Isaac Asimov:
Alapítvány-trilógia
Budapest: Gabo, 2018
896
oldal
Eredeti
cím: The Fundation Trilogy
Fordította:
dr. Sámi László
2018
végén jelent meg a Gabo Kiadó jóvoltából Isaac Asimov (korábban tőle könyvismerettő: itt) klasszikusa, az
Alapítvány-trilógia egy kötetben, s hezitálás nélkül adtam le a rendelést az egyik könyvesboltban rá, hiszen
kedvencem a sci-fi, s különösen ez a mű. Olvastam már korábban többször, de még
könyvbemutatót nem írtam belőle, így most ezt megteszem.
Asimov
Alapítvány-trilógiája (valójában
sorozat, hiszen a szerző a 80-as években kibővítette az eredeti hármast, de
ezekről most nem beszélünk) a tudományos-fantasztikus irodalom igazi
nagyágyúja. Aki olvasta, annak ezt nem kell megmagyaráznom, de annak, aki még nem,
talán adhatok ötleteket, miért is tegye meg ezt mihamarabb.
Mindenekelőtt
azért, mert ez a könyv nem egy elképzelt fantáziavilágban játszódik, hanem itt
nálunk játszódott le évszázadokon át, és játszódik le újra és újra. Már
Hérodotosz észrevette, hogy a történelem sokszor ismétli önmagát, birodalmak
emelkednek fel, omlanak össze, majd állnak össze újból, s ezt olyan egyszerű
történelmi fogalmakból is ismerhetjük, mint az egyiptomi ó-, közép- és újbirodalmak. Persze Asimov nem a Nílus-völgyi civilizációt vette mintául, hanem
a nyugati civilizációnk egyik alapjának számító rómait. Az ötletet, mint az új magyar kiadás előszavából is megtudhatjuk - bár ezt történelemben
jártasak hamar kiszúrják -, a Római birodalom adta, még pontosabban az Asimov
által elolvasott Edward Gibbon A Római
birodalom hanyatlásának és bukásának története című monumentális műve. A Galaktikus birodalom fővárosa, a Trantor bolygó maga Róma, amely még romjaiban is mutatja egykori hatalmát, csak hát Asimov a márványt acélra cserélte, és időgéppel elküldte a jövőbe.
Először
is tudni kell, hogy nem egy egyszerre megírt szerves egész a
kötet, bár ez a vonalvezetésen nem érződik, legfeljebb az időnkénti
ismétlésekben tapasztaljuk. A trilógia mégis egységet alkot, így érdemes
olvasni, s azt gondolom nem baj, ha az Asimov által később megírt előzmények és
„utózmányok” (igen, hülye szó, de mivel szerintem én találtam ki, megtartom) kimaradnak,
mert bár jobban megismerjük a történet hátterét, ez a hármas így önmagában megáll. A
külön-külön megírt novellák úgy illenek össze, mint a boltív kőkockái, s
megtartják saját súlyukat. A három „regény” - maradjunk ennél a fogalomnál – a
következő időszakokban készült:
1. Alapítvány (Fundation) - Eredetileg az öt fejezetből
négy (a 2-5.) külön-külön jelent meg 1942 és 1944 között, majd 1951-ben csapták
hozzá bevezetőnek a ma első fejezetet, és ekkor jelent meg könyv alakban.
2. Alapítvány és Birodalom (Fundation and Empire) - Két
novellából áll (1. A generális (The General), 2. Az öszvér (The Mule)), amelyeket
először külön adták ki 1945-ben, majd egyben is 1952-ben, regény formátumban.
3. Második Alapítvány (Second Fundation) – Szintén két
novellát tartalmaz: 1. Az Öszvér keresi az Alapítványt (Search by the Mule), 2.
Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt (Search by the Fundation), amelyek
1948 és 1950 között jelentek meg apránként jelentek meg, majd 1953-ban regényben
összefogva.
Ez
alapján látható, hogy valójában egy 70 évnél is régebbi sci-firől van szó, s
amely 70 éves távolságból szinte semmit sem érez az ember olvasása közben.
A
történetek vezérfonala az úgynevezett Sheldon-terv, amely szerint a Galaktikus
birodalom már megakadályozhatatlan - bér eleinte észrevehetetlen - bomlását követő barbarizmus korát két
Alapítvány segítségével igyekszik lerövidíteni mindössze ezer évre, hogy
kialakulhasson egy új birodalom, amely majd békét és civilizációt juttat a
Tejútrendszer minden pontjára ismét. Hari Sheldon, a pszichohistória tudománya
révén ugyanis meg tudja tervezni nagy pontossággal, hogy egy adott ponton az
emberiség tömegei milyen módon viselkednek, és mit akarnak statisztikai alapon.
A pszichohistóriában az egyén nem számít, viselkedésének következményei elhanyagolhatóak
az emberiség egészének mozgásaihoz képest, így előre lehet látni a történelmet.
Be
kell vallanom, a történelmi felfogásomból adódóan, idegenkedek a
társadalommérnökösködés minden formájától, nekem még a kötelező
társadalombiztosítás is támadás a pénztárcám ellen, de ezt elfogadom bizonyos
szintig, mint szükséges rosszat. Ellenben minden kommunista ideológia, amely
azt vélelmezi, hogy a társadalmat erőszakos úton meg kell változtatni, tőlem
mérhetetlen távol áll, sőt számomra kifejezetten ellenséges. Az én nézőpontom
szerint a társadalomnak magának kell alakítani szépen lassan magát, hogy
szerves fejlődés révén változzon, s ne erőszakosan, mert a történelmi
tapasztalat arra tanít, hogy annak sosincs jó vége. Nem lehet demokráciát
exportálni a közel-keletre, mert az ottani társadalom nem képes akceptálni.
Egyszer majd talán képes lesz, de ezt döntsék el ők. Asimov Sheldon-terve
inkább a szerves fejlődést jelenti nálam – az egy Sheldon-féle belenyúlást
követően -, hiszen kifejezetten arra megy a játék, hogy tudatosan ne
befolyásolja senki a tervet. Az első Alapítvány például nem tudhat a
másodikról, és a társadalomszerveződés is fokozatosan, evolúcióval alakul ki, ahogy az
enciklopédistákat követik a választott polgármesterek, majd őket a türannoszok,
hogy átadják helyüket a kalmárfejedelmeknek.
Asimov
pszichohistóriával kapcsolatos ötletében sokan egyfajta marxizmust látnak –
mondván a történelmi szükség utat talál mindig -, de én inkább a szociál- és
tömegpszichológia, vagy a XIX. századi statisztikamánia lenyomatát véltem
felfedezni nála. Ennek ma is divatja van, olyan mintha Asimov regényben
foglalta volna össze közérthetően Harari, Pinker vagy Piketty könyveinek összes
mondanivalóját minden lábjegyzet és sallang nélkül. Szociológia, pszichológia,
filozófia, történelem egyben. Őszintén szólva, az Alapítványban lecsupaszítva
nem nagyon látok baloldali világnézetet, sokkal inkább egy klasszikus liberális
világlátást. Asimov nagyon összetett gondolkodó és író volt, aki nem kedvelte például
a 60-as évek marxizmussal igencsak átitatott ellenkultúráját (pl. hippik),
ugyanakkor humanista elveket vallott. De erről itt ennyi elég, ha valakit
érdekel, elmélyülhet az életében, és fogalmazza meg magának milyen ember volt.
Folytatva
a korábbi gondolatsort: Asimov könyvében nagyon is ott a kétely, hogy az egyén
valóban ilyen tehetetlen-e a történelmi szükségszerűség, materialista
determináltsággal szemben. Hiszen ha az öszvér nem születik meg, ha Bayta nem lép
fel az Öszvérrel szemben, vagy ha a Második Alapítvány vezetői nem dolgoznak
rendesen, akkor bizony minden másként alakul. De ennek megértéséhez már tényleg
el kell olvasni a művet!
Az
Alapítvány-trilógia egyébként nehéz könyv, és nem fizikailag csupán.
Odafigyelést igényel, koncentrációt. Sok a szereplő, és könnyen átsiklunk
valami fontos felett, ha nem vagyunk résen, és egyes dolgok nem lesznek világosak később. Az első fejezet egyes mondatai csak az utolsó után lesznek kristálytiszták. A trilógia legerősebb része nálam egyértelműen az Alapítvány és Birodalom. Ennek mindkét novellája/kisregénye
briliáns, de Az öszvér egészen egyedi. Noha ez a különleges hódító mutáns
antagonista a történetben és effektíve nem is ember, mégis a legemberibb alak
mind közül.
De
ha már karakterek! A szereplők nagyon vázlatosak, mélysége alig néhánynak van (ilyen
a zseniális tábornok, Bel Riose, de különösen a már sokat emlegetett Öszvér),
ám Asimovnál amúgy sem ez a lényeg, az egyének csak apró hangyái a bolynak, s
őt az egész emberi hangyavilág érdekli összetettségében és működésében. Nagyon
mély, nagyon erős anyag. A trilógia egészen egyedi, hiszen nincs igazi
protagonista benne, főszereplője a Galaktikus birodalom, még pontosabban az
emberiség mint egész és az egyéniség mint független önálló entitás. Nem
véletlenül nem sikerült még megfilmesíteni, holott ma már az Egyesült
Államokban szinten minden valamirevaló regényt megfilmesítettek ötször… Egy
sorozatot ugyan terveznek jelenleg is, de nem nagyon hiszek a sikerében,
iszonyat mennyiségű pénz és nagyon jó forgatókönyv kellene egy a regényhez
méltó feldolgozáshoz.
Áttérek
a Gabo 2018-as kiadására, mert erről külön kell írni, hisz annak esetleges
hibáit nem róhatom fel Asimovnak. Még a pszichohistória matematikai képleteivel
felvértezve sem tudhatta ugyanis, hogy a legpocsékabb puhakötésű regényeket kiadó
vállalat fogja majd kiadni a főművét. Pozitívum, hogy eszükbe sem jutott
ragasztott fűzésben kiadni a majd 900 oldalt, s minőséginek látszó keményfedeles
kötést kapott. További öröm, hogy nagyon szép borítóképpel sikerült kiadni,
nekem legalábbis a lilás-sötét űrhajós illusztráció. Ellenben komoly problémák
vannak a korrektúra terén. Nem vagyok jó olvasás közben a helyesírási hibák
kiszűrésében/kiszúrásában - a könyvtárban is az ilyen tevékenységet meghagyom
sólyomszemű kolleginámnak -, de itt még én is egyfolytában elírásokba
botlottam. Bevallom, talán még sosem találtam ennyi elütést regényben. Aztán
egyik helyen a Trantor lakossága 400 milliárddá vált az addig mindenhol
(helyesen) megjelenő 40 milliárdhoz képest. Erről nem tudom eldönteni, ki
hibázott, minden bizonnyal elírás. Szóval azért a kiadás messze nem hibátlan…
A
fordításról is pár szó. Eddig minden magyar kiadás Baranyi Gyula 1951-es
fordításán alapult, most azonban egy friss munkát kaptunk kézhez Sámi László
tollából. Tegyük fel, hogy volt értelme újra lefordítani az eredetit, ezt nem
tudom ugyanis megítélni az egész könyvre nézve, mivel korábban is mindig
magyarul olvastam. Egyes helyeken viszont furcsa volt a kötet nyelve, ott ahol
nagyon szlengesre vette a figurát a fordító, így ott összehasonlítottam a
korábbi magyar kiadással, amelyből nem emlékeztem ennyire fiatalosra - gettósra
- vett mondatokkal:
A
mostani magyar fordítás:
„-
Király! Akkor egyetértünk – felelte Devers kedvesen. – De főnök, miféle
együttműködésről beszél? Őszintén megmondom, azt sem tudom, mi a pálya. –
Körülnézett. – Például, mi ez a hely, ahová kerültem és… egyáltalán miért?”
Ezzel
szemben a Baranyi Gyula-féle szöveg a 2011-es kiadásból:
„-
Kóser. Én is úgy volnék – felelte Devers nyájasan. – De hát, főnök, miféle
együttműködésről beszél? Megmondom kerek perec: fogalmam sincs, hol állok. –
Körbejáratta a tekinteté. – Például hol van ez a hely, és egyáltalán, mi akar
lenni ez az egész?”
És
akkor az eredeti:
„Devers
said blandly, "Right. I check you. But what kind of co-operation are you
talking about, boss? To tell you straight, I don't know where I stand." He
looked about him, "Where's this place, for instance, and – what's the
idea?"”
Érezhető,
hogy az eredetiben is ott a pimasz vagányság, s mindkét magyar fordítás
hasonlóan adja ezt vissza, de jobbnak érzem a régebbit. A
könyvtárban a „Mi a pálya?” kérdésre mindig ugyanazt szoktam felelni, hogy
leszokjanak róla: „A pálya egy rendszerint téglalap alakú terület, ahol
sportolnak.” Mondjuk a király szó meg jobb, mint a kóser, de ez már ízlésbeli
vita. Szóval igazából nincs gondom az újrahangszerelt magyar kiadással
szövegileg. Olvasmányos, nekem tökéletesen megfelelt.
Értékelés:
9.5/10
pont (sosem adok tízest) Asimovnak, 7/10 a Gabo Kiadónak (tessék jobban
átolvasni helyesírásilag!).
moly.hu:
95%
goodreads.com:
4.4 pont
(2019.
június 25.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése