2019. április 8., hétfő

Ünnepi beszéd március 15-re

Március 14-én az a megtiszteltetés ért, hogy beszédet mondhattam Ménfőcsanakon Szabó János huszárszázados emlékművénél nemzeti ünnepünk alkalmából a helyi képviselők és a művelődési ház felkérésére. A sírkőszerű emlékművet bajtársai állították halálának helyén. Szabó János a 4. Sándor-huszárezred századosaként 1849. június 28-án a Győr környékén zajló ütközet során esett el Ménfőnél. A tavaszi hadjárat 170. évfordulója alkalmából blogomon is tisztelgek az elesettek előtt akkor elmondott ünnepi beszédem leiratával:



Tisztelt megemlékezők!
170 éve ezekben a napokban a honvédsereg ellentámadásra készült, s 1849. májusára, alig másfél hónap alatt felszabadította hazánkat.
Szabó János, a Sándor-huszárezred kapitánya egy volt a tízezrek közül, akik a nemzeti lobogók mögé állva véghezvitték ezt a csodát. Vegyes társaság volt. Gerincét magyar ajkúak adták, de voltak tót és lengyel ajkú zászlóaljak is, a tisztikar pedig igencsak heterogén származású volt.
Ám összekötötte őket a Magyar királyság iránti hűség, szabadság iránti vágy, és a katonabecsület. Pöltenberg bécsi osztrák volt, s csak káromkodni szokott huszárosan, magyarul. Damjanichot először árulónak hitték magyar katonái, mint szerbet, hogy aztán gyorsan bizonyítsa, hogy szíve: piros, fehér és zöld.  Leiningent egy magyar nő iránti szerelme és a becsület kötötte a magyar zászlóhoz. Ma mindhárman a magyar nemzet hősei.
Szabó János huszárszázados emlékművénél most emlékezünk mindazon magyarokra és nem magyarokra, akik hajlandóak voltak életüket adni a hazájukért, Magyarországért.
Mennyiszer szoktuk mondani, hogy meghalunk ezért vagy azért.
Meghalok egy pohár vízért.
Meghalok egy pillantásodért.
Meghalok érted.
Milyen elcsépelt szó is a halál! És mégis milyen komoly és magasztos is tud lenni, ha valaki az életét adja egy embertársáért vagy a hazáért. Nekünk, szerencséseknek talán az a sors jut, hogy élhessünk érte, de ha fordul a sors kereke és meghalni kell, reméljük arra is lesz bátorságunk, hogy készek legyünk rá.
Görgei tábornok a következő, manapság ugyanúgy aktuális szavai csengenek a fülemben, melyet 1849. április 29-én Komárom felmentése után tett közzé hirdetményein:

„Bajtársaim!
Még alig egy hónap előtt a Tisza megett állottunk – kétes pillantásokat vetve még kétesebb jövőnkre.
Ki hitte volna akkor, hogy egy hónap múlva már túl leszünk a Dunán, s szép hazánk nagyobb része fölmentve egy esküszegő rút dinasztiának rabigája alól?
Legbátrabbjaink se mertek volna annyit bizton remélni.
De a hazaszeretet szent ihlete áthatott benneteket, az ellenség milliónyi ármádiának tekintette bátorságtokat.
Ti győztetek – győztetek hétszer egymás után; és győznetek kell ezentúl is.
Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!
Eldöntő volt minden csata, melyet eddig vívtunk; még eldöntőbb lesz, valamennyit ezentúl vívandunk.
Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!
Tinektek jutott a szerencse, éltetek feláldozásával megadni e szép honnak ősi önállását, nemzetiségét, szabadságát, örök fönnlétét. Ez legszebb, legszentebb feladatotok.
Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!
Sokan vannak köztünk, kik már kivívottnak hiszik hazánk óhajtott jövendőjét; de ne ámítsátok magatokat; mert ezen harc nem Magyarország és Ausztria közti harc egyedül – ez európai harc leend: a természet adta legszentebb népjog harca a bitor zsarnokság ellen. – S győzni fog a nép; győznie kell mindenütt.
De ezen győzelemnek ti alig lehettek élvezői, ha bajnokai lenni híven akartok; és bajnokai csak akkor lehettek, ha mártírjai lenni ezen legszebb, legdicsőbb győzelemnek elhatározott szándéktok.
Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!
S minthogy élő hitem, miszerint köztetek alig van, ki egy gyáva életet jobban szeretne a dicső halálnál, s ki velem egyformán ne érezné, hogy olyan nemzetet, melynek fiai hasonlók a szolnoki, hatvani, bicskei, isaszegi, váci, nagysarlói és komáromi hősökhöz, rabbá tenni többé nem lehet: még a legborzasztóbb ágyútűzben is csak azon egy jelszavam marad hozzátok:
Előre, bajtársaim! mindig előre!
Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!”

Emlékezzünk róluk ma a béke idején és majd akkor is, ha újra csatára kelünk!
Dicsőség a hősöknek!



Nincsenek megjegyzések: