Könyvajánló: Rózsahegyi Barnabás: Néma hadsereg

Könyvajánló:

Rózsahegyi Barnabás: 

Néma hadsereg

Wágner Levente mérnök hadnagy doni naplója

[Budapest]: Benedetti Kft., cop. 2024

Lehet-e még valami újat mondani a Don-kanyarról? Hát ha arra gondolunk, hogy általánosságban mi történt 1943 januárjában Voronyezstől délnyugatra, s milyen körülmények vezettek a magyar királyi 2. honvéd hadsereg súlyos vereségéhez, akkor valószínűleg a kutatások már nem hoznak nagy meglepetéseket. Az orosz levéltári források immár elérhetőek, így már mindhárom oldalról (magyar, német és szovjet) megismerhettük a történéseket. Bizonyára lehet még majd árnyalni az eseménytörténetet, a döntési mechanizmusokat és -motivációkat, de drasztikusan aligha kell átírni a történelemkönyvek ezen fejezetét. Ugyanakkor ott van az emberi faktor, a saját élmények átélésének egyedisége és megismételhetetlensége. Még mindig kerülnek elő személyes beszámolók, amelyek a katonai bikkfanyelvnél elevenebben, átélhetőbben adják vissza az egyéni meglátásokat és személyes tapasztalatokat. Ezek mindig tudnak újat mondani, mindig képesek spéci ízt adni az ismert történéseknek, minden korlátuk és elfogultságuk mellett. A Don-kanyar története nem egyetlen elmesélhető történet, hanem legalább 200 ezer különböző magyar történet. Rózsahegyi Barnabás nagyapjának története egy ezek közül, és most elmerülhetünk benne. 

Minden forrástípusnak megvan a maga előnye. A hivatalos jelentések szikár és lényegretörő fogalmazások, amelyek a nagy egészet igyekeznek bemutatni a döntéshozó gépezet felé. Ezek rendszerint pontosak, kiemelkedő történelmi értékűek, ugyanakkor nem feltétlen szórakoztatóak a sima halandó számára. Aztán vannak a visszaemlékezések. Ezek minősége erősen függ a memoáríró személyétől, műveltségétől, rálátásának mélységétől, ráadásul utólagos bölcsességgel bírnak, ami nem mindig tesz jót nekik. Hátrányai ellenére a memoárok képesek átfogóan elmesélni egy történetet, összefüggéseivel együtt. És persze ott vannak a naplók! Túlnyomórészt pontosak, hiszen az eseményekkel egy időben készülnek, és az emlékezet torzító hatása még kevésbé kuszálja össze az időrendet. Emellett friss érzelmeket, alig átélt eseményeket írnak le, és így még nem torzítja el őket a végeredmény tudata. Ugyanakkor jellegéből fakadóan nem képesek elmesélni az egészet szépen felépítve, az összefüggésekre felfigyelve. 

Wágner Levente naplója olyan szempontból különleges napló, hogy egy utólag letisztázott visszatekintés, amely a napról-napra vezetett feljegyzések és a visszaemlékezés egyfajta keveréke. Ez veszélyes műfaj, ugyanis hajlamos az ember arra, hogy olyan dolgokat vetítsen vissza az összeállításkor, amelyek az eredeti naplóban még esetleg nem voltak jelen. Az ember szereti, ha jósnak mondhatja magát: "Én megmondta, hogy ez lesz!", "Előre tudtam!". Ugye mindenkinek van ilyen ismerőse? Könnyű ám belecsúszni ebbe a hibába, szeretjük igazolni utólag a tetteinket! Szerencsére Wágner nem követte el ezt a hibát. Szórakoztatóvá tette a naplót, amely olvasmányos, mentes a naplók olvasását nehezítő tömörségtől. Nem ad beszámolót napról napra, ahogy a naplók általában - bár néha feltűnnek a napi dátumok - viszont nem is fűz bele időrendileg idegen, utólagos okoskodásokat a szövegbe. Nem tudom, mikor tisztázhatta a kiadott szöveget, de ha tippelnem kellene, azt mondanám, közvetlen a hazatérés után, és biztosan 1944 vége előtt. Érezhetően frissen éltek az élmények írónk fejében, jól emlékezett a naplójába leírt eredeti gondolatokra, és nyoma sincs benne egy vesztes háború utáni utólagos igazodásnak a győzőhöz. 

Wágner Leventét 1942. szeptemberében meglepetésszerűen parancsolták ki  műszaki tisztként a már Don folyónál állomásozó magyar hadsereghez. Feladata tábori építmények kialakítása volt a 2. honvéd hadsereg mögöttes területén. Itt páncélosok számára kialakított téli szállásokat kellett létesíteniük, felhasználva a kivezényelt munkaszolgálatosok munkaerejét is. A feladat nem volt könnyű, mind a szükséges famennyiség, mind a szállítási kapacitás sokszor hiányzott a gyenge motorizáltság és a lóállomány fogyatkozása miatt. A munkások eleve nem voltak lelkesek - érthető módon -, és a keményre forduló időjárás sokszor meggátolta a munkálatokat. Vannak kiszólások (pozitív és negatív egyaránt) mind a magyar, mind a német hadsereg felé, de a szöveg egyértelműen ellenséges a kommunizmussal. Hangsúlyozom: a kommunizmussal, nem az oroszokkal! Szerzőnk ugyanis - és ez általános tapasztalatom a magyar katonákkal kapcsolatban naplóik alapján -, átérezte a helyiek háborús szenvedéseit, és örült, amikor segíthetett rajtuk. Az orosz-magyar kapcsolatok érdekes képét kapjuk a lapokon, amely sokkal barátságosabb, mint legtöbben hinnénk. Persze nem idilli. Nem is lehet az, hiszen megszállás volt, ahol a magyarok beköltöztek a helyiek lakásaiba, sokszor kihasználva az oroszok nehéz helyzetét. Ugyanakkor megnyitották a bolsevikok által bezárt templomokat is, és a túléléshez sokszor egymásra volt utalva a két fél. Wágner humánus, művelt ember volt, ugyanakkor pontosan tudta mi a háború, hiszen tüzérként küzdötte végig az első világháborút. Távol állt tőle mind a könyörtelenség, mind a valóságot negligáló álmodozás. A naplóban kevés katonai összecsapásról olvashatunk, hiszen Wágner alakulata, a 205. műszaki törzs a frontvonaltól 10-20 km-re működött, keletre-délkeletre Osztrogozsszktól. Megragadó az a személyes tragédia, hogy - mivel a hadvezetés kímélni akarta a katonai értelemben legértékesebb korosztályokat - olyanok szenvedtek, akik fizikailag kevésbé voltak terhelhetők, mint a 20 év körüli korosztály. Wágner sem értette, miért került ki 45 évesen a Donhoz. Természetesen a napló legdrámaibb sorai a visszavonulást írják le. Naplóírónk szerencsés volt. Nem pusztán megúszta a hátrálást, hanem viszonylag gyorsan haza is jutott utána. Rózsahegyi Barnabás a kötet végében képmellékletként dokumentumokat is közöl Wágner életéből, illetve a 205. műszaki törzs 1942-43-as ténykedéséből. Ezek szintén értékes adalékok.

Wágner Levente visszaemlékező naplója talán csak egy a 200 ezer magyar történetéből, ugyanakkor vitathatatlanul az egyik legjobban illusztrált. A kötet kiemelkedő értéke, hogy több mint 120 színes fénykép is fennmaradt vele együtt. A képek minősége szinte maivá teszi az elmesélt élményeket: ott ülhetünk a hideg orosz télben gitározó orosz asszonyok mellett, vagy láthatjuk a szétlőtt pályaudvarokat. 

Negatívum? Nem tudok ilyet mondani, vagy legfeljebb annyit, hogy kicsi a tenyerem egy ilyen viszonylag méretes kötet kényelmes kézben tartásához. A jegyzetapparátust normál esetben hiányolnám, de itt nem volt szükséges. A napló soraiban viszonylag kevés név tűnik fel, és a katonai történésekre sem nagyon kell utalni, mert kevés konkrét harci cselekményről esik szó. Amit tudnunk kell, az előszóban elmesélik nekünk. A Wágner ténykedésében szerepet játszó földrajzi helyek azonosítását pedig az olvasó számára nagyban megkönnyítik a kötéstábla belső oldalára rajzolt térképek. Utóbbiak szintén nagyon hasznosak. 

A kötet fizikailag nagyon igényesen lett kialakítva, látszik, komoly energiát és pénzt öltek abba, hogy tartós dísze legyen a könyvespolcoknak. Kemény kötéstáblát kapott, rendes cérnafűzéssel. A fényképek megkövetelték egy minőségi papír kiválasztását. Bölcs döntés született a műnyomó papírral, kár lett volna ilyen fotókat silányabbra nyomtatni. A tördelés nem lehetett egyszerű, hiszen az időben nem egyenletesen elosztva készült fotókat valahogy a szöveghez kellett igazítani. Elírásokra sem lettem figyelmes, mindössze néhány helyen lett hibás a szöveghez tartozó fénykép jelzete. 

A tiszteletpéldányt köszönöm szépen Rózsahegyi Barnabásnak, megtisztelt vele és gratulálok a kiválóan sikerült könyvhöz!

Könyvajánló - Ványai Márton: A magyar 2. hadsereg doni katasztrófája

 Könyvajánló:

Ványai Márton:

A magyar 2. hadsereg doni katasztrófája

Budapest: Peko, 2023

200 oldal

Sorozat: Hadiakadémia

Nem csekély meglepetéssel - és persze örömmel - vettem tudomásul, mikor kiderült, hogy a Hadiakadémia sorozat új kötete a magyar 2. hadseregről fog szólni - már többször írtam a sorozat könyveiről, de az utóbbi időben a félszigeti hadjáratról és a znaimi csatáról szólók egészen parádésak -, ráadásul forráskiadvány lesz. A források fontosságát a történelemben nem lehet eléggé hangsúlyozni, ráadásul az szovjet adatok beépítése a magyar szakirodalomba sokáig nehézkes volt, hiszen először a titkosítások, majd a kivesző orosz nyelvismeret fektetett akadályt ez elé. Ványai Márton már többször közzétett szovjet levéltári anyagokat Budapest ostromáról a Clio Intézetnél vagy a Hadtörténelmi Közleményekben, és most a második világháború számunkra leginkább ismert katonai eseményéről adott ki szovjet levéltári anyagokat magyarul, a Don menti 1943-as januári harcokról. 

A szovjet levéltári források az utóbbi években már messze nem elérhetetlenek, sőt kifejezetten jó minőségben kutathatók az internet segítségével. A pamyat-naroda.ru oldalon óriási mennyiségben tesznek fel válogatott anyagokat bárki számára elérhetően, ami mindenképpen értékelendő. Megfelelő orosz tudás mellett igazi kincsesbánya.  Persze szovjet források esetén fokozottan érvényes, hogy kritikával kell hozzájuk nyúlni. Hogy mennyire vigyázni kell velük, arra nagyon jó példa Krausz Tamás és Varga Éva Mária 2013-as könyve, amely kapcsán személyeskedésbe is átforduló vita bontakozott ki annak idején. Krauszék kötetében a források hitelessége erősen kérdőjeles. Egészen nyilvánvaló ugyanis, hogy egy utólagosan, 3-4 évnyi rabság után a magyar hadifogolytól kikényszerített vallomás valóságtartalma meglehetősen kétséges. Jó példa van erre Számvéber Norbert e kötethez írott kritikájában. Eszerint Zachár Sándor vezérkari ezredes 1947-ben a szovjet hatóságok előtt úgy "emlékezett", miszerint:

"az utasításban például szó volt arról, hogy szükség esetén bármilyen települést fel lehet gyújtani, megfélemlítés céljából a helyszínen agyon lehet lőni nem csak a partizánokat, de azokat a személyeket is, akiket a partizánokkal való kapcsolattartással gyanúsítana..."

Holott az említett "utasítás" nem is utasítás, ráadásul ilyen mondat nincs az említett útmutatóban, ellenben leírják benne, hogy a lakosság bizalmát el lehet nyerni igazságos és emberséges bánásmóddal. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, Zachár miért emlékezett "rosszul". Minden történelmi forrás kritikát igényel, de a szovjet források esetén olyan sok a torzító tényező (háborús bűneik elkenése, az ellenség démonizálása, stb.), hogy sok esetben szinte hasznavehetetlenek a tényleges történések megállapításához. A szovjet hatóságok minden felelősséget  az atrocitásokért igyekeztek a tengelyhatalmak csapataira rátolni, miközben maguk a szovjet partizánok sem éppen földre szállt angyalok voltak, sőt... A szovjet visszaemlékezések - különösen a 80-as évek előtt kiadottak - nagyrészt eleve propagandacélokból íródtak, így nem "hangozhattak" el benne kritikus mondatok. Szinte kizárólag hithű kommunisták írták őket, akik gondosan őrizték a titkaikat, és mentegették a hibákat, amelyek százezrek életébe kerültek. Nagyon ritka az olyan memoár, mint Manszur Abduliné, aki képes volt viszonylag őszinte írást kiadni kezei közül - bár messze nem elfogulatlan persze -, és sokkal több a Ljudmilla Pavlicsenko-féle, amelyekről nehéz eldönteni, hogy mennyi benne a valóság. Talán hosszú volt ez bevezetőnek, de mindenképpen szükségét éreztem, mert kapcsolódik a könyvhöz.

Ványai Márton válogatása mintegy fél tucat primer forrásból tevődik össze, amely a magyar 2. hadsereggel szemben álló szovjet 40. hadsereg, 18. lövészhadtest és 3. harckocsihadsereg harcászati jelentéseiből áll, amihez előzményként csatlakozik a tervezési fázist bemutató dokumentum a Voronyezsi front részéről, illetve a harcokat támogató szovjet 2. légi hadsereg utólagos összefoglalója a januári tevékenységéről. A kötet voltaképpen e jelentések hiátusokkal közölt magyar fordítása, amelyeket Ványai bő kommentárja magyaráz. Némileg csalódást okozott számomra a kötet terjedelme, hiszen igencsak vékonyka a kiadvány, ráadásul maguk a források talán kétharmadát ha kiteszik a 200 oldalnak (Ványai szövege az alapszöveg, míg a forrásrészletek szürke hátteret kaptak, így élesen megkülönböztethető a kettő). A legértékesebb talán a tervezési fázist közlő első fejezet, amely bemutatja a magyar hadsereg ellen felvonultatott szovjet erőket, illetve azok felkészülését az offenzívára. Az adatok jól jelzik, hogy a szovjet fél - ahogy eddig is tudtuk - az egész frontszakaszt nézve nem volt létszámfölényben, ugyanakkor teljes páncélos- és légifölényt élvezett offenzívája során, míg az áttörési pontokon létszámfölényt is. Mivel a szerző olyan jelentéseket válogatott ki, amelyek kevéssel a támadás után készültek, még maradtak benne olyan kritikai megjegyzések, amelyek jelzik, hogy a hadművelet célja nem teljesült maradéktalanul: ebben az esetben ugyanis a magyar 2. hadsereg sokkal nagyobb részét sikerült volna bekeríteni, és ez ténylegesen nem történt meg: a honvédek több mint fele kijutott a tervezett katlanból. A szovjet jelentések - Ványai szerint - szépen egybevágnak a magyar szakirodalom megállapításával a magyar hadsereg veszteségeit tekintve, és közvetve megerősítik az eddig is feltételezett számokat (nagyjából 96 ezer főnyi veszteség január 1. és április 6. között, amiből a szovjet összesített jelentés szerint 38.650 fő esett fogságba). Ez az adat hihető, hiszen a hadifoglyok megszámolhatóak, a leadott létszámok ellenőrizhetőek voltak, és később is gondokodni kellett elszállításukról és ellátásukról (már amennyire ezt a szovjet hatóságok megtették...). Ugyanez nem mondató el minden esetben. A 18. lövészhadtest 336 zsákmányolt és 30 elpusztított harckocsiról számolt be, miközben a sávjában velük küzdő magyar és német harckocsizóknak talán ha harmadennyi silány minőségű bevethető tankjuk volt az összecsapások kezdetén! Lépten-nyomon kiütközik, hogy a szovjet forrásokat minden esetben egybe kell vetni az ellenoldal lehetőségeivel és ismert adataival, mert megbízhatóságuk rendkívül egyenetlen. A szovjet veszteségek Ványai szerint nagyjából egybeestek az előzetesen vártakkal, ami legalábbis érdekes. Ugyanakkor a szovjet adatok alátámasztják, hogy a magyar honvédek keményen védekeztek, sok esetben még reménytelen helyzetben sem adták fel a harcot, és azt is leírták előzetesen, hogy a magyaroktól keményebb ellenállás várható, mint az olaszoktól! Mi sem áll távolabb tehát azoktól a legendáktól, hogy a Don-kanyarban a magyar katonák leszerepeltek. Egyszerűen az adott körülmények között, bevethető tartalék nélkül - ezt csak a német felsőbb vezetés utasíthatta ugyanis - nem volt valós esélyük a támadás visszaverésére. A csata abban a pillanatban eldőlt, hogy a honvédek kénytelenek voltak elhagyni állásaikat és kiszorultak a nyílt hómezőkre. 

Nagyon érdekes az a fejezet is, amely azt mutatja be, hogy milyen kritikai megjegyzéseket fűzött a szovjet hadvezetés az alapvetően sikeres hadművelethez. Itt is megfigyelhető, hogy 1943-ra a szovjet tábornoki kar kezdi levetkőzni azt a sok vereséghez vezető korábbi nézőpontot, hogy jobb valami nagyot mondani a felettesek felé, mintsem igazat. Ez utóbbi nézet egyébként a történelem minden hadseregében előfordult, előfordul és elő fog fordulni a jövőben is. Persze a mértékek változatosak, és egy olyan hadseregnél, amelyet elsősorban a félelem tart össze, különösen gyakori. A szovjetek sem juttottak e téren túl magasra soha, egyszerűen nem "érte meg" az igazat jelenteni. Rendszeres volt az ellenségnek okozott veszteség felülbecslése, a saját erők adatainak meghamisítása és a hibák - félelemből - történő lepapírozása.

Ad-e hozzá valamit e forráskiadvány az eddigi tudásunkhoz? Természetesen igen, bár nem túl sokat, ahogy ezt Ványai is megemlíti. Számomra leginkább a szovjet hadműveleti tervezést bemutató rész tetszett, amely bizonyítja, hogy 1943-ra azért jelentősen előreléptek ezen a téren. A logisztikai előkészítésben és az események előrejelzésében meglehetős ügyességre tettek már szert, ugyanakkor a kivitelezés és a precíz adminisztráció továbbra sem tartozott az erősségeik közé, az őszinteségről nem is beszélve. Az viszont nagyon fontos, hogy mégiscsak kapunk számokat, megtudjuk, hogy a szovjetek mennyi harckocsit, tüzérségi löveget vetettek be, és még olyan érdekességeket is, hogy a logisztika mennyi benzint és más üzemanyagot juttatott ki a csapatokhoz az akció megkezdése előtt. A saját csapataikról írt adataikat többé-kevésbé talán elfogadhatjuk. Azt is tisztázzák ezek források, hogy a szovjetek nem tudatosan "szivatták" meg a Cramer-csoportot, hanem a német vezetés reakciója volt lassú és hibás. A kötet számos érdekessége mellett összességében kicsit mégis csalódás volt számomra, mert többet vártam. 

Ezt a csalódást másoknál is tapasztaltam ismerőseim körében. Igazat kell nekik adnom abban, hogy a szovjet katonák visszaemlékezései (7. fejezet) semmit sem adnak a kötethez. Jó, hogy le lettek fordítva, de nem igazán hasznosak, és nagyon rövidkék. Egyesek azt mondták nekem, hogy a szovjet adatok a magyar seregnek okozott veszteségekről teljesen légből kapottak. Nem tudom cáfolni. Olyan mennyiségű felszerelést fogtak el állításaik szerint a szovjet erők, amiknek a magyar hadrendben nem igazán van fedezete.... Ugyanakkor szükség van az ellenség/ellenfél álláspontjának megismerésére, akkor is, ha az éppen nem tetszik nekünk, vagy nem áll összehangban a mi megállapításainkkal (se a valósággal). Enélkül nem lehet történelmet írni, és megérteni az eseményeket. A szovjet forrásokat egyszerűen ki kell adni magyarul is, ha azok hozzáadnak a jelenlegi tudásunkhoz. Az már nem Ványai Márton hibája, hogy ezek olyanok, amilyenek. Nyilvánvalóan egy szovjet jelentés és egy német jelentés között nagy minőségbeli különbség van a háború nagy részére nézve. 

A kötetben található egy 62 térképrészletet tartalmazó melléklet fotópapíron, amelyek szintén a pamyat-narodna.ru oldalról származnak, ugyanakkor annyira szétaprózva mutatják az eseményeket, hogy a legtöbb szelvény értékelhetetlen önmagában. Kevesebb, ám nagyobb részletben jobb lett volna ezeket közölni (mint például a védőborítón történt!), és ha már a forrásokhoz kommentár is járult, talán egy-egy térképvázlat hasznos lett volna. 

A kiadvány hozza a Peko-tól megszokott magas színvonalat. Továbbra sem szeretem, hogy a védőborító alatt semmi nincs a kötéstáblán, de a kötés erős, a könyv fizikai megjelenése esztétikus és szép. A papír minősége kiváló, a fotópapír használata értékelendő, és a szöveg is gondozott. Szerkesztési, elírásbeli hibákra nem emlékszem. 

Nem ez lesz a kedvencem a Hadiakadémia sorozatban, de ennek is ott a helye minden hadtörténelem iránt érdeklődő olvasó polcán. 

Pontszám:

Hét T-34-es a tízből.

7/10 pont

Egy feleség története - válogatás Hegedűs Sándor őrmester levelezőlapjaiból

 Egy feleség története - 

válogatás Hegedűs Sándor őrmester levelezőlapjaiból 

Régi tartozásomat igyekszem most leróni, amely tartozás ráadásul komoly hanyagsággal és lustasággal párosult részemről. Fórizs Lehel kedves ismerősöm és gyűjtőtársam annak idején óriási szívességet tett nekem, amivel inkább visszaéltem, mintsem éltem. Ugyanis elküldte nekem annak a Hegedűs Sándornak a II. világháborús levelezőlapjait, akinek naplóját annak idején megosztottam itt a blogon. Sokáig csücsültem rajta dolgomvégezetlenül, mivel nem tudtam, pontosan mit kezdjek a mintegy 200 levelezőlapból álló anyaggal. Annak semmi értelme nem lett volna, hogy mindet szkenneljem, vagy begépeljem, mert tartalmát nézve nem különösebben érdekes darabok ezek, hiszen a 90%-ban a családja - amiből kb. 70% a felesége - által írottak, s tematikáját tekintve a szokásosak: hogy vagy?, mi jól vagyunk, aggódunk, vigyázz magadra!, csomagok küldése, satöbbi. Végül azt gondoltam részben bemutatom egy magára maradt feleség kálváriáját, illetve kiemeltem a némileg izgalmasabb lapokat, s ezekből igyekszem egy érdekesebb összefoglalást készíteni. A levelezőlapokat köszönöm, kedves Lehel! Hamarosan nálad lesznek újra!

Hegedüs felesége Pestszentlőrincen - ő Lőrincnek írja - lakott (Szitnya u. 14.), amely akkor még nem tartozott Budapesthez. Miután férje bevonult a 2. magyar hadsereghez, s elindult Ukrajna felé, Zsuzsóka magára maradt két gyermekével, becenevükön Cibulkával és Sárikával. Az elszakítottság nem csak a frontkatonákat érintette. Hegedűs Sándorné "Zsuzsóka" már a férje bevonulását követő napokban igyekezett nyomon követni társa sorsát, s naponta írt neki. Emellett más fórumokon is próbált híreket gyűjteni a harctérről. Egy ízben megemlíti május közepén írt levelezőlapjában, hogy sógornőjével a Futárban[1] mintha Sándor arcát vennék ki egy csoportképen a mosolygó honvédek között. 

A Magyar Futár 1942. május 6-i számának címlapja honvédekkel

Az otthon maradt feleségek minden csatornán igyekeztek információkhoz jutni. A leginkább élő kapcsolattartási eszköz a levelezés mellett a rádió volt. Ez persze sokkal esetlegesebb volt a tábori postánál, de a reménykedés folyamatos volt. Hegedűsné meg is írta férjének, hogy a haditudósításokat is hallgatja, hátha felcsendül férje hangja: [2]:

„Drága jó Sanyikám! Itt ültem a kis nyugágyban és hallgattam a haditudósító század közvetítését. Elképzelheted, milyen szívdobogással figyeltem, mikor bemondták, hogy egy erdő védelme alatt lévő repülő alakulattól közvetítenek.[3] Hogy vártam, hogy felcsendül aranyosom hangja! De hát a tábori(?) szám nem egyezett – azért mindvégig reménykedtem. Lőrincre ketten is üzentek. Így is szívesen hallgattam azonban azt a sok megilletődött, remegő hangon elmondott üdvözlő szót, amit boldogan bemondtak kedves honvédeink. Elképzeltem édes apácskámat is, ha üzenhetett volna, hogy örült volna. Őszintén örültem annak, hogy a 08-asok[4] mind azt üzenték, hogy karácsonyra hazajönnek. Így azt remélem, hogy akkorra kedveseméket is leváltják.”

A Magyar Rádió esténként, 22:10-től "Üzen az otthon" címmel afféle kívánságműsort tartott, amelyet a Magyar Vöröskereszt szerkesztett, s ahol üzenni lehetett a frontharcosoknak. De persze ennek kapacitása aligha fedte le az elküldeni óhajtott üzenetek mennyiségét. Hegedűsné is több-kevesebb sikerrel prónált ezen keresztül üzenni.

„Az éjszaka megvártam az „Üzen az otthon”-t, [5] hogy esetleg veled együtt halljam neked küldött jókívánságainkat születésnapod alkalmával. Sajnos a Vöröskereszt ismét levizsgázott. Az üzenetet nem közvetítette. Nagyobb szívességet csinálnak ők ebből, mint ti az életetek feláldozásából. De ugye édes kedvesem, te tudod, érzed, hogy mi – én és a lányok, és az egész család – ma is, mint mindig veled vagyunk, és őszinte szívvel gratulálunk, kérve a jó Istent, hogy áldjon és tartson meg téged, és segítsen haza hozzánk minél előbb. Édes kis szívem, úgy félek, hogy szomorú vagy máma. Úgy félek, hogy elhagyatottnak érzed magad ott kint idegenben. Drága jó uram, én is olyan egyedül vagyok! Sokszor nem bírom a lakás csendjét, ürességét, és átmegyek valamelyik szomszédba, hogy 5 perc múlva hazarohanjak, mert mégiscsak a lakásban tudok lenni leginkább.”[6] 

Hegedűs Sándorné végül nem is bírta otthon, ideiglenesen rokonokhoz költözött Kassára augusztus végéig. Ez is elég gyakori eset volt, a magányos feleségek erre az időszakra hazaköltöztek szüleikhez, vagy a rokonság más tagjaihoz. EGyütt a gyerekekkel is könyebben boldogultak, s besegítettek egymásnak. Innen írt a Vöröskeresztnek is augusztusban, mikor egy ideig nem érkeztek haza levelek:

A feleség történeteivel nem feltétlen nyugtatta meg mindig a távolba szakadt férjet. Kassáról július 12-én már egy vicces kis történetet mesélt el levelezőlapon: [7]

„Most vasárnap délután van édes, és a báróné és a főorvos úr megkérdezte tőlem: akarok-e zülleni? Mondom, igen! Erre azt mondták: Gyöngyözzünk! Mondom: Gyöngyözzünk!? Erre főorvos úr behozott egy üvegben „Kassa gyöngyét”, és ittunk! Hát tudod aranyosom, az olyan fűszeres likőrféle különlegesség, édes és illatos, és melegít. Szenzációsan tetszik nekem, és máris a fejembe szállt. Így aztán züllünk!”

Amúgy, a levelezésük alapján Hegedűs felesége tündéri nőszemély lehetett. Különösen indokolt volt megnyugtatni a férjet/jegyest, hogy felesége nem csalja meg otthon, miközben az a hazáért harcol. Ez egy meglehetősen általános félelem volt a katonák részéről. Hegedűs Sándor nővére 1942. június 6-án írt levelezőlapján így írt:

„Bizony már minden jobb képű férfi katona és túl van a határon. Azért teneked és a többieknek sincs oka az aggodalomra, mert még a könnyelmű asszonyoknak sincs kedve az itthon maradt csámpásokkal megcsalni a férjüket.”

Az kétségtelen, hogy 200 ezer férfi hiánya megmutatkozott a hátországban. Bubla János így írt egy vendéglőből Hegedűsnek, ahol éppen baráti társasággal iszogatott. A levelezőlapot még az asztaltársaság tagjai is szignózták:[8]

„Úgy látszik megint nekem kell írni. A Sanyiéknak nincs ilyenkor idejük, mert el vannak a társasággal foglalva. Tudni illik most jött három új vendégünk, a hangulat nagyon jó. Viszont kettő meg elment. Ennek nagyon örülünk. Én is, mert az egyik lány nekem udvarol. Hát most itt ez a helyzet. Lány annyi van, hogy az ember már kezdi utálni őket. Tisztelet a kivételeknek. Hegedűs úr, ha itthon volna, és ha még nőtlen volna, inkább azt mondaná, hogy jobb az orosz fronton. Annyi a lány, hogy lassan nem lehet velük bírni.”

 

Ezzel állt összefüggésben, hogy bár a háborút rendszerint senki sem kívánja, de azért akkor is voltak fiatalok, akik szerették volna kipróbálni mire képesek, és megmutatni - maguknak és a lányoknak -, hogy igazi férfiak. Hegedűs nővére keserédes örömmel osztotta meg testvérével 1942. októberében, hogy fiát egyelőre elkerüli a katonaélet:[9]

„Kedves Sanyikám! Egy hírt kell veled közölnöm, ami nekem örömet, de szomorúságot is okoz. Ugyanis Imi sürgetésére Imre tegnap utánajárt, hogy miért késik a behívó. Az egyik hivatalban meg is találták, az iratokat 23-i dátummal irattárba tették. Így hát bizonytalan időre elmarad a bevonulás. Ez az, aminek én örülök. Ami pedig nagyon bánt, Imi nagy elkeseredése. Különösen azért dühöng rettentően, azt hiszi, hogy a gyárból kérték a behívás eltolását. Elmondta Imi, hogy van a hivatalban egy főintéző, aki nem régen kérdezte tőle, mikor akar bevonulni. Mikor Imi mondta, hogy már várja a behívót, a főintéző úr kaján mosollyal csak annyit mondott: na azt hiszem, abból nem lesz semmi. Imi nem tulajdonított e szavaknak semmit. Dolgozott hajnaltól késő estig, hogy semmi munka ne maradjon utána. Éppen tegnap el is végzett mindent, azt mondta, gondolta magában, na most már igazán jöhet a behívó, és erre mikor hazajött ilyen hírrel fogadtuk. Gondolhatod, szegénykém hogy elkeseredett.”

A tragédiák így sem maradtak távol a rokonságtól, de ez nem minden esetben a fronton történt.[10]

„Édes enyém! Ma csak ezt a lapocskát írom aranyosomnak, mert ma van az élelmiszerjegyek osztása, és ott kell lennem. Jó későn indulunk, már 1/2 12 van, de nem mehettem előbb, mert a Domika be van idézve a Rózsika miatt a rendőrségre, kihallgatás végett. Tegnap megírtam ezt már Pittyemnek levélben, de most újra leírom, hogy a Rózsika tegnap délelőtt 9-kor öngyilkos lett, és meghalt. Búcsúlevelet hagyott és most azért hivatták be a Domit. Azt írta a levélben, azért halt meg, mert nem engedték, hogy boldog legyen. Az este Domi megkért, hogy aludjak nála, hogy ne legyen egyedül, be is mentem, de szememre nem jött álom.”

Szórakozásnak maradt rendszerint a mozi. Ez némiképpen összekötötte az otthoniakat és a fronton lévőket, mivelé utóbbiaknak is rendeztek vetítéseket, és a filmek olyan témát nyújtottak, amelyek kicsit kiszakíthatták a feleket a mindennapok gondjaiból. 

„20-i keletű 29. számú kedves leveledben említetted a Dr. Kovács Istvánt,[11] hogy okvetlen nézzem meg. Igen, annak idején beszámoltam róla, hogy miután apa írta, hogy látták ott kint, én is szerettem volna megnézni, de nem volt kivel elmenjek. Azonban Jani gyerek jött, és elmentünk ővele. Így aztán apácskám, én is láttam, és nagyon szépnek találtam. Páger nagyszerű volt benne, és a többi szereplők is nagyon jók voltak. Igazi, kedves, magyar film. Jellemző a mai társadalmi majmolásokhoz, hogy a miniszter egyetlen kézcsókja kellett hozzá, hogy elismerjék a nagyszerű tudóst és befogadják a szép magyar asszonyt. Igazán mindnél bájosabb volt gyönyörű díszmagyarjában. Örültem, hogy úgy végződött. Még sok ilyen magyar filmre lenne szükségünk! És több Págerra hozzá! A Mancikával láttuk a Szűts Mara házasságát.[12] Az is Págeros és Simor Erzsis film volt, nagyon szép is, nagyon érdekes is. Képzelheted a két Pethes[13] együtt játszott benne. Sok humoros jelenet volt benne.” 

A háború 1942. szeptember 4-ről 5-re virradó éjjel mindenki meglepetésére elérte Budapestet. Ezen az éjjelen ugyanis a szovjet légierő - a háború folyamán először - légitámadást intézett fővárosunk ellen, igaz szerencsére nem túl nagy hatékonysággal. Szelényi János szabó Újpestről így számolt be Hegedűsnek az eseményről:

„Újpest, 1942. szept. 14. Kedves Sanyi! A 7-én írt lapodat megkaptuk. Nagyon örültünk neki, mert már 5 hete ez az első életjel tőled. Mi azóta 4 vagy 5 lapot küldtünk már. A bombázás miatt ne aggódj, mert bár volt két ízben is egy kis tűzijáték, mindig nagyobb volt a lárma, mint a veszedelem. Olyan szép tűzijátékkal fogadtuk a bolsikat, hogy a nagy magasságból csak templomot és olyan helyeket találtak el, ami semmi esetre sem lehetett a célpont. Tehát ne aggódj, mert mi mindannyian egészségesek vagyunk, amit neked is szívből kívánunk. Sanyikám, még arról értesítelek, hogy Tupesia Miska megsebesült. Bal farlövéssel itt fekszik Pesten a 202-es kórházban. Már meg van operálva, jól érzi magát. Mi jól vagyunk, Jánoska iskolába jár és itthon lakik. Zsuzsóka[14] múlt héten itt volt segíteni télire eltenni paradicsomot és savanyúságot. Tegnap Manciéknál névnapoztunk. Sokat emlegettünk. Még egyszer csókollak, inkább kevesebbet írj, de gyakran! Isten veled, viszontlátásig. Matild”[15]

Hegedűs felesége, Zsuzsóka is beszámolt a bombázásokról szeptember 15-i levelezőlapjában, bár ő átaludta:[16]

„Reggel a szomszédasszony kérdezi, hallottam-e a bombázást az éjszaka? Bizony, nem hallottam én semmit. Éjfél után, ½ 1-kor bombáztak a bolsik Kispesten, és a kisállomás körül 3 utca romokban hever, Pesten pedig a Podmaniczky utcába és Budán a városmajori templomra estek bombák. Az ország többi városaiba is – ma még nem lehet tudni, hol, merre – bombáztak. Állítólag magyar jelzést tettek a gépeikre. Átkozott bolsik! Na, de most már éberebben fogunk vigyázni! Merészeljenek csak megint próbálkozni! Én a jó Isten különös kegyelméből átaludtam az egész éjszakát. De ha megismétlődnék is, ne félj aranyosom, nem leszek gyáva! És ne aggódj! A jó Isten velünk van mindig, a rádió szerint csak 8 habókos áldozat van az egész országban, pedig azt hiszem 17 bombát dobtak le. De nem mertek közel jönni, mert légvédelmünk több ezer méterre fölzavarta őket.” 

A fentebb említett Tupesia Mihály sebesüléséről Sándor testvére is írt levelezőlapon, amelyben Mihály érdekes megmenekülése mellett szinén beszámol a légitámadásról:[17]

„Szegény Magda néni nagyon megöregedett. Most vasárnap eljön Pestre a Misihöz, mert ő itt fekszik csípőlövéssel kórházban. Múlt hó 16-án sebesült meg.[18] Én már voltam nála, sápadt és sovány, de azért vidáman fogadott. Mesélte, hogy négy óra hosszat az oroszok kezében volt, sebesülten. Az életét csak annak köszönheti, hogy tudott velük beszélni. Azt mondja, olyanok, mint az állatok. Azért vigyázz nagyon, Sanyikám! Itt 4-én és 9-én légi támadás volt. Senkinek a családból nem történt semmi baja. A légvédelmünk kitűnően működik.[19] Azt hiszem az orosz is úgy érzi magát, mint az őszi légy, érzi, hogy már nem sokáig él, és még utoljára mar. Az Isten hozzon vissza mindnyájatokat győztesen. Csókollak, Bözsi.” 

A tél előhozta a fűtés problémáját. Hiába, nincs új a nap alatt… Hegedűs Sándorné maga volt kénytelen megoldani a szén beszerzését és hazaszállítását. Erről számolt be 1942. november 16-i levelezőlapjában:[20]

„Édes apácskám! Ma reggel elmentünk a Kovács bácsival a ceglédi útra szénért. Sajnos fuvarost csak holnapra kaptunk, s így ma csak a könyvbe írták be. Most ugyanis az utolsó napon szabad csak beírni, és a szállítólevelet kiadni nekik. 10 mázsa porosz szenet kaptunk, és 5 mázsa máv brikettet. A szomszéd úr azt mondja, hogy a máv brikett nem jó, mert összeolvad, de örülök, hogy olyat is kapunk. Nem tudod elképzelni lelkem, hogy milyen tusakodás van ott a sorbaállásnál! A fuvarosok mázsánként 3 Pengőt kérnek az elhozásért. Mi ugyan lealkudtuk 34 Pengőre, de még borravalót és a Kovács bácsinak is akarok adni, belejön vagy 43 Pengőbe a hazahozás. Mint hadbavonultnak ugyan kiküldték volna, de hogy mikor, azt ők se tudták. Hát arra nem lehetett várni. Nagyon féltem, hogy apácskámnak még fűtött szoba sem lesz, ha haza jön. Most már ezt is megadta a jó Isten, tehát sürgősen gyere, lelkem! Kedves bajtársaidnak üdvözlet, téged millió szerető csókkal vár tied. Vigyázz magadra, édes! A jó Isten áldjon, segítsen meg lelkem, és hozzon hamar haza!”

A karácsony és szilveszter viszonylagos békében és nyugalomban telt el itt is, ott is. A Don-kanyarban lévő katonák közül még az első vonalban állókhoz is kijutott 31-én a pezsgő - ha nem is túl sok - koccintáshoz. Zsuzsóka december 24-én és 31-én is írt férjének, melyek el is jutottak hozzá. A háziasszonynak elsősorban a családi és házi ügyeket kellett intéznie, emellett besegített a rokonság üzleteiben, így nem igazán jutott ideje ünnepelgetni,. December 24-én azért takarított, sütött-főzött, beugrott a rokonokhoz, és templomba is elment. A január viszont már a poklot hozta. A Don mentén az életveszély poklát, a Duna mentén a várakozás és a levelezőlapok elmaradásának poklát. 

Bár otthon még nem tudták, január 12-én megkezdődött a szovjet csapatok offenzívája a 2. magyar hadsereg ellen. Az hamar kiderült Budapesten is, hogy valami nincs rendjén "valahol Oroszországban". A levelezőlapok sora az otthon maradottak aggodalomáról tanúskodik.

"Ma délután felhívtam a Szigetinét, és hallottam, hogy megint nem lehet a 2-vel kezdődő tábori számra csomagot küldeni. Aggódom, hogy harcban vagytok. Kérem a jó Istent, hogy védjen meg minden veszélytől. Tegnap délben itt megszakadt a rádióközvetítés egy kevés időre, de nem mondták be, hogy miért."[21]

"Ma van a kicsi gyerekek keresztelője. Egyedül van tehát a kedves család. Mindnyájan nagyon aggódunk miattatok. Én különösen azért is, mert eddig már biztosan el kellett hagynotok jó meleg kellemes lakástokat. Nem is tudom elképzelni, hogy hol és milyen körülmények között lehetsz, lelkem. Akik karácsonyra haza jöhettek szabadságra, most közlekedési nehézségek miatt nem utazhatnak vissza. Nagyon agódom édes! Amint lehet írjál, hogy vagy, és nincs-e valami bajod!"[22] 

"Édes jó Uram! Sajnos egész héten nem kaptam tőled levelet, nem jöhet a posta. Tudod ugye, édes, hogy milyen bolond ideges vagyok még ha jön, akkor is. Hát még most! A rádió híreiből arra következtetek, úton vagytok, valószínűleg erre közeledtek. Talán [csak] nincs valami bajod, édes? Tudod, most külön jótétemény, hogy nem vagyok otthon egyedül, biztosan még idegesebb lennék. Katáék nagyon aranyosak hozzám, nem hagynak szomorkodni. A pici Kata pedig egy valóságos csoda! Mindig rád gondolok, érted imádkozom! Vigyázz magadra lelkem! Isten óvjon! Millió forró csók anyától."[23]

"Most kaptam otthonról egy lapot, és érdeklődnek, hogy mikor írt aranyosom, és hogy van. Azonnal válaszoltam nekik. Jól esett, hogy aggódnak érted. Jucikánk is most volt itt éppen, ő is csókol. Édes pici fiam! Aggódással hallgatom a rádió híreit. Nagyon féltelek! Vigyázz magadra, lelkem!"[24]

"Ma nagyon szép napos idő van nálunk. Várom, hogy a szomszédasszony telefonálni fog, hogy jött tőled levél, de csak nem telefonál, pedig holnapután már két hete lesz, hogy 24-i lapodat megkaptam. Azonban amint írtam is, Jucikánk e hó 1-i dátummal kapott 9-én, és így én is nyugodtabb vagyok, remélve, hogy a jó Isten meghallgatja kéréseimet és megőriz nekem minden veszélytől. Ugye jól vagy lelkem? Ugye nincs semmi bajod?"[25]

"Édes jó uram, lelkem! Egy hónapja nem kaptam tőled levelet, míg ma, hála Istennek megkaptam az e hó 9-én írt 66-os és 20-21-én írt 67-es levélkédet. Nagy örömmel köszönöm, édes! A rádióüzenetet is megkaptam, sajnos én nem hallottam, mert Katáéknál nagy felfordulás, festés volt, nagy Jancsi és kis Jancsi betegek voltak, és én az üzletben voltam, de Mancikánkat megkértem, hogy figyelje, és ő ki is jött másnap megmondani. Kimondhatatlan örömmel várom aranyos apácskám hazatértét!"[26]

 

Végül a történet ebben az esetben happy end-del zárult, Hegedűs őrmester áprilisban hazaérkezett. 

"Édes jó uram, lelkem! Bolond nap van, április 1-e. Én is egészen meg vagyok bolondulva az örömtől, mert Mancikánk súgott nekem az este egy kis üzenetet, hogy apácskám 4-ére itthon lesz! Hát nem is aludtam az éjszaka örömömben csak 3 órát, és egész nap máma énekeltem és hencegtem mindenkinek, hogy "Jön az uram!" Domi tegnapelőtt álmodta, hogy jöttél, és most nagyon büszke, hogy ő álmodott haza, és ezért az első puszihoz ő formál jogot! De mégis én találkozom veled először, mert elébed küldöm a messzetávolba a szívemet-lelkemet, hogy vigyázzanak rád a hosszú úton, bajod ne történjen! Legyen veled a jó Isten! Cibukáddal és Sárikáddal[27] együtt nagyon vár forrón szerető tiéd."[27]

A háború a bővebb család számára nem ért véget a családfő hazaérkeztével. Hegedűs Sándor bátyja, József 1944 tavaszától a Kárpátok előterében harcolt az 1. magyar hadsereg kötelékében, mint a 16. gyaloghadosztályhoz tartozó híradózászlóalj főtörzsőrmestere. A levelezésben tőle két 1944-es lap maradt fenn, ezeket nem gépeltem be, mert írógéppel írták őket és jól olvashatóak: 

Jegyzetek: 

[1] A Magyar Futár Rajniss Ferenc képes hetilapja volt 1941 és 1944 között, amely politikai és katonai hírekkel foglalkozott, és rengeteg harci beszámolót közölt sok fényképpel. 

[2] Hegedűs Sándorné Hegedűs Sándornak. Pestszentlőrinc, 1942. X. 16.

[3] Hegedűs Sándor ugyanis az 1. repülőcsoportban szolgált bevonulását követően, amely éppen előző nap, október 15-én vette fel a 2. repülődandár nevet.

[4] A 08-as nyilván a 245/08-as tábori számra utal, amely a kecskeméti 3/2. közelfelderítő századhoz tartozó alakulatokat jelenti. Hegedűs egységéhez a 245/01-es tábori szám tartozott.

[5] Az „Üzen az otthon” a Vöröskereszt bajtársi rádiószolgálata volt, amelyben 22:10-től kezdődően 1 óra 15 perc keretében hazai üzeneteket közvetítettek a frontkatonák számára a Magyar Rádióban.

[6] Hegedűs Sándorné levelezőlapja férjéhez, Hgedűs Sándorhoz. Pestszentlőrinc, 1942. május 30.

[7] Hegedűs Sándorné Hegedűs Sándorhoz. Kassa, 1942. VII. 12.

[8] Bubla János Hegedűs Sándornak. Pestszentlőrinc, 1942. VIII. 16.

[9] Kovács Imréné Hegedűs Sándornak. Budapest, 1942. X. 24.

[10] Hegedűs Sándorné Hegedűs Sándorhoz. Pestszentlőrinc, 1942. IX. 29.

[11] Dr. Kovács István, 1942-ben bemutatott film, amelyet Fekete István forgatókönyve alapján rendezett Bánky Viktor. A főszerepet Páger Antal ás Simor Erzsi játszotta. Lásd: https://www.imdb.com/title/tt0033556/

[12] 1941-es magyar romantikus film, rendezője Kalmár László. https://port.hu/adatlap/film/tv/szuts-mara-hazassaga-szuts-mara-hazassaga/movie-38631

[13] Pethes Sándor és Ferenc színészek.

[14] Hegedűs felesége.

[15] Szelényi János levelezőlapja Hegedűs Sándorhoz. Újpest, 1942. szeptember 14.

[16] Hegedűs Sándorné Hegedűs Sándorhoz. Pestszentlőrinc, 1942. IX. 15.

[17] Rudolf Józsefné levelezőlapja Hegedűs Sándorhoz. Újpest, 1942. IX. 11.

[18] Talán a Korotojaknál fekvő szovjet hídfő felszámolására tett augusztus közepi kísérlet során.

[19] Ez igen erős túlzás, valójában a 4-i szovjet támadás teljesen meglepte a főváros légvédelmét.

[20] Hegedűs Sándorné Hegedűs Sándorhoz. Pestszentlőrinc, 1942. XI. 16.

[21] Hegedűs Sándorné Hegedűs Sándorhoz. Újpest, 1943. I. 21.

[22] Hegedűs Sándorné Hegedűs Sándorhoz. Újpest, 1943. I. 24.

[23] Hegedűs Sándorné Hegedűs Sándorhoz. Újpest, 1943. I. 26.

[24] Hegedűs Sándorné Hegedűs Sándorhoz. Újpest, 1943. II. 4.

[25] Hegedűs Sándorné Hegedűs Sándorhoz. Újpest, 1943. II. 11.

[26] Hegedűs Sándorné Hegedűs Sándorhoz. Újpest, 1943. II. 26.

[27] A gyermekeik.

[28] Hegedűs Sándorné Hegedűs Sándorhoz. Újpest, 1943. IV. 1.

Könyvajánló: Szabó-Szebenyi: Az utolsó töltényig

Szabó Péter - Szebenyi István:
Az utolsó töltényig
Magyar huszárok a második világháború forgószínpadán 

[Gencsapáti]: Szülőföld Könyvkiadó, 2021

Mindig öröm egy magyar hadtörténelemmel foglalkozó könyv feltűnése a boltokban, különösen, ha van benne némi újdonság. Még 2021-ben jelent meg Szabó Péter hadtörténész - egyik könyvéről már írtam régebben - és az amatőr hadszíntérkutató Szebenyi István kooprodukciójában az 1. huszárhadosztály második világháborús ténykedését összefoglaló műve - némileg westernre hajazó címmel -, Az utolsó töltényig.

A téma elcsépeltnek tűnhet, hiszen a második világháború teszi ki a hadtöris kötetek jelentős részét a könyvesboltokban, azonban ebbben az esetben mégsem lehet erről beszélni. Tény, hogy viszonylag sok könyv és publikáció jelenik meg a legutóbbi világégésről, azonban ha a magyar katonák szerepéről kiadott mennyiségből kivonnánk a Don-kanyarral illetve a Budapest ostromával foglalkozókat, már nem lenne olyan jó a helyzet. A Dunántúl 1944-45-ös eseményei erősen alulprezentáltak, aminek egyik oka, hogy itt már nem igazán voltak önálló magyar alakulatok, mert azokat részenként, német parancsnokság alatt vetették be. Pedig igen heves és hosszan tartó harcok folytak hozzávetőlegesen Somogy és Zala megye határán a Balatonig, majd onnan a Vértesen át a Dunáig. Persze Számvéber Norbert kiadványai lassan azért szépen lassan kitöltötték az űrt, de alakulattörténetek terén különösen rossz a helyzet. 

A Szabó-Szebenyi páros ebben a kötetben voltaképpen az 1. huszárhadosztály történetét meséli el nekünk megszervezésétől az amerikaiak előtti fegyverletételig az Enns folyónál. A téma persze nem teljesen új, de nincs előtérben, s aránylag kevesen ismerik a részleteket. Mivel Szebenyi hadszíntérkutatásait a Vértes hegységben végezte, óhatatlanul az itteni események állnak a kötet epicentrumában. A tudományosabb, összefoglaló jellegű első részben Szabó bőségben idéz visszaemlékezésekből, korabeli naplókból, s ahol tud, ott konkrét adatokat hoz a hadosztály alakulatainak felszereltségéről levéltári iratok alapján. Időrendben haladva meséli el a hadosztály történetét. Erősen támaszkodik Tomka Emil 2001-ben már kiadott naplójára, ami nem csoda, hiszen kiemelkedően részletes forrás. Tomka a 2/I. huszárosztály parancsnoka volt a Vértesnél vívott harcok idején, s érdekesség, hogy fia, Tomka Péter írta e könyv előszavát. A huszárhadosztály a magyar királyi honvédség krémjének számított 1944-ben, ez volt az egyetlen lovas magasabbegység a magyar haderőben, s nevével ellentétben nem csak lovassági alakulatokat, hanem gépvontatású tüzérséget, páncélgépkocsis felderítő zászlóaljat és harckocsizó zászlóaljat is magába foglalt a tényleges lovasságon túl (amely természetesen már gyalog küzdött egyébként harchelyzetben). A huszárhadosztályt igyekeztek a legjobban felszerelni, de ez nehezen ment, ráadásul idő előtt, és nem a magyar határok védelmében került először bevetésre. Eléggé ismert sztori, hogy a huszárok milyen bátran viselkedtek a varsói felkelés idején, nem tagadva meg a hagyományos magyar-lengyel barátságot. A szovjet partizánok elleni hadakozásban leharcolt alakulatot aztán Budapest előterében vetették be 1944. októberétől, majd hozzátették részüket a szovjet offenzíva lelassításához a Dunántúl északi részén. Itt, a Vértesben igen kemény harcok során álltak helyt három hónapon keresztül, nehéz terepviszonyok között, túlerő ellen. Szabó külön fejezetet szánt a szovjet atrocitások bemutatásának, amelyek különösen súlyosak voltak azon térségben, ahol sokáig állt a front. Borzalmas még olvasni is. Az erőszakhullám bemutatásához érdekes adalék hátrább az a rész, ahol egykori szovjet katonák emlékeznek vissza a harcokra, nem kicsit megszépítve a történéseket és bajtársaik viselkedését.

Ha a kötetben a történelmi minőséget Szabó Péter hozta, akkor a helyi fűszereket Szebenyi adta ehhez. Nagyon érdekesek azok a felfedezések, melyek során a korabeli leírások segítségével sikerült azonosítania például Tomka Emil harcálláspontját, vagy azoknak a lövészárkoknak a vonalát, ahol annak idején olyan súlyos harcokat vívtak magyarok és oroszok. Ezek nagyon fontos dolgok, hiszen az idő vasfoga mindent felőröl, s lassan 80 év telt már el. A hadszíntérkutatás csak az utóbbi évtizedekben lett egyre fontosabb nálunk, de már komoly eredményeket produkáltak a kutatók. Azok az egyéni történetek is mély benyomást tesznek az olvasóra, mikor egy huszár családjához írt utolsó üzenetét olvashatjuk, vagy Csaba István lelkész levelét Marjay Tamás súlyos sebesüléséről annak édesapjához. Utóbbi történet különösen szívszorító, de felemelő is egyben, mert olyan emberi tartásról mesél, amely mindent képes jóra fordítani.  

Remek, hogy a leírásokban szereplő katonákról a kötet végén rövid életrajzot kapunk, mint ahogy a felhasznált források és irodalom is bőséges. A források kapcsán természetesen a magyar anyag a túlnyomó, de szovjet levéltári hivatkozások is vannak. A kiadvány képanyaga szintén figyelemre méltó, mind a korabeli fotók, mind az egykori helyszíneken készült mai fényképek fontosak. A kötetet minőségi papírra nyomták, ami jót tesz a fotóknak. Egy kép ugyanis sokkal többet tud néha elmondani, mint egy nagyon részletes leírás. Egy csoportképen pedig ott az a bajtársiasság, ami a huszárt huszárrá tette. 
Nagyon jó lenne, ha a huszárság visszakerülhetne - nevében - a mai honvédség állományába is. Bár anakronizmusnak és értelmetlenségnek tűnhet, de a hagyomány fontos dolog, és ne feledjük, hogy például a francia hadseregben ma is van huszárezred - méghozzá Bercsényi Miklós fiának, Bercsényi Lászlónak a nevét viseli... -, de az amerikai hadsereg is őrzi a lovasság hagyományait, hiszen a dandárharccsoportok felderítő alakulatait ma is a lovasszázadok adják. Elképesztőnek találom, hogy mi meg nem adunk erre, akiknél a katona sokáig szinte egyet jelentett a huszárral (nálam például a magyar történelem legjobb alakulatát is ők adják)! 

A kötettel a problémáim nem tartalmiak. Még csak nem is az, hogy a tartalomjegyzék nehezen található meg elsőre, ha nem tudja, hol keresse az ember. Bár láthatóan minőségre törekedtek - fotópapír minőségű lapok, keménytáblás kötés, bár kissé unalmas és sötét borítóképpel -, úgy tűnik a szöveg tüzetes átolvasására már nem maradt ember vagy idő. Egészen komoly értelemzavaró hibák vannak időnként, az elírások számát pedig megtippelni sincs kedvem. Néhol egy olvasás után is nyilvánvaló problémák vannak a mondatokban, máshol meg kiesett az állítmány, és rengeteg a sima elírási/helyesírási hiba. Egy példa, ami mindjárt három (77. o.):

"Ezzel egy időben a német 271. népi-gránátoshadosztály részei és a 8. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja a Martonvásárt birtokba vett szovjet 99. lövészhadosztály részeit kiszorítani(!!!) a településről. A harcok még a sötétben is folytatódtak. A nap végére Kápolnásnyék, Felsőpettend és Baracska szovjet kézre került. A Baracskára betört 320. lövészhadosztály részei a Váli völgytől(!!!) északra előretörve elérte(!!!) Kajászószentpéter települést." 

Leteszem a nagyesküt, hogy nem akartam kötekedni, de nagyon sok a hiba, és a fenti röpke részlet mutatja, hogy elég kellemetlenek. A 16. oldalon a leírás szerint az egyik huszárhadosztály erősítésül 16 német követőt(!!!) kapott - Nebelwerfer, vagyis ködvető helyett... -, ami maximum az Instagramon és Tiktokon lehet jó valamire, a szovjetek ellen aligha volt túl hatékony! Nem emlékszem rá, hogy ennyi bakit mikor láttam utoljára könyvben... Sajnos ez lerontja a pontszámot egyel.

Osztályzat:

Hét szép barna magyar huszár a tíz rozmaringból.
7/10 pont