutatásra sokkal többet kell áldoznia, s ebben bizony nekünk is helyet kell biztosítani magunknak. 

Könyvajánló - Aldous Huxley: Visszatérés a Szép új világhoz

Könyvajánló:

Aldous Huxley: 

Visszatérés a szép új világhoz

Budapest: Cartaphilus, 2021

Eredeti megjelenés: Brave New World Revisited (1960)

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

153 oldal

Már többször is említettem blogomon, hogy meghatározó olvasmányélményeim közé tartozik Aldous Huxley Szép új világa, és ez a regény azon szűk - bár évente terebélyesedő - kupacba tartozik, amely könyvek elolvasása nélkül nem adnék senkinek érettségit. Ahogy Orwell 1984-e a komor, szürke és reménytelen elnyomás koncentrátuma, úgy Huxley remekműve a negédes, élvezetekkel embertelenné deformált társadalomé. Ha Orwell a XX., akkor Huxley a XXI. század megéneklője. A maga nemében mindegyik egyformán zseniális, de talán Huxley ma még aktuálisabb, hiába írta egyébként régebben a regényét. Huxley maga is sokszor összeveti művét az 1984-gyel, mivel e két kötet édestestvérek. Az 1932-ben megjelent - 1931-ben írt - Szép új világot Huxley 1958-ban boncasztalra tette, s Visszatérés a szép új világba címen egy számvetést írt róla, összevetve, mi valósult meg ebből az édes méreg disztópiából 27 év alatt. Az angol író joggal lehetett büszke, úgy vélte, sok dolgot telibetrafált, de azt hiszem, ha ma élne, még büszkébb lenne. És sokkal-sokkal rémültebb...

Huxley tizenkét fejezetbe szedve elemzi az emberiség 1958-as múltbeli jelenét, elképzelt jövőjét, és fő problémáit. Az első kettő fejezet a túlnépesedésé, illetve a lakosság nagyobb mennyiségi növekedéséből fakadó minőségesésé. Huxley a túlnépesedést a demokrácia egyik alapvető problémájának tartja, s lássuk be: egy ember szava demokráciában annál kisebb a közügyekben, minél nagyobb lélekszámú az a társadalom. Egy 10 fős társaságban a voksod értéke 10%, egy 100 fős faluban 1%, míg a 10 milliós közösségben 0.00001%. Ez egy valós probléma, bár talán nem olyan súlyos, amennyiben egy közösség megfelelően működik és nem porlad szét egyénekre. Van aztán olyan felvetése Huxleynak, amit ma ki sem lehetne mondani nyilvánosan, anélkül, hogy ne írná ki magát az ember a civilizációból. Felveti ugyanis, hogy vajon biológiai szempontból mennyire bölcs dolog az elesettek, betegek életben tartása társadalmi eszközökkel. Nekünk egy ilyen kérdés feltevése is abszurdum, de az 1920-es években szocializálódó európai emberek számára nem volt még ilyen tabu, sőt ez volt a szociáldarwinizmus fénykora. Rögzítsük: ez a már-már eugenikába hajló kérdésfelvetés, nem jelenti, hogy írónk az irgalom és társadalmi szolidaritás felszámolására voksolna, csak éppen jelzi, hogy talán valami középútat kellene találni, hiszen az ember - mint biológiai faj - számára célszerű lenne, ha a természetes kiválasztódás továbbra is érvényesülne. Összegezve az első két fejezetet Huxley nem teljesített túl jól, hiszen egyelőre semmi nem utal arra, hogy a túlnépesedés az ember átlagos fizikumának zuhanásához vezetne az élelemhiány miatt, a szellemi képességek mérése és összevetése pedig kérdéses eredményekhez vezetett tudományos szempontból. De hát a történelemnek nincs vége (Fukuyama tévedett), még akár igaza is lehet Huxleynak hosszútávon...

A következő (III.) fejezet a társadalom túlszervezetségének veszélyét elemzi. Emondja, hogy a modern élet vívmányaira joggal vagyunk büszkék, de mindennek ára van. Ezt mondjuk nem ártana mindig észben tartanunk, mert axióma! A hatalom koncentrálódik, egyre több dologtól függünk technikai értelemben is, s közben mentális egészségünk hanyatlik. Nehéz vitatni ezeket a megállapításokat, s a helyzet 1958 óta rosszabbodott. Az emberek egyre inkább egyformák lesznek, márpedig az egyformaság és a szabadság nem összeegyeztethető fogalmak. Huxley-t idézve: az emberek "csüggnek az "egyéniség illúzióján", pedig valójában már nagymértékben elvesztették egyéni jellegüket.".  Írta ezt 1958-ban!!! Azt hiszem ma a jó öreg Huxley sikongatna, ha körbenézne a sétálóutcán, vagy regisztrálna instagramon. Az egyformaság túlságosan megkönnyíti az önkény eljövetelét. A rend utáni vágyat tehát egészséges összhangba kell hozni a sokféleség iránti biológiai  törekvéssel. A szabadsághoz elengedhetetlen a szervezettség, ugyanakkor a túlzott szabályozás lehetetlenné teszi az értékes és értelmes közösségi életet. Különösen figyelemreméltó ahogy Huxley leírja - egy korabeli tudományos mű alapján - miként szabványosítja az embert a társadalmi etika, amelyet a szociológia emel piedesztálra. Mintha csak a politikai korrektség egy korai leírását olvasnánk, ahol azt hiszik egyes világmegváltók, hogy a diploma és a kötelező érzékenyítés jellemeket, jobb embereket hoz majd létre. Holott a magasabb iskolai végzettség nem garantál nagyobb bölcsességet, sem erényességet.  

A IV-VII. fejezetek a propaganda különböző aspektusait elemzik, és bizony ezek az oldalak a mai napig megállják a helyüket. Van itt szó a diktatúrák nyílt propagandájától az eladás "művészetéig" mindenről. Végül is mindegyik célja az, hogy egy dologról valami olyasmit kezelj készpénzként, amely következtetésre nem te jutottál, hanem valaki más. Huxley megkülönbözteti a jó és a rossz propagandát, bár a önérdeket követő - meggyőző - propaganda nagyon nehezen határolható el a már káros propagandától. A szerző finoman magyarázza el, hogy mi az a szükséges információ, ami a szabadsághoz és a helyes, etikus döntéseinkhez elengedhetetlen. Elismeri azonban, hogy döntéseink többségéhez egyszerűen képtelenség beszerezni a szükséges információkat, így legtöbbször a problémamegoldásunk heurisztikus jellegű és szükségszerűen leegyszerűsítő. A sajtó kétélű fegyver, s mivel egy egyre szűkebb elit kezébe kerül a tömegkommunikáció, egyre kevésbé lesz változatos a tartalma, s a befolyásolás eszközévé silányul. Huxley persze nem láthatta előre, hogy olyan új eszközeink is lehetnek (pl.: internet), amelyek hátráltatják ezt a centralizációt, de érezzük, hogy ez a folyamat a világhálón is zajlik, s a cenzúra különböző címeken és mértékben de minden ideológiában jelen van, mert a hatalom - bármilyen színű is legyen - igényli azt. Ez egy természetes folyamat, hiszen a hatalom jellegéből fakad. Aki birtokol egy napilapot, a saját világnézetét igyekszik közvetíteni általa. Kivédhetetlen, el kell fogadni a létét, de korlátozni kell, akár új technikákkal, akár tudatos döntéssel önmagunk számára, különben az ember tényleg elveszíti egyedi jellegét és vele kreatív gondolkodását. 

A VIII. fejezet a Szép új világ egyik legismertebb részével foglalkozik, a kémiai meggyőzéssel. Huxley regényében az embertelenné vált emberiség az univerzális hiányérzetét egy droggal, a szómával nyomja el. A szóma valláspótlék is, rituálék alakultak ki köré és az értékek helyett az élvezet lesz a legmagasabb szempont a használók életében. Egyszerre lesz az ember tőle gondtalan, gondatlan és gondolattalan. Márpedig amennyire vágyott dolog az első, olyan veszélyes az utóbbi kettő. Könnyű észrevenni, hogy mai világunkban mennyi különböző szóma, a drogok szó szerinti és átvitt értelében egyaránt... 

A legkevésbé tetszetős számomra a következő, IX. fejezet, amely a tudatalatti meggyőzésről szól. Számomra mind a hipnózis, mind a tudatalatti létezése nagyjából kábé a mágia világához hasonlatos. Nem hiszek a létzésükben, akárhány könyv jelenik is meg róla. Csak a mágia legalább érdekes. A meggyőzés - valójában inkább megvezetés - azon technikái, mint a film közepére érzékelhetetlenül bevágott "vegyél pattogatott kukoricát!" mondat nem tudom, mennyire működnek. Amennyire tudom, valójában nem. Szerencsére. Nem gondolom, hogy egy ilyen mondat - a tudat számára észrevétlenül - jobban hatna, mint egy plakáton tudatosan olvasva. Itt Huxley elhitte egy korabeli tudományos eredményt, ami hamis volt. Nem az ő hibája, hanem a kutatóé (vagyis inkább sarlatáné). Ezzel némileg összefügg a következő szakasz, amely a hipnopédiáról, vagyis az alvás közbeni tanulásról, kondicionálásról szól. A fejezet voltaképpen a befolyásolhatóságról mesél, amely kétségtelen létezik, bár egyénenként változó. Szerencsénkre az emberek egy jelentős része az "ad nauseam" érvelésre éppen ellenkezőleg reagál. Mikor már nagyon le akarnak valamit nyomni a torkán, akkor elkezd nagyon harsányan az ellenkező oldalra állni. Nem mindig hasznos, de összességében mégiscsak remek védekezési mechanizmus.

Az utolsó két fejezet (XI. Szabadnak nevelni, és XII. Mit tegyünk?) a megoldásokra fókuszál. Huxley javaslatok tesz, miként lehet a tömegdemokráciát összehangolni a szabadsággal, s miként lehet korlátozni az egyre nagyobb számban jelen levő befolyásolási repertoár bevetését ellenünk. Ilyennek tartja - természetesen - az oktatást, a jelképek és nyelv helyes használatára való képzést. Huxley kifejti, hogy szerencsére az emberek nem olyanok, amilyennek a társadalomtudósok igyekeznek redukálni: az emberek nem felcserélhetőek. Nincs olyan, hogy egy Shakespeare azért született akkor és ott, amikor és ahol született, mert valamiféle történelmi szükségszerűség kikényszerítette ki a létét. A nagyság nem csereszabatos, s ha Shakespeare gyerekként meghalt volna, nem ugrik be helyette más. A zseni pedig átugrik a konvenciókon, ahogy az Alapítvány Öszvére ellen sem hatnak a hagyományos fegyverek. Nagyon érdekelne, hogy Huxley mit gondolt Asimov művről, ha olvasta egyáltalán!

 

A Visszatérés a szép új világban mindenképpen figyelemre méltó esszé, mondanivalója miatt és a reflexiós jellege miatt is. Aktualitásából mit sem veszített 64 év alatt. Huxley a korszak legkorszerűbb tudományos munkái alapján elmélkedik, de az 58-as tudás már sokszor természetesen elavult. Ezt a helyén kell kezelni. Ugyanakkor meglátásainak többsége nagyon is valós veszélyeket tükröz, sok pedig egyenesen bekövetkezni látszik a jelenünkben. Az írás tele irodalmi szinten álló bölcsességekkel, oldalakat lehetne kijegyzetelni, mint megjegyzésre méltó igazságokat. A szerző sokszor hozza elő mind Hitler, mind a kommunizmus példáját, hogy mennyire vigyázni kell a jelszavakkal, mert bizony a szabadság gyenge jószág, amely védelemre, karámra szorul. A Cartaphilus kiadványa fizikailag is kellemes kivitelű, a borítókép szerintem ötletes és találó. Egyedül az zavar, hogy a védőborító alatt nagyon egyszerű a kötéstábla. A fordítás élvezetes, nyomdai hibára nem figyeltem fel.

Pontszám:

Nyolc vadember a tízből.

8/10 pont