Négy tábori levelezőlap a második világháború idejéből

 Négy tábori levelezőlap a 

második világháború idejéből

Kolléganőmtől, Erikától kaptam az alábbi második világháborús levelezőlapokat digitalizálásra és értelmezésre, de gondoltam megosztom itt is a blogomon, ha már engedélyezte számomra. A levelezőlapok szövegét helyesírásilag javítva, központozásban egyszerűsítve közlöm.

Négy tábori levelezőlapról van szó, amelyből igazán kettő mondható kifejezetten érdekesnek, egyik a rajta található nyomat, másik az anyaga miatt. A levelezőlapok feladója Sulyok Andor ménfőcsanaki lakos volt, aki békeidőben postásként dolgozott, ami akkoriban tekintélyes hivatalnak számított. Andor 1906-ban született Ménfőcsanakon, legalábbis ez áll a Honvédségi Közlönyben. Ménfőcsanak azonban csak 1934-ben egyesült így ez nem teljesen pontos. Andor csanakhegyi volt egy említés alapján. Ráadásul a Hadtörténeti Intézet és Múzeum adatbázisa szerint 1920-ban született, bár szerintem ez lehet a hibás adat. Az biztos - ebben egyetértés van -, hogy édesanyja Sulyok Rozália volt és tartalékos őrmesterként szolgált a Don-kanyarban. Édesapja nevét utolsó levelezőlapjáról is megtudhatjuk, Sulyok Péter. Andor már az orosz frontra küldése előtt is szolgált, mivel első levelezőlapja az erdélyi bevonulás idejéből maradt fenn, nyilván az akkori teljes mobilizáció jegyében besorozták. 

Ez a zöld lap Sarmaságon került elküldésre 1940. szeptember 13-án, és szöveg nem is nagyon van rajta, mivel nem is nagyon fért volna rá a Sarmaság Magyarországhoz való visszatértét ünneplő ábrázolás (nyomat?) mellett. Szövege mindössze ennyi: "Sokat gondol rád szerető bátyád: Andor". Sulyok Andor ekkor egy dandártörzsben szolgált, mint kiderül a feladó adataiból, a címzett pedig huga, Erzsébet. Szinte bizonyos korábbi előélete (postai szolgálat) és későbbi szolgálati helye (II. híradózászlóalj) alapján, hogy már ekkor is híradó csapatnál lehetett beosztva.  

Erdélyért végül nem lett háború, de mikor 1942-ben Andor Oroszországba került, már más volt a helyzet. Kevés információval bírok itteni ténykedéséről, de néhány dolog így is megállapítható. Hősünk egy későbbi adat - veszteségi jelentés - szerint a II. híradózászlóaljnál szolgált. A híradózászlóalj Török István alezredes parancsnoksága alatt a VII. hadtest alá tartozott, így Sulyok a Magyar Királyi 2. honvéd hadsereg déli szárnyán szolgálhatott a Don folyó elérését követően. A korábbi előrenyomulásban biztosan részt vett, mert levelezőlapjaiban megemlékezik a szovjet csapatok nyári üldözéséről. Sulyok Andor két fennmaradt levelezőlapja is 1942. júniusából van keltezve. Az első nyírfakéregre lett írva 1942. június 13-án, és szintén Erzsébetnek címezte:

"VI. 13-kán kis hugom itt küldök egy kis tábori lapot. Orosz nyírfából faragtam. Tedd el gyűjteményed közé! Sokszor csókol szerető bátyád: Andor"

A meglehetősen nehezen olvasható, bár jó állapotban fennmaradt nyírfakéreg levelezőlapot egy héten belül egy másik követte. Ez a "tábori zöld" lap már némileg részletesebben számolt be az író helyzetéről:

"VI. 20-án. Kedves hugom most igazán nem panaszkodhattok, elég sűrűen írok, ha nem is kapjátok meg mind, legalább némelyik eljut hozzátok. Én jól vagyok, zenehallgatásban is van bőven részünk. Ezek a muszkák nagyon vendégszerető emberek, alig látnak meg bennünket, máris üdvözölnek, igaz mi sem maradunk adósok, megfelelő fogadjistennel válaszolunk és menetelünk utánuk, hogy tovább is élvezzük vendéglátásukat. Írjatok kis hugom sűrűbben, had halljak valami híreket hazulról. Csókol szerető bátyád: Andor"

Hogy utána decemberig mi történt Sulyok Andorral, azt nem tudom. Utolsó fennmaradt lapja szerint 1942. december közepén érkezett vissza a frontvonalba. Hogy sebesülés, vagy szabadságolás miatt volt távol egy darabig, azt nem sikerült kiderítenem. Ez a lap szüleinek íródott Ménfőcsanakra 1942. december 19-én, közvetlen a csapatokhoz történő visszatérte után.

"Édes jó Szüleim! Szerencsésen megérkeztem erre a csúnya muszka földre. Most egy kicsit furcsa megszokni a hideget, sőt ma is igen havazik. Édes jó Szüleim, kívánok maguknak kellemes és örömteljes karácsonyi ünnepeket gyermeki szeretetemmel és szívem minden melegével együtt leszek [magukkal] gondolatban! Csókolja mindnyájukat szerető fiuk: Andor"

Úgy tűnik Sulyok híradó őrmesternek még kicsit több mint egy hónap volt hátra az életéből, ugyanis a januári szovjet offenzíva számára végzetesnek bizonyult. Egyelőre jobb híján ugyanis azt kell elfogadnom - a katonahőseink adatbázis alapján -, hogy Sulyok Andor tartalékos őrmester a szovjet offenzívát követő magyar  visszavonulás során, 1943. január 25-én eltűnt. A család egyelőre nem tudott ezzel kapcsolatban mit mondani, mindenesetre Sulyok Andort 1943. márciusában - ezek szerint poszthumusz - kitüntették a Magyar Bornz Érdeméremmel hadiszalagon az ellenség előtt teljesített kiváló szolgálatáért (Honvédségi Közlöny, 1943. 13. sz. 325.o.). Úgy tűnik jelen tudásom szerint, hogy Sulyok Andor utolsó fennmaradt életjele a december 19-i levelezőlapja szüleihez. 

Megjegyzés rovat: 

A második világháborús híradó alakulatok tevékenységéről és felépítéséről nemrég jelent meg egy kiváló összefoglalás: 

Ternyák-Mikita-Horváth-Solti: A magyar katonai híradás története II. Bp.: Zrínyi, 2024

Könyvajánló - Ványai Márton: A magyar 2. hadsereg doni katasztrófája

 Könyvajánló:

Ványai Márton:

A magyar 2. hadsereg doni katasztrófája

Budapest: Peko, 2023

200 oldal

Sorozat: Hadiakadémia

Nem csekély meglepetéssel - és persze örömmel - vettem tudomásul, mikor kiderült, hogy a Hadiakadémia sorozat új kötete a magyar 2. hadseregről fog szólni - már többször írtam a sorozat könyveiről, de az utóbbi időben a félszigeti hadjáratról és a znaimi csatáról szólók egészen parádésak -, ráadásul forráskiadvány lesz. A források fontosságát a történelemben nem lehet eléggé hangsúlyozni, ráadásul az szovjet adatok beépítése a magyar szakirodalomba sokáig nehézkes volt, hiszen először a titkosítások, majd a kivesző orosz nyelvismeret fektetett akadályt ez elé. Ványai Márton már többször közzétett szovjet levéltári anyagokat Budapest ostromáról a Clio Intézetnél vagy a Hadtörténelmi Közleményekben, és most a második világháború számunkra leginkább ismert katonai eseményéről adott ki szovjet levéltári anyagokat magyarul, a Don menti 1943-as januári harcokról. 

A szovjet levéltári források az utóbbi években már messze nem elérhetetlenek, sőt kifejezetten jó minőségben kutathatók az internet segítségével. A pamyat-naroda.ru oldalon óriási mennyiségben tesznek fel válogatott anyagokat bárki számára elérhetően, ami mindenképpen értékelendő. Megfelelő orosz tudás mellett igazi kincsesbánya.  Persze szovjet források esetén fokozottan érvényes, hogy kritikával kell hozzájuk nyúlni. Hogy mennyire vigyázni kell velük, arra nagyon jó példa Krausz Tamás és Varga Éva Mária 2013-as könyve, amely kapcsán személyeskedésbe is átforduló vita bontakozott ki annak idején. Krauszék kötetében a források hitelessége erősen kérdőjeles. Egészen nyilvánvaló ugyanis, hogy egy utólagosan, 3-4 évnyi rabság után a magyar hadifogolytól kikényszerített vallomás valóságtartalma meglehetősen kétséges. Jó példa van erre Számvéber Norbert e kötethez írott kritikájában. Eszerint Zachár Sándor vezérkari ezredes 1947-ben a szovjet hatóságok előtt úgy "emlékezett", miszerint:

"az utasításban például szó volt arról, hogy szükség esetén bármilyen települést fel lehet gyújtani, megfélemlítés céljából a helyszínen agyon lehet lőni nem csak a partizánokat, de azokat a személyeket is, akiket a partizánokkal való kapcsolattartással gyanúsítana..."

Holott az említett "utasítás" nem is utasítás, ráadásul ilyen mondat nincs az említett útmutatóban, ellenben leírják benne, hogy a lakosság bizalmát el lehet nyerni igazságos és emberséges bánásmóddal. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, Zachár miért emlékezett "rosszul". Minden történelmi forrás kritikát igényel, de a szovjet források esetén olyan sok a torzító tényező (háborús bűneik elkenése, az ellenség démonizálása, stb.), hogy sok esetben szinte hasznavehetetlenek a tényleges történések megállapításához. A szovjet hatóságok minden felelősséget  az atrocitásokért igyekeztek a tengelyhatalmak csapataira rátolni, miközben maguk a szovjet partizánok sem éppen földre szállt angyalok voltak, sőt... A szovjet visszaemlékezések - különösen a 80-as évek előtt kiadottak - nagyrészt eleve propagandacélokból íródtak, így nem "hangozhattak" el benne kritikus mondatok. Szinte kizárólag hithű kommunisták írták őket, akik gondosan őrizték a titkaikat, és mentegették a hibákat, amelyek százezrek életébe kerültek. Nagyon ritka az olyan memoár, mint Manszur Abduliné, aki képes volt viszonylag őszinte írást kiadni kezei közül - bár messze nem elfogulatlan persze -, és sokkal több a Ljudmilla Pavlicsenko-féle, amelyekről nehéz eldönteni, hogy mennyi benne a valóság. Talán hosszú volt ez bevezetőnek, de mindenképpen szükségét éreztem, mert kapcsolódik a könyvhöz.

Ványai Márton válogatása mintegy fél tucat primer forrásból tevődik össze, amely a magyar 2. hadsereggel szemben álló szovjet 40. hadsereg, 18. lövészhadtest és 3. harckocsihadsereg harcászati jelentéseiből áll, amihez előzményként csatlakozik a tervezési fázist bemutató dokumentum a Voronyezsi front részéről, illetve a harcokat támogató szovjet 2. légi hadsereg utólagos összefoglalója a januári tevékenységéről. A kötet voltaképpen e jelentések hiátusokkal közölt magyar fordítása, amelyeket Ványai bő kommentárja magyaráz. Némileg csalódást okozott számomra a kötet terjedelme, hiszen igencsak vékonyka a kiadvány, ráadásul maguk a források talán kétharmadát ha kiteszik a 200 oldalnak (Ványai szövege az alapszöveg, míg a forrásrészletek szürke hátteret kaptak, így élesen megkülönböztethető a kettő). A legértékesebb talán a tervezési fázist közlő első fejezet, amely bemutatja a magyar hadsereg ellen felvonultatott szovjet erőket, illetve azok felkészülését az offenzívára. Az adatok jól jelzik, hogy a szovjet fél - ahogy eddig is tudtuk - az egész frontszakaszt nézve nem volt létszámfölényben, ugyanakkor teljes páncélos- és légifölényt élvezett offenzívája során, míg az áttörési pontokon létszámfölényt is. Mivel a szerző olyan jelentéseket válogatott ki, amelyek kevéssel a támadás után készültek, még maradtak benne olyan kritikai megjegyzések, amelyek jelzik, hogy a hadművelet célja nem teljesült maradéktalanul: ebben az esetben ugyanis a magyar 2. hadsereg sokkal nagyobb részét sikerült volna bekeríteni, és ez ténylegesen nem történt meg: a honvédek több mint fele kijutott a tervezett katlanból. A szovjet jelentések - Ványai szerint - szépen egybevágnak a magyar szakirodalom megállapításával a magyar hadsereg veszteségeit tekintve, és közvetve megerősítik az eddig is feltételezett számokat (nagyjából 96 ezer főnyi veszteség január 1. és április 6. között, amiből a szovjet összesített jelentés szerint 38.650 fő esett fogságba). Ez az adat hihető, hiszen a hadifoglyok megszámolhatóak, a leadott létszámok ellenőrizhetőek voltak, és később is gondokodni kellett elszállításukról és ellátásukról (már amennyire ezt a szovjet hatóságok megtették...). Ugyanez nem mondató el minden esetben. A 18. lövészhadtest 336 zsákmányolt és 30 elpusztított harckocsiról számolt be, miközben a sávjában velük küzdő magyar és német harckocsizóknak talán ha harmadennyi silány minőségű bevethető tankjuk volt az összecsapások kezdetén! Lépten-nyomon kiütközik, hogy a szovjet forrásokat minden esetben egybe kell vetni az ellenoldal lehetőségeivel és ismert adataival, mert megbízhatóságuk rendkívül egyenetlen. A szovjet veszteségek Ványai szerint nagyjából egybeestek az előzetesen vártakkal, ami legalábbis érdekes. Ugyanakkor a szovjet adatok alátámasztják, hogy a magyar honvédek keményen védekeztek, sok esetben még reménytelen helyzetben sem adták fel a harcot, és azt is leírták előzetesen, hogy a magyaroktól keményebb ellenállás várható, mint az olaszoktól! Mi sem áll távolabb tehát azoktól a legendáktól, hogy a Don-kanyarban a magyar katonák leszerepeltek. Egyszerűen az adott körülmények között, bevethető tartalék nélkül - ezt csak a német felsőbb vezetés utasíthatta ugyanis - nem volt valós esélyük a támadás visszaverésére. A csata abban a pillanatban eldőlt, hogy a honvédek kénytelenek voltak elhagyni állásaikat és kiszorultak a nyílt hómezőkre. 

Nagyon érdekes az a fejezet is, amely azt mutatja be, hogy milyen kritikai megjegyzéseket fűzött a szovjet hadvezetés az alapvetően sikeres hadművelethez. Itt is megfigyelhető, hogy 1943-ra a szovjet tábornoki kar kezdi levetkőzni azt a sok vereséghez vezető korábbi nézőpontot, hogy jobb valami nagyot mondani a felettesek felé, mintsem igazat. Ez utóbbi nézet egyébként a történelem minden hadseregében előfordult, előfordul és elő fog fordulni a jövőben is. Persze a mértékek változatosak, és egy olyan hadseregnél, amelyet elsősorban a félelem tart össze, különösen gyakori. A szovjetek sem juttottak e téren túl magasra soha, egyszerűen nem "érte meg" az igazat jelenteni. Rendszeres volt az ellenségnek okozott veszteség felülbecslése, a saját erők adatainak meghamisítása és a hibák - félelemből - történő lepapírozása.

Ad-e hozzá valamit e forráskiadvány az eddigi tudásunkhoz? Természetesen igen, bár nem túl sokat, ahogy ezt Ványai is megemlíti. Számomra leginkább a szovjet hadműveleti tervezést bemutató rész tetszett, amely bizonyítja, hogy 1943-ra azért jelentősen előreléptek ezen a téren. A logisztikai előkészítésben és az események előrejelzésében meglehetős ügyességre tettek már szert, ugyanakkor a kivitelezés és a precíz adminisztráció továbbra sem tartozott az erősségeik közé, az őszinteségről nem is beszélve. Az viszont nagyon fontos, hogy mégiscsak kapunk számokat, megtudjuk, hogy a szovjetek mennyi harckocsit, tüzérségi löveget vetettek be, és még olyan érdekességeket is, hogy a logisztika mennyi benzint és más üzemanyagot juttatott ki a csapatokhoz az akció megkezdése előtt. A saját csapataikról írt adataikat többé-kevésbé talán elfogadhatjuk. Azt is tisztázzák ezek források, hogy a szovjetek nem tudatosan "szivatták" meg a Cramer-csoportot, hanem a német vezetés reakciója volt lassú és hibás. A kötet számos érdekessége mellett összességében kicsit mégis csalódás volt számomra, mert többet vártam. 

Ezt a csalódást másoknál is tapasztaltam ismerőseim körében. Igazat kell nekik adnom abban, hogy a szovjet katonák visszaemlékezései (7. fejezet) semmit sem adnak a kötethez. Jó, hogy le lettek fordítva, de nem igazán hasznosak, és nagyon rövidkék. Egyesek azt mondták nekem, hogy a szovjet adatok a magyar seregnek okozott veszteségekről teljesen légből kapottak. Nem tudom cáfolni. Olyan mennyiségű felszerelést fogtak el állításaik szerint a szovjet erők, amiknek a magyar hadrendben nem igazán van fedezete.... Ugyanakkor szükség van az ellenség/ellenfél álláspontjának megismerésére, akkor is, ha az éppen nem tetszik nekünk, vagy nem áll összehangban a mi megállapításainkkal (se a valósággal). Enélkül nem lehet történelmet írni, és megérteni az eseményeket. A szovjet forrásokat egyszerűen ki kell adni magyarul is, ha azok hozzáadnak a jelenlegi tudásunkhoz. Az már nem Ványai Márton hibája, hogy ezek olyanok, amilyenek. Nyilvánvalóan egy szovjet jelentés és egy német jelentés között nagy minőségbeli különbség van a háború nagy részére nézve. 

A kötetben található egy 62 térképrészletet tartalmazó melléklet fotópapíron, amelyek szintén a pamyat-narodna.ru oldalról származnak, ugyanakkor annyira szétaprózva mutatják az eseményeket, hogy a legtöbb szelvény értékelhetetlen önmagában. Kevesebb, ám nagyobb részletben jobb lett volna ezeket közölni (mint például a védőborítón történt!), és ha már a forrásokhoz kommentár is járult, talán egy-egy térképvázlat hasznos lett volna. 

A kiadvány hozza a Peko-tól megszokott magas színvonalat. Továbbra sem szeretem, hogy a védőborító alatt semmi nincs a kötéstáblán, de a kötés erős, a könyv fizikai megjelenése esztétikus és szép. A papír minősége kiváló, a fotópapír használata értékelendő, és a szöveg is gondozott. Szerkesztési, elírásbeli hibákra nem emlékszem. 

Nem ez lesz a kedvencem a Hadiakadémia sorozatban, de ennek is ott a helye minden hadtörténelem iránt érdeklődő olvasó polcán. 

Pontszám:

Hét T-34-es a tízből.

7/10 pont

Könyvajánló: Robert A. Forczyk: Páncélos-hadviselés a keleti fronton, 1943-1945 - Vörös gőzhenger

Robert A. Forczyk: 

Páncélos-hadviselés a keleti fronton, 1943-1945 - 

Vörös gőzhenger

Debrecen: Hajja Fiai, 2022

Eredeti kiadás: Tank Warfare on the Eastern Front, 1943-1945 (2017)

367 oldal

Fordította: Moczok Péter

A II. világháború iránti érdeklődés mit sem lankadt az utóbbi évtizedekben, s szerencsére magyarul is egymás után jelennek meg olyan kötetek - a sok vacak mellett -, amelyek tudományos igénnyel vannak megírva (például ez). A kifejezetten hadtörténeti témájú szakkönyveket ráadásul általában nem sújtja az a fajta elfogultság/óvatosság, amely a politikai és életrajzi témákban még mindig gyakori. Itt könnyebb nem fekete-fehér színekkel lefesteni az eseményeket, mint egy Hitler életrajz esetében. Tudásszomjunk oltásához a Hajja és Fiai Könyvkiadó most kiadta Robert A. Forczyk Páncéloshadviselés című összefoglalásának második kötetét is. A Hajja és Fiai "20. századi hadtörténet" című sorozatának kötetei sokszor egyenetlen minőségűek ugyan, de a magyar piacon hiánypótlóak. Forczyk művére előbbi egyáltalán nem, utóbbi ellenben fokozottan igaz. Az amerikai hadsereg egykori alezredesének, Robert A. Forczyknak az 1941-42-es keleti fronton zajló páncélosháborúról szóló könyve 2019-ben jelent meg magyarul , amelyet eredetileg a neves Pen and Sword kiadó adott ki öt évvel korábban. Forczyk nem pusztán kutató, hanem egykor páncélostiszt volt az Egyesült Államok hadseregében, így igazán tudja, miről ír. Idén végre megkaptuk a folytatást, amely az 1943-1945 közötti harcokat mutatja be.

Kétségtelenül a mai napig él egy jelentős német páncélos-kultusz - nálunk is -, különösen a Pantherek és Tigerek iránt, amely sok szempontból érthető. A két harckocsi a kor csúcsragadozója volt, a világ máig legsikeresebb avagy legismertebb páncélos ászai (Kurt Knispel, Martin Schroif, Otto Carius, Hans Bolter vagy Michael Wittmann) pedig Tigriseken lovagoltak. Forczyk mégsem ért egyet hasznosságukkal, megállapítása szerint sokkal okosabb lett volna, ha a Harmadik birodalom nehézpáncélosok helyett inkább a már meglevő Panzer IV-esek hosszú csövű változatait gyártja nagyobb mennyiségben. Ugyanis a IV-es Panzer az orosz utakon használhatóbb, gyorsabb volt, nagyobb összhangban állt a német páncélostaktikával és karbantartása is egyszerűbbnek bizonyult. Külön kiemeli, mennyivel jobban - de nem hibátlanul - szervezték meg a szovjetek a tankok sorozatgyártását, és a Hitler mellett működő különféle "lobbik" káros hatásait a germán haditermelésre. A kísérletezés és a megalománia párosítása káros hatással volt a termelékenységre. Forczyk kötete a német és szovjet harckocsigyártás bemutatásával indul tehát. A mennyiségre fókuszál összehasonlításában - amely kétségtelen a legfontosabbnak bizonyult -, de kitért a személyzet kiképzésére is. A harckocsik minőségét annyira nem fejtegeti (mind a rádiók, mind az optikai eszközök, mind a felhasználható lőszer esetén komoly német fölény volt), ellenben igen nagy hangsúlyt fektet az egész könyvben a bevethetőség arányára. Ez utóbbi az, ami számára a Panthert és Tigert inkább károssá, mintsem hasznossá tette. Megdöbbentő adatokat közöl időnként a Párducokról, amelyek szinte végig konstrukciós problémákkal küszködtek, s rengeteg kiesett belőlük még bevetések előtt, míg a Tigriseket az orosz sár és a hidak teherbírása tette sokszor használhatatlanná egy-egy hadművelet során.

Forczyk bemutatja a páncéloserők szervezeti felépítését, fejlődését, majd nekiesik a hadműveletek bemutatásának a Kaukázus német kiürítésével kezdve, és Manstein harkovi visszacsapásával folytatva. A szerző kiemelkedő - bár természetesen rövid - összefoglalást ad a kurszki csatáról az újabb kutatások alapján, cáfolva a régi legendákat, amely szerint a szovjetek elsöprő győzelmet arattak volna, vagy hogy Prohorovkánál lett volna a valaha volt legnagyobb páncélosütközet. Érvelése szerint a németek a nehézharckocsik megjelenésével kvázi "elfelejtették" az összefegyvernemi hadviselés fontosságát. Külön meglepő, hogy Mansteinnel szemben igencsak kritikus, a kötet alapján Forczyk Walter Modelt legalább olyan jó parancsnoknak tarthatja. Kurszkot olyan szempontból is példaként hozza, hogy itt már a németek képtelenek voltak az ellátószolgálatukat olyan magas szinten tartani, mint korábban,  márpedig a modern háború nagyrészt az utánpótlásról, járműjavításról szól. A háború igazán döntő részének az 1943 augusztusától 1944 nyaráig tartó szakaszát tartja, ekkor pusztult el a német haderő színe-virága, amely a korábbi sikerek kovácsa volt. A veszteséget létszámban még csak-csak lehetett pótolni, de minőségben nem. Külön érdekességnek tartottam a csak röviden bemutatott korszun-cserkaszi katlan felmentéséért vívott összecsapás leírását, mivel összevethettem Számvéber Norbert kötetével, aki részletesen elemezte a nehézpáncélosok itteni működését. 

Ki kell térnem egy érdekes megfigyelésre még: Ugyanúgy, mint az 1941-42-ről szóló első rész esetében, Forczyknak nincs rossz szava a magyar csapatok teljesítményére. Tény persze, hogy nem sok szó esik rólunk (nem is lehet másként, mikor a német és szovjet gigász küzdelmét kell összefoglalni pár száz oldalban). A Gyorshadtest 1941-es teljesítményéről pár mondatban szól az első kötetben, és működését lendületesnek fogalmazta meg. Az új kötetben a szerző természetesen a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája kapcsán emlékezik meg a magyar katonákról (86-93.o.). Forczyk ismeri a magyar veszteségeket - amelyet helyesen nagyjából 100 ezer főre tesz -, és egyáltalán nem értékeli tragikusnak a magyar csapatok teljesítményét. Kifejezetten pozitív szavakkal emlékezik meg például az 1. tábori páncéloshadosztály harcairól, nagyon helyesen. Örömtelinek találtam, hogy az amerikai író láthatóan képben van a magyar honvédség háborús részvételét illetően, ellentétben a magyar közvélemény egy jelentős részével, amely sokszor a mai napig Nemeskürty ideológiailag terhelt és régen elavult következtetéseit ismétli.

A kötet minden szempontból tanulságos, különösen a mai ukrajnai háború okán. A hadseregek a háborút csak háborúban tanulhatják meg, s különösen igaz ez olyan haderő esetében, mint az orosz/szovjet. Ma ugyanazon hibákat láthatjuk megismétlődni, mint 1941-43-ban szovjet részről: a felderítés hiánya, a tervezés elégtelensége, páncélosok bevetése kellő gyalogsági támogatás nélkül, a légierő és tüzérség együttműködésének tökéletlensége, és az utánpótlási vonalaktól való függés (a modern háborúban ez fokozottan inkább igaz, hiszen egyre gépesítettebb). Az orosz haderő sohasem volt „csilivili”, erejét nem a modern felszerelés, vagy a briliáns tábornoki kar adta, hanem a terep és időjárás ismerete, az orosz katonák jó értelemben vett igénytelensége, és a hatalmas ember- és felszereléstömeg, ami mögötte áll. A szovjet vezetés lassan tanulta meg 1942-1943 során, hogyan kell legyőzni a németeket, véres veszteségek és igazi katonai katasztrófák során. De megtanulta.

[Természetesen sohasem szabad elfeledkeznünk a nyugati hadianyagról sem, amit a britek és az Egyesült Államok küldött, s amely nélkül a Szovjetunió talán túl sem éli 1942-43-at.]

Nem szoktam különösebben kedvelni a nagy időszakokat átfogó összefoglaló műveket, éppen azért, mert számomra nem elég részletesek. Ebben az esetben azonban a részletesség és vázlatosság olyan arányban találkozott, ami tökéletesnek mondható. Vannak persze aránytalanságok a kötetben, noha „papíron” 1943-1945 közötti hadműveleteket taglal, valójában 1945 szinte teljesen hiányzik. A szerző úgy érezte - joggal - hogy az 1944-es Bagratyion voltaképpen kivégezte a Wehrmachtot, amely ugyan képes volt még megnehezíteni a szövetségesek dolgát itt-ott, de ez már csak a hattyúdal volt. A nagy páncélos-összecsapások kora tulajdonképpen 1944 tavaszán véget ért, onnantól kezdve igen egyoldalúan zajlott a játszma a mattig. Vannak a kötetben kétségbe vonható részek, de Forczyk duológiája kiemelkedő a magyarul megjelent II. világháborús összefoglalások közül, és a 2. rész talán még az elsőnél is jobb.

A kötet külsőre a sorozatnak megfelelő színvonalú, kötött kiadásban, levehető védőborítóval jelent meg, ami alatt sajnos csak fekete-fehér a kötéstábla. Amiben kivetnivalót találok, az egy-két helyesírási hiba, nem túl sok, de azért feltűnt néhány.

Pontszám:

Kilenc Panzer IV-es a tíz T-34-esből.

9/10 pont

goodreads.com: 4.02 pont

Könyvajánló: Prit Buttar - A Penge élén

Prit Buttar: A Penge élén

Budapest: Peko Publishing, 2020

450 oldal

Eredeti cím: On a Knife’s Edge (2018)

Fordította: Barnaky Péter

Hosszú várakozás után idén tavasszal végül megjelent az eredetileg tavaly őszre várt új kötet a Hadiakadémia sorozatban, amely felett már a Peko Publishing bábáskodik az Akadémiai Kiadó helyett. A sorozat személyes kedvencem, gyakorlatilag minden részére igényt formálok, s bár a második világháború nem a elsőszámú témaköröm -igaz, egyre jobban érdekel ez is -, azért megvettem.

Prit Buttar érdekes személyiség lehet. Egymás után jelennek meg angolul - meglehetősen jó minőségű, a tudományosság és popularitás határán ügyesen egyensúlyozó - a két világháború keleti frontjáról szóló kötetei. Mindez úgy, hogy egyébként végzettségére nézve a szerző orvos, bár kétségtelen, hogy dolgozott a brit hadseregben is szolgált sebészként és tisztként, s így van némi köze a témához. Valamikor 2010 előtt rákapott a könyvírás ízére, és azóta csak úgy potyognak ki keze alól a kötetek. A Penge élén az első könyve, ami megjelent magyraul.

A kötet a német-szovjet háború egy szeletét mutatja be, amely időben 1942. novemberétől 1943. márciusáig, térben pedig a Kaukázustól Harkovig nyújtózik. Keskeny szelet ez a tortából, de mégis kulcsfontosságú. Buttar azt a pillanatot választotta ki a tragédiából, amikor a két fél között éppen paritás áll fenn, Sztálingrádnál ugyan már megfordult a hadiszerencse, de Harkovnál a lefújás előtt éppen egyenlítenek a németek és közeleg a drámai döntés ezen a vérfagyasztó EB döntőn. A brit bíró mindkét oldalról megtekinti a helyzetet, s igyekszik valahol középen állni, több-kevesebb sikerrel, de láthatóan a VAR-technológia még nem áll rendelkezésére, és azt sem felejtette el, hogy a brit csapat a szovjet sikerrel jár jobban. Világos, hogy Buttar Erich von Manstein nagy rajongója - amit mondjuk, nem lehet csodálni -, és elismeri a német csapatok katonai teljesítményét. A balfogásokat betudja Hitlernek, meg néhány önállóságra nem képes tábornoknak. Kétségtelenül van ebben az interpretációban igazság, de az is tény, hogy a politikai és katonai vezetést sokszor egymással ellentétes érdekek mozgatták, és talán túlzás mindent egy személy nyakába tolni. A szerző hozzáállását, ha nem is minden ízében helyesnek, de viszonylag korrektnek érzem a németekkel szemben. Buttar józan visszafogottsággal mutatja be a szovjetek lehetőségeit is. Az ugyanis csak legenda, hogy Sztálin kimeríthetetlen emberanyaggal rendelkezett, de kétségtelen sokkal nagyobb veszteségeket engedhetett meg magának, mint ellenfele. A tér és idő korlátai, az időjárás viszonytagságai valamint az utánpótlás időnkénti hiánya azonban a szovjet erőket is megviselte. Az író érezhetően a szovjetek iránt azért nagyobb megértést tanúsít, mint a németek fele. Britként ez persze érthető - mégiscsak egy oldalon voltak -, de azért sokkal több szurkát enged meg a németek - és magyarok - felé, kiemelve természetesen az általuk elkövetett atrocitásokat (bár ezek nem igazán tartoznának a témába egy ennyire speciálisan hadászati kötetnél, de a vörös farok úgy látszik nem hiányozhat).

Nagyvonalú mű ez, amely időnként lemegy ugyan a részletezésig (kiemelkedő a Sztálingrád felmentéséről írt és forrásokkal gazdagon tagolt rész számomra), ám rendszerint vázlatosan dobja elénk a felek elképzeléseit és azok kivitelezését. Az események felelevenítése kissé párbajszerű, ahol Manstein és Vatutyin vív meg egymással, bemutatva a felek terveit, lehetőségeit és a harccselekményeket.

Úgy éreztem a „Téli vihar” hadművelet leírása sokkal jobban sikerült a kötet utolsó harmadánál. Színes, jó olvasmány ez összességében, pláne, ha a sorozatban megjelent meglehetősen száraz - ám kiváló - Számvéber-kötetekhez viszonyítom (ha Buttar az idei május, akkor Számvéber a Takla-Makán sivatag, utóbbi minden szépségével), ugyanakkor tudományos színvonalában és precizitásában messze lemarad attól, és új kutatási eredményekre ne számítson benne senki, mert nem is ez a feladata. Leginkább talán Robert Kershaw köteteire emlékeztet stílusában és felépítésében.

A kötet olyan szempontból mindenképpen fontos számunkra, hogy segít elhelyezni a 2. magyar hadsereget is térben és időben, hiszen az nem önmagában lógott a Don folyó partján - s ezért nonszensz feltenni a kérdést, hogy miért nem vonult vissza Jány önhatalmúlag… -, hanem oldalán szövetséges államok seregeivel vívott koalíciós háborút. Ezzel át is köthetünk a mű magyar vonatkozásaira! A magyarokkal kapcsolatban Buttar meglehetősen hideg, főleg, ha összevetjük a románokkal vagy olaszokkal kapcsolatos szimpatizáló észrevételeivel. Míg utóbbiak esetében a szenvedéseket emeli ki, addig minket inkább a németekkel kezel egy sorban. Nem mondom, hogy Buttar mélységesen elfogult, de azért messze nem pártatlan. A román és olasz katonák visszavonulását visszaemlékezőkkel teszi átélhetővé - sőt szimpatikussá -, ilyenről a magyarok esetében szó sincs, szinte csak negatív kontextusban kerülünk említésre. Buttar a modern magyar szakirodalomban láthatóan messze nincs elmélyedve. Ismeri Dálnoki Veress Lajos Magyarország honvédelme a 2. világháború előtt és alatt című 1972-ben Münchenben megjelent három kötetes összefoglalását, de ezen felül emlékeim szerint csupán Nemeskürty Istvánt citálja, ami viszont igen rossz pont nálam. A Requiem egy hadseregért is 1972-ben jelent meg, azaz mindkettő lassan 50 éves irodalom! Ráadásul Nemeskürtynél senki sem tett többet, hogy féligazságok és tendenciózus hazugságok terjedjenek el a 2. magyar hadsereggel kapcsolatban.

Az is érdekes lehet a nemzetközi szakirodalmat nem ismerő laikus magyar olvasótábornak, hogy Buttar alapján összevetheti az olasz és román vereségeket a magyarral, amiből viszont nem az fog kijönni, hogy a honvédeink szégyenteljesen szerepeltek volna, sőt! Buttar összegző véleménye teljesen akceptálható: mindegyik német szövetséges reménytelen helyzetbe került, mivel felszerelése egész egyszerűen nem volt megfelelő egy ilyen volumenű és minőségű háborúhoz.

A kötet közepén remek fotókat kapunk táblákon, amelyek bemutatják a legfontosabb szereplőket és pillanatképeket villantanak fel arról a fagyos télről. A térképekkel kevésbé vagyok kibékülve. No, nem azért, mert nincs belőle, hanem mert érdekes koncepciónak tartom ezt a vaktérképszerű megközelítést. A települések közül csak azok vannak rajt, amelyek a szövegben is szerepelnek, és az úthálózatot sem rajzolták bele, így olyan, mint egy orosz hómező, pontokkal és téglalapokkal. Nyilván az eredeti kiadásban is így van, nekem azonban fura volt.

Summázva egy igényes, jó kiadást kapunk kézhez a Hadiakadémia eme új kötetével, amely nagyban segítheti a magyar olvasókat abban, hogy átfogó képet kapjanak 1942-43 teléről a keleti front déli szakaszán. Ez kétségtelenül egy nyugati szempontból megírt történet, amely kevés megértést tanúsít a kelet-európai problémák iránt, és nem érti/érinti, hogy miért is voltak népek, amelyek Hitlert választották Sztálinnal szemben, de ilyenekre is szükségünk van. Már csak azért is, hogy a mi történészeink finomítsák majd ezt a nyugaton élő képet. A Peko ismét egy minőségi - ennek megfelelőn nem olcsó - könyvet tett elénk, köszönet érte (mármint a minőségért :P )!

Hamarosan pedig jön egy kötet Napóleonról a sorozatban, amelyet még ennél is sokkal jobban várok…

A kötet osztályzat:

Nyolc vaskereszt a tíz vörös csillagból. 

8/10 pont

moly.hu: 4.5 pont (4 csillagozás)

goodreads.com: 4.30 pont (77 értékelés)

Könyvajánló: Ljudmila Pavlicsenko - A halál asszonya

Ljudmila Pavlicsenko: 

A halál asszonya -  Sztálin mesterlövésze voltam 

Bp.: Kossuth, 2020 

Lyudmila Pavlichenko: Lady Death, 2018
Fordította: Dr. Molnár György
349 oldal

Még mindig szeretem az emlékiratokat. Jó, mondjuk aligha reális, hogy egy hónapon belül megváltozzon az ember véleménye, hiszen nemrég szintén emlékiratot veséztem ki a blog virtuális oldalain. Mondjuk mesterlövész-memoárral még nem volt dolgom. Pláne nem mesterlövésznőével. Be kell, valljam, elég sokáig húzódzkodtam Ljudmila Pavlicsenko emlékezéseitől, mivel nem igazán bízok a szovjet memoárokban, ismerve az 1945 és 1990 között megjelent szovjet emlékiratok valóság- pontosabban valótlanságtartalmát. Nincsenek egy szinten a németekével, bár lehet azért, mert utóbbiaké - mint veszteseké - kritikusabbak akkori ténykedésükkel kapcsolatban, míg a győztes gőgjét igazolja maga a győzelem ténye. 

Ljudmila Pavlicsenko (1916-1974) kétségkívül izgalmas személyiség lehetett. Művelt, ám igencsak párthű családból származott (édesapja komisszár volt a polgárháborúban a bolsevik oldalon), ami kiváló pedigrét - és egyben veszélyt - jelentett még Sztálin idején is, s apjának jó kapcsolatai voltak prominens szovjet katonai vezetőkkel. Nem lehet kétséges, hogy ez komolyan hozzájárult későbbi hírnevéhez, és ahhoz, hogy elvezényeljék a frontról az agitprop osztály számára. Elvégre mi lehetett volna jobb reklám az „irtsd a nácit” szlogennél? Hát az, ha ezt egy nővel mondatják! A sztálinizmus/kommunizmus különösen nyugaton szerette magát a nők felszabadítójaként beállítani, s a nyugati értelmiség jelentős része ezt - ismerjük el - nagyrészt kritika nélkül benyalta annak idején. Némi igazság volt is benne persze, noha személy szerint olyan nagy haladásnak nem tartom, ha egy nő háziasszony helyett mondjuk esztergályos lesz a traktorgyárban… 

Milyen az emlékirat maga? Hát olyan, amilyet egy elhivatott sztálinista csak írhatott a 60-as években. Az emlékirat elfogulatlanságára csupán egy mondatot emelnék ki Pavlicsenkotól: „Szeptember elsején a náci Németország megtámadta Lengyelországot… és Lengyelországot teljes egészében (sic!) megszállták a németek”. Mint látható, nem csak a német-szovjet megnemtámadási szerződés (aljas: Molotov-Ribbentrop-paktum) nem létezik Pavlicsenkonál, de a szovjetek ott sem voltak, nemhogy megszállták volna Lengyelország keleti felét! Azt már meg sem kellene ezek után talán említenem, hogy Pavlicsenko a Holodomort meg sem említi, holott annak idején bizonyára az utcán látta a tömegesen éhhalált haló ukránok ezreit... 

A német támadást követően, mint egy gyári lövészklub tagja azonnal jelentkezett önkéntesnek. A frontvonal déli szakaszán működött, Odessza és Szevasztopol ostroma során, s Moszin-Nagant 1891/30-asának és SZVT-40-esének a feljegyzések szerint 309 áldozata volt 1941-1942 során. Kétségtelenül legjobb részei a memoárnak az egyes mesterlövész-bevetések leírásai. Nincs belőle ténylegesen túl sok, olyan 4-5 emlékezetes eset van a kötetben, amelyekre vissza tudok emlékezni alig egy héttel a befejezés után. Ezek túlzásaikkal együtt is életszagúak. A szovjet katonák természetesen mindig hősök, a románok és németek egészen pancserek és óriási túlerőben vannak. A beszámoló másik jellegzetessége, hogy Ljudmila ellenségei szinte mindig „nácik”. Na jó, néha „fasiszták”, és csak ritkán németek vagy románok. Egyébként észrevették, hogy német memoárokban esetében még csak előfordul, hogy a szovjetek bolsevikok, de a britek sosem konzervatívok, vagy liberálisok, hanem britek és az amerikaiak sem republikánusok vagy demokraták? Természetesen ez szintén a propaganda része, hiszen egy németet, románt megölni sokkal súlyosabbnak tűnik (pláne a memoár írásakor, mikor már mindkettő szövetséges a Varsói Szerződésben), mint egy „nácit”, hiszen az utóbbiak tuti gonoszok, akiket kinyuvasztani dicsőség! 

Ha a múltkor Sommer esetében azon rágódtam, hogy vajon mennyi túlzásba esett íráskor, akkor itt ez fokozatosan megtörtént. Cáfolni nem tudom, majd a jövőben fogja valaki vagy nem, de a propaganda alighanem jócskán felnagyíthatta a valóságot Pavlicsenko esetében. A 309 igazolt kilövés egyszerűen túl soknak tűnik a fronton töltött időhöz (1941. augusztus - 1942. június) képest, legalábbis számomra. Jól tudjuk ma már, hogy a kommunisták nagyon szerették kiszínezni a sztorijaikat, gondoljunk csak a sajátjai által megölt, majd azt a németekre fogó Osztapenko esetére (melyet már régebben kibogozott Gosztonyi Péter, majd újból Unváry Krisztiánék). 

Az emlékirat utolsó harmada már nem frontharcosnői emlékekről szól. Van itt izgalmas előadás, hogy született cselekedeteiről propagandaregény (amit egy szemüveges bürokrata ültetett át realitásról bolsevikra), utazás az Egyesült Államokba (hol összebarátkozott a First Ladyvel és szópárbajokat vívott az amerikai sajtó képviselőivel), s propagandaút Nagy Britanniába. Pavlicsenko eljutott Coventryba is, ahol a brit munkások által a Szovjetuniónak röntgenkészülékekre gyűjtött pénzt vette át. Ha most gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy valószínűleg ez lett a világon leginkább tanknak kinéző röntgenkészülék… :P Az is izgalmas - ismerve, hogy fél Hollywood már akkor is kriptobolsevik volt, akiket részben magyarok szerveztek be -, mikor Ljudmila találkozott Chaplin-nel, „a Szovjetunió nagy barátjával”. Chaplin ugyan mindig tagadta, hogy kommunista lett volna, de Sztálint sosem nevezte diktátornak, sőt 30-as évekbeli tisztogatásait csodálatosnak tartotta, amely megtisztítja ezt a "Szép új világot" az ellenség ötödik hadoszlopától. Aztán persze ő is azok között volt, aki csodálkozott, mikor a McCarthy-féle kommunistavadászat (amelyet a mai napig "boszorkányvadászat"-nak mondanak, holott bizony volt valós alapja) idején megtalálták… 

Összegzés: 

Pavlicsenko memoárjának kiadása mindenképpen örvendetes, mivel triplán is hiányt pótol. Szovjet emlékirat kiadása nem volt divat az utóbbi években, mesterlövészéből mindig is hiány volt, női katonákéból meg pláne. A Kossuth kiadó kötete esztétikus a maga módján, amely ugyan csak fűzött, de elég jó minőségűnek tetszik. A vöröses borító passzol a tartalomhoz, a szöveghez táblákon fényképeket mellékeltek, s ennek szintén örültem. Maga a tartalom inkább körülményei és írója folytán különleges, mintsem kiemelkedő minőségű. A fordítás ezúttal is Dr. Molnár György munkája, melyben nem találtam kivetnivalót. 

Értékelés: 

Hét vörös október a tíz vörös novemberből. 

6/10 

www.moly.hu: 92 % 

www.goodreads.com: 4.17 pont 

(2020. július 31-én)

Magyarország Sztálin Churchillel és Roosevelttel folytatott háborús levelezésében

Magyarország Sztálin Churchillel és Roosevelttel 

folytatott háborús levelezésében 

Nemrég került kezembe David Reynolds és Vlagyimir Pecsatnov kiadásában Sztálin háborús levelezése Churchillel és Roosevelttel, s kicsemegéztem belőle a Magyarországra vonatkozó üzenetváltásokat. Nincs benne túl sok szó hazánkról, de azért vannak benne érdekességek. Két tömbbe sorolható az alább fordításban közölt kilenc levél. Első az 1941 őszi adag (1-3.), amelyben Churchill és Sztálin a Magyarországnak, Romániának és Finnországnak küldendő brit hadüzenetről folytat megbeszéléseket, mely ellen a brit miniszterelnök kikel, mivel nem tartja praktikusnak a döntést. A második – összefüggéstelen - csoport pedig a hadműveletekkel kapcsolatos levelekből áll, 1944-45-ből, amelyekben szóba kerül Budapest, vagy Magyarország.

A levelezés általam használt kiadása:

The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven and London: Yale, 2018.

A fordítás bizonyára nem tökéletes, de ennyire tellett. Jó „szórakozást” hozzá!

Churchill és Sztálin, közöttük Roosevelt (minden értelemben...)

Jalta, 1945  

1. Churchill távirata Sztálinnak, 1941. november 4. (érkezett: november 6.)[1]

Annak érdekében, hogy tisztázzuk a dolgokat és terveket a jövőre nézve, kész vagyok Wavell tábornokot,[2] az indiai, perzsiai és iraki vezérkari főnököt Önhöz küldeni Moszkvába, Kujbisevbe,[3] Tifliszbe,[4] vagy bárhova, ahova Ön óhajtja. Ezenkívül Paget tábornok,[5] a kijelölt új távol-keleti vezérkari főnök, Wavell tábornokkal fog tartani. Paget tábornok itt a dolgok középpontjában állt, s magával viszi majd a főparancsnokságunk legfrissebb és leghelyesebb véleményét. E két tiszt pontosan meg tudja mondani Önnek, miként állunk, mire vagyunk képesek, és mit gondolunk bölcsnek. Körülbelül két hét múlva érkezhetnek meg Önhöz. Szeretne találkozni velük?[6]

Ön személyesen, Sztálin miniszterelnök,[7] jó üzletnek tartja, hogy Nagy Britannia hadat üzenjen Finnországnak, Magyarországnak és Romániának? Ez pusztán formalitás lenne, hiszen legszélesebb körű blokádunk ellenük már hatályba lépett. Az én megítélésem ellene van, mivel először is Finnországnak sok barátja van az Egyesült Államokban, és ezt a tényt célszerű figyelembe venni. Másodszor Románia és Magyarország: ezek az országok barátainkkal vannak tele: Hitler leigázta őke,t és kezes bárányként[8] használja őket. De ha a szerencse ellene fordul, könnyen visszaállhatnak a mi oldalunkra. Egy brit hadüzenet csak odafagyasztaná őket, és úgy nézne ki, mintha Hitler egy hatalmas európai szövetség vezetőjeként harcolna ellenünk. Ne tegyük, kérem, feltehető, hogy a buzgóság és a bajtársiasság megkérdőjelezné számunkra e lépés előnyeit. Domíniumaink,[9] Ausztrália kivételével vonakodnak. Mindazonáltal, ha Ön úgy gondolja, hogy ez valódi segítséget jelent Önnek és megéri, újra benyújtom [a javaslatot] a Parlamentnek.[10]

Remélem, hogy az ellátmány Arhangelszkből[11] olyan gyorsan távozik, mint ahogy érkezik. Perzsián keresztül most kezd csörgedezni [a hadianyag]. Mindkettő utat a lehető legnagyobb mértékben igyekszünk telepumpálni. Kérjük, győződjön meg róla, hogy technikusaink, akik a tankokkal és repülőgépekkel mennek, mindent megtesznek azért, hogy e fegyvereket a legjobb állapotban adják át az Ön embereinek. A jelenlegi kujbisevi küldetés nem érinti ezeket az ügyeket. Ők csak segíteni akarnak. Ezeket a fegyvereket a mi veszedelmünkre küldjük, és arra törekszünk, hogy a lehető legjobb esélyekkel rendelkezzenek. Egy parancs Öntől szükségesnek tűnik.

Nem mondhatok el többet a legközelebbi terveinkről, mint amennyit Ön elmondhat a sajátjairól, de biztosíthatom, nem fogunk tétlenkedni.

A célból, hogy Japánt csendben tartsuk, legújabb csatahajónkat, a Prince of Wales-t[12] küldtük ki, amely képes elfogni és megsemmisíteni bármely Japán hajót az Indiai-óceánon, és ott egy erőteljes harccsoport alapját fogja képezi majd. Sürgettem Roosevelt elnököt, hogy növelje a japánokra nehezedő nyomást, és rémítse el őket, hogy a Vlagyivosztokba vezető útvonalat ne vonhassák blokád alá.[13]

Nem pazarlom a szavakat bókokra, mert már ismeri Lord Beaverbrooktól[14] és Harriman úrtól[15] miként érzek harcunkról.[16] Bízzon fáradhatatlan támogatásunkban!

Örülnék, ha közvetlenül Öntől hallanám, hogy megkapta ezt a táviratot.

2. Sztálin távirata Churchillhez, 1941. november 8. (érkezett: november 11.)[17]

Az Ön üzenete 7-én érkezett.

Teljes mértékben egyetértek Önnel abban, hogy világossá kell tennünk a Szovjetunió és Nagy Britannia közötti kapcsolatot. Jelenleg ez ugyanis nem egyértelmű. Az egyértelműség hiánya két körülményre vezethető vissza:

a. A két ország között nincs végső egyetértés a hadicélok és a háború utáni béke megszervezésének terveiben.    

b. Nincs megállapodás az SZSZSZK[18] és Nagy Britannia között a kölcsönös katonai segítségnyújtásról Hitler ellen Európában.

Mindaddig, míg e két kérdésben nincs egyetértés, az angol-szovjet kapcsolatokban sem lehet világosan látni. Sőt, mi több: Hogy őszinte legyek, mindaddig, míg a jelenlegi helyzet fennáll, nehéz lesz biztosítani a kölcsönös bizalmat. Természetesen a megegyezésnek a Szovjetunióba irányuló katonai eszközökről nagy pozitív értéke van, de nem oldja meg, és nem is vezeti le a két ország közötti kapcsolatok egész problematikáját.

Ha Wavell tábornok és Paget tábornok, akiket az üzenetében említett, Moszkvába jönnek azzal a céllal, hogy megegyezzünk a fent említett két alapvető kérdésben, természetesen hajlandó leszek találkozni velük, és megtárgyalni velük ezeket a kérdéseket. Ha azonban a tábornokok missziója pusztán információcserére és másodlagos ügyek megtárgyalására szorítkozna, nem gondolnám, hogy érmesen lenne a tábornokoknak idejönni. Ebben az esetben ugyanis nagyon nehéz lenne időt szakítanom a megbeszélésre.

Úgy tűnik számomra, hogy elfogadhatatlan helyzet jött létre a brit hadüzenet kérdésben Finnországra, Magyarországra és Romániára nézve. A szovjet kormány titkos diplomáciai csatornákon keresztül vetette fel ezt a kérdést a brit kormánynak. Az SZSZSZK számára teljesen váratlanul az egész probléma – kezdve a szovjet kormány kérésétől a brit kormány felé egészen az USA kormányának megfontolásaival a kérdésben – széleskörű nyilvánosságot kapott. Az egész kérdést most véletlenszerűen kezdik megvitatni a sajtóban, baráti és ellenségesben egyaránt. És végül a brit kormány tájékoztatott minket a javaslatunkkal kapcsolatos negatív hozzáállásáról. Miért történhetett ez meg? Demonstrálja a Szovjetunió és Nagy Britannia közötti egység hiányát. 

Biztos lehet benne, hogy megtesszük a szükséges intézkedéseket a Nagy Britanniából Arhangelszkbe érkező fegyverek megfelelő helyre való gyors elszállítására. Ugyanígy teszünk az Iránon átvezető út tekintetében is. Ezzel összefüggésben felhívnám a figyelmét arra a tényre (habár ez csak kisebb ügy), hogy a tankok, repülőgépek és lövegek nem megfelelően csomagolva érkeznek, időnként ugyanazon jármű egyes részeit különböző hajókra pakolják, a repülőgépek pedig a tökéletlen csomagolás miatt összetörnek.

3. Sztálin távirata Churchillhez, 1941. november 23. (érkezett: november 25.)[19]

Nagyon köszönöm az üzenetét. Őszintén üdvözlöm a kívánságát, melyet kinyilvánított üzenetében, hogy barátságon és bizalmon alapuló személyes levelezés útján együttműködjenek velem. Remélem ez nagyban hozzájárul majd közös ügyünk sikeréhez.

A Finnországgal kapcsolatos kérdésben az SZSZSZK sohasem javasol mást - legalábbis eleinte -, mindössze a katonai műveleteinek megszüntetését és Finnországnak a háborúból való de facto kilépését. Ha azonban Finnország ezt megtagadná az Ön által jelzett rövid idő alatt, úgy hiszem Nagy Britannia hadüzenete ésszerű és szükséges volna. Ellenkező esetben az a benyomás alakulna ki, hogy nincs egység közöttünk a Hitler és legbuzgóbb bűntársai ellen folyó háború kérdésében, és hogy a Hitler-féle agresszió bűntársai büntetlenül végezhetik munkájukat. Magyarországot és Romániát illetően talán várhatunk egy kicsit.   

Mindenben támogatom az Ön előterjesztését, hogy Eden külügyminiszter úr[20] mielőbb látogatást tegyen az SZSZSZK-ban. Úgy hiszem, hogy az együttes megvitatása, elfogadása egy egyezménynek a közös szovjet és brit hadműveletekről a mi frontunkon, és egy ilyen megállapodás gyors megvalósításának nagy pozitív hozadéka lenne. Helyesnek tartom, hogy a háború utánra vonatkozó terv megfontolásának és elfogadásának azon az általános elképzelésen kell alapulnia, hogy Németországot, és mindenekelőtt Poroszországot megakadályozza, hogy még egyszer erőszakot tegyen a békén és a népeket szörnyű vérontásba taszítsa. 

Abban is teljes mértékben egyetértek Önnel, hogy egyfelől a Szovjetunió, másfelől a Nagy Britannia és az Egyesült Államok között az államszervezet terén meglévő különbség nem kell hogy, és nem is fog megakadályozni minket abban, hogy sikeresen megoldjunk minden alapvető kérdést, amely kölcsönös biztonságunkat és jogos érdekeinket érinti.

Kérem, fogadja gratulációmat a Líbiában sikeresen meginduló brit támadáshoz.[21]  

A küzdelem a szovjet hadsereg és Hitler katonái között továbbra is kiélezett. Minden nehézség dacára erőink ellenállása növekszik és tovább fog növekedni. Az ellenség feletti győzni akarásunk hajlíthatatlan.

A Népszava 1941. december 6-i száma közli a brit ultimátumot
(Arcanum Digitális Tudománytár)

4. Churchill távirata Sztálinnak, 1944. június 5. (érkezett: június 6.)[22]

Örömmel tájékoztatom róla, hogy a szövetségesek bevonultak Rómába.[23] Amit mi mindig a legfontosabbnak tekintünk, hogy annyi ellenséges hadosztályt vágjunk el [vagyis visszavonulási útját - HG -], amennyit csak lehetséges. Alexander tábornok[24] most erős páncélozott erőket rendelt Ternihez, amely nagyrészt teljesen elvágott minden hadosztályt, melyet Hitler Rómától délre vetett harcba.[25] Habár a partraszállás Anzionál és Nettunonál nem hozott azonnali eredményt,[26] miként azt tervezéskor reméltem, de helyes stratégiai lépés volt, amely a végén elnyerte a jutalmát. Először is tíz hadosztály[27] vont el a következő helyekről: 1 Franciaországból, 1 Magyarországból,[28] 4 Jugoszláviából és Isztriából, 1 Dániából és 3 Észak-Olaszországból. Másodsorban pedig, védekező csatához vezetett, amelyben habár elveszítettünk 25000 embert, a németeket visszaverték, és hadosztályaik harcos részének nagyját megtörték, körülbelül 30000 fős emberveszteséggel. Végül, az anzioi partraszállás tette lehetővé a mozgásokat, amelyeket eredetileg is terveztünk, csak így sokkal nagyobb mértékben. Alexander tábornok most minden erőfeszítését arra összpontosítja, hogy bekerítse a Rómától délre lévő hadosztályokat. Sokan a hegyekbe vonultak vissza, hátrahagyva nehézfegyverzetük nagy részét, de mi azt reméljük, hogy szép számú hadifoglyot és hadianyagot hajtunk fel. Amint ez megtörténik, el fogjuk dönteni, miként lehet a legjobban felhasználni az olaszországi hadsereget, hogy támogassa a fő hadműveletet.[29] Lengyelek, britek, szabad franciák és amerikaiak összetörték vagy visszaverték a velük szembenálló német katonák minden frontális támadását, és számos fontos lehetőség van, amelyeket hamarosan figyelembe kell venni. 

Épp most tértem vissza két nap után Eisenhower[30] főhadiszállásáról, ahol megnéztem a csapatok behajózását.[31] A megfelelő időjárási körülmények kiválasztásának nehézsége nagyon nagy, mivel legteljesebben figyelembe kell venni a légi-, tengeri- és szárazföldi erők alkalmazását az árapály, hullámzás, köd és felhők viszonyában. Nagy bánatára Eisenhower tábornok kénytelen volt elhalasztani egy éjszakával, de az időjárás-előrejelzés a legkedvezőbben változik, és ma elindulunk. 5000 hajót használunk és 11000 teljesen felszerelt repülőgéppel rendelkezünk.

5. Sztálin távirata Roosevelthez, 1944. szeptember 29. (érkezett: szeptember 29.)[32]

       

Megkaptam Ön és Churchill úr üzenetét a Quebeci konferenciáról,[33] a további katonai terveit illetően. Az üzenetből világosan kiderül, milyen fontos feladatokat kell megoldaniuk az amerikai és brit fegyveres erőknek. Engedje meg, hogy Önnek és csapatainak sok sikert kívánjak! 

Jelenleg a szovjet erőket leköti a jobboldali szárnyunk fölött a német katonák balti csoportjának megsemmisítése.[34] E csoport felszámolása nélkül lehetetlen benyomulnunk Kelet-Németországba. Ezen kívül csapatainknak két közvetlen feladata van: kiütni Magyarországot a háborúból, és védekezésre kényszeríteni a németeket a keleti fronton csapataink támadásával, és kedvező körülmények esetén szétzúzni őket.

6. Churchill és Sztálin távirata Rooseveltnek, 1944. október 10. (érkezett: október 11.)[35]

Egy informális megbeszélésen előzetes képet kaptunk a helyzetről,[36] amely hatással van ránk és tervezett megbeszéléseink irányára szociálisan és egyebekben. Meghívtuk Mikołajczyk,[37] Romer[38] és Grabski[39] urakat hogy azonnal lépjenek kapcsolatba velünk és a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottsággal.[40] Egyetértettünk abban, hogy nem említjük meg a megbeszéléseinkben a Dumbarton Oaks-i ügyeket,[41] és hogy ezeket majd akkor kell felvetni, ha mi hárman együtt találkozunk. Figyelembe kell vennünk, hogy mi a legjobb módja a Balkán országokkal - beleértve Magyarországot és Törökországot - kapcsolatban elfogadott politikánk elérésének, tekintetbe véve eltérő kötelességeinket velük szemben. Elrendeztük, hogy Harriman úr megfigyelőként jelen legyen minden olyan találkozón, ahol fontos üzleti ügyeket bonyolítanak le, és Deane tábornok[42] ott legyen minden katonai tárgyaláson. Technikai kapcsolatot építettünk ki magas rangú tisztjeink és Deane tábornok között katonai célból, és minden megbeszélésre, amely jelenlétünkben később szükségessé válhat, továbbá a két külügyi államtitkár valamint Harriman között. Teljeskörűen tájékoztatni fogjuk Önt arról, hogy milyen előrehaladást érünk el.

Egyben megragadjuk az alkalmat, hogy elküldjük szívből jövő jókívánságainkat, és gratuláljuk az Egyesül Államok erőinek Eisenhower alatt a háborúban nyugaton nyújtott bátorságához és magatartásához. 

Szovjet felderítők az Alföldön 

(Kiadva: Számvéber: Páncélosok a Tiszántúlon. HMF 22.875)

7. Churchill távirata Sztálinnak, 1944. november 5. (érkezett: november 6.)[43]

Nagyon gratulálok az előretöréséhez Budapest irányába.[44]

Az Antwerpenbe vezető útvonalakat most már ténylegesen is ellenőrzés alá vontuk, és remélem, hogy a part menti hajók körülbelül tíz nap múlva, az óceánjáró hajók három-négy hét múlva eljuthatnak oda. Ez megoldja északi szárnyunk előretörésének problémáját Németországba. Nagyon keményen harcolnak [a németek] Belgiumban és Hollandiában, a brit 21. hadseregcsoport 40000 brit és brit vezetés alatt álló embert veszített Brüsszel elfoglalása óta.[45] Amikor a különféle zsákokat és kikötőket, amelyeket még tartanak, felszámoljuk, sokkal nagyobb számú hadifoglyot fogunk ejteni. 

Az angol-amerikai fronton a csönd káprázata alatt minden előkészület megtörtént egy nagy támadásra.

A borzasztó esőzések nagyszámú hidat rombolt le az olasz fronton, és ezért jelenleg minden mozgás szünetel.

Jugoszláviával kapcsolatban várom Dr. Šubašić[46] visszaérkezését és jelentését Péter királyhoz.[47] Nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy Péter királyra kedvező benyomást tettek a jelentések, amelyeket eddig kapott. Maclean dandártábornok[48] most nálam van, és elmondta, hogy mennyire javult a légkör a partizánok központjában, amikor megtudták, hogy Oroszország és Britannia együtt munkálkodik.

Habár nem mondtam semmit Önnek a lengyelek felől, biztos lehet benne, hogy nem tétlenkedtem. Jelenleg még az Egyesült Államok kormányával tárgyalnak, és én nem tudom, hogy milyen válaszról számolhatok majd be. Azonban megragadom ezt a lehetőséget, hogy biztosítsam, hogy pontosan ott állok, ahol akkor álltam, mikor elváltunk egymástól, és hogy Őfelsége kormánya támogatni fog a fegyverszüneti- és békekonferencián minden szovjet követelést a vonalra[49] nézve, amelyben megállapodtunk.

Minden jót kívánok!

8. Roosevelt távirata Sztálinnak, 1945. február 7. (érkezett: február 8.)[50]

A Délkelet-Olaszországban állomásozó Egyesült Államok légierejének teljes erejét nem lehet kiaknázni az ellenséges területen lévő célpontok rendelkezésre álló bázisoktól való túl nagy távolsága, és az Alpokban, valamint az Észak-Adrián gyakran tapasztalt rossz időjárás miatt. Vadászok felvonultatásához vagy állomásoztatásához Budapest térségében különösen fontos lenne nehéz vadászgép-kíséret biztosítása, amelyekre most a mély behatolásokhoz van szükség, és amelyekre egyre nagyobb mértékben szükség lehet a német vadászerők sugárhajtóműves gépekkel történő közelmúltbeli újjáéledése miatt. Továbbá nehézbombázók alkalmazása Budapest térségében jelentősen növelné az Egyesült Államok légierejének akciórádiuszát és szállítható bombamennyiségét az Alpoktól északra fekvő célpontok ellen.

Ezért az Önök belegyezését kérjük két légibázis biztosítására Budapest térségében az Egyesült Államok légi egységei számára. Amennyiben egyetért, katonai vezetésünk azonnal megkezdi a munkát ezen a projekten.

9. Sztálin távirata Roosevelthez, 1945. április 7. (érkezett: április 9.)[51]

       

Megkaptam április 5-i üzenetét.

Április 3-i üzenetemben nem őszinteségről és megbízhatóságról beszéltem.[52] Én sohasem kételkedtem az Ön becsületességében és megbízhatóságában, mint ahogy Churchill úr őszinteségében és megbízhatóságában sem. Én arról a tényről beszélek - amely kiderül levelezésünkből -, hogy véleménykülönbség van közöttünk, hogy mit tehet meg egy szövetséges önmaga, tiszteletben tartva szövetségesét, és mit nem engedhet meg magának. Mi, oroszok hisszük, hogy a frontok jelen helyzetében, mikor az ellenség szembesül a kapituláció elkerülhetetlenségével, minden németekkel való megbeszélésen a kapituláció kérdésében meg kell határozni a többi szövetséges képviselőjének jelenlétét. Mindenesetre feltétlenül szükséges, hogy a szövetséges részt vegyen egy ilyen találkozón. Az amerikaiak és az angolok az orosz nézőponttól eltérően gondolkodnak. Ebből a tényből kiindulva elutasították az oroszok részvételének helyességét a németekkel való találkozónk Svájcban.  Már írtam Önöknek, és aligha szükséges megismételni, hogy hasonló helyzetben az oroszok semmilyen körülmények között sem utasították volna el az amerikaiak és angolok részvételi jogát egy ilyen találkozón. Továbbra is az orosz nézetet tartom egyedül helyesnek, mivel kizárja a kölcsönös bizalmatlanság lehetőségét, és nem engedi meg, hogy az ellenség a viszály magvait hintse el közöttünk.

Nehéz elfogadni, hogy a nyugati fronton levő a német erők ellenállásának hiánya egyedül azzal magyarázható, hogy legyőzték őket. A németeknek a keleti fronton 147 hadosztályuk van. Veszély nélkül kivonhatnának 15-20 hadosztályt, hogy a nyugati front támogatására fordítsák azokat. Ám a németek nem tették meg, és nem teszik meg ezt. Ők továbbra is kegyetlen harcokat folytatnak az oroszokkal néhány ismeretlen csomópontért Zemlianitsánál[53] Csehszlovákiában, amire annyira van szükségük, mint egy halott embernek borogatásra, de ellenállás nélkül adnak át olyan fontos városokat Közép-Németországban, mint Osnabrück,[54] Mannheim és Kassel.[55] Nem ért egyet azzal, hogy a németek ilyesfajta viselkedése több mint furcsa, és érthetetlen?[56]  

Ami az informátoraimat illeti, biztosíthatom róla, hogy nagyon becsületes és szerény emberek, akik akkurátusan végzik feladataikat, és senkit sem akarnak megsérteni. Ezek az emberek már sokszor bizonyítottak nekünk tetteikkel. Ítélje meg Ön. 1945 februárjában Marshall tábornok[57] számos fontos információt adott át a szovjet csapatok vezérkarának, amelyben az általa kapott adatok alapján figyelmeztette az oroszokat, hogy márciusban két komoly ellentámadást indítanak a keleti fronton, amelyből az egyik Pomerániából Toruń felé irányul, a másik Moravská Ostrava felől Lodž irányába. A valóságban, mint bebizonyosodott, a németek fő csapásának előkészületei nem a fent említett térségekben történtek meg, hanem egy egészen más régióban, név szerint a Balatonnál, délnyugatra Budapesttől.[58] Mint ismeretes, a németek ebben a térségben 35 hadosztályt, benne 11 páncéloshadosztályt koncentráltak. Ez volt a legsúlyosabb csapás, amelyet a háború során tankcsapatok ilyen koncentrációjával járt. Tolbuhin marsallnak[59] sikerült elkerülnie a katasztrófát, és később teljes vereséget mért a németekre, miután az én hírszerzőim kiderítették - igaz, kicsit később -, a németek fő csapásának tervét, és azonnal tájékoztatták arról Tolbuhin marsallt. Így volt még egy alkalmam arra, hogy meggyőződhessem a szovjet informátorok pontosságáról is tudásáról.

Az Ön tájékoztatására ebben az ügyben, csatoltam a Vörös hadsereg vezérkari főnökének, Antonov hadseregtábornoknak[60] Deane[61] dandártábornokhoz írt levelét.

Jegyzetek:

---

[1] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven and London: Yale, 2018. p. 65-66 

[2] Sir Archibald Percival Wavell (1883-1950), brit tábornok, 1940-41-ben Észak-Afrikában harcolt az olaszok és németek ellen, majd 1941 nyarától az indiai erők főparancsnoka. 1943 és 1947 között India alkirálya.

[3] Kujbisev, az oroszországi Szamara neve 1935 és 1991 között Valerian Vlagyimirovics Kujbisev (1888-1935) bolsevik politikus és katona után.

[4] Grúzia/Georgia fővárosának Tbiliszinek a régies neve.

[5] Sir Bernard Charles Tolver Paget (1887-1961), brit tábornok.

[6] 1941. augusztus-szeptemberében a brit és szovjet erők megszállták a Németországgal szimpatizáló, de egyébként a háborúban semleges Iránt, közvetlen összeköttetést építve ki egymással a Kaukázuson keresztül.

[7] Sztálin 1941-től mint a minisztertanács elnöke, kvázi a Szovjetunió miniszterelnöke lett.

[8] Az eredeti angol kiadásban: cat’s paw, vagyis macskamancs. A magyarban kezes bárányként fordítottam.

[9] A Brit birodalom domíniumai: Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és a Dél-Afrikai unió. 

[10] Nagy Britannia 1941. november 29-én ultimátumot adott a magyar kormánynak Sztálin sürgetésére, hogy amennyiben a magyar csapatok nem hagyják el a Szovjetunió területét december 5-ig, akkor hadat üzen. A határidő napján az USA budapesti nagykövete átadta Nagy Britannia hadüzenetét, amely 6-án éjfél után 1 perccel állt be. Két napon belül a Brit birodalom domíniumai is hadat üzentek Magyarországnak. Ugyanezt az ultimátumot kapta meg Románia és Finnország is. 

[11] Arhangelszk, fontos orosz kikötőváros a Fehér-tengeren. Brit konvojok hadianyagot szállítottak ide a Szovjetunió támogatására.

[12] Az SMS Prince of Wales-t 1941. elején állították hadrendbe, majd október végén indult a Távol-keletre. 1941. december 10-én kísérőhajójával együtt a Japán haditengerésze repülőgépei elsüllyesztették.

[13] A levél ezen része szép bizonyíték az USA „semlegességére”, és arra, hogy Japánból mi váltotta ki – egyebek mellett - a Pearl Harbur elleni támadást.

[14] William Maxwell Aitken, Beaverbrook lordja (1879-1964), brit politikus, 1941-42-ben hadianyag-ellátási miniszter. 

[15] William Averell Harriman (1891-1986), amerikai diplomata, később 1942-től az USA moszkvai nagykövete, később élesen kommunistaellenes politikus, Truman elnök tanácsadója.

[16] Beaverbrook és Harriman az 1941. szeptember 29-én kezdődő moszkvai konferencián voltak jelen, amelyen megbeszélték Molotovval, miként történjen a Szovjetunió bevonása a Lend-Lease programba, s miként lássák el ellátmánnyal Nagy Britanniából és az Egyesült Államokból.

[17] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven and London: Yale, 2018. p. 67-68

[18] A Szovjetunió rövidítése (CCCP), azaz Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság.

[19] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven and London: Yale, 2018. p. 72-73

[20] Robert Anthony Eden (1897-1977), brit konzervatív politikus. Churchill külügyminisztere 1940 és 1945 között, később brit miniszterelnök (1955-1957). A szuezi válság idején ő viszi hadba Nagy Britanniát.  

[21] 1941. november 18-án indult meg a brit erők támadása (Operation Crusader) Egyiptomban, amely a német-olasz erőket Líbiai közepéig szorította vissza 1941 végére.

[22] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven and London: Yale, 2018. p. 420-421

[23] Az angolszász erők 1944. június 4-én vonultak be a németek által kiürített Rómába. Hitler műemlékvédelmi okokból igyekezett kímélni az örök várost, így az attól délre való védelem megroppanása után elrendelte a visszavonulást egy Rómától északra lévő vonalba.

[24] Harold Alexander(1891-1969), brit tábornok.

[25] Valójában ez nem sikerült, a német erők nagyrészt épségben tudtak visszavonulni.

[26] Nem csak, hogy nem hozott azonnali eredményt az anzioi művelet, hanem kifejezetten csalódást keltő volt. A partraszálló csapatokat gyakorlatilag 5 hónapig odaszögezte a német ellentámadás, és végül a délről előretörő csapatok mentették fel a hídfőállást. 

[27] Természetesen német hadosztályt.

[28] Valószínűleg a 16. „Reichsführer-SS” SS-páncélgránátos-hadosztályról van szó, amelyet május közepén szállítottak el Debrecen környékéről Olaszországba.

[29] Az üzenet másnapján kezdődött a normandiai partraszállás.

[30] Dwight David Eisenhower (1890-1969), az expedíciós erők főparancsnoka Normandiánál. 1953 és 1961 között az Amerikai Egyesült Államok elnöke. 

[31] Mármint a normandiai partraszálláshoz készülődő katonák behajózását.

[32] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven and London: Yale, 2018. p. 474

[33] A második Quebecben tartott konferencia 1944. szeptember 12. és 16. között zajlott le a britek és az amerikaiak között, Churchill és Roosevelt jelenlétével, kódneve „OCTAGON” volt.

[34] 1944. szeptember-október heves harcok folytak a német Északi Hadseregcsoport és a szovjet 1. és 2. Balti Front erői között, mely során a szovjetek két német hadsereget elvágtak a többitől, és Kurföldre (Kurland, ma Kurzeme, Lettországban) szorítottak vissza. Ez a német erő egészen a háború végéig kitartott Lettországban.

[35] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven and London: Yale, 2018. p. 484

[36] Az üzenet Kelet-Európa és a Balkán-félsziget jövőjével kapcsolatos tervekről szól.

[37] Stanisław Mikołajczyk (1901-1966), lengyel politikus, a londoni emigráns lengyel kormány miniszterelnöke.

[38] Tadeusz Ludwik Romer (1894-1978), lengyel politikus, az emigráns kormány külügyminisztere.

[39] Stanisław Grabski (1871-1949), lengyel politikus.

[40] A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság a szovjetek által létrehozott kommunista vezetésű ideiglenes lengyel kormány volt, amely 1944. július 21-én alakult meg Chełmben.

[41] Az ENSZ megalakulását jelentő nemzetközi konferenciáról van szó, melyet 1944. augusztus 21 és október 7 között tartottak a Washington melletti Dumbarton Oaks villában. A megbeszéléseknél Lengyelország mint különösen kényes téma jött elő, hiszen a Szovjetunió a saját maga által elismert lengyel kormányt tekintette a lengyel állam képviselőjének, míg a britek a háború eleje óta Londonban lévőt (nekik volt igazuk).

[42] John Russell Deane (1896-1982), amerikai tábornok, a Moszkvába küldött amerikai katonai misszió feje.

[43] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven and London: Yale, 2018. p. 494-495

[44] Bár az Alföldi avagy Debreceni páncéloscsatában a német és magyar csapatok sikeresen harcoltak, a szovjet csapatok 1944. október végén már Budapest menetből való elfoglalását remélték elérni. Sztálin maga politikai okokból már november elejére kitűzte Budapest elfoglalását. Lásd: Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Bp.: Corvina, 2005. p.12-16

[45] Brüsszelt 1944. szeptember 4-én szabadították fel a szövetségesek.

[46] Ivan Šubašić (1892-1955), horvát-jugoszláv politikus, horvát bán 1939 és 1943 között. A csetnik mozgalom támogatója, éles kommunistaellenessége dacár megegyezik 1944 nyarán Titoval az együttműködésben, ám a kommunisták 1945-ben felrúgják azt.

[47] II. Péter (1923-1970), 1934 és 1945 között Jugoszlávia királya.

[48] Sir Fitzroy Maclean (1911-1996), brit tábornok. Maclean volt a jugoszlávokat támogató brit különítmények főnöke, kommandós-specialista. Ian Fleming részben róla mintázta James Bond figuráját, egyes kutatások szerint.  

[49] 1943-ban Teheránban Roosevelt és Churchill gyakorlatilag elfogadta, hogy Lengyelországot a háború után „el kell tolni” nyugat felé, és a Szovjetunió megkapja az 1939-ben elfoglalt lengyel részek zömét, amely az úgynevezett Curzon-vonaltól keletre feküdt.

[50] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven and London: Yale, 2018. p. 543

[51] Kiadva: The Kremlin Letters: Stalin’s Wartime Correspondence with Churchill and Roosevelt. Ed.: Reynolds-Pechatnov. New Haven and London: Yale, 2018. p. 578-579

[52] Sztálin április 3-i üzenetében arról panaszkodott Rooseveltnek, hogy a szovjeteket kihagyják a német hadsereg nyugati fronton lévő erőivel folytatott tárgyalásokról Bernben. Különösen Churchill bízott abban, hogy a németek utat nyitnak az angolszászoknak Németország szívébe, hogy az ne szovjet megszállás alá kerüljön. Churchill még olyan tervet is dédelgetett (1945. júniusában kezdik kidolgozni), hogy a németekkel együtt Hitler bukása után Sztálin ellen fordulhat (Operation Unthinkable), hogy a kommunizmust felszámolják, vagy visszaszorítsák Európából. Roosevelttel ellentétben Churchill - bölcsen - nem bízott Sztálinban, ahogy a szovjet diktátor sem bízott a brit miniszterelnökben - szintén bölcsen -, mint az ebből is látható.

[53] Azonosításába egyelőre beletörött a bicskám, a szövegben: Zemlianitsa.

[54] A szövegben hibásan Osnabrük áll.

[55] Ez sem volt véletlen, tekintettel arra, hogy senki sem akart Szibériába kerülni, s tekintettel arra, hogy mennyivel vadabb háború folyt a keleti fronton.

[56] A mondat végén pont van, de világos, hogy kérdő mondat.

[57] George Catlett Marshall (1880-1959), az amerikai hadsereg vezérkari főnöke a világháború alatt. A szövegben hibásan Marshal áll.

[58] A német hadsereg utolsó nagy ellentámadásáról van szó, a „Tavaszi ébredésről”, amellyel a Dél-Dunántúlt próbálták visszaszerezni március 6. és15. között.

[59] Fjodor Ivanovics Tolbuhin (1894-1949), szovjet tábornok, marsall, a 3. ukrán front parancsnoka.

[60] Alekszej Innokentyjevics Antonov (1896-1962), szovjet-orosz tábornok, aki 1945 februárjában lett a szovjet vezérkari főnök.

[61] Sztálin táviratában hibásan Dean áll.