Fényképalbum: Az 1972-es nagy magyar zarándoklat VI. Pál pápánál, 1. rész

Fényképalbum:

Az 1972-es nagy magyar zarándoklat 

VI. Pál pápánál
Turner Kálmán Rómában, 1972. május 18-27
1. rész

Turner fotóalbuma az 1972-es római zarándoklatról (saját fotó)

Turner Kálmán családunknál fennmaradt fényképalbumai közül a egyik legérdekesebb az, amely az 1972-es római magyar zarándoklatról készült. Nemcsak azért, mert kivételes épségben maradt fenn és esztétikailag is szép, hanem tartalma miatt is. Ugyanis az 1972. pünkösdi nagy magyar zarándoklatot örökíti meg, mikor 370 magyar pap és világi hívő a második világháborút követően először eljuthatott Rómába a pápához. Ebből adódóan történelmi forrásértéke is van. Az album 146 darab különböző méretű dokumentumot tartalmaz, zömében képeslapokat és fényképeket. Első etapként ezekről 36 darab beszkennelt kép következik. 

1945 után Magyarország egyre jobban szembesült a kommunista diktatúra vallásellenességével. Az eleve ateizmust hirdető vezetés igyekezett minden módon maga alá gyűrni az egyházakat. A Rákosi-korszak erővel, a kádári diktatúra inkább alattomos módszerekkel dolgozott, bár  indegyik bevetett mindent. Utóbbi a 60-as években igyekezett látszólag enyhíteni az elnyomáson, és ennek valóban voltak eredményei itthon és külföldön egyaránt. A 60-as évektől lassan kapcsolatba léphettek egymással a távolba szakadt ismerősök, lehetett levelezni és korlátozott mértékben akár utazni is. 1972-ben kiemelkedő tömeges zarándoklatra is sor került, melynek során a magyar egyházi elit és a papság egy része eljuthatott Rómába. A második világháború óta ez volt az első ilyen nemzeti zarándoklat, sok pap évtizedek óta várt erre. Valójában a zarándoklatot az egyház 1970-re, a Szent István jubileumi emlékévére tervezte - hogy miként lett Szent István 1000 éves éppen 1970-ben arról itt lehet olvasni -, de az országvezetés részéről ekkor még ez akadályokba ütközött. Végül 1971-ben elhárult az akadály, miután április 16-án VI. Pál pápa fogadta a Magyar Népköztársaság külügyminiszterét, Péter Jánost és megállapodtak Mindszenthy Józseffel kapcsolatban. Az esztergomi érsek 1971. szeptember 28-án, engedelmeskedve a pápa kérésének - hogy távozzon, és ne legyen akadálya Magyarország és a Nyugat közeledésének -, elhagyta az Egyesült Államok budapesti nagykövetségét 15 évnyi "fogság" után. Ijjas József kalocsai érsek még ugyanazon év október 30-án audiencián járt VI. Pálnál, és jelezte, hogy reprezentatív zarándoklatot szeretnének indítani Szent Péter trónusához. Erre következő év pünkösdjén került sor végül. 

A zarándoklatra indulók 370 fős csoportja[1] - benne 70 pap - 1972. május 18-án, csütörtökön a Keleti pályaudvaron gyülekezett 15 órától. A magyar püspökök jelentős része ekkor már Rómában tartózkodott[2], így a vonattal csak kettő utazott, Kádár László veszprémi és Kisberk Imre székesfehérvári segédpüspökök.  

1. "Indulás előtt" Budapest, 1972. május 18.
(Valószínűleg Turner Anna készítette a képet)

"Indulás előtt..." - írta Turner a képre, amely 1972. május 18-án készült beszállás előtt/közben a Keleti pályaudvaron. A csoport közepén szemüvegben Kádár László (1927-1986) veszprémi segédpüspök, későbbi egri érsek. A képen tőle balra Kisberk Imre (1906-1982) apostoli kormányzó, székesfehérvári segédpüspök. Baloldalt, hátratett kézzel valószínűleg Vajay István (1917-1983) esztergomi kanonok. A többieket nem sikerült azonosítanom. Turner éppen kihajol baloldalt a vonat ablakán. A Magyar Kurir Félhivatalos egyházi lap szerint Kisberk és Kádár vezették a 300 fős csoportot, amely 17:10-kor elindult Budapestről.[3] Valójában hivatalosan a különvonat 17:08-kor indult, mint kiderül Turner részvételi jegyéről, amit az IBUSZ-tól kapott. 

2. A részvételi jegy előoldala

3. Turner Kálmán részvételi jegye a zarándoklaton (kinyitva)

Turner az V. kocsi I. osztályán utazott, mint azt az albumba beragasztott jegye mutatja. Kinyitva megtudhatjuk az utazás időtartama mellett azt is, hogy 15 ezer líra költőpénzt vihetett magával. Ekkoriban 1000 líra 47.5 forintot ért egyik honlap szerint, így 712.5 forintnyi összegről volt szó, ami nagyjából 75-80 ezer mai forintnak feleltethető meg. Turnernak a valutaváltás mellett egyéb kiadása is volt, bár erről nem maradt fenn adatom. Ellenben emigráns magyar újság értekezett a zarándokok kiadásairól. Az ohio-i Youngstownban megjelenő Katolikus Magyarok Vasárnapja nevű hetilap igen pikirt cikkében írt arról ugyanis, hogy az IBUSZ a résztvevőketől 8500 Forintot kért el az egyhetes útért - ez mai értéken 952 ezer forint! -, és kiszámolta, hogy a hasonló német utak árához képest igencsak indokolatlan mértékben megcsapolta a magyar zarándokok pénztárcáját.[4] Az sem lehet kétséges, hogy a 360 fős csoportban sok beépített ember és besúgó volt jelen. 

4. "Megérkeztünk" - írta Turner a következő kép alá az albumban
(Turner Kálmán fényképe. Róma, 1972. május 19.)

Az album következő fényképe (4. kép) már a Rómába történő megérkezkor készült, május 19-én délután. Baloldalt Ijjas József (1901-1989) kalocsai érsek látható (Mindszenthy távolléte okán tulajdonképpen ő volt a katolikus egyház feje ekkor), jobbra szemüvegben pedig Dr. Várkonyi Imre (1916-183) káptalani helynök, a zarándoklatot szervező Actio Catholica országos igazgatója. Várkonyi hírhedt békepap volt, együttműködése az állampárttal közismert volt. A már említett amerikai katolikus magyar lap így írt:

"A rendszer nem engedte meg, hogy a zarándoklatot hivatalosan meghirdessék. Hosszú hónapokig nem tudtuk, mi lesz a tervből. A külföldi rádiók gyakran emlegették a nagy és reprezentatív nemzeti zarándoklatot. Sürgették annak meghirdetését. De mind az utolsó pillanatig ez nem történt meg. Közben olyan hírek érkeztek, hogy az állam nyomására a püspöki karnak az ACTIO CATHOLlCA-ra kellett bízni a szervezést. Ennek vezetője pedig a kormány hűségéről közismert és a múlt év őszéig kiközösített Várkonyi Imre."[5] 

Kétségtelen, hogy Várkonyi[6] a diktatúra alatt nem pusztán a békepapok egyike volt (s tagja az Országos Béketanácsnak), hanem 1963-tól haláláig országgyűlési képviselő is. A kádári diktatúra természetesen a Vatikánnal való egyezkedés és békülés dacára ellenségként és veszélyként kezelte a katolikus egyházat, és a zarándoklat gondos megfigyelés alatt zajlott, s a küldöttség tagjait amennyire lehetett, elszeparálták a nagyvilágtól. 

"Minden lépésüket ellenőrizték. Magyarok sem csatlakozhattak hozzájuk. Amikor a pápai kihallgatásra vártak a Vatikán bejáratánál, több Amerikából és Nyugat-Európából érkezett külföldi magyar akart hozzájuk csatlakozni, hogy együtt menjenek a Szentatyához. De ezeket a felügyelők mereven eltávolították. Egy a szovjet internáló táborokat megjárt külföldi magyar pap azt mondta, amikor meglátta a várakozó csoportot, a szibériai munkatáborok képe jutott eszébe. Ott is ilyen módszer szerint csoportosították a rabokat kisebb egységekben, nehogy bárki megközelíthesse őket"[7]

A kommunisták félelme mindenképpen indokolt volt, hiszen a magyar papság jelentős kapcsolatokkal rendelkezett Rómában, és a Magyarországról emigrált, vagy elszakadt egykori magyar papok tartották a kapcsolatot a hazaiakkal, amennyire az lehetséges volt. Turnernek szintén voltak ismerősei Rómában. Van egy 1971-es képeslap az albumban, amelyet egy margit nevű hölgy küldött Turner plébánosnak Rábapordányba éppen Rómából. Hogy ő ki lehet, azt nem tudom. Semmi információ nincs benne, szimpla jókívánság. A lap közvetlen a római zarándoklat képeslapjai közé volt ragasztva, de mára kiesett a helyéről, így elolvashattam a túloldalát. Talán Turner azt is remélte, hogy ismerősét majd meglátogathatja 1972-es útja során, de a fentiek alapján erre aligha kerülhetett sor. Az albumba mindenesetre beragasztotta. 

5-6. Margit képeslapja Rómából. Érkezett 1971. április 1-én

Turnert a ma is létező Hotel Fiammában helyezték el a Via Gaetán, bár már a kiábrándítóan angolos The Republic Hotel nevet viseli. A Turnernál fennmaradt prospektus szerint a hotel 2. kategóriás volt, vasútállomás és repülőtér közvetlen közelében. A szobák telefonvonallal rendelkeztek, ahonnan külföldre is lehetett telefonálni, valamint a hotelben bár és garázs is szolgálta a vendégek kényelmét. A képek és a leírás alapján nem lehet rossznak nevezni. Ma azt mondanánk, hogy minden le volt zsírozva, nehogy a zarándokok szabadon mozoghassanak. Az sem lenne meglepő, ha kiderülne, a zarándokokat lehallgatták. Az Új Ember 1972. május 28-i számában persze ezt szépen kellett megfogalmaznia Szántay Istvánnak: 

"Hogy valam it a zarándokút technikai részéről is mondjak: hat szállodában helyeznek el bennünket Róma belvárosában. Bár hangsúlyozzuk a zarándoklat lelki jellegét, az egy hét alatt — mivel a zarándokok többsége először jár az Örök Városban — igyekszünk bemutatni Róma egyháztörténeti és művészeti nevezetességeit is. Az IBUSZ úti kalauzai velünk jönnek, s még Rómában is az általuk jóelőre biztosított autóbuszok szállítanak minket mindenhová."[8] 

7-8. A Hotel Fiamma prospektusa a szolgáltatásairól

Az albumban fennmaradt a szállodához tartozó biletta is, innen tudjuk, hogy Turner a 301-es számú szobát lakta. Maga a szálloda ekkor a Scandinavian Airlines tulajdonában volt. 

9-10. Biléta a hotelbe való belépéshez

Az albumban nagyon sok képeslap található. Ezeket zömében az út során gyűjtötte be a plébános, ugyanakkor vannak olyanok, amiket másoktól kapott, sok esetben évekkel korábban. A képeslapok Róma nevezetességeit mutatják be, illetve túlnyomórészt természetesen egyházi témájúak. Rendszerint a kép alatt Turner megjegyzései olvashatóak (ezeket dőlve közlöm), de néha magukra a képekre írt rá, mint az látható.

11. "A szentatya egy napja"

12. "A "Kiegyezés" útja"

13. "Bramante, majd Michelangelo tervei szerint készült - 121 évig -,  
a Kereszténység legnagyobb temploma"

14. "Az oszlopcsarnok Bernini műve"

A zarándokcsoport az indulást követő napon, május 19-én délután 2 órakor érkezett meg Rómába, ahol a csoportot Ijjas érsek fogadta. A 4. számú képet Turner nyilván ekkor készítette, mikor Ijjas beszédet intézett az érkezőkhöz a Tiburtina pályaudvaron. Valószínűleg ott lehetett a többi - összesen nyolc - magyar püspök is. A zarándokok ezt követően elfoglalhatták szálláshelyeiket. A zarándoklat technikai vezetője, Szántay István így jelentette az érkezést:

"Szerencsésen megérkeztünk, mindenki egészséges. Egész útunkon esett az eső, de mikor megérkeztünk, kiderült. Útközben Kisberk püspök úr atyai szeretettel látogatta végig a csoportokat, és ő maga vezette az énektanulást. A zarándokok római fogadásán a magyar főpapok mellett ott volt Bényi József magyar nagykövet is. Jelen voltak a Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasai és sok ismerős. A pályaudvaron Rómát dicsőítő himnusz hangjai mellett gyülekeztünk. Kisberk Imre püspök úr ünnepélyesen átadta a zarándokcsoportot Íjjas érsek úrnak. Utána a szállodákba hajtottunk. Este közös vacsorán vettünk részt. Előtte fakultatív koncelebrációs szentmisék voltak: a zarándoklaton résztvevő papok több csoportban, több templom ban miséztek."[9]

Másnap, május 20-án az első programpont következett, ugyanis reggel fél nyolckor a zarándokok szentmisén vettek részt a Santa Maria Maggiore-bazilikában, amelyen Fábián Árpád (1926-1986) püspök mondott szentbeszédet. Délután városnézés volt, valamint kiállítás megtekintése a Palazzo Venezia-ban.

15. Képeslap emléknek, sosem lett feladva

16. "Üdvözlet Rómából" - Turner május 19-én küldte haza nővérének ezt a lapot

17. Tömeg és parkoló autók a Szent Péter-bazilika előtt.
Utóbbi ma már furcsán hat

A városnézések során Turner sok képeslapot vett, amelyek egy részét el is küldte haza. A 16. számú képen látható képeslapot 1972. május 19-én este írta tele, majd másnap adta fel az egykor apácaként szolgáló nővérének, Annának Rábapordányba[10]. Nem merem feszegetni a ragasztást, így nem mindent tudok elolvasni a képeslap hátoldalán található szövegből, de amit igen, azt ide leírom:

"Kedves Testvérem!  Hála Istennek szerencsésen megérkeztünk az Örök városba! Útközben esős, hűvös volt az idő, de Róma napsütéssel fogadta a magyar zarándokokat. Igen jó elhelyezést kaptunk. Lajcsival[11] vagyunk egy szobában ketten. Több ismerős Megváltós[12] nővér is itt van velünk. Innen köszöntet Jolán nővér, továbbá Alojzia, Admira[13] és Jolánta nővér. Összesen - azt mondják - mintegy 20 Megváltós nővér van itt is. De ők elhelyzésre másik szállodába [kerültek]..."

Az utolsó pár sor egyelőre olvashatatlan, és nem akarom kitépni az albumból. 

18. "Pápai mise a téren" (képeslap)

19. Képeslap a Szent Péter térről (1969-ben feladott képeslap)

20. "Vasárnap délben a Szentatya áldást oszt dolgozószobája ablakából"

A következő albumlapra négy darab képeslap van beragasztva, igen szilárdan, így nem tudom megállapítani, hogy elküldött lapok-e vagy sem. Egyiket biztosan nem írták meg. Mindenesetre Turner értékelte a művészeteket és a látványosságokat, igyekezett mindegyikről képi emléket beszerezni magának és az otthoniaknak. 

21. "6 m-es apostol-szobrok a templom ormán"

22. Képeslap Rómából, Szent Péter tér

23. A kupola egy kevésbé ismert irányból, a kertek felől nézve (képeslap)

24. "A kupola Michelangelo csodálatos alkotása"

Az előbbi és következő képeslapok és fotók nagy eséllyel nagyrészt május 21-én kerültek Turner birtokába, illetve készültek el, mert május 21-én, pünkösdvasárnapon a Szent Péter-bazilikában reggel 8 órakor koncelebrációs mise volt. Ijjas érsek mondta a szentbeszédet az egyik mellékoltárnál. A mise után a  zarándokok megtekintették a bazilikát, a grottát - azaz a bazilika alatt fekvő altemplomot és kriptarendszert -, valamint a vatikáni kerteket. Turner lefotózta néha a látnivalók mellett a küldöttséget is. Képei között megtalálható a kertek több nevezetessége, mint a Lourdes-i grotta, vagy az 1612-ben elkészült Sas-szökőkút (Fontana dell'Aquilone). 

25. Egy hazaküldött képeslap, áttetszik a bélyegzés

26. Szintén megjáratott képeslap Rómából

27. Turner felvétele a Szent Péter téren, 1972. május 21.

28. Szintén a plébános fotója, 1972 május 21.

29. "Egy sweizi gárdista" (képeslap)

30. Képeslap a vatikáni kertekről

31. Magyar papi csoport sétál a kertbem középen Kádár László veszprémi püspök
1972. május 21. (Turner Kálmán felvétele)

32. "A Vatikán kertjében" (fotó, 1972. május 21.)

33. A vatikáni kertek egyik ékessége a Grotta di Lourdes mesterséges barlangja,
amely a franciaországi lourdes-i barlang replikája (Turner fényképe, 1972. május 21.)

34. "Lourdesi grotta és oltár a Vatikán kertjében"
Turner fényképe a barlang oltáráról, 1972. május 21.

35. A kertek másik jeles látnivalója a "Sas-szökőkút"
(Turner fotója, 1972. május 21.)

Turner életének egyik fénypontja másnap következett. A magyar püspököket és papokat ugyanis maga a pápa, VI. Pál fogadta.

Folytatás következik!

Jegyzetek:

[1] Egyes esetekben 300-ra, máshol 360-ra teszik a résztvevők számát. Nyilván azon múlik, hogy a 60 papot beleszámolták-e a 300-ba, vagy hozzáadták. Az Actio Catholica közleménye szerint 8 püspök, 70 magyar pap és 300 zarándok vett részt a zarándoklaton. Lásd: A Szent István év záróesemény: pünkösdi nemzeti zarándoklat Rómába. In: Új Ember, 1972. 21. sz. 85.o.  

[2] Az Actio Catholica említett közleménye szerint Ijjas József érsek, Cserháti József pécsi megyéspüspök és Várkonyi Imre az AC országos igazgatója már 15-én előre utazott repülőgéppel, míg Bánk József, Lékai László, Klempa Sándor és Fábián Árpád püspökök Rómában csatlakoztak a csoporthoz. Lásd: U.o.   

[3] Elutaztak Rómába a magyar nemzeti zarándoklat résztvevői. In: Magyar Kurirm 62. évf. 111. sz. 177.o.

[4] N.Á.: Magyar zarándokok Rómában. In: Katolikus magyarok vasárnapja. 1972. 31. sz. 1.o.

[5] U.o.

[6] Várkonyiról nekrológ: Vigilia, 1983. 8. sz. 620.o. Természetesen a negatívumok nélkül.

[7] N.Á.: Magyar zarándokok Rómában. In: Katolikus magyarok vasárnapja. 1972. 31. sz. 1.o.

[8] Magyar zarándokok Szent Péter sírjánál. In: Új Ember, 1972. 22. sz. 89.o.

[9] U.o.

[10] Turner Anna (1903-1993) - Annus néni - szerzetességében a Paula (IML) nevet kapta. A szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után Kálmán mellett szolgált, ő vezette a háztartását gartán, majd Rábapordányban is. 1993. október 17-én hunyt el Csákváron. 

[11] Nem tudom azonosítani.

[12] Az Isteni Megváltó Leányai (IML) katolikus szerzetesrend tagjai (becenevükön "nénék"), amelynek Anna is apácája volt. 1950-ben mintegy 1200 szerzetesnőt telepítettek ki vagy internáltak lefoglalt zárdáikból.

[13] Talán Dorogi Margit M. Admira IML nővér (1913-2001)

Könyvajánló - Adam Zamoyski: Varsó, 1920

Adam Zamoyski: 

Varsó, 1920 

Göd: Rézbong, 2020 

184 oldal 

Eredeti cím: Warsaw 1920 (London, 2008) 

Fordította: Lengyel Márk 

A magyar-lengyel barátság közismert tény, amely bizony történelmi hasonlóságok sokaságából táplálkozik, s a két nép megdöbbentően egymásra talált a XIX. századtól kezdve. A barátság és tisztelet azon kevés esete ez nemzetek között, amely nem a rokonságon alapul, hanem a kölcsönös megbecsülésen és az egymásért való kiálláson egy viharok verte térségben, s ezért különösen értékes. Nem jelenti azt, hogy mindig mindenben egyetértünk, nem jelenti azt sem, hogy nincsenek érdekellentétek akár a két fél között, de jelenti azt, hogy a két ország megérti egymás problémáit. Mindig nagy öröm ezért számomra, amikor a lengyel történelemmel kapcsolatban jelenik meg könyv a piacon, pláne mivel sajnos azért nem túl gyakori. Holott a közép-európai nemzetek egymásra találását nagyban segíthetné, ha ismernék egymás történelmét, s kölcsönösen kiadnák mérvadó kiadványaikat a szomszédok nyelvén is. 

Adam Zamoyski azon történészek egyike, akitől már több kötet is megjelent a lengyel történelemmel kapcsolatban idehaza. Igaz papíron brit, ám történelmi lengyel család sarja - sőt az egyik legrégebbi és legfontosabb polák családé! -, aki már Britanniában született, de kutatási témája ősinek földje, s maga is részben ott lakik. Magyarul megjelent könyvei eddig Napóleon utolsó éveit mutatták be a magyar közönségnek, erősen lengyel nézőpontból (ha valaki nem tudná, Napóleon az 1812-es hadjáratát „lengyel hadjárat”-nak nevezte!), ám most megjelent kötetének témája egészen más. Nyilván családtörténelmi okai is voltak annak, hogy Zamoyski az 1919-1920-as lengyel-szovjet háború történetét választotta témának, hiszen édesapja 1939-ben Lengyelország német-szovjet megszállásakor menekült Nagy Britanniába, s a kommunizmus miatt 1945 után sem térhetett haza. A köteten végig érződik a lengyel hazafiság csodálata és a kommunizmus elutasítása. 

1919-20 ugyanis a bolsevik „világforradalom”-tól valló rettegés időszaka volt, s nem is indokolatlanul. A zavarosban halászó, s jelentős taktikai tehetséggel bíró Lenin úgy érezte - marxista elveknek megfelelően -, Oroszországban csak akkor maradhat hatalmon, ha a kommunizmust más országba is exportálja, világforradalommá alakítva a nagy októberi puccsot. Az is marxista axióma volt, hogy a proletariátus a fejlett, jelentős munkássággal bíró nyugat-európai országokban alakul ki, s mivel hatalomra ennek ellenére az iparilag kevésbé fejlett Oroszországban jutott, azt vélték, nyugaton tömegek várják a (vörös) fényt hozó bolsevik erőket. Nyugat felé való hódításuk útjában elsőként Lengyelország állt. 

A mű főhőse talán - a lengyel népen kívül - Józef Pilsudski, akinek vasakarata és eltökéltsége kulcstényezője volt annak, hogy a bolsevik seregek végül vereséget szenvedtek Varsó alatt. Pilsudski követett el hibákat - melyik politikus nem? -, de összességében összetartotta nemzetét olyan reménytelen percekben is, amikor a papíron szövetséges Antant is lemondott már a lengyel ellenállásról. Érdemes itt megemlíteni, hogy Magyarország akkori szűk lehetőségeihez képest szintén támogatta a lengyeleket fegyverrel és lőszerrel. Ez sem csoda. Zamoyski felvázolja a szovjet terveket, amelyek már Németország, Csehszlovákia és Magyarország elözönlésére készültek Varsó és Krakkó elfoglalása után. A mai külpolitikai látókörünket is szélesíti a kötet, hiszen bemutatja Lengyelország politikai terveit Ukrajnával, mely nagyon jól jött volna az újjászülető állam számára, ám az ukránok nem igazán álltak ki magukért. 

Zamoyski írása tömör - az egész kötet nem túl vaskos, s időnként nagyon szerettem volna több részletet megtudni a hadműveletekről -, ugyanakkor világos olvasmány. A szerző gyakran színesíti leírását korabeli visszaemlékezésekkel és naplókkal, amelyek bemutatják, miként is élték meg a katonák és civilek a reménytelenség és a remény perceit. A bolsevik vezetők csak ritkán kerülnek az oldalakra, sokszor a Vörös hadsereg inkább hullámzó barbár hordaként jelenik meg, de katonai teljesítménye előtt időnként tisztelettel adózik. Tuhacsevszkijnek van egyfajta pozitív bája a történetírásban, mivel Sztálin végzett vele később, ám a könyvből kiderül, hogy tehetsége mellett, azért szó sincs holmi makulátlan, tökéletes katonáról személyében. 

Zamoyski írásának fő gondolata az a XX. század által sokszor bizonyított tény, hogy egy lengyel munkás közelebb áll egy lengyel gyároshoz, mint egy orosz munkáshoz. Sokkal több a közös bennük: nyelv, kultúra, hit, történelem, s ez bőven ellensúlyozza az állítólagos kizsákmányolás fájdalmát. Egész egyszerűen Karl Marx tévedett, az ember identitását nem a társadalmi osztály adja elsősorban. A lengyel munkás és földműves, aki 123 év után kapta vissza hazája szabadságát, az nem a szocialista internacionalizmust választotta – kis számú kivételtől eltekintve -, hanem Lengyelországot. Itt egy levél ötlött eszembe példaként - éppen Jászi Oszkár levelezését olvasom szabadidőmben -, melyet Hock János, Károlyi Mihály egykori támogatója írt a trianoni béke idején Jászi Oszkárnak, mikor az egy Horthy ellenes összefogást akart a Kisantant támogatásával: 

„Én olyan országban, amely a magyar testről élő tagot bontott le, a magyar kormányzat ellen nem szervezkedem. Akármilyen legyen otthon a rendszer, közelebb áll hozzám, mint a magyar területet elrabló idegen.” 

A könyv állítása, hogy a lengyel győzelem megmentette Európát, persze erősen megkérdőjelezhető, de a siker nagy jelentősége nem. Tény, hogy voltak olyan elemek elsősorban Németországban, Ausztriában, (a magyar Tanácsköztársaság bukott vezetői nagyrészt szintén Bécsbe menekültek), akik várták Lenin csapatait, hogy átvehessék a hatalmat, de hogy ez maradandóan sikerült volna, azt szerencsére nem tudhatjuk már meg. Ahogy sajnos utólag kiderült, a győzelem is csak elódázta a bolsevik megszállást a térségben, 25 évvel. De azért ne becsüljük le ezt a lengyel teljesítményt. 

A kötet kiadását is megfelelőnek találtam, esztétikus, bár a piszkoskrémszín(?) borító azért nem egy eget rengető valami. Tartóssága fűzése mellett közepesnek tűnik. Helyesírási és tördelési hibákban nem tobzódik a Rézbong kiadása. A fordítás Lengyel Márk munkája, méghozzá jó munkája. Mondanám, hogy Nomen est omen, de angolból magyarította a szöveget, nem polákból. 

Összegezve: A kötet ugyan nem a legjobb könyve Zamoyskinak, de e témában csak néhány magyar nyelvű kiadás van, s azok közül ez egyértelműen ez a legolvasmányosabb, és van egyfajta mélysége. Ajánlom a lengyel néplelket megismerni vágyóknak, és a korszak szerelmeseinek, s azoknak, akik elvesztették a reményt, hogy észrevegyék: a hit egy jó ügyben tényleg sikert arat.

Pontszám:

Hét trockista a tíz bolsevikból.

7/10 pont

Az írás az eredeti, Győri Szalonban megjelent kritika bővített változata.

Megvalósíthatatlan álomból megvalósuló rémálom - Varga Lajos: Kényszerpályáról tévútra, Szociáldemokraták a Tanácsköztársaságban

Varga Lajos:

Kényszerpályáról tévútra

Szociáldemokraták a Tanácsköztársaságban

Budapest: Napvilág, 2019

523 oldal

„A bolond azonnal üt. A bölcs mosolyog, figyel és tanul. Aztán üt.”

(Joe Abercrombie: Az uralkodó)

A magyar bolsevikok bolondok voltak. „Munkásököl, vasököl, oda üt, ahova köll!” - hirdette a régi rákosista szlogen, ám ez az ököl a történelemben sokkal inkább a szélrózsa minden irányába hadonászott, akár egy kezdő bunyós a ringben. Benedek Szabolcs proletárdiktatúra idején játszódó regénye után visszatérünk a 101 évvel ezelőtti vérvörös eseményekhez egy újabb könyvajánló erejéig, ám Varga Lajos könyve nagyon más, mint az említett már-már lektűrnek mondható könnyed regény. Itt ugyanis kifejezetten politikatörténetről van szó, s a Tanácsköztársaság eseményeit, döntéseit, vezetőinek cselekedeteit a szociáldemokraták nézőpontjából mutatja be, olyan részletességgel, amennyire csak a források lehetővé teszik.

A monográfia időben lineárisan haladva veszi sorra az eseményeket, indulva 1919. május 20-án, mikor is bizonyos Fernand Vix francia vezérkari alezredes Károlyi Mihály (nép)köztársasági elnöknek átadta nevezetes jegyzékét, amely már vizuálissá tette a jövendő Magyarországának mélyen igazságtalan új határait, s amely gyakorlatilag minden magyar számára elfogadhatatlan volt. Ez Károlyi wilsonista - s kezdetben teljesen naiv pacifista - reményeit végleg széttépte, mint márciusi bárányfelhőket a viharos északnyugati szél. Bár később Károlyi megmagyarázta egy amerikai kommunista lapnak, hogy szándékosan adta át a hatalmat a bolsevizmusnak, ez nem volt igaz, csak mentegetni akarta, hogy valójában csúnyán kijátszották. Ám nem csupán őt. Károlyi abban bízott, hogy a Berinkey-féle koalíciós kormány után színtiszta szociáldemokrata kormány alakul majd. A szocdemek - akiket sokszor hajlandó vagyok magam is egy monolit tömbként kezelni -, megosztottak voltak a kérdésben. Kunfi Zsigmond azt javasolta, hogy ne mondjon le a koalíciós kormány, mert ha a kommunistákkal egyeznek meg bármi módon, az egy lassú átsimulást fog jelenteni az orosz típusú bolsevizmus felé. El kell ismerni, hogy a szocdemek között voltak nagyon jó megfigyelők, akik úgy vélték a kommunistákkal való megegyezés évtizedes munkájukat teszi semmivé. Figyelmet érdemel Garami Ernő, aki kerek perec megtagadta, hogy a kommunistákkal bármilyen formában együttműködjön, s kijelentette, hogy most tesznek mindent tönkre, amit negyedszázados szakszervezeti munkával pártja felépített. Mindkettejüknek igaza volt. Azonban a pártban voltak olyanok, akik nézetvilágukban inkább voltak kommunisták, mintsem szociáldemokraták, s részben saját vezetőik háta mögött megállapodtak Kun Bélával arról, hogy a két munkáspárt együtt fogja irányítani Magyarországot. Varga könyve számtalan érdekes politikai vitát vesz végig, hogy mikor melyik szocdem politikus az egyes kérdésekben milyen álláspontot képviselt, s kiderül ezekből, hogy nem lehet egy kalap - micisapka - alá besorolni a személyeket, s aki egyik kérdésben mérsékelt álláspontot alakított ki, az lehetett egy másik téma esetében teljesen egy platformon a legvörösebb bolsikkal.

A kötet sajnos nem szentel annyi figyelmet a honvédő háborúval kapcsolatos eseményeknek, mint a politikai taktikázásnak, de ezt aligha róhatom fel a szerzőnek, hiszen nem is ezt tűzte ki célul. Itt azért meg kell jegyezni, hogy a kötetben sem utal semmi arra, hogy a Vörös hadsereg politikai vezetése nemzeti célokért küzdött volna, ahogy elég gyakran hiszik. A Tanácsköztársaságnak sok katonája valóban azért küzdött, mert látta, hogy az Antant teljesen méltánytalan határokat akar a magyar nemzetre kényszeríteni, de a proletárdiktatúra vezérkarától ez teljesen idegen nézet volt. Nem mertek még mérsékelten nemzeti jelszavakat sem zászlóra írni, attól tartva, hogy ez ellenük dolgozhat. A propaganda teljesen szocialista vonalon haladt, a politikusok pedig saját Tanácsköztársaságuknak igyekeztek visszaszerezni területet, s hajlamosak voltak lemondani is azokról, ha a szent cél - azaz: a proletárdiktatúra „eredményeinek” megőrzése, és saját hatalmuké - megköveteli. Különösen figyelmet érdemel Varga elemzése a kötet 260. oldalán Kun Béla április 30-i békeajánlatáról, ahol nagyon jól nyomon követhető, hogy a proletárdiktatúra kényesen ügyelt rá, hogy még jogos nemzeti sérelmekkel se hozakodjon elő, és teljes mértékben a világforradalom és nemzetköziség oldalán álltak.

Varga Lajos nagy figyelmet szentel a megtorlás témájának is, többször közöl részletekbe menően adatokat a vörös terrorról, s azokat értékeli is. Rendkívül kényes kérdés ez, hiszen időnként nehéz elválasztani a valóban terrorisztikus, megfélemlítő gyilkosságokat a szükséges rosszként elkönyvelhetőtől. Utóbbi talán furcsa tőlem, hiszen bevallottan nem szimpatizálok a Tanácsköztársasággal - családi indokból sem tehetem -, de azt azért el kell ismernem, hogy mondjuk a hadsereg esetében a dezertálókkal szemben fellépő intézkedést nehéz jogtalannak és értelmetlennek tartani, ellentétben az elrettentő példa gyanánt a főtéren felakasztott helyi elittel.

A monográfiának ugyan csak érintőleges szereplője Kun Béla, mégis számomra nagyon érdekes kép rajzolódott ki a külügyi és hadügyi népbiztosról annak oldalain. Kun kétségtelenül tehetséges ember volt, egyoldalú, de de jelentős műveltséggel. Ravaszsága lehetővé tette, hogy a két munkáspárt kisebbikének vezetőjeként is a Tanácsköztársaság tényleges vezetője lehessen, s időnként nagyon ügyesen manőverezett. Ugyanakkor a kommunistákra oly jellemző merevsége egyben a korlátoltság elképesztő jeleit mutatta időnként. Miközben képes volt Garamit, Kunfit, vagy Landlert átvágni, 1919. májusában például a pénz megszüntetése mellett tette le voksát, mondván ideje áttérni a közvetlen árucserére... Mert ugye 1919 májusában nem is volt fontosabb teendő! Sok eseteben Leninebb volt Leninnél, s semmilyen taktikai rugalmasságot sem tanúsított, ha valami ellentétben állt a marxista dogmákkal! Sima modorával sokakat elbűvölt, de kíméletlenségre is hajlott. Vérbeli kommunistaként gyűlölte a szakszervezeteket, s azok hatalmát állandóan igyekezett visszanyesegetni, már csak azért is, mert azok inkább a szociáldemokraták irányítása alatt voltak. A munkásoktól is meg kellett védeni a munkások államát ugyebár... Az meg már egészen nevetséges, hogy a két párt egyesítése után, mikor új nevet kellett kitalálni, Kun és a kommunisták a döntést gyakorlatilag Szovjet-Oroszországtól és a Kommunista Internacionálétól várták. Később ugyebár Károlyi Mihály és felesége is kapcsolatba került a Kominternnel, mint már írtam erről.

A mű tele érdekes adalékokkal a proletárdiktatúra működésének (vagy inkább: nem működésének) jobb megértéséhez. Kedvencem, amikor egyik vitában a kisipar kommunizálása miatt kialakult helyzetet elemezve egyik szocdem vezető megjegyzi, hogy a szocializálás előtt egy vízcsap megjavításának költsége 1.5 korona volt, azután pedig 16-18 korona. Hiába, no! Jól hangzik a kommunizmus egészen addig, amíg nem megy át gyakorlatba.

A kötet kiadása nagyon tetszik. A Malevics-féle szuprematista stílus (Kassák Lajos) tökéletesen leképezi azt a kifordult világot, amelyet a kommunizmus eljövetele a világra erőltetett. Modernnek, dinamikusnak, újnak akart látszani, amely mást mondd, mint a régi világok avítt művészete. Csak az nem derült ki soha, mi az a más, s pusztán a kuszaság látszik. A Napvilág könyve ezen kívül is szép munka, tartós kötéssel, s tipográfiailag, helyesírásilag is megfelelő.

Összegzés:

Varga Lajos kötete nem félálomban történő olvasásra való, minden oldalon koncentrálni kell, mivel kemény és alapos elemzés egy párt végvonaglásáról. A szociáldemokraták zömének jó szándékát nem kívánom kétségbe vonni, az elveszített világháború után komoly szociális válság volt az országban, amely ráadásul külpolitikai válsággal együtt következett be, s gyakorlatilag megoldhatatlan krízist hozott. A kényszerpálya, melyet a marxizmus - mert bizony a magyar szocdemek zömében azok voltak - dogmatikája kijelölt, lehetetlenné tette a pártvezetők helyzetét. Egységes munkásosztályban gondolkodtak, miközben az nem volt egységes. Egységes marxizmusban gondolkodtak, miközben a kommunisták maguknak akarták a hatalmat. Varga Lajos szépen vezeti le, hogy a jobbra irányuló törekvés egy-egy rossz döntéstől mennyire elferdülhet, s miként lehet megvalósíthatatlan álomból megvalósuló rémálom.

Kilenc sarló a tízkalapácsól.

9/10 pont

Amerikai interjú Károlyi Mihállyal 1919 júliusából

Mostani blogbejegyzésem következő előadásomhoz kapcsolódik, amelyet május 7-én tartok Győr-Ménfőcsanakon a Tanácsköztársaság 1919-es háborúiról. Egy interjút közlök most, amelyet egy amerikai újságíró készített Károlyi Mihállyal 1919-ben a Proletárdiktatúra idején a mai Lóránt úton álló Domony-villában, amelyben akkoriban az exelnök lakott. Az interjú a The Liberator nevű - nyugodtan mondhatjuk: marxista - havilapban jelent meg 1919. júliusában. 

Az interjú helye: The Liberator. vol 2. No. 7. (1919. july) p. 13-16
A fordítás, amennyire képességeimből fakadt, szó szerinti, de azért magyarosítottam.

A The Liberator című magazin 1919. július címlapja

Károlyi gróf elmondja miért

Egy interjú Hiram K. Moderwelltől.ⁱ

Elmentem, hogy magától Károlyitól tudjam meg, miért fordította át Magyarországot a munkásosztály felé. Még mindig a Budapestre néző dombon lévő kis villájában lakik, egy kerületben, amely olyan házakkal van tele, melyeknek tulajdonosai – mint ő – egykor nemesek voltak. Kétségtelen, hogy villája továbbra is használatában marad, ha a felesleges szobákba sikerül lakókat találnia.ⁱⁱ

Semmi úrias nincs Károlyi környezetében. Egyike azon érdekes embereknek, akik egyszerűen és komolyan élnek. Semmi sem látható körülötte, amit fényűzésnek lehetne nevezni, hacsak nem az egy doboz amerikai cigaretta, egy olyan városban, ahol kevés a cigaretta és az is rossz minőségű.

Károlyiban magában ugyanúgy semmi sem utal a magyar feudális nemességre, mint a házában. Megjelenésében inkább egy angol sportember, magas, erőteljes, vékony csapott vállú, élénk modorú. Lehetne akár egy londoni bankár, érzékkel a sport és a festészet iránt. Kiválóan beszél angolul. Beszélgetés során törődik a hallgatóval. Ez az ember talán téved, mint ahogy minden ember tévedhet. De nem beszél előítéletektől, bosszúvágytól vagy dogmatizmustól sújtva. Nem azért beszél - mint sok vezető -, hogy meggyőzze a hallgatót saját személyes helyzetének helyességéről. Ha valaki nem akarja látni az igazságot abban, amit elmond, számára ugyanaz. Már éppen elégszer tapasztalta ezt. De mindazonáltal az az igazság, mert élt vele és szenvedett érte.

Az első kérdés nyilvánvaló volt már azelőtt, mielőtt fel lett volna téve: „Miért mondott le a kommunisták javára?” Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is megkérdezték-e ezt tőle, de Károlyi azonnal előjött a válasszal.

„Abszolút semmi mást nem lehetett tenni. Meg voltam róla győződve, hogy ha nem mondok le a bolsevizmus javára, a bolsevizmus akkor is eljön. Csak ha megpróbálok ellenállni, akkor vérontással érkezik el. Nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy megparancsolom magyaroknak, hogy magyarokra lőjenek, semmilyen célból.

A bolsevizmusnak Magyarországra el kellett jönnie, mert gazdasági helyzetünk ezt elkerülhetetlenné tette. A kapitalista termelés összeomlott. A kapitalizmus Magyarországon halott volt, gazdaságilag és erkölcsileg egyaránt. Csak a szocialista típusú szerveződés biztosíthatta a folyamatos termelést és háríthatta el a romlást. A bolsevizmus nem egy dolog. Nem tudod exportálni egy táskában Oroszországból. Nem vetheted el a magjait orosz rubelekkel. Ez a szerveződésnek egy olyan formája, amelynek el kell jönnie, amikor olyan problémák merülnek fel, amelyeket a burzsoázia nem tud megoldani. Az Antant tette a bolsevizmust elkerülhetetlenné Magyarországon, amikor lehetetlen gazdasági helyzetet teremtett. Magyarország legnagyobb és legjobb területeinek katonai megszállásával el voltunk vágva nyersanyagainktól. A gyárak kénytelenek voltak bezárni, pénzünk értéke csökkent, a munkanélküliek megtöltötték az utcákat. Heteken át szénkészletünk csak arra volt elég, hogy napról-napra éljünk. Ha egy apró baleset történt volna egyik bányánkban, akkor szén nélkül maradunk, és ez összeomlást, valamint bolsevizmust hozott volna. Aztán jöttek az új szövetséges követelések, amely szinte minden megmaradt területet elvett volna tőlünk, és otthagyta volna Budapestet kétmillió lakosával mindennemű hátországⁱⁱⁱ nélkül. Ilyen körülmények közepette az emberek fellázadtak volna. Parancsoltam volna meg a katonáimnak, hogy lőjék le apáikat vagy nővéreiket? Talán meg sem tették volna.

A magyar nacionalisták két lehetetlen és ellentmondásos követelést támasztottak kormányommal szemben: hogy ne legyen területátadás,^iv és tartsam meg az antant barátságát. Ha ezek közül bármelyik nem sikerül, elveszítem a támogatásukat. De természetesen, ha elutasítom a területek átadását, az az Antant barátságának elvesztését jelentette volna, és ha meg akartam őrizni az a barátságot, akkor át kellett engednem a területeket.

Az Antant követeléseinek elfogadásával, természetesen egyben elfogadtam volna hazám gazdasági csődjét. A nacionalisták és kapitalisták nem támogatnának egy ilyen politikát, bár alternatívát nem tudtak javasolni. Az Antant politikája megölt minden támogatást, amely elháríthatta volna a bolsevizmust. Ez pedig megölte a kapitalista rendszert Magyarországon.

Ha ez a helyzet még öt hónapnál tovább folytatódik, a bolsevizmus egész Európában szétterjed. Magyarország egy kisugárzó hely, ahonnan elér a környező országokhoz. Lassan, de biztosan megfogalmazódik ezen népek fejében a gondolat: „Miért kellene harcolnunk magyar testvéreink ellen?” És a szocialista szerveződési forma óhatatlanul felmerül minden háborúban vesztes országban, nem pusztán a katonailag legyőzöttekben, de azon országokban is, mint például Románia, amelyek technikailag nyertesek, ám gazdaságuk csődben van. AZ Antant nem lesz képes legyőzni a bolsevizmust a három elfogadott módon. Kiküldheti a hadseregeit, de mit tud tenni? A hadsereg nem képes létrehozni a kapitalista gazdaság feltételeit. Vagy törekedhet arra, hogy gazdasági blokáddal éheztesse ki a bolsevik országot, de ez csak gazdasági összeomlást okoz, és következményeképpen csak megszilárdítja a bolsevizmust. Harmadsorban küldhet élelmiszert a nyomor enyhítésére. De élelmiszer küldése a bolsevizmusnak csak a bolsevizmust táplálja.

Nem, ahol a bolsevizmus gazdasági szükségszerűséggé vált, ott azt nem lehet erővel megakadályozni, vagy ajándékokkal kivásárolni. De én nem is értem, miért kellene az Antant nemzeteinek szemben állniuk a bolsevizmussal, ha az jó nemzetközi szomszédságra törekszik, ha az tiszteletben tartja a vallásszabadságot, védi az emberi életet, és elfogad egy működőképes nemzetközi kereskedelmi rendszert.

A bosszú békéje végül le fogja győzni a győzteseket. Például teljesen lehetséges, hogy Németország Elzász-Lotaringia elvesztésével megnyeri a háborút. Ha elvágják a szükséges nyersanyagforrásaitól, Oroszországhoz fog fordulni, és szervezői zsenijével uralni fogja azt a népet,^v és annak erőforrásait. Kétmillió ember elvesztésével meg fog szerezni száznyolcvan milliót.

Vagy tegyük fel, hogy hatalmas jóvátételt szabnak ki. Az antant nem tudja behajtani. Elméletileg az ilyen kártérítést aranyban, meghatározott árukban, vagy munkaerőben hajtható be. De Németországnak nincs aranya. Ha árukban fizet, ezek a termékek a szövetségesek termékeivel fognak versenyezni, és ez kikényszeríti a termelés mennyiségének csökkentését, vagy lecsökkenti a szövetséges termékek árát. És ha munkaerővel fizetne, akkor hadsereget kell küldeni Németországba, hogy rabszolgasorba taszítsa az embereket, de akkor mi lesz? Saját munkásosztályának bérei fognak leesni az olcsó versenytárs miatt.

A Népszövetség^vi önmagában nem jelent kiutat ebből a dilemmából. Egy csalásoktól mentes Népszövetség csak akkor lehetséges, ha képesek létrehozni a nemzetek gazdasági egységét is. A szövetkezés nem elég. Német-Ausztria^vii szövetséget kötött Németországgal, és ez a szövetség megölte az osztrák ipart. De a nemzetek gazdasági egysége nem látszik lehetségesnek kapitalista rezsim alatt. Az államok közötti szabad kereskedelem egyedül valamiféle szocialista alapon lehetséges.”

A férfi, aki így beszélt, a szükség eszközének látta saját magát. E szükségszerűség figyelembevételével talán még világosabb a különbség közte és más, az ő pozíciójában lévő államférfiak között. De ha a szükségszerűség béklyózza meg Károlyit, vajon nem köti-e az Antantot is? Vajon a Nyugat győztes nemzetei képesek lesznek jobban megszabadulni politikájuk következményeitől, mint Károlyi tette?

Aztán egy gondolat ötlött fel bennem, amely sok más európai személyben is felmerült abban az időben: Amit Károlyi véghezvitt, más államférfiak is megcsinálhatják, mondjuk Németországban. Ha Károlyi akciója pusztán fenyegetés volt, akkor a bolsevizmus Magyarországon össze fog omlani, összeomlasztják. De ha mint ő hitte, gazdasági szükségszerűség volt, akkor talán ez a gazdasági kényszer mindenek ellenére folytatódni fog és Németországnak tart? Képes lesz a bolsevizmus Németországot maga alá hajtani Noskék^viii és Scheidemannok^ix ellenére?

Ekkor már Károlyira nem angol sportemberként gondoltam. Csaknem tragikus komolysága a férfit most más alakká tette. Úgy nézett ki, mint valaki, aki látja a világot összeomlani maga körül, küzdött, hogy megakadályozza azt, de kudarcot vallott. Károlyi gróf, a földbirtokos és arisztokrata. Már minden elpusztult az összeomlásban, amit generációja csodálatosnak tartott. Mégis, ez a férfi nem úgy beszél, mint aki összeomlott. Életerő van benne, ami tapasztalatai fölé emelte, megadva az árát ennek életében, bármi is az.

„Nagyon jól tudnám használni a bolsevizmus a magam céljaira” – mondta „Szerencsés vagyok, de tudom, hogy a régi kapitalista rendszer halott, és nem fog feltámadni.” Károlyi Mihály már belépett az új társadalom generációjába. Nehéz elhinni, hogy nem fog kitüntetett szerepet játszani az új rend ügyeiben.

Mert amikor Károlyi Mihály gróf lemondott a Magyar Köztársaság^x elnökségéről,^xi és felszólította a munkásosztályt a hatalom megragadására, ő olyan dolgot tett, amely szinte példa nélküli a történelemben. Két egymással ellenséges társadalmi típus között a világvége markában, ő maga Magyarországon hidat épített az egyiktől a másikig.

Tegyük fel, hogy az Egyesült Államokban egy Adams^xii vagy egy Harrison^xiii elnökként, miközben olyan gazdag volt, mint J. P. Morgan,^xiv önként lemondott és átadta a hatalmat Bill Haywoodnak,^xv és akkor van egy nagyon jó hasonlatunk a magyarországi eseményekre. Ez természetesen egy őrült feltételezés, de nem őrültebb, mint azok a dolgok, amelyek Közép- és Kelet-Európában történnek a háború következtében.

Constantinus császár,^xvi amikor magához ölelte a kereszténységet, IV. Henrik,^xvii mikor Párizst megvette egy misével, nem változtatott olyan erőszakosan, mint itt. Mindkét cselekedet szilárd politikai előnyt jelentett azoknak, akik elkövették. De Károlyi gróf, Magyarország egyik legelőkelőbb családjának feje, egyike az ország második vagy harmadik leggazdagabb földbirtokosának, aki az ősi Andrássy család egyik tagját vette nőül, ezen cselekedetével saját magát egyszerű állampolgárrá változtatta, ház vagy egyetlen hektárnyi föld nélkül, és maximális bevétele a magyar pénz jelenlegi értékben pontosan havi 150 dollár. Abba a társadalmi osztályba zuhant le, amelyet képviselt.

A magyar tulajdonosi osztályok képzelgőnek és gyávának nevezték. A háború idején ő volt talán az egyetlen prominens személy, aki látta az igazságot, és volt bátorsága beszélni róla. A legelejétől kezdve, amikor deklarálták a Szerbia elleni háborút és a világháború elkerülhetetlen látszott. Azt mondta egy interjúban: „A feszült kapcsolat Ausztria-Magyarország és Szerbia között a monarchia (osztrák-magyar) téves politikájának eredmény, amellyel a Balkán nemzeteit ellenségévé tette.^xviii Nyilvánvaló, hogy a háborút most már nem lehet megelőzni, de ez a helyzet kizárólag a korábbi hibák következménye.” Ezekkel a hibákkal szemben (osztrák-német imperialista intrikák egész sora a Balkánon), harcolt ő a magyar parlamentben. Tiltakozott Szerbia Ausztria általi megfojtása ellen 1913-ban,^xix és megértette, hogy ez milyen biztosan vezetett a faji viszályhoz, amely a szarajevói gyilkosságban csúcsosodott ki, és elvezetett a nagy háborúhoz. Ő folyamatosan tiltakozott Magyarország pán-germán imperializmushoz való prostituálódása ellen, és politikai ellensége volt a pángermán Tiszának,^xx valamint Andrássynak^xxi és Apponyinak,^xxii akik korlátolt nacionalisták voltak. A prominens magyar nemesek közül csaknem egyedüliként sürgette folyamatosan, hogy Magyarországot igazi érdekei a nyugati demokráciákhoz kötik, nem a berlini és bécsi autokráciákhoz.

De aztán eljött a háború, és Magyarországot Németország és Ausztria oldalán, a Berlin-Bagdad lánc központi láncszemeként találta. Károlyi világosan látta, hogy hova fog ez vezetni, és mindent megtett, amit egy magányos ember megtehetett, hogy megmentse országát, mielőtt túl késő lesz. Az annexió^xxiii nélküli békekötést szorgalmazta. Támogatta Károly császár erőfeszítéseit a békekötésre. Saját maga még megbízottakat is küldött Párizsba és Pétervárba, hogy ezáltal valamiféle megértést készítsen elő azokkal. Mindezekért Károlyit nyíltan árulónak nevezték, és jó sokan voltak, akik nyilvánosan követelték, hogy végezzék ki.^xxiv Nagy bátorság kellett, hogy szembeszálljon a pángermán haraggal.

És Károlyi, aki világosan látta, hogy milyen eseményekhez vezet a háború, ugyanilyen tisztasággal látta, mi fog történni, amikor lemondott. Nem volt a legcsekélyebb illúziója sem cselekedetének súlyossága felől. Ő tudta, hogy Magyarországon ezzel elveszi a hatalmat egyik társadalmi rendtől, amelynek első számú elve a magántulajdon védelme, s átadja egy másik csoportnak, a Szocializmus hatalmának, amely Oroszország képére alakult ki, és amelyet a bolsevizmus szörnyű nevével illetnek. Tudta azt is, hogy Magyarország bolsevizálódása mélyen befolyásolja Európa politikai helyzetét. Tökéletesen tudta, hogy mennyire összeegyeztethetetlen a nyugat-európai tulajdonrendszer és a kommunista Oroszország tulajdonrendszere - az a rendszer, amely az állam minden erejét arra mozgósítja, hogy az egyén megőrizze a vagyonát, amelyet képes volt megszerezni, és az, amelyben a gépezet arra törekszik, hogy az egyéntől minden olyat elvonjon, amelyet nem tud elfogyasztani; az egyik rendszer a hatalom megszerzésén, a másik a hatalom használatán alapul.

Sokan voltak, mind Magyarországon belül, mind kívül, akik azt képzelték, hogy Károlyi cselekedete csak egy blöff volt, egy intés, egy csontváz zörgése, hogy megrémítsék az Antantot. De nem az volt. Budapest lakói 48 órán belül megtudták, hogy amit Károlyi az egykori császári palotában életre hívott, az nem csontváz, hanem valami rettenetesen élő. Egy csoport munkás, néhány újságíróval és „értelmiségivel”, akik közül néhányról egy éve még sohasem hallottak, lett a kormány. Néhányukat kifejezetten erre az alkalomra engedtek ki a börtönből. Ezek azonnal kihirdették a proletárdiktatúrát, és a statáriumot. Minden nagy lakóházat, gyárat, üzletet és bankot köztulajdonnak nyilvánítottak, és katonákat állítottak őrségbe. A várost felkutatták elrejtett élelmiszerek után. Az alkohol kereskedelmét és fogyasztását betiltották. Iszonyú büntetéseket szabtak ki rablásra, hamis hírek terjesztésére, csempészésre és alkoholtartalmú italok kereskedelmére. A villákat és palotákat felhasználták a túlzsúfoltan élő munkásosztályú lakosság megsegítésére. Minden család három szobára tarthat csak igényt, és a fennmaradókat a központi lakásbiztosság rendelkezésére kell bocsátania. Talán semmi sem győzte meg annyira Budapest gazdag lakosait arról, hogy Károlyi nem blöffölt, mint a munkások és családjaik látványa saját villáikban, ahogy együtt élnek velük, még az sem, mikor felfedezték, hogy a bankjaikból nem vehetnek ki havi 2000 Koronánál többet.

Ami Károlyit elvezette akciójához, az a kétségbeesés volt, egy jól átgondolt, higgadt, tiszta szívű kétségbeesés. Ő megtette, amit megtehetett, mert a Magyar Népköztársaság felelős fejeként, meg volt róla győződve, hogy semmi mást nem tehet. Az első forradalom idején lépett be hivatalába, a nagy remények idején. Elfogadta, hogy a megreformált és bűnbánó Magyarország szimbóluma legyen; ő reprezentálta Magyarország jobbik arcát, amely mindig bizalmatlan volt Berlinnel és annak eszközeivel szemben. Szilárdan Wilson elvei mentén állt, és folyamatos hűsséggel kiállt a felelős, demokratikus kormány mellett, amely garantálja, hogy Magyarország ezentúl békében él szomszédaival. Meg akarta menteni Magyarországot a vereség legrosszabb következményeitől.

Senki sem tagadja, hogy Károlyi hűségesen kitartott programja mellett, ameddig szabadságában állt. Magyarországnak átmenetileg egy nyugati típusú demokrácia alakját adta, amely egyetemes titkos választójogot adott a régi rezsim kimondhatatlanul furfangos és korrupt választási rendszere helyett.^xxv Minden egyezkedő személytől megtisztította a hivatalokat, és radikálisokkal és szocialistákkal váltotta fel őket, akik következetesen és nyíltan antiimperialisták voltak. És a legfontosabb, hogy szétverte az ősi feudális junker-rendszert,^xxvi és felosztotta a nagybirtokokat az elnyomott parasztság között.^xxvii Saját birtokai voltak az elsők, amelyeket szétosztott.^xxviii

Károlyi külpolitikája egyszerűen az volt, hogy demokratikus intézkedéseivel elnyerje az Antant bizalmát, és így a lehető legjobb feltételeket érje el Magyarország számára. Az elmélet az volt, hogy Magyarország majd a legkedvezőbb elbánásban részesülhet, tekintettel arra, hogy elsőként lépett ki a Központi hatalmak szövetségéből és állapította meg Németország vereségét, és tekintettel demokratikus reformjaira, valamint tekintettel a tényre, hogy mindig is inkább a német imperializmus áldozata volt, mintsem annak bűnsegédje. Mindenesetre a magyar liberálisok hittek abban, hogy Wilson 14 pontja^xxix fénylő páncélként megvédi majd őket.

De Károlyi és az ő politikája nem tudta megmenteni Magyarországot. Körülötte három életerős, fiatal és győztes nemzet állt, amely egyre nyaggatta az Antant államférfiait, hogy adjanak Magyarország területéből a csehszlovákoknak északon, a románoknak keleten, és a jugoszlávoknak délen. A legelső fegyverszüneti egyezményben^xxx Magyarország nagy területét foglalták el maguknak, amelyeket aztán sajátjukként kezeltek. De a feltételeket több alkalommal átírták a javukra, és amikor nem történt felülvizsgálat, hadseregeik bárhova bevonulhattak. Nagyon hamar Magyarország területének több mint felét elfoglalták. Aztán március 20-án megérkezett a jegyzék Vix alezredestől,^xxxi a francia katonai parancsnokság budapesti képviselőjétől, további területek átadását követelve keleten és északon. Hozzátéve, hogy ezeket az új demarkációs vonalakat politikai határoknak kell tekinteni.

Nem szükséges megvitatni itt, hogy a környező nemzetek állításai igazak voltak-e vagy sem; vagy hogy a megszállt területeket a végső békeszerződés részeként visszaadják-e; vagy hogy a magyarok, a régóta tartó zaklatásért és elnyomásért, csak azt kapták, amit megérdemeltek. Ez nem kifejtése a kis nemzetek kérdésének, hanem Károlyi gróf utazásának története egyik nemzedéktől a másikig. És Károlyi egész lelkével hitt abban, hogy az új feltételek rezsimének bukásához vezetnek, és Magyarországot egy vagy két évre éhezésbe és káoszba taszítja, végül primitív mezőgazdasági néppé teszi, amely az ekétől a szájáig él. A megszállt területeken található Magyarország legjobb mezőgazdasági vidéke, nyersanyagainak nagy része, és ez elrabolta az kereskedelmi kivitel minden esélyét a jövőben. Ez azt jelenti, hogy bár képes lenne táplálni mezőgazdasági népességét, nem lenne élelmiszer és nyersanyag az ipari lakosság részére, sem élelmiszertöbblet amelyért cserébe ruhát, gépeket, szenet és hasonlókat vásárolhatna külföldről. Károlyi biztosnak vélte, hogy a környező kis államok területi foglalásukat úgy mutatják be a békekonferencián, mint fait accompli,^xxxii és elutasítják majd a kivonulást. Azt is számításba vette, hogy Magyarország iránti gyűlöletük tartós, és minden bizonnyal elutasítják majd, hogy hagyjanak neki nyersanyagokat és készárukat, a túlzásokat leszámítva. Úgy vélte, ez éhezést és romlást jelent.

Március 21-én azt mondta Vix hadnagynak, hogy kormánya nem tudja elfogadni a felelősséget, amely az új feltételek elfogadásával járna, és kötelessége lemondani. Ugyanezen a napon kiadta a magyar népnek a következő proklamációt:^xxxiii

„A kormány lemondott. Azok, akik eddig is a nép akaratából és a magyar proletárság támogatásával kormányoztak, belátták, hogy a viszonyok kényszerítő ereje új irányt parancsol.

A termelés rendjét csak új lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletariátus veszi kezébe.

A fenyegető termelési anarchia mellett a külpolitikai helyzet is válságos. A párizsi békekonferencia titokban úgy döntött, hogy Magyarországnak csaknem egész területét katonailag megszállja. Az Antant-misszió kijelentette, hogy a demarkációs vonalat ezentúl politikai határnak tekintik.

Az ország további megszállásának nyilvánvaló célja az, hogy Magyarországot felvonulási és hadműveleti területté tegyék a román határon harcoló orosz szovjet hadsereg ellen. A mitőlünk elrablott terület pedig zsoldja lenne azoknak a román és cseh csapatoknak, amelyekkel az orosz szovjethadsereget akarják leverni.

Én, mint a magyar népköztársaság ideiglenes elnöke, a párizsi békekonferenciának ezzel a határozatával szemben a világ proletariátusához fordulok igazságért és segítségért, lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának.”

Ugyanezen a napon Magyarországra megérkezett a proletárdiktatúra.

Karikatúra a The Liberator említett számából.

Jegyzetek:

i Hiram K. Modelwell (1888-1945), amerikai újságíró, színházi kritikus.

ii A Tanácsköztársaság rendeletére a polgári lakások felesleges szobáiba (vagyis nem hálószobákba…) proletárcsaládokat költöztettek be.

iii Ez esetben a supported szót így értelmezem.

iv Azaz a Szent Korona Magyarországának területi integritása.

v Vagyis az oroszokat.

vi A Népszövetség (League of Nations) hivatalosan 1920-ban jött létre, de 1918-óta tudható volt a győztesek létrehozzák a kollektív jogok védelmére.

vii Itt minden bizonnyal nem az 1918-ban Deutch-Österreich néven megalakult Ausztriáról van szó, hanem az Osztrák-Magyar monarchia német részére.

viii Gustav Noske (1868-1946), német szociáldemokrata politikus, 1919. januárjában a kommunista Spartakus-felkelés leverője.

ix Philipp Scheidemann (1865-1939), szintén német szocdem politikus, a Német Birodalom (Weimari köztársaság) miniszterelnöke 1919-ben.

x A Károlyi-féle ország államformája hivatalosan népköztársaság volt.

xi Ez az eseményekhez közeli interjú határozottan állítja, hogy károlyi lemondott, s ez figyelemre méltó, hiszen vita zajlik arról, hogy lemondását hamisították-e vagy sem. A polémiát ez ugyan nem tisztázza, de érdekes adalék, hogy Károlyi 1919. nyarán saját maga is lemondásáról beszél, itteni érvei megtalálhatóak az ominózus lemondási nyilatkozatban, igaz nyilván nem ismerhette be, hogy a szocdemek egyszerűen becsapták, mikor a háta mögött megegyeztek a kommunistákkal (ami egyébként tény).

xii John Adams (1735-1826), amerikai elnök 1797 és 1801 között. Szóba jöhet persze a fia, John Quincy Adams (1767-1848) is, aki 1825 és 29 között vezette az országot.

xiii William Henry Harrison (1773-1841) az USA elnöke 1841-ben vagy Benjamin Harrison (1833-1901), aki pedig 1889 és 1893 között regnált.

xiv Idősebb John Pierpont Morgan (1837-1913) vagy fia, az ifjabb J. P. Morgan (1867-1943), amerikai bankárok és befektetők. Az ifjabb Morgan az I. világháború során a brit és a francia kormányok nagy támogatója volt.

xv William Dudley Haywood (1869-1928), amerikai szocialista politikus, bányász- és iparossztrájkok szervezője a XX. Század elején. Hírhedtté tette az úgynevezett Coloradói munkásháború 1903-ban, amely az egyik legvéresebb sztrájkmozgalom volt az USA történetében. Az IWW (Industrial Workers of the World) alapítójaként 1917-ben az amerikai kormány kémkedéssel gyanúsította meg – a későbbi történések alapján talán nem is teljesen indokolatlanul -, majd 1918-ban 20 év börtönre ítélte. Miután támogatói (többek közt az újságtulajdonos milliomos William Bross Lloyd) kifizették az óvadékot érte, 1921-ben a Szovjetunióba szökött. A Szovjetunióban Lenin kormányának tagja lett, ott is halt meg. Hamvainak felét a Kreml falába temették a munkásmozgalom „nagyjai” közé, másik felét visszaküldték Chicagoba.

xvi I. Constantinus (úr.: 306-337), római császár, aki társcsászárával, Licinius-szal együtt kiadta a milánói/mediolanumi ediktumot, engedélyezve a keresztény vallás gyakorlását. Halálos ágyán megkeresztelkedett.

xvii A kálvinista vallású Bourbon Henrik a francia korona megszerzése érdekében 1593-ban áttért a katolikus vallásra, s állítólag azt mondta: „Párizs megér egy misét”. Fél évvel később IV. Henrik néven Franciaország királyává koronázták.

xviii Azért mondjuk a helyzet elmérgesedéséhez hozzájárult a monarchiával baráti szerb király, Obrenović Sándor lemészárlása 1903-ban, Szerbia Oroszországgal való szövetsége, a Balkán-háborúk eseményei, a dualista állam elleni területi követelések propagálása és az osztrák-magyar trónörökös elleni merénylet szerb háttere is…

xix Az Osztrák-Magyar Monarchia 1913 őszén megakadályozta, hogy a balkán háborúkban területét amúgy is megduplázó Szerbia Albániában kikötőt szerezzen az Adriai-tengerre. Erre területre a szerbeknek etnikai joga nem is volt, s ezen osztrák-magyar közbelépésnek következtében alakult meg a monarchia támogatásával az albán állam.

xx Tisza István (1861-1918), magyar politikus, kétszer (1903-1905 és 1913-1917) magyar miniszterelnök, az Osztrák-Magyar Monarchia erős embere, eltökélt németpárti. 1918. őszén Károlyi hatalomra kerülésekor meggyilkolták.

xxi Ifjabb Andrássy Gyula (1860-1929), osztrák-magyar közös külügyminiszter 1918-ban rövid ideig, liberális politikus, aki 67-es alapon állt, azaz a Kiegyezés mellett állt.

xxii Apponyi Albert (1846-1933), a 48-as párt vezére, miniszter az 1917-18-as kormányban.

xxiii Vagyis a területi átrendezés nélküli békét.

xxiv Erős túlzás. Károlyinak haja szála sem görbült, és parlamenti képviselő volt.

xxv Az 1914 előtti választási rendszer valóban nem felelt meg a mai értelemben vett demokratikus elveknek, viszont biztosította a kiegyezés utáni liberális kormányok többségét, és a magyarság érdekét az országon belül. Tisza István nem véletlenül állt ellen minden választójogot kibővítő törekvésnek, hiszen a magyarság aránya az országban csak 54% volt (Horvátország nélkül), s minden ilyen a magyar szupremáciát fenyegette Magyarország határain belül. Tisza egyszerűen a magyar érdekeket fontosabbnak tartotta az általános választójognál.

xxvi Junkereknek a poroszországi földbirtokosokat nevezték. A magyar főnemesség legalább annyira liberális volt, mint konzervatív, így ez a gúnyos megjegyzés nem igazságos rájuk nézve, hiszen ekkoriban a junkereket a maradiság szimbólumának tartották.

xxvii Valójában csak elkezdődött a földosztás, mikor a Károlyi-féle népköztársaság bedőlt.

xxviii Kápolnán, a sajtó nyilvánossága és kamerák kereszttüzében Károlyi, kormánytagok jelenlétében1919. február 23-án jelképesen megkezdte a földosztást. Az esetről Krúdy (is) írt igencsak propagandisztikusan: http://mek.oszk.hu/06000/06039/html/gmkrudy0002.html

xxix Wilson amerikai elnök 1918. elején beterjesztett békejavaslatáról van szó, amely 14 pontban állapította meg az eljövendő béke alapjait. A Párizs környéki békék végül nem ez alapján íródtak, bár egyes pontjai érvényesültek. A magyar remények Wilson pontjaival kapcsolatban nem teljesültek, az amerikai elnök is csalódottan - bár nem emiatt – távozott a béketárgyalásokról.

xxx Valójában az első fegyverszüneti egyezményt még a monarchia kötötte Padovában 1918. november 3-án, ám később ezt úgy értelmezték, hogy nem vonatkozik Magyarországra. Ezt követően a Belgrádi egyezményt már Károlyi kötötte meg 1918. novemberében, amely csak Magyarország déli sávját (Pécs-Baja-Szeged-Maros vonala), és a Maros folyótól keletre lévő részeket juttatta Antant megszállás alá.

xxxi A cikkben hadnagy (Lieutenant) áll hibásan.

xxxii „Befejezett tény” (francia)

xxxiii A szöveget nem fordítom vissza, a magyar nyelvű eredetit közlöm, amelyet több napilapban is közöltek 1919. márciusában. Én Az Est 1919. március 23. száma alapján hozom le, helyesírásilag itt-ott mai nyelvre átírva.