Könyvajánló: Harry Potter Varázsalmanach

könyvajánló:

Harry Potter Varázsalmanach

Budapest: Animus, 2023
208 oldal

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

A Harry Potter számomra mindig is elsősorban a felnőtté válás regénye volt, ahogy az magányos, elveszett, és sokszor esetlen Harryből az igazságért és barátjaiért kiálló hős, azaz felnőtt lesz. Minden más csak körítés, de Rowling világát éppen a körítés ötletessége tette annyira nagyszerű szórakozássá az olvasók milliói számára, nem pedig az irodalmi minősége. A HP világa tele van játékossággal, humorral, gyerekes életvidámsággal, és erre még a felnőtteknek is nagy szüksége van. 

Jelen kötetünk, a Varázsalmanach hét művész illusztrációinak segítségével hét fejezetben mutatja be azt a hétkötetes mágikus mesevilágot, amelyet Rowling megálmodott és papírra vitt. Az első fejezet a személyekre koncentrál, a második az életmódra, míg a harmadik a helyszínekre. A negyedik kifejezetten Roxfortot mutatja be, az ötödik a varázslatokat. Az hatodik fejezetben a mágikus világ hivatali útvesztőjében bolyonghatunk, míg az utolsó a flórát és faunát villantja fel az érdeklődőknek. Kissé ad hoc jelllegű a csoportosítás - nem mindenhol logikus -, de végül is a célnak megfelel. 
Mitől remek a könyv? Mindenekelőtt attól, hogy nincs benne spoiler, így azoknak is érdekes, akik még nem olvasták az eredeti hét regényt. Nem árulkodik, kivel mi történik a szereplők közül, és nem írja le a hét kötet cselekményét sem. Ez talán valakinek csalódás lehet, de szerintem erény. Kedvet ad az olvasásukhoz, ugyanakkor nem helyettesíti azt. Persze azoknak igazán élmény forgatni jelen kötetet, akik már olvasták Rowling magnum opusát. Ők ugyanis nosztalgiázhatnak, és kedvet kapthatnak az újraolvasáshoz. Ráadásul a Varázsalmanach az eredeti könyvek világát adja vissza - idézeteket is kapunk belőle -, és nem próbál erőszakosan többet - óhatatlanul hamisabbat - nyújtani. A készítők témák alapján rendszerezték a dolgokat és elénk vetíti a boszorkányok és varázslók elképzelt színes univerzumát. Végre egyszerre találkozhatunk a tiltott rengeteg élőlényeivel, és összeszedve látjuk a sok száz oldalon elszórva megtalálható átkokat, vagy bájitalokat. Megismerkedhetünk természetesen a sorozat fontosabb személyeivel, rokonságával, erényeikkel, esendőségeikkel. Térképet kapunk a roxforti eligazodáshoz, beléphetünk a négy ház klubhelyiségeibe, megtudhatjuk, hogy miként néztek ki a különféle sárkányok az illusztrátorok szerint, de a kviddics történetének idővonalán is sétálgathatunk. Ha valaki egy kézikönyvet akar Harry Potter világához, ez tökéletes erre a célra. Meglepetések persze aligha érik majd a HP-fanokat, ám rácsodálkozások igen, mert összeszedve látja végre az imitt-amott elszórt adatokat tematikába rendezve. Akad pár kihagyott ziccer, de hát ahol gurkók röpködnek, ott néha lezuhan egy-egy játékos a seprűről. 

Az illusztrációk szépek, a hét alkotó hét különféle stílusban mutatja be Rowling világát, így mindenki megtalálhatja a maga kedvencét. Ez egyébként hátrány is, mert némelyik számomra túl színes a tübbivel összevetve (Louise Lockhart oldalai), és ez az egységesség rovására megy. Furán mutat, hogy egy-egy nagyon elegáns, kevés színt használó oldalt kifejezetten giccses követhet, vagy egy nagyon barokkosoan túlzsúfoltat egy csaknem üres. Zömében azonban mégiscsak nagyon klassz illusztrációkat kapunk, amelyek szerencsére nem a filmeket akarják viszaadni. A kötetnek így hangulata van. Engem Tomislav Tomic rajzai nyűgöztek le leginkább, volt benne valami nemesen, légiesen szép. Helyes döntés volt, hogy fordítónak ugyanazt a Tóth Tamás Boldizsárt választották aki az eredeti sorozatot is átültette magyarra, így a világ nyelvezetének egységes volta nem forgott veszélyben. 

Mi nem tetszett? Elsősorban az ára. A hasonló méretű, gyakorlatilag fotópapírra kiadott  - bár illusztrációban kétségtelenül kevésbé esztétikus - természettudományos kötetek feleennyibe kerülnek. Világos, hogy a HP-kötetekért szinte bármit el lehet kérni a fanatikus rajongóktól, de 20 ezer forint azért komoly arcátlanság. Ennyire azért nem kiemelkedő sem a terjedelme, sem a minősége a könyvnek. 

Összességében egy nagyon szép kézikönyvet kaptunk a Harry Potter-világából, amely egy délután átolvasható, ugyanakkor bármikor, bárhol felüthető, ha egy kis jókkedvet akarunk csepegtetni a délutánunkba. Nekem bejött. Neki is álltam rögvest befejezése utána a "Bölcsek kövének"...

Pontszám:

Nyolc kísértetízű csokibéka a tíz Berti-féle mindenízű drazséból.
8/10 pont

Könyvajánló: Jo Nesbø: Vérhold

Könyvajánló:

Jo Nesbø: Vérhold

Budapest: Animus, 2023

Eredeti megjelenés: Blodmane (2022)

Sorozat: Harry Hole (13.)

Fordította: Sulyok Viktória

428 oldal

Jo Nesbø regényeinek magyar megjelenését mindig igyekszem figyelmmel követni, hiszen kétségbevonhatatlanul jelenünk egyik legjelentősebb krimiírója. Mikor megjelent a legutóbbi Harry Hole-regény, a Kés, akkor sem késlekedtem írni, róla, de A birodalom is kapott tőlem irodalomkritikát. A norvég mágus azon kevés skandináv bűnügyi író közé tartozik, aki viszonylag egyenletesen képes magas minőséget hozni.

A Vérhold - talán jobb cím lett volna a Paraziták - a Kés közvetlen egyenesági leszármazottja. Harry Hole egykori sztárnyomozó - akit továbbra sem vagyok képes Harri Hulenak nevezni olvasás közben, holott ez lenne a helyes olvasat - veszteségeitől összeroppanva éppen Kaliforniában igyekszik magát halálra alkoholizálni. Ebben megakadályozza egy kiöregedett színésznő (Lucille) anyjáéhoz hasonló mosolya, ami életet lehel belé. Ez nem túl ígéretes kezdet, de legalábbis nem tűnik túl hihetőnek, hogy egy vadidegen megmentése adjon új motivációt bárkinek. De végül is, lényegtelen, mi viszi rá, az a fontos, hogy visza kell térnie Osloba, hogy ismét gyilkosokat rendeljen a felbukkanó oszló hullákhoz. 

A viszonylag gyermeteg motiváció mellett a regény alapsztorija sem bonyolult: két eltűnt nő után nyomoz a helyi rendőrség, akik ugyanazon bulit követően tűntek el, s a gyanú árnyéka egyből a dúsgazdag Markus Røedre vetül, aki a házigazdája volt a partynak. Hole így a kábszerfüggő Røed megbízásából csapatot szervez, hogy feltárja az igazságot, cserébe annyi pénzt ígérnek neki, amivel megmentheti Lucille életét, akit fogságba ejtett a mexikói maffia. 

A regény annyira bájos, mint egy meztelen csiga, amelyik nyálkát húz egy adag kiköpött slejmen, de hát végül is ez egy skandináv krimi. A szerző nem tesz gesztust felénk (tehát gesztustalan), s aki egy kis gusztustalanságtól vagy parazitától parázik, az kerülje el a könyveit! Pláne ezt. A mű tele parazitákkal, szó igazi és átvitt értelmében egyaránt. A gyilkos ellenségei agyát fertőzi meg velük, de élősködik itt minden szereplő: a korrupt rendőr/politikus a társadalmon, az érdekházasságban élő nő a férjén, míg a férj a pénzével vesz illegális élvezeteket, a magányába fulladó Harry Hole pedig szeretet koldul minden nőtől, hogy legyen miért élnie. Sokféle féreggel találkozunk a lapokon, mégis érezzük, hogy ezek nem mind szörnyek, a parazitizmus a természet része, bármennyire is taszító. Agyunkba fészkeli magát a gondolat, hogy bizony ilyen-olyan módon mind paraziták vagyunk és egyben gazdatestek, enélkül életben sem maradnánk. Bogarasok vagyunk és szimbiózisban élünk félelmeinkkel és gyengeségeinkkel.

A karakterek hozzák a szokásos skandináv krimis átlagot, vagyis az egy főre eső elmebeteg száma kettő: egy sorozatgyilkos, egy pedofil és egy kannibal. Öööö, ez így nem stimmel... Az egy főre eső elmetegek száma Nesbønél minimum három... A szereplők vonszolják a maguk keresztjét, és múltjuk szekrényében ott figyelnek a csontvázak kitépett szemgolyói. Mindenki bűnös, és mindenki áldozat. Általában véve nem szeretem ezt a mentalitást, mert rendkívül kártékony az egyéni döntések jelentőségét elvitatni. Ám a Vérholdban a szereplők furcsa módon mégsem taszítóak. Az persze már-már karikatúraszerűen túlzó, hogy Harry Hole minden nőnek bejön 1 fényévnyi távolságon belül, még akkor is, ha történetesen élete csúcsán jócskán túljutott emberi roncs. A nők ennél sokkal okosabbak sajnos/szerencsére... Maga Hole voltaképpen a szerző kivetülése egy alternatív valóságba: egy zeneimádó rocksztár, aki zenélés helyett mások megmentésére adta a fejét, de önpusztító életmódjával is menő.

Maga a gyilkosság mechanizmusa nem különösképpen hihető - bár kétségtelenül fantáziadús, ellenben igencsak beteges és undorító -, ugyanakkor a regény lezárása sok szempontból mégis briliáns. Elég hamar eldöntöttem, hogy ki a legvalószínűbb elkövető, de Nesbø a végén igencsak összegubancolja a szálakat. Tudatosan beépített több hamis útvonalat és csapdát, így voltaképpen túlterheléses támadást intéz agysejtjeink ellen. Több gyanús gondolathernyó is befészkeli magát a fejünkbe, hogy aztán téves utakra vezessen minket, mikor pillangóként szárnyat bont egy-egy új tenciális megoldás.  Nem éppen elegáns történetépítés, de működik. Ha több látszólag egyenlően esélyes elkövető van, nehezebb lesz beletrafálni. A Vérhold végig fenntartja a figyelmet, mondhatni (Vér)holdkórossá válunk. Jó könyv.

Jo Nesbø ugyan A birodalommal már bizonyította számomra, hogy Harry Hole-on túl is van benne potenciál, de a sorozatot még mindig viszi a saját lendülete. A regény végéből pedig kiderül, hogy nem maradunk norvég sorozatgyilkos nélkül a jövőben sem... Harry Hole talán túl van már a csúcson, és sokan a nagy finálét várják, amit kétségtelenül már nem lehet sokáig húzni. Nem tudom, még hány Hole-sztorit fogunk kapni, de én ezt is élveztem, és bátran ajánlom a sötét tónusú, skandináv krimik kedvelőinek. 

A magyar kiadás az Animustól oly jól megszokott német birodalmi színeket kapta, azonnal tudja a borítót megpillantó személy, hogy ez nem az unikornisokon lovagló pink Barbi bababzsúrjáról fog szólni. Sulyok Viktória fordítása gördülékeny, a magyar szövegben hibákra nem is emlékszem. Fizikailag is rendben van a kiadvány fűzött létére, nem lehet belekötni.

Értékelés: 

Nyolc galandféreg a tízből.

moly.hu: 94% (186 értékelés)

goodreads.com: 4.25 (10713 értékelés)

Könyvajánló: Lars Kepler: Homokember

 Könyvajánló:

Lars Kepler:

Homokember

Budapest: Animus, 2021

398 oldal

Eredeti cím: Sandmannen, 2012

ford.: Harrach Ágnes

Sorozat: Joona Linna, 4.

A mesék és mitológiák világai mindig kimeríthetetlen homokbányái az ötleteknek, és kiválóan alkalmasak egy jó véres thriller felépítéséhez, hiszen tele vannak félelmetes alakokkal. Gyerekkorunkban féltünk a krampuszoktól decemberben, éjszakánként benéztünk az ágy alá, nincs-e ott mumus, és arra is volt esély, hogy egy lidérc nyomása alá kerüljünk lefekvéskor a sötétben. Az a legfélelmetesebb bennük, hogy mindennapjaink tapasztalataiból és félelmeiből táplálkoznak. Minden nemzetnek megvannak a maga ijesztő lényei. Az íreknek ott a Banshee, a görögöknek a kiméra, az angoloknak Mick Jagger. Különösen sötétek az erdei népek meséi, nyilván nem véletlenül. Klasszikust idézve: "tudja egyetlen barátom a fejsze volt. Mindig egyedül a fák és a farkasok közt...". Remek terep a rémtörténetekhez. A szláv mitológiából ott van például a Baba Jaga (nagyjából megfelel a magyar Vasorrú bábának), aki gyerekeket eszik. A szintén szláv alapokon nyugvó Witcher 3: Wild Hunt játékban nem a főgonosznak számító Vad falka volt a legrémísztőbb ellenség, hanem az "Erdő úrnői" (Crones vagy Ladies of the Wood), ez a vérszomlyas, velejéig gonosz, három az egyben boszorkány, amelyet a Baba Jagáról mintáztak az alkotók. A germán mesevilágról elég, ha megemlítjük Hans Christian Andersen vagy a Grimm testvérek meséit. Szinte minden történet tele horrorisztikus esetekkel. A skandinávok sem maradnak le, ott van a Sandman, a skandináv Homokember, aki álomport hint a kisgyerekek szemébe alváskor. Ideális rémálomhoz és bűnügyi regényhez egyaránt. És itt már el is jutottunk mai könyvünkhöz, úgyhogy a Metallicával élve: "Exit light. Enter night"!

Lars Kepler Homokemberét kollegám, Szilvási Krisztián ajánlotta figyelmembe, miután kiszúrta, hogy hosszú idő után ismét visszatértem a skandináv könyvvadonba, fjordok mentén gyilkosokra vadászni. Első olvasásom (Ius primus olvastis) volt ez ettől az egyneves szerzőpárostól (sic!). A Lars Kepler fedőnév ugyanis egy házaspárt takar. Isten igazából a történet tele van sablonokkal, de - ahogy szoktam volt mondogatni - 5000 évnyi írásbeliség után nem igazán lehet újat kitalálni, ha őszinték vagyunk. A klisék éppen azért vannak, hogy haszáljuk őket, lehetőleg kreatívan és ügyesen. Bár a szerzőpáros homokra építette a regényét, de ettől még stabilan hozza a várt magas színvonalat és izgalmat. A homok különös misztikummal bír az emberi történelemben, hiszen alapvető fontosságú a kultúránkban. Egyszerre félelmetes (sivatag, futóhomok) és szükséges (építőipar).  Nélküle nincs beton, de legizgalmasabb tulajdonsága mégiscsak az, hogy szétfolyik kezünk között, mint az idő. Homokból készül az üveg, abból a tükör, amit szintén számos misztikum és babona ölel körül. Tükörben láthatjuk meg önmagukat, s nézhetünk szembe a saját eltorzult arcunkkal. 

A Homokemberben három szereplő hat szemén keresztül követjük a történéseket: a sorozat névadója Joona Linna nyomozó és Saga Bauer rendőrnő, valamint egyik korábbi "áldozat" pupilláin át. Ez egyben lehetőséget adott az írópárosnak, hogy olyan krimit írjon, ami a hagyományos nyomozást és beépülésen alapuló pszichiátriai thrillert ötvözi, miközben drámaként is hat. A két nyomozói szálból a beépülős vonal tetszett jobban, Saga Bauer amúgy is érdekesebb szereplőnek tűnt, a kissé sótlannak ható Joona mellett, ráadásul ez a zsáner - mármint a zártosztályon játszódó sztori - amúgy is az egyik kedvencem. Az elmegyógyintézetekben zajló könyvek és filmek mindig megfogtak különös hangulatukkal. Az ide bezárt személyek a kiszolgáltatottsággal néznek szembe, miközben az ápolók kénye-kedvének vannak kitéve. A Száll a kakukkk fészkére óriási könyvben és filmben egyaránt, de ugyanez elmondható a Viharszigetről is, és a műfaj hasonlatos a különféle szabadulós történetekhez (pl.: A szökés, Szupercella, Kocka). A zárt intézménybe való bejutás, beépülés és kijutás olyan téma, amiről ugyan sok bőrt lehúztak már, de még mindig nem elcsépelt, ha ügyesen operálnak vele. A korlátozott mennyiségű szereplő és a hely szűke olyan elemek, amelyekben nagy potenciál rejlik. Ugyanakkor ügyességet igényel az alkotótól. Ebben a regényben ez sikerült, a feszültség hat ránk, az oldalak gyorsabban pörögnek le kezünk alatt, mint a homokórában a homokszemek. A fejezetek rövidek, váltakozó nézőponttal, az idővel a szerzők keveset játszanak. A nyomozós szál nem túl erős, a megoldás kissé "In medias res" jellegűre sikerült. A kötet számomra inkább volt lélektani krimi, mint klasszikus bűnügyi regény. 

Az elmegyógyintézetben az orvos természetesen perverz, a nyomozók magánélete naná, hogy romokban, a bűnöző meg szadista beteg zseni. A szereplők tehát ismét a skandináv krimikre jellemző alakok: csupa-csupa szociopata. Defektjük száma, akár homokszem a Kalaháriban. Saga karaktere mellett Jurek Walter volt a legizgalmasabb. Az ember nem tudja eldönteni olvasás közben, hányadán áll vele. "Lars Kepler" bizonytalanságban tud tartani minket, még úgy is, hogy a kötet felénél kedztem gyanakodni, hogy mi lehet a megoldás (szintén egy gyakran alkalmazott elem, de nem árulom el, mert az már a történet élvezete ellen hatna). Jureket átjárja egyfajta túlvilági mefisztói/raszputyini erő, amellyel manipulálni képes bárkit. Ugyanakkor túlzóan ördögi alak, így nem biztos, hogy mindenkinek bejön egy alapvetően földhözragadt történetben ez a csaknem természetfölötti szál.

A motivációk és történések alapvetően logikusak, még ha esetenként a hihetőség határait feszegetik. A kötet önállóan teljesen életképes, nincs szükség az előző részek ismeretéhez, bár nyilván úgy a legjobb olvasni. Ugyanakkkor kérdőjeles lezárást kapunk, amely jelzi, hogy az elejtett fonalat az írópáros fel fogja venni. Hogy fogom-e folytatni? Minden bizonnyal, bár nem holnap, mivel most egyelőre telítődtem skandináv krimikkel és vár rám pár más jellegű könyv. 

Összegezve egy gyorsan elolvasható, érdekesen felépített, szórakoztató lélektani thrillert kaptam, amely megérte a rá szánt időt. Figyelmeztetésként jelzem, hogy a kötet más címen  (A bosszúálló) már megjelent korábban! A kötet kiadása a szokásos Animusos minőséget hozza, bár a borító nekem ezúttal nem jött be, a ezek színek idegesítőek egymás mellett (ha ez volt a cél, akkor jól működött). 

Értékelés:

Nyolc homok a szélben.

8/10 pont

moly.hu: 91% (47 értékelés) illetve az előőző kiadás: 94% (163 értékelés)

goodreads.com: 4.25 pont (25308 értékelés)

Könyvajánló: Max Seeck: Harag

  Könyvajánló:

Max Seeck: Harag

Budapest: Animus, 2022

383 oldal

Eredeti cím: Kauna, 2021

ford.: Huotari Olga

(Jessica Niemi, 3.)

Három a magyar igazság! Igen! Még mindig tart blogomon a "krimi hét"! Az elmúlt héten sikerült hármat is kiolvasnom, és úgy véltem, mindről írok a változatosság kedvéért (Adler-Olsen: Nátrium-klorid, illetve Swanson: Kilenc levél), mivel e téren az utóbbi időben hanyagoltam az olvasóimat. Jöjjjön hát a harmadik! 

A tavalyi év legjobb krimijeinek listáját rendszerint haraggal néztem. Na, nem azért, mert ízlésemnek nem megfelelő sorrendek voltak, hanem mert szinte mindegyiken ott volt Max Seeck Harag című opusza. Az értékelések rendszerint olyanoktól íródtak, akik Seeck sorozatának két korábbi regényét is olvasták - velem ellentétben - és megállapították, hogy a finn szerző óriásit fejlődött részről részre. Ami leginkább meggyőzött arról, hogy el kell olvasnom, az az volt, hogy nagyon virtuóz befejezésről számoltak ba, azt meg csípem. Így hát belevágtam, mint János vitéz a török basába. 

A legérdekesebb, hogy Seeck kötete igencsak sokban hasonlít az engem nem túlságosan meggyőző Adler-Olsen kötetre:

Itt is csapatmunka hozza meg a nyomozás gyümölcsét, tele van magánéleti és a sorozat korábbi részeiből örökölt mellékszálakkal a sztori, a főeset alapja a régmúltban gyökerezik, és még a koronavírus is felbukkan benne stb. A két kötet olvasói értékelése is hasonló, s nekem mégis a Harag sokkal jobban tetszett. Morfondíroztam is rajta, hogy vajon miért? Talán mert szimpatikusabb főszereplő, ötletesebb a nyomozás és mert rendesen össze van rakva a befejezés, minden bonyolultsága ellenére.

Itt sokkal inkább van főszereplőnk, akivel azonosulhatunk, bár mások is feltűnnek a detektívesdi során. A meglepetés, hogy nem a Seeck sorozatának címszereplője, Jessica Niemi a főalak a nyomozás oltárán, hanem egykori segédje, Jusuf Pebble. Jusuf komoly terhet kap vállára élete első főnyomozói munkája során, miközben magánélete romokban. Finnország egyik elsőszámú iparmágnásának meggyilkolása a megoldandó feladat, és nem bizonyul egyszerűnek a tettes elfogása. A harag, csalódás, és el nem múló fájdalom pusztító kombinációja olyan gyújtós, amitől még egy olyan rideg város is, mint Helsinki lángra kap. 

A szokásos skandináv elemek most sem hiányoznak: borongós hangulat, tél, hóesés, és gondokkal terhelt alakok. Igen, jó skandináv szokás szerint a szereplők szinte mind pszichiátriai esetek, néha sokkal inkább, mint a bűnözök... A regény felépítése kiváló, a megtévesztő elemek tényleg megtévesztőek, folyamatosan elbizonytalanodunk, hogy ki az elkövető, illetve az agy a gyilkosságok mögött, márpedig ez a jó krimik egyik legfőbb ismérve. 

Mi nem tetszett (mármint főszereplőnk, Jusuf zenei ízlését nem számítva)? Nincs túl sok ilyen. Például az angolul a regényben hagyott elemek. Értem én, hogy Huotari Olga finnből fordította a regényt és az eredetiben bizonyára szintén angolul vannak ezek a részek, de nem látom be, mit tesz a regényhez, hogy 20-30 oldalanként kapunk egy-egy "Fair enough", vagy "What's up?"-ot. Ez nem nyomozókra, hanem inkább egymás közt menőzni próbáló tizenévesekre jellemző. Nem tetszett Jessica Niemi mellékszála, aminek legfőbb oka bizonyára az, hogy nem olvastam az előzményeket. De úgy általában véve is, a sorozatnak nevet adó csaj kifejezetten idegesített. Ha valaki megérdemli a gumiszobát, akkor az ő. Kábé ennyi mindösszesen. 

Ám a regény mindezek mellett valóban jó. A most olvasott trióból nálam a legjobb. Sodró, lendületes, egy pillanatra sem ül le, alapvetően logikus, a gyilkosságok mozgatórugói rendben vannak. Seeck pedig a regény végét megbolondítja egy egészen üdítően bonyolult, ugyanakkor az eseményekből mégis logikusan következő lezárással, amely utólag visszatekintve az első mondatoktól kezdve fel van építve. A lendületességhez hozzájárul a jelen időben történő előadásmód, amely szinte szemünk elé varázsolja az aktuális karakter ténykedését. A gyilkosságokban nincs indokolatlan és öncélú - skandináv krimikben sajnos gyakori! - kegyetlenség, szövevényes az egész mese, mégsem túlgondolt. Most már csak arra leszek kiváncsi, hogy ha Seeck a harmadik könyvére ilyet tudott rittyenteni, milyen lehet majd a következő? Elvileg decemberben jelenik meg Finnországban... 

A kiadás olyan, amilyen lenni szokott az Animus skandináv krimijei esetében, a véres puzzle a borítón szerintem kifejezetten kiemelkedően jó. 

Pontszám:

Nyolc kicsi kézigránát a tízből.

8/10 pont

Értékelések:

moly.hu: 93% (41 voks)

goodreads.com: 3.89 (965 voks)

(Az adatok a 2023. május 31-i állapotot jelzik!)

Könyvajánló: Jussi Adler-Olsen: Nátrium-klorid

Könyvajánló:

Jussi Adler-Olsen:

Nátrium-klorid

Budapest: Animus, 2022

392 oldal

Eredeti cím: Natriums Chlorid, 2021

Angolul: The Shadow Murder, 2021

ford.: Sulyok Viktória

Sorozat: A Q-ügyosztály esetei, 9.

Már régen írtam igazán kemény bűnügyi regényről, a legutolsó talán még Jo Nesbø A Birodalom című egészen beteg pszichothrillerje volt. Vagy öt éve már ugyanis, hogy besokalltam a skandináv krimiktől, a belőlük áradó kilátástalan szorongástól, világlátástól és még mindig diétázom. Az igazság az sajnos, hogy sok közűlük teljesen egy kaptafára készül, ami ugyan érthető, de nem serkent az olvasásukra. Nesbø mellett az egyik legismertebb név a skandináv krimiírók közül Adler-Olsen, akitől érdekes módon alig olvastam korábban, így pár hete kapott egy lehetőséget, hogy Nesbø-höz hasonlóan kivételes helyzetbe hozza magát a szerzőlistámon. 

A választás a nemrég megjelent Nátrium-klorid című kötetre esett, amely már ránézésre is skandináv krimi, jellegzetes német birodalmi színeivel (fekete-fehér-vörös). A regény egyértelműen bűnügyi regény, ahol az eset tipikus döglött akta, hiszen régi gyilkosság kerül ismét reflektorfénybe egy öngyilkosság kapcsán. Gyorsan kiderül, hogy itt szó sincs egy szimpla évtizedekkel ezelőtti robbantásról, hanem nagyon is élő az ügy. Valaki az árnyékből ugyanis szabályos kereszteshadjáratot vezet okosan és évtizedek óta olyanok ellen, akiket bűnösnek vél. A sorozatgyilkos védjegye a nátrium-klorid, vagyis a konyhasó, amelyet valamilyen formában áldozatai mellett hagy. Az ügy sok szálon fut, mellékbűnözőkkel és régi esetekkel, melyek mindegyike egy-egy kis darabkát ad csak a nagy egészhez. 

A regény erőssége a csapatmunka bemutatása, ahogy Carl Mørck csapata szétosztja a feladatokat, bemutatják az esetleges összefüggések hálózatát és szűkítik a lehetőségeket. Szó sincs itt egyszemélyes hadseregről, golyó- és mindenálló szuperhekusról! Az ügyosztály nyomozói egyszerű hétköznapi emberek, akik munkájuk mellett az életüket is élik, de legalábbis igyekeznek azt is nagyjából rendben tartani. Amit tudni kell, hogy a Q-ügyosztályból mindösszesen egyetlen kötetet - természetesen a Fácángyilkosokat - olvastam korábban, és azt is igencsak régen. Így voltaképpen meglepett ez a konstrukció, és nem jött be. Ez mondjuk egy - korábban már észlelt - generációs szakadék lehet: a mai fiatalok például jobb szeretik az együttműködésen alapuló játékokat, én meg azt, ha a magam kezében tartom a karakterem sorsát, elvégre mégiscsak Die Hard-on és az Alien-en nőttem fel... 

A sztori a lapokon lassan bontakozik ki, a végén sincs eszement csavar, és a gyilkost sem rejti el balladai homály - utóbbit a kötet kétharmadánál gyakorlatilag készen megkapjuk -, és már "csak" el kell fogni a rend szürke őreinek. Nincs kétségem, hogy Adler-Olsen kötete sokkal közelebb áll egy valós nyomozáshoz, mint a legtöbb általam olvasott skandináv krimi, de ez nekem valahogy kevés. Nem azért olvasok egy krimit, hogy 400 oldalon keresztül egy sok áldozatot követelő, de nem túl eredeti gyilkossal és néhány személyes problémái mellett nyomozgató detektívvel töltsem az időt. Nem járt át az a bizsergető érzés, hogy meg akarom találni a gyilkost a nyomozók előtt, és a bűnöző sem egy eget rengető zseni, akit gyűlölve szerethettem volna. A zárás pedig 50 éve talán fantáziadúsnak hatott volna, de ma már nem. Sosem értettem ezeket a túszejtős befejezéseket, egy időre jó lenne elfelejteni őket... Sok volt a beleépített sablontörténés, a nyomozó ellen induló nyomozás pedig senkinél nem hat az újdonság varázsával 10 éves kor felett, a cliffhanger-szerű befejezésről nem is beszélve. Akció gyakorlatilag nincs, izgulnivaló szintén alig. Mikor az egyik rendőr a gyilkos kezére kerül nem mondanám, hogy különösebben aggódtam volna a sorsáért. A regény hátterét - 2021-ben jött ki dánul - a koronavírus adja, amely tovább nehezíti nyomozóink munkáját. Ez mondjuk tovább közelítette a "valóságossághoz" a regényt, hiszen ennek a kétéves korszaknak a nehézségei még élénken élnek emlékezetünkben.

A legjobb ötlet a "bosszúállók osztaga" volt a szerző részéről, de ha belegondolok elég blőd lenne a valóságban, rengeteg hibafaktorral a gyilkos számára. Ám ebben legalább volt fantázia, meg felcsiklandozta az ember képzelőerejét, mit tenne ő egy ilyen csoportban és kivel... :D A karakterek nem igazán szeretetreméltók, nehéz velük azonosulni, egyébként a szokásos skandináv krimis klíséket kapjuk: csupa instabil hátterű elemet, múltbéli drámákkal és tragédiákkal. A regényben van egyfajta fanyar, sós humor, a szereplők kommunikációja egymással időnként kifejezetten élvezetes. 

 

Adler-Olsen megpróbált odasózni, de nem sikerült most letaglóznia. Ettől még nem rossz a könyv, de másfajta krimiket szeretek. Úgy tűnik, nekem elég egy vagy maximum két zseniális/vagány nyomozó egy ügyben a fél tucat középszerű helyett. Nem igazságos, de hát ízléseken nem illik vitatkozni és nehéz változtatni. A regényt a jó iparosmunka címkével tudom ellátni, se nem több, se nem kevesebb számomra, nem nagy só... vagyis show. A Fácángyilkosok nekem jobban tetszett. 

A kiadás - mint említettem feljebb - az Animus hagyományait követi a Skandináv krimik sorozatban, amely alapvetően jól néz ki, karakteres és azonnal felismerhető. A fűzött kötés tapasztalataink szerint strapabíró, a kiadás tördelése továbbra is minőségi, a magyar fordítás gördülékeny és olvasmányos. Így tovább, csak győzzenek e szűk keretek közé továbbra is elfogadható borítókat készíteni.

Pontszám:

Hét pont a tízből

7/10 pont

moly.hu: 93% (131 értékelés)

goodreads.com: 4.04 pont (6516 értékelés)

(Az adatok a 2023. május 28-i helyzetet tükrözik!)

Könyvajánló: Jo Nesbo - A birodalom

Könyvajánló:

Jo Nesbo: A Birodalom

Eredeti cím: Kongeriket (2020)

Budapest: Animus, 2020

479 oldal

fordította: Sulyok Viktória

Minden évre egy Nesbo sorozatunk második részében (igazából elég sokat olvastam tőle, de valami ismeretlen oknál [=lustaság - HG] fogva a tavalyi Kés volt az első, amit részletesebben elemeztem) ezúttal a norvég mester 2020 végén érkezett új regényét nézzük meg közelebbről, az A birodalom című thrillert.

Bizony, ez a regény egyértelműen pszichothriller és nem bűnügyi regény, még ha nyomozást, s nyomozókat nyomokban tartalmaz is a nyomtatvány. Főhősünk Roy - E/1-ben ő adja elő nekünk történetét -, egy magának való, remeteként mindenkitől elszigetelődni vágyó erdei ember, aki aprócska hegyi birodalmát igazgatja, s célja egy saját benzinkút. Nesbo elég érdekesen építi fel főszereplőjét, egyszerűen képtelen az ember rájönni, hogy egész pontosan milyen beütése van. Mármint nem Nesbo-nek, hanem Roynak, hiszen Nesbo csak simán szemétkedik velünk végig a regény során. Azt hamar megtudjuk, hogy Royt múltbeli árnyak kísértik, de a sötét gyermekkor során ténylegesen rá eső - illetve éppen általa vetett - árnyék mennyiségét és minőségét nehéz kideríteni eleinte. Hol szimpatikus erős karakter a szereplőnk, hol hiszékenyke, aki csokit ültet, hátha lesz belőle Tibicsokifa. Kicsit odébb pár oldallal megint azt gondoltam, egészen remek alak, ez a Roy boy, majd újra meg voltam győződve, hogy egy empátiából „csillagos egyes alá”-ra vizsgázó tanuló. Csak az utolsó oldalakon döntöttem el végül melyik az igazabb. De ezt persze nem árulhatom el. Bocsika. :-P Szerintem nem sikerült túl jól felépíteni Royt, nem nagyon hiszem, hogy ilyen személy létezhetne a valóságban, túl sok ellentmondás került bele. Persze nyilvánvaló, hogy Nesbo szívat szándékosan, és bizonytalanságban akar minket tartani olvasás közben. Ez az ellentmondásokból áradó hitelességi deficit végig zavart, pedig a norvég kisvárosi létet nagyon hangulatosan sikerült lefesteni az írónak. A felvonultatott alakok érdekesek, titokzatosak, jól adják vissza azt tényt, hogy bármennyire is ismerünk valakit, mégsem láthatunk a fejébe.

Roy kényelmes és mogorva egyhangúságban vegetáló világát alapvetően felkavarja öccsének, Carlnak érkezése. Az öcsike újsütetű karibi feleségével toppan be, meg egy hajmeresztő fejlesztési tervvel, amit sikerül is sármjával átverni a közösségen. Mindannyian ismerünk ilyen „Carl”-okat, akik behízelgő modorban tudnak az emberekre ráerőszakolni olyan dolgokat, amikre semmi szükségük sincsen, s a végén még örülünk is, hogy megvettük tőle a műanyagkés-élezőkészletet most csak 999999 Norvég koronáért. Carl az elszabadult hajóágyú, amelyik oda-vissza gurul a sorhajó szűkös alsó ágyúfedélzetén, és végül jó eséllyel elsüllyeszti az egész hajót, hullámsírba küldve teljes legénységét. Természetesen őt még a fulladás előtt éppen felszedi egy luxusjacht, fedélzetén a Miss Topless szépségverseny indulóival, akik koktélokkal kínálják, s röhögcsélve és gúnyolódva nézik aztán közösen a hajótörötteket a jakuzziból.

A könyv sok szempontból ősi filozófiai problémát fejteget, azt a dilemmát, hogy mi az a határ, ahol a baráti - vagy jelen esetben testvéri - szeretet már nem kompenzálja a barát/testvér létéből fakadó problémákat. Vajon meddig terjed az egészséges hűség? Ilyen szempontból ez a családi összetartozás regénye. A beteges családi összetartozásé, az együtt átélt traumák okozta mély összetartozásé, amikor rajtuk kívül mindenki ellenség, és a megsemmisítésükre tör. A Roy és Carl közti kapcsolat mélysége nekem túl sok volt, bevallom.

A történet skandináv krimikhez méltó módon dúskál szimpatikusnál szimpatikusabb karakterekben. Na jó: hazudtam. Valójában mindenki egy komplexusos állat a regényben, akiknek az érzelmi intelligencia-mutatója valahol az abszolút nullánál fagyott be, míg az empatikus képességeik egy fatuskóéval vetekednek. Hogy maga az eseménytörténet mennyire jó? Igazából nem sok minden történik, sokkal izgalmasabb a múltbeli történések rekonstruálása a szerző által szándékos balladai homályban, mint a jelenben lezajlóké. A komor hangulat adott a regény során, az atmoszféra erős, az események menete lassú, ami passzol is főszereplőnkhöz és a kisvárosi hangulathoz.

Összegezve: jó könyv ez, de inkább pszichológiai családregény, így a Harry Hole-hoz szokott olvasó csalódhat, amennyiben ismét pergős krimit vár. A hitelessége a sztorinak nálam itt-ott megbicsaklott, mikor túl simán mentek dolgok, túl hihetetlenül reagáltak személyek, de élveztem az olvasását.

A kiadvány a sorozat szokásos jellegzetességeit hozza, fűzött, de strapabíró, jellegzetes borító, de nem giccses. A német birodalmi vörös-fehér-fekete színek tökéletesen passzoltak a címhez és a skandináv krimik fehér havon vörös vér motívumához.

Pontszám:

Hét és fél birodalmi vaskereszt a tízből.

7.5/10 pont

moly.hu: 86%

goodreads.com: 3.86 pont

Könyvajánló - Jo Nesbø: Kés

Jo Nesbø:

Kés

Budapest: Animus, 2019

Eredeti cím: Kniv, 2019

479 oldal

Fordította: Petrikovics Edit

Ha már legutóbb Kőhalmi skandináv krimiket kifigurázó kötetét elemeztük, most nézzünk meg egyet annak tárgya közül, Jo Nesbø Kését. Márcsak azért is helyes ez a sorrend, mert ismét bebizonyosodik, hogy a skandináv regényekben minden szereplő elmebeteg őrült, akik a világ összes defektjét magukon hordozzák, legfeljebb némelyik még gyilkos is amellett. Pont ahogy a stand up-os mondta.

A regény hangulata leginkább egy végtelenítet Billie Eilish-féle szuicid kesergésre emlékeztet, mely során kéjes lassúsággal csaknem 500 oldalon keresztül metéljük el egyesével a karunkban lévő ereket. De hát néha erre is szükségünk van, hiszen sötétség nélkül értelmezhetetlen a fény. A sötét noir jegyek kitapinthatóak az első oldaltól az utolsóig, a bíztató jövőbe vetett hit olyan távol áll Nesbøtől, mint Vajna Timeától a csendes visszavonultság.

Az új rész sok Harry Hole rajongó számára bizonyára sokkolóan hat, olyan karakterek esnek ki ugyanis, akik a szívünkhöz nőttek. Ugyanakkor ez mutatja a szerző bátorságát is, hiszen hány olyan esetet tudnánk mondani, amikor az író beleszeret a karaktereibe, és képtelen őket időben „kiírni”. Harry Hole személye maga az esendő kőkeménység, a férfi, aki fizikailag nem, csak lelkileg sebezhető. Édesanyja nyilván annál fogva mártotta születését követően a Sztüx folyó vizébe, modernkori Akhilleuszként. Hole ebben a regényben folyamatosan kapja a pofonokat emberektől és az élettől felváltva, és nem igazán bírja már állni a csapásokat. Így hát élőhalott üzemmódba kapcsolva igyekszik a munka és a bosszú (plusz a bourbon whiskey) keverékét üzemanyagként használva megtorolni az őt ért sebeket. Hole nem éppen szimpatikus alak továbbra sem, de szolidaritásunkat így is elnyeri, mert megértjük. Nesbo fontosabb nőalakjai kissé egy kaptafára készülnek, ez már korábban is feltűnt, de nem zavaró, mivel jelentőségük kimerül potenciális gyilkosjelöltségben. Kitűnőek viszont a kocsmában játszódó részeg... pardon: részek, és az is ötletes, hogy írónk folyamatos zenei aláfestést alkalmaz ennek hátteréül. Mivel Jo Nesbø egyben jó -hehe- zenész, sokat ad a hangulathoz, s segít világába belelátnunk, belehallgatnunk. A legsikeresebben ábrázolt alak számomra Bjørn Holm, szeretetre méltó, nagyon átélhető személye a napsütötte táj ezen a kopár, alkonyi szürkeségbe borult skandináv tájon. A pszichológiai ábrázolás pengeéles, a karakterek cselekedetei, s azok mozgatórugói világosak, valóságosak és hihetőek.

Mi nem tetszett a regényben? Egy kissé túl sok mellékszálat kaptunk, ezek zömében átverős részek, amikor már úgy éreztük, megvan, ki a gyilkos, majd pofára esünk. Nem rossz ez egy krimiben - Agatha Christie éppen azért a krimi császárnője, mert hibátlanul adagolta ezeket -, de itt írónk egymás után végletesen lezárja őket, s nem marad kérdőjel a végére ezekkel kapcsolatban. Nesbø kissé túl sok történetet akart elmesélni, az az igazság. Ha néhány kimaradt volna, nem leszünk különösebben szegényebbek. Elvégre Nesbø késsel hadonászott, kicsit akár meg is vághatta volna, s a nyesedék nélkül feszesebb lett volna a sztori.  

Mi volt benne igazán ütős? A lezárás nagyon erős, ez emelte a regényt számomra a legjobb skandináv krimik közé! A vége sokaknak nem tetszett a kommentszekciók alapján, mondván nem hagyományos lezárásban részesülünk. És tényleg nem. Szereplőink harcot vívnak a jog- és igazságszolgáltatás között, s végül úgy döntenek, ahogy döntenek. Ezt már nem árulhatom el igazán… J Annyit azonban mégis, hogy keserédes befejezést kapunk, és nekem nagyon bejött.

A Kés a mérgező szerelem, az ostoba vágy, a hibás döntések és a kegyetlen bosszú gyúlékony elegye, amely aztán lángra kap és eléget minket, olvasókat is. Bűn és bűnhődés. Sok értékelés szerint ez az eddigi legjobb Harry Hole történet. Ebben azért nem vagyok biztos. A vége miatt nagyon felkúszott a Kés az élmezőnybe, de nem tudom merném-e a Hóember vagy a Leopárd elé helyezni. Inkább azért nem. A könyv fizikailag az Animus Kiadó skandináv krimijeinek szokásos jellegzetességeivel bír, kellően szívós fűzéssel, fekete-fehér-vörös színekkel operálva a borítón. A tördelés és fordítás teljesen jó, nem találtam benne kivetnivalót. Szép munka!

Értékelés:

Nyolc kukri a tíz svájci bicskából.

8/10 pont

moly.hu: 94% (160 voks)

goodreads.com: 4.3 (11749 szavazat)

(2020. február 17.)