Könyvajánló: Sophie Hannah: A Kingfisher Hill-i gyilkosságok

Könyvajánló:

Sophie Hannah:

A Kingfisher Hill-i gyilkosságok

Budapest: Helikon, 2020

Eredeti megjelenés: The Killings at Kingfisher Hill

fordította: Wiesenmayer Teodóra

336 oldal

Hogy is történhetett volna másként, mint hogy éppen brit napokat tartottam könyvek terén, mikor meghalt II. Erzsébet. Sok könyvet olvasok a szigetországiaktól, kedvenc íróim jelentős része is brit (Orwell, Huxley, Tolkien, de nagy kedvencem C.S. Lewis, Jane Austin, Wodehouse, Rowling és persze Shakespeare is), s most érzem úgy, hogy a királynő távozásával végleg elbúcsúzunk egy nagy birodalomtól, amelyet lehetett szeretni, vagy utálni, de érdemeit elvitatni nem ildomos. II. Erzsébettel távozik az igazi, a klasszikus Nagy Britannia, amelyben sohasem nyugodott le a nap, amelynek ideálja az angol gentleman volt, s amelyet olyan sokszor énekelt meg hibáival, erényeivel és jellegzetes alakjaival - a brit katonatiszttől a cselédlányig - Agatha Christie.

Valahogy magyar megjelenésekor Sophie Hannah új Poirot-regénye elkerülte a figyelmemet, ami azért fura, mert vadásztam rá, mint MLM ügynök a balekokra. Mégis egészen mostanáig megmenekült tőlem, mikor is a fiókkkönyvtárunk végre megkapta a 2020-ban megjelent A Kingfisher Hill-i gyilkosságokat. Ez a negyedik regény a posztchristie Poirot-sorozatból (mindháromról írtam már: első, második, harmadik), és ha Hannah regényei nem is érik el a krimikirálynő színvonalát, azért kellemes olvasmánynak bizonyultak. Nézzük mit hozott számomra ez a kötet!

1931-ban, a buszozás hőskorában járunk, s regény azzal startol, amivel a reggeleim: főhőseink buszra szállnak. Csak amíg én kómás középiskolásokkal és munkába induló melósokkal vívok kézitusát a helyekért, addig Poirot és segédje, Catchpool felügyelő frusztrált vagy konkrétan félrebeszélő utasokkal teszi meg ugyanezt. Felmerülhet a kérdés: Jó ötlet-e buszoztatni Poirot-t? Hát... A kis belga személyiségétől meglehetősen idegen ez a közönséges jármű az ismereteim alapján, de ha sikerült volna a busznak valami hasznos funkciót írni, akár jó is lehetett volna ez az ötlet. 

Agatha Christise hajlamos volt a gyilkosságokat, bűnügyeket járművekre helyezni, ami nagyszerű eszköz, hiszen alaposan leredukálja a potenciális elkövetők létszámát az író számára kezelhető mennyiségűre. Visszatérő elem volt nála a vonaton történt bűnügy (A titokzatos kék vonat, Paddington 16.50 és persze a klasszikus Gyilkosság az Orient expresszen), de öltek nála hajón (személyes kedvencem, a Halál a Níluson, filmrkritika róla: itt) vagy repülőgépen (Halál a felhők fölött). A megoldás a kamaradarabokra oly jellemző feszültséget is biztosítja rendszerint. Nos, ez az, amit most nem kapunk meg. A buszozásnak nincs sok értelme és jelentősége a kötetben, csak a feleslegesen túlbonyolított történések egyik epizódja, amelynek aztán alig van kifutása a továbbiakban. Így a szerzőnő a legjobb ötletébe sajnos nem tudott értelmet csepegtetni. Az egész buszos utazás rendkívül zavaros, túlbonyolított és nagyrészt fölösleges. A gyilkosság - amelyben Poirot nyomoz, s amelynek helyszínére tart a busszal -, már megtörtént, ám a mindenki által elkövetőként elkönyvelt leányzó bűnösségével kapcsolatban kétségek merültek fel. Poirot felkérésre hamis indokkal próbál bejutni a tett színhelyére, amely a Kingfisher Hill-i lakótelepen van. 

A sztori túlgondolt, többször katyvasszá válik. Agatha Christie topkrimijei azért olyan zseniálisak és a műfaj királyai, mert alapvetően egyszerűek. Vegyük például a Halál a Nílusont! Hiába nagyon rafinált a gyilkosság, lecsupaszítva azt, roppant logikus és elegáns. Persze erre csak a végén ébredünk rá, mikor Poirot lerántja a függönyt, s kibontakozik az egész eseménysorozat a maga valóságában, egy rakás új jelentést adva a korábban olvasoatt sorokhoz. Ez az, amire Sophie Hannah nem képes. Sem pszichológiájában nem tudja kézben tartani a meséjét, sem a csalétkeket, vörös heringeket nem képes úgy elhelyezni a történésekben, hogy a végén ne legyen túlságosan mesterkélt a megoldás. A mozgatórugók erőltetettek, recseg-ropog minden.

A regény legnagyobb problémája mégis inkább a szereplők minősége. Mivel rendkívül idegesítőek és cseppet sem szeretetreméltók. Miközben olvastam, még a hastífuszt okozó baktériumok is egyre szimpatikusabbak lettek hozzájuk képest. Van itt ártatlanul bűntényt magára vállaló érthetetlen hősnő, zsarnokoskodó családfő beteges feleséggel, szánalmasan töketlen fiú, kiszámíthatatlan elmeroggyant fruska, és az ezekhez tartozó jelentéktelen baráti koszorú. Különösen kiemelkedő Daisy karaktere (= elmeroggyant fruska), aki olyan szinten irracionális, mint a gyök kettő. Catchpool nyomozó továbbra is teljesen alkalmatlan bármire. Ez a fickó olyan fogalmatlan, hogy a retortáról azt hiszi, visszahozott sütemény, a sorozatgyilkosról meg, hogy egy rossz rendező a Netflixen. Alighanem valamelyik rokona nyomhatta be a Scotland Yardhoz, mert képességei egy cipőfűző kibogozásához sem elegendőek, nemhogy bűntényekéhez. Funkciója a narráció szintén reked meg, ami talán jobb is. Poirot alakját viszont továbbra is aránylag jól adja vissza a szerző, még időnként túlzásokba esik. A könyv kiemelt érdeme, hogy a szerző továbbra sem akar Poirot szájába adni XXI. századi - s manapság megkövetelt - mondatokat, úgy viselkedik és reagál, ahogy Agatha Christie magándetektívje tette hasonló esetekben. Ebben jobban sikerült, mint az előző darab, elhittem, hogy 1931-ben vagyunk és nem 91 évvel később.

Ugyanakkor összességében A Kingfisher Hill-i gyilkosságok egyértelműen gyengébb, mint A háromnegyed rejtélye volt, így az eddig könyvről könyvre történő fejlődési ív Sophia Hannah-nál megakadt. Nem rossz a könyv, de azért nem is túl jó. Hogy van-e még potenciál az írónőben egy érdemi folytatásra? Kérdéses, az alkotó helyében nagyon agyalnék, mit lehet belevinni, amitől új lendületet és értelmet adhat a sorozatnak. Nem kell elkapkodni, inkább találja ki rendesen azt a bűntényt! Ez így kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a briteké. 

A kötet kiadása az előző részhez hasonló minőségű fizikailag, de most nem olyan szép a borító. A Helikon alapvetően jó munkát végzett, a fordítás is zökkenőmentes. 

Pontszám:

Hat szimetrikus tojás a tízből

6/10 pont

moly.hu: 79%

goodreads.com: 3.56 pont

Háromszor veri kenden Zombi Poirot vissza: Sophie Hannah - A háromnegyed rejtélye

Sophie Hannah:

A háromnegyed rejtélye

Budapest: Helikon, 2019

  

Eredeti cím: The Mystery of Three Quarters, 2018

Fordította: Merényi Ágnes

350 oldal

Sophie Hannah immár nem is az első, de még csak nem is a második, hanem már harmadik Poirot-regényét tolta orrunk elé, így érthető, ha annak címe A háromnegyed rejtélye lett. Az igazi Agatha Christie rajongó talán fogná is be az orrát, de ahogy anno írtam, igazából nem nagyon tudtam eddig haragudni Sophie Hannah próbálkozásaira. Elvégre miután az ember végigért AC munkásságán (Top 10-es listám is van), folyton éhséget érez egy újabb Christie-krimire, még ha hamiskás is. Logikusnak tűnt hát, hogy tegnapelőtt háromnegyed négykor kezdjem el tornáztatni a kis szürke agysejteket, hogy Poirot-val versenyre kelve megpróbáljam elkapni a gyilkost. A tojásfejű belga győzött, de az olvasással egy kicsit én is nyertem.

A történet szerint Poirot meglehetősen kellemetlen helyzettel kénytelen szembesülni, ugyanis több előkelő személy is azzal hívja/keresi fel, hogy levélben megvádolta gyilkossággal, és ezt kikérik maguknak. Mint kiderül négy meglehetősen együgyű hamisítványt postáztak Poirot nevében, s a négy megvádolt látszólag sehogy sem kapcsolódik sem az állítólagosan meggyilkolt személyhez, sem egymáshoz. Vagy legalábbis csak háromnegyed részben. Poirot így saját becsületének tisztázása érdekében – és persze kíváncsiságától vezérelve – nekilát felgöngyölíteni az ügyet, oldalán Catchpool nyomozóval.

Egyáltalán nem rossz. A levelekkel való játék szerintem kifejezetten ötletes volt, mint motívum a történethez. Poirot egész Poirot-s, persze azért még mindig inkább izzadtság- és nem bajuszviasz-szagú. AC belgájánál sosem fordult volna elő, hogy kételkedik abban, hogy a határidőre befejezi-e az ügyet. Összességében Hannah belelendült, már nincsenek túlzások, mint az első regényében. Kicsit még mindig ritkás az a bajusz az orr alatt, de talán csak a kötelesség mondatja ezt velem.

A krimi felépítése elég logikus, Catchpool írja le a történéseket, résszint saját szemszögéből, résszint Poirot elmesélése alapján, de azért kissé fura volt E/3-ban kezdeni a regényt, majd az 50. oldalon átállni E/1-re. Később e kettő váltakozik. Szerintem ez nem volt túl szerencsés. Nem volt zavaró, csak fura. Edward Catchpool figurája egyébként még mindig olyan, mint a szén-monoxid – se színe, se szaga, csak mérgező -, de azért nincs klímakatasztrófa. Míg Hastingsen jót szórakozott az ember, Catchpool szerepe teljesen elhanyagolható. Úgy érzem, a szerző fel is adta, hogy kezdjen vele valamit, így olyan ő, mint focimeccsen az UEFA ellenőr. Jegyzetel, jegyzetel szegény, de senki sem emlékszik rá másnap, és legfeljebb az édesanyját emlegetik.

Vajon átüt-e A háromnegyed rejtélyében a Christie-regényeket átjáró késő viktoriánus hangulat? Nem mondanám, pedig sok AC sablon megtalálható a regénybe:

- vidéki kastély

- apa-fiú szembenállás

- anya-lánya konfliktus

- örökösödési vita

- alteregó használata

- régi ki nem beszélt tragédia a múltból

- kutya

Mégis a történet sokkal inkább a mában játszódik, és ez a karakterek viselkedéséből fakad. A magányos vénlány például, akinek a kutyája a mindene nagyon XXI. századi. A családi belháborúkba sem nehéz beleképzelni a modern világunkat. És ez talán nem is baj. A regény ugyanis azzal fogott meg, hogy erkölcsi dilemmákat, és az ember önmarcangoló harcát mutatja be, egészen kiválóan. A nagy leleplezés a végén igen erős lélektani hatást gyakorolt rám. Hogy ki a gyilkos, az annyira nem lepett meg, de a miért, az igen. Hannah úgy látszik rájött, hogy csak akkor írhat jó Poirot krimit, ha nem szolgalelkűen próbálja lemásolni a mestert, hanem másra helyezi a hangsúlyt. Arra ugyanis - láthatóan - nincs esélye, hogy olyan bonyolult és ötletes gyilkosságokat tervezzen meg, mint Christie. Erre amúgy sem sokan lehetnek képesek. Ellenben érzelmileg erős történeteket ki tud találni, és jól tud tálalni.

Volt pillanat, amikor fogadni mertem volna, hogy valami progresszív XXI. századi marhaságra fut ki a történet - és akkor hosszú időre leszámolok ezzel a sorozattal is (mint a skandináv krimikkel, ahol a normalitás és egészséges karakter már nyomokban sincs jelen) -, de szerencsére túlaggódtam. Úgy látszik, hogy kezdek paranoiássá válni. Ám végén ugyanis egy szörnyen szép történetet kapunk bosszúról és megbocsátásról, ami azért nem kevés.

Bizony az ember egyszerre a legnemesebb és legpocsékabb lény a Földön, és az emberi szív gonosz kis szerkentyű, melyen nehéz kiigazodni. Szolzsenyicin írta  A Gulag szigetcsoportban:

„… a jót a rossztól elválasztó határvonal nem azonos az államok, osztályok, pártok közti határral, hanem minden egyes ember szíve közepén halad át, minden emberi szív közepén. De még ott is fluktuál, eltolódik bennünk az évek során. Még a rossz által megszállva tartott szívben is marad egy támpontja a jónak, s még a legnemesebb szívben is van egy sarok, melyben tartósan gyökeret vert a rossz. Akkor kezdtem megérteni a vallásokat, a világ valamennyi vallását. Az emberben lévő rossz leküzdése a céljuk. Lehetetlen teljesen kiűzni a rosszat a világból, de kordában lehet tartani minden egyes emberben.”

A kisördög ott les vissza minden egyes embertársunk szeméből, és a tükörből is, s elég egy félig öntudatlanul elkövetett ballépés, vagy egy kis jellembeli megbicsaklás, hogy utat engedjen valaki szívében a rossznak.

A kötet kapcsán a visszafejlődést nem a tartalomhoz, hanem a megjelenéshez kapcsolódik. A háromból tartalmilag, szellemileg ez a legjobb regény, azonban a magyar kiadások közül fizikailag ez a legrosszabb. Míg a két korábbi pszeudo-Christie regény kemény kötést kapott az Európa kiadótól, most a Helikon megelégedett a puha borítóval és a fűzéssel, ami jelentős hanyatlás, ráadásul az árat nem csökkentették. Az ilyen veszi el az ember kedvét a könyvvásárlástól. A borító – ezzel a húzással ellentétben – egyáltalán nem csúnya, az arany a kék háttérben jól mutat. Mind a korrektúrával, mind a fordítással meg vagyok elégedve. 

Pontszám:

Hét bajuszkefe a tízből.

7/10 pont

www.moly.hu: 82 %

www.goodreads.com: 3.68 pont

(Az adatok 2019. szeptember 16-i állapotot tükröznek!)

Zombi Poirot újra támad - Sophie Hannah: A zárt koporsó könyvajánló

Sophie Hannah: A zárt koporsó

(Eredeti kiadás: Closed casket, 2016)

Budapest: Európa, 2016

496 oldal

Megjelent Sophie Hannah második Poirot-története, amelyet természetesen azonnal kiszemeltem olvasás és elemzés tárgyává, főleg azután, hogy A monogramos gyilkosságokat méltányolható, ámde nem túl sikeres próbálkozásként éltem át, illetve inkább túl. Annak elemzésekor nem írtam – egyszerűen nem állt össze bennem a kép, hogy ez a Sophie Hannah ugyanaz, aki más krimiket is írt -, de már a pszeudo-Poirot sorozat előtt is olvastam a hölgytől. Az Idegen arcocska (majdnem elment kategória) és a Bántó távolság (elment kategória) alapján egy középszerű regényíró képe bontakozott ki előttem, akinek egyértelműen túl nagy falat Agatha Christie. Az első Poirot-regény mégsem volt nagy csalódás (sem nagy élmény), mert nem vártam tőle túl sokat, s azt is megelőlegeztem, hogy amennyiben ír még néhányat, azok jobban fognak sikerülni. Ebben nem tévedtem, bár azt gondoltam nem ír többet. Habár pénzügyileg bizonyára siker volt. A zárt koporsó mindenesetre sokkal jobban sikerült.

Legutóbb Hannah Poirot-ját félhalott zombinak aposztrofáltam. Most már az újjászületett belgát nem feltétlenül küldeném a Haláli hullák hajnalába eleségnek a kis szürke agysejtjeivel. Még mindig nem az igazi, de nem esik le róla olvasás közben az álbajusz. Az első kísérletben túlságosan sokat figyelt írónőnk arra, hogy elhitesse, akiről ír, ugyanaz a detektív, aki oly mélyen belénk égett AC könyveivel. Mintha egy egész csirkét akart volna lenyomni a torkunkon, gégemetszés során. Itt mevesebb francia volt a szövegben és több Poirot-vonás, ami használt, mert Poirot elsősorban a viselkedésétől és a gondolkodásától Poirot, nem a külsőségektől. Catchpool karakterét is mintha egy MEO-s vizsgálta volna felül, itt már nem annyira kétbalkezes, mint legutóbb volt, lassan eléri a Hastings-minőségi besorolást. Rendőrnyomozónak még mindig inkább egy marék szöget küldenék, de lényegesen javult.

Az egész könyv látványosan magasabb szinten hasonlít a klasszikus Agatha írásokra, az író jól használja az írózseni által kialakított kliséket. A regény tele a Christie-által is használt dramaturgiai elemekkel:

-         vidéki angol úriház, amelynek elszigeteltsége áttekinthetőre csökkenti a potenciális gyanúsítottak számát,

-         érdekes mellékszereplők (komornyik, szobalány, szakácsnő),

-         halmazati gyilkosság,

-         mindenki gyanús,

-         kétbalkezes arrogáns rendőrtiszt, akit Poirot-nak kell megvédenie magától,

-         mondóka, vagy idézet, amire felhúzza az író a sztorit (jelen esetben Shakespeare-színdarab),

-         Hannah beletette a könyvbe a rezidencia alaprajzát (plusz pont, nagyon értékelem az ilyet!),

-         és persze a végén kibontakozó nagy leleplezés, amikor Poirot mindenkit egy helyre gyűjt össze, majd elmondja ki és miért követte el a gyilkosságot.

A bűnügy karakterei tetszettek, az áldozat előélete (talán túl) lassan bontakozott ki, ahogy a két nyomozó beszélget a gyanúsítottakkal. Sajnos éppen az áldozat pszichológiai profilja az, amire nem kapunk egzakt választ, és annyira mesterkélt szegény, hogy egy kiborgbulin is kiközösítenék. Nem volt túl hihető, hogy ilyen furcsán beteg alak létezik, habár nagy az Isten terráriuma. A többi szereplő azonban egészen jól sikerült. A család matrónája ravaszkodó elvarázsolt zsarnok, lánya, Claudia ördögien gonosz kis ringyó, annak jegyese egy kaján zseni. Mondjuk ők hárman elég hasonló természetűek. Dorró egy „buszonisbármikorfellelhető” megkeseredett panaszkodó vénlány, férje egy átélhetően egyszerű, szellemileg visszamaradott, beteges hobbijában magát kiélő alak. Az ügyvédek is érdekes figurák. Összességében nagyon szórakoztató társaságot dobott össze nekünk Hannah, akik életet lehelnek a regénybe.  

Persze vannak dolgok, amiket felróhatnék hibaként. A kiötlött bűnügy messze nem volt epikus sem tervezésre, sem kivitelezésre nézve. A szemtanú tanúvallomása egészen vérfagyasztóan rossz, olyannyira, hogy már nem lehet elhinni. Bármekkora sokk is érje az embert, ennyi hiba nem csúszhat bele az emlékezésbe véletlenül, maximum szánt szándékkal. Persze az írónőnek muszáj volt így írni a dolgokat, mert akkor túl hamar rájöhetnénk a tettes(ek?) személyére. Magam kettőre szűkítettem a gyilkos(ok?) kilétét, és nem lőttem mellé. A bűnügy egyik kulcsmomentuma sajnos nem adható át magyarul, és a fordító sem tudta jól visszaadni a megoldás kifejtése során az eredeti címben szereplő „casket” szócska problematikáját. Ez nem a fordító hibája, egyszerűen a nyelvi különbözőség néha nem negligálható, ami jó ötlet az angolban, az magyarban nem visszaadható és persze fordítva is van ilyen. Talán az írónő bölcsebben tenné, ha kihagyná a nyelvi leleményt, mert más nyelveken semmi értelme.

Még mindig feltűnő, hogy a szerzőnek mennyivel több oldalra van szüksége egy hasonló kaliberű nyomozás lefolytatására, mint a krimi királynőjének. Hiába, azt a fajta eleganciát, ami Agatha Christie regényeit jellemzi, nem lehet egyszerűen átvenni! Ez a könyv még mindig majdnem kétszer olyan vaskos, mint az ABC-gyilkosságok, holott feleannyira sem összetett és lényegesen kevesebb a halott.

Összesített értékelés:

Elégedett vagyok a könyvvel, hangulatában jól hozza Agatha Christie világát, élveztem a szálak kibogozását. Ha nem megyünk úgy neki ennek a kriminek, hogy túl nagyok az elvárások, tökéletesen jó kikapcsolódás. Kötészeti és helyesírási szempontból a kötetben nem találtam kivetnivalót. A borítókép ingaórája ugyan némiképpen megtévesztő szerepben mutatja a tárgy szerepét, de esztétikus, ha kissé lehangoló is.

Hét bozontos Poirot-bajusz a tízből

7/10

www.moly.hu: 3.8 pont (5 értékelés után átlagolva) = 76%

www.goodreads.com: 3.54 pont (1386 szavazat)

Könyvajánló: A zombi Poirot akcióban

Sophie Hannah:

A monogramos gyilkosságok:

Hercule Poirot új esete

                                     Bp.: Európa kiadó, 2014. 504.p.       

Sophie Hannah nyilvánvalóan a lehetetlent próbálta megkísérelni. Teljesen egyértelmű volt, hogy az Agatha Christie-fanok nem fogják pozitívan fogadni a könyvet. Gyakorlatilag megszentségtelenítésnek tudta be a többség. Olyan ez, mintha Columbo-t támasztanák fel Robert Pattinsonnal, vagy Kojak-et játszaná el VV Fanni. Nem lehet belőle jól kijönni, ráadásul az egésznek erősen marketingfogás íze van, ami rendszerint hányáshoz vezet.

Magam is erős kétségekkel vettem kézbe a könyvet, ám elolvasva – bevallom -, nem haragszom rá nagyon. Az első amit észrevesz a tapasztalt Christie-fan, hogy a szokásos AC könyvekhez képest lényegesen vaskosabb, ugyanis 504 oldal. Ezzel szemben a legendás nagy Christie-krimik, mint az Ackroyd-gyilkosság, a Halál a Níluson, Gyilkosság az Orient-expresszen mind 400 oldal alattiak, sőt az általában legjobbnak tartott Tíz kicsi néger még 270 sincs. Ez egyben jelzi, hogy Hannah-nak mennyivel több betűre van szüksége nagyjából feleannyi feszültség és egy jóval kevésbé bonyolult gyilkosság megalkotásához, mint elődjének. Természetesen mutatja a két alkotó közti minőséget és tapasztalati tudást.

A monogramos gyilkosság Poirot-ja – főként az első 200 oldalon – nagyon látványosan másolat. Az írónő olyan sokszor adja a belga szájába a francia kifejezéseket, amennyire Christie soha. A külsőségekkel próbálja visszaadni a kis belgát, nem a szürke agysejtek belső logikájával, ettől kevéssé hiszem el, hogy ugyanarról a zseniről van szó, akit korábban megismertem. Kicsit olyan az egész, mintha Hannah nem is a könyvek Poirot-ját, hanem a filmsorozatét akarná reaktiválni a sírból. Olyan is lett, kicsit zombiszerű. A regény második felére ez a benyomásom azért enyhült.

Innentől az ember megszokja a dolgot és nem olyan idegesítő, hogy ne akartam volna kitalálni a gyilkos kilétét. Sikerült is két megoldás mellett letenni a voksomat, melyek közül az egyik többé-kevésbé talált, úgyhogy kimondható, hogy a bizonyítékok elhelyezése és a történet vezetése nem sikerült rosszul. A bűneset furfangossága egy gyengébb Christie-regényben is megtenné.

A kötet legidegesítőbb része Edward Catchpool volt, ez a Hastings-klón, aki rosszabb nyomozó, mint bárki az elmúlt nyolcszázezer évben. Igen, még a Rendezte a halál zsaruinál is. Annyira béna, hogy már azt kellett hinnem, hogy a Ackroyd-gyilkosság trükkjéről van ismét szó (erről ne többet, hátha nem olvasták), de nem. Tényleg ilyen szerencsétlenke. Csak az ő szerepeltetése minimum egy-két pont levonást jelent a könyv értékéből, mert Hastings esetében érti az ember, hogy mindig melléfog, hisz nem rendőr. Catchpool viszont az. 

Összefoglalva kellemesen csalódtam, mert sokkal rosszabbra számítottam, és meggyőződésem, hogy ha Hannah írna még egy-két Poirot-sztorit (szerintem nem fog), akkor azok jobbak lennének.

A kötet magyar kiadása nagyon szép (stabilnak tűnő kötés), természetesen Agatha Christie szignójával díszítve, mintha bármi köze lenne a könyvhöz. A marketingos megdolgozott a pénzéért…

Pontszám: Hat Poirot-bajusz a tíz Poirot-bajuszból.

6/10

www.moly.hu: 64%

www.goodreads.com: 3.2 pont.