Brunhuber László honvéd huszárszázados levele Stanca Domokoshoz a románok elleni 1916-os harcokról

Forrásközlés:

Brunhuber százados levele Stanca Domokoshoz 
a románok elleni 1916-os harcokról

Huszárjárőr a3. honvéd huszárezredből
(forrás: magyarezredek.hu)

Még 2018-ban sikerült megszereznem egy első világháborús visszaemlékezésként árult kétoldalas gépelt írást, amelyről persze azonnal kiderült, hogy nem visszaemlékezés valójában, hanem egy levél. A levél 1936-ban íródott és ténylegesen tartalmaz két személyes sztorit az első világháborúból, amelyet Brunhuber László százados elevenített fel egykori katonatársának, a későbbi híres román orvosnak, Stanca Domokosnak. 

Brunhuber László, a későbbi huszárszázados 1885-ben született Aradon.[1] Korán katonai pályára lépett, hiszen a nagyváradi magyar királyi hadapródiskola növendéke lett, majd Székelyudvarhelyen a helyi főreáliskolában tanult.[2] Családi hátteréről keveset tudtam kideríteni felületes kutatásom során, de tehetős családból származott, és versenylovakat is tartottak. Nem véletlen, hogy a nagyváradi iskolát követően honvéd huszár lett.[3] Hősünk kiváló lovas volt, versenyzett is, váltakozó sikerekkel. 1911-ben például az Aradi Versenyegylet futásán saját lovának, Suffragette II.-nek nyergében futamában utolsó lett, bár titkos favoritnak számított.[4] Még a világháború idején is több versenyen végzett előkelő helyen. Bajtársa, Ehrlich Géza szerint a lóversenyzésből inkább adósága mintsem haszna származott, hobbi volt ez számára, nem bevételi forrás.[5]

1911-ben Brunhuber a magyar királyi marovásárhelyi 9. honvéd huszárezred 3. századának főhadnagya volt Görgey Viktor százados alatt.[6] Később másik századhoz került, s a 2. század főhadnagyaként csöppent a világháború poklába. E század parancsnoka Perczel Armand százados volt.[7] A huszárezred I. osztályát - benne a 2. századdal - Marosvásárhelyen vagonírozták be 1914. augusztus 10-én, ahonnan Lembergbe szállították át az oroszok elleni offenzívához.[8] Az ezred az 5. honvéd huszárezreddel együtt alkotta a 24. honvéd lovasdandárt, amely a 22. honvéd lovasdandárral (benne a 2. és 3. honvéd huszárezred) együtt képezte a 11. honvéd lovashadosztályt. Hamar kiderült, hogy a lovasság szerepe átalakul ebben a háborúban, annak ellenére, hogy augusztus 15-én az ezred éppen sikeres lovasrohamot intézett az ellenséges géppuskák ellen.[9]

A Stojanowi huszárroham, 1914. augusztus 15.

Brunhuber már ekkor megsebesült. Bár egy október eleji veszteségi jelentésben egy a 9. honvéd gyalogezred 2. századában megsebesülő Brunhuber László zászlósról esik szó, ez minden bizonnyal azonos lehet a mi Brunhuberünkkel.[10] Egy napló szerint ugyanis a főphadnagy augusztus közepén Stojanownál sebesült meg és egy ideig nem lehetett tudni a sorsát. Úgy hírlett, hogy ágyúlövedék tépte le a karját és a lábát. Szerencsére ez rémhír volt, a sérülés nem volt ennyire súlyos.[11] Az októberi veszteségi jelentés szerint Brunhuber a jobb lábszárán kapott lövést, és utána Budapesten ápolták. Mindenesetre november 4-én ismét bevonult a 9-esekhez, bár hat nappal később már beteget jelentett.[12] 1915. február 18-án Brunhuber a 4. század ideiglenes parancsnokaként ismét súlyos harcokban vett részt, és csaknem odaveszett. Az elhárító harcok során egy napló meglehetősen negatívan ír a főhadnagyról, gyakorlatilag gyávasággal vádolva meg.[13] Ez - figyelembe véve Brunhuber korábbi és későbbi ténykedését - eleve nem tűnik valószínűleg, ráadásul az esetről egészen másként számolt be Dr. Berend Miklós honvéd törzsorvos, aki szemtanúként volt jelen[14]:

"Brunhuber hadnagyunk fejét megkalapálja egy fáradt shrapnellgolyó, elszédül, letántorog egy patakhoz, beleesik és 4 óra hosszat van nyakig a jeges vízbe; 3 óráig tartó massage után helyrejön, de éppen idejében húztam ki a vízből."

Legközelebbi adatom tevékenységéről 1915. novemberéről datálódik, mikor e hó 9-én újra bevonul az ezredhez - talán szabadságon lehetett - és beosztották az ezred lövészosztályához, amelynek később parancsnoka is lett.[15]  Brunhubert 1916. február 1-i ranggal kinevezték századossá. 1916. húsvétján a huszárok barátkozásba kezdtek a szemben álló cserkeszekkel.[16] Ennek kapcsán humoros epizódra került sor Brunhuberral, aki maga is volt vendégségben az oroszoknál. Több kiadvány is megemlékezik Brunhuber százados világháborús ténykedéséről, amelyből egy életvidám és csibészségtől vissza nem riadó ember képe rajzolódik ki. Nagyon különös történetet mesél el róla például Máriássy László az 4. honvéd huszárezred főhadnagya[17]:

"[1916.] IV. 25. 

Ötkor feküdtem le. Tíz óra tájt éppen öltözködtem, mikor embereim azzal rohantak be, hogy: „itt vannak a muszkák!” 

Kiugrom, hát tényleg egy szép példány torzonborz, kaftános stabskapitányt, egy pot­po­rucsni­kot, egy porucsnikot, meg 16 kitüntetésekkel teleaggatott, kaukázusi kozák altisztet láttam. Amint ké­sőbb kiderült, Brunhuber a mulatság után maga mellé vett egy járőrt és berúgott fővel átment a be­rezánái muszkákhoz. A drótok előtt szuronyt tűzetett, de a muszkák nem lőttek rá, hanem respektálták fára kötött fehér zsebkendőjüket. 

Az első hozzá siető muszkát – illuminált állapotában – pofon vágta és rákiáltott ’ha hozzám jössz előbb beretválkozz meg disznó’. De hát igaz, hogy részeg embert Isten őrzi! Még ezért sem bántották, hanem bevezették őket az állásokba, ahol az oroszok megvendégelték őket. Ennek megtörténte után pedig ők jöttek át látogatóba Brunhuberrel.

Mikor kimentem, a még mindig berúgott Brunhuber éppen sorba állította az oroszokat és hol Vigyázzt!, hol Pihenjt! vezényelt nekik. Persze Gömöry mindjárt hazakergette Brunhubert aludni, a 3 muszka tisztet pedig bevittük az ebédlőmbe, ahol minden jóval traktáltuk őket."

Doktor Stanca - jobbról - a 3. honvéd huszárezred állasaiban
(forrás: magyarezredek.hu) 

A barátkozás helyét két hónappal később átvette a túlélésért való küzdelem. 1916 júniusában a  Bruszilov-offenzíva szinte teljesen bekerítette és megadásra kényszerítette saját ezredét, így Brunhubert - aki megúszta ezt - ideiglenesen átvezényelték a 3. honvéd huszárezredhez. A 11. honvéd lovasosztály maradványait a katasztrófa után kevéssel kivonták a harcokból és feltöltésre hazavezényelték Erdélybe. Sokáig nem pihenhettek, mert augusztus 27-én Románia hadat üzen a monarchiának, és a hadosztályt a moldvai frontszakaszra vezényelték, ahol minden emberre szükség volt. Októberben Brunhuber a 3. honvéd huszárezred lövészosztályát irányította itt.[18] Novemberben visszakerült az újjáalakult 9. honvéd huszárezredhez. 1917. augusztusában még mindig Romániában harcol, azúttal századparancsnokként vesz rész a Frumosától keletre fekvő Afinite hegyhát elleni támadásban.[19] Augusztus 6-án vehemens akciójával sikeresen betört az itteni orosz állásokba a 2. század élén. A másnapi hadosztályparancsban Jóny tábornok külön megemlékezett kiemelkedő teljesítményéről.[20] Pár nap múlva azonban gyengélkedése miatt át kellett adnia százada vezetését, és csak a hónap végén veszi vissza azt. 1917. október 29-étől kivonják a frontszolgálatból, a kiképző csoporthoz kerül oktatóként, és január közepén is még ott tartózkodott.[21] Úgy tűnik többet nem került a harcok közelébe, mivel egy másik kimutatás szerint 1918. augusztusában - bár a 9. honvéd huszárezred állományában van - a Honvédelmi Minisztérium titkos telefonkezelőjeként működik.[22] Talán itt érte a birodalom összeomlása is. 

Brunhuber 1916 végére megkapta a 3. osztályú Vaskorona-rend lovagkeresztjét kardokkal, majd 1917 végére a katonai érdemkereszt 3. osztályát hadi díszítménnyel, és a bronz katonai érdemérmet kadokkal, valamint a Károly-csapatkeresztet.[23] A Katonai jubileumi keresztet már 1908-ban megkapta. 

A 2. század állása, a "Sasvár" 1917-ben a román frontszakaszon
(forrás: magyarezredek.hu)

Brunhuber László a Erdély elcsatolását követően is maradt szülőföldjén, ám mivel nem kívánt tartalékos tiszt lenni a román hadseregben, közlegényként besorozták.[24] Ezt követően sem hagyták békén a román hatóságok, 1922 februárjában letartóztatták. Megvádolták ugyanis Románia elleni összesküvéssel.[25]  A vádirat szerint a hét fős társaság izgatást folytatott Székelyföldön Románia területi egysége ellen. A leginkább állítólagos magánbeszélgetéseken és elégedetlenkedő nyilatkozatokon alapuló vád ellenére egyenesen halálbüntetést kértek Brunhuberre... Szerencsére az 1922 áprilisában lezajló perben végül felmentettek mindenkit a bizarr vád alól. Brunhuber maga azzal védekezett a kitárgyalás során, hogy[26]: 

"16 évig voltam csapattiszt. Kérem Önöket, mint katonákat, lássák be, hogy csak nem akarhattam egy jól szervezett hadsereg ellen egy maroknyi fegyvertelen társaságot nekiuszítani."

A felmentést követően földbirtokosként tengette életét, élénken bekapcsolódott a szászrégeni és marosvásárhelyi életbe. Igen tehetős lehetett, több válallkozás is a nevén futott. Családi életéről nem tudtam sok morzsát összegyűjteni, felesége Koszta könyve szerint egy szászrégeni szász lány volt, családnevét tekintve Fritisch. Amikor tehette ratosnyai nyaralójában töltötte az időt feleségével, ahol jelentős erdői voltak, s ahol nagy vadászatok zajlottak le prominens erdélyiek társaságában. 1940-ben - a Második bécsi döntést követően - óriási lelkesedéssel fogadta a bevonuló magyar csapatokat a faluban. Erre korábbi harcostársa, a nyíregyházi 4. huszárezred élén bevonuló Ehrlich Géza ezredes így emlékezett[27]:

"Amikor 1940-ben Észak-Erdély megszállására mentünk ezredemmel, egyik reggelen autón mentem előre az ezred előtt. Már szeptember közepe volt és az autón hűvös volt. Így az egyik község bejáratánál megállítottam az autót, hogy felvegyem a köpenyegemet. Ahogy veszem fel, odajön az autóhoz egy asszony és lelkendezik, hogy már jövünk. És mondja, hogy a község közepén van ám diadalkapu is, ott van a százados úr is. Én inkább csak azért, hogy kérdezzek valamit, kérdem, ki az a százados? Erre azt feleli az asszony: Brunhuber százados úr. Nosza, hamar hajtattam előre a diadalkapuhoz. Tényleg ott állt Brunhuber. Amint megállt az autó, azonnal megismert, rám borult és elkezdett sírni. Aztán hívott, hogy menjünk be hozzájuk, ők ott nyaralnak a villájukban. A hely Ratosnya volt, egy igen szép, erdős nyaralóhely. Mivel bőven volt időnk, míg az ezred lóháton utolér bennünket, bementem Darnay őrnagy első ezredsegédtisztemmel. Ott megvillásreggeliztünk. Közben azt mondja nekem: „Szeretnék még egyszer látni, élvonalában egy huszárezredet!” Na, ha csak az kell – mondottam én neki –, azt könnyen teljesíthetem. És meghagytam Darnay őrnagy első ezredsegédtisztemnek, hogy a gépkocsival menjen az ezred elé. Az ezred álljon meg a fala előtt. Nyergeljenek át, "puccolják" ki magukat, aztán itt, a villa előtt fogok állni, kardokat rántatva, fővetés és elvonulás előttem. Így is történt. Brunhuber ott állt mellettem, és könnyezve nézte az ezred díszmenetét."

A halál Szászrégenben érte 1944. szeptember 9-én hosszas szenvedés után, a város Magyarországhoz tartozásának utolsó napjaiban. 

Újságcikk Brunhuber haláláról
(Székely Szó, 1944. szeptember 14.)

De térjünk át Brunhuber életétnek bemutatását követően bejegyzésem tárgyára, Brunhuber levelére Dr. Sztanka/Stanca Domokoshoz! Brunhuber írógéppel írta Ratosnyáról 1936. május 27-én. Az apropót Stanca doktor első világháborús memoárja szolgáltatta. A román etnikumú Stanca Hármasok című visszaemlékezése 1936-ban jelent meg előbb folytatásokban az Ellenzék című kolozsvári lapban, majd könyv formátumban júliusban. A doktor a szegedi magyar királyi 3. honvéd huszárezred első világháborús harcainak állított benne emléket, amelyben ugyebár átmenetileg Brunhuber is szolgált annak idején. 

A riportregény voltaképpen Stanca román nyelven megjelent visszaemlékezésének (Între două fronturi. Cluj, 1935) magyar közönség számára átdolgozott változata volt. Dominic Stanca - akit magyarosan Sztanka Domokosnak hívtak -, Petrozsényban született 1892. október 4-én.[28] Orvosi tanulmányait Kolozsváron végezte, majd katonai kiképzést követően a galíciai frontra került. Megfordult bécsi majd budapesti kórházban is, ami után ismét a keleti front következett 1916-ban. Stanca doktor a 3. honvéd huszárezrednél szolgált az oroszokkal vívott harcok során 1916-ban, s szorgalmasan feljegyezte az akkor történteket. Stanca pont a Bruszilov-offenzíva után került a 11. honvéd lovashadosztályhoz, írásában meg is említi egy helyen Brunhubert. Ki kell emelnünk, hogy Stanca megértően viszonyult a magyarok bánatához is Trianont követően, könyvének utolsó sorai ritka nagy tapintattal kezeli a magyarok fájdalmát, minden káröröm nélkül. Stanca érezhetően nem gyűlölte a monarchiát, és büszke volt rá, hogy hadseregében szolgálhatott. Később a kolozsvári kórház igazgatója volt, igen jelentős tudomnyos és ismeretterjesztő munkát végzett Erdélyben. 1979-ben hunyt el Kolozsváron. Brunhuber mint volt bajtársat szólítja meg, akinek ötletet ad - a levél a közlés közben íródott, a könyv formátumban való megjelenés előtt! -, hogy esetlegesen két sztorit fűzzön bele munkájába, igazolva, hogy a magyarok nem gyűlölték a románokat a világháború idején sem. 

A levelet helyesírásában javítva közlöm, az aláhúzott részek az eredetiben is aláhúzva szerepelnek, míg a margóra írt kézírásos megjegyzéseket zárójelben fogom közölni. Utóbbiak nem tudom, kinek a kezétől származnak, de az bizonyos, hogy 1977-nél nem lehetnek korábbiak, mivel a lap alján felsorolt 6 román névnél két helyen is oda van írva ugyanazon tintával, hogy 1977-ben halt meg az illető. 

Sztanka Domokos/Dominic Stanca 
(forrás: cluj24.ro)

"Kedves Domokos Testvér! 

Sok háborús regény és egyéb műfajú leírás olvasásához[sic!] belekezdtem már, de kettőt kivéve mind abbahagytam azokat, mert szürkék, hazugok vagy semmitmondók voltak. A két kivétel: "Im Westen nichts Neues"[29] és a "Hármasok"[30]. Ez utóbbit korántsem azért, mert avval személyes vonatkozásban is vagyok, hanem mert ez is megérdemelné, hogy elterjedjen az egész művelt világon. Páratlan, hogy egy volt kissebbségi, akkor, midőn már a hatalmat kezelők egyik tagja lett, ilyen kristálytiszta lélekkel és éles értelemmel, az igazság és becsület directioját tűzön-vízen át megtartva ilyen ragyogó írói készséggel írja meg a múlt nagy drámájának ezt a részét, melynek közvetlen részese volt. 

Olyanok, kik Téged soha nem is láttak, alig várják a folytatások megjelenését. Falják élvezettel és gyűjtik a kivágott részeket, pedig az "Ellenzék"-et különben meg sem vették volna.[31] 

Kedves Testvér! Kívánom, hogy mindkét részről tanuljanak Tőled azok, akiknek lenne mit tanulni! Kívánom, hogy a jó Isten áldjon meg, mert Neki bizonyára kedves munkát végeztél!

Kapcsolatosan két olyan háborús epizódot írok le, mely különlegesen a Te tolladhoz való. Előrebocsátom, hogy nem hőstettek, vagy pláne nem hőstetteim elmondásáról van szó. Ha alkalmasnak találod és valahova befonod gyönyörű munkádba, nem szükséges megírnod, hogy velem történt, fogd valaki másra! Talán legjobb lesz olyanra, aki már felettünk figyeli, hogy mi lesz még ezen a sárgolyón.

1. Dornavátránál[32] történt, 1-2 nappal azután, hogy a románok megüzenték a háborút. Akkor már megint a 3-asoknál (3. honvéd huszárezred) voltam a 2. század parancsnoka. Jobb szárnyam a Panos-század[33] balszárnyához csatlakozott. Előttem a völgyben Gura Negri[34] (román földön) terült el, melynek átkutatására erős járőrt küldtem, ahonnan nemsokára élénk és makacs tüzelést hallottam, ami meglepett, mivel a két front között terült el és kiürítettnek hittem. Hamarosan egy második járőrnek adtam parancsot, hogy a falu másik oldalán behatolva az előbbieknek segítsen. A tüzelés rövidesen megszűnt, s a járőrök egyesülten bevonultak, fogolyként magukkal hozva 6 román parasztot s a tőlük elvett fegyvereket. A parancsnok jelentette, hogy a házak ablakaiból tüzeltek reájuk, 2 huszár meghalt, 3 megsebesült. A segítségül küldött járőr bekerítette őket, mire megadták magukat. Ismétlem: nem katonák, parasztok voltak. Ilyenkor a szabály, hogy rögtön a helyszínen agyon kell lövetni őket. Ez már a járőrparancsnok kötelessége lett volna. Ez Gherba (Ghilba Florian) szakaszvezető volt, aradi román fiú, kivételesen bátor, megbízható katona, aki harcolni jól tudott, de "kivégezni" nem szeretett. Ezt a kötelességet reám hárította. Előttem reszketett 6 fiatal élet. Tolmács útján értésükre adtam, hogy ha civilt harc közben elfognak, azt agyon kell lőni. Én azonban megkegyelmezek nekik, és hátra küldöm a hadosztály-parancsnoksághoz[35] őket, de hogy a tábornok úr mit fog tenni, azt nem tudom. Pedig tudtam. Ösmertem az öreg Czitó tábornokot kadét korom óta. Tudtam, hogy le fog teremteni, tudtam, hogy hadbírói eljárást helyez kilátásba, és tudtam, hogy a vége az lesz, hogy a 6 román parasztnak a haja szála sem fog meggörbülni. Így is történt szóról szóra. Gura Negri faluban most 6 őszbecsavarodó paraszt bizonyára szeretettel gondol arra az ellenséges kapitányra, akinek a nevét sem tudják. 

2. Ez az eset ugyanott történt. A hadosztálytól vagy 50 pakk gyufa érkezett, avval a paranccsal, hogy mint a legelőreugró frontszakasz parancsnoka esténként a szétszórt zsuptetős parasztházakból egy-kettőt gyújtassak föl, hogy a drótakadályok előtere meg legyn világítva. Napközben nagy fáradsággal fatörmeléket hordattam össze több csomóba, mert a hadosztálynak minden este látnia kellett a pirosodó eget. Látta is, de ezt nem az égő parasztházak csinálták. 

Nincs több. Nem fog ártani, ha ezt a két kis történetet megtudják olyanok is, akik nem hiszik el, hogy a magyarnak is van szíve. 

Rastolita, jud. Mures. 1936. maiu 27.[36]

Ha Kolozsvárra jövök, meglátogatlak. Szeretettel ölel és mindig büszke lesz barátságodra régi bajtársad: 

Brunhuber Laci sz. 

Dr Stanca Domokos igazgató-főorvosnak. Cluj.

A 6 román parasztnak a neve:

1. Rusu Gavril, Gura Negri - Catanesli(?)[37] faluból. Meghalt 1960-ban.

2. Dumitru Filipescu, Gura Negri - Ortoaia[38]: meghalt 1977

3. Lesanu(?) Grigore, Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1977

4. Siruioneren(?) Ion, Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1955

5. Iacob Rosu, Gura Negri - Rusea(?): meghalt 1955

6. Iftimie Vleju(?), Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1955"

Jegyzetek:

[1] Lásd a Hadtörténelmi Levéltár "Tiszti személyügyi anyagok" Fondjegyzékét! Nyilvántartási száma: 6878 és 6847. https://militaria.hu/adatb/leveltariuj/node/276

[2] Solymossy Lajos: A Székelyudvarhelyi Magyar. Kir. Áll. Főreáliskola XXXIII. évi értesítője az 1903-1904. iskolai évről. Székelyudvarhely, 1904. 9.o.

[3] A honvéd huszárokra: Balla Tibor: A ​magyar királyi honvéd lovasság, 1868-1914. Budapest, 2000

[4] Aradi Közlöny, XXVI. évf. (1911). 242. sz. 7.o. és 9.o.

[5] Koszta István: Huszártörténet. Csíkszereda, cop. 2008. 61.o.

[6] Koszta, 364.o. Görgey Viktor egyébként Görgei Artúr bátyjának, Árminnak az unokája volt.

[7] Érdekesség, hogy ő pedig egy másik 48-as tábornoknak - pont Görgei Artúr nagy ellenlábasának - Perczel Mórnak volt az unokája. Perczel Armandra lásd Karika Tímea írását: https://nagyhaboru.blog.hu/2023/03/23/perczel_armand_tortenete

[8] U.o.

[9] Hirek a sebesültekről és betegekről, 22. sz. (1914. október 9.), 4.o.

[10] Erre lásd: Deseő Lajos: Erdélyi ezredek a világháborúban. Budapest, 1941. 269-270.o.

[11] Koszta, 97.o.

[12] Koszta, 148-149.o.

[13] Koszta, 180.o.

[14] Dr. Berend Miklós hadi önkénytes honvéd törzsorvos harctéri naplója. Budapest, 1916. 214.o.

[15] Koszta, 218.o. és 448.o.

[16] Koszta, 226-227.o.

[17] Bene János: Nyíregyházi huszárok az I. világháborúban. Állásharcok 1915–1916-ban. In: A nyíregyházi Jós András Múzeum évkönyve, LVII. Nyíregyháza, 2015. 236.o. 

[18] A m. kir. debreceni 2-ik honvédhuszárezred története 1869-1918. Budapest, 1939. 146.o.

[19] Koszta, 298.o.

[20] O.No. 2107/7. Közölve: Koszta, 299.o.

[21] Koszta, 451.o.

[22] Koszta, 462.o.

[23] A magyar királyi honvédség és csendőrség névkönyve 1918. évre. Budapest, 1918. 445. ill. 487.o.

[24] Koszta, 364.o.

[25] Gáspár Ármin: "Erdélyért" - Hóhérok és mártírok II. Budapest, [1935]. 152.o. A perről az Ellenzék című lap is beszámolt 1922. április 26-27-i számaiban. 

[26] "Felmentették az összeesküvéssel vádolt marosvásárhelyieket" In: Ellenzék, 43. évf. (1922) 95. sz. 4.o.

[27] Koszta, 364.o.

[28] Dominic Stanca/Stanca Domokos (1892-1976) Petrozsényban született román orvos, nőgyógyász. Az első világháború idején frontorvos. 1918. december 1-én részt vett a gyulafehérvári nemzetgyűlésen, majd később a kolozsvári kórház igazgató főorvosa volt. Tudományos munkássága jelentős a nőgyógyászat terén Erdélyben. Életrajzi adatai innen származnak: https://cluj24.ro/dominic-stanca-medicul-care-si-a-dedicat-toata-viata-pentru-grija-si-fericirea-altora-a-fost-pensionat-fortat-la-62-de-ani-86908.html

[29] Erich Maria Remarque 1929-ben megjelent kiváló regényéről, a Nyugaton a helyzet változatlan-ról van szó. A levélben "In Westen" áll tévedésből.

[30] Stanca D[omokos].: Hármasok. Cluj, 1936. 

[31] Az első közlés a "Hármasok"-ból 1936. május 1-én jelent meg az Ellenzék című napilapban. Összesen 38 közleményben jelent meg, az utolsó 1936. június 24-én. 

[32] A levélben: Dorna-Vatra. Ma Vatra Dornei Romániában. Német neve Dorna Watra volt.

[33] Panos Aurél százados, a 3. honvéd huszárezred századosa ekkor.

[34] Gura Negri, kis település Dornavátrától délkeletre 3 km-re.

[35] A 11. honvéd lovashadosztály parancsnokságáról van szó. A hadosztály parancsnoka 1916 októberéig Czitó Károly vezérőrnagy volt.

[36] Răstolița a Maros megyei Ratosnya román neve.

[37] Nem tudtam azonosítani a falut, de valahol Dornavátra környékén lehet.

[38] Orotaia, település Dornavátrától 6 km-re keletre. 

Könyvajánló: Douglas E. Nash: A lemenő nap utolsó sugarai

  Könyvajánló:

Douglas E. Nash: 

A lemenő nap utolsó sugarai

1. kötet: A IV. SS-páncéloshadtest és a varsói csaták, 1944. július-november

Debrecen: Hajja & Fiai, 2023

639 oldal

Eredeti cím: From the Realm of Dying Sun, Volume 1., 2019

ford.: Moczok Péter

(20. századi hadtörténet)

Maradunk ugyan ma is a könyveknél, de egyszersmind visszatérünk a történelemhez. Nagyon megörültem, mikor 2022 végén hírt kaptam róla, hogy Douglas E. Nash három kötetes összefoglalója a IV. SS hadtest 1944-45-ös működéséről lesz a Hajja Kiadó 20. századi hadtörténet című sorozatának következő dobása, mivel ilyen monumentális és minőségű összefoglaló munka második világháborús magasabb egységről ritkán jelenik meg Magyarországon, ráadásul a hadtest története több szálon is kapcsolódik a korabeli magyar hadtörténelemhez. Magyarországon sajnos a II. világháborút követően nem volt divat sokáig alakulattörténeteket írni - az I. világháborút követően még sok ilyen jelent meg, elsősorban ezredekről -, ebben a hadtörténetírásunk igencsak nagy adóságot halmozott fel, amit csak az utóbbi évtizedekben kezdett el törleszteni. Még az 1848-49-es alakulatok többségének története sincs tisztázva (bár szerencsére szaporodnak az ilyen tanulmányok), a II. világháború kapcsán meg alig-alig van ilyen. Némiképpen ezért meglepő, hogy a Hajja és Fiai egy német hadtestről szóló három kötetes monográfia kiadásába vágott bele, bár az kevésbé az, hogy egy Waffen-SS hadtestet szemelt ki, hiszen utóbbiakra lényegesen nagyobb az érdeklődés általában. Sajnos vagy nem sajnos, de tény, hogy míg mondjuk a német XXVI. hadtest harcai kevés érdeklődőt vonzanának be címmel, addig egy SS-hadtest az más tészta. De A lemenő nap utolsó sugarai egyértelműen telitalálat nálam, igaz, nem a hadtest SS jellege miatt. 

Ez a kötet ugyanis komoly hadtörténelmi mű, amely elsőként mutatja be nagy közönségnek magyarul - ráadásul populárisan - a vezérkarok működését, jelesül egy hadtest vezérkaráét. Nash - aki maga is ezredes - részletesen eligazít minket egy második világháborús német hadtest működésében, az 1944-ben aktuális szabályzatok és állománytáblák alapján. Elmeséli melyik vezérkari tisztnek mi volt a funkciója, feladata és mekkora stáb állt rendelkezésére ennek ellátásához. Megtudjuk, hogy 1944 őszén éppen ki töltötte be a posztot a IV. SS-hadtestben, milyen előélettel. Ilyen mélységben még szerintem sosem olvashattunk egy hadtest felépítéséről, működési struktúrájáról, pláne nem a sokszor teljesen feledés homályába vesző hadtestközvetlen alakulatok fontosságáról és szerepéről. Ha német SS alakulatokról esik szó hadtörténelmi művekben, szinte mindig a jól ismert SS-hadosztályok kerülnek előtérbe, mint a Totenkopf vagy a Hitlerjugend diviziók. Pedig a hadosztályok nem önállóan léteztek a hadműveleti térben, hanem hadtestparancsnokságok fogták össze őket (azokat meg hadsereg-parancsnokságok), és védelemben valamint támadásban egyaránt a hadtestközvetlen alegységek támogaták harcukat. Az egész rendszer idegrendszerét jelentő híradós csapatok, vagy a működés elemi feltételeit biztosító logisztikai- alakulatok a legritkábban kerülnek említésre az összefoglaló jellegű vagy népszerűsítő kiadványokban. Ez a kötet ellenben tételesen bemutatja a IV. SS-hadtest szervezeti struktúráját, parancsnokainak, vezérkari tisztjeinek hátterét. Nash leírásából és elemzéséből jól érzékelhető, mennyire rugalmas szervezet volt ez, amely napról napra változott összeállításában, aktuálisan megszabott feladatai vagy a németek katonai lehetőségei szerint. A mai amerikai hadsereg nagyon sok szempontból a német logikát vette át a világháborút követően, nem véletlenül faggatták ki a fogságba esett német tábornokokat - például Bormannt, vagy Krause-t - tapasztalataikról, mivel azokat kamatoztatni igyekeztek saját hadseregükben. A mai küldetésorientált vezetésszemléletet a jenkik bizony a németektől koppintották. Kapunk egy rövid összefoglalást a vezérkari tisztek képzéséről is - szintén unikális -, s ez azért nagyon fontos, mert ami a porosz-, majd a német hadsereget kiemelte a kortársai közül az éppen a kiváló vezérkari törzs volt. Talán a hírhedt német precizitás fogalma is innen eredeztethető, hiszen a vezérkari tisztek feladata volt az utolsó szögig ellátni és működtetni a hadseregeket, hadtesteket és hadosztályokat, és drága vérrel kellett megfizetni, ha nem megfelelően képzett ember került túl fontos pozícióba. 

Az összefoglalás tartalmából nem kell sokat elárulnom, hiszen az alcím mindent elmond: az első kötet az 1944 őszi Varsó közvetlen közelében, a lengyel fővárostól keletre és a a Visztula-Bug-Narew folyók alkotta háromszögben megvívott német védelmi harcokról szól. A könyv olvasmányos szakmai szemmel nézve is - ami nem jelenti azt, hogy laikusok nem fogják esetleg kissé megunni a harci leírásokat 300 oldal után -, idézetekkel tarkított. Rendszerint napokra bontva hadosztályonként kíséri végig a történéseket. Szépen bemutatja, miért volt lehetséges még 1944 őszén is, hogy a németek komoly harcászat fölényt élveztek, miközben az erőviszonyok borzalmasan átalakultak a hátrányukra. Érthetővé teszi azt is, miként hihették el sokan német oldalon, hogy még meg lehet állítani a szovjet előrenyomulást. A kiváló tábornoki- és tiszti kar még ekkor is képes volt időnként ellensúlyozni az ellenséges túlerőt. Ugyanakkor mutatkoznak azok a jelek is, hogy sok esetben a hitleri parancsok telejsítése egy-egy tábornok állásába került, és a kontraszelekció kezdte érezteti hatását, mikor a rosszul értelmezett hűséget a szakértelem fölé helyezték.

Amit mindenképpen tudni kell, hogy Nash elsősorban az Egyesült Államokban őrzött német forrásokból dolgozott, így nincs arról szó, hogy minden adatát egybevetette volna a szovjet levéltári anyagokból kihámozható adatokkal (a'la Számvéber Norbert). A szovjet oldal véleményének, elképzeléseinek bemutatása elsősorban Rokosszovszkij tábornok visszaemlékezésén alapul. Ez mindenképpen hátrány, bár ismerve a szovjet adatok "pontosságát", azok sokat aligha árnyalnak az összeképen, de a kontroll mindenképpen szükséges, ha van rá mód. Nash-nek nem volt rá módja, azonban így is alapvető fontosságú kötettel van dolgunk a Varsóért vívott harcok esetében, csak össze kell vetni majd a modern orosz feldolgozásokkal (ha vannak/lesznek). 

A könyv magyar fontossága szintén kiemelendő, hiszen a IV. SS hadtest parancsnoksága alá tartozott az elemzett időszak első felében a magyar honvédség egyik legismertebb alakulata, az 1. lovashadosztály. A hadosztály itteni harcairól természetesen született már írás, de mégiscsak jó olvasni egy amerikai véleményt a magyar csapatok működéséről, már csak azért is, mert a szerző kiemeli, hogy a huszárok - a német tábornokok kezdeti bizalmatlansága ellenére - jól küzdöttek, feladatukat kiemelkedően látták el, és nem hoztak szégyent a magyar katonák hírnevére. A szovjet támadások során 1944 őszén végül nem a magyar hadosztály omlott össze, hanem egy német Varsótól keletre... 

A kötet, mint említettem, elsősorban német eredetű levéltári adatokon alapul, ami mindenképpen helyes és jó irány. A könyv egyetlen komolyan problémája számomra azonban szintén ehhez kapcsolódik. Ellentétben például a viszonylag könnyen visszakövethető Számvéber-féle hivatkozási móddal, itt nem a dokumentumok levéltári helye van megadva ugyanis, hanem a dokumentum neve, például: "KTB AOK 9, Ia Tagesmeldung, 5 August 1944, 30." Ez a visszakereshetőséget alaposan megnehezíti, ugyanis tudni kellene fejből az olvasónak, hogy a német 9. hadsereg hadsereg Ia-jának, vagyis hadműveleti  tisztjének 1944. augusztus 30-31-én kelt napijelentésének hadinaplóhoz csatolt ominózus  oldala mely levéltárban található meg (gondolom a NARA ebben az esetben)! Ezt pedig csak a kutatók tudják. Ennél sokkal jobb megoldás lett volna a dokumentum levéltári mikrofilmes számát megadni... De ez csak olyanokat érdekel, akik ez alapján a forrásokig akarnak majd visszamenni, és ilyenek nincsenek sokan, belátom. A második világháború hadtörténelme iránt érdeklődő átlagolvasóknak ez semmiféle gondot nem fog okozni ez. A kötetet öt függelék (a hadtest tisztikarának tagjnai, alegységeinek felsorolása, hadrend, stb.) zárja, majd egy indexet is találunk, ahol a személy- és helynevek visszakereshetőek. 

 

A magyar védőborítós kiadvány szép kialakítású, tördelési hibát nem vettem észre, életidegen mondatok nem ütötték ki a szemem, és első olvasásra a szaknyelv is megfelelően van alkalmazva. A kiadvány magyar megjelentetése a Hajja és Fiai Kiadó eddigi legjobb ötleteinek/köteteinek egyike és megvalósítása is remek. Sokkal hasznosabb, mint egy újabb nem túl eredeti visszaemlékezés kiadása. Nem is kérdés, hogy már holnap mennék a könyvesboltba a folytatásért! Még sok ilyet!

Pontozás:

Nyolc sáros Tigris a tízből

8/10 pont

moly.hu: 98% (5 értékelés)

goodreads.com: 4.38 pont (13 értékelés)

Könyvajánló: Szabó-Szebenyi: Az utolsó töltényig

Szabó Péter - Szebenyi István:
Az utolsó töltényig
Magyar huszárok a második világháború forgószínpadán 

[Gencsapáti]: Szülőföld Könyvkiadó, 2021

Mindig öröm egy magyar hadtörténelemmel foglalkozó könyv feltűnése a boltokban, különösen, ha van benne némi újdonság. Még 2021-ben jelent meg Szabó Péter hadtörténész - egyik könyvéről már írtam régebben - és az amatőr hadszíntérkutató Szebenyi István kooprodukciójában az 1. huszárhadosztály második világháborús ténykedését összefoglaló műve - némileg westernre hajazó címmel -, Az utolsó töltényig.

A téma elcsépeltnek tűnhet, hiszen a második világháború teszi ki a hadtöris kötetek jelentős részét a könyvesboltokban, azonban ebbben az esetben mégsem lehet erről beszélni. Tény, hogy viszonylag sok könyv és publikáció jelenik meg a legutóbbi világégésről, azonban ha a magyar katonák szerepéről kiadott mennyiségből kivonnánk a Don-kanyarral illetve a Budapest ostromával foglalkozókat, már nem lenne olyan jó a helyzet. A Dunántúl 1944-45-ös eseményei erősen alulprezentáltak, aminek egyik oka, hogy itt már nem igazán voltak önálló magyar alakulatok, mert azokat részenként, német parancsnokság alatt vetették be. Pedig igen heves és hosszan tartó harcok folytak hozzávetőlegesen Somogy és Zala megye határán a Balatonig, majd onnan a Vértesen át a Dunáig. Persze Számvéber Norbert kiadványai lassan azért szépen lassan kitöltötték az űrt, de alakulattörténetek terén különösen rossz a helyzet. 

A Szabó-Szebenyi páros ebben a kötetben voltaképpen az 1. huszárhadosztály történetét meséli el nekünk megszervezésétől az amerikaiak előtti fegyverletételig az Enns folyónál. A téma persze nem teljesen új, de nincs előtérben, s aránylag kevesen ismerik a részleteket. Mivel Szebenyi hadszíntérkutatásait a Vértes hegységben végezte, óhatatlanul az itteni események állnak a kötet epicentrumában. A tudományosabb, összefoglaló jellegű első részben Szabó bőségben idéz visszaemlékezésekből, korabeli naplókból, s ahol tud, ott konkrét adatokat hoz a hadosztály alakulatainak felszereltségéről levéltári iratok alapján. Időrendben haladva meséli el a hadosztály történetét. Erősen támaszkodik Tomka Emil 2001-ben már kiadott naplójára, ami nem csoda, hiszen kiemelkedően részletes forrás. Tomka a 2/I. huszárosztály parancsnoka volt a Vértesnél vívott harcok idején, s érdekesség, hogy fia, Tomka Péter írta e könyv előszavát. A huszárhadosztály a magyar királyi honvédség krémjének számított 1944-ben, ez volt az egyetlen lovas magasabbegység a magyar haderőben, s nevével ellentétben nem csak lovassági alakulatokat, hanem gépvontatású tüzérséget, páncélgépkocsis felderítő zászlóaljat és harckocsizó zászlóaljat is magába foglalt a tényleges lovasságon túl (amely természetesen már gyalog küzdött egyébként harchelyzetben). A huszárhadosztályt igyekeztek a legjobban felszerelni, de ez nehezen ment, ráadásul idő előtt, és nem a magyar határok védelmében került először bevetésre. Eléggé ismert sztori, hogy a huszárok milyen bátran viselkedtek a varsói felkelés idején, nem tagadva meg a hagyományos magyar-lengyel barátságot. A szovjet partizánok elleni hadakozásban leharcolt alakulatot aztán Budapest előterében vetették be 1944. októberétől, majd hozzátették részüket a szovjet offenzíva lelassításához a Dunántúl északi részén. Itt, a Vértesben igen kemény harcok során álltak helyt három hónapon keresztül, nehéz terepviszonyok között, túlerő ellen. Szabó külön fejezetet szánt a szovjet atrocitások bemutatásának, amelyek különösen súlyosak voltak azon térségben, ahol sokáig állt a front. Borzalmas még olvasni is. Az erőszakhullám bemutatásához érdekes adalék hátrább az a rész, ahol egykori szovjet katonák emlékeznek vissza a harcokra, nem kicsit megszépítve a történéseket és bajtársaik viselkedését.

Ha a kötetben a történelmi minőséget Szabó Péter hozta, akkor a helyi fűszereket Szebenyi adta ehhez. Nagyon érdekesek azok a felfedezések, melyek során a korabeli leírások segítségével sikerült azonosítania például Tomka Emil harcálláspontját, vagy azoknak a lövészárkoknak a vonalát, ahol annak idején olyan súlyos harcokat vívtak magyarok és oroszok. Ezek nagyon fontos dolgok, hiszen az idő vasfoga mindent felőröl, s lassan 80 év telt már el. A hadszíntérkutatás csak az utóbbi évtizedekben lett egyre fontosabb nálunk, de már komoly eredményeket produkáltak a kutatók. Azok az egyéni történetek is mély benyomást tesznek az olvasóra, mikor egy huszár családjához írt utolsó üzenetét olvashatjuk, vagy Csaba István lelkész levelét Marjay Tamás súlyos sebesüléséről annak édesapjához. Utóbbi történet különösen szívszorító, de felemelő is egyben, mert olyan emberi tartásról mesél, amely mindent képes jóra fordítani.  

Remek, hogy a leírásokban szereplő katonákról a kötet végén rövid életrajzot kapunk, mint ahogy a felhasznált források és irodalom is bőséges. A források kapcsán természetesen a magyar anyag a túlnyomó, de szovjet levéltári hivatkozások is vannak. A kiadvány képanyaga szintén figyelemre méltó, mind a korabeli fotók, mind az egykori helyszíneken készült mai fényképek fontosak. A kötetet minőségi papírra nyomták, ami jót tesz a fotóknak. Egy kép ugyanis sokkal többet tud néha elmondani, mint egy nagyon részletes leírás. Egy csoportképen pedig ott az a bajtársiasság, ami a huszárt huszárrá tette. 
Nagyon jó lenne, ha a huszárság visszakerülhetne - nevében - a mai honvédség állományába is. Bár anakronizmusnak és értelmetlenségnek tűnhet, de a hagyomány fontos dolog, és ne feledjük, hogy például a francia hadseregben ma is van huszárezred - méghozzá Bercsényi Miklós fiának, Bercsényi Lászlónak a nevét viseli... -, de az amerikai hadsereg is őrzi a lovasság hagyományait, hiszen a dandárharccsoportok felderítő alakulatait ma is a lovasszázadok adják. Elképesztőnek találom, hogy mi meg nem adunk erre, akiknél a katona sokáig szinte egyet jelentett a huszárral (nálam például a magyar történelem legjobb alakulatát is ők adják)! 

A kötettel a problémáim nem tartalmiak. Még csak nem is az, hogy a tartalomjegyzék nehezen található meg elsőre, ha nem tudja, hol keresse az ember. Bár láthatóan minőségre törekedtek - fotópapír minőségű lapok, keménytáblás kötés, bár kissé unalmas és sötét borítóképpel -, úgy tűnik a szöveg tüzetes átolvasására már nem maradt ember vagy idő. Egészen komoly értelemzavaró hibák vannak időnként, az elírások számát pedig megtippelni sincs kedvem. Néhol egy olvasás után is nyilvánvaló problémák vannak a mondatokban, máshol meg kiesett az állítmány, és rengeteg a sima elírási/helyesírási hiba. Egy példa, ami mindjárt három (77. o.):

"Ezzel egy időben a német 271. népi-gránátoshadosztály részei és a 8. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja a Martonvásárt birtokba vett szovjet 99. lövészhadosztály részeit kiszorítani(!!!) a településről. A harcok még a sötétben is folytatódtak. A nap végére Kápolnásnyék, Felsőpettend és Baracska szovjet kézre került. A Baracskára betört 320. lövészhadosztály részei a Váli völgytől(!!!) északra előretörve elérte(!!!) Kajászószentpéter települést." 

Leteszem a nagyesküt, hogy nem akartam kötekedni, de nagyon sok a hiba, és a fenti röpke részlet mutatja, hogy elég kellemetlenek. A 16. oldalon a leírás szerint az egyik huszárhadosztály erősítésül 16 német követőt(!!!) kapott - Nebelwerfer, vagyis ködvető helyett... -, ami maximum az Instagramon és Tiktokon lehet jó valamire, a szovjetek ellen aligha volt túl hatékony! Nem emlékszem rá, hogy ennyi bakit mikor láttam utoljára könyvben... Sajnos ez lerontja a pontszámot egyel.

Osztályzat:

Hét szép barna magyar huszár a tíz rozmaringból.
7/10 pont

Ünnepi beszéd március 15-re

Március 14-én az a megtiszteltetés ért, hogy beszédet mondhattam Ménfőcsanakon Szabó János huszárszázados emlékművénél nemzeti ünnepünk alkalmából a helyi képviselők és a művelődési ház felkérésére. A sírkőszerű emlékművet bajtársai állították halálának helyén. Szabó János a 4. Sándor-huszárezred századosaként 1849. június 28-án a Győr környékén zajló ütközet során esett el Ménfőnél. A tavaszi hadjárat 170. évfordulója alkalmából blogomon is tisztelgek az elesettek előtt akkor elmondott ünnepi beszédem leiratával:

Tisztelt megemlékezők!

170 éve ezekben a napokban a honvédsereg ellentámadásra készült, s 1849. májusára, alig másfél hónap alatt felszabadította hazánkat.

Szabó János, a Sándor-huszárezred kapitánya egy volt a tízezrek közül, akik a nemzeti lobogók mögé állva véghezvitték ezt a csodát. Vegyes társaság volt. Gerincét magyar ajkúak adták, de voltak tót és lengyel ajkú zászlóaljak is, a tisztikar pedig igencsak heterogén származású volt.

Ám összekötötte őket a Magyar királyság iránti hűség, szabadság iránti vágy, és a katonabecsület. Pöltenberg bécsi osztrák volt, s csak káromkodni szokott huszárosan, magyarul. Damjanichot először árulónak hitték magyar katonái, mint szerbet, hogy aztán gyorsan bizonyítsa, hogy szíve: piros, fehér és zöld.  Leiningent egy magyar nő iránti szerelme és a becsület kötötte a magyar zászlóhoz. Ma mindhárman a magyar nemzet hősei.

Szabó János huszárszázados emlékművénél most emlékezünk mindazon magyarokra és nem magyarokra, akik hajlandóak voltak életüket adni a hazájukért, Magyarországért.

Mennyiszer szoktuk mondani, hogy meghalunk ezért vagy azért.

Meghalok egy pohár vízért.

Meghalok egy pillantásodért.

Meghalok érted.

Milyen elcsépelt szó is a halál! És mégis milyen komoly és magasztos is tud lenni, ha valaki az életét adja egy embertársáért vagy a hazáért. Nekünk, szerencséseknek talán az a sors jut, hogy élhessünk érte, de ha fordul a sors kereke és meghalni kell, reméljük arra is lesz bátorságunk, hogy készek legyünk rá.

Görgei tábornok a következő, manapság ugyanúgy aktuális szavai csengenek a fülemben, melyet 1849. április 29-én Komárom felmentése után tett közzé hirdetményein:

„Bajtársaim!

Még alig egy hónap előtt a Tisza megett állottunk – kétes pillantásokat vetve még kétesebb jövőnkre.

Ki hitte volna akkor, hogy egy hónap múlva már túl leszünk a Dunán, s szép hazánk nagyobb része fölmentve egy esküszegő rút dinasztiának rabigája alól?

Legbátrabbjaink se mertek volna annyit bizton remélni.

De a hazaszeretet szent ihlete áthatott benneteket, az ellenség milliónyi ármádiának tekintette bátorságtokat.

Ti győztetek – győztetek hétszer egymás után; és győznetek kell ezentúl is.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Eldöntő volt minden csata, melyet eddig vívtunk; még eldöntőbb lesz, valamennyit ezentúl vívandunk.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Tinektek jutott a szerencse, éltetek feláldozásával megadni e szép honnak ősi önállását, nemzetiségét, szabadságát, örök fönnlétét. Ez legszebb, legszentebb feladatotok.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Sokan vannak köztünk, kik már kivívottnak hiszik hazánk óhajtott jövendőjét; de ne ámítsátok magatokat; mert ezen harc nem Magyarország és Ausztria közti harc egyedül – ez európai harc leend: a természet adta legszentebb népjog harca a bitor zsarnokság ellen. – S győzni fog a nép; győznie kell mindenütt.

De ezen győzelemnek ti alig lehettek élvezői, ha bajnokai lenni híven akartok; és bajnokai csak akkor lehettek, ha mártírjai lenni ezen legszebb, legdicsőbb győzelemnek elhatározott szándéktok.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

S minthogy élő hitem, miszerint köztetek alig van, ki egy gyáva életet jobban szeretne a dicső halálnál, s ki velem egyformán ne érezné, hogy olyan nemzetet, melynek fiai hasonlók a szolnoki, hatvani, bicskei, isaszegi, váci, nagysarlói és komáromi hősökhöz, rabbá tenni többé nem lehet: még a legborzasztóbb ágyútűzben is csak azon egy jelszavam marad hozzátok:

Előre, bajtársaim! mindig előre!

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!”

Emlékezzünk róluk ma a béke idején és majd akkor is, ha újra csatára kelünk!

Dicsőség a hősöknek!

A Ménfőn elhunyt Derra Jakab császári-királyi vezérőrnagy

Derra Jakab vezérőrnagy 
(1773? - 1840)

Derra Jakab sírköve (valójában inkább emlékkőnek tekinthető, mivel a tábornok sohasem nyugodott Ménfőn, mint az alább idézendő újság korabeli leírásából kiderül!) a ménfőcsanaki Bezerédj-kápolna mellett igazi unikum. Némileg meglepődve tapasztaltam, hogy a helytörténészeknél nem találok adatokat róla, így magam néztem utána, mit lehet összeszedni e férfiúról. Derra Jakab Bezerédj/Bezerédy Annát[i] vette feleségül, így kapcsolódik Ménfő történetéhez, illetve Ménfőn halt meg 1840-ben. Feleségétől három gyermeke született, Miklós, Kálmán és Rozina.

Derra Jakab vezérőrnagyról Réfi Attila írt rövid összegzést a napóleoni-kor császári-királyi huszárság törzstiszti karáról írt prozopográfiájában.[ii] A külön nem hivatkozott adataink Réfi ebben leírt életrajzából származnak. Derra Jakab nemesi származású, magyar anyanyelvű és római katolikus vallású volt, s 1773 körül született a Somogy megyei Libickozmán. 1790. augusztus 13-án a 12. Kavanagh-vértesezredben kezdte katonai pályáját, mint önköltséges hadapród. 1793. június 26-án káplár, majd 1794. szeptember 16-án alhadnagy lett. A forradalmi háborúk Franciaország ellen jelentősen megkönnyítették a bátor és tehetséges katonák számára az előrejutást. 1799. január 14-én főhadnagy, e tisztségben vett részt az 1805-ös Napóleon elleni koalíciós háborúban is. Itt nem volt szerencséje, 1805. november 24-én Castelfrancónál francia fogságba esett, s január 6-án becsületszóra (hogy nem fog fegyvert a franciák ellen a harcok végéig) hazaengedték.

1806. március 16-án másodkapitány lett a vasasoknál, majd 1808. február 28-án áthelyezték a 12-es számú Nádor-huszárezredbe, ahol 1809. március 1-én már elsőkapitányként van lajstromban. Alig két hónapra rá őrnaggyá léptetik elő, s átkerült az 1. Császár-huszárezredbe, ahol egy újonnan alakuló osztály parancsnoka lett.[iii] Derra 1809. augusztus 6-án már másodőrnagy, de nem találtam adatot az 1809-es háborúban való működéséről. A császár-huszárok 1809-ben a Varsói Hercegség ellen hadakoztak, de őt név szerint nem említi Treuenfest ezredtörténete ezek során.[iv]

1812-ben a Császár-huszárezred annak az osztrák hadtestnek a részét alkotta, amely Napóleon oroszországi offenzíváját hivatott támogatni, hiszen Ausztria ekkor Franciaország szövetségese volt. Derra Jakab őrnagyként szolgált, ő vezette az ezred egyik osztályát. Ez év május 16-án lett az ezred elsőőrnagya1. A császári-királyi csapatok Bluden falunál 2000 orosz-tatár-baskír lovasra bukkantak. A kifejlődő összecsapásban Horváth Antal ezredes vezette harcba a Császár-huszárokat, akik heves gyalogsági és kartácstűzben verték ki az ellenséget a faluból. Az ütközetben az ezredes életét vesztette, s így Derra Jakab az első számú őrnagy vezette az ezredet báró Luzsénszky Ferenc alezredes megérkezéséig.[v] Október végén az őrnagy súlyosan megbetegedett, s kénytelen volt Varsóban maradni.[vi]

Érdekes esetet ír le Nagy Géza báró Simonyi Józsefről írt tanulmányában. Eszerint Derra 1812-ben lett alezredes a 4. Hessen-Homburg huszárezredben, mikor szerinte „nem a legtisztességesebb módon”, megelőzte Simonyit az előléptetésben. Ugyanis az ezredes külsősként ugrott be, s a posztot elvileg a híres Simonyi Józsefnek kellett volna rangsor alapján megkapnia, akinek így csak az első számú őrnagyi poszt maradt.[vii] A történet azért is különleges, mert némileg támogatja azt a Réfi által egyértelműen tévesnek mondott állítást, hogy Derra szolgált a 4. huszárezredben alezredesként. Így talán mégiscsak történhetett valami átmeneti áthelyezés, de Réfi Attila ebben a szakértő.

1813-ban Ausztria Napóleon ellen fordult, s a huszárok immár az oroszok oldalán küzdöttek. Derra alezredes a Schwarzenberg herceg csehországi hadseregének tagjaként Németországban harcolt, több összecsapásban vett részt a cseh-szász határ közelében.[viii] 1813. augusztus 17-én 1500 emberével 4-6000 francia-lengyel ellen veszi fel a harcot Riechenbergnél.[ix] Az ütközetben Derra csoportja (két osztály Császár-huszár, az 5. vadászzászlóalj és egy fél lovasüteg) a nagy túlerő ellen két órán át tartotta állását, majd rendben visszavonult. Az összecsapásban 19 katona esett el osztrák oldalon, közte Nagy huszárfőhadnagy.[x] 1814-ben Derra divíziója Genf felszabadításánál van jelen,[xi] s a Rajna mentén Bardet francia tábornok ellen harcol.[xii] Az ezred 1815-ben, Napóleon visszatérése után is felkészült a harcokra, de végül nem került már komoly harcokba, mert mire a parancs szerint Dijonba vonultak volna, lezajlik a Waterlooi csata.

A háborúk végeztével beköszöntő korszakban már nem volt lehetőség tovább robogni a ranglétrán, legalábbis jelentősen lelassult a sebesség. 1828. március 9-én a Császár-huszárok ezredese, majd 1833-ban vezérőrnagy (Generalmajor) lett. Eddig jutott a ranglétrán, amint az a kápolna mellett álló sírkövön is olvasható. A vezérőrnagy végül emelt nyugdíjjal 1839. augusztus 19-én vonult nyugállományba, 49 év szolgálat után.[xiii] Sajnos nem sokáig élvezhette a civil életet, 1840. május 27-én Ménfőn hosszas betegeskedést követően elhunyt. A Hirnök című újság 1840. július 9-én így írta meg Derra halálát:

„Győr, jul. 5. Múlt hó 27dik napján Ménfőn ezen megyei pusztán Derra Jakab cs. kir. general őrnagy, ki rokonai körében Bezerédy Ignácz, kir. tanácsos és 1-ső alispány urral enyhülést keresvén, és gyógyulást reménylvén, hosszas és fájdalmas nyavalyájából fejlődött velősorvadásban 65dik évében a jobb életre átszenderült. Halálát ezen jelen férfiunak 's vitéznek, buzgó hű polgárnak , 's felejthetetlen atyának leginkább kesergik gyermekei úgy mint Derra Kálmán [a] császár nevét viselő 1ső számu Huszárezred századosa, Derra Miklós a főméltóságu magyar udvari cancelláriánál tiszteletbeli fogalmazó, és Derra Rosina, gróf Klebelsberg Ferenc, Sándor orosz koronaörökös nevét viselő 4ik Huszárezred századosának hitvese. A megholtnak hideg tetemei Homoródon takarítattak el, az engesztelő áldozat pedig ugyan a ménfői kápolnában tartatott meg. Béke hamvainak.”[xiv]

A két család nem szakadt el egymástól teljesen 1840 után sem, 1843-ban a Bezerédj család 36 ezer Forintért veszi meg a Derra gyermekektől a rájuk anyjuk által hagyatékból jutott 542 holdnyi hidjai, apáthii, s medinai birtokokat.[xv]

Nem érdektelen azt is megemlíteni, hogy Derra Jakab lánya, Derra Rozina (1810-1878) a későbbi jeles vallás- és közoktatásügyi miniszter, Gróf Klebelsberg Kuno apai nagyanyja volt. 

Jegyzetek:

[i] Alojziának is nevezték.

[ii] Réfi Attila: A császári-királyi huszárság törzstiszti kara a francia forradalmi és a napóleoni háborúk korában (1792-1815). Budapest-Sárvár, 2014. Derra Jakabra: 243-244.o.

[iii] Az ezred osztályait annak parancsnoka alapján nevezték el ezredesi, alezredesi, első őrnagyi és másod őrnagyi osztálynak.

[iv] Treuenfest, Amon von: Geschichte des k.k. Husaren-Regimentes Kaiser Nr. 1. Wien, 1898.

[v] Réfi Attila: A magyar huszárság részvétele Napóleon oroszországi hadjáratában. In: HK, 2014. 2. sz. 332-333.o.

[vi] Treuenfest, 304.o.

[vii] Nagy Géza: Vitézvári Báró Simonyi József. In: HK, 1912. 512.o.

[viii] Treuenfest, 312-315.o.

[ix] Básthy, Joseph v.: Denkmahl heldenmüthiger Auszeichnungen deutscher und ungarischer Helden de neussten Zeit. [Sine loco], 1845. 177.o. Más forrás szerint 2000 emberével 6000 francia ellen harcolt.

[x] Schels: Die Vertheidigung des nördlichen Böhmens im August 1813. In: Österreische Militärische Zeitschrift, 1838. 1. Band. 133.o.

[xi] Treuenfest, 348.o.

[xii] Treuenfest, 350.o.

[xiii] Hazai 's külföldi tudósítások, 1839. 2. félévi 26. sz. 204.o. és: Hirnök. Szerk.: Balásfalvi Orosz József. 1839. szeptember 30. (78.) sz. [2.o.]

[xiv] Hirnök. 1840. évi július 9. (55.) sz. [1.o.]

[xv] Bodnár István-Gárdonyi Albert: Bezerédj István 1796-1856. Budapest, 1918. 412.o.

Bezerédj Andor és a „gyilkos” huszárkapitány

Az utóbbi időben nagyon furcsa dolgokat tapasztalok. Bármilyen korban, bármilyen témában olvasgatok, Ménfőcsanak folyamatosan a szemem elé kerül. Olvasom az 1848-as napilapokat, és belebotlom Egressy Béni innen írt levelébe, majd anyagot gyűjtök a február 9-i Szigetvár ostroma című előadásomhoz, és törököket lelek Ménfőn 1566-ban, végül XIX. század végi lapokat forgatok, és erre abban meg akarják ölni Bezerédj Andort, a ménfőcsanaki kastély egykori lakóját. Szóval nem csak a világ kicsi, de úgy en bloc a téridő kontinuum is visszatér magába, mint a kör. Nálam ez a visszatérő pont minden szándékosság nélkül is a munkahelyem helye, Ménfőcsanak. Most egy a „Hegyalja” újság 2015. decemberi (XXVII. évf. 12. sz. 4.o.) számában megjelent írásom kicsit bővebb és stilisztikailag javított verzióját közlöm. Ebben egy Szombathelyen történt gyilkossági kísérlet a téma, szereplője pedig a ménfőcsanaki származású Bezerédj Andor huszárhadnagy.

Bezerédj Andor, már civilben 1916 körül.
(Saját gyűjtemény)

Bezerédj Andor és a „gyilkos” huszárkapitány

1896. december 6-án különös bűncselekmény történt Szombathelyen. A helyi 11. „Windischgrätz” huszárezred századosa, Peták Emil szállásán előbb revolverével fejbe lőtte feleségét, majd megsebesítette két bajtársát, akik a fiatalasszony segítségére siettek. Ménfőcsanaki szempontból a történet azért érdekes, mert az egyik lovagias bajtárs Bezerédj Andor volt, a ménfőcsanaki Bezerédj-kastély egykori lakója. A dráma egyben hűen tükrözi a korabeli katonatiszti viselkedési etikettet, ugyanis a tettes ezt követően egy ismerősét felkereste Söptén, elmondta a történéseket neki, kocsit kért Bükre, hogy onnan Sopronba jutva feladja magát a helyi parancsnokságon. Vegyük most sorra, hogy a Budapesti Hírlap korabeli cikkei alapján hogyan lehet rekonstruálni a történéseket. Ez nem mindig könnyű, mivel a napilapban megjelent írások elképesztő ellentmondásokkal vannak tele, hogy csak a legelső tudósításból válogassak:

Peták hol főhadnagy, hol százados, Bezerédj huszárhadnagy pedig Andor helyett András névvel szerepel első említésekor. Peták Emil egyik sorban az tragédia délutánján együtt sétálgatott feleségével és Korb báróval a városban, pár sorral lejjebb pedig este érkezett csak haza egy vadászatról. A Peták házaspárnak az írás közepén három, a végén két gyermeke van, míg a valóságban csak egy lányuk volt, Peták Antónia.[i]

Már csak azért sem könnyű a dolgunk, mert mint egy későbbi újsághír írja: az ezred tisztikara becsületszóval fogadta a titoktartást, melyet meg is tartottak. [ii]

Peták Emil 1892-ben vette el Divald Adolf Károly osztrák miniszteri tanácsos és Nyáry Klementina lányát, Divald Vilmát,[iii] akivel a hírek szerint boldog házasságban élt - legalábbis eleinte. A férj büszke volt felesége szépségére, amelyet gyakran hangoztatott és mutogatott társasági élete során. A Budapesti Hírlap későbbi írásai szerint a boldog házasságot aztán beárnyékolta a férj életvitele, amely jóval költekezőbb volt, mint amit megengedhetett magának, ráadásul a bűntény előtti időben ivásnak adta a fejét.

December 6-ról egymásnak ellentmondó információk jelentek meg az újságban, egyes állítás szerint a feleség tudva, hogy férje nem lesz a városban, más férfiak társaságában töltötte az aznapi délutánt. Ugyanakkor olyan állítás is volt, mely szerint a férj ezt csapdának szánta, hogy megtudja, felesége valóban megcsalja-e. Petákné félve férjétől, a család két barátját, Korb bárót és Bezerédj Andort kérte fel, hogy védjék meg tőle. Miközben Peták a kaszárnya tiszti kaszinójában ivott, Petákné elárulta Korbnak és Bezerédjnek, hogy másnap elhagyja férjét, és holmija egy részét már be is csomagolta. Este 11 óra körül megérkezett „kardját csörtetve, tántorogva” Peták. Meglátva feleségével a két tisztet, kiabálni kezdett, hogy miért avatkoznak családi ügyekbe, s távozásra szólította fel őket. A huszárok zavarba is jöttek, de a feleség maradásukért rimánkodott, amiből végül az lett, hogy Peták becsületszavát adta társainak, hogy nem bántja sem szóval, sem fizikailag az asszonyt. Már-már úgy tűnt megoldódott a szituáció, a két hadnagy felkötötte kardját és távozni készült. Egy informátor szerint a lövöldözés kezdetén Bezerédj már nem is volt a szobában. A karosszékben ülő, s gondolataiba merült Peták azonban hirtelen felpattanva megállította Korbot, követelve, hogy most a felesége is adja szavát, hogy nem hagyja el őt.

Petákné azonban látva férje állapotát, megmakacsolta magát, hogy bizony elhagyja, hazautazik családjához, mert lám már megint részeg. Ekkor Peták baljával megragadta felesége nyakát és a közben jobbjával előrántott revolverével mellkason és homlokon lőtte. Petákné a földre rogyott, miközben férje újabb lövéseket adott le, ezúttal Korb báróra, akibe három golyó fúródott. Korb szablyáját előrántva védekezni akart, ám eközben a Petákra rontó Bezerédj Andort vágta meg a jobb kezén, aki hallva a lármát, visszasietett a helyiségbe. Peták átverekedve magát a két huszáron, kijutott a szobából.²

Egy a hírzárlat előtt, még december 8-án „megszólaltatott” állítólagos szemtanú – aki úgy tűnik valóban jól tájékozott lehetett - szerint a golyó Petákné koponyájának hátsó részét érte és a halánték táján jött ki. Korb hadnagyot két golyó találta el a nyakán. A lövések zajára nyitott be a lakásba Bezerédj Andor hadnagy, és bátran a kapitány és a sérült hadnagy közé vetette magát. Korb azonban nem veszítette el az eszméletét, sérülései dacára szablyát rántott, ám csapása a tettes helyett Bezerédj Andort érte, aki súlyosan megsérült a keze szárán. Peták ekkor harmadszor is Korbra lőtt, mellkason találva a bárót.[iv] Ezután a százados távozott a szobából, ott hagyva a sebesülteket. A sérülteket azonnal Schuler ezredorvos keze alá adták, aki Petákné fejéből egy csontszilánkot operált ki. Az első hírek szerint a két súlyos sérült állapota életveszélyes volt, felgyógyulásukra alig volt remény. Szerencsére nem így történt, így a „gyilkos” huszártiszt nem lett gyilkos ténylegesen.

A mára sajnos elpusztult Király utcai tiszti kaszinó, a lövöldözés helyszíne
(http://www.fromme.hu/szombathely/szombathely_8.php)

Peták tette elkövetése után a lovassági kaszárnyában felkereste az őrmesterek szobáját, ahonnan pisztolyt kért, azon indokkal, hogy lova a lábát törte és le akarja lőni. Egy másik őrmestertől köpönyeget és sapkát szerzett, majd egy kocsit fogadva eljutott Söptére, ahol egy barátja, Gonzales gazdatiszt lakott. A százados neki jelezte, hogy feladja magát, ezért Sopronba megy, mire Gonzales a revolveréért cserébe (talán attól félt, hogy Peták öngyilkos lesz?), kocsit adott neki Bükig. Onnan egy másik kocsit fogadva a kapitány eljutott Sopronba, ahol valóban jelentkezett, és bevallotta tetteit. A soproni hatóság aztán a foglyot a 11. huszárezred parancsnokságára küldte vissza, Szombathelyre.

A történet regénybe illő, ám már másnap a hadsereg teljes hírzárlatot rendelt el, megtiltotta mindennemű információ kiszivárogtatását a sajtó felé.[v] A Monarchia idején a császári és királyi hadsereg állam volt az államban, amely sajátos etikai kódex szerint működött, amely a maga berkein belül igyekezett tartani tisztikarának ballépéseit. Nem szabad elfelejteni, hogy a monarchia több katonai alakulata sokszor évszázados múlttal dicsekedhettek, amelyek féltve óvták hírnevüket.

A korabeli pletykák szerint Petákné megcsalta férjét, egyes verziók szerint egy harmadik, ismeretlen huszárral, más még extrémebb történetben Korb vagy éppen Bezerédj hadnagyokkal, sőt egy állítás szerint mindkettőt „légyottra” hívta.[vi] Ezek természetesen pusztán spekulációk, amelyeknek valóságtartalmáról nincs módunk meggyőződni. Mindenesetre a Budapesti Hírlap az üggyel utolsóként foglalkozó hosszabb írása szerint az asszony ártatlan volt, majdhogynem szent. Igazán figyelemre méltó, hogy az első hírekben a férj rendes ember,¹ aki a csalfa asszony miatt követi el a tettet, míg az utolsóban a feleség ártatlan és a férj semmirekellő. Különös az újság pálfordulása, amelyről nem tudjuk megállapítani, hogy vajon új információk miatt történt, vagy netán a háttérben valaki/valakik megdolgozták a sajtót, hogy a hölgyet kedvezőbb színben mutassa be. Ez sajnos ma már kideríthetetlen.

Kétségtelen azonban, hogy Petáknét sem lehet maradéktalanul felmenteni a hűtlenség vádja alól. Gyanúra ad okot, hogy 1897-ben Divald Vilma azzal a Dietfurth Mórral tervezett házasságot kötni, akit az egyik esetleges szeretőjeként emlegettek. Amennyire adataimból megítélhető, végül ebből az esküvőből nem lett semmi, Divald Vilma második férje egy Alfred Wiet nevű ember lett. Petákné 1897 októberére már felgyógyult és anyjához költözött el férjétől.[vii] Beadta férje ellen a válókeresetet, amelyre Peták egy ellenkeresettel válaszolt, és ő is kérte a házasság felbontását. A Kúria 1898. április 26-án a házasságot felbontotta, mindkét (!) fél hibája miatt. Bár Petáknéval szemben nem állapított meg házasságtörést, de kimondta, hogy az súlyosan megsértette házastársi kötelességeit, míg a férj részéről azt „kifogásolták”, hogy neje életére tört.[viii] Ötéves kislányuk, Antónia nevelését illetően a két fél már korábban megegyezett, hogy az apjával marad.[ix] Ez utóbbi ismét igen feltűnő tény. Divald Vilma egyébként 96 éves korában, Bécsben halt meg 1966-ban.

Petákot az eset után a pozsonyi helyőrségi kórházában ápolták idegbántalmai miatt, de már áprilisban olyan hírek reppentek fel, hogy nem fogja elveszíteni rangját.[x] Később a hadbíróság teljesen felmentette a nyilvánvaló bűncselekmény elkövetése alól, sőt 1897 október elején szabadon is bocsátották![xi] Ez mindenesetre azt a gyanút növeli, hogy valami oka volt korábbi cselekedetének (idegrendszeri), vagy valóban igazoltnak látták a házasságtörést. Ugyanakkor valószínűleg az alku része lehetett, hogy a felmentésért cserébe, a huszárkapitány 1897 decemberében maga kérte elbocsátását a hadsereg kötelékéből.[xii]

Korb báró sokáig szenvedett sérüléseitől, mivel a golyókat csak nehezen lehetett eltávolítani a testéből, de ő is szerencsésen felépült.

Így Bezerédj Andor életének e meglepő esete, ha nem is Happy Enddel, de kevésbé tragikusan zárult, mint ahogy zárulhatott volna.

Jegyzetek:

---

[i] Budapesti Hírlap, 1896. 338.sz. 8.o.

[ii] Budapest Hírlap, 1897. 281. sz. 4.o.

[iii] Amennyiben igaz az alábbi családfakutatással foglalkozó oldal adata, Divald Vilma 1870. október 10-én született Budapesten, és 1966. április 14-én hunyt el Bécsben.

[iv] Budapesti Hírlap, 1896. 338. sz. 8.o.

[v] Budapesti Hírlap, 1896. 339. sz. 3.o.

[vi] Budapesti Hírlap, 1896. 339. sz. 3.o.

[vii] Budapesti Hírlap, 1897. 281. sz. 4.o.

[viii] Budapesti Hírlap, 1898. 141. sz. 11.o.

[ix] Budapesti Hírlap, 1898. 141. sz. 11.o.

[x] Budapesti Hírlap, 1897. 111. sz. 6.o.

[xi] Budapesti Hírlap, 1897. 281. sz. 4.o.

[xii] Budapesti Hírlap, 1897. 343. sz. 8.o.