2012. október 22., hétfő

Szépséges magyar királynők... vagy mégsem? 3. befejező rész - 1396-1526

Egy olyan korszakhoz értünk, amely női szempontból meglehetősen lehangoló a magyar történelemben, hiszen nagyon sokszor fordult elő 1387 és 1526 között, hogy a magyar uralkodóknak nem volt feleségük, vagy gyermektelenek maradtak. Zsigmond esetében erről szó sincs, meglehetősen vérbő férfiú volt - gondoljunk csak arra, hogy Hunyadi Jánost is Zsigmond ivadéknak tartotta a hagyomány, nem is biztos, hogy ok nélkül -, de mindössze egy lánya született. Zsigmond Lánya Erzsébet, férjének Albert királynak csak egy fiút szült, V. László, akinek viszont sem a házasság, sem gyermek nem adatott meg. Jagelló Ulászló szintén facéran adott randevút a halálnak 1444-ben Várnánál (hivatalosan elvette az özvegy Erzsébetet, de sohasem hálták el). Mátyás szintén - törvényes - utód nélkül hunyt el. Első felesége, Podjebrád Katalin ugyan fiúnak adott életet, de hamarosan a csecsemő és az ifjú édesanya is meghalt. Beatrix, a második neje, közismerten meddő volt. Hogy nem Mátyás miatt nem fogant gyermeket, arra az Edelpeck Borbálától született fia Corvin János a bizonyíték. A Jagelló dinasztia visszatérte reményt adott, hogy újra stabil család fejére kerül a korona, de ennek meg Mohács tett keresztbe. Nézzük tehát milyen nők jutottak középkori uralkodóinknak, utoljára. A Habsburg-korral már nem kívánok foglalkozni, egyfelől mert a középkor jobban érdekel, másfelől már szinte valamennyi hercegnőről és királynéról van hiteles festmény, amelyhez nem kell kommentár.



Cillei Borbála magyar királyné, később német-római császárné

(?, 1390 körül – Melnik, 1451. VII. 11.)

Luxemburgi Zsigmond király első felesége halála után egy darabig élvezte a nőtlen uralkodók gondtalan életét. Ám a nőtlenség éppen gondterheltté tette a magyar urakat, hiszen így nem számíthattak –legalábbis törvényes- örökösre. Új feleséget kerestek hát neki, aki meglepő módon némiképpen rangon aluli személy lett, hiszen vazallusának, a feltörekvő Cillei család Hermann nevű fejének lányát vette el, Cillei Borbálát (németben Barbara). Ugyanakkor Borbála igen jeles ősökkel rendelkezett.
Mind Zsigmondról, mind Borbáláról már korukban köztudott volt, hogy finoman szólva is kicsapongó életmódot folytattak, amit a királynak még csak-csak elnéztek, de a királynőnek óvatosabbnak kellett volna lennie. Ma a kutatók álláspontja megoszlik abban, hogy ténylegesen is hűtlenséget követett-e el Borbála, de a bizonyítékok inkább azt sugallják, hogy igen. Zsigmondról ez biztos…  
Jean de Montreuil humanista tudós és magyarországi követ szintén Zsigmondot hibáztatta az ügyért: „halandók között nem volt engedékenyebb férj, mint ő, mert nem csak, hogy hagyta, hogy felesége azt csináljon, amit akar, hanem még bátorította, hogy nyilvános táncokban vegyen részt, minden férfival csevegjen, és oly nagy nyájassággal megérintse, hogy nyíltan mondogatták, hogy aki nem ismeri őt, nem királynénak, hanem alantas mesterséget űző nőnek tartaná.”[1]

Cillei Borbálát a közvélemény a fentieknél fogva nem ölelte keblére (ellentétben mondjuk szeretőivel), kifejezetten ateista alaknak tartja, aki kényszerű visszavonultságában például nekiállt aranyat készíteni otthoni laboratóriumában. Nem tartozik ide, de képtelen vagyok kihagyni, hogy ez a nő milyen nagyfokú érdeklődéssel fordult az alkémia tudománya felé, és, hogy a szemtanú szerint milyen mesterien csapott be vele embereket és váltotta anyagi haszonszerzésre. A már visszavonult királyné Königraetzi lakosztályába Johann von Laaz járt, aki a következőt írta az ott tapasztaltakról:
"Sokfelől hallottam, hogy a fenkölt emlékű Zsigmond király neje a természettudományokban járatos, felkerestem őt és megnéztem kissé művészetét. A feleletekben finom asszonyi ravaszság nyilvánult meg. Szemem előtt vett kénesőt, arzént és más anyagot, amelyet megnevezni nem akart, és ebből egy port készített, amelytől a réz fehér lett. Olyan arcot hagyott hátra, mint az ezüst, de a kalapácsütést nem bírta el. Ezzel sok embert megcsalt.
Ugyancsak nála láttam, hogy izzó rézre egy port hintett, amely a rézbe behatolt és a réz ezüsthöz hasonló lett. Ha azonban újra megolvasztották, ismét réz lett belőle. És ehhez hasonló mesterkedést még többet mutatott nekem.


Borbála királyné egy XV. századi kódexben.

Egy más alkalommal Crocus Martist, Crocus Venerist vett és egyéb porokkal keverte össze, s ezzel egyenlő arányban aranyat és ezüstöt cementált. A fém a megolvasztás után olyan volt, mint a legtisztább arany, de ha megolvasztották, újra elvesztette színét. Sok kereskedőt vezetett így félre. Amidőn én a sok csalást láttam, szemrehányást tettem neki. Börtönbe akart vetni, Isten azonban megsegített, mert békével távozhattam."[2]
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a középkor ellentétben a kora-újkorral még nem tartotta a boszorkányság jelének az ilyesfajta kutatásokat (gondoljunk csak bele, hogy a hírhedten katolikus II. Rudolf udvara volt az aranycsinálás központja a XVI. Század végén). Borbála királyné például a Mária kultusz híve volt, így vallásossága megkérdőjelezhetetlen.[3]

Cillei Borbála a Bellifortis című katonai műben, amely a XV. század első negyedében készült.

Na, de térjünk rá a külsejére, elvégre ez a témánk. Úgy tűnik Zsigmond választottja meglehetősen kedvező megjelenéssel rendelkezett. A fennmaradt ábrázolások alapján egy szőke szépség bontakozik ki előttünk, úgyhogy tipikusan németnek is tarthatnánk. Konrad Kyeser Bellifortis című művében Zsigmond lovasábrázolása mellett megtaláljuk Cillei Borbáláét is. A szőke asszony fehér paripán vágtat, egész ruháján pedig a cillei ház színei és jelképei uralkodnak. A képen Borbála büszke tekintetű, előreugró állkapoccsal, apró keblekkel és fehér bőrrel. Igazi női jelenség, ami nem csoda, hiszen itt Vénuszt jeleníti meg.
Már egészen fiatal királynéként van ábrázolásunk, még ha nem is túl részletes, hiszen Ptujska Gora-i zarándoktemplom főoltárára készült domborművön Mária lábánál megtaláljuk a térdeplő Borbálát fején koronával.

Cillei Borbála térdel a Ptujska Gora-i oltár domborművén, amely az 1410-es években készült.

Az 1440 körül készült Konstanzi zsinatról készült krónika nagyon szép – és számunkra nagyon szerencsés - ábrázolást hagyott ránk Zsigmond és udvartartása bevonulásáról a nevezetes zsinatra 1414-ben. A királyné bevonulását külön is bemutatja, méghozzá lányával együtt. A kép gyönyörűen ábrázolja a korabeli viseletet és a királyné hajhálóval megkötött fürtjeit. Ravasz, mosolyra húzódó szája éles ellentétben áll a bágyadt tekintettel. Vastag alsóajkával a rajzoló mintha jelezni akarta volna a hölgy nem éppen makulátlan hírnevét. Itt inkább vörösesszőkének látszik, de egy másik ábrázolása ugyanebben a műben aranyszínű hajjal történik, amit más ábrázolások is megerősítenek.

Cillei Borbála bevonul Konstanz városába (Chronik des Konzils von Konstanz).
Cillei Borbála trónszéken, szintén a Konstanzi zsinat krónikájából. 

Azt kell mondjuk, ő is a szép királynék közé tartozott.



[2] Szathmáry László: Alkémisták a magyar királyi udvarban. In.: Természettudományi Közlöny, 1928.II.1. Interneten: http://www.kfki.hu/chemonet/hun/olvaso/histchem/alkem/kiralyi1.html (2012.X.22.)
[3] http://www.historia.hu/archivum/2006/0602_02.htm és Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Bp.: Gondolat, 1984. 41. o.




Luxemburgi Erzsébet magyar királyné, német-római császárné

(Visegrád, 1409.X.7. – Győr, 1442.XII.19.)

A kedves anyukához hasonlóan igen erőteljes természetű asszony volt a lánya is, Luxemburgi Erzsébet. Ugyanakkor a kortársak igen pozitív alaknak tekintették, legalábbis abból a szempontból, hogy meglehetősen feslett erkölcsű szülei ellenére kifejezetten erkölcsös és akaratos nőnek festik le. Sajnos eme jeles tulajdonságok magyar szempontból inkább károsak voltak, hiszen utószülött fiának követelte a trónt – hozzáteszem teljes joggal -, miután férje Albert meghalt. Mindez egy gyakorlatilag 16 éven át tartó polgárháborúhoz vezetett. Számunkra, Győr környékén élők számára azért is érdekes ő, hiszen itt hunyt el a Győri várban.

Erzsébet királyné Konstanzi bevonulása.

Erzsébet megjelenésében anyjára hasonlított, mindkét általam ismert kortárs ábrázolás meghökkentő azonosságokat mutat. A Kontanzi zsinat krónikáját már említett Borbálánál, azon megjelenik Erzsébet is. Az illuminátor csalt, hiszen a zsinat kezdetén Erzsébet mindössze 5 éves volt, míg az ábrázolás – amely 1440 körül készült – már a felnőtt nőt ábrázolja. Ezen Erzsébet anyjával megegyező pompás ruhában vonul (anyja vörösben, melyek a magyar színek a hermelin fehér bundájával együtt), haja szintén – minden bizonnyal gyöngyökkel díszített – hálóban van. A XV. Század elején divatba jövő hajhálóval a hosszúfürtös hajat fogták le, így feltételezhetjük, hogy ilyen haja volt.[1] Erzsébet is szőke volt, sőt úgy tűnik ebből, hogy még Borbálánál is világosabb szőke. Arca szendén a föld felé néz, ellentétben büszke anyjával. Lényegesen szimpatikusabb személynek ábrázolja Borbálánál.

Erzsébet királyné és férje Albert imádkozik a Klosterneuburgi oltárkép ábrázolásán.

Van egy nagyon szép ábrázolásunk Erzsébetről még, amely a Klosterneuburgi apátság oltárképén található. Erzsébet férjével Alberttel imádkozik térdelve Máriához. Haja a már ismert, hajhálóval főkötőszerűen illesztették a korona alá. A nagyon szép ábrázolás lehetővé teszi, hogy ténylegesen is elképzeljük a királynét, mert kellően részletes hozzá. Még azt is láthatjuk, hogy kék szeme volt. Szemöldöke keskeny, enyhén ívelt, orra egyenes, szája finom vonalú, nőiesen telt. Kifejezetten kellemes jelenség az ekkor 30 körül járó Erzsébet. Ugyanezt tanúsítja egy spanyol szemtanú, aki Erzsébetet igen szép, magas növésű hölgynek írja le.[2]



[1] http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/32.html
[2] Tardy Lajos: Régi hírünk a világban. Bp., 1979. 31.o.




Aragóniai Beatrix, magyar és cseh királyné

(Nápoly, 1457.XI.14. - Nápoly, 1508.IX.23.)

Egyik legnagyobb királyunk legkevésbé sem szeretetreméltó feleségéhez érkeztünk, Mátyás nejéhez, Aragóniai Beatrixhoz. Milyen volt az a nő, aki kétségkívül elbűvölte Mátyást (de nem tette annyira vakká, mint néha mondják)?
Bonfini így ír: „[Mátyás] mindenki szájáról azt hallotta, hogy termete hasonlíthatatlan, bája üdvösséges, szemérme páratlan, nemessége ritka…”[1] Ebből inkább az derül ki, hogy Mátyáshoz milyen hír jutott el a nápolyi hercegnőről, mintsem az, hogy milyen volt. Bonfini szerint a magyarok hamar megkedvelték Beatrixot (ez finoman szólva csúsztatás, zömük utálta…): „a pannonok boldogságát erősen növelte Beatrix kedves és nyílt tekintetem akinek gyönyörű homloka, magas szemöldöke, telt halántéka meg pirosló két orcája a vidám szemekkel, arányos orra, formás szája oly ritka bájt kölcsönzött arcának, hogy alakra és tartásra nézve minden porcikájában megfelelt Venusnak, szemérmetességben Dianának, okosságban ékesszólásban Pallasnak.”[2]  Van egy Francisco Laurana által készített mellszobrunk Beatrixról, amely nagyjából abban az időben készülhetett, mikor feleségül ment Mátyáshoz. Több Laurana szobrot és ábrázolást is Beatrixhoz kötnek, több-kevesebb joggal és mindegyik nagyon igényes és szép munka. Az ábrázolások a magas szemöldökről és arcról megfeleltethetőek a Bonfini-féle leírásnak, de Dümmertnek kétségtelenül igaza van abban, hogy Laurana szobrai sok szempontból egy kaptafára készültek és mindegyik megkapja a művész által kedvelt ábrándos arckifejezést. 

Francesco Laurana festett mellszobra Beatrixról, 1476 körül  (ekkor 23 éves). 
Beatrix szobra szintén Lauranatól, a new yorki Frick Colletion gyűjteményéből.
Ugyanaz a mellszobor oldalról.


Ugyanakkor amit ír a Mesék Mátyás királyról sorozatból is ismert másik arcképről, amely egy dombormű az 1480-as évek közepéről, azt kissé elfogultnak lehetne nevezni: „… sokkal reálisabban ábrázolj. Eszerint jócskán meg is változhatott az évek folyamán. Annak a fennkölt átszellemültségnek, amelyet Laurana ábrázolt, már nyoma sincs, helyette egy kissé hája, elpuhult arcú és kidomborodó homlokú, tokás, apró szemű, korosodó nő látható, aki elkényeztetettségben él.”[3] A dombormű talán valóban nem a Bonfini szerint kortársak által terjesztett képet erősíti meg, de azért nem mondanám, hogy csúnya nőt mutat be. Inkább olyan, mint egy elképzelt takaros vidéki menyecske a 20-30-as évekből… Ha nem tudnánk a krónikákból a hölgyike természetét, el is hinném…

Beatrix a Regiomontanus Corvina egyik lapján.

Galeotto Marzio, aki itáliaiként szintén földije volt Beatrixnak (bár inkább nem, hiszen Beatrix aragón származású volt, és Itália pusztán földrajzi fogalom ekkor), így festi le a királynét: „Ez a feddhetetlen erkölcsű[4], bájos fiatal leány[5] irodalomban, tudományban jártas, kiválóan ékesszóló, válaszaiban méltóságteljes és talpraesett volt… Feddhetetlen erkölcseit és tiszteletet parancsoló szűzi szemérmét még az is tetézte, hogy ügyes könnyedséggel tudta idézni az auktorokat.”[6]

Beatrix és Mátyás Ransanus krónikájában.

Alighanem az igazi Beatrix valahol a túlfényező itáliai krónikások idealizált képe és a Dümmerth által festett nagyon negatív között lehetett. Érdekes az az adalék, amelyet Galeotto említ a fentebbi ömlengése után: hogy tudniillik Beatrix olyan udvarhölgyekkel vette magát körül, akik kifejezetten csúnyák voltak hozzá (és a magyar udvarhölgyekhez) képest, így emelve ki úrnőjük szépségét.[7] Úgy tűnik Beatrix egyik kedvelt idézete a hölgyek természetéről szólt (Galeotto Marzio kétszer is említi könyvecskéjében) Vergiliustól: „Szűntelenül meginog s fordulgat kedve a nőnek…”, bár ugyancsak Marzio szerint minden nap a zsoltárokat bújta…[8]
Nyilván a szépséget nagyban lehetett fokozni az öltözködés és a kozmetika segítségével. Laurana portréján szája cseresznyepiros. A koronázása során arannyal átszőtt piros ruhás viselt, fölé olasz szabású selyempalástot vett. Kibontott gesztenyeszín hajába igazgyöngyöket fontak.[9] Nyilván ezekben a napokban különösen megkapó jelenség lehetett, hiszen egy jól informált jelentés a következőket írja: „Vízkereszt ünnepén… éjjel tíz óra körül három nagy rakás dongafát gyújtottak meg az udvaron, és a tűz fényénél folytatták a párviadalt. A király azonban a királynét kereste fel, kézen fogta és hálószobájába vezette. A királyné olasz kísérete sokáig várakozott az ajtó előtt úrnőjére, de a király feleségét magánál tartotta. A násznál senki nem volt jelen, sem étellel, sem itallal nem szolgálták ki őket, mert az öregasszonyokat és hajadonokat szobáikba parancsolták. A király pedig felesége mellé feküdt és rohammal bevette a bástyát.”[10]

A méltán népszerű Mátyás rajzfilmsorozatnak köszönhetően a legismertebb Beatrix ábrázolás ez a dombormű.

Összefoglalva, Beatrix átlagosnál valószínűleg valamivel szebb volt, szőkésbarna (egyesek szerint gesztenyebarna, de én nem tudom mi alapján...) haját a kornak megfelelően hátrafogva hordta, kiemelve homlokát. Szemöldöke keskeny volt, magasan ívelt. Bőrszíne nem megállapítható, ám a korban a hölgyeknél a fehérség dominált, az előkelőség jeleként. Az alapján, hogy Mátyásra meglehetősen nagy hatást gyakorolt, egy alapjában kellemes, művelt és szép nőt kell elképzelni, aki 30-as éveire ha fényéből veszített is (eddigre kiderült, hogy meddő) de más tulajdonságai kiemelték kortársai közül. Kétségtelen, hogy az ábrázolások alapján felszedett a 35 éves korára pár kilót, de ez érthető életmódjából és az őt körülvevő luxus kifolyólag. Mindenesetre Mátyás halála után még elég vonzónak érezte magát ahhoz, hogy az éppen özvegy II. Ulászló megszerzése érdekében kicsinosítsa magát, hiszen Ludovicus Tubero szerint: "Ez a nőszemély teljesen megfeledkezve a tisztességes asszonyhoz illő erényről, és nem törődve férjével, Corvinus Mátyással, sem előkelő származásával" arcát kifestve, haját kacéran kibontva új nászra készült. Hatalommániája és arroganciája szintén kitapintható, de ez más lapra tartozik.



[1] Bonfini: A magyar történelem tizedei. Bp., 451.o.
[2] Bonfini: i.m., 452.o.
[3] Dümmerth Dezső: A két Hunyadi. Bp., 1985. 231-232. o.
[4] Hm… ezzel kapcsolatban komoly kételyek merülnek fel egyesek szerint…
[5] Ekkor 23 éves, ami a korban messze van a fiatal kategóriától, a legtöbb hercegnő 12-16 éves korában házasodott. Ebből is gondolják egyesek, hogy Beatrix már nem volt szűz.
[6] Galeotto Marzio: Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv. Bp., 1977. 7.o.
[7] U.o.
[8] Galeotto: i.m., 35.o.                      
[9] Berzevicky Albert: Beatrix királyné (utánnyomás). Bp., 2003. Itt: http://mek.oszk.hu/05800/05825/html/03.htm#d1e3759
[10] Estók: Királynék könyve. Bp., 2000. 84.o.




Candale-i Foix Anna

(?, 1484 körül – Buda, 1506.VII.26.)

Noha mi magyarok sajnos meglehetősen lefitymáljuk jagelló uralkodóinkat, a korban jó partinak számítottak és II. Ulászlónk, azaz Dobzse dobzse a francia udvar számára jó szövetségesnek tűnt Velence ellenében. Így a facér magyar uralkodó végül két francia királyrokon közül választhatott, Candale-i Anna és Foix-i Germania volt a két jelölt. A magyar követ, akit a király küldött, Franciaországban megtekintette mindkét hölgyet, majd megfestett arcképeikkel hazatért, hogy az uralkodó válasszon kedve szerint. Nem volt könnyű dolga, hiszen állítólag mindkét úrnő igencsak csinos volt. Ulászló végül Anna mellett tette le voksát. Inkább a kor dönthetett, hiszen Anna az 1500 végi háztűznézéskor 16, míg Germana csak 12 éves volt.
Mindkettőjükről egy-egy kortárs kép:

Candale-i Foix Anna a prágai Szent Vitus székesegyház  freskóján. A szépségverseny győztese...

A vesztes Foix-i Germana (1488-1538), szintén sokra vitte, hiszen II. Ferdinánd spanyol uralkodó 2. felesége lett.
Személy szerint Germana-t választottam volna… Annak ellenére, hogy állítólagos szépsége alapján került Anna kiválasztásra, meglehetősen előnytelen az ábrázolás. Szépnek igencsak nagy jóindulattal nevezhető, még ha a „szép” fogalma korszakonként némileg változik is. De tudjuk, hogy a királyok házassága néhány kivételtől eltekintve politika és nem vonzalom kérdése.

Anna nagy Magyarországra, a British Library-ban található miniatúrán.
Egy másik ábrázolás, amely a British Library-ban található,[1] megerősíti, hogy Anna nem volt egy tündérszép királykisasszony. Ez is már-már malacképűnek mutatja és csak egy fokkal megnyerőbb, mint az előző kép. A korban elterjedt főkötők miatt még a hajszín sem merem megállapítani. 
Két gyermeke született. Először lánya, Jagelló Anna látta meg a napvilágot, majd fia, a trónörökös Lajos. Sajnos fia születése után néhány héttel gyermekágyi lázban meghalt.



[1] British Library, Stowe 584 f. 71v




Jagelló Anna, osztrák főhercegné, majd magyar királyné

(Buda, 1503.VII.23. – Prága, 1547.I.27.)


Az a furcsa eset esett meg Jagelló Annával, II. Ulászló lányával, hogy először magyar hercegnő volt, majd királyné. A kis hercegnő okos és értelmes nőszemély volt, tudott magyarul, latinul, csehül és németül. I. Ferdinánd magyar király neje is lett, hiszen a Habsburg-Jagelló szerződés értelmében (melyet a magyar rendek egyébként nem fogadtak el) neki adták feleségül, aki ugyebár öccsét követi a magyar trónon. Jagelló Anna már egy új kor szülöttje, a portréfestészet ekkor kezd divatba jönni a térségben, így róla már egész sor festmény áll rendelkezésünkre és nem vagyunk ráutalva kicsi miniatúrákra vagy pecsétekre.

Anna 16 éves korában, 1519-ben (Hans Maler festménye)

A jagellók általában délceg férfiakat adtak, ennek megfelelően azt kell mondanunk, Anna szerencsére nem anyja vonásait hordozta arcán. Hans Maler több portrét is készített az akkor osztrák főhercegnéről 1519-től kezdve. Már 1515-ben férjhez adták Habsburg Ferdinándhoz az akkor alig 12 esztendős lányt, aki 1517-től 1521-in Innsbruckban nevelkedett leendő sógornőjével Habsburg Máriával együtt, aki majd öccsét II. Lajos magyar király felesége lesz. Úgy tűnik házaséletet eddig nem élt urával, hiszen első gyermekük 1526-ban szüleik majd, amit majd még 14 gyermek követ (összesen 4 fiú és 11 lány). Ráadásul gyermeki a korban meglepő módon nagyon életerősek voltak, a 15 csemetéből mindössze kettő nem élte meg a felnőttkort, ugyanakkor némelyik gyermeke már hasonlított a nagyanyára…

Maler 1520-as portréja Annáról.

Maler képei alapján Anna kifejezetten szép nővé serdült Innsbruckban. Vörösesszőke hajával és kék szemeivel és vidám arcával igazi jelenség. Az 1519-es képen kifejezetten csinos 16 éves lány néz ránk, ruhája pompás, a főkötő és a kalap a kor jellegzetessége.

Jagelló Anna, már mint magyar királyné, 1527 után.

Az 1520a-ra és 1521-re datált arcképek már nem ilyen meggyőzőek, de az alapvető jellegzetességeket visszaadják. A későbbi, már királynéként készült ábrázolások szintén egy dekoratív asszonyt mutatnak. Róla már újságbéli fametszet is maradt fenn, tovább erősítve Maler képeinek hitelét. Még kályhacsempénk is van Jagelló Annáról. Magyar királynővé koronázásakor ezt írja róla Ursinus Velius:
"A következő napon hasonló pompával és előkészületekkel, mint amilyennel az előző napon a királyt megkoronázták, Anna fejére is ráhelyezték a koronát. Nem azt a Szent Koronát, amellyel régi szokás szerint a királyokat koronázzák, hanem egy nem annyira régi, ám pompás és jókora, igen nagy értékű gyöngyökkel díszített másik koronát. Őt a királlyal együtt, aki a koronáját maga is fején viselte, a templomba kísérték. Akkor a templomban, miután a menyasszonyi fátyolt levette, kiengedett hajjal a király és Mária királyné között felment, és a főoltár előtt megállt. Ezután szokás szerint felkenték és megkoronázták. Asszonyi tekintetéről a királynői tekintéllyel egyesülve sugárzott a szemérem és a szépség." [1]


Fametszet korabeli újságban Jagelló Annáról.

Ismeretlen festő képe a királynéról.
[1] Ursinus Velius, Caspar: Tíz könyv a magyar háborúról. Máriabesnyő: Attraktor, 2013. p.34-35

Habsburg Mária, magyar királyné

(Brüsszel, 1505.IX.17. – Valladolid, 1558.X.18.)

II. Lajos és Habsburg Mária, valószínűleg eljegyzésük idején készült  képe.
Habsburg Mária a magyar történelemben nem hagyott sok nyomot maga után, azt leszámítva, hogy Szerémi emlékirataiban meglehetősen negatív képet fest a török elől riadtan elmenekülő immár özvegy királynéról. Pedig Mária képességeiről fogalmat alkothatunk, ha tudjuk, hogy 1531-től egészen 1555-ig saját kezével irányította szülőföldjének, Németalföldnek a kormányzását, pedig az nem volt könnyű feladat. Elég csak arra gondolni, hogy egy évtizeddel később a tartomány fellázad majd a spanyol uralom ellen. Habsburg Máriáról is rengeteg ábrázolás maradt fenn kiskorától fogva, így helyzetünk könnyű.

Hans Krell 1525-ben, mint magyar királynéról készült nagyszerű  -de kicsit csaló- képe Habsburg Máriáról. 

A fiatal Máriáról készült legszebb portré véleményem szerint Hans Krell alkotása és amely ma Münchenben található. A Habsburgok általában nem voltak szépek – különösen mondjuk I. Lipót nem -, jellegzetességeik közismertek, leginkább ugye a Hasburg-ajkak, amelyek generációról generációra csúfították el őket. Mária ezen képén nem túl hangsúlyos, bár más portrék elárulják, hogy a festő itt némiképp szépített a múzsáján, mert általában őt is nagy ajkakkal ábrázolják.

Hans Maler képe 1520-ból, Máriáról. 

Mária haja gesztenyebarna, egyes képeken némi vöröses árnyalattal. Szeme szintén barna. Késői képein, amelyek mint Németalföld kormányzóját ábrázolják már erősen Habsburg jellegzetességeket vonultatnak fel. A haláláig viselt özvegyi öltözet sem tesz jót az összképnek, ugyanakkor jelzi micsoda rendíthetetlen katolikus nővel van dolgunk, hiszen 32 évvel férje elvesztése után még mindig gyászol. Még magyarországi ténykedéséből maradt fenn az az érdekes adat, amely ruhatárának egy kirívóan értékes darabját villantja fel előttünk. 1521-ben Nándorfehérvár török ostroma miatt a királyi pár minden vagyonát pénzzé teszi, és ekkor Mária eladja a Fuggerektől kapott kalapját, melyért 3760 Forintot kap. [1] Ezért akkoriban két kisebb várat lehetett venni, úgyhogy nem akármilyen kalap lehetett.


Jan Cornelisz Vermeyen festménye az idős kormányzóasszonyról, "magyarországi" Máriáról.

[1] Kulcsár Péter: A Jagelló-kor. Bp.: Gondolat, 1981. p.121.

Ezzel középkori szépségversenyünk véget ért. Időnként új információk tudtomra jutása esetén frissítem és bővítem a gyorsan összedobott arcképcsarnokot, de nem tervezek folytatást. Bár ki tudja...

Utoljára frissítve: 2014. április 28.








2012. október 15., hétfő

Könyvtári összefoglaló az elmúlt hetekről

Az elmúlt hetek során a munka úgy betemetett, mint kopasz fejbőrt a paróka. Szeptember utolsó hetében a Magyar Népmese Hete rendezvénysorozatát vezényeltük le, ahol volt kiállításmegnyitó, mesemondóverseny, versmondás ovisoknak majd pénteken a Meserétes. A rendezvénysorozatról a Revita TV is adott egy rövid összefoglalót, íme:


A gyökérszobrok különösen tetszettek, már csak azért is, mivel az alkotó szobrász anyukám szülőfalujában, Egyeden él.

Aztán itt volt a könyvtárhasználati vetélkedő, ahol a Karczag Annamari-Kosztyán Zsuzsi-Wurm Fruzsi-Zavada Ármin négyes vitézkedett a szokás szerint a Kisfaludy Megyei Könyvtárban tartott megmérettetésen. Idén igazán pikáns volt a dolog, hiszen egy kis jelenetet kellett előadni az idősek és fiatalok közötti megértés és meg nem értés jegyében. Elsőre a Piroska története ugrott be, így azt írtam át és adták elő lenyűgöző önfegyelemmel (= nem röhögték el magukat). Szerintem jól sikerült a produkció, noha nem sok próbára volt lehetőségünk. A felkészüléssel töltött percek is viccesek voltak, mint az alábbi felvétel hivatott illusztrálni:


Úgy véltem a mások által vélhetően előadandó "szeressük egymást kortól függetlenül" hangulatot törjük meg egy kevésbé magasztos és inkább humoros szösszenettel. Úgyhogy Piroska nálunk egy flegma kis csitri lett, a farkas egy mai kamaszfiú, a nagyi meg egy korosztályát ért sérelmekért revansot vevő öreglány. Nem kell mindig mindent olyan komolyan venni...
A versenyen való bemutatását követő gratulációk alapján azt hiszen a kollégák és a többi versenyző is vette a lapot és értékelte tanítványaim előadói képességeit.
Ilyen lett:


A többi feladat ugyan nem sikerült tökéletesen, de én elégedett vagyok a csapattal, amely ezután megérdemelten kapta meg a nálunk már hagyománnyá vált verseny utáni forrócsokizást. Egyúttal köszönöm nekik, hogy egy ilyen "ciki" - szerintem inkább hősies és bátor - előadást is bevállaltak.

Megérkezett az első nagy könyvcsomag is az ősszel, amelyet igencsak jól fogadtak az új kötetekre áhítozó olvasók. Hogy mennyire jól sikerült a bevásárlás, az jelzi a legjobban, hogy alig pár nappal a polcra kerülés után a több mint ötven kötetből mutatóban is alig maradt valami a könyvtárban, mert szinte mind kölcsönzésre került. Van ami már a második olvasónál jár... Ha valaki nem tudná, honlapomon olvashat az új kötetekről rövid olvasónaplókat, blogbejegyzéseket és kedvcsinálókat: itt.
Szerintem kifejezetten jó könyvekről van szó, magam is el fogok olvasni jó néhányat majd közülük. Sőt igazából egyet már ki is végeztem, amelyről hamarosan könyvajánlóként olvashattok is.

De a könyvtárosok a könyvtáron kívül sem lazítottak, kollegináim is tartották a rendezvényeiket és nekem is eljött az idő az első őszi előadás megtartására. A múlt keddi előadás témája Napóleon 200 évvel ezelőtti oroszországi hadjárata volt. Úgy vélem nem sikerült rosszul, de ellenőrizhető itt, ha valaki szeretne 80 perc tömény történelmet magába szippantani:


Természetesen az októberi menetelés folytatódni fog, remélhetőleg új könyvek jönnek még a közeljövőben, plusz lesz ugyebár 56-os megemlékezés, valamint közeledik a XII. Győri Könyvszalon, amelyet úgy vélem minden könyvrajongó nagyon vár már.





















2012. október 3., szerda

Egy magyar szempontból érdekes angolszász térkép, a



Érdekes, mennyire kevéssé érdekli kutatóinkat az egyetlen XI. századi térkép[1] (amely egyébként tartalmi szempontok alapján leginkább a század második negyedére datálható), melyen a magyarok megjelennek. Pedig ez a megjelenés igencsak izgalmas, hiszen a következő felirat van közvetlen Pannónia mellett: hunorum gens, azaz hunok nemzetsége (és nem magyarok nemzetsége!). 

A Cottoniana térkép, baloldalt lilával keretezve a magyarok neve

Az angolszász Cottoniana térképnek számos érdekessége van. Egyike Franciaország teljes félreábrázolása, a készítő gyakorlatilag semmi nem tudott a Frank államról (ez egy komoly érv a készítés korának meghatározására, hiszen az 1050-es évektől Normandiával Angliának igen komoly kapcsolatai voltak). Itália szintén nem mutatja jellegzetes csizmaalakját, amely pedig még a Tabula Peutingeriana torzító nézetében is kivehető. Ugyanakkor meglepően jó a Balti-térség és elég sokat tud a szerző a mi térségünkről is. Több földrajzi  fogalom is elég jól szerepel a térségben: Isztria (Histria), Dalmácia (Dalmatia), Pannonia. Érdekes, hogy a hunok nemzetségét nem a Duna mellé (a Danubius fluviusnak kiírt folyó biztosan nem a Duna, elvégre Konstantinápolytól nyugatra (a térképen délre) ömlik az Égei tengerbe…), hanem a Szávától délre teszi. Az első kérdés, hogy egyáltalán a magyarokat jelenti a hunorum gens? Klinghammer István szerint igen.[2] Bár a készítés időpontjában adja magát a dolog, de tulajdonképpen nem tudjuk. Elvileg lehet még egy csoport, aki megfelel a hun eredetűnek tartott népek közül. Az avarok. Elvégre róluk az utolsó információink titokzatos eltűnésük előtt éppen az Adriai-tenger mellől való és egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy egy magyarok előtti információ jelenik meg egy ezredfordulóhoz közeli térképen. Hiszen még Hérodotosz griffjei (Griphorum gens!) is feltűnnek rajt, 1400 évvel korábbról, vagy Dacia, mint gót terület!
Az avarokra utal a hunok elhelyezése a térképen, mint már említettem. Tulajdonképpen más azonban nem. És ezt az érvet gyengíti, hogy a rajzoló láthatóan teljesen tájékozatlan az Európai kontinens belső területeiről. A Duna kétszer szerepel például, egyszer mint ábrázolt folyó és egyszer mint kiírt és megnevezett folyó, viszont teljesen hamis folyásiránnyal (Thrákiába tart).
Mik utalhatnak arra, hogy a térkép a 900-as évek második felében készült, és ezáltal a hunorum gens a magyarokra vonatkozik?
-         A térkép külön kiemel fontos városokat. Ezek többnyire olyan települések amely a nyugati kultúra és a kereszténység számára alapvetőek: Róma, Alexandria, Jeruzsálem. Meglepő azonban például Tarzosz kiemelt jellege, amely azért lehet fontos a készítőnek, mert a 960-as évektől Bizánc és az arabok igen kemény ütközeteket vívtak birtoklásáért.
-         A Frank államról alig tud valamit a szerző, ami annak gyenge voltára utalhat, ami szintén utalhat a X. századra. A Normannok normandiai uralmának sincs jele a térképen.
-          Ugyanígy semmi jele egy erős német-római államnak, egy német területre vonatkozó felirat sincs a térképen (Schleswiget nem számítva), se Bajoroszág, se Svábföld. Ezt a 962-es császári koronázás után szintén nehezen tudom elképzelni.

Magyarázat a térkép látásmódjáról és, hogy mi hol található rajta.

Két megoldás lehetséges tehát:
1.      a térkép a magyar megtelepedés előtti kor előtti információkon alapul és ez esetben az avarokat jelenti (még valószínűtlenebb, hogy a rég eltűnt hunokat). Vagy ami sokkal valószínűbb:
2.      A magyarokat azonosítjuk a hunorum gens fogalmával és ebben az esetben tovább gyengül az a mítosz, hogy a magyarokat csak a XI. századtól német ötlet alapján azonosítják a hunokkal.
Ez egyébként ismét felveti azt a kérdést, amelynek általuk kreált megoldását oly elszántan próbálják egyes történészek lenyomni mindenki torkán, tudniillik, hogy a magyaroknak nem volt eredetileg hun származástudatuk. Csak nagyon röviden összefoglalva:
A „nagy” történészek (Kristótól Győrffyig és tovább) általánosan vallották, hogy a magyarok a hun származás tudatát külföldről kapták, mégpedig a 11. századnál nem korábban.[3] Ennek legfőbb bizonyítékuk az, hogy a XIII. század előttről nincs utalás magyar forrásokban hun-magyar rokonságra. Ez egyébként legnagyobb jóindulattal is téves. Egyfelől Anonymust, aki ír arról, hogy Álmos Attila leszármazottja XIII. század eleinek tartják, ami finoman szólva is kérdéses.[4] Másfelől igenis van még forrás, amely a XIII. század előtt a magyar-hun rokonságot említik. Ilyen Hersfeldi Lampert, aki kétségkívül a XI. században élt, és aki arról ír, hogy Salamon király anyja 1063-ban Ottó bajor hercegnek adja az ellopott fejedelmi kincsek közül Attila kardját. Kordé szerint a magyarok hun hagyományát „kérdőjelezi meg, hogy a hun-magyar rokonság teóriája külföldi forrásokban jelenik meg először”.[5] Ennyi erővel minden magyar eseményt meg lehet kérdőjelezni, amit nem említenek magyar források, másfelől egyéb esetekben a hallgatást nem szokás bizonyítékként kezelni…  Egyébként is közismert, hogy Anonymus előttről nem maradt fenn magyar történetírói munka, úgyhogy korábbról miért várnak magyar forrást? Érthetetlen az is, hogy több történész szerint legitimációs okból hirdette az Árpád-ház később a hun származást:
1. Nem volt erre szükség, ott a vérszerződés legitimációnak, majd később a pápai koronaküldés.
2. Miért lett volna a keresztény világba beilleszkedő magyar elitnek szüksége egy „barbár” hun elődtől való származásra? Választhattak volna valami „EU kompatibilis” hőst is…
És most itt ez a térkép, amely azt jelzi, hogy az akkori világ másik sarkában valószínűleg már a X. század végén hunoknak tekintették a magyarokat. Hát nem lesz egyszerű megmagyarázni, de biztosak lehetünk benne, hogy megpróbálják…



Jegyzetek:


[1] A térképről nem írok, elolvasható angolul az ismertető, nem tudok mit hozzátenni, legfeljebb annyit, hogy néhány kutató későbbre datálja.
[2] http://lazarus.elte.hu/hun/dolgozo/klingh/mtud.htm - Nyomtatásban: Magyar Tudomány. XLII. 9. sz. 1037-1056. o.
[3] Legjobban összefoglalva: Kordé Zoltán hun-magyar rokonság szószedete a Korai Magyar Történeti Lexikonban. KMTL, Bp.: Akadémiai, 1994. 274-275.o.
[4] Legutóbb a XI. századi keletkezés mellett érvelt: Hölbling Tamás: A honfoglalás forráskritikája I-II. Bp.: Ad Librum, 2009 ill. 2010 – több helyen is alátámasztva. Itt írtam arról, mennyire jól ismeri Anonymus a XI. század eleji magyar eseményeket: http://hagi.hupont.hu/47/anonymus-mint-xi-szazadi-forras
[5] KMTL, 274.o.