Fél évvel az Egy évvel később és tíz hónappal az Egy másodperccel később után Az utolsó nap - Könyvajánló

William R. Forstchen: Az utolsó nap

Bp.: XXI. Század, 2017

Eredeti megjelenés:

The Final Day, 2016

Fordította: Nagy Ambrus

447 oldal

Befejeztem Forstchen trilógiáját, melynek még tavaly októberben mutattam be az első, s idén februárban a második részét, s nem maradhatott ki akkor már a finis sem.

A történet Ariadné-fonalát 920 nappal az Egyesült Államokat érő elektromágneses támadás után vesszük fel, hogy a trilógia végére valamelyest kijuthassunk a pokoli labirintusból, melybe a felkészületlenség és a balga remény jutatta az amerikaiakat. Az egykor volt USA nyugati partja a Sziklás-hegységig immár kínai, egyes államai mexikói védnökség alatt próbálják összeszedni magukat, míg a magát törvényesnek kinyilvánító Bluemontban székelő „amerikai” kormány a megmaradt anarchiába merülő területek felett igyekszik stabilizálni befolyását. Az előző részben kiderült, hogy ez a kormány nem feltétlenül ideális, hiszen akár erőszakkal is maga alá gyűrné az olyan önfenntartása képes területeket, mint amilyen a John Matterson ezredes vezetésével kialakuló közösség Karolinában. Matterson visszaverte a kormány első támadását, ám számolnia kell a retorzióval.

Aki látott már amerikai filmeket, azok számára a történet kibontakozása és végkimenetele attól a pillanattól kezdve, hogy a 150. oldal táján felbukkan John Matherson egykori mentora az ellenséges bluemonti kormány szolgálatában, nem lehet kétséges. Meglepetés is maximum az lehet, hogy egy túszul ejtés sincs a könyvben. A regény szereplői továbbra is racionálisan gondolkodnak, John nem vállal megnyerhetetlen harcot, s igyekszik logikus döntéseket hozni, hogy a közösség a lehető legjobban jöjjön ki a vészhelyzetekből. Ezt értékelem, nincs semmi heroikus blődség, ami a valóságban tragédiába torkollna, s csak Hollywood álomvilágában történhetne meg.

A regény szövegileg rendkívül sok ismétléssel terhes, amely irritáló azok számára, akik olvasták az előző két részt, márpedig mostanra aligha remélhette a szerző, hogy újoncok hosszú sora áll majd a harmadik kötet előtt a könyvesboltokban. Ez már a trilógia második kötetében is zavart, s úgy látszik Fortschen nem tudott szabadulni a folytonos visszautalási mániájától. A másik hétköznapi normális olvasó számára visszatetsző dolog az a didaktikus tanóra, amely a regény betűinek 70%-át minimum megeszi. Felütöm a könyvet pár helyen és citálok:

45. oldal: „…Galilei szelleme most rajtatok keresztül üzent Black Mountain városának.”

141. oldal: „A Moore-törvényt az Intel egyik alapítójáról nevezték el még a hatvanas években. Lényege és alapvető jóslata nagyjából az, hogy…”

175. oldal: „Pár éve jártam ott egy konferencián – folytatta Bob. Remek emberek, gyönyörű ország…”

273. oldal: „A Bletchley Parkban viszont több százan dolgoztak az Enigma dekódolásán, arról nem is beszélve, hogy az angolok már a háború elején…”

339. oldal: „Amikor a hidegháború vége felé valamelyest csitulni látszottak a kedélyek, részt vettem egy evakuálási gyakorlatban…”

A történelemhez lényegesen tartalmasabb kapcsolat fűz, mint Dzsuzsák Balázst Palvin Barbarához, de másoknak ez nem feltétlenül lesz a szórakoztatás csimborasszója ha végig kell rágnia magát pár tucat világháborús tanmesén és polgárháborús utaláson, s az információk, amiket kapunk, sokszor semmivel nem járulnak a történethez, cserébe viszont rendkívül vontatottá teszik a cselekményt. Értékelem, hogy tudást próbál gyömöszölni az olvasó fejébe, de túlzásokba esik. Ezt a bibit szintén éreztem már a második résznél is, de itt már nehezen viseltem, s csak a könyvtárosi dac akadályozta, hogy ne ugorjam át az ilyen töltelékszöveget itt-ott.

A történet alapvetően egy reális és elfogadható befejezéssel zárul, Johnból nem lesz a megújuló USA első elnöke. Ez a realitás tette olyan kiválóvá az Egy másodperccel később-et, semmi álhumanitás, negédes szirup, vagy divatos értékrendiség. Ez egy alapjaiban konzervatív világnézetet valló könyv, amelyre nagyon szükség van, pláne miután az utóbbi hónapokban olvasmányaim túltengtek a „trendiségtől”. Nincs egy darab transzvesztita terhes elnyomott fekete sem a regényben, de még nekik készült külön WC sem. Nonszensz… Ma már elvégre az is baj, ha egy alapvetően fehér európaiak által megvívott csatát egy filmben fehér európaiak által megvívott csataként ábrázolnak. Szerencsére Fortschen ebben fikarcnyit sem engedett, a hagyományos Amerikát képviseli, amelyet egykor lehetett szeretni, s ahol még háboríthatatlanul állhattak a legyőzött szakadár, ám hazafi katonák tiszteletére állított szobrok is. Ettől persze még maga a könyv nem igazán jó, de zárásnak elmegy.

Mind a cím, mind a borító nagyon megtévesztő. Elvégre azt várná az ember első rátekintés után, hogy ez lesz a legsötétebb rész, pedig nem (messze az első a legsanyarúbb). A borítókép ugyanúgy, mint a másodiknál, teljesen értelmezhetetlen a történet kontextusában, mert a képen inkább egy épp divatos fiúzenekar frontembere ácsorog, nem egy viharvert John Matterson ezredes… Bár ha ez mondjuk valamelyik alternatív rockbanda énekese, érthető a lerombolt belvárosi háttér. A fűzés itt is meglehetősen strapabírónak ígérkezik.

Pontszám:

Hat csillag az ezredesi fantomvállapon.

6/10

www.moly.hu: 85%

www.goodreads.com: 4.15 pont

(Az adatok 2017. augusztus 17-i állapotot tükröznek!)

Egy évvel később négy hónappal az Egy másodperccel később után... ööö... vagyis könyvajánló

William R. Forstchen:

Egy évvel később

Budapest: XXI. Század, 2016

(Eredeti megjelenés: One Year After, 2015)

367 oldal

Októberben írtam Forstchen Egy másodperccel később című, gyorsan klasszikussá váló posztapokaliptikus könyvéről, amely nálam a tavalyi év egyik legjobb könyve volt. Feszült volt, átérezhető, élvezetes és különleges. Akkor felvetődött bennem, hogy lehet-e, pontosabban érdemes-e folytatni a történetet, mivel a sztori trilógiává terebélyesedett. Szkeptikusabb voltam, mint Vágó István egy idegen űrhajón tartott Wicca tarot kártyás auratisztításon. De nézzük, mi sült ki John Mathersonnal történő második összeütközésemből.

A történetben nagyjából egy évvel vagyunk az első könyvben bekövetkezett EMP bombák robbanása után, s John városa alapvetően konszolidált hónapokat tud a háta mögött, lassan kezdik megszokni XIX. századi technikára visszazuhant életmódjukat, s boldogulnak. A második kötet konfliktusforrása a szomszédos városba az USA új vezetésétől áthelyezett bürokrata, aki a nemzet újraegyesítése jelszava alatt megkezdi Black Mountain lakosságának besorozását, hogy félig se kiképezve mindenféle lázadók ellen vessék be (=mészároltassák le) őket. John rögtön első találkozásukkor úgy érzi, valami nem stimmel a kirendelt kormányzószerüséggel, és tényleg! Black Mountain szembeszáll a néhány harci helikopterrel is megerősített helyi hatóság csapataival. Ennyi a sztorivonal, lássuk be se nem új, se nem túl erős. A kötet feléig úgy éreztem, hogy sajnos az előzetes szkepticizmusom megvalósulni látszik. Rengeteg volt az ismétlés - majdnem azt hittem az M3 csatorna papíralapon materializálódott -, holott kétlem, hogy sok olyan olvasó van/volt/lesz, aki a második résszel vág bele Forstchen irodalmi tevékenységének megismerésébe. Túl sok volt felesleges leírásokból is, amelyeket simán el lehetett volna hagyni. Ám a közepétől kezdett lendületet kapni a dolog, az üresjáratokból helikopteres támadások lettek, az ismétlések helyét átvették az események.

Míg az első rész erős érzelmi töltéssel bír, ez itt csak időnként tör elő főszereplőnkből, Johnnak nincs ideje ilyesmikkel bíbelődni, hiszen személyes választásai most egész közösségének sorsára kihatnak. Ez a folytatás egyben példamese is. Hiszen bürokrata antagonistánk gyakorlatilag a robbanások előtti antivilág (azaz a jelenünk!) tisztviselői és politikai garnitúra romlottságát jeleníti meg, akik saját maga pozíciójuk megőrzéséért bárkit és bármit hajlandóak feláldozni. Forstchen ki is mondja, hogy az ilyenek miatt történhet(ett) meg olyan borzalom, amiről az Egy másodperccel később-ben olvashattunk. A receptet is megadja, mit lehet ez ellen tenni: tisztességes embereket kell választani a megfelelő pozícióra, olyat, akit ismerünk, mert ott lakik mellettünk, közöttünk. Nagy kár, hogy ez csak mikrodemokráciában működik…

Forstchen világszemlélete közel áll az enyémhez, amikor kimondja, hogy a közösségek legfontosabb szereplői a katonák, a papok és a tanárok, s rajtuk múlik minden a világban. A katonák védik a közösséget, a papok lelki támaszt adnak, a tanárok megtanítják, miként lehetünk hasznos és tisztességes polgárok. Azért is fontos olvasnunk az amerikai vidék embereiről, mert a hollywoodi boszorkánykonyha mintha teljesen elfelejtené azokat, akik felépítették Amerikát, és a világ elé pusztán a partvidéki nagyvárosok multikulti világát dobják oda, mintha csak az létezne. Holott a szorgalmas farmerek és mérnökök tették azzá elsősorban ami, ahogy Wass Albert remekül bemutatja az Elizában. John figurája emiatt közel áll hozzám, ahogy az Észak-Karolinai városkája is.

[Arról nem is beszélve, hogy a 2004-ben rendezett Super Bowl óta a Carolina Panthersnek szurkolok amerikai fociban…]

Mindent egybevetve kellemes csalódás volt a második rész, amely ha nem is éri el az első könyv értékét, de azért jó kis olvasmány.

A kötet borítója inkább az új Kaptár epizódba való, de a könyv kiadása minőségben nem rossz. Korrekt, se nem több, se nem kevesebb.

Értékelés:

7/10

www.moly.hu: 86 %

www.goodreads.com: 3.88 pont