Zópürión hadjárata a szkíták ellen
 II. rész - Olbia ostroma

Két görög harcosok lándzsával, sisakkal és pajzzsal egy Fekete-tenger menti görög sztélén, Tamany-félsziget, Kr.e. IV. század vége. Puskin Múzeum, Moszkva (forrás: innen) 

[Az írás első része itt található!]

Most akkor hogyan vázolhatjuk fel az adatok alapján az esetleges történéseket Kr.e. 331-ben vagy 325-ben? Nézzünk pár példát történészek véleményéről!

Bosworth magyarul is megjelent kötetében alapvetően Justinus alapján rekonstruálja az eseményeket: Zópürión a szkíták ellen indított hadjáratot, mely során egészen a Dnyeper folyóig hatolt, ám ott katasztrofális vereséget szenvedett. Ezt követte az odrüsz trák király, III. Szeuthész lázadása a makedón uralom ellen.[1] 

A Nagy Sándor korának proszopográfiáját összeállító Waldemar Heckel Kr.e. 325-re teszi az eseményeket. Nála Zópürión sztratégosz, aki a geták ellen vonult, megostromolta Olbiát, majd az ellenség és a rossz időjárás összejátszása miatt vereséget szenvedett.[2] 

Az ókori Makedónia történetét megíró Robert Malcolm Errington Zópüriónt agresszív hadvezérnek aposztrofálja, aki hódítási vágyától hajtva átkelt a Dunán, majd Olbia ellen vonult, ahol a szkíták végeztek vele. Célja Szkítia meghódítása volt, de Errington a hadjáratot egyébként már egyfajta függetlenedésként értékeli, mely során Zópürión a távol lévő Nagy Sándor engedélye nélkül igyekezett hatalmi területét északi irányban bővíteni.[3]

Olbia történetének talán legfontosabb kutatója, Vinovgradov Kr.e. 331-re teszi Olbia Zópürión általi ostromát, és epigráfiai leletet is kapcsol ehhez (erre mindjárt kitérünk).[4]

Utolsó példaként Balleteros Pastor hozom. Ő Kr.e. 326-ra teszi Zópürión - Thrákia Fekete-tenger menti régiójának hadvezére- vereségét, és úgy véli Justinus érzéketlen a kronológia iránt és fő törekvése a szkíták erejének kiemelése, mivel Justinus pontusziként így akarta felnagyítani "földijének" VI. Mithridatész királynak sikereit ellenük.[5]

Ennél azért azt gondolom, hogy részletesebb összefoglalást is készíthetünk bár sok feltételezéssel. Úgy vélem, a makedónok elsődleges célpontjának legegyszerűbb és legjobb megoldás Olbiát (és esetlegesen más tengerparti görög városokat) tekinteni. Mint említettem, az ostrom megtörténte ugyanis ténynek tekinthető, habár akadnak e nézetnek ellenzői. Macrobiusban talán kételkedhetnénk persze, hiszen két másik írott forrás nem említ ostromműveletet. Miért lehetünk benne mégis biztosak, hogy Zópürión Olbia Pontikét vette ostrom alá? Két igen erős bizonyítékunk is van. Az "egyiket" a régészet ásta elő, a másik - bár voltaképpen ezt is - az első részben citált Macrobius részlethez kapcsolódó epigráfiai lelet. Úgy tűnik ugyanis, hogy van egy olbiai felirat, amely tartalmilag szinte teljesen azt állítja, amit Macrobius említ! 

Olbia régészeti feltárásai megerősítik, hogy a várost a Kr.e. IV. század utolsó harmadában megostromolták a makedónok. A olbiai khóra épületeiben a feltárások égésnyomokat találtak, az alsóváros északi oldalán, és a nyugati kapu környékén a régészek ad hoc jellegű védműveket találtak - ezen a részen nem álltak falak a Kr.e. IV. században még! -, amelyek egyértelműen Zópürión korszakra utaló kerámiatöredékeket tartalmaztak. Nem mellesleg emberi maradványokat, koponyákat fedeztek fel itt, amelyek kétségtelenül egy ostromhoz köthetőek. Ugyanezen a helyen, alig valamivel később, a század végén már fal épült, világos, hogy egy korábbi ostrom tanulságainak levonását követően.[6] Emellett makedón parittyalövedékeket találtak a város melett, Alexandros király nevének rövidítésével! Mivel Nagy Sándor uralkodása idejéből egyáltalán nem tudunk másik makedón ostromról Olbia kapcsán, itt csak Zópürión ostromáról lehet szó!

Olbia alsóvárosában talált emberi koponya, valószínűleg az ostrom egyik áldozata
(forrás: Karjaka 2008, 175.o.)

A másik igen izgalmas forrás a már előrevetített, Vinovgradov által rekonstruált olbiai felirat. Tulajdonképpen két töredékről [7] van szó, amelyet a neves szakértő összetartozóként azonosított. A rekonstruált feliratban az olbiai tanács és nép Euxénosz fia, Kallinikosz előtt tiszteleg, aki a várost kétségbeejtő helyzetben megmentette, mivel indítványt nyújtott be az adóságok eltörölésére, és egyetértésbe hozta a lakosságot. Emellett új pénzt veretett, és kritikus helyzetben szolgálatokat tett a városnak. A paleográfiai vizsgálatok a feliratot a  Kr.e. IV. század 20-as éveire datálják, és az adóság eltörlése és a társadalmi nyugtalanság felszámolása tökéletesen összehangban van Macrobius állításával Zópürión hadjáratánál. Emellett az új olbiai pénz megjelenését is megerősítik a nuizmatikai ismereteink. Úgy tűnik, Kallinikosz lehetett az ostrom során a város erős embere, akinek ténykedésébe - városért tett szolgáltai mellett - talán a szkíta segítség megszerzése is beletartozott.[8] Az is bizonyos ugyanis, hogy éppen ebben az időszakban gyökeresen megváltozik az Olbiában vert érmék arculata és jellegzetesen szkíta fegyverek tűnnek fel rajtuk! De erre a harmadik, azaz záró írásban fogunk majd visszatérni!

Van ebben az összefoglalásban egy jó adag feltételezés, kétségtelen. Ám ezek az adatok együttesen igen meggyőzőek. El kell fogadnunk tehát, hogy Zópürión Olbiát ostromolta meg valamikor Kr.e. 331-ben vagy Kr.e. 326-325-ben. Én utóbbi dátumra hajlok, Ballesteros Pastor érvei úgy vélem helytállóak a későbbi dátum mellett. A város védelmére nézve nincsenek részleteink az írott forrásokban, hiszen a régészet által lokalizált támadási irányt leszámítva, semmi konkrétumunk sincs az ostrom lefolyásáról. Hogy felbecsülhessük, mekkora haderő védhette a görög poliszt - vagy ostromolta azt - nyakatekert módszert kell választanunk, amely óhatatlanul nem lehet precíz. Olbia területi kiterjedése a régészet eredményeinek köszönhetően ismert, és vannak tanulmányok, amelyek alapján megbecsülhető annak egykori populációja ennek segítségével. Vladimir F. Stolba Olbia lakosságát nagyjából 8300 főre teszi, amelyből mintegy 3100 fő lehetett harcban bevethető férfi. Maximálisan 3000-4500 védővel számol. [9] A város lakosságának 10% lehetett a nem görög elem (rabszolga, ott élő idegen), és ha Macrobius adatának hitelt adunk, akkor a veszély nagyságára való tekintettel a rabszolgákat is felszabadították, hogy képesek legyenek ellenállni a makedón támadásnak. Logikus döntés volt. A térségben a görög városi milícia ebben az időben még nem barbarizálódott annyira, mint később, valószínűleg tradícionálisan nehézfegyverzető gyalogsággal számolhatunk elsődlegesen, illetve könnyűfegyverzetű íjászokkal és parittyásokkal a szegényebbb rétegek közül. Utóbbiak különösen hatékonyak lehettek ostrom során a falakról.

A Kallinikosz tiszteletére emelt sztélé töredékei Olbiából
(forrás: innen)

A támadó makedón erők esetében jobban vagyunk informálva, bár egyáltalán nem biztos, hogy pontosabb eredményre jutunk becslésünkkel. A kor makedón hadseregéről általánosságban persze meglehetősen sokat tudunk, és Zópürión hadereje olyan egységekből tevődhetett össze, mint Alexandroszé, még ha annak nagyságát és minőségét bizonyára meg sem közelítette. Feltételezhetjük persze, hogy a trák elemek nagyobb számban lehettek jelen, mint általában a makedón seregeknél, hiszen ez volt a hadvezér "saját" tartománya. Létszámára nézve egyedül Justinus adata áll rendelkezésre, aki - mint fentebb láttuk - 30 ezer főre tette azt. Ez túlzásnak tűnik. Részben, mivel Nagy Sándor Perzsa birodalom ellen támadó hadereje is alig volt nagyobb ennél kezdetben, részben azért, mert Zopürión posztja nem tűnik elég jelentősnek ahhoz, hogy ekkora erőt legyen képes felállítani. A 3-4 ezer fegyveressel rendelkező Olbia elfoglalása egyébként sem indokolta volna ekkora haderő mozgósítását. A makedónok erősebb városokat is képesek voltak kisebb erővel elfoglalni. Ugyanakkor a Bodor András getákról írt tanulmányában álló 13 ezer fős hadseregnek meg semmi forrásbeli alapja nincs, akkor sem, ha hihetőnek hangzik (nyilván a harmincezres adatot értette félre).[10] A másik számbeli adat amihez eljuthatunk, már közvetett. Említettem korábban, hogy egy másik Zópüriónhoz hasonlóan episzkoposznak nevezett vezér 4000 fős erővel rendelkezett. Ez viszont Thrákia biztosítására és Olbia elfoglalására kevésnek hat. Feltételezhetjük, hogy 10-15 ezer fős haderő lehetett jelen, de hát ez pusztán hasraütés, de szerencsére a papír - és a blogbejegyzés - sok dolgot elbír, így körülbelül ennyire tenném a makedón haderő létszámát. Egy 3-4000 fős helyőrséggel bíró város ostroma ennyi ember kétségtelenül igényelt, mivel a történelmi tapasztalat rendszerint 3-4-szeres túlerőt követelt meg az idők során az ostromlótól a siker reményében. Valójában azonban nincs más adatunk, mint Justinus 30 ezer fője. 

Feliratos makedón parittyalövedékek a Fekete-tenger nyugati partjáról
(Forrás: Damyanov-Nankov-Stoyanos 2021, 118.o.)

Türbakosz nevével jelzett ólon parittyalövedék
[forrás: Nankov 2016, 292.o.]

A felvonult makedón haderő összetétele teljesen ismeretlen. A makedón mag mellett mindenképpen feltételezhetünk nagyobb mennyiségben trák segédcsapatokat, mint jeleztem. Nem kizárt azonban, hogy Zópüriónt szkíta zsoldosok is segítették. Egyes vélemények szerint ugyanis a makedónokhoz köthető feliratos parittyalövedékeken szereplő Türbakosz (Τύρβακου) név szkíta zsoldost takarhat.[11] Türbakosz nevével jelzett lövedékeket találtak Olbiánál, de Várna mellett és a Thrákia közepén is, ami valószínűleg az olbiai vereséget követő visszavonulás útvonalát rajzolja ki. Kétségtelen, hogy II. Philipposz korábban meghódított olyan Dunától délre fekvő régiót - a mai Dobrudzsát - ahol éltek szkíta népek, így szóba jöhetnek itteni segédcsapatok a makedón hadseregben. Türbakosz szkíta voltára azonban egyedül nevének valószínűsített iráni eredete utal, így erős fenntartásokkal fogadható csak el. Persze némi - bennem inkább komoly - gyanút ébreszt, hogy a szkíták nem éppen parittyásként ismertek a korszakban...[12] Úgy gondolom túlzott merészség egy név állítólagos iráni eredetéből viselőjének szkíta azonosítása, viszont az bizonyos, hogy parittyások részt vettek az ostromban, mint ahogy bizonyára ostromgépek is. Olbiának falai védelmére biztosan voltak hajítógépei, hiszen lövedékeik fennmaradtak.[13] A régészek több hajítógéphez tartozó kőgolyót is feltártak Olbiában, amelyek 15-18 cm átmérőjűek és 3.5-10.1 kg tömegűek.[14] A régészek úgy vélik megtalálták az alsóváros védőfalának azon szakaszát, ahol az ostrom a legintenzívebb lehetett. Ugyanis az északi falnál tűz nyomati találták itt, hamuréteggel és kőhalmokkal, amely éppen erre az időszakra datálható, és kimutatható itt a helyreállítási tevékenység is a hellenisztikus korszakban.[15] A tűz intenzív és kiterejdt lehetett, és nyomok vannak rá, hogy a védőfalat és a tornyokat fából készült védművek, gyilkojárók biorították az ostrom idején.[16]

Olbia Pontiké az ókorban régészeti feltárások alapján
(forrás: innen) 

Macrobius - adata, amely szerint a makedón hadvezér végzetét egy tengeri vihar okozta - arra utal, hogy a hadműveletben flotta is jelen lehetett, ami felettébb logikus egy kikötőváros elleni támadás esetén, hiszen azt onnan is zárolni kellett. Ráadásul a flotta a hadsereg ellátásához szükséges élelmiszert és felszerelést is biztosíthatta a thrákiai kikötők irányából. Zópürión tengeri viharhoz kapcsolódó halála talán arra is enged következtetni, hogy a sikertelen ostromot követően a makedón hadsereg roncsainak egy része hajókon hagyta el a Fekete-tenger északi partját. Talán az történt, hogy az ostrom végén Zópürion hajóra szállva előresietett biztosítani Thrákiát, míg serege szárazföldi úton vonult vissza a Duna irányába a tengerparton. Ennek során pusztulhatott el viharban a hadvezér és flottája. A megtalált parittyalövedékek azt sejtetik, hogy a szárazföldi erő részben hazajutott Thrákiába, hiszen a Türbakosz feliratú ólomlövedékekből - mint emllítettem - találtak Várnánál és Thrákia szívében is. Jó eséllyel ebben az irányban vonultak vissza Zopürion megmaradt csapatai, átvágva magukat a lázadozó geták területén. [17] Természetesen fordítva is rekonstruálható az útvonal, de a harccselekmények forráokban történő leírása későbbre teszi a thrákiai harcokat a felkelők ellen, mint a szkíták/geták elleni összecsapást, így ez az egyszerűbb megoldás... 

Az ostrom eredménye minden forrás szerint egyértelmű: Olbia sikeresen megvédte magát, a makedónok totális vereséget szenvedtek. És nagyon úgy tűnik, hogy a szkíták miatt. Velük folytatjuk majd!

Olbiában talált, hajítógéphez tartozó lövedékek (forrás: Хомчик 2017. 55.o.)

[Folytatása következik!]

Jegyzetek:

[1] Bosworth 2002, 239.o.

[2] Heckel 2006, 273.o.

[3] Errington 1990, 59.o.

[4] Vinovgradov-Kryzickij 1995, 135-136.o.

[5] Ballesteros Pastor 2018. 

[6] Karjaka 2008

[7]  Az IosPE 1².25 és IosPE 1².31 töredékekről van szó, amelyet egyben kiadtak, mint SEG 32.794. Online: http://www.attalus.org/docs/seg/s32_794.html

[8] Vinovgradov-Karyshkovsky 1982-1983

[9] Stolba 2019, 524.o.

[10] Bodor 1986, 815.o.

[11] Nankov 2016, 284.o. Ekkor még Türbakosznak és nem Türvakosznak kellett ejteni, bár a szakirodalomban néha v-vel írják.

[12] Avram 2011, 198-199 o.

[13] Elfogadja a szkíta azonosítást például: Nankov 2016. A feliratos makedón parittyalövedékekkhez, illetve a makedónok kelet-balkáni jelenlétére lásd: Damyanov-Nankov-Stoyanos 2021 

[14] Lásd: Хомчик-Каганюк, 2017 

[15] Lejpunska et al. 2010 I., 16.o. 

[16] u.o. 22.o.

[17] Nankov 2016, 284.o.

Források, forráskiadások: 

Austin, M. M.: The Hellenistic World from Alexander to the Roman Conquest. Selection of ancient sources in translation. Cambridge, cop. 2006

Ambrosii Theodosii Macrobii Saturnalia. Stutgardiae et Lipsiae, 1994.

Curtius Rufus. Translated: Yardley J. C., Commentary by J.E. Atkinson. Oxford-New York: Oxford University Press, 2009

Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Budapest: Osiris, 2000

Inscriptiones Scythiae Minoris Graecae et Latinae I. Bucuresti, 1983

IosPE = Inscriptiones antiquae Orae Septentrionalis Ponti Euxini

M. Ivniani Ivstini Epitoma Historiarvm Philippicarvm Pompei Trogi. Edidit: Otto Seel. Stvtgardiae: Tevbneri, MCMLXXXV

Marcus Iunianus Iustinus: Világkrónika a kezdetektől Augustusig. Ford.: Horváth János. Budapest: Helikon, [1990]

Macrobius Ambrosius Theodosius: Saturnalia, I-II. könyv. Latinul és magyarul. Ford.: Tóth Orsolya. [s.l.], 2014. (Kézirat)

Orosius: Seven Books of History against the Pagans. Translated et...: A.T. Fear. Liverpool, 2010 

Paulus Orosius: Világtörténelem hét könyvben a pogányok ellen. Máriabesnyő: Attraktor, 2019

Q. Curtius Rufus: Historiarum Alexandri Magni Macedonis. Leipzig: Teubner, 1885

Q. Curtius Rufus: A makedón Nagy Sándor története. Ford.: Kárpáty Csilla. Budapest: Európa, 1967

SEG = Supplementum Epigraphicum Graecum

вди - вестник древней истории

Felhasznált irodalom:

Avram, Alexandru[a]: Marginalien zu griechisch beschrifteten Schleudergeschossen I. In: Scripta Classica. Cluj-Napoca, 2011 195-199.o.

Avram, Alexandru[b]: The Getae: Selected Questions. In: The Black Sea, Greece, Anatolia and Europe in the first millennium BC. Leuven, 2011 

Ballesteros Pastor, Luis: Zopyrion's Scythian Campaign. In: Anabasis, 9 (2018). 142-159.o.

Baralis, Alexandre: Between crisis and conflicts: the territory of Apollonia Pontica in the Late Classical and Early Hellenistic periods In: The Greeks and Romans in the Black Sea and the Importance of the Pontic Region for the Graeco-Roman World (7th century BC-5th century AD). Oxford, 2021. 

Berve, Helmut: Das Alexanderreich auf prosopographischer Grundlage. I-II. New York: Arno Press, 1973

Bodor András: A géta-dákok történeti útja. In: Korunk, 1986. 11. sz. 813-817.o.

Borangic-Gutica-Florescu: Coiful de tip Chalcidic de la Balș, județul Olt. In: Istros XXVI. Braila, 2020. 259-291.o.

Bosworth, A. B.: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Budapest: Osiris, 2002

Cojocaru, Victor: Zum Verhältnis zwischen Steppenbevölkerung und griechischen Städten. In: Tyche, 2008. 23. sz. 1-20.o.

Daminov-Nankov-Stoyanova: Inconspicuous Presence? Macedonians on the West Pontic Coast in the Early Hellenistic Period. In: Peoples in the Black Sea Region from the Archaic to the Roman Period. Oxford, 2021. 113-127.o.

de Boer, Jan G.: The foundation of Agathopolis/Alaeouteichos and the Athenian Black Sea Policy in the 5th century BC. In: Pont-Euxin et Polis. [Bésancon], 2005

Draganov, Dimitar: The Coinage of the Scythian Kings in the West Pontic Area: Iconography. In: Archaeologia Bulgarica. 2010. 3.sz. 29-52.o.

Draganov, Dimitar: The Coinage of the Scythian Kings in the West Pontic Area. Sofia, 2015

Draganov, Dimitar: The silver of Sariakes and the end of the Second Scythian Kingdom in Dobrudzha. In: In memoriam Ivani Venedikov. Sofia, 2020. 135-142.o.

Errington, R. Malcolm: A History of Macedonia. Berkeley-Los Angeles-Oxford: University of California, cop. 1990

Gardiner-Garden, John R.: Fourth Century Conceptions of Maiotian Ethnography. In: Historia, 1986. 2. sz. 192-225.o.

Gardiner-Garden, John: Ateas and Theopompus. In: The Journal of Hellenic Studies, 1989. 29-40.o.

Hammond-Griffith: A History of Macedonia II. Oxford, 1979.

Heckel, Waldemar: Who’s Who in the Age of Alexander the Great. Oxfrod: Blackwell, 2006

Karjaka, Alexander V.. The Defense Wall in the Northern Part of the Lower City of Olbia Pontike. In: Black Sea Studies, 2008. 163-180.o.

Хомчик-Каганюк: КАМ’яні ядрА для МетАльниХ МАшин з ОльВії. In: Aрхеологія, 2017. 2. sz. 54-56.o.

Lejpunska et al.: he Lower City of Olbia (Sector NGS) in the 6th Century BC to the 4th Century AD. I-II. Aarhus: AUP, cop. 2010

Manov, Metodi: The hellenistic tomb with greek inscription from Smyadovo, Bulgaria - Reconsidered. In: Journal of Ancient History and Archaeology, 2019. 6. sz. 99-118.o.

Moreno, Alfonso: Feeding the Democracy. The Athenian Grain Supply in the Fifth and Fourth Centuries BC. Oxford: OUP, 2007

Nankov, Emil: Inscribed Lead Sling Bullets from the Regional Museum of History in Shumen. In: ТРАКИЯ И ОКОЛНИЯТ СВЯТ. Шумен, 2016

Ókori lexikon. Online: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-okori-lexikon-CA894/

Stolba: Images with Meaning: Early Hellenistic Coin Typology of Olbia Pontike. In: Advances in Ancient Black Sea Studies: Historiography, Archaeology and Religion. Kolozsvár, 2019

Stolyarik, Elena: Scythians in the West Pontic Area: New Numismatic Evidence. In: American Journal of Numismatic. 13. 2001. 21-34.o. 

Vinovgradov-Karyshkovsky: Kallinikos Son of Euxenos. In: вди 1982-1983. 162-163. sz. 26-46. ill. 21-39.o.

Vinovgradov-Kryzickij: Olbia. Leiden-New York-Köln, 1995

Wulfram, Hartmut: Der Römische Alexanderhistoriker Curtius Rufus. Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 2016

Zamfir Korinna: Az episzkoposz az Újszövetségi iratokban. In: Minden kegyelem! A 65 éves Jakubinyi György köszöntése. Szerk.: Marton-Oláh. Budapest-Kolozsvár: Szent István Társulat-Verbum, 2011. 88-104.o. 

Zópürión hadjárata a szkíták ellen I. rész - források

 Zópürión hadjárata a szkíták ellen

 I. rész - források

Ateasz szkíta király nevével Dionüszupoliszban vert érme
(A szkíta kiráy neve a feliraton ΑΤΑΙΛΣ, vagy ΑΤΑΙAΣ. Forrás: innen) 

A szkítákról  Magyarországon régóta és sokat írnak, ám ez elsősorban a magyarokkal való kapcsolatukra szokott korlátozódni. Ezért úgy gondolom, célszerű blogomban egy-egy szkítákkal kapcsolatos hadjáratot a jövőben részletesen megvizsgálni a források felől. Zópürión makedón hadvezér hadjáratáról lesz ma szó, mivel nagyon jól be lehet rajta mutatni, hogy mennyire nehéz időnként a történészek feladata, s hogy miként lehet mégiscsak a dirib-darab mozaikokból valamiféle képet összerakni forrásszegényes esetekben is.

Először is leszögezném, hogy a "szkítákat" mint "népet" most szűken fogom értelmezni, a Kr.e. VIII. század végén a Fekete-tengertől északra megjelenő lovasnomádokra redukálva ezt a fogalmat, akiket keletről Hérodotosz szerint a Tanaisz (Don) folyó választott el a Kr.e. VI-V. században a szarmatáktól (nála: szauromaták[1]). Innentől tehát ebben az írásban a szkíta név alatt szigorúan őket fogom érteni az egyszerűsítés végett, s nem értendőek bele például az ázsiai szkíták, vagyis a szakák, akikről most amúgy sem lesz szó. 

Dareiosz perzsa nagykirály szkíták elleni Kr.e. VI. század végi hadjárata eléggé közismert (bár szakmai rekonstrukciója ma is sok bizonytalansággal teli, még időpontja is viták tárgya), de én is szeretnék majd neki később egy bejegyzést szentelni. Ezt a perzsa hadjáratot meglehetősen részletesen megírta Hérodotosz, de akad rá egyéb forrás is, ami lehetővé tesz egyféle rekonstrukciót (sőt inkább sokfélét...). A hadjárat kudarcot szenvedett, és a  perzsák nehezen vergődtek csak haza, bár alighanem Miltiadész szerepét félreértelmezik a kutatók. A szkíták ellen a következő nagyobb kihívást a makedónok intézték. II. Philipposz makedón király, hogy biztosítsa hátát görögországi hódításai során, Kr.e. 339 körül összecsapott a hatalmát a mai Dobrudzsára és a Fekete-tenger nyugati partjára is kiterjesztő szkíta királysággal, amelynek idős uralkodója, Ateasz[2] - akit ritka kivételként írott és numizmatikai forrásokból egyaránt ismerünk -,  maga is elesett egy csatában (erről szintén szeretnék majd írni).[3] Ateasz pénzérméje az egyik leggyönyörűbb szkíta lovasíjász ábrázolás, nem mellesleg. Így 339-ben a Dunáig megszilárdult a makedón fennhatóság, de úgy tűnik a szkíták erejét nem sikerült megtörni a Dunától északra.[4] Ezt követte aztán mai elemzésem tárgya, a szkíták elleni következő makedón hadjárat, immár III. Alexandrosz, azaz Nagy Sándor uralkodása idején.

Zópürión[5] hadjáratáról rendkívül keveset tudunk, még ókori mércével mérve is. Ha azt mondom, hogy az írott források száma korlátozott, akkor igen finoman fogalmazok. Tulajdonképpen három rövidke részlet maradt fenn mindösszesen erről a háborúról:

1. Quintus Curtius Rufus I. századi római történetíró, aki Nagy Sándorról írt történeti művében (Historiarum Alexandri Magni) említi az esetet.

2. Marcus Junianus Justinus III. században alkotó római történetíró Historiae Philippicae című kivonata a Kr.e. I. századi gall-római Pompeius Trogus - sajnos elveszett - világtörténetéből. 

3. Ambrosius Theodosius Macrobius V. század eleji római nyelvész Saturnalia című jegyzetgyűjteményének egy rövid részlete, amely szintén egy korábbi, ám sajnos nem ismert forráson alapul.

Mint az a felsorolásból látható, az időben legközelebbi alkotót is négy évszázad választotta el az eseménytől, ráadásul egyikük sem volt igazán jó kritikai érzékkel (b)író történetíró, sőt Macrobius még csak nem is historikus. Olvassuk el először ezeket a leírásokat, hogy mégis képet kapjunk arról, mennyire nehéz a történész dolga:

Curtius Rufus (X. 1. 43-45.):

"Isdem fere diebus litteras [a Coeno] accipit de rebus in Europa et Asia gestis, dum ipse Indiam subegit. Zopyrio, Thraciae praepositus, cum expeditionem in Getas faceret, tempestatibus procellisque subito coortis, cum toto exercitu oppressus erat. Qua cognita clade, Seuthes Odrysas, populares suos, ad defectionem conpulerat. Amissa propemodum Thracia, ne Graecia quidem tumultibus inconcussa mansit."

Kárpáty Csilla fordításában:

"Csaknem ugyanezekben a napokban [Nagy Sándor] levelet kapott [Koinosztól], mely azokról az eseményekről tájékoztatta, melyek indiai hadjárata idején Európában és Ázsiában lezajlottak. Zopürion, Thrákia kormányzója, a géták ellen vezetett hadjáratában egész hadával együtt elpusztult egy hirtelen kerekedett viharban. Szeuthész, mihelyt tudomást szerzett pusztulásukról, pártütésre lázította honfitársait, az odrüszákat. Thrákia elszakadási kísérlete Görögországot is forrongásba hozta."[4]

Justinus többször is visszatér a témára:

"[II.3.1-6] Imperium Asiae ter quaesivere; ipsi perpetuo ab alieno imperio aut intacti aut invicti mansere. Darium, regem Persarum, turpi ab Scythia submoverunt fuga, Cyrum cum omni exercitu trucidaverunt, Alexandri Magni ducem Zopyriona pari ratione cum copiis universis deleverunt. Romanorum audivere, non so sensere arma."

"[XII.1.4-6] Dum haec aguntur, epistulae Antipatri a Macedonia ei redduntur, quibus bellum Agidis, regis Spartanorum, in Graecia, bellum Alexandri, regis Epiri, in Italia, bellum Zopyrionis, praefecti eius in Scythia continebatur. Quibus varie adfectus plus tamen laetitiae cognitis mortibus duorum aemulorum regum quam doloris amissi cum Zopyrione exercitus cepit." 

"[XII.2.16-17] Dum haec in Italia aguntur, Zopyrion quoque, praefectus Ponti ab Alexandro Magno relictus, otiosum se ratus, si nihil et ipse gessisset, adunato XXX milium exercitu Scythis bellum intulit caesusque cum omnibus copiis poenas temere inlati belli genti innoxiae luit."

"[XXXVII.3.1-4] Ad regni deinde administrationem cum accessisset,  statim non de regendo, sed de augendo regno cogitavit. Itaque Scythas invictos antea, qui Zopyriona, Alexandri Magni ducem, cum XXX milibus armatorum deleverant, qui Cyrum, Persarum regem, cum CC milibus trucidaverant, qui Philippum, Macedonum regem, fugientem fecerant, ingenti felicitate perdomuit. Auctus igitur viribus Pontum quoque ac deinceps Cappadociam occupavit."

Magyarul így vannak a részletek (Horváth István fordításában):

"[II.3.1-6] A scythák háromszor nyerték el Ázsia felett a hatalmat, velük viszont mindvégig idegen hatalom vagy nem is próbálkozott, vagy a scythák lettek a győztesek. Dareust, a perzsák királyát csúfosan megfutamítva kiűzték Scythiából, Cyrust egész hadseregével együtt lemészárolták, Nagy Sándor hadvezérét, Zopyriont hasonló módon csapataival együtt elpusztították. A rómaiak fegyvereinek csak hírét hallották, de erejét nem érezték."[5]

"Míg ezek történtek, [Nagy Sándor] levelet kap Macedoniából Antipatertől, amelyben értesíti Agisnak, a spártaiak királyának Görögországban viselt háborújáról, Alexandernek, Epirus királyának Italiában folytatott hadjáratáról és Zopyrionnak, helytartójának Scythia elleni támadásáról. Ezek a hírek különbözőképpen hatottak rá, de több örömet érzett a két, vele vetélkedő király halálán, mint amennyi fájdalmat a Zopyrionnal elveszett hadsereg miatt."[6]  

"[XII.2.16-17] Míg Itáliában ezek történtek [Alexandrosz, epiroszi király halála], Zopyrion, akit Nagy Sándor Pontus kormányzójaként hagyott hátra, úgy vélekedett, hogy csak hiába tölti az időt, ha nem visz végbe valamit ő maga is, ezért összevont egy harmicezer főből álló sereget, és háborút indított a scythák ellen. Ám ezek összes csapataival együtt lemészárolták, és az ártalmatlan nép megbüntette a meggondolatlanul indított háborúért."[7]

"[XXXVII.3.1-4] Később [VI. Mithridatész pontoszi király], mihelyt az ország kormánya neki jutott, nem az ország irányításáról, hanem annak gyarapításáról kezdett gondolkodni. Ezért a scythákat - akik azelőtt legyőzhetetlenek voltak, akik Zopyriont, Nagy Sándor vezérét harmincezer fegyveresével együtt megsemmisítették, akik Cyrust, a perzsák királyát kétszázezer katonájával együtt lekaszabolták, akik Fülöpöt, a macedonok királyát megfutamították - ő ropant szerencsével leigázta."[8] 

Itt kell megjegyezni, hogy az egyértelműen Justinusból dolgozó, IV. században alkotó Paulus Orosius szintén említi Zópürión hadjáratát, de semmi újat nem ad ezekhez, mivel egyszerűen átvette Justinus adatait (III.18.4.): 

"Zopyrion meg, a Pontus helytartója, harmincezer fős hadsereget gyűjtve egybe, háborút mert indítani a scythák ellen és kipusztulásig lemészárolva, minden csapatával együtt tökéletesen kiírtatott."[9] 

Így nincs értelme önálló forrásként kezelni, még szóhasználata is szinte teljesen azonos Justinuséval.[10]

Végezetül Macrobius (I.11.33.):

"Ac ne putes haec in nostra tantum contigisse re publica, Borysthenitae obpugnante Zopyrione servis liberatis dataque civitate peregrinis et factis tabulis novis, hostem sustinere potuerunt."

Magyarul:

"És nehogy azt higgye [bárki], hogy ilyen csak a mi közösségünkben történt! A Zópürión által ostromlott borüsztheniták felszabadították a rabszolgáikat, polgárjogot adtak az idegeneknek és elengedték az adóságokat, hogy ellenállni tudjanak az ellenségnek." (Saturnalia. I. 11. 33.)[11]

Mint látható, Macrobius teljesen más jellegű adatokkal bír, mint az előző kettő történetíró, de sajnos nem tudjuk, hogy kivonatoló kitől/miből vette át ezt.  

Hellén gyarmatvárosok a Fekete-tenger mentén 
(forrás: innen)

Most, hogy átolvastuk a rendelkezésünkre álló információkat, megfigyeléseink egészen különösek lehetnek:

1.) A három forrás három különböző (!!!) ellenséget ad meg Zópürión ellenfeleként: egyik a getákat, másik a szkítákat, harmadik pedig a Borüszthenészieket, vagyis a Fekete-tenger mellett (pontosabban a Bug torkolatához közel, a folyó partján) fekvő Olbia Pontiké görög városának lakóit. 

2.) Ehhez a különlegességhez ráadásul két eltérő datálás is párosul, mert Curtius Rufus ugyebár Nagy Sándor Indiából való visszatéréséhez köti a hír érkeztét (Kr.e 324 körül), míg Justinus korábbra, Kr.e. 331-re teszi, összekötve az eseményt III. Agisz spártai király makedónok elleni pontosan datálható háborújával. Macrobius sajnos nem ad lehetőséget az időpont meghatározásához.

3.) Zópüriónnak még a tisztsége is bizonytalan a források alapján. Justinusnál Pontus praefectusa, Curtiusnál Thrákia praepositusa. Ráadásul Zópürión bizonyosan nem volt se praefectus, se praepositus, hiszen makedón volt, tisztségét a latinul író szerzők lefordították a maguk nyelvére, de pontos posztja így nem azonosítható ennyiből. 

Itt jön az, amit gyakran szoktam mondani: a történelemtudomány sokkal közelebb áll a klasszikus kriminalisztikához, mint a bármely más tudományhoz. Ráadásul nagyrészt közvetett bizonyítékokkal kell dolgoznia, és a szemtanúk száma erősen korlátozott. Különösen igaz ez az ennyire forrásszegény események rekonstrukcióinál. 

Most akkor Zópürión kinek a nevében, miért és kik ellen vezetett hadjáratot (és mi lett a sorsa)?

Egyáltalán, ki volt Zópürión? Gyakorlatilag semmi biztosat nem tudunk életéről, viszont a hadjárata idején betöltött tisztségét legalább nagyjából belőhetjük. A történészek alapvetően egyetértenek abban, hogy Zópürión nem Pontus, hanem Thrákia helytartója lehetett, ahogy azt Curtius Rufus említi.[12] Pontus - mint földrajzi egység - ugyanis Anatóliában van, aligha egy ottani helytartó vezetett volna hadat Szkítia felé. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a Fekete-tenger neve görögül Pontosz Eüxeinosz (Ποντος Ευξεινος) volt - latinosítva Pontus Euxinus -, így talán Justinusnak is lehet némi igazsága. Mint később látni fogjuk Zópürión hadjáratának elsődleges célja biztosan a Fekete-tenger menti görög város, Olbia elfoglalása volt, így nem zárhatjuk ki, hogy Nagy Sándor a Fekete-tenger feletti makedón ellenőrzés fenntartásának feladatát is Zópüriónra testálta. A hadjáratról írt legújabb - és legrészletesebb - összefoglalót jegyző Ballesteros Pastor véleménye szerint a makedón hadvezér tisztsége eredetileg episzkoposz[13] lehetett. Érvelése a következő: Curtius Rufus az Egyiptomban Nagy Sándor által hagyott 4000 fős zsoldoscsapat parancsnokát, Ephipposzt Zópüriónhoz hasonlóan praepositusként adja vissza munkájában, viszont róla más görög forrásból tudjuk, hogy episzkoposz volt. Érvelése meggyőző. Ugyanakkor sokan amellett szólnak, hogy Zópürión inkább sztratégosz lehetett, mert az episzkoposz túl alacsony rang egy ekkora hadjárat vezetéséhez.[14] Tény, ami tény, Zópürión alá akkora haderő tartozott, ami nem pusztán Thrákia ellenőrzésére, de egy Olbia elleni támadó hadjáratra is elég kellett legyen. Az pedig, hogy veresége az a thrák odrüsziak lázdásához vezetett, jelezheti, hogy Zópürión valóban Thrákia makedón helytartója lehetett.  

Ki ellen vezetett hadjáratot Zópürión és miért? Egyáltalán biztos-e, hogy egyetlen hadjáratról beszélhetünk? Felmerülhetne ugyanis ennyi eltérő információ alapján, hogy több hadjáratról van szó, de mivel minden forrás egyetlen Zópürión vezette hadjáratról tud, ráadásul Curtiusnál és Justinusnál is meghal a helytartó, ezt talán mégis célszerűbb elvetni. Kétszer még egy makedón sem eshetett el... Így a történészek a három forrást egyazon eseménysorozatra vonatkoztatják. Ennél egyelőre nincs egyszerűbb megoldás, ráadásul logikusan összeköthetőek az említett népek, mivel mind ugyanazon régióra utalnak, a Fekete-tenger északnyugati térségére.  Megingathatatlannak tűnő bizonyítékok vannak amellett, hogy a hadjárat fő célpontja terén Macrobiusnak van igaza, mivel Borüszthenész/Olbia makedón ostromát régészeti leletek bizonyítják. Olbiában a feltárások ostromra utaló jeleket találtak, ráadásul egyértelműen makedón parittyalövedékeket sikerült találni Nagy Sándor nevével. Erről lejjebb lesz még szó, egyelőre csak állapítsuk meg: Zópürión bizonyosan ostrom alá vette Olbia Pontikét. Ez mellesleg logikailag és ésszerűbbnek tűnik, mint az, hogy a támadás célpontja  a makedón gyalogsággal gyakorlatilag meghódíthatatlan Szkítia elfoglalása lett volna. Ugyanakkor Olbia ostrom alá vétele maga után kellett vonja a szkíták fellépését, akik ezer szállal kötődtek a városhoz. Ez egy olyan sarokpont a rekonstrukcióban, ami elég szilárd, hogy vázként szolgáljon. Olbia - és más térségbeli görög városok - kapcsolatrendszere a sztyeppén lakó lovasnomádokkal rendkívül összetett volt, hiszen utóbbiak egyszerre jelentettek veszélyt és biztosították a prosperitást számukra. Egyes történészek egyenesen szkíta protektorátust feltételeznek a Fekete-tenger északi partján fekvő görög városok kapcsán a Kr.e. V-IV században, úgy vélem, nem indokolatlanul.[15]  

A Fekete-tenger partján fekvő hellén városok mindig ügyesen kellett, hogy lavírozzanak a szomszédjukban lakó sztyeppei - a nyugati parton trák- népek kavalkádja között, hiszen a hatalmi viszonyok egy "népen" belül is igen változékonyak lehettek. A Kr.e. IV. századból ugyan erre nem nagyon vannak görög epigráfiai adatok, de későbbi időkből igen. Van néhány feliratunk (például Olbiából SEG 49.1041 vagy Histriából a SEG 24.1095), amelyek szépen bemutatják, miként manővereztek ajándékokkal és behódolással a különféle trák, szkíta vagy szarmata népek között ezek a városok.[16] Úgy tűnik, hogy a görögök és szkíták kapcsolata többnyire barátságos volt, másként ezek az elszigetelt kolóniák, amelyek jelentős részben földműveléssel foglalkoztak, aligha prosperálhattak volna.[17] Hogy a makedónok által ostrom alá vett Olbiának nyújtott szkíta támogatás nagyon is reális felvetés, azt fényesen jelzi, hogy a szkíták később is segítették a Nagy Sándor utódai ellen folytatott harcaikban a pontuszi görög városokat.[18] Olbia - és esetlegesen más, a térségben fekvő hellén városok - makedón kézre kerülés világos veszélyt jelentett a szkíták politikai és gazdasági érdekeire.[19] Úgy vélem elfogadható az adatok alapján, hogy egyfajta szkíta védernyő volt a görög városok, különösen Olbia felett a Kr.e. IV. században, s ez  protektorátusa a Fekete-tenger menti görög városok felett az V. századtól egyre erősebben jelentkezett.[20] 

Az sem lehet véletlen, hogy Olbia pénzverésében éppen ekkoriban egy új típusú érme jelent meg, amely gyakorlatilag klasszikus szkíta fegyvereket ábrázol: íjászfelszerelést íjjal és tegezzel, valamint harci bárdot.[21] 

Olbiai érme Kr.e. 330-320 körül, egyik oldalán a Borüszthenész folyóistenének képével, másik oldalán szkíta fegyverekkel. (Forrás: innen)

A térség régóta komoly kereskedelmet bonyolított le a görög törzsterületekkel, kiemelten Attikával. Már Periklész hadjáratot vezetett a térségbe Athén hatalmának növelése érdekében, mivel az onnan származó gabona, hal, méz, és rabszolga fontos volt az athéniak számára, míg ők elsősorban bort és olivaolajat szállítottak a görög gyarmatvárosokba.[22] Aligha lövünk nagyon mellé, ha ezeket a gazdasági tényeket a hadjárat egyik okaként azonosítjuk. Ha a térség makedón kézre kerül, akkor Athént, amely a makedón pozíciókat fenyegethette Hellászban, könnyebben lehetett volna kézben tartani. Igaz, az is felmerült a szakirodalomban, hogy talán Nagy Sándor azon tervének végrehajtását hivatott megkönnyíteni egy Olbia, illetőleg a szíkták elleni támadás, amely szerint a makedón világhódító ebből az irányból szándékozott hazajutni India meghódítását követőn, a Kaszpi- és Fekete-tenger északi oldalán. 

Most akkor hogyan rekonstruálhatjuk a történéseket? 

Innen fogom hamarosan folytatni a II. részben!

Olbia romjai 2008-ban
(forrás: innen)

A bejegyzéshez külön megköszönöm az Anabasis folyóirat szerkesztőjének, Marek Olbrychtnak segítségét, aki megküldte nekem Luis Ballesterios Pastor említett folyóiratban megjelent írását! 

Jegyzetek

[1] Hérodotosz, IV. 20-21. Most nem mennék bele, hogy a szauromaták és szarmaták azonosak-e, mert e kérdésben is zajlik tudományos vita, de szerintem aligha kérdéses. A Fekete-tenger északi partjának etnográfiai viszonyaihoz: Gardiner-Garden 1986

[2] Ateasz minden bizonnyal azonosítható az Atailsz/Ataiasz felíratú pénzérmék szkíta királyával. Az érme egyik oldalán Heraklész látható fején attribútumként oroszlánbőrrel, másik oldalán egy szkíta lovasíjász gyönyörű ábrázolása Atailsz (ΑΤΑΙΛΣ) vagy Draganov olvasatában Ataiasz (ΑΤΑΙAΣ) felirattal. Héraklész és a szkíták kapcsolatáról Hérodotosz is megemlékezik (IV. 8-10.), kifejezetten Pontosz környéki görög történetként adva elő. Az érmének vagy egy másik változata is, amelyen Heraklész helyén Artemisz feje látható. Az érméket a thrákiai görög kolóniában, Dionüszupoliszban verték, a mai Balcsik mellett.  Ezekre: Draganov 2010, 32.o.

[3] Erre röviden: Hammond-Griffith, 1979. 581-584.o. Dimitar Draganov ezt a szíkíta államot "első dobrudzsai szkíta királyság"-nak nevezi, megkülönböztetve a később létrejövő másodiktól. Draganov elsősorban numizmatikai érvekkel dolgozik. 

[4] A szkíták dobrudzsai uralmára érmék alapján: Stolyarik 2001, 30.o.

[5] Nevét én a görögből átírt verzióban fogom használni, hiszen a latinban szereplő Zopyrion eredetileg görögül Ζωπυρίων.

[4] Curtius Rufus 1967, 283.o.

[5] Iustinus 1990, 25.o.

[6] Iustinus 1990, 118.o.

[7] Iustinus 1990, 120.o.

[8] Iustinus 1990, 268.o.

[9] Bár felvethető, hogy az adat nem Justinustól, hanem Pompeius Trogus eredeti művéből származik, ez nem tűnik túl valószínűnek, mivel a Historia adversum Paganos szinte mindenhol együtt említi Justinust és Trogust, és nem látszik sehol plusz információ Justinushoz képest. Orosius forrásaihoz: Fear 2010. 15-16.o.

[10] Orosius 2019, 100.o.

[11] Saját fordítás. 

[12] Bosworth 2002, 239.o. Bár Bosworth-nál az eredeti angol kiadásban nem helytartó, vagy kormányzó, hanem general, vagyis hadvezér szerepel. Berve 1973, No. 340. 

[13] A tisztségre: Zamfir 2011, 89-91.o.

[14] Például sztratégosznak tartja: Berve 1973. I. 322.o. A kérdéshez szakirodalmi hivatkozásokkal és ellenvetésekkel: Ballesteros Pastor 2018, 145-147.o.

[15] Elsődleges támogatói a szkíta fennhatóságnak az orosz régészek voltak, cáfolja például: Cojocaru 2008 

[16] A két felirat kiadva itt: Austin 2006, 115. és 116. dok. A Zoltes nevű hadurat a történészek általában szkíta vezetőnek tartják, aki ellen Histria végül Rhemaxos királyhoz fordult segítségért.

[17] Cojocaru 2008, 14.o.

[18] Baralis 2021, 105.o. Például Kallatisz Kr.e. 313-as Lüszimakhosz elleni lázadását emeli ki. Tehát többször is az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Fekete-tenger menti görög városok autonómiájuk védelme érdekében a diadokhoszok ellen "barbárokhoz" fordultak.

[19] A szkíták ereje egészen a Kr.e. II. század első harmadáig meghatározta a mai Dobrudzsa történetét. Dimitar Draganov numizmatikán alapuló tanulmánya Kr.e. 168-ra teszi Szariakész szkíta királyságának végét. Lásd: Daragnov 2020, 142.o.

[20] Erre nézve lásd: https://numismatics.org/pocketchange/scythians/

Letöltve: 2023. január 4.

[21] Erre: Draganov 2010 - az érmék fotóival.

[22] de Boer 2005, 171.o. Az athéni gabonakereskedelmet részletesen ismerteti: Moreno 2007

Források, forráskiadások: 

Austin, M. M.: The Hellenistic World from Alexander to the Roman Conquest. Selection of ancient sources in translation. Cambridge, cop. 2006

Ambrosii Theodosii Macrobii Saturnalia. Stutgardiae et Lipsiae, 1994.

Curtius Rufus. Translated: Yardley J. C., Commentary by J.E. Atkinson. Oxford-New York: Oxford University Press, 2009

Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Budapest: Osiris, 2000

Inscriptiones Scythiae Minoris Graecae et Latinae I. Bucuresti, 1983

M. Ivniani Ivstini Epitoma Historiarvm Philippicarvm Pompei Trogi. Edidit: Otto Seel. Stvtgardiae: Tevbneri, MCMLXXXV

Marcus Iunianus Iustinus: Világkrónika a kezdetektől Augustusig. Ford.: Horváth János. Budapest: Helikon, [1990]

Macrobius Ambrosius Theodosius: Saturnalia, I-II. könyv. Latinul és magyarul. Ford.: Tóth Orsolya. [s.l.], 2014. (Kézirat)

Orosius: Seven Books of History against the Pagans. Translated et...: A.T. Fear. Liverpool, 2010 

Paulus Orosius: Világtörténelem hét könyvben a pogányok ellen. Máriabesnyő: Attraktor, 2019

Q. Curtius Rufus: Historiarum Alexandri Magni Macedonis. Leipzig: Teubner, 1885

Q. Curtius Rufus: A makedón Nagy Sándor története. Ford.: Kárpáty Csilla. Budapest: Európa, 1967

Felhasznált irodalom:

Avram, Alexandru[a]: Marginalien zu griechisch beschrifteten Schleudergeschossen I. In: Scripta Classica. Cluj-Napoca, 2011 195-199.o.

Avram, Alexandru[b]: The Getae: Selected Questions. In: The Black Sea, Greece, Anatolia and Europe in the first millennium BC. Leuven, 2011 

Ballesteros Pastor, Luis: Zopyrion's Scythian Campaign. In: Anabasis, 9 (2018). 142-159.o.

Baralis, Alexandre: Between crisis and conflicts: the territory of Apollonia Pontica in the Late Classical and Early Hellenistic periods In: The Greeks and Romans in the Black Sea and the Importance of the Pontic Region for the Graeco-Roman World (7th century BC-5th century AD). Oxford, 2021. 

Berve, Helmut: Das Alexanderreich auf prosopographischer Grundlage. I-II. New York: Arno Press, 1973

Bodor András: A géta-dákok történeti útja. In: Korunk, 1986. 11. sz. 813-817.o.

Bosworth, A. B.: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Budapest: Osiris, 2002

Cojocaru, Victor: Zum Verhältnis zwischen Steppenbevölkerung und griechischen Städten. In: Tyche, 2008. 23. sz. 1-20.o.

de Boer, Jan G.: The foundation of Agathopolis/Alaeouteichos and the Athenian Black Sea Policy in the 5th century BC. In: Pont-Euxin et Polis. [Bésancon], 2005

Draganov, Dimitar: The Coinage of the Scythian Kings in the West Pontic Area: Iconography. In: Archaeologia Bulgarica. 2010. 3.sz. 29-52.o.

Draganov, Dimitar: The Coinage of the Scythian Kings in the West Pontic Area. Sofia, 2015

Draganov, Dimitar: The silver of Sariakes and the end of the Second Scythian Kingdom in Dobrudzha. In: In memoriam Ivani Venedikov. Sofia, 2020. 135-142.o.

Errington, R. Malcolm: A History of Macedonia. Berkeley-Los Angeles-Oxford: University of California, cop. 1990

Gardiner-Garden, John R.: Fourth Century Conceptions of Maiotian Ethnography. In: Historia, 1986. 2. sz. 192-225.o.

Gardiner-Garden, John: Ateas and Theopompus. In: The Journal of Hellenic Studies, 1989. 29-40.o.

Hammond-Griffith: A History of Macedonia II. Oxford, 1979.

Heckel, Waldemar: Who’s Who in the Age of Alexander the Great. Oxfrod: Blackwell, 2006

Хомчик-Каганюк: КАМ’яні ядрА для МетАльниХ МАшин з ОльВії. In: Aрхеологія, 2017. 2. sz. 54-56.o.

Lejpunska et al.: he Lower City of Olbia (Sector NGS) in the 6th Century BC to the 4th Century AD. I-II. Aarhus: AUP, cop. 2010

Manov, Metodi: The hellenistic tomb with greek inscription from Smyadovo, Bulgaria - Reconsidered. In: Journal of Ancient History and Archaeology, 2019. 6. sz. 99-118.o.

Moreno, Alfonso: Feeding the Democracy. The Athenian Grain Supply in the Fifth and Fourth Centuries BC. Oxford: OUP, 2007

Nankov, Emil: Inscribed Lead Sling Bullets from the Regional Museum of History in Shumen. In: ТРАКИЯ И ОКОЛНИЯТ СВЯТ. Шумен, 2016

Ókori lexikon. Online: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-okori-lexikon-CA894/

Stolyarik, Elena: Scythians in the West Pontic Area: New Numismatic Evidence. In: American Journal of Numismatic. 13. 2001. 21-34.o. 

Vinovgradov-Karyshkovsky: Kallinikos Son of Euxenos. In: вди 1982-1983. 162-163. sz. 26-46. ill. 21-39.o.

Vinovgradov-Kryzickij: Olbia. Leiden-New York-Köln, 1995

Wulfram, Hartmut: Der Römische Alexanderhistoriker Curtius Rufus. Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 2016

Zamfir Korinna: Az episzkoposz az Újszövetségi iratokban. In: Minden kegyelem! A 65 éves Jakubinyi György köszöntése. Szerk.: Marton-Oláh. Budapest-Kolozsvár: Szent István Társulat-Verbum, 2011. 88-104.o. 

Szkíták Ktésziasz perzsákról írt művében

Ktésziasz az ókori Perzsa birodalom (szakbarbárul: Akhaimenida, régiesen: Óperzsa birodalom) egyik legfontosabb forrása. Mivel összefüggő történeti mű perzsa oldalról nem maradt fenn,ⁱ az ő leírása egyedül, amelyről azt mondhatni, hogy leginkább ilyen belső forrás Dareiosz államából. Noha ellentmondásosnak látszik, hogy egy görög írta meg perzsa szempontból a birodalom történetét, de a magyarázat roppant egyszerű. Ktésziasz ugyanis II. Artaxerxész nagykirály (ur.: Kr.e. 404-358) udvari orvosa volt, s évtizedeket töltött a perzsa udvarban, felhasználva történeti műveihez a perzsa archívumok anyagait is. Ezekre, valamint a perzsa királyi udvar hagyományaira alapozva megírta az asszír, a méd és a perzsa birodalmak történetét.

Sajnos Ktésziasz Perszika című műve nem maradt fenn, azonban a középkor során kivonatolták,ⁱⁱ és sokszor idézték, így annak rövidített verziója mégiscsak olvasható számunkra is. A fennmaradt töredékek szkítákat/szakákatⁱⁱⁱ érintő részeit közlöm most hevenyészett fordításban.

Az általam használt angol kiadás:

Nichols, Andrew: The Complete fragments of Ctesias of Cnidus. University of Florida, 2008.

Kürosz perzsa nagykirály sírja Paszargadaiban (wikipedia)

Ktésziasz: Perszika (Perzsia története) - részletek

F5.

(1) Artaiosz halála után Artünész kormányozta a médeket 22 évig, majd Asztibarasz^iv 40-ig. Asztibarasz uralkodása alatt a párthiaiak^v fellázadtak a médek ellen, és rábízták országukat és városukat a szakákra.^vi

(2) A szakák és médek közötti háború sok éven át tartott, jelentős számú csatát vívtak meg, és mindkét fél sok veszteséget szenvedett el, melynek eredményeképpen a felek végül békét kötöttek a következő feltételekkel: A párthiaiak alávetik magukat a médeknek, mindkét fél megtartja azt a területet, melyet korábban uralt, és egymás barátai és szövetségesei lesznek örök időkre.

(3) Ebben az időben egy nő, név szerint Zarina vezette a szakákat, aki a háborúnak szentelte magát, és bátorsága, valamint tettei kiemelték őt a szaka nők közül.^vii Ebben a törzsben a nők általánosan bátrak voltak, és osztoztak a férfiakkal a háború veszélyeiben, de ez a nő, mint mondják, különösen szép volt, és bámulatra méltó tetteiben, s vállalkozásaiban.

(4) Legyőzte a szomszédos barbárokat, akik kihívták merészségét, és megpróbálták leigázni a szakák törzsét, azok területének nagy részét civilizálta, számos várost alapított, röviden: életét törzse boldogulásának szentelte.

(5) Emiatt halála után a helyiek köszönetet mondtak jótéteményeiért, és erénye emlékezetére olyan síremléket építettek neki, amely túltesz bármelyiken az országban. Egy háromszög alakú piramist építettek, melynek minden oldala három sztadion^viii hosszúsága, magassága egy sztadion, és a csúcsán egy pontba futnak össze. Tetejére egy óriási arany szobrot helyeztek, ezzel tisztelegve hősiessége előtt, és további elismeréseket is adtak neki, amelyek felülmúlták azokat, melyeket őseinek adtak.

(6) Mikor Asztibarasz, a médek királya öreg korában meghalt, fia, Aszpandasz követte őt a trónon, akit a görögök Asztüagésznak hívnak. És amikor ő vereséget szenvedett a perzsa Kürosz elleni háborúban, a királyság a perzsákra szállott.

F7.

Zarinaia: Mikor Küdraiosz meghalt, aki a testvére és első férje, valamint a szakák királya volt, ez a nő Mermeroszhoz, a párthiaiak földjének vezetőjéhez ment nőül. Amikor a perzsák királya^ix hadjáratot vezetett ellenük, Zarinaia megsebesült a harcban és menekülni kényszerült. Sztrüangaiosz üldözőbe vette, akihez könyörögve végül megmenekült. Nem sokkal ezután a férje elfogta őt [=Sztrüngaioszt], és ki akarta végeztetni. De Zarinaia könyörögni kezdett az életéért, ám nem tudta meggyőzni férjét, s ezért kiszabadított néhányat a hadifoglyok közül, és segítségükkel megölte Mermeroszt. Zarinaia visszaadta a földet a perzsáknak, és szövetséget kötött a perzsa királlyal. Így írja Ktésziasz.^x

F7b.

Tanulj a szakáktól, a fajtól, amely feltalálta a szakoszt,^xi

és akiknek asszonyai a férfiak oldalán harcolnak,

mint Ktésziasz és számtalan más mondta:

a szaka nők lóháton harcolnak,

és ismét: bizonyos Sztrüangaiosz, egy méd férfi

leütött egy szaka nőt a lováról.^xii

F7c.

Eprütaneüsze [jelentése]: Felajánlja, megegyezik. Ajándékot küld barátságért és szövetségért cserébe, mint ahogy Sztrüngaiosz tette.

F8a.

Egy Sztrüangeiosznak nevezett méd férfi leütött a lováról egy szaka nőt (a szaka nők úgy harcolnak a csatában, mint az amazonok), de mikor meglátta, hogy az fiatal és gyönyörű megváltoztatta elhatározását, s úgy döntött, megkíméli az életét. Miután békét kötöttek,^xiii beleszeretett a lányba, de mivel érzéseit az nem viszonozta, úgy döntött, hogy halálra éhezteti magát, miután egy levelet írt a nőhöz, melyben így dorgálta meg: „Megmentettelek és miattam vagy életben, de most miattad elpusztulok.”

F8b.

(…?)… Azután azt mondta: „Gyere! Írj legalább egy levelet Zarinaiának!” És ő írni kezdte:

„Sztrüangaiosztól Zarinaiának:

Én megmentettelek téged, ez az oka, hogy te életben vagy, de most miattad elpusztulok, és megölöm magam, mivel te nem akarsz engem boldoggá tenni. Azonban nem én választottam magamnak ezt a bánatot és ezt a szerelmet. De a szerelem elpusztít engem, mert ő a te istened és az egész emberiség istene. Valahányszor kedvez valakinek, a legnagyobb örömöket adományozza annak, és más jótéteményeket ad neki. Ám amikor haragra gerjed – mint ahogy most velem történt –, nagy bajba kever, rombol és megsemmisít valakit. Bizonyítékul nyújtom erre saját halálomat, de én nem szórok átkot fejedre, sőt a legigazabb imádságot mondom nevedre. Ha jó lettél volna hozzám...^xiv

F8c.

[Nikolaosz mondja], hogy a szakák királyának, Marmarosznak halála után, Sztrüangaiosz titokban megtartotta Zarinaia iránti szenvedélyét, aki viszontszerette őt. Amikor Rhoxanake városához közeledett, ahol a szaka palotája található, Zarinaia találkozott vele és nagyon boldog volt, hogy láthatja őt. Mindenki szeme láttára csókkal üdvözölte Sztrüangaioszt, felmászott annak kocsijára, és csatlakozott hozzá a palotáig vezető úton, emellett üdvözölte annak nagyszerű hadseregét, amelyet magával hozott. Ezt követően Sztrüangaiosz saját szállására ment, s eltelve Zarinaia iránti szerelmével, elbeszélte azt legmegbízhatóbb eunuchának azok közül, akiket magával hozott. Az eunuch bátorító szavakkal azt tanácsolta, hogy tegye félre félénkségét, és vallja meg Zarinaia iránti szerelmét. Így meggyőzve Sztüangaiosz felugrott és átment hozzá. Habár félénken habozott, sóhajtozott és elpirult, a lány meleg üdvözlete feloldotta a nyelvét, és elmondta neki, hogy ég a vágytól és hatalmas szerelmet érez iránta. Zarinaia azonban finoman elutasította őt, mondván kínos és káros lenne neki, de még inkább botrányos és káros Sztrüangaiosz számára, hiszen már elvette Rhoitaiát, Asztibarasz lányát, akiről azt mondják még gyönyörűbb, mint ő, vagy bármely más nő. Hozzátette, hogy nem csak harcban kell bátornak lenni, hanem akkor is, ha valami bántja a szívét, és nem szabad ágyasoktól származó rövid életű örömökért majd hosszan szenvedni, ha esetleg Rhotaia rájön, mi történt. Ezután azt mondta, ha elveti ezt a kérését, Sztrüangaiosz bármit kérhet tőle, amit csak akar, nem fogja megtagadni tőle. Miután ezt végighallgatta, Sztrüangaiosz hosszú ideig csendben maradt, majd kedvesen elbúcsúzott tőle, és otthagyta. A feszültség egyre nőt benne, és megvitatta a helyzetet az eunuchhal. Végül, miután egy levelet írt pergamenre, és esküt vett az eunuchtól, hogy csak halála után adhatja át Zarinaiának, s előzetesen nem mondhat semmit. A levél így szólt:

"Megmentettelek téged, és én vagyok az oka mostani jólétednek, ám te megöltél engem, mert megfosztottál engem minden örömtől. Ha ezt igazságosan tetted, akkor remélem, hogy minden vállalkozásodban jó szerencse követ majd, de ha igazságtalanul, akkor azért imádkozom, hogy ugyanezt a szenvedést tapasztald meg, mert a tanácsod miatt vagyok most ilyen állapotban."

Miután megírta a levelet, azt párnájára helyezte, és kardját követelte, hogy bátran szembenézhessen Hadésszel.^xv De az eunuch...^xvi

F8d.

(46) A beszámoló Asztüagész harcáról és vereségéről^xvii hamarosan mindenkihez eljutott, és mintha hatalmától megfosztották volna az istenek, az emberek és népek fellázadtak ellene. A hürkániaiak^xviii főnöke, Artaszürasz 50 ezer katonát vezetett Küroszhoz, és arcra borulván előtte azt mondta, hogy még nagyobb erőt hoz, ha Kürosz azt parancsolja. Aztán jöttek a párthiaiak, a szakák, a baktriaiak, és a többiek egymás után, hiszen minden egyes nép elsőként akart Kürosz elé járulni, míg végül Asztüagésszel csak kevés ember maradt, s nemsokára amikor Kürosz támadást indított, könnyedén győzött, és Asztüagész fogságba esett.

F9.

(3) Ő [azaz Ktésziasz] azt is leírja, miként harcolt Kürosz az elfogott Amorgész szaka király, és felesége, Szparethre ellen, aki férje fogságba esését követően sereget gyűjtött és folytatta a háborút Kürosz ellen, 300 ezer férfit és 200 ezer nőt vezetve. Legyőzte Küroszt, és élve elfogta sokak mellett Parmiszészt, Amütisz^xix testvérét, és annak három gyermekét, akikért cserébe később Amorgészt szabadon bocsátották.

(4) Ktésziasz ezt követően elbeszéli Kürosz hadjáratát Kroiszosz és Szardeisz városa ellen,^xx melyet Amorgésszal szövetségben vívott.

(7) Kürosz a derbikészek^xxi ellen Amoraiosz uralkodása idején hadakozott. Leshelyre állított elefántok segítségével a derbikészek visszaverték a perzsa lovasságot, melynek következtében maga Kürosz is leesett a lováról, amikor is egy indiai - mivel az indiaiak a derbikészek mellett harcoltak, s elefántokkal támogatták őket - eltalálta Küroszt a csípőjénél, amely végzetes sebesülésnek bizonyult, habár Küroszt szolgái még halála előtt visszavitték a táborba. Mindkét oldal 10 ezer embert veszített a csatában. Miután meghallotta, hogy mi történt Kürosszal, Amorgész teljes sebességgel megindult 20 ezer szaka lovasával és az összecsapás után Amoraioszt meggyilkolták két gyermekével együtt. Ekkor a perzsa és szaka csapatok nagy győzelmet arattak, melyben 30 ezer derbikész és 9 ezer perzsa veszett oda.^xxii

F13.

(20) Ktésziasz azt mondja, hogy Dareiosz^xxiii parancsot adott Araramnésznek, Kappadókia szatrapájának, hogy kelljen át Szkítiába, és hurcolja rabságba a férfiakat és nőket. Ő átkelt harminc ötvenevezőssel,^xxiv és foglyokat ejtett, köztük Marszagetészt, a szkíták királyának testvérét, akit rossz állapotban, saját fivére által megláncolva talált. Szkütharbész, a szkíta király mérgében sértő levelet küldött Dareioszhoz, amelyre az tettel válaszolt.

(21) Miután [Dareiosz] 800 ezer főnyi sereget gyűjtött, hidat vert a Boszporuszon majd a Dunán, átkelt Szkítiába. 15 napos menetelés után megütköztek,^xxv és a szkíták győztek. Dareiosz elmenekült, és sietve átkelt a hidakon, melyeket elpusztított, mielőtt még egész hadserege átkelt volna rajtuk. Ezután Szkütharbész lemészárolta a 80 ezer katonát, akik Európában ragadtak.^xxvi Miután Dareiosz átkelt a hídon, felégette Khalkédonia templomát és házait, mert a khalkédóniaiak azt tervezték, hogy lebontják a hidat az oldalukon,^xxvii és mivel elpusztították a Dareiosz által Zeusz Diabateriosz tiszteletére emelt oltárt.

II. Artaxerxész aranypénze (wikipedia)

Jegyzetek:

i Mindössze ékírásos táblák ezrei (melyeknek tartalma azonban rendszerint nem sokat ér az eseménytörténet rekonstrukciójához), sziklafeliratok (amelyek viszont rendszerint rövidek), és Egyiptomból papirusztekercsek (melyek szintén inkább társadalomtörténethez használhatók) maradtak ránk. A szkíták említéseiről a perzsa királyfeliratokon már írtam itt: http://hagibal.blogspot.com/2012/11/szkitak-perzsa-kiralyfeliratokban.html

ii Phótiosz konstantinápolyi pátriárka a IX. század végén még olvasta, az ő kivonata az egyik legfontosabb fragmentum.

iii A perzsák minden szkíta népet szakának hívták, de rendszerint a történészek a keleti, azaz Kaszpi-tengertől keletre élő szkítákat nevezik szakáknak. Mi most ennél a hagyományos (és Ktésziasznál is már létező) gyakorlatnál maradunk.

iv Asztibarasz megfeleltethető a klasszikus hérodotoszi Küaxarész méd királynak (ur.: 624-585k.).

v Igazából párthusnak kellene fordítani, de ekkor, a Kr.e. VI. században Párthiát még nem a később párthus néven ismert daha-szkíták uralták – akik e tartományban alapítanak államot a Kr.e. III. században, s kapnak róla új nevet -, s így a megkülönböztetés érdekében Párthia tartomány lakóit itt párthiaiaknak hívom.

vi Ezeken a szakákon valószínűleg az ázsiai szkítákhoz tartozó masszagéta törzsszövetséget kell értenünk, melynek tagjai voltak a dahák is.

vii A szkíták esetében nem egyedülálló a női uralkodó, gondoljunk csak a Kürosz perzsa királyt később legyőző Tomürisz masszagéta királynőre.

viii A sztadion területenként változó ógörög hosszmérték volt, melynek mai meghatározások szerint 150-200 méter felel meg, általában 157 méterrel lehet számolni.

ix Itt nyilván a médekről van szó, hiszen a perzsákat is gyakran médeknek hívták a görögök, s a leíró itt összekeverte a két népet emiatt.

x A történet egyértelműen megegyezik a Diodórosznál fennmaradt eset egyik részével, részletesebben kibontva szakák kibékülésének okát a médekkel.

xi Szakosznak egy pajzstípust hívtak a görögök.

xii Nem lennék meglepve, ha Ktésziasz meseszerű története a mi Szent László legendánk elődjéhez kapcsolódna, hiszen az a szkíta idők óta létezett a sztyeppén!

xiii Vagy megegyeztek, de itt valószínűbb, hogy a médek és szakák közti békéről van szó.

xiv A történetet fenntartó papirusz itt megszakad.

xv A görög alvilág istene.

xvi A töredék itt megszakad.

xvii Kr.e. 550-ben Kürosz perzsa uralkodó legyőzte a méd király Asztüagészt (Kr.e. 585-550k), így a médek biirodalmát elfoglalták a perzsák.

xviii Hürkánia (óperzsa nyelven Varkana) a Kaszpi-tengertől délkeletre részén elterülő történelmi tartomány.

xix Amütisz Ktésziasz szerint Kürosz perzsa nagykirály felesége volt, egyben Asztüagész méd király lánya.

xx Kr.e. 546-ban Kürosz legyőzi Kroiszosz lüd királyt, s bevette annak fővárosát, Szardeiszt.

xxi Bár Ktésziasz leírása alapján egyesek a derbikészeket indiai törzsként azonosították, más forrásokkal egybevetve világos, hogy itt a masszagéták elleni hadjáratról van szó. Megerősíti ezt, hogy a derbikészek Pliniusz szerint is szkíták (Historia Naturalis, VI. 18.). Más források Kürosz halálát a dahák törzséhez kötik, akik vagy a masszagéta törzsszövetség tagjai voltak, vagy a masszagéták másik neve (ahogy Harmatta gondolta). A szövegből egyébként is világos, hogy indiai segédcsapat erősítette a derbikészeket, s nem ők maguk az indiaiak. Lásd: History of the Civilization of Central Asia. Vol. II. Ed.: Harmatta János. Paris: UNESCO, 1996. 44. o.

xxii Hérodotosz másként tudja Kürosz halálát, nála a masszagéta törzsek királynője győzi le. A masszagéták és derbikészek közti kapcsolathoz, lásd az előző jegyzetet! Most ezúttal nem térünk ki részletesen Kürosz masszagéták elleni hadjáratára, mert szándékunkban áll írni róla egy külön tanulmányszerűséget.

xxiii I. Dareiosz, perzsa nagykirály (Kr.e. 522-486).

xxivPentékontorosz, vagyis olyan hadihajó, amelyet ötven evező hajtott.

xxvAz eredetiben nyilazták egymást szerepel szó szerint.

xxviHérodotosz szerint Dareiosz Európában csapatokat hagyott vissza, miután átkelt a Boszporuszon, úgy tűnik ezeket érte szkíta ellentámadás, amely egészen a Márvány-tengerig jutott, és megsemmisítette ezeket az erőket. Erről már Miltiadészról írt írásomban említést tettem, de Ktésziasz is megerősíti ezzel.

xxvii Vagyis a Boszporuszon lévő híd ázsiai oldalát. Ez az eset érdekes ellentétben áll a Hérodotosznál fennmaradt dunai híddal kapcsolatos esettel.