2015. február 28., szombat

Könyvkritika: Kézikönyv a 2. világháború hadtörténetéhez

Kiss Gábor Ferenc:
Kézikönyv a 2. világháború hadtörténetéhez

Szeged: Belvedere Meridionale, 2014. p.245


Nagyon lelkes voltam, mikor az egyik online könyvesbolt oldalán ráakadtam Kiss Gábor Ferenc könyvére. Azt gondoltam, hogy végre lesz egy olyan segédanyag a kezemben majd, amelynek adataira csukott szemmel, hátúszás közben is rábízhatom magam a Nílus közepén. A könyv címében és alcímében („Tények, adatok, források”) sokat ígér, akár szalagavatón a nagyestélyi. Ám ahogy ez utóbbi alatt ugyanaz a középiskolás lány rejtőzik, aki tegnap még a buszon káromkodott, úgy itt a melldöngető címparádé alatt egy igencsak szürke kiadványt kapunk kezeink közé.
Előszavában a szerző (illetve valójában inkább összeállító) konkrét adatokat, számokat ígér, mivel a magyar könyvtermés a II. világháborúról (azt sem értem a címben miért „2.” és nem II. vagy második) „pusztán” eseménytörténet. Ebben van igaza, de - őszintén szólva - az emberek többsége érthető módon izgalmasabbnak találja az eseményeket a táblázatoknál. E kötet tehát végső soron afféle segédanyag és adatgyűjtemény.
Első része egy diplomáciatörténeti forrásgyűjtemény, ami valóban hasznos. A 30 oldal terjedelem azonban elég korlátozott, így a legalapvetőbb források vannak csak jelen, mint a Molotov-Ribbetrop paktum vagy a szövetségesek értekezleteinek nyilatkozatai.
Ezt követi egy gazdasági adathalmaz táblázatokban, melyek a különböző katonai termelések összesített anyagait vetik elénk: ipari termelés, katonai kiadások, ilyesmik. Van hiányérzetem az egyébként valóban nagyon hasznos adatok ellenére. Tudom, hogy nem voltunk nagyhatalom, de azért igazán szerepelhetnének benne magyar adatok is, ha már egy ilyen kiadvány Magyarországon végre kiadásra került. Ez azért is indokolt, mert azért Németország kisebb szövetségeseinek katonai kapacitása nem volt elhanyagolható; Románia, Finnország, Magyarország összesen sok-sok százezer katonával volt jelen a keleti fronton.
Ennél azonban találtam egy sokkal nagyobb problémát. Nem tudom ugyanis, mennyire hitelesek a közölt adatoknak. Történt ugyanis, hogy a 48. oldalon átfutottam egy táblázatot a harcirepülőgép-gyártásról 1939-1945 között. Elsőre is láttam, hogy itt komoly bibi van. A táblázat szerint Olaszország 207004 repülőt gyártott, míg Németország 79123-at! Fölöttébb nem tűnt valószínűnek. Szerzőnk, Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása című klasszikus művének egyik táblázatából másolta át ide ezt a táblázatot. Szerencsére itthon is megvan nekem, így ellenőrizhettem. Hát teljesen rossz Kiss könyvében az adatsor! A német adat valójában Japáné, a Japán alatt álló az olaszoké, az olasz adatsor viszont fogalmam sincs honnan való! Szóval tökéletesen használhatatlan az adatsor, és igaz ez a szövetségesekére is! Hogy mi történt, nem tudom, de komoly hiba, amely a hitelességet nagyban aláássa. Ezek után félek, hogy ha használni akarom a könyvet, mindent ellenőriznem kell, mert ki tudja, hol van még ilyen benne.
A harmadik „fejezet” forrásokat közöl a katonai eseményekről. Kétségtelenül ez a kötet legjobb fejezete, de szintén csak 40 oldal. Érthető a szűken mért terjedelem, bár szerintem hasznosabb lett volna a térképeknek szánt oldalak helyére ide betenni többet.
Aztán újabb forrásközlemények jönnek a háborús jog és bűncselekmények témakörben, majd újabb táblázatok sora következik, ahol a világégés legfontosabb fegyvereinek, harceszközeinek alapadatait láthatjuk viszont. Itt is sajnos csak a szovjet, amerikai, brit, japán, német és olasz páncélosok, hajók, repülőgépek szerepelnek.
A vége szerintem a legfeleslegesebb. Harminc oldal térkép, kis leírásokkal. A baj, hogy ezek a térképek semmire nem jók. A minőségük vacak, nem ábrázolnak semmit, a válogatás logikája számomra érthetetlen, de egyébként sem tudom, mi haszna egy 6 centi széles Észak-Amerika ábrázolásnak, aki pedig annyit nem tud az Egyesült Államokról, ami leírásként oda van biggyesztve, az úgysem fogja használni a könyvet. Merem remélni, hogy ez az egyetemi oktatást segíteni szándékozó segédkönyv szerzője ennél többet feltételez a hallgatóságról…

Mindent összevetve nagyot csalódtam. A szerzőről jó véleménnyel vagyok, mert a másik Belvedere Meridionale-s kiadványa, amely a Magyar Királyi Honvédség gyorscsapatait mutatja be 1938 és 1941 között, igazán informatív és szórakoztató olvasmány. Az árához képest meg kifejezetten bosszantó az a hiba, amit felfedeztem, főleg, hogy fogalmam sincs hány lehet még benne ezek után, és nincs meg a lehetőségem, hogy mindent egyesével ellenőrizzek az eredeti nyugati könyvekben, ahonnan merítették az adatsorokat. Kár érte.
Különösen fáj, hogy mindez azon Belvedere Meridionale-tól származik, amely kiadta a szerintem legjobb magyar középkori témájú könyvet (Süttő Szilárd: Anjou-Magyarország alkonya).

A kiadvány külsőre nem csúnya, de puha borítója olyan érzékeny minden behatásra, mint egy „teszkós” nejlonszatyor.

Pontozás:
5/10

2015. február 18., szerda

Testcserés támadás könyvben - Lisa Price: Testbérlők I-II.

Lissa Price: A testbérlők

Bp.: Agave, 2012. 328.p.




Bár a tavasz időjárási szempontból még várat magára, mégis a nappalok hossza csak nyúlik és már lehetőséget ad számomra a buszon való olvasásra reggel odamenet és délután munkából hazafelé jövet egyaránt. Lissa Price könyve már régóta a várólistámon volt, és végre ki sem volt kölcsönözve és időm is akadt rá. Három napi utazás alatt végeztem is vele. A könyv hátoldalán azt ígérik, hogy ez a kötet Az éhező viadala méltó örököse. Még nem írtam róla, de én szerettem Az éhezők viadalát, kedveltem a második részét és elfogadtam a trilógia záróepizódját, így kíváncsi voltam mit vált ki belőlem A testbérlők. Nem hoznám összefüggésbe Az éhezők viadalával. Ez sokkal inkább a Csúfokra hajaz. 

Nem új ötlet a testcserés támadás, láthattunk már ilyet bőven a filmvásznon, de könyvben is. Előbbiekre példa az Ál/Arc (amit nagyon szeretek és szerintem Cage legélvezhetőbb filmje, persze Travolta klasszisokkal jobb benne így is), a Testcsere vagy a pocsék Tökös csaj és Nem férek a bőrödbe, míg utóbbira Meg Cabot Airhead sorozata.
Szóval főszereplőnk egy világháború utáni világban él, ahol a felnőtt lakosságot kiirtották a biológiai fegyverek és csak a nagyon fiatalok és a nagyon idősek maradtak életben. A rokon nélkül maradt kiskorúakat intézetbe zárják, vagy kénytelenek a törvény elől hajléktalanként egyik napról a másikra élni. Ilyen Callie is, aki öccsével bujkál a rendőrök (könyvben marsallok) elől. Hogy testvérének orvosságot vehessen illegális "munkát" vállal egy laboratóriumban, ahol az idős és gazdag emberek fiatal testekbe költözhetnek át, mint bérlők, hogy újra élhessék fiatalságukat. Callie bérlője azonban nem csak szórakozásra áhítozik, hanem bosszúra, veszélybe sodorva ezzel mindkettőjüket. 

A címlap verzóján a thriller besorolást erősnek érzem, de lehetett volna, az alapanyag megvolt benne hozzá. Kicsit sajnálom, hogy a szerző egy ifjúsági regényt írt, mert ebből olyan igazi kemény thrillert lehetett volna kihozni, hogy húha! Némi erotikával, több erőszakkal és egy sötét háttérrel igencsak ütős filmet lehetne forgatni belőle. Se nem thriller, se nem igazán fantasy, ahhoz kevés benne az ilyen elem. Valami ötvözet, de akárcsak a bronz, ez egy egész jó kis ötvözet. Tetszett a felépített világ, annak minden ellentmondásával és kissé hihetetlen felépítésével, majdnem életszagú volt. Nem tetszett a főgonosz kissé képregényszerű alakja és az, hogy olyan klisék kerültek bele, amelyek nem adtak hozzá a sztorihoz és kiszámíthatóak voltak. Annak sem örültem, hogy a történet vége egy baromi nagy kérdőjel és nem fejeződött be a regény. A folytatások tapasztalatom szerint nagyrészt csalódások és nem érzem azt, hogy ezt az eseménysorozatot értelmesen lehet majd nyújtani.

Nagyon szép - az én ízlésemnek legalábbis - a borító, a Kis Vuk kerekesszékes főszereplőjével ellentétben itt van értelme a két különböző szemnek, hiszen kifejezi, hogy a testben két személy lakozik. A puha kötés sajnos gyűrődik, de egyelőre nem esett szét, noha sok olvasó kezében megfordult már. Sajnos helyesírási hibák akadnak benne, pedig ha én észreveszem őket, aki gyorsan olvasok, az már jelentős mennyiséget valószínűsít.

Összefoglalva erős könyv, amely megközelíti, de nem éri el Az éhezők viadalának első részét, de megelőzi a folytatásokat. Hét tarkóchip a tíz tarkóchipből.

7/10
Aztán sajnos beigazolódott a félelmem:


Lissa Price: Testbérlők (2.) – Leszámolás

Bp.: Agave, 2013. 272 o.




Az első részt szerettem, aztán jött ez az összecsapottnak ható folytatás. Kár érte. Olyan ez az egész így, mint egy korsó finom barna sör az asztalodon. Beleiszol és rájössz, hogy valójában az ital kóla, a hab meg a méregtől van. Mérges lettem én is. A szerző koncepcióját sem értem, miért alakultak úgy a könyv eseményei, ahogyan. Az egész első rész kérdőjeleződik meg egy olyan fordulattól, ami abszolúte indokolatlan és nem meglepetést, hanem értetlenkedést szül. A lezárás is bornírt, már a könyv közepén ki lehetett találni, ami még önmagában nem lenne baj. A karakterek fejlődése elakad, sőt visszafejlődnek, az új alakokról nem tudunk meg semmit. Az első rész alapján valami nagy gigászi terv bontakozik ki a fejünkben a gonosztól, hogy aztán holmi bugyuta piszlicsáré kapitalista adok-veszek tranzakcióvá szelídüljön az egész. József Attilát idézve: „Nagyon fáj!”. Ejnye-ejnye Lissa Price! Már a neved is figyelmeztethetett volna: Price. Kezdem azt hinni, hogy ez a második rész valami öniróniának készült, miután eladta magát a folytatásra. Hát ára lett. Ennek ára egy rossz könyv. A "leszámolás" mint alcím meg egészen fura, mert nem azokkal számol le a főhős, akikről gondolnánk az első kötet alapján, de ez már a már említett bornírt ellenségváltás miatt van.
A kötet annyira nem hozott újat, mint a borító, amely ugyanolyan, mint az elsőé (ami szép), pusztán a kék háttér lett valami rózsaszín-lilás akármi, nyilvánvalóan utal a szerző fejében is uralkodó kusza színes ködről.



Osztályzat: öt megfontolatlan szerző a tíz "szemetlen" grafikusból.


5/10


2015. február 14., szombat

Egressy Béni levele 1848-ban, Csanakról.

A történelmi források kutatása közben az embert mindig érik meglepetések. A héten például egy Csanakról küldött tudósítást találtam a Marczius Tizenötödike című újság 1848. december 26-i, keddi számában. A cikk Győr-Csanakon kelt december 21-i keltezéssel, a 14. honvédzászlóalj[1] egyik hadnagyától származik, bizonyos Egressi Bénitől.[2] Igen. Ez az az Egressy Béni, akiről az általános iskolában is már hallunk, a zeneszerző, akinek többek közt a Hunyadi László opera szövegkönyvét és Klapka-indulót köszönhetjük. 
Szóval most már tudjuk, hogy Világosvárban írt meg egy levelet 1848 december 21-én. Azért ez érdekes apróság a falu (na jó: városrész) életéhez.

Egressy Béni az 1840-es években, Rusz Károly litográfiája
(wikipedia)
A Marczius Tizenötödik egyébként az egyik legradikálisabb 1848-49-es sajtóterméknek számított.[3] Szerkesztője Pálffy Albert Petőfi köreihez tartozott, legismertebb újságírója pedig Csernátony Lajos volt - aki Kossuthot leszámítva (neki ugyanis a titkárja volt!) -, minden kormánytagot támadott és szélsőségesen köztársaságpárti és forradalmi (francia mintájú) nézeteket vallott.[4]
A cikk előzményeként röviden vázolom a helyzetet, amelyben Egressy a nyílt levelet megírta:
1848. december 14-16-án megkezdődött a Pozsony központtal a nyugati határ mentén állomásozó magyar fősereg elleni császári-királyi támadás Windischgrätz herceg vezetésével. A jelentős túlerőben lévő „osztrák” csapatok könnyen átszakították Görgey seregének védvonalát, ám a magyar fővezér felkészült erre az eshetőségre, és ha kis bakik árán is, de végül dandárait sikerült Győr és Komárom környékén összpontosítania komolyabb veszteségek nélkül.[5] A kis „baki” a Parndorfnál a visszavonulást megelőzően a kelleténél nagyobb ellenállást tanúsító Karger-dandárt érte, amelynek egy részét a Moson felé tervezett hátrálási útvonalától elvágott az ellenség. A dandár, elveszettnek látszott, de végül a Hanság mocsarain keresztül a helyiek segítségével kerülőúton Pomogyon és Eszterházán át Kapuvárra jutott ahonnan még az ellenség előtt Győrbe ért. Egressy Béni a 14. zászlóaljjal maga is az elvágott csapatrészekkel vonult.  

A cikk/levél így szól:[6]

„Csata részletek a balszárnyon. Győr-Csanak, dec. 21.
A győri sánczok egyikéből, a csanaki földvárból[7] írom e sorokat, s röviden és sietve, mert decemberben fázik az ember körme, értesítést akarok adni a feldunai hadsereg jelen helyzetéről.
A camarilla kutyái[8] a lajtántúli vidékről is csakugyan betörtek szegény elárult hazánkba e hó 16-án reggel 10 órakor.[9] Az ellenség, nagyon természetesen a leggyöngébb oldalunkat támadta meg Bruk[10] felől, s mintegy nyolcz ezred lovassággal, s harmincz-negyven ágyúval[11] oldalról rohanta meg a Pahrendorfban[12] levő dandárunkat.
Görgei tábornok jó eleve tudta a megtámadást, s épen azért, minthogy határainkat védő, vékony lánczolatban elnyult seregünk e vonalon, melly Nádastól, Nagyszombat, Pozsony, Köpcsény, Gálos, Pahrendorfon keresztül Nisideig[13] tartott, a több felől betörhető ellenségnek czélszerűen nem állhatott volna ellent, már a támadáselőtti napon parancsot adott a balszárnyon levő minden dandár parancsnokságnak a második vonalba visszavonulásra.
Mi azt hittük, hogy Ordódi dandárának Nádasnáli szétverése[14] volna oka ezen visszavonulásnak, azonban a következés meg fogja mutatni, hogy tábornokunknak korábbi terve.
A mi zászlóaljunk, melly balszárnyunk szélső baloldalát képezi, Inczédi őrnagy[15] vezénylete alatt meg is indult Nizsidéről e hó 16-kán reggel Féltorony[16] felé, legközelebbi visszavonulási állomására, azonban alig értünk ki a városból, visszaparancsoltattunk, mert a mint rebezsgettették, e napon ránk törend az ellenség.
Ugy is történt.
Reggeli 10 óra tájban, hirtelen rettentő ágyúdörgést hallottunk Pahrendorf felől, mely hozzánk jó félóra járás. Rögtön riadó fúvatott, és veretett, mi kis dandárunkkal Karger lovas tábornok[17] vezénylete alatt előre nyomultunk Pahrendorf felé.  
A mint a partra értünk, az ágyúzás mind közelebb hallatott, - a füstfelleget is jól láttuk, sőt néhány percz múlva, a 23-dik zászlóaljtól[18] szekereken futó tisztek jöttek velünk szemközt, csapataikat oda hagyva, s azt beszélve, hogy zászlóaljuk a hirtelen betört nagyszámú ellenséges lovasság, és ágyúk által szétveretett. Derék őrnagyunk Inczédi föltartá őket, erélyesen lehordva, kötelességükre emlékezteté, parancsolá, hogy utánnok futó kis csapatjok élére állva, csatlakozzanak hozzánk.
Ugy is lőn.
Azonban az ágyúzás már jobbról hallatott, mi, kik a Fertő-tó partján állottunk, tartván, hogy jobbról az ellentől szorítva, s magunkra hagyatva meg nem állhatunk, sőt vagy elveszünk egy lábig, vagy a Fertőbe szoríttatunk, hátrálni kezdénk a tegnapi parancs következtében Féltoronynak a mosonyi országúton. Reménylvnén, hogy az ellenségtől visszanyomott bajtársainkkal egyesülhetünk. Balról a huszárok fedezének bennünket, kik a halmokon haladtak mellettünk ágyúinkkal. Sejtelmünk valósult.
Amint Féltoronyt elhagyva, Kazimir falunak[19] tartánk, a huszárok jelentik, hogy balról dragonyosok rohantak a falu tulsó végire, utunkat elzárandók.
Rögtön rendelés tétetett. Dicső huszáraink a faluba száguldottak, s a dragonyosokból néhányat levágva, visszajöttek a megholtak fővegeik[20] és kardjaikkal ékesítve, s jelentették, hogy ott nagy az ellenséges erő, mert körülbelül 12 escadron[21] lovassal, s hozzátartozandó ágyúkkal ellátva állanak ellenünk.[22]        
Ez alatt az ellenséges lovasok csapatokban rohantak felénk a falu egyetlen utszáján, s a hidegvérű Dezsőfi tüzérhadnagy[23] nekik szegezvén 4 ágyút, elkezdődött az ütközet.
A siker jó volt, - amazok hullottak és visszaszaladtak, de ágyúval nem feleltek vissza, és szaladásuk alkalmasint csel volt, hogy őket futásukban követvén, a falu tulsó részén, hol erdő és dombtól fedezve voltak, tehessenek bennünket semmivé. De nagyon csalatkoztak; mert a csatavágytól égő derék zászlóaljunk, minden parancsszó nélkül rohant a falu tulsó szélin ismét összeállott lovasságra, mely úgy megijedt, hogy rögtön elfutott.
E roham hibás és helytelen volt, de mégis moralis következményeinek örülhettünk.
Őrnagyunk visszadoboltatá a rohanó csapatot, s megdicsérve egyszersmind bátorságukat, megfeddé illyféle eljárásukért, mely könnyen veszélyt hozhat vala az egészre, s négyszegbe állította a zászlóaljat, várván, hogyha visszajön az ellenséges lovasság, készületlenül ne találjon minket.[24]
Az nem jött vissza, hanem álgyútüzeit a minket fedező huszárokra bocsátgatta, kik tőlünk két álgyúval együtt az ellen által elzárattak, szemeink elől eltüntek.[25]
Általános volt a hiedelem, hogy ők elfogattak; én azonban állítám, hogy azon derék huszárcsapat, mellyet Csunkó , a testestől lelkestől magyar, honáért égő, s vitéz kapitány vezet, meg nem adja magát.[26] A következés megmutatta, hogy igazam volt, mert Csunkó keresztülvágta magát az ellenségen.
Ez alatt hátunk mögül gyalogságot láttunk csatarendben közelegni.
Mi azt ellenségnek gyanítva, két tűz közé szorítva gondolók magunkat, s készen álltunk. Azonban az a Parendorfból visszavonult dandár, úgy mint a Preis-gyalogság[27] első zászlóalja, s a 23-dik honvédzászlóalj volt, melly hozzánk csatlakozott.[28] Ezentúl is történtek mind a két részről álgyúzások; de az éj bekövetkezvén, mi nem tudhattuk, mennyi lehet még az ellenség száma mely az erdőben, s azon túl előttünk elzárta a mosonyi utat, jónak láttuk jobbra vonulni Boldogasszony[29] felé. Az éj sötétjében halkan mentünk, ugy szólván, út nélkül Pomogy[30] nevű faluig, s ott éjfélkor megpihentünk.  
Itt kissé visszatérek, hogy a vezérfonalat ki ne eresszük kezeink közül. Az ellen lovasság és ágyúk, mint később megtudtuk, bizonyos távolságban kísértek bennünket, s mivel mi Boldogasszonynak tartottunk, azt hitték, oda megyünk éji szállásra. E helyet ők bombázták s felgyújtották, s bemenvén a hamvadó mezővárosba, akkor látták, hogy mi nem vagyunk ott.
Itt ismét nem tudva, hova tünhettünk, visszamentek még azon éjjel Nizsideig, hol azelőtt tanyáztunk, gyanítván, hogy oda szorúltunk vissza, azt is bombázták, s meggyújtották.[31] Ezen ostoba hadjáratuk engedett nekünk időt, hogy utat tévesztve s bár nagyot kerülve, az egész balszárnyunk később Győrben egyesült.
A kazimiri ütközetre vonatkozólag még azt kell megemlítenem, hogy midőn huszáraink az ellenségnek a falu túlsó részéni hadi rendben állását jelenték, már akkor a faluba mentek podgyászos szekereink, öt huszár és tizenegy fegyveres honvéd fedezetében.
Ők hirtelen megpillantva az ellent, megesküdtek egymásnak, hogy magukat meg nem adják. Ugy is történt. Neki vágtat kivont karddal az öt huszár, utána a tizennégy podgyászos szekér, rajtok szuronyttűzve, készen állva a 11 honvéd, és a 12 escadronból álló ellen lovasság kétfelé vonult, és menni engedé az elszánt vitézeket.[32]
Ez azonban csel lehetett,[33] hogy mint fellebb írt mondám, az ellenség zajt nem csinálva, oda csaljon bennünket és semmivé tegyen; - hanem mindenesetre szép jellemvonás azon 16 magyar vitézről. Ez ütközetben közülünk senki sem esett el, meg sem sebesíttetett.[34]
Gyerünk vissza Pomogyra. Ott rögtön rendelés tétetett, hogy a Fertő-tó egy részén keresztül vezető töltés szétszedett hidai három óra alatt helyreállítassanak.[35] Megtörtént nagyrészt. Elindultunk a feltetszett hold világa mellett, átvonultunk az ujra csinált hidakon, de a tulsó részen már nem volt idő, nem dolgozó kéz, melly az ereken hidakat verjen, s mi biztos kalauz nyomain másfél óráig gázoltunk térdig érő vízben ágyúkkal, huszárokkal egyetemben Hanság posványain, s az nap délre szerencsésen elértük Eszterházán keresztül Kapuvárt, hol a Sopronyból visszavonult, volt Nádorhuszárokkal egyesültünk.[36] Ezen huszárok is – mert a magyar huszár istennek katonája – dicsőséges dolgot vittek véghez. Ugyanis a Soprony felé indult ellenséges lovasságnak, melly hatszor annyi volt, mint ők, Váradi főhadnagy felszóllítására neki rohantak, s közülük negyvenet levágtak, és néhányat elfogtak.[37]
Természetesen vissza kellett vonulniok a nagyobb erő és Sopronynak fekete-sárgasága[38] miatt. Most már bátran haladtunk, a Hanságot balra elhagyva, honnan semmiféle ellentől nem félhettünk; mert a hidakat felszedettük utánunk, Győr felé, hol is a Duna jobb partján seregünkkel, kik minket már elveszetteknek véltek, egyesültünk.[39]
Tehát most már Győrben vagyunk, és pedig biztos helyen. Itt lesz semmivé gaz ellenünk Görgei tábornoknak szerintem gyanított terve szerint.[40]
Itt tudtam meg, hogy hős tábornokunk e hó 18-kán, személyes vezérlete alatt, csúful visszaverte Mosonynál az ellenséget. Mindkét rész csupa lovasságból és tüzérségből állt.
Görgei a kölcsönös ágyúdörgések között egy maga rohant elé a dragonyosokra, az isten katonáival, (t.i. a magyar huszárokkal) s erős ellenállás után, kétszer visszaverte az ellent s Óváron túl űzé, honnan, felgyújtván az ellenségnek élelmet adható széna és búza kazlokat, visszavonult Győrbe, - terve szerint működendő.[41]   
Így állunk most, - Győr és tájéka telve hazánk vitéz fegyvereseivel, kinek kinek szakmája elrendezve. A felduna balpartjáni dolgok csak hírszerint jönnek füleinkbe. A nagyszombati véres ütközet[42] rettenthetetlen Gijonunk[43] vezérlete alatt ámbár látszólag Simunics részére látszik hajolva lenni; de mi, combinálva a körülményeket,[44] s bár sajnálva a hős elhullottakat, imádott nemzetünkre üdvös hatásunak gyanítjuk lenni: Tudomásunk szerint Gijon seregei is lehuzódtak Csallóközre s Komáromba.
Azt már föntebb megmondám, hogy Görgeinek rég kiszámolt terve volt e második vonalra visszahuzódni.
Mondják, hogy a Görgeitől visszavert ellenség, minket elkerülve Pápa és Veszprém felé akar Budapest felé nyomulni, hanem abban meggátolja Perczelnek azon oldalról minden percben várt vitéz serege.[45]  
Elmondtam sebesen akarva, s mégis meglehetősen hosszúra nyult levelemben helyzetünket, s bezárva azon biztosítással, hogy csak holttesteinken keresztül veheti be imádott hazánk fővárosát, azon névvel nem is nevezhető valamiféle hatalomnak bérencz serege, melly pusztít, öldököl tatár s törökként véreinken.[46]
Szabó Zsigmond, kormány s nemzetbiztos erélyesen működik közöttünk.[47] Szóval nem veszhetünk el, nem szabad elvesznünk, ha még húsz felől támadnak is meg bennünket. – Fegyverre minden ember![48] Előlrül hátulról az ellenségre! – Hegyekről erdőkből bosszantva, hidakat, töltéseket elrontva, élelmiszerektől megfosztva, és győzni fogunk!       
Zavart lehetek, de nincs időm végig olvasnom. Jövő levelemben ujra értesítést fogok adni.
Egressi Béni, hadnagy a 14. honvéd zászlóaljnál.”

Jegyzetek:





[1] A 14. honvédzászlóalj a „Pesti csatárok” néven alakult önkéntes zászlóaljból szerveződött (leginkább átnevezéssel) honvédzászlóaljjá, szeptember 29-én már részt is vett a Pákozdi csatában. Legénység alakulásából adódóan eleinte zömmel pestiekből állt.
[2] Ekkoriban nagy divat volt a nemesinek ható y-végződést i-re cserélni, mint teszem azt tette Görgey is.
[3] Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet. Budapest, 1993. p. 23.
[4] Ez egyébként felveti azt, hogy bizony Kossuth csak taktikai fogásnak tartotta az alkotmányos királyság fenntartását, miközben titkárán keresztül talán valós (bár ezt a roppant titokzatos és senkivel nem barátkozó Kossuth esetén nehéz kijelenteni) reményeit népszerűsítette.
[5] Lásd: Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Budapest, 1988. I. k. p.
[6] Marczius Tizenötödike, 1848. december 26. (243.) sz. p. 978-979.
[7] Juhász Attila az 1848-as győri sánctáborról írt írásában nem utal arra, hogy Csanaknál lett volna bármiféle sánc, és mivel az ismert védművek a Rába túloldalán helyezkedtek el, ez nem is tűnik túl valószínűnek. Viszont egy lövegállás, vagy egy megerősített megfigyelő pont lehetett. Egressy úgy gondolom kétségtelenül a mai Világosvárnak nevezett régi váracs helyén állhatott sorai írásakor. Lásd: Juhász Attila: A XIX-XX. századi tábori erődítések a Kárpát-medencében. Budapest, 2004. p. 133-137.
[8] Kamarillának 1848-ban a magyarok a császár és király mögött bujkáló, a valódi hatalmat kézben tartó csoportot nevezték, amelynek vezetőjének Zsófia főhercegnőt, Ferenc József anyját tartották.
[9] A támadás ezen a szakaszon 16-án 8 órakor kezdődött Bruckból Parndorf irányába. Lásd: Joszip Jelasics jelentése a Parndorfi ütközetről: Von der Revolution zur Reaktion. Budapest-Wien, 2005. p. 107-108
[10] Bruck and der Leitha, település a történelmi magyar-osztrák határ osztrák oldalán. 
[11] Jelasics az I. hadtest parancsnokának ténylegesen 6 század Császár-dragonyos, 2 század Szász-vértes és 4 század banderiális huszár, valamint egy 6 fontos lovasüteg állt rendelkezésre, ami aligha lehetett több 1500 lovasnál és 8 ágyúnál. Lásd: Von Revolution... p. 107.
[12] Az akkori magyarban szintén Parndorf vagy Parendorfnak nevezett későbbi Pándorfalu, amely a Fertő-tótól északra fekszik, a történelmi határ magyar oldalán, Nezsidertől északra. 
[13] Nezsider (ma: Neusiedl am See), település a Fertő-tó északi partján.
[14] Ordódy Kálmán őrnagy dandára december 14-én a túlerejű ellenséggel szemben feladta a nádasi szorost, és Lipótvárba, illetőleg Nagyszombatra vonult vissza.
[15] Nagyváradi Inczédy László (1809-1882), a 14. honvédzászlóalj parancsnoka. Életére lásd: Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. 3. kiad. Budapest, 2000. p. 400-401.
[16] Féltorony (ma Halbturn, Ausztria), 14 kilométerre Nezsidertől délkeletre.
[17] Ferdinand Karger, osztrák honvédtiszt,  korábban a 4. Sándor huszárezred őrnagya, ekkor valójában ezredes, nem tábornok. Életére: Bona, i.m. p. 419-420.
[18] A 23. honvédzászlóalj friss alakulat volt, amelyet Lukács kormánybiztos győri újoncokból küldött Görgey táborába. Parancsnoka a későbbi tábornok Kmety György őrnagy volt. Tisztikarának kimutatása: Hermann Róbert: Győr város és megye hadtörténete 1848-49-ben. Győr, 1998. p. 214-215.
[19] A XX. században oly szörnyű történelmet megélő egykor virágzó AlbertKázmérpusztáról van szó, közvetlenül a mai osztrák-magyar határon, Várbalog mellett. Lásd: http://www.ongo.hu/elmenybeszamolok/1523?req=elmenybeszamolok%2F1523
[20] A dragonyosoknak nagyon jellegzetes historizáló sisakja volt, ezért gyűjtötték be, mint trófeát.
[21] Lovasszázad. Jelasics már említett jelentése szerint a Kazimirnál vívott ütközetnél az ott parancsnokló Zeisberg tábornokkal egy fél század császár-dragonyos és egy gyenge század horvát báni huszárszázad volt csak. Lásd: Von der Revolution… p. 108
[22] Jelasics jelentése szerint a Kazimir falunál lévő összecsapás 16 órakor volt. Lásd: Von der Revolution… p. 108.
[23] Dessewffy Zsigmond (1830-1886), a 2. hatfontos lovasüteg hadnagya, majd főhadnagya a feldunai hadseregben, majd a VII. hadtestben. Életére: Bona Gábor: Kossuth Lajos kapitányai. Budapest, 1988. p. 170-171.
[24] Lovassági támadás ellen a gyalogosok hagyományosan négyszögekbe tömörültek, melynek minden oldalán szuronyok fogadták a támadókat.
[25] Jelasics jelentése szerint a Kazimirnál vívott ütközetben a császáriak 10 sebesültet veszettek, míg a magyarok ennél erősebb veszteséget szenvedtek. Von der Revolution… p. 108.
[26] Csunkó Antal (1814-1851), ekkor főhadnagy a 4. Sándor huszárezredben. Később őrnagy, aradi fogsága során hal meg a várbörtönben. Bona, 2000. p. 292.
[27] A 34. „Vilmos porosz herceg” gyalogezred zászlóaljának nevét torzította el az író.
[28] Az egész Hanság felé visszavonuló erő Görgey Kossuthnak írt december 17-i jelentése szerint a 60. „Wasa” gyalogezred egy zászlóalja, a 34. „porosz” gyalogezred egy zászlóalja, a 14. és 23. honvédzászlóaljak, valamint egy osztály Sándor-huszár és egy honvéd üteg, mégpedig a 2. hatfontos lovasütegből állt. Lásd: Görgey István: 1848 és 1849-ből. Élmények és benyomások. I. kötet. Budapest, 1885. p. 68.
[29] Boldogasszony (ma Frauenkirchen, Ausztria), település Féltoronytól 5-6 km-re délnyugatra, híres búcsújáróhely.
[30] Pomogy (Ma: Pamhagen, Ausztria), település a mai határ osztrák oldalán.
[31] Egyelőre ezeket az állítólag bombázásokat nem tudtam megerősíteni, vagy cáfolni, de nagyon nem hangzik másnak, mint az ellenség brutalitását fejtegető halandzsának. Katonailag az akció igencsak hihetetlen elsőre. És másodikra is.
[32] A történet erősen ellentmondásban áll saját magával, hiszen, ha az ellenség a falu túlsó végénél állt hadrendben, miért kellett keresztülvágnia magát a faluba éppen beérkező poggyászos szekereknek? Plusz mi lett a szekerek és az ellenség között lévő felderítő huszárokkal? Elvágtattak a szekerek mellett, otthagyva őket?
[33] Nagyon jellegzetes, hogy írónk mindenben cselt lát, mint ahogy ma is jellemző, hogy mindenhol ármányt látunk.
[34] Mint említettem, Jelasics jelentése szerint a magyarok nálánál súlyosabb veszteséget (azaz 10-nél több sebesültet) vesztettek, és arról ír, hogy néhány foglyot is ejtett. A magyar veszteségeket úgy vélem Egressy jobban tudhatja, de a pár fogoly bizonyára igaz. Lásd: Von der Revolution… p. 108.
[35] Pomogyról Eszterházára vezető töltésút, amely a Hanságon átvezető egyetlen út volt, 1777 és 1780 között készült el. Mivel a térség szekerekkel a talaj nedvessége miatt járhatatlan volt, az utat töltésre építették és 19 híd volt rajta, hogy áradás esetén a víz elfolyhasson alatta. Lásd: Vályi András: Magyar Országnak Leírása. III. kötet. Buda, 1799. p. 115.
[36] A Sopronból visszavonuló magyar erőket Sréter Lajos őrnagy vezette, akinek rendelkezésére egy osztály (két század) huszár állt saját 12. „Nádor” huszárezredéből, valamint a német légió két százada. A különítményre lásd: Hermann Róbert: A Sréter-különítmény, a honvéd-sereg soproni különítménye. In: Soproni Szemle, 1998. 4. sz. p. 329-342
[37] Itt írónk valószínűleg Virágh Gedeon százados hőstettének elferdített változatát adja, mikor is december 16-án három szakasz huszárjával másfél század ellenséges svalizsért (azaz kétszeres túlerőt, és nem hatszorost) futamított meg, két tisztet és több közlegényt levágtak, két embert és négy lovat pedig elfogtak. Lásd: Hermann: i.m. p. 331.
[38] A német lakosságú Sopron vegyes érzelmekkel érte meg a szabadságharcot, valóban sokan voltak közülük a császáriak hívei. Ugyanakkor Görgey egyébként emlékiratában az egész térségre is általánosítja, hogy a nép nem éppen a forradalom híve.
[39] Görgey Artúr testvérét, István akarta kalauzokkal elküldeni, hogy megtudjon valamit az elveszett egységek sorsáról, de mikor indult volna, megérkezett a jó hír, hogy megmenekültek. Lásd: Görgey István: i.m. p. 67-68.
[40] Görgey kezdetben valóban Győrben akart csatát vállalni a támadok ellen, de itt meggyőződött arról, hogy a védelmül tervezett sánctábor túl nagy serege számára, ráadásul a védelmet biztosító folyók (Rába, Duna) befagytak a -20C-os hidegben, így állása immár megkerülhetővé vált. Ezért a császári sereg december 26-án kezdődő offenzívájakor visszavonulást rendelt el. Lásd: Görgey Artúr: i.m. p. 264-265.
[41] A Mosonnál vívott 18-i ütközetről az áttételesen értesülő Egressy ismét fals képet ad. Görgey maga valóban jelen volt az összecsapásnál, ahol mintegy 1000 lovassal és némi tüzérséggel szállt szembe az üldöző császári lovassággal. Ám a rohamot nem ő, hanem unokaöccse, Görgey Kornél vezette 4 század „Würtenberg” huszár élén, és nem került sor összecsapásra sem, mert a huszárok elől az ellenséges lovasság elfutott. A kétségtelen siker azonban jócskán megnövelte Görgey és seregének önbizalmát. Lásd: Görgey István: i.m. p. 69-71.
[42] Az Ordódy-dandár december 14-i veresége (14. sz. jegyzet) után nagyszombatra visszavonult magyar csapatrészeket (1700 fő), melyeknek parancsnoka Guyon lett, 16-án legalább hatszoros túlerejű ellenség kerítette be, és nagy vereséget mért rá. Ugyanakkor a bátor Pusztelnik és Guyon vezette magyar csapatok kitörtek és sok halott, valamint 700 fogoly árán kijutottak a gyűrűből.
[43] Guyon Richárd (1813-1856), angol-francia származású magyar tábornok, aki hírhedten vitéz és bátor volt, ám stratégiailag és taktikailag nem túl megfontolt. Görgey tökéletesen alkalmatlannak találta feladatára, de Kossuth nagy pártfogoltjaként kénytelen volt alkalmazni. 
[44] A Marczius Tizenötödike újságírói hajlamosak voltak a körülményeket igencsak kombinálni, hogy az minél jobban hangozzon, de a nagyszombati csata egy kis katasztrófa volt, ahol gyakorlatilag egy zászlóaljnyi magyar került fogságba fegyverestül. De náluk ez nem meglepő, még a Budapest eleste előtti napon is olyan győzelmekről adtak hírt, amelyek nem léteztek.
[45] Perczel Mór (1811-1899), honvédtábornok igazi autodidakta katona volt, aki katonai tapasztalat nélkül lett vezető, ehhez képest időnként meglepően ügyes hadvezérnek bizonyult. Máskor meg szörnyűnek. A decemberi császári támadásig a Mura mentén lévő hadosztály parancsnoka, amelynek ezt követően Görgey bal szárnyához kellett délről csatlakoznia. Egyébként Perczel közismerten rossz természetű egyén volt, gyakorlatilag minden munkatársával összeveszett, Görgeytől Kossuthig. 
[46] Ez erős túlzás volt, Windisgrätz serege alapvetően civilizáltan viselkedett.
[47] Győr megye kormánybiztosa ekkor Szabó Kálmán. Egressy összekeveri Szabó Zsigmonddal, aki Győr megye hadbiztosa november 10-től, később dandárparancsnok a feldunai hadtestben.
[48] Ezek Kossuth szokásos elképzelései a gerillaháborúról, ugyanakkor sajnos a magyar kormánynak a rendes csapatok felfegyverzésére sem futotta sokszor az erejéből. Perczel hadtestében ezrekre rúgott a fegyvertelenek száma. A helyzet kétségbeejtő voltát jelzi, hogy egy olvasói levélben valaki felvetette, hogy újra be kellene vezetni a csapatoknál az íjat…

2015. február 8., vasárnap

Ben Elton vakvágányon, avagy a Vakvilág


Ben Elton: Vakvilág

Bp.: Alinea, 2011


Ben Elton könyve igazi csemegének ígérkezett számomra. Hogy miért? Egyfelől rajongója vagyok az antiutópiáknak, igyekszem minden disztópiáról írt könyvön átrágni magam és minden olyan kötet, mely visszatükröz valamit azon meggyőződésemből, hogy a mai világ genny és fenntarthatatlan, örömet okoz. Másfelől nálam a humor csúcsa a Fekete Vipera sorozat, melynek Elton volt a forgatókönyvírója. Ha valaki nem ismerné a Fekete Viperát (érdemes a 2. évaddal kezdeni, mert az első nem az igazi), hát az sürgősen pótolja, mert amit abban Rowan Atkinson, a zseniális Baldrick, alias Tony Robinson majd a későbbiek során Hugh Laurie és Stephen Fry alakít, az eszement. Szóval olyan vehemenciával vetettem rá magam a karmazsinvörös könyvre, mint a A Dal szerkesztői minden tehetségkutatós énekesre. Igaz némileg több jóindulattal, és azok teljesítményénél Ben Eltoné kétségtelenül jobb. Nem lehetett nem érezni benne az 1984 és a Fahrenheit 451 zamatát és füstös mellékízét. A humor nem hiányzott a kötetből, szó se róla. Azon majdnem meghaltam, mikor lefestette, hogy az állam kijelenti: mostantól mindenki celeb és híresség lesz. Csak egy dolog volt, ami nem tetszett. Sőt tulajdonképpen nem, nem is a tetszéssel volt a gond.


Ben Elton nagy élvezettel nyom fricskát az egyház orra alá, ez már kiderült a Fekete Viperából is. Ami nem feltétlenül baj, nem árt, ha kellő cinizmussal állunk a dolgokhoz. Azonban eme regényt számomra teljesen hiteltelenítette, hogy kitárulkozó modern bulvárosodó világunkat még mindig az egyháztól félti. Azért - az amúgy is túlságosan befeketített - inkvizíció kora már régen leáldozott, és manapság a szabadság és demokrácia nevében többeket ér erőszak, mint a kereszténység nevében. Őszintén szólva az egyház maradt mára az egyetlen olyan intézmény, ami úgy ahogy ellenáll az agyrémnek, amit civilizációnak és nyugati világnak csúfolunk. Ben Elton azonban nem átallja az általa felvázolt tömegtársadalmat a vallás vezetése alá tolni. Aki szerint ma az egyház jelenti a veszélyt az emberekre, az szerintem vagy teljesen vak, vagy szimplán kiszolgálja a keresztényellenes ideológiákat. Komolyan azt akarta beadni az olvasónak, hogy egy pap erőszakolja rá az emberekre, a nyilvánosság előtti nemi életet, és hogy a gyereknek a Happy Meal nevet adják, mert a Pisti nem elég csillogó?
Szóval a remek történetet sikerült egy számomra teljesen érthetetlen idegen köntösbe öltöztetni, és ezt még az időnként fergeteges humor sem tudta számomra kárpótolni. Talán rosszkor olvastam és valószínűleg 10 éve lenyűgözött volna. Csak mostanra elegem lett a maradék értékek további erodálásából.

A regény története nyolcas (ami egyébként nem csak a szerző érdeme, mert szinte egy az egyben koppintás korábbi antiutópiákról), a „látvány” erős hatos, a humor nyolcas, a hihetőségmérő azonban kiakadt. Kár érte.
Mindamellett azért ez egy jó kis könyv, érdemes egyszer elolvasni minden abszurd humort kedvelőnek!

Összegezve a pontszám: 7/10

A moly.hu-n a kötet 81%-on áll,  a godoreads.com-on 3.64 ponton.

2015. február 1., vasárnap

Crixus, a gall


A Spartacus című sorozatban Crixus az egyik legfontosabb szereplő a gladiátorok oldaláról, úgyhogy most azt szedtem össze, hogy az ókori források alapján mit tudunk Spartacus helyetteséről ténylegesen. Annyi biztos, hogy gall volt, így feltételezhetjük, hogy gladiátorként a gallusnak (a kutatók szerint később ebből alakult ki a murmillo és a secutor) nevezett típushoz tartozott, bár ez közel sem biztos, hiszen a gladiátorokat harci képességeik alapján sorolták be elsősorban az oktatók. De olvassuk magukat a forrásokat, hiszen ami ezen túl van, az már csak legjobb esetben is pusztán feltételezés!

A Manu Benett megformálta Crixus a Spartacus: Vér és homok című sorozatban
természetesen eredeti ábrázolás, sőt leírás sem maradt fenn az igazi gallról

                                           Plutarkhosz: Crassus[1]          

„8. A gladiátorok felkelése és Itália elpusztítása, amelyet általában Spartacus háborújának neveznek, a következőképpen kezdődött: Egy bizonyos Lentulus Batiatus gladiátoriskolát tartott fenn Capuában; a gladiátorok többnyire gallok és thrákok voltak. Gazdájuk, nem rossz magaviseletük miatt, hanem csak azért, hogy gladiátori harcra kényszerítse őket, kegyetlenül szigorú őrizetben tartotta az embereket. Kétszázan közülük meg akartak szökni, de tervüket elárulták. Hetvennyolcan előre értesültek az árulásról, és sikerült megszökniük. Előbb valami konyhából bárdokat és nyársakat szereztek, majd az úton szekereket tartóztattak fel és fosztottak ki, amelyeken gladiátori fegyvereket szállítottak egy másik városba, és ebből felfegyverkeztek. Birtokukba vettek egy jól védhető helyet, és három vezért választottak; közöttük az első Spartacus volt…”
                                                                                      
Kommentár: Mint más forrásból tudjuk, a másik kettő gall volt, Crixus és Oinomaius.

„9. A senatust most már nem annyira a szégyenletes és gyalázatos lázadás nyugtalanította, inkább a veszélytől féltek, s ezért - akárcsak a legnehezebb és legnagyobb háborúkban - mindkét consult kiküldték Spartacus ellen. Gellius, az egyik consul, váratlanul beleütközött azokba a germánokba, akik merészen és gőgösen kiváltak Spartacus táborából, és mindnyájukat felkoncolta.”

Ez itt már Crixus halála, bár maga itt is megnevezetlen marad. Mint Appianustól megtudjuk, Crixus vált ki Spartacus táborából egy csapat gall és germán harcossal, akiket aztán Lucius Gellius Publicola, a Kr.e. 72-es év konzulja legyőzött.


Livius: Periochae[2]

„95. Hetvennégy gladiátor megszökött Lentulus capuai ludusából,[3] maguk köré gyűjtve nagyszámú rabszolgát és háziszolgát, háborút kezdtek Crixus és Spartacus vezetésével, és legyőzték Publius Varenust és helyettesét Claudius Pulchert.”

„96. Quintus Arrius praetor szétzúzza Crixust, a szökött rabszolgák vezérét és 20 ezer emberét. Gnaeus Lentulus konzul szerencsétlen harca Spartacus ellen. Lucius Gellius konzult és Quintus Arrius praetort szintén legyőzi [Spartacus].”

Sajnos Titus Livius nagy történeti művének azon könyvei, amelyben Spartacus felkeléséről ír, nem maradtak fenn, ezért csupán egy Egyiptom homokjában, Oxyhynchus városánál fennmaradt kivonatból tudunk a tartalmáról. Itt arról értesülünk, hogy Crixus seregét nem maga Gellius Publicola, hanem alvezére a praetor Quintus Arrius győzte le. Feltűnő, hogy Crixus a rabszolgafelkelők vezéreinek felsorolásánál itt még elől van. Nem tudni mi volt a helyzet a gladiátorok közt a szökés után, de elképzelhető, hogy Spartacus fővezéri helyzete nem volt egyértelmű a kezdet kezdetén, csak első nagy sikerei után.  

                                                                       
Orosius: Historiae adversum paganos[4]

„A város 679. évében,[5] mikor Lucius és Cassius voltak a konzulok, 74 gladiátor megszökött Gnaeus Lentulus capuai kiképzőiskolájából. Crixus és Oenomaus, akik gallok voltak, valamint a thrák Spartacus vezetése alatt a szökevények elfoglalták a Vezúv hegyét. Onnan később leereszkedtek, és elfoglalták Clodius prateor táborát, aki korábban körülfogta és ostrom alá vette őket. Miután Clodiust menekülésre kényszerítették, a szökevények a fosztogatásra fordították minden figyelmüket. Útjukon Cosentia és Metapontum felé rövid idő alatt hatalmas erőt gyűjtöttek össze. Feljegyzések szerint [fuisse refertur] Crixusnak egy 10 ezer fős serege volt, és Spartacusnak háromszor annyi. Oenomaust már megölték egy korábbi csatában… A szökevényekkel szemben a konzulokat, Gelliust és Lentulust rendelték ki. Gellius csatában legyőzte Crixust, bár ez utóbbi nagy bátorsággal harcolt; Lentulust azonban megverte és megfutamította Spartacus.”[6]

Orosius, a késő-ókori keresztény történetíró ugyan évszázadokkal az események után élt, mégis nagyon sok érdekességet egyedül ő említ Spartacus rabszolgaháborújáról. Nem tudni, hogy milyen adatok alapján dolgozott. Mindenesetre tudjuk, hogy amikor módjában állt, nagyon jó forrásokat épített művébe.
                                    

Florus: Róma háborúi[7]

III.20. „Lentulus bajvívó iskolájából kitörve, Spartacus, Crixus és Oenomaus harminc vagy még több hasonló sorsú férfival együtt elmenekült Capuából. Zászló alá szólították a rabszolgákat, s amikor több mint tízezer ember összegyűlt, felhagytak vele, hogy örökösen kereket oldjanak az üldözők elől: bosszúra szomjaztak.
… [Spartacus] Csatában elesett parancsnokainak [azaz Crixusnak] temetését hadvezéreknek kijáró végtisztességgel tette ünnepélyesebbé, s megparancsolta a foglyoknak, hogy a halotti máglya körül fegyverrel mérkőzzenek meg egymással. Azzal akarta lemosni a múlt szégyenét, hogy az egykori bajvívó emlékére maga is gladiátorjátékokat rendezett. Ettől kezdve már a consuli seregeket is megtámadta, Lentulus csapatait az utolsó szálig levágta az Appeninekben, Mutinánál[8] pedig Caius Cassius táborát semmisítette meg.”

A Kr.u. II. században alkotó Florus művéből értesülünk a legrészletesebben a Crixus hamvai előtti tisztelgésül tartott ellen-gladiátorjátékról (illetve van egy Orosius rész, ami talán szintén erre vonatkozik, de ez nem egyértelmű). Érdekes, hogy Hérodotosz a Kr.e. V. században hasonlóan írja le az előkelő thrákok temetési szertartását: A holttestet három napon át kiterítik, áldozati állatokat vágnak le, megsiratják az elhunytat, majd halotti tort ülnek, és a halottat elégetik. (Hérodotosz, V.8.)


Sallustius: Historiae[9]

„3.64 Néhány nappal [később] a mieink [azaz a rómaiak] egyre magabiztosabbak lettek és hencegve kezdtek beszélni. Ez arra késztette Variniust, hogy meggondolatlanul egy ismert veszély ellen vezesse katonáit, akik még újoncok voltak, kipróbálatlanok és megfélemlítette őket a társaik korábbi katasztrófái. Kivezette őket teljes sebességgel a rabszolgák tábora felé, de most már hallgatagok voltak, és nem akarták a csatamezőt, ahogy korábban dicsekedve követelték. De azok [a rabszolgák, Spartacusék] is meghasonlottak egymással, mert nem tudtak egyetértésre jutni, hogy mit tegyenek. Crixus és gall társai, valamint a germánok össze akartak csapni a rómaiakkal és csatát vállalni velük, míg Spartacus [itt megszakad a töredék, de az jönne nyilvánvalóan, hogy nem akart ütközetbe bocsátkozni.]”

Nagy fájdalom a történészek számára, hogy Sallustius Crispus Historiae című történeti műve csak igen töredékesen maradt ránk, és most különösen az számunkra, hogy a rabszolgafelkelésről szóló rész szintén. Ez a töredék éppen a Varinius elleni csatát megelőző eseményeket meséli el, és már jelzi azt a törést a felkelők táborában, ami majd ahhoz vezet, hogy Crixus különválik Spartacustól.

                                               
Appianos: Róma története[10]

„XIII. 539. Ebben az időben Itáliában a Capuában előadások céljaira képzett gladiátorok egyike, Spartacus, egy thrák származású férfi, aki egykor római katona volt, de szökése és fogságba esése után eladás révén gladiátorok közé került, mintegy hetven társát rávette, hogy inkább a szabadságért vállaljanak veszélyt, mintsem azért, hogy az előadásokon látványként szolgáljanak. Segítségükkel leütötte az őröket és elmenekült. 540. Útközben egyes járókelőktől husángokat és kardokat raboltak, s ezekkel felfegyverkezve a Vesuvius hegyre menekültek. Itt Spartacus számos szökött rabszolgát és egyes, szabad földműveseket is magához fogadott, s a szomszédos földeken portyázott, Oinomaos és Krixos nevű gladiátortársait pedig alvezéreivé tette. … 542. … Ekkor ellene küldték a két consult, két légióval.[11]543. Ezek egyike a harmincezer katona élén álló Krixost a Garganus hegy tövében úgy megverte, hogy seregének kétharmad része vele együtt ottveszett. 544. Spartacust, aki az Appenineken keresztül az Alpok felé sietett, s az Alpokon át kelta területre akart áttörni, a másik consul feltartóztatta, és – miközben consultársa hátulról szorongatta a rabszolgasereget – meg akarta akadályozni a menekülésben. Spartacus azonban külön-külön szállt szembe velük és mindkettejüket legyőzte. 545. Így azok teljesen megzavarodva hátrálni voltak kénytelenek. Spartacus ekkor háromszáz római hadifoglyot Krixos halotti árnyainak tiszteletére áldozatul leöletett.”

A Spartacus-féle háború egyik legfontosabb forrás Appianos, aki nagyon szép és világos leírást hagyott ránk a Crixus halálát okozó harcokról. Ezzel a Crixusról hirtelen összeszedett forrásaim végére is értünk. Bizonyára akad még pár ókori utalás, de semmi olyasmi, ami igazán bővítené az ismereteinket.


Jegyzetek:




[1]Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I-II. Bp.: Magyar Helikon, 1978. Az idézett részek: p. 876-878
[2] A fordítás innen: http://www.livius.org/li-ln/livy/periochae/periochae00.html Letöltve: 2015. január 31.
[3] Ludus – gladiátoriskola.
[4] Online: http://www.attalus.org/latin/orosius5.html Letöltve: 2015. január 31.
[5] Kr.e. 72-ről van szó.
[6] Online: http://www.attalus.org/latin/orosius5.html Letöltve: 2015. január 31.
[7] Florus: Róma háborúi. Bp.: Európa, 1979. p.119-120 Fordította: Havas László.
[8] A mai Modena.
[9] Online: http://www.attalus.org/translate/sallust.html Letöltve: 2015. február 1.
[10] Appianos: Róma története. Bp.: Osiris, 2008. p. 520-521
[11] A római konzulok hagyományosan két légió felett parancsnokoltak, ez mintegy 12 ezer római legionáriust jelentett ekkoriban, melyet a segédcsapatok akár a duplájára is duzzasztottak.