2021. november 27., szombat

Fucsida Micuo kihallgatása világháborús szerepéről

Fucsida Micuo kihallgatása világháborús szerepéről


A USS West Virginia csatahajó lángol a Pearl Harbor elleni japán támadást követően
(forrás: innen)

Már sokszor volt szó az utóbbi időszakban a II. világháború csendes-óceáni hadszínteréről - legutóbb a japán háborús tervezésről -, és többször szóba került Fucsida Micuo (1902-1976) neve is. Mivel szerencsésen túlélte a világháborút, az amerikai hadsereg kihallgatta 1945. október 10-én Tokióban háborús szerepéről. Fucsida ennek során beszámolt a háború eleji japán offenzíva során vitt feladatairól, majd a vezérkarba kerülése utáni japán hadműveleti tervezésről nyújt képet. Szóba került Pearl Harbor, a Mariana-szigeteknél vívott összecsapás, és a Leyte-öbölben vívott tengeri csata is. A kihallgatás során itt-ott érződik, hogy a fordító nem mindig állt a helyzet magaslatán, egy esetben kifejezetten megjegyezték az átírás során, hogy ott valami félreértés történhetett, mert utóbb ellentmondásba kerül az itteni állításával szemben Fucsida.  

Kiadva:
Interrogations of Japanese Officials I. OPNAV-P-03-100 p. 122-131.

A fordítás nagyrészt szó szerinti, itt-ott a szóismétléseken finomítottam és értelmezési problémák miatt magyarosítottam. 

Fucsida Micuo
(forrás: innen)

Pearl Harbor - Csata a Filipínó-tengeren - Csata a Leyte-öbölért

Kihallagtás Nav. No. 29.
USSSB No. 113.

Tokió, 1945. október 10.

Kihallgatás: Fucsida Micuo kapitány, J[apán] B[irodalmi H[aditengerészet], az Akagi légicsoportjának parancsnoka, a Pearl Harbor, Darwin és Ceylon elleni légitámadás vezetője, később az Első légi flotta vezérkarának első tisztje a Mariana-szigeteknél, 1944 áprilisától pedig a Egyesített flotta vezérkari főnökének légügyi vezérkari tisztje.

Kihallgató: James A. Field Jr. őrnagy, U. S. Navy Reserve
Jelenlévő szövetséges tiszt: T. H. Moorer alezredes, U. S. Navy

Összefoglaló

Fucsida kapitány elbeszéli a Pearl Harbor elleni támadást, a Mariana-szigetek 1944 tavaszi védelmi tervét, a Fülöp-szigetek védelmének tervezését ugyanezen év nyarán, valamint a japán kudarc okait ezen hadműveletek során.

Átirat

K[érdés]: Fucsida kapitány, mióta foglalkozik a repüléssel?
V[álasz]: Első szolgálati [helyem] repülőgép pilótaként Kaszumigauránál(1) volt 1928-ban, ahol pilóta oktatásban részesítettek. 1931-ben a Kagán(2) voltam támadó bombázó pilótája, és 1941 augusztusától [pedig] repülőcsoport parancsnok az Akagin.(3)

K: Részt vett a Pearl Harbor elleni támadásban?
V: Igen, ott voltam a támadásnál. Egy 97-es típusú(4) horizontális(5) bombázóban voltam, mint megfigyelő. Én voltam a támadó csoport vezető tisztje.

K: Azokkal a horizontális bombázókkal tartott, amelyek megtámadták az Arizonát(6)?
V: Az utolsó hajót a sorban? Igen, én vezettem azt a repülést.

K: Írja le Pearl Harbor megközelítését!
V: A hordozók két hármas oszlopban voltak, 10 kilométer volt a hajók között. Volt ott körülbelül négy cirkáló, két csatahajó, és nagyjából 17 romboló fedezve kívülről az egész formációt.

K: Milyen útvonalat választottak a gépek, amelyek megtámadták Pearl Harbort? Mind átvágtak a szigeten, vagy néhányan megkerülték azt?
V: (Lásd az A. mellékletet!)

A. mellélet - Fucsida vázlata a Pearl Harbor elleni támadásról 

K: Ugyanannyi gép volt a két hullámban?
V: Az elsőben körülbelül 220, a második hullámban olyan 180.

K: Hogyan oszlott meg a 400 gép a típusok között?
V: Az első támadásban 40 torpedóvető, 60 horizontális bombázó és 80 vadászgép; a második hullámban 40 horizontális bombázó, 60 zuhanóbombázó és 80 vadászgép [volt].

K: A célpontokat helyszín vagy típus szerint jelölték ki?
V: Nem tudtuk pontosan, hogy az egyes hajók hol vannak, mikor megérkeztünk. Fontosság szerint az elsők a repülőgép-hordozók voltak, másodikak a csatahajók, de nem tudtuk a pontos helyüket. Azt tudtuk, hogy a Ford-szigeti átjáróban vannak, de nem tudtuk, hogy hol. Ezek voltak a kiemelt célpontok. Tudtam, hogy lesznek repülőgépek is, de nem tudtam, hogy olyan szorosan lesznek tömörítve, mint a Wheelernél(7).

K: Volt valami speciális torpedójuk ehhez a hadművelethez?
V: Semmi különös, csupán lapátok voltak a torpedókon, hogy csökkentsék az eredeti merülési mélységet.

K: Mennyi repülőgépet veszítettek összesen?
V: 30-at.

K: Mekkora veszteségre számítottak?
V: Körülbelül a [gépek] felére, és úgy véltük, hogy elveszítjük a hajóink felét. E veszteségek alacsonyan tartása érdekében a fő cél az volt, hogy megsemmisítsük a repülőgépeiket.

K: Miért nem ismételték meg a támadást, ha ilyen sikeres volt?
V: Nem ismertük, hogy milyen mértékben sikerült elpusztítani a repülőgépeket. Tudtuk, hogy végeztünk négy csatahajóval, de nem tudtuk mekkora károk érték az amerikai gépeket, és természetesen a hordozók sem voltak ott. Úgy találtuk, hogy ha elsüllyesztettünk négy csatahajót, akkor az siker. Körülbelül három napba telt, mikorra a hírszerzés összegyűjtötte [az információkat], s kiderült, hogy mit vittünk véghez, de úgy gondoltuk, hogy [az amerikaiak] már újra feltöltötték gépekkel a hawaii-i csoportot más szigetekről, így nem éri meg visszatérni.

K: Volt önöknek speciálisan fényképezésre épített repülőgépük?
V: Erre a célra egy kiképzőgépet alkalmaztunk.

K: Mit csinált Pearl Harbort követően?
V: Februárban vagy márciusban Rabaulra mentem az Akagin, és részt vettem a Port Darwin elleni támadásban [erről csaknem egy éve írtam - HG], azután Ceylon és Trincomalee [jött], majd Midway.

K: Mekkora volt a Port Darwint támadó erő?
V: Ugyanaz az erő és formáció volt, mint Midway-nél, leszámítva, hogy csak négy hordozó volt jelen.

K: Hányszor ütöttek rajta Port Darwinon?
V: Egyszer. A bevetett gépek száma összesen körülbelül 290 volt.

K: Mikor mondták meg önnek, hogy meg fogják támadni Pearl Harbort?
V: November 26-án indultunk el Csisimáról(8). Én arra számítottam, hogy Szingapúrba megyünk, mások azt hitték, hogy először hazamegyünk. [December] 3-án közölték velünk, hogy biztosan Pearl Harbor bombázására hajózunk, de nem tudtuk a dátumot. A terv az volt, hogy Pearl-ből Midway-től délnek megyünk visszafele, de a terv megváltozott. Két hordozó lement Wake-hez, és négy visszatért a birodalomba. Ha az időjárás jó lett volna, mi megtámadjuk Midway-t. Egy terv szerint a Marshall-szigetekre tértünk volna vissza.

K: Miért nem mentek a Marshall-szigetekhez?
V: Ez volt az eredeti terv, de megváltoztatták. Három alternatív terv is volt. Az első terv, hogy lecsapunk Midway-re, a második, hogy rajtaütünk Wake-en, a harmadik, hogy a Marshall-szigetekre vonulunk vissza. (Lásd: B. melléklet.)

B. melléklet - Vázlat a Pearl Harborból hazafele vezető útvonal terveiről

K: A törpe tengeralattjárók nyújtottak bármi támogatást hírszerzésben a haderőnek?
V: Francot sem értek.

K: Ön ott volt a Midway-i csatában. Még repült Midway-nél?
V: A Midway felé vezető út során vakbélgyulladást kaptam, és ez megakadályozott a repülésben. A hajó [=az Akagi] fedélzetének betegszobájában voltam Midway-nél. Az Akagi sérülést szenvedett el, és elsüllyedt. Azután visszatértem Jokoszukába, és bekerültem az ottani kórházba. Négy hónapon keresztül voltam a jokoszukai kórházban, szeptemberig.

K: Mi volt a következő aktív szolgálata?
V: Az Első légi flotta vezérkaránál (1943. május) [voltam], azután 1943. szeptemberében átkerültem Tinianba és Saipanba(9). A vezérkar repülőtisztje voltam.

K: Mennyi ideig volt a Mariana-szigeteken?
V: Április végéig. Abban az időben a Palaunál lévő Egyesített flotta(10) vezérkari főnöke(11) meghalt, valójában ebben az időben az Egyesített flotta teljes vezérkara elpusztult. Ezért légi vezérkari tisztként mentem az Egyesített flotta vezérkarába.

K: Mikor állították össze az Egyesített flotta vezérkarát?
V: Miután a vezérkart meggyilkolták március 31-én, az új vezérkart körülbelül április 20-án szervezték meg.

K: Tojoda admirális(12) volt az Egyesített flotta új vezérkari főnöke?
V: Igen.

K: Hol volt a főhadiszállása?
V: A Tokiói-öbölben, Jokoszukánál. Az Ójodo cirkáló volt a zászlóshajója, de tavaly szeptemberben (1944) a Hijosiban lévő vezérkari főiskolába kötözött, és azután a parton is maradt.

K: Azt szeretnénk, ha az 1944. tavaszi és nyári tervekről beszélnénk! Arra számítottak április vagy május során – mikor Ön először csatlakozott az Egyesített flotta vezérkarához -, hogy a következő amerikai lépés a Mariana-szigeteknél lesz?
V: Mi azt hittük, hogy önök a Mariana-szigetekhez jönnek.

K: Azt tervezték, hogy a Mariana-szigetek védelmét a flottára bízzák?
V: Igen. Ha az önök harci köteléke (Task Force) megközelíti Palaut, akkor a mi Szingapúrnál lévő flottánk a Fülöp-szigeteken keresztül akart lecsapni, hogy találkozzon azzal. Szárazföldről induló légierőnk volt a Mariana-szigeteken és azt terveztük, hogy a Mariana-szigetekre telepített szárazföldi légierőnk szintén támadhatja a maguk harci kötelékét, amint az nyugat felé halad. Amint megközelítették volna a Mariana-szigeteket, első tervünk az volt, hogy az Egyesített flotta Okinaváról a Mariana-szigetekre megy, megelőzve az önök hadműveletét a Marianáknál és egy időben alkalmazzuk a mi szárazföldre telepített légierőnket az Egyesített flottával Okinaváról, hogy megelőzzük a partraszállást a Mariana-szigeteken. Ennek a tervnek két akadálya volt. Az első, a kínai bázisokról támadó gépek fenyegetése, a másik az Okinaván lévő üzemanyagellátás elégtelensége a Mariana-szigeteki hadművelethez.

K: Ön a hajóflottáról beszél, nem a légiflottáról?
V: Ez az Egyesített flotta.

K: A Mariana-szigetek elleni támadásunk idején az Egyesített flotta bázisa Lingaa-nál(13) volt?
V: Eredetileg Lingaa-nál volt, habár mi nem rendelkeztünk elegendő információval az önök hadműveletéről. Mivel nem rendelkeztünk elegendő információval az önök hadműveletéről, [a flotta] Lingaa-ról Tawitawihoz(14) hajózott, hogy elég közel legyen az önök hadműveletinek színhelyéhez ahhoz, hogy beavatkozhasson.

K: Számítottak támadásra a Csendes-óceán déli részén, Új-Guinea környékén ebben az időben?
V: Volt egy olyan ötletünk, hogy Wewakot(15) fogják megtámadni. Rabaulról ezzel kapcsolatban kaptunk hírszerzési információkat, és e hírek miatt hajóztunk Tawitawihoz.

K: Emlékszik arra, hogy ez a hírszerzési információ [vajon] rádiólehallgatáson, hajóészleléseken, vagy micsodán alapult?
V: Rádióhírszerzésen és az amerikai gépek megfigyelésén alapult, ezért, amikor önök nem szálltak partra Wewaknál, azt feltételeztük, hogy közvetlen összecsapás lesz Palau déli részén vagy északnyugat Palaunál.

K: Amikor megtudták, hogy a Mariana-szigetek mellett döntöttünk, mit gondoltak, milyen erővel rendelkezünk?(16)
V: Úgy véltük négy csoportosításuk van. Nem tudtunk a neveket vagy a hajóosztályokat, de úgy véltük, hogy négy csoportban, mindösszesen körülbelül 15 hordozó van.

K: Mennyi hordozójuk volt maguknak e hadművelet során?
V: Körülbelül nyolc.

K: Amikor partra szálltunk a Mariana-szigeteken, az önök hordozói mind a déli régióban voltak, Szingapúrnál vagy Tawitawin?
V: Abban az időben Tawitawin voltak.

K: Előzetesen elkészítették a flotta cselekvési tervét arra az esetre, ha a Mariana-szigeteknél partra szállunk, hogy megakadályozzák a hadműveletünket?
V: Volt egy speciális terv a támadásra.

K: Tojoda admirális készítette?
V: Ez Tojoda admirális kötelessége volt. Voltak ott különböző parancsnokok. Hogy megértse: Ózava admirális(17) irányította a repülőgép-hordozó erőket, Kakuta(18) altengernagy irányította a szárazföldi bázisú gépeket Tinianon. A hadsereg gépei nem voltak érintettek.

K: Tojoda admirális terve magában foglalta a szárazföldről és hordozókról induló repülőgépek együttműködését is, igaz ez?
V: Igen, a koordináció Tojoda feladata volt.

K: Volt megbeszélés Ozava admirálissal e hadműveleti tervvel kapcsolatban?
V: Igen, a vezérkarok megbeszélést tartottak Tinianon május 8-tól 11-ig, mindhárman jelen voltak.

K: Számolt a terv a két flotta repülőgép-hordozói közötti akcióval, más szóval felkészültek arra, hogy a mi flottánk összecsap az önök flottájával?
V: Igen, a második terv, amelyet végre kellett volna hajtani, az volt, hogy meg kell semmisíteni a önök harci kötelékét. Nem kellett volna törődni a Mariana-szigetekkel, csak elpusztítani a flottát.

K: Milyen állapotban volt a hordozók légicsoportjainak kiképzettsége abban az időben?
V: Az én feladatom volt a szárazföldi bázisú csoport kiképzése áprilisig, mielőtt visszatértem Tokió térségbe. Körülbelül 800 repülőgép volt. Nagyjából tíz hónapot gyakoroltak a birodalomban és kettőt a Mariana-szigetek térségében. A hordozóról induló gépek megfelelő kiképzésére nem volt elegendő idő, nekik mindössze nagyjából egy hónapjuk volt, miután megkaptuk a Rabaulról érkező hírszerzési információkat.

K: Képesek voltak a hordozók pilótái leszállni a fedélzeten?
V: Éjszaka nem voltak képesek. Napközben képesek voltak landolni és felszállni, de ezen túlmenően nem nevezném kielégítő kiképzésnek.

K: Része volt a második hadműveleti tervnek, hogy a repülőgép-hordozók pilótáit a támadást követően a Marina-szigetek repülőtereire repüljenek?
V: Az eredeti terv az volt, hogy a gépek 300 mérföldes sugáron belül visszatérnek a hajókra, de ha a távolság 400 mérföldre nő, akkor a repülőgépek Mariana-szigetek bázisain landolnak.

K: Miért nem közelítették meg [a hordozók] legalább 400 mérföldre a mi flottánkat?
V: Időt veszítettek, mivel tengeralattjárók támadása alá kerültek. Ez egy improvizáció volt, amit a tengeralattjáró támadás okozott.

K: Ez Ozava admirális döntése volt?
V: Az volt, és Ozava admirális hibája volt, amiért megengedte, hogy a tengeralattjárók késleltethessék a hadműveletet.

K: Volt elegendő rombolójuk a nehéz hajóik megfelelő fedezéséhez?
V: Körülbelül harminc volt.

K: Úgy gondolja, hogy ez elegendő volt?
V: Három csoportban. Azt hiszem egy kissé kevesebb volt, mint amennyi kellett volna, hogy legyen.

K: Ön szerint milyen károkat voltak képesek okozni a flottánkban?
V: Úgy gondoltuk, hogy két hordozó kapott kisebb sérüléseket.

K: Mennyi hordozóról felszálló gépük veszett oda?
V: 280.

K: Számításaik szerint mennyi időbe tellett pótolni 280 gépet?
V: Nagyjából öt hónapba.

K: Hova vonult vissza a flottájuk a Mariana-szigetek után?
V: Minden hordozó és a hajók, amelyek megsérültek visszatértek a birodalomba, a maradék mind Lingaa-hoz ment, és e két visszavonulást követően, minden bevethető hajó, és a kijavított hajók is, amelyek a a birodalomba hajóztak, kénytelenek voltak Lingaa-hoz folyamodni üzemanyagot vételezni. Mind, kivéve a repülőgép-hordozókat, amelyek maradtak, mert a pilótáknak a birodalomban szükségük volt a kiképzésre.

K: Ennyire komoly hiány volt üzemanyagból a birodalomban?
V: Igen.

K: Miért nem vették fel a harcot, amikor lerohantuk Palaut? A repülőgép-hordozó légi csoportok veszteségei miatt?
V: Elhagytuk Palaut, mivel nem volt hordozókról bevethető légierőnk, és azt terveztük, hogy a Fülöp-szigeteket tesszük meg következő védelmi ponttá. A helyzet kényszerített arra minket, hogy elhagyjuk mind Palaut, mind Halmaherát és a legutóbbi hadműveleti térséget, a Fülöp-szigetek védelméért.

K: Ha Palaut a Mariana-szigetek előtt támadtuk volna meg, akkor harcoltak volna érte?
V: Igen, megtettük volna.

K: Most térjünk vissza a Fülöp-szigetek védelmi tervéhez! Készen álltak arra is, hogy harcoljanak Formoszáért(19), Okinaváért és Ivo Dzsimáért?
V: Az elsődleges terv a Fülöp-szigetek védelméről szólt. Ebbe a védelembe nem vettük bele Okinavát és Ivo Dzsimát.

K: Azonban ha előbb támadtuk volna meg Ivo Dzsimát, mint a Fülöp-szigeteket, akkor megvédték volna Ivo Dzsimát?
V: Négy haditerv készült a védekezésre: Az első a Fülöp-szigetekre, a második Formoszára és Nanszei Sotóra(20), a harmadik Honsúra-Kjúsúra és a Bonin-szigetekre, és a negyedik Hokkaidóra. Na, mármost e tervek számozása nem szükségszerűen az események várható sorrendjében történt - ezek variálható, vagy egymást követő hadműveletek is lehettek -, de leginkább úgy gondoltuk, hogy az események menete követi majd a tervek számozását.

K: Akkor tehát arra számítottak, hogy a következő lépésünk a Fülöp-szigetek ellen történik?
V: At hittük, hogy a Fülöp-szigeteken fognak partra szállni. Ha az önök harccsoportja megtámadja az anyaországot, vagy Formoszát, kivonultunk volna hogy csatát vívjunk, de azt feltételeztük, hogy a Fülöp-szigeteken fognak partra szállni, ezért erőfeszítéseinket erre összpontosítottuk. A feladatot, hogy megtámadják a birodalomból és Formoszáról egyaránt az önök harci kötelékét kiadták mind a szárazföldről induló, mind a haditengerészet repülőgépei számára. A Egyesített flottát jelölték ki, hogy megelőzze a partraszállást a Fülöp-szigeteken.

K: Ezt a tervet Tojoda admirális dolgozta ki?
V: Igen.

K: Ozava admirálissal konzultáltak ebben az időben?
V: A tervet az egyesített vezérkar készítette el, Ozava admirális nem vett részt a megbeszéléseken. Ez úgy ismert, mint a Só-hadművelet.(21)

K: Szeretnék képet kapni a parancsnoki láncról e hadművelet során.
V: (Lásd: C. melléklet)

C. melléklet a japán flotta parancsnoki láncáról 1944 nyarán

K: Mi volt az Első és Második légi flotta egyesítésének dátuma a Fülöp-szigeteken?
V: Október elején. (Megjegyzés: valójában ez az egyesítés csak október 20-a után történt.)

K: Az egyesített légi flotta közvetlenül Tojoda admirális alá tartozott?
V: Így igaz.

K: Ozava nem rendelkezett felette?
V: Nem. Ozava admirális a Harmadik flottát irányította, amely a támadó csoport volt, alatta Kurita admirális(22) vezette a Második flottát, amely a támogató ereje volt a csatahajóknak és a cirkálóknak.

K: Kurita admirális irányította mind a San Bernardino-szoroson, mind a Surigao-szoroson áthaladó erőket?
V: Mindkettő Kurita admirális alá tartozott. A déli erők taktikai parancsnoka Nisimura ellentengernagy(23) volt.

K: Hogyan működött a hadsereg földi bázisú légi irányítása?
V: A Fülöp-szigetek védelmének ezen része a birodalomban lévő általános főparancsnokságtól a Saigonban lévő Teraucsi tábornokon és Jamasita tábornokon, a Fülöp-szigetek általános parancsnokán keresztül a hadsereg fülöp-szigeteki légierejének főnökéig nyúlt.

K: Ha Kurita admirális légi fedezetet akart, azt hogyan kérte?
V: Ha Kurita admirálisnak légi fedezetre volt szüksége, azt az Első és Második légi flottához rendelt haditengerészeti légi parancsnoktól kérte.

K: Másként mondva, közvetlenül kérhette, anélkül, hogy [a parancs] le és fel végigment volna a parancsnoki láncon?
V: Parancs volt Tojodától a hadsereg földi bázisú légierejének főnökéhez, hogy adjon fedezetet Kuritának, de szükség esetén Kurita összeköttetésbe tudott lépni vele, és közvetlenül kérhette erre a földi bázisú haditengerészeti légierőt. Tojoda admirális és Teraucsi tábornok gondoskodott a hadsereg légierejének fedezetéről ahol szükség volt rá, de Kurita szintén képes volt közvetlenül erre kérni a hadsereg légierejének főnökét, ha erre volt szüksége.

K: Befolyásolták a Fülöp-szigetek védelmével kapcsolatos terveiket hordozóink [légierejének] rajtaütései a Rjúkjú-szigeteken, Formoszán és Luzonon október elején?
V: Nem.

K: Az általunk okozott károk nem voltak súlyosak?
V: Nem. Képesek voltunk annyi utánpótlást szerezni, hogy tartsuk magunkat az eredeti tervhez. (Megjegyzés: Ennek a véleménynek alább ellentmond. Hihető, hogy itt némi félreértés lehet a fordításban.)

K: Tudja hogy nagyjából mennyi repülőgépet pusztítottunk el Luzonon és Formoszán?(24)
V: Haditengerészet 300, hadsereg 200, összesen 500.

K: Mekkorára becsülték önök a flottánknak okozott veszteséget október 12-14-én?
V: Azt hittük, hogy elsüllyesztettünk egy repülőgép-hordozót és kisebb károkat okoztunk kettőben.

K: De az 500 gép elvesztését sikerült különösebb gond nélkül leküzdeni?
V: Igen, fokozatosan képesek voltunk pótolni azokat.

K: És valóban 500 volt az elpusztítottak teljes száma?
V: Igen, nagyon közel volt ehhez a számhoz.

K: Mikor riadóztatták vagy rendelték a flottát a bázisairól a Fülöp-szigetek védelmére?
V: Nem emlékszem sem a riadóztatás, sem a parancs időpontjára.

K: Tudja, hogy milyen információ alapján cselekedtek? Milyen hírszerzés[i információ alapján]?
V: A partraszállás Leyténél elegendő okot szolgáltatott az akció elindításához. Volt egy kis sziget a Leyte-öböl felé vezető úton, ahol voltak őrszemeink, és azoktól jött a hír a partraszállásról.

K: Nem volt repülőgéptől jelentés a közelítő erőinkről?
V: Két nappal korábbról volt repülőgépes hírszerzési jelentés davaoi géptől.

K: Arra számítottak, hogy Leytén, Mindanaon lesz partraszállásunk, vagy hol?
V: Eredetileg azt gondoltuk, hogy Mindanaon lesz, aztán, amikor megkaptuk az információt Leytéről, akkor tudtuk meg először, hogy hol lesz.

K: Tudták, hogy ki az inváziós flottánk parancsnoka?
V: Nem tudtuk, ki a parancsnok. Úgy véltük, hogy Halsey admirális fogja irányítani a flottát. Nem tudtuk, ki fogja irányítani az inváziót.

K: Úgy hitték, hogy Halsey admirális MacArthur tábornok parancsnoksága alatt áll?
V: Nem gondoltuk. Úgy tudtuk, hogy Nimitz és MacArthur között mellérendelő kapcsolat van. Úgy tudtuk, hogy Halsey nem a támadóerőt irányítja, hanem a haditengerészeti harci kötelékét, de nem gondoltuk úgy, hogy a partraszállást Halsey irányítaná.

K: Kinek az irányítása alatt volt a partraszállás?
V: Tudtuk, de nem emlékszem [a nevére].

K: Önök szerint Nimitz vagy MacArthur részlege alá tartozott?
V: Úgy tudtuk, a partraszállás művelete Nimitz alá tartozik.

K: Mi volt a repülőgép-hordozó erők küldetése, amit kiküldtek a birodalomból?
V: Megtámadni a Halsey alatt álló harci köteléket.

K: A hordozókon lévő pilóták megfelelően képzettek voltak erre az időre?
V: Nem, nem voltak. A pilóták nagyjából 80 órányi repülési tapasztalattal rendelkeztek.

K: Tervben volt, hogy a pilóták a támadás után a parton landoljanak?
V: Luzon partmenti mezőin kellett leszállniuk.

K: És később visszatérni a hordozókra, talán másnap?
V: Nem, soha nem szándékoztak visszatérni a hordozókra.

K: Miután egyszer a repülőgép-hordozók elindították a gépeiket, mit kellett volna tenniük, visszavonulni?
V: Nem. Ha a gépek támadása kudarcba fullad, akkor azok a parton landolnak és csatlakoznak a szárazföldről támadó gépek öngyilkos támadásaihoz. Nem térhettek volna vissza a hordozók fedélzetére. A repülőgép-hordozóknak maradniuk kellett, és közvetlenül segíteni a földi bázisú gépek támadását a Task Force ellen. Tudva, hogy védtelenek, maradniuk kellett és segíteniük a szárazföldről felszálló repülőgépek támadását a harci kötelék ellen.

K: Konkrétan hogyan tudtak segíteni?
V: Ott kellett maradniuk csaliként. El kellett vonniuk Halsey harci kötelékét eléggé északra ahhoz, hogy kellően védtelenek legyenek és a mi földi bázisú gépeink megtámadhassák Halsey-t, valamint a Formoszán lévő szárazföldről induló gépek hatósugarába is behúzzák azt.

K: Mi volt a küldetése Kurita admirális erőinek?
V: A szállítóhajóik megtámadása.

K: Ugyanez volt Nisimura admirálisé is?
V: Igen. Azt is fontolgattuk, hogy támadást tervezünk vele a Task Force ellen, de ez nem volt a kötelessége. A küldetése csak a szállítóhajók megtámadása volt. A [repülőgép-hordozó] harci köteléket Ozava admirális szárazföldi bázisú gépeinek támadása alá kellett behúzni.

K: Ozava admirális repülőgépei hajtották végre a támadást 24-én?
V: Igen, ők hajtottak végre egyet a Task Force ellen 24-én.

K: Ismeri ön a csata részleteit?
V: Nem tudok túl sokat a középső és a déli erőkkel kapcsolatban. Ozava admirális erői kifutottak a [Szeto-]beltengerről, áthaladtak a Bungo-csatornán, úgy gondolom 21-én, és [a flotta] szépen lehajózott közvetlenül Luzontól keletre, végrehajtotta a támadást, majd következő éjszaka vagy másnap elsüllyesztették.

K: Az ön meglátása szerint, hol romlott el az egész hadművelet? Meddig ment kielégítően?
V: Amikor elveszítettük a szárazföldi repülőgépeinket Formoszán a Task Force támadása során. Valahol 13-a környékén, mikor olyan sok szárazföldről induló gépünk veszett oda a Formosza körüli harcokban. Most úgy gondolom, hogy [onnantól] az egész terv kudarcra volt ítélve.

K: Nem ezt mondta korábban. Azt mondta, hogy nem volt súlyos a veszteség.
V: Ez az akció tíz nappal korábban Formoszánál, a fő hadműveletbe került. Akkor veszítettük el, amikor olyan sok gép veszett oda a Formoszánál zajló akcióban korábban. Az eredeti tervben az volt az elképzelés, hogy Ozava és Kurita gondoskodik a Task Force-ról és legyőzi azt, de megváltozott a terv mivel olyan sok gépet veszítettünk tíz nappal korábban.

K: Mennyi gépet veszítettek?
V: 500-at.

K: Akkor úgy érzi, hogy a 24-én és 25-én vívott csata kezdettől fogva hiábavaló erőfeszítés volt?
V: Ez így igaz. Azt gondolom, hogy a Fülöp-szigeteknél vívott fő küzdelem sorsát az 500 gép elvesztése tíz nappal korábban megpecsételte. Az Ozava-Kurita bevetés oka az volt, hogy ha a Fülöp-szigetek elvesznek, akkor Szingapúr térsége nem tartható és nem hasznosítható a továbbiakban, így annak tudatában [is], hogy az akció ésszerűtlen, fel kellett vállalni.

K: A Leyte-öbölben vívott csata után milyen védelmi terveik voltak a Fülöp-szigetekre nézve, különösen Luzonra nézve?
V: Feladtuk a Só-tervet, ami után a Ten-terv(25) következett, és Okinava, Ivo Dzsima és Formosza volt a védelem alapja. Úgy gondoltuk, hogy először Okinava, majd Dél-Kína felé vonulnak [az amerikaiak].

K: Akkor Luzon védelme novemberben és decemberben nem volt túlságosan komoly dolog?
V: Luzon védelme 1944 novemberében és decemberében többé már nem volt jelentős momentum. Nem volt rá erőnk.

K: Próbálták megerősíteni Luzon szárazföldi bázisról induló repülőgépeit, vagy nem érdekelte önöket?
V: Alig. Várakoztunk Okinaván és a birodalomban, alig küldtünk erősítést Luzon repülőgépeinek. Időközben az Ivo Dzsimánál lévő akció felkeltette az érdeklődésünket. Egy csoport ment csak Ivo Dzsimára.

K: Akkor az ön véleménye az, hogy a Fülöp-szigetek elvesztése a Formoszán lévő repülőgépek elpusztításának volt köszönhető?
V: Nagyjából ez a véleményem.

K: Hogy érzi, légierejük hanyatlása a mi repülőgépeink támadásának, vagy az üzemanyaghiánynak volt a következménye?
V: Főként a Task Force támadásainak, az üzemanyaghiány elsősorban a kiképzést érintette, de a légierőt leginkább a harci kötelék támadásai csökkentették.

K: A repülőgép-hordozó csoport gyorsabban pusztította el a gépeket, mint ahogy önök építeni tudták őket?
V: Nagyjából egyforma volt, gépre gép, termelés és pusztulás; de nem tudtunk előbbre jutni, csak nagyjából egy repülőt repülőért.

K: Úgy érezték, hogy a repülőgép-hordozó csoport inkább jelenti a fő ütőerőt, mint a szárazföldről működő légierő?
V: A termelés később leginkább a szárazföldről induló gépeket érintette, de a harci repülőgépek tényleges megsemmisítését a hordozóról induló gépek érték el [korábban?].

K: A kritikus probléma a repülőkben mutatkozó hiány volt, vagy a pilótáké?
V: Az üzemanyag[hiány] volt a legrosszabb. Rengeteg pilótánk volt, de nem tudtuk kiképezni őket az üzemanyag hiánya miatt.

K: Hosszú háborúra számítottak?
V: Úgy hittem, hosszú háború lesz, körülbelül három év. Én nem hittem, hogy két évnél tovább lesz haditengerészeti erőnk egyáltalán.

K: A háború menete során mikor jött rá, hogy nem nyerhetnek?
V: A marshall-szigeteki hadjárat után jöttem rá, és mások is akkor ébredtek rá ugyanerre, amikor feladtuk Rabaul védelmét.

K: Volt különbség aközött, amikor úgy gondolta, hogy nem nyerhetik meg a háborút, és aközött, amikor már tudta, hogy teljes vereséget fognak szenvedni?
V: Úgy gondolom, hogy a Fülöp-szigetek elvesztése volt az az idő, amikor már tudtuk, hogy veszítettünk.

A japán Zuikaku repülőgép-hordozó a Filipínó-tengeren vívott csata során
(forrás: innen)


Jegyzetek:

1. Tó Tokiótól északra.
2. Japán repülőgép-hordozó, amely a Midway-szigeteknél vívott csatában süllyedt el.
3. Az Akagi volt a japán repülőgép-hordozó erők zászlóshajója a II. világháború kezdetén. Szintén Midway-nél süllyesztették el az amerikai repülőgépek.
4. A Nakadzsima B5N „Kate” bombázóról van szó, amelynek hivatalos japán neve 97-es típusú bombázó volt.
5. Vagyis hagyományos bombázó, a megkülönböztetés a zuhanóbombázóktól indokolta a jelzőt.
6. A USS Arizona csatahajóról van szó, amely elsüllyedt a Pearl Harbor elleni támadásban. A legénység jelentős része, 1177 tengerész életét vesztette. A Pearl elleni támadás áldozatainak csaknem a felét ez adta.
7. A Wheeler repülőtérről van szó, Pearl Harbortól pár kilométerre északnyugatra, ahol éppen egymás hegyén-hátán álltak az amerikai repülőgépek a támadáskor, könnyű célpontot jelentve a japánoknak.
8. A Kuril-szigetek.
9. A Mariana-szigetek legnagyobb szigetei.
10. A Kombinált avagy Egyesített flotta volt a japán haditengerészet főereje..
11. Koga Mineicsi (1885-1944) admirális. Gépét 1944. március 31-én lőtték le.
12. Tojoda Szoemu (1885-1957) admirális, aki 1945. május 29-ig volt a flotta vezérkari főnöke.
13. Sziget Szingapúrtól délre, Szumátrától északkeletre.
14. A Fülöp-szigetekhez tartozó sziget, Borneótól keletre.
15. Település Pápua Új-Guinea északi tengerpartján.
16.  Az itt következő téma a Filipínó-tengeri csata 1944. június 19-20-án.
17.  Ózava Jiszaburó (1886-1966) admirális.
18. Kakuta Kakudzsi (1890-1944) altengernagy. Eltűnt a Tinian szigetéért vívott augusztus eleji csata során, nagy valószínűséggel a vereséget követően öngyilkos lett.
19. Tajvan japán neve.
20. A Rjúkjú-szigetek hivatalos japán neve.
21. Só, vagy Só-gó hadművelet, amely a Leyte-öbölben vívott tengeri csatához vezetett 1944. október 23-26. között.
22. Kurita Takeo (1889-1977) japán admirális.
23. Nisimura Sódzsi (1889-1944) ellentengernagy, aki hajójával a Jamasiro csatahajóval együtt süllyedt el a surigao-szorosban vívott csata során.
24. Ez volt az úgynevezett Formoszai légi csata 1944. október 12-16 között. Nem süllyedt el benne amerikai hordozó, csak egy nehézcirkáló szenvedett el komoly sérülést, egy másik cirkáló pedig könnyebbet.
25. Ten, vagy Ten-gó hadművelet, amely már Japán védelmi terve volt 1945 tavaszán.

2021. november 20., szombat

Neil Armstrong Korea felett

Neil Armstrong Korea felett
 
Neil Armstrong zászlós 1952-ben
(forrás: innen)

Némiképpen talán meglepő, hogy bár Neil Armstrong többször került igen komoly életveszélybe repülés közben, de egyik sem a híres Apollo-11-hez kapcsolódik, amely küldetés meglepően simán lezajlott. Az első halálközeli esetre mindjárt visszatérünk, de előbb nézzünk meg két későbbit életéből! Az "első ember" a Gemini-8 repülésekor került igen komoly életveszélybe, 1966. március 16-án, mikor egy dokkolási műveletet követően - mellesleg ez volt a történelem első űrbeli dokkolása - űrhajója forogni kezdett a tengelye körül. Armstrong és Dave Scott csaknem eszméletét veszítette - ugyanis olyan sebesen pörgött már az űrjármű! -, mire rájöttek a probléma megoldására, de a küldetést be kellett fejezniük és azonnal visszatértek a földre. Egy másik esetről felvétel is van, ez már a holdraszállásra történő felkészülés során következett be. Az LLRV-nek (illetve LLTV-nek) nevezett holdkomp szimulátorok rendkívül nehezen vezethető, helyből fel- és leszállásra képes (VTOL) alkotmányok voltak. Sebtében készültek, veszélyesek is voltak, de az egyetlen lehetőséget biztosították, hogy többé-kevésbé reprodukálják a holdi landolás körülményeit a földi gravitációban.



Armstrong 1968. május 6-án az LLRV-1-el gyakorolt (22. alkalommal már), mikor nagyjából 60 méter magasságban elvesztette az uralmat a gúnyosan csak "repülő ágykeret"-nek nevezett szimulátor felett - a szárnyak nélküli gép ilyen esetben gyakorlatilag reménytelen helyzetbe került - és Armstrong kénytelen volt katapultálni. Szerencsére minden probléma nélkül megúszta az esetet, de az LLRV-1 összetört.
Ám az első katapultására nem ekkor került sor, hanem Korea felett 1951-ben, és ezzel át is térünk a mai témánkhoz!

Neil Armstrong 20 évesen, 1949. február 24-én esküdött fel tengerészkadétként, és azonnal beosztották a potenciális pilóták közé, a US Navy úgynevezett repülési előkészítési csoportjainak egyikébe. Az 5-49-es osztályhoz 40 kadét tartozott, akik először 4 hónapos elméleti kiképzést kaptak. Az "első ember" itt sem volt utolsó, 3.27-es átlagával (4-es volt a maximum) a legjobb 10%-ba tartozott, mikor június 18-án végzett. Következett a tényleges repülés a Pensacola Légibázis Whiting nevű repterén kiképzőgépen. Itt ismét kiválóan megfelelt, jött a fekészülés a repülőgép-hordozókról történő repülésre, amelyet először földön gyakoroltak be, majd 1950. márciusában a USS Cabot könnyű hordozón. Az alapképzés végeztével vadászgépre kérte magát, ami meg is kapott, s légcsavaros Bearcat vadászgépen teljesítette a repülőgép-hordozós minősítéshez szükséges repüléseket. 1950. augusztus 16-án hivatalosan is a Haditengerészet pilótájává nevezték ki. Armstrong rövid eltávozás után a ComAirPac-nál (Commander Air Force Pacific Fleet), a csendes-óceáni flottánál jelentkezett szolgálatra. Tíz hét taktikai gyakorlatokkal teli szolgálat következett a flotta San Diego-i támaszpontján, majd 1950. november 27-én parancsot kapott, hogy jelentkezzen az 51. vadászrepülő század (VF-51) parancsnokánál. 
Az 51. vadászrepülő század volt az első repülőgép-hordozóról működő alakulat, amelyet sugárhajtású repülőkkel szereltek fel 1947-ben. Armstrong átvezénylése idején éppen feltöltés alatt állt pilótákkal és repülőgépekkel egyaránt. A "Sikoltó sasok" becenévre hallgató század parancsnoka Ernest "Ernie" Beauchamp őrnagy volt. Az alakulat F9F-2B Panther típusú  vadászgépeket kapott - ekkor még messze nem kellő mennyiségben -, ami kihívást jelentett, hiszen Armstrong még sosem repült sugárhajtású géppel. 1951. január 5-én ez is megtörtént, ami nagy élmény volt számára, hiszen végre csúcskategóriás repülő pilótája lehetett. 1951. márciusára a századot feltöltötték vadászgépekkel, és így már több időt tölthettek a levegőben gyakorlatozással a pilóták. Hamarosan elvégezték az első fel- és leszállásokat repülőgép-hordozó fedélzetéről is, amit a nagyobb telejsítményű és gyorsabb gépek miatt még a veterán pilótáknak sem volt egyszerű megszokni. A repülőgép-hordozó a USS Essex lett, ide osztották be a VF-51-et. Armstrong teljesítménye meggyőző volt, beválogatták a Koreába indulók közé. Mire az 51-esek 1951. június 25-én megkapták a parancsot az indulásra, Armstrong 155 órát repült F9F-esen. 


A USS Essex szárazdokkban az 1949-es felújítás során
(Forrás: innen)

A USS Essexet még a Pearl Harbor elleni japán támadás előtt kezdték építeni, mint 24 hajóból álló osztályának első, névadója hajóját. A hordozó 1943-tól végigharcolta a világháborút, majd tartalékba helyezték, ám a hidegháború kiélesedésésekor újból elővették és 1949-ben modernizálták, mely művelet során új repülőfedélzetet kapott. A 27500 tonnás és közel 250 méter hosszú hajó maximum 90 repülőgépet vihetett magával. Az Essex 1951.  június 28-án 14:30-kor indult el Hawaii felé. Megérkezését követően az 51-es század július 3-án áttelepült Oahu szigetére, hogy bombatartókkal szereljék fel a Panthereket, mivel - többek között - vadászbombázó feladatokra szemelték ki őket, amelyre nagy szükség volt a koreai harctéren. Koreában éppen döntetlenközeli helyzet alakult ki ugyanis a háború folyamán, nagyjából a régi határ jelentő 38. szélességi fok mentén, és kulcsfontosságú volt a kommunista csapatok utánpótlási vonalának nyomás alá helyezése.
Armstrong még Japánban, augusztus 15-én írógépen megírta a végrendeletét, melyet alá is iratott három bajtársával, mint tanúkkal. A USS Essex repülőgép-hordozó három nappal később, 1951. augusztus 18-án 6 órakor futott ki Jokoszukából Korea felé véve útját, s közben átvészelt egy komoly tájfunt. Itt csatlakozott a Wonsan-öböltől nem messze hajózó Task Force 77-hez (a csoport másik hordozója a USS Bon Homme Richard volt), amelynek vezetését is átvette. 

Bombák bepakolása a USS Essex hordozóra San Diegoban, 1951
(forrás: innen)

A USS Essex repülőgép-hordozó repülőállományát a Carrier Air Group 5 (röviden: CVG-5, parancsnok: M. U. Beebe alezredes) fogta össze, amely csoport a következő erőkből állt 1951. augusztus 18-án:

- 51. vadászrepülő század (VF-51) pk.: E. M. Beauchamp őrnagy 16 db F9F-2 repülőgéppel és 24 pilótával
- 172. vadászrepülő század (VF-172) pk.: M. E. Barnett alezredes 19 db F2H-2 repülőgéppel és 27 pilótával
- 53. vadászrepülő század (VF-53) pk.: H. J. Trum alezredes 16 db F4U-4B  repülőgéppel és 24 pilótával
- 54. vadászrepülő század (VF-54) pk.: P. N. Gray alezredes 18 db AD-4-es repülőgéppel és 30 pilótával
- a 3. vegyes repülő század (VC-3) egy különítménye, pk.: J. S. Lake hadnagy 3 db F4U-NL repülőgéppel és 6 pilótával
- a 11. vegyes repülő század (VC-11) egy különítménye, pk.: M. R. Miller hadnagy 3 AD-4W repülőgéppel és 5 pilótável
- a 35. vegyes repülő század (VC-35) egy különítménye, pk.: F. F. Bertagna őrnagy 1 db AD-3N és 2 db AD-4Q repülőgéppel és 6 pilótával
- a 61. vegyes repülő század (VC-61) egy különítménye, pk.: S. L. Jaynes hadnagy 3 db F9F-2P repülőgéppel és 4 pilótával

A repülőcsoportnak így mindösszesen 81 repülőgépe és 127 pilótája volt a parancsnokot is beszámítva, s Beebe alezredes - világháborús repülő ász, 14 légi győzelemmel - többnyire a VF-51-el vagy a VF-54-gyel repült. A csoport feladata 1951. augusztusa és szeptembere során az ENSZ erők szárazföldi csapatainak támogatása volt, az ellenség kommunikációs útvonalainak támadásával. Az akciók zömét az F4U Corsair és az AD-4 Skyraider csatarepülők hajtották végre, míg az F9F Pantherek és az F2H Banshee vadászrepülők a biztosításukról gondoskodtak. Neil Armstrong a VF-51 pilótájaként F9F-2-es Panther típusú vadászrepülőgéppel repült. 
A Pantherek elsősorban fegyveres felderítést végeztek, emellett vadászfedezetet kellett nyújtaniuk a támadó és felderítő gépeknek, illetve légi járőrözést (CAP - Combat Air Patrol) folytattak, de néhány esetben támadó feladatokat is kaptak. Az F9F-esek (vagyis tulajdonképpen az 51-es század, mivel a csoportban csak ők repültek ilyen gépekkel) egy hónap alatt 34 db 250 fontos és 362 darab 100 fontos bombát dobtak le, kilőttek 288 db levegő-levegő rakétát (ATAR), 338 db szárazföldi célok elleni rakétát (HVAR), és elhasználtak 96417 darab 20 mm-es gépágyúlőszert. A szeptember 19-ig tartó hadműveletek során a VF-51 pilótái a Carrier Air Group 5 harci jelentése szerint 624.5 órát repültek, fejenként átlagosan 28.2 órát 17.5 bevetés során. A 387 bevetésből 246 volt felderítés, 58 fotófelderítés kísérete, 72 légi járőrözés, és 11 egyéb kíséret. 


A VF-51 F9F Pantherjei Korea felett 1951-ben
(forrás: innen)

A VF-51 legénysége augusztus 24-én vetette bele magát a harci eseményekbe, és hamarosan megtapasztalhatták, hogy nem nagyon lesz idejük finoman kóstolgatni a történéseket, mert azonnal kemény és veszteségekkel teli összecsapások közepette találták magukat. Neil Armstrong első harci bevetésére 1951. augusztus 29-én került sor, s feladata eleinte felderítésre és kísérőszerepre korlátozódott, majd szeptember 2-án már tényleges haci események közé került, mikor a VF-51 támadófeladatokat kapott a szárazföldi haderő támogatására. A vadászgépek hidakat, tankokat és vasúti szerelvényeket támadtak bombákkal és géppuskákkal. A VF-51 24 pilótája 6 db négyfős rajra oszlott, amelyek bevetés közben 2-2 fős párokban dolgoztak, és mivel 16 gép volt, harmaduk mindig pihent. Armstrong a 6. rajba került, John Carpenter hadnagy keze alá, akinek ő volt a párja a rajon belül. Az utánpótlási vonalak támadása közben - aznap a CVG-5 102 bevetést teljesített - az észak-koreai és kínai csapatok heves légvédelmi tűzzel védekeztek, s a támadók egyre súlyosabb veszteségeket szenvedtek el a következő napok során.
Másnap, szeptember 3-án Armstrong élete is csaknem véget ért. Armstrong raja - a zászlós hetedik bevetése során - ismételten közlekedési gócpontokat támadott, ezúttal a "Zöld Hatos" kódnevű szektorban, ahol egy híd volt az egyik elsődleges célpont. Az AD Skyraider csatarepülők és a VF-51-esek F9F Phantomjai rácsapásokat hajtottak végre a híd mellett vasúti célpontok ellen, amikor rendkívül heves észak-koreai légvédelmi zárótűzbe kerültek. 

A VF-172 Banshee vadászgépei a USS Essex fölött
(forrás: innen)

Az Essex akciójelentése a következőképpen írta le a szeptember 3-i eseményeket:
"Szeptember 3.
Hadműveletek folyamatban. Ellenséges tevékenység miatti veszteség 1 AD [= AD Skyraider csatarepülőgép - HG], gyártási száma 123967-es és pilótája (pilóta Sistrunk hadnagy). A pilótát körülbelül 15 mérföldnyire az ellenséges területen belül látták becsapódni. Veszteség 1 F9F, gyártási száma 125122 (pilóta Armstrong zászlós). Elvesztette az irányítást ellenséges légvédelmi tűz miatt. A pilóta képes volt visszanyerni az ellenőrzést a gép felett. Katapultált a baráti K-3 repülőtér felett. A gép lezuhant és kiégett."


A USS Essex jelentése 1951. szeptember 3-ról
 

A CVG-5 harcjelentése pedig a következőképpen írja le a napot:
"Szeptember 3-án megtörtént a negyedik veszteség, amikor Frank Sistrunk hadnagyot (US Navy), a VF-54 hadműveleti tisztjét légvédelmi tüzérség találata érte, miközben egy hidat bombázott. Gépe füstölt - mikor felhúzta zuhanásból -, a keleti part felé tartott, a biztonságba, amely körülbelül 30 mérföldre feküdt. Félúton a part felé nagyjából 2000 lábbal a felszín felett, látták, amint [gépének] az orra meredeken lefelé húz, és a földbe csapódik. A repülőgép becsapódáskor felrobbant. Nem volt jele, hogy ejtőernyővel biztonságba jutott volna, és a sérülést követően már nem volt tőle rádióadás. Ennek következtében feltételezhetően meghalt, és bevetés közben elesettnek jelentették. Nagyjából ugyanebben az időben Neil Armstrong zászlós megmentette a saját életét kivételesen gyors agymunkával. Célpontott támadott egy nagyon dombos vidéken, mikor rárepülés közben légvédelmi találat érte. Elvesztette a magassági kormányzás ellenőrzését, de egy másodperc töredéke alatt visszanyerte azt a hátsó [vezérsík] teljes behajlításával. Repülőgépe jól meg volt rakva lőszerrel, és olyan közel került a talajhoz, hogy a jobb szárnyból lenyírt két lábnyi részt egy villanyoszlop. A botkormány rángatásával és a trimmlapok segítségével képes volt elrepülni baráti területig és a biztonságig. Repülőgépének repülési jellemzői olyanok voltak, hogy landolási sebessége 170 csomó felett lett volna, így szükségessé vált - működő magassági kormányzás hiányában - a repülőgép elhagyása. Ez volt az első katapultszékes elhagyás a Carrier Air Group 5 pilótái esetében. Armstrong katapultált, kicsatolta magát az ülésből, kinyitotta az ernyőjét és a K-3 közelében ért földet minden további probléma nélkül."
A hivatalos jelentés érezhetően komoly elismeréssel volt Armstrong azon képességéről, hogy életveszélyben is hűvös logikával képes végiggondolni a szituációt és megoldást találni a helyzetre pillantok alatt. Ez később is nagyon jellemző volt rá. Ugyanez a kiemelkedő hidegvér mentette meg a Gemini-8 fedélzetén is. Az Armstronggal jó kapcsolatban lévő Jay Barbree - akinek hősünkről írt életrajzát ismertettem legutóbbi magyar megjelenését követően - további információkat közöl az esetről. Frank Sistrunk éppen az ominózus hidat bombázta, mikor légvédelmi találat érte. Bár a leírások szerint a bombázás összességében sikeres volt, a híd még mindig állt. A Pantherek következtek. Barbree szerint:
"Emelkedés közben Neil tisztán látta, hogy a célpontokat lényegében sikerült megsemmisíteniük, egyetlen kivétellel: az az átkozott híd ép maradt. John Carpenter is látta ezt. Parancsnokuk azonnal úgy döntött, hogy a megkezdett munkát be kell fejezni. Carpenter balra döntötte Pantherjét, és újra lefelé vezette szakaszát. A folyó csillogó víztükre fölött sivítottak a sugárhajtóművek. A pokol denevéreiként zúgtak el a híd felé, egyenesen a folyó fölött átívelő kő- és acélszerkezetet vették célba. Neil azonnal átérezte a pillanat sorsdöntő jelentőségét - a magas pillérek Észak-Korea egyik fontos vízi útja fölé emelkedtek, és kifejezetten sérülékenynek mutatkoztak. Neil a gép orrában lévő ágyúval tüzet nyitott, és figyelte, hol tépik fel a lövedékek a betont, követ, majd ledobta az utolsó 500 fontos bombáját. A bomba felrobbant, használhatatlan acélhulladékká gyűrve-szaggatva a hidat."
Bár az 500 fontos bombáról szóló adat biztosan téves - s repülőcsoport jelentése szerint az F9F-esek a hónap során legfeljebb 250 font tömegű bombákat használtak -, akár nagyjából így is történhetett. Az örömködés nem tarthatott sokáig, ahogy Armstrong kiemelte volna gépét a völgyből, erős lökés rázta meg azt. A kommunista északiak az amerikai gépek alacsonyan végrehajtott támadásai elleni védekezésül több száz méter hosszú acélsodronyt feszítettek ki a völgyben - meséli Barbree -, amelyek közül egy egész egyszerűen levágta a 125122-es számú Panther jobb szárnyának másfél-kétméteres darabját. 650 km/h-ás sebességnél egy ilyen drót gyakorlatilag bármit átvágott, fémet, csontot. Még azt is mondhatni, hogy szerencséje volt Armstrongnak, amiért csak a jobb szárnyat amputálta a kábel. Barbree leírása a kábelről csak részben egyezik a jelentéssel, ott nem szándékosan kifeszített kábelről, hanem elektromos oszlopról (az eredetiben: "Power Pole" áll. Esetleg annak vezetéke lehetett? - HG) van szó, mint láthattuk. A tény, tény: a Panther szárnyából levágott valami egy csaknem két méteres részt. A repülőgépet állítólag alig 6 méterrel a talaj felett sikerült megemelnie végül trimmeléssel. Armstrong képes volt a gépet 150 méter magasra vinni és 650 km/h sebességgel haladt, s bár először úgy tűnt képtelen lesz visszanyerni a párduc felett az irányítást, végül a gép megdöntésével és a bal szárny csűrőlapjának segítségével sikerült egyenesben tartania azt csonka jobb szárnya ellenére. Emelkedni kezdett, és igyekezett gyorsan repülni, mert lassú sebességnél a gép fordulni kezdett az egyenlőtlen szárnyakon fellépő erőhatások miatt. Kihasználva, hogy időt nyert, bejelentkezett a rádión rajparancsnokánál, John Carpenternél (Barbree alapján):
"- Hé főnök! Elveszítettem... elveszítettem a jobb szárnyamnak úgy a felét. Erős csűréssel tudom csak egyenesben tartani a gépet. De ha túl lassan repülök, mindenáron fordulni akar.
- Vettem.
- Lassan visszanyerem a magasságomat. - jelentette Neil Carpenternek. - A csűrőt oldalra dőlve teljesen visszahúztam, a magassági kormányt alig tudom használni. Forró leszállásom lesz.
- Milyen forró?
- Úgy százhetvennel.
- Az átkozottul sok. - vágott vissza Carpenter, mert tudta, hogy a repülőgép-anyahajó nem tud megbírkózni 170-nel [mérföld/óra, nem kilométer!]. 
- Igen, uram. - helyeselt Neil. - De nem tudok lassabban repülni, mert akkor fordulni kezd. 
- Értettem.
- Katapultáljak?
- Katapultálj! - utasította nyugodt hangon a szakaszparancsnok. - Végig melletted maradok, Armstrong. 
A két pilóta továbbgondolta a közös döntésüket. Carpenter megkérdezte:
- Szerinted 4200 méteren menni fog?
- Mennie kell. - értett egyet Neil. - Csak biztos akartam lenni, hogy az egész katapultálási műveletsort végre tudom hajtani, mielőtt földbe csapódok. 
- Jó ötlet. - nevetett Carpenter, majd hozzátette: - A legközelebbi baráti terület délre esik. A Pohang repülőtér, K-3.
- A tengerészgyalogosok? - kérdezte Neil.
- Igen, ők azok.
- Az jó lesz. - helyeselt Neil, és hozzátette: - Nem lenne jó Észak-Korea fölött kiugrani.
- De nem ám! Onnan nem sokan jöttek vissza.
- Az sem baj, ha nem sikerül a K-3. - mondta Neil. - Mindig szerettem volna vízre érkezni. Lágyabb a leérkezés. 
- Vettem."
A katapultülés nem volt régi találmány, és elsősorban akkor indult hódító útjára, mikor megjelentek a korábbi repülőgépeknél lényegesen gyorsabb suhárhajtóművel repülő gépek, amelyeknek elhagyásársa már nem nyílt más mód. Miközben a többi gép hazaindult a USS Essexre, Armstrong parancsnokával párban dél felé száguldott, hogy minél előbb baráti területre érjen. A későbbi űrhajós végigvette a katapultálás lépéseit. Végül megpillantották a pohangi repülőteret és a mögötte elnyúló tengert. 
"- Most már megcsináljuk, Armstrong. - mondta a parancsnok biztatóan.
- Igen, természetesen. 
- Armstrong, ellenőrizd, hogy feszesek-e a szíjaid és a biztonsági öved!
- Majd megfulladok tőlük. - válaszolt Neil.
- Derék gyerek vagy! - nyugtázta Carpenter. - Készen állsz a lista minden feladatának végrehajtásához?
- Igen, készen állok. 
- Tartod a 250-et?
- Igen.
- Legjobb, ha most rögtön lerobbantod a kabinfedelet.
- Jó gondolat.
- Viszlát a hajón! - búcsúzott Carpenter, Neil pedig hallotta a lerobbanó kabintető hirtelen csattanását."
Armstrong pontosan követte a katapultálás során előírt pontokat, hiszen sohasem volt felelőtlen pilóta. A filmek szabályokat áthágó vagányai nem sokáig ültek volna egy vadászrepülőgép volánja mögött, sőt bizonyára el sem jutnak addig, hogy a kabinba ülhessenek... Neil éppen azért lehetett később az első ember a Holdon, mert a NASA-nál mindenki tudta róla, hogy teljesen megbízható, és ha azt mondják neki, hogy leszállás követően elmarad a holdséta és nem léphet ki a kompból - így nem ő lesz az első -, akkor nem csinál önálló akciót, hanem követi az utasítást. 
A CVG-5 jelentése szerint ez volt a csoport első katapultálása, de minden rendben ment. Az ülés kirobbant az F9F kabinjából, majd Armstrong kiszabadította magát "foteljéből" és meghúzta ejtőernyőjének kioldózsinórját. Armstrong a K-3-nak nevezett reptér közelében, egy rizsföldön ért földet. A K-3 Pohang városa mellett feküdt, és az USAF, az amerikai légierő támaszpontja volt ekkoriban. Egy dzsip már gurult is feléje, amint landolt, s amelyet egykori repülőiskolai szobatársa Goodell Warren vezette. Úri dolga volt, de másnap már visszavitték a USS Essexre.   

Armstrong katapultásáa után a K-3 reptéren, tengerészgyalogosokkal
(forrás: innen)

Armstrong amennyire lehette, elkerülte, hogy szüleinek beszámoljon arról, ténylegesen milyen veszélynek volt kitéve. Végül szeptember 9-én írt édesapjának, Stephen Koenig Armstrongnak, amelyben röviden vázolta neki az eseményeket (a levelet 2018-ban árverezték el): 
"Drága Apu!
Egy rövid megjegyzés neked az 3-ára vonatkozó részletekkel. A dolgok nem mentek olyan egyszerűen, mint bemutattam azt anyához írt legutóbbi levelemben, habár alakulhatott volna rosszabbul is. Nem akartam, hogy túlságosan aggódjon.
Másnap, hogy a legutolsó levelemet megírtam, ellenséges tűztől találat ért, csaknem elvesztettem a repülőgépemet és lezuhantam az ellenséges vonalak mögött nagyjából 100 mérfölddel. Azonban végül visszanyertem az uralmat a gép felett, visszahoztam baráti terület fölé és biztonságban katapultáltam. További részletek a következő levelemben. Másnap a századból két srácot lelőttek. Elég kegyetlen nap volt.
Csatolva meg fogod találni a végrendeletem másolatát, az eredeti az aktáimban van.
Neil"

Armstorng levele édesapjához a katapultásást követően,
1951. szeptember 9. (Forrás: innen)

Armstrong a levelében a 4-én elveszített két szintén F9F Pantherrel repülő bajtársára utal, Brammel és Ashford hadnagyokra, akik Maensang közelében zuhantak le. Amint látható a hordozónak elég súlyos veszteségei voltak ebben az időszakban, de mégsem ennek a két repülőnek és pilótának az elvesztése volt a legfájóbb a hónapban, bármennyire is megviselte az 51-es századot az eset. Pontosan egy hétten Armstrong levele után, 1951. szeptember 16-án ugyanis a USS Essex fedélzetén igen súlyos baleset történt. Ezen a napon 18 óra 23 perckor Keller hadnagy 124968-as számú F2H Banshee vadászgépe kényszerleszállás közben a repülőfedélzeten parkoló gépekbe csapódott, miután elfelejtette kiengedni a kampót, amely lefékezte volna a gépét, ráadásul az így túl nagy sebességgel haladó repülő visszapattanva a hajófedélzetről átugrotta az ezt elvileg megakadályozni hivatott barikádokat is. A baleset következtében megsemmisült Kellerén kívül négy vadászgép (2-2 db F2H Banshee és F9F Panther, utóbbiak a VF-51 állományából), három ember azonnal meghal, négy eltűnt (nyilván a robbanás a vízbe dobta őket - ők nem is kerültek elő) és tizenhatan megsérültek. A hét halotton kívül súlyos károk keletkeztek a hajófedélzeten is, így a hordozónak vissza kellett térnie Jokoszukába javításra. Külön szerencse, hogy Keller nem a teljesen feltöltött és bombákkal megrakott Skyraiderek közé csapódott, hanem "csak" a vadászok közé. Armstrong aznap ügyeletes tiszt volt, így szerencséjére nem lófrált a század gépeinek közelében, mivel a készültségi szobában kellett tartózkodnia. A balesetet követően az 51-es századnak az augusztus 18-i 16 gépéből mindössze 9 maradt meg, vagyis elveszítette vadászgépeinek 44%-át egy hónap alatt. Köszönhetően az amerikai haditengerészet hagyományosan jó mentőszolgálatának - és persze a szerencsének -, pilótákból csak kettő veszett oda.   


A szeptember 16-i baleset a USS Essex fedélzetén
(forrás: innen)

A repülőgép-hordozó 10 napot töltött javítási és feltöltési munkákkal Japánban, amit a pilóták szellemi regenerációra fordítottak. Armstrong a Fudzsi lábánál fekvő Jokoszukában golfozással ütötte el az időt, majd október 1-től újrakezdődtek a bevetések. Bár az 51-esek nagyon szerették volna, később sem kerültek légi harcba a MIG-15-ösökkel. Barbree szerint Armstrong ennek utólagos bölcsességgel már kifejezetten örült, mert ugyan nagyon szerette az F9F Panthert, de úgy vélte nem volt egyenrangú a szovjet vadásszal. Ebben a CVG-5 jelentései tökéletesen egyetértenek vele. Összefoglalójukban leírják, hogy a MIG-15 fölényben van repülési tulajdonságait tekintve mind a Banshee-vel, mind a Pantherrel szemben, emelett a számbeli fölény is az ellenség mellett van. Az amerikai pilóták ezzel szemben jobb taktikával harcoltak és inkább voltak csapatjátékosok. 
Armstrong 1951-1952 során összesen négy etapban 78 bevetést teljesített és 121 órát töltött a levegőben, de olyan közel a halálhoz már nem került, mint a 7. alkalom során. A USS Essex végül 1952. március 11-én elindult Hawaii felé, majd 25-én megérkezett Kaliforniába. Mivel Armstrong szerződése lejárt, nem maradt az 51-esekkel, s tartalékba helyezték. A haditengerészetet 1952. augusztus 23-án hagyta el, s ezt követően kísérleti repülőgépek pilótájának jelentkezett. A sikeres pályázata után berepülő pilótaként folytatta a repülést, majd 1962-ben beválasztották az amerikai űrhajósok második csoportjába, az úgynevezett "Új kilencek" (Next Nine avagy New Nine) közé, és innen már csak egy kis lépés volt az örökkévalóság. 

A lángoló Essex, 1951 szeptember 16-án
(forrás: innen)


Felhasznált források és irodalom: 

1. Elsődleges források:

CV9/A16-3 Serial No. 093 (Combat Action Reports of USS Essex, 30 september 1951) - A USS Essex harci jelentése, 1951. szeptember 30.

CVG5/A16-13 Serial: 065-51 (Combat Actions Reports of Carrier Air Group 5, 22 september 1951) - A Carrier Air Group 5 harci jelentése, 1951. szeptember 22.

2. Egyéb:

Barbree, Jay: Neil Armstrong. Bp.: Akkord, 2015

Hansen, James R.: Az első ember. Bp. :Akkord, 2018

https://www.dailymail.co.uk/news/article-6337371/Neil-Armstrong-letter-reveals-died-Korean-War.html - Letöltve: 2021. november 6.

2021. november 15., hétfő

Könyvajánló: Paula Hawkins - Lassan izzó tűz

Könyvajánló:

Paula Hawkins: Lassan izzó tűz

Budapest: XXI. Század, 2021




Eredeti cím: A Slow Fire Burning (2021)
Fordította: Tomori Gábor
304 oldal

Mérhetetlen régen olvastam már pszichothrillert - a legutóbbi Nesbo inkább csak félig tekinthető annak -, pedig pár éve még a fősodort alkotta a könyvajánlóim folyóján, de az igazság az, hogy megúntam őket. Eléggé egy kaptafára készültek akkoriban e regények: alkoholista/gyógyszerfüggő/szocipata/drogos főszereplő, aki ártatlan, ám belekeveredik valami gyilkosságba/emberrablásba/erőszakba. Az összes szereplő természetesen alkoholista/gyógyszerfüggő/szociopata/drogos, mindenkinek a múltja sötét titkolat rejt (gyilkosság/emberrablás/erőszak), s mindnyájan elveszítettek valakit, satböbbi. Tökéletesen kifigurázta ezt Kőhalmi Zoltán korábban ismertetett kötetében. Gondoltam ennyi koplalás után tehetek egy újabb kísérletet, s akkor már egy nagy nevet választok, így A lány a vonaton szerzőjének, Paula Hawkinsnak az új könyvére esett választásom.

Hawkins karrierindító könyve ha nem is volt kiemelkedő, de kétségtelenül egy ügyesen megkonstruált mű volt, amit olyan könnyű volt befalni, akár Bud Spencernek egy tál hagymás babot. Valami hasonlóban reménykedtem.
Az új regény története jól kezdődik: a városba benyúló csatornán ringatózó egyik lakóhajóban brutálisan összeszurkált fiatalember holttestét találja meg az igencsak ellenszenves szomszéd nőszemély. A gyanú árnyéka hamarosan a közeli mosoda alkalmazottjára, Laurára vetül, akit a gyilkosságot megelőző órákban láttak távozni a szerelemcsónakról. Laura egzaltált személyiség, nyilvánvalóan utálja a világot. Ennyit a pozitív oldaláról, mert emellett megbízhatatlan, erőszakos, antiszociális és kleptomániás. Mindezek oka - mint minden Paula Hawkins karakternél - a halmozottan hátrányos múlt. Viselkedési zavarai egyre nagyobb bajba sodorják, egyre gyanúsabb lesz a zsaruknak, az a típusú szerencsétlenke, aki amikor menteni próbálja magát, csak ront a helyzeten. Nem tűnik rossznak ez az alapfelállás - sem túl eredetinek -, de akik valami fergeteges nyomozásban reménykednek, csalódni fognak. Nyomozás ugyanis igazából nincs. A rendőrök eleinte még fel-feltűnnek a lapokon, de aztán elveszítjük őket - mint vendégsereg érkeztét követően a csokitortának -, hogy a végefelé már nyomokban se tartalmazzon hekusokat a regény. Ellenben kapunk antiszociális szomszédot, antiszociális írót - akiben Hawkins alighanem saját pályafutásának hullámzását festi le -, antiszociális nagynénit és antiszociális unkaöccsöt. A végére meg, ha komolyan vesszük a történetet egy antiszociális olvasót.  
Én nem szeretem ezeket az önsajnáltató, mogorva, teszetosza, szerencsétlenkedő alakokat, akiket Hawkins favorizál. Mind szánalmasan töketlen, fáraszt és semmi szimpátiát nem kelt bennem. Ilyen karakterekkkel nem azonosulni akar az ember, hanem bevágná őket inkább az ominózus csatornába, s utánuk dobna pár elektromos angolnát, biztos, ami biztos alapon. Egyetlen életigenlő, szeretetre méltó szereplőnk van, az is egy fél lábbal az öntudatlanságba révedő öreglány. A nyomorgás bemutatása engem nem motivál, sőt, még az indokolt sajnálattól is eltaszít. Nem szerettem a szereplőket, na! 
Hawkins szerkesztési elve sem vett meg kilóra, túlságosan széttördelte a fejezeteket, ahogy ugrált személyek és időpontok között. A jelen mellett ugyanis a múlt egyik traumájánál is elidőzünk - meglehetősen csapongva -, s elég hamar rájöhetünk mi történt, nem kell hozzá Hercule Poirot agya. Egyértelműen drámaként működik a történet, ha valaki a karakterek fájdalmába, lelkébe szereti beleenni magát, tetszeni fog neki a könyv. Azt szépen megtudjuk, ki miért lett olyan, amilyen. A történet bűnügyi "megoldása" kétségtelenül nyújt egyfajta meglepetést, ennek értékelését meghagyom a leendő olvasók számára. Ízlés kérdése lesz tetszik-e vagy sem. Addig be kell érnünk a szereplők motivációinak és múltjának lassú megismerésével. 

Nem rossz könyv ez, de nem jó könyv ez. Thrillernek nem volt elég félelmeset, kriminek nem volt elég nyomozós. Még leginkább a lélektani drámák polcára raknám. Akadnak persze jó pillanatai/oldalai, átérezhetőek a tragédiák, sajnálhatjuk a jobb sorsra érdemes (?) szereplőket, de összességében nekem elég szürke és széttöredező volt ez a kötet, monoton cselekménnyel, tele antipatikusokk hősökkel. Jó ötlet is akadt: tetszett a regény elé berakott térkép például, bár funkciója az nem volt. Ha egy Agatha Christie kötetben van egy helyrajz a gyilkosság színhelyéről (pl.: Gyilkosság Mezopotámiában), akkor plusz információkat ad, elgondolkodtat, ami segít a nyomozásunkban. Itt ennek semmi jelentősége. Csupa ilyen elszalasztott lehetőséget véltem felfedezni a sorok között: majdnem, de nem. Volt potenciál a történetben, szépen kialakított háttérsztorikat kapunk, de valahogy a sok mellékes között elsikkadt a tényelgesen fontos esemény.
A kötet kiadása ellenben nagyon szép. Esztétikus borítóval jött ki, nem is emlékszem helyeírási vagy tördelési hibára, s a magyar fordítás is jó. 

Osztályozás:

Hat pszichopata a tíz antiszociálisból.

6/10 pont


Máshol:

moly.hu: 80%

goodreads.com: 3.56 pont