A jó, a szöszi és a csöppet sem csúf: Avagy a Witcher Netflixes adaptációjáról

A jó, a szöszi és a csöppet sem csúf

Avagy a Witcher Netflixes adaptációjáról

Valaha rég egy messzi-messzi galaxisban (na jó, az egy másik, és teljesen tönkretett sorozat...) már írtam a Vaják első részéről, és akkoriban említettem, milyen bensőséges kapcsolat fűz minden idők legjobb számítógépes játékához a Witcher 3-hoz (azóta sem überelte semmi, még az egyébként remek Life is Strange: True Colors sem). Rajongásom azóta mit sem változott, legfeljebb kiegészült a könyvsorozat iránti rajongással. Mára minden kötet megjelent magyarul Sapkowski sorozatából, s kiolvasva ott figyel a polcom igen előkelő helyén az íróasztalom felett, kisebb nyújtózkodással bármikor elérhető magasságban. Mivel az elmúlt két hétben végignéztem a Netflix adaptációjának második évadát (ez elsőt meg újra), ideje egy kis könyv- és játékélmény utáni sorozat-beszámolónak. A filmsorozatról fogok tehát írni, de kicsit összevetve az elődökkel (hozzáteszem: én mind a könyveket, mind a játékot az eredeti kánon részének tekintem, ami nem teljesen korrekt, de hát néha szét sem tudom már választani őket...).

A Witcher eredeti történetéről nem fogok regélni, azt olvasni, játszani (végül, de utolsósorban pedig nézni) kell. A Netflix műve tulajdonképpen Andrzej Sapkowski fantasyját követi fő vonalaiban. A sorozat finoman szólva csapongó, ez részben fakad a könyvek szerkezetéből, de egy kissé talán túl sokat is akartak beleszuszakolni egy-egy epizódba a Netflix mágusai. Időnként úgy érzem, gyorsabban haladunk a történettel, mint az ideális lenne. Egyszerre akar túl nagy szerepet rakni a politikai intrikákra, a személyes drámákra és az adrenalinban gazdag akciókra. Az első évad történetileg talán kissé összeszedettebb és érdekesebb volt mint a második (ami furcsa, mert az első évad készült a novellafüzérnek tekinthető 1-2. könyvből, míg a 2. évad a Tündevér című regényből). Ezzel szemben az első nyolc rész igencsak "fapados" volt látványban a második szezonhoz képest. Igen, a látvány fontos a számomra. Egy fantasy vagy történelmi film során mára nem elég a jó sztori, bár természetesen nékülözhetetlen. Legyen látványos! Kétségtelenül elkényeztettek az utóbbi évtizedekben, de vágyom a monumentális jelenetekre. A soddeni csata éppen ezért nem tetszett az első évad végén. Azon túl, hogy eléggé átírták a könyvek csataleírását, a nilfgaardi hadsereg igencsak nyomorúságos volt. Állítólag az első évad 10 millió dollár/rész költségvetését 50%-kal megemelték a 2. évadra, és ez látszik is a kosztümökben. Sokkal színesebb lett az egész. A helyszínek látványosabbak, a gyertyákkal megvilágított jelenetek káprázatos hangulatot teremtenek, a városokról készült óriástotálok monumentálisabbá teszik a történéseket. Külön öröm volt látni Tatát az első évad 5. részében (Yennefer és Geralt első találkozója!), és bár tudtam, hogy jelentős részben nálunk forgatták, de felismerni egy-egy pontos helyszínt mégiscsak külön bónusz élmény.

Sapkowski művének legfőbb ereje azonban - a kreatív történetmesélés mellett - az erős és izgalmas karakterfelhozatal, és ez igaz volt a CD Projekt játékára is. Mindegyik fő- és mellékszereplő igazán eredeti alak, önálló karakter, azonnal felismerhető, szerethető. Mennyire megy át ez a filmsorozatban? Hát számomra elég egyenetlenül.

Első hallásra meglepett annak idején, hogy Geralt of Rivia szerepére Henry Cavillt - alias Supermant - választották, de elég hamar megnyugodtam, mert láttam benne a potenciált, ami képes visszaadni a vaják zord, szófukar alakját. Hát nem csak, hogy sikerült, de egyenesen brillírozik benne! Cavill hangja borzalmasan jól illik a szörnyvadászhoz, a keddi előadásomhoz szívesen kölcsönkérném... Geralt nem egy bonyolult figura, ő a sorozat bölcs vadembere, jellemfejlődése minimális. Cavill egyszavas tőmondatai tökéletesek, játéka nagyon markáns és férfias, nem játsza túl. Már nem tudnék elképzelni mást a helyén. Be kell látnom, tökéletes választás volt! 

Ciri castingja kapcsán annak idején sokan morogtak a Witcher-fanok közül, mikor kifejezetten kisebbségi színészt kerestek - erre vissza fogok térni! - és szerencsére végül nem is merték meglépni ezt a minden ízében indokolatlan dolgot a Netflixnél. Így Cintra trónörökösének és Geralt nevelt lányának megformálása Freya Allanre esett. Az első részek nem győztek meg, de ahogy előrehaladt a történet, egyre jobban meg lettem elégedve. A kiscsaj ráérzett a karakter ízére, kifejezetten jól játszik, a második évad végére egymaga lopja el a show-t a többi színész elől. Kiváló Cirilla Fiona Elen Riannon lett belőle. Repülj, fecske!

Mi a helyzet a könyv/játék univerzum egyértelműen legtündöklőbbb ékkövével, Yenneferrel? Anya Chalotra nekem nem volt elég "yenneferes" kezdetben, de neki is sikerült valahogy meggyőznie. Akadnak a karakterében érdekességek, gyakorlatilag egy teljesen más Yennefer az övé, mint a hihetetlen önbizalmú eredeti karakter. Itt egy sokszor hezitáló, bizonytalan, érzelmes nőt kapunk, aki nem mellesleg nagyon dögös. Szívesen lennék az öltöztetője, de alighanem rontana a sorozaton, mert a tényleges öltöztető igencsak kiemelkedő munkát végzett, s a kosztümök, amiket a színésznő kapott meseszépek. Külön dicséretes, hogy megtartották a lila szemeket és a sztenderd Yennefer jellemzőket (orgona és egres, fekete-fehér göncök)... 

Nagyon tetszett még Calanthe királynő személyiségének bonyolultsága, amit jól adott vissza Jodhy May. Az eleinte nagyon pozitív szereplőnek tűnő erős nőként kirajzolódó kép a részek során fokozatosan alakul át, amit nagyon ügyesen vittek végig az alkotók.

A legnagyobb negatívum nálam egyértelműen a Triss Merigoldot játszó Anna Schaffer. Egyszerűen nem alkalmas a szerepre. Nem a színészi kvalitásaira gondolok - az nem derült ki -, hanem mert Triss Merigoldot nem tudja megformálni. Figyelem, szexista megjegyzés következik, de nem tudom másként megragadni a fő problémámat! Trigger Warning! 3...2...1... Felkészültél? Egyszerűen nem elég szép hozzá. A prózában gesztenyebarna/vörösesbarna, játékban jellegzetesen fehérbőrű és vörös Trisst akkor sem képes jól visszaadni, ha a 2. évadra látványosan igyekeztek "Merigoldosabbá" tenni, mivel ez képtelen elvárás egy dél-afrikai anyától származó hölgy esetében. Ennél még talán az is jobb lett volna, ha nem próbálkoznak ezzel az utólagos "javítgatással". Ikonikus szereplőt nem lehet így átszabni, mert akik ismerik az alapművet, nem fogják szeretni.

És itt át is kötnék a szokásos problémára, amely már minden film/filmsorozat esetén előjön manapság: a politikai korrektség jegyében alkalmazott rasszi kvótákra! Van-e szükség egy lengyel szerző által írt közép-európai/szláv mitológiából táplálkozó sorozat esetében színesbőrű színészekre? Szerintem nincs, s annál inkább nincs, mert maga a történet egyébként éppen olyan értékek mellett teszi le a voksot, amikért ezzel az erőszakolt PC kvótával akarnak kiállni! Magyarán értelmetlen. Csak ugye Sapkowski az elfogadásért vívott harcát tündékkel és törpökkel írta meg, nem bőrszínekkel, szájbarágósan... Értem, hogy ennek felfogásához bizonyos belátással kell bírni, de akkor is fájdalmas... Úgy látszik erre Hollywood nem tartja képesnek az embereket efféle asszociációra, és kötelezően bele kell tenni a százalékokat. Húsz éve A gyűrűk uránál még volt erre lehetőség. Micsoda idők, micsoda erkölcsök! Talán igazuk van. Amerikaiak készítik a sorozatot, sok pénzt beletolva, tehát okés: legyen, ahogy akarják! (Bizonyára, ha majd egy ausztrál őslakosok mitológiájából táplálkozó történetet filmesítenek meg, cserébe lesz benne kvótafehér... Ugye???) Ettől függetlenül a feketévé változtatott szereplők nem sokat lendítenek a történeten. Dara - aki a Netflix kitalációja, nyoma sincs könyvben - tökéletesen felesleges, színtelen-szagtalan és gáz, akár a szén-dioxid. Látszólag fontosabb szerepe ellenére Istredd nekem simán csak unalmas, ellenben potenciálisan sokkal ütősebb szerepet kapott egy Cassie Clare nevű afrobrit hölgy, de a Witcher-univerzum talán legizgalmasabb varázslója, Philippa Eilhart egyelőre csak egy röpke cameo-t kapott, s most bontogatja szárnyait (hahaha). Közben eszembe jutott még egy gyenge alakítás, pontosabban nem passzoló alakítás. A regénysorozatban kulcsszerepet játszó Vilgefortz eljátszását kár volt egy a Szulejmán sorozatba passzoló keleti szépfiúra bízni, ennyi erővel a történetbe fölöslegesen beleszőt "fire fucker" - jellemző, hogy a nevére nem emlékszem - jobb lett volna. A kisebbségi szekció legszínesebb színész tagja Mimi Ndiweni. Mivel Fringilla Vigot jelentősen előléptették a könyvekhez képest, van lehetősége megmutatni, mire képes, és az utolsó előtti részben (S2E7) van egy nagyon klassz jelenete, ami igazán szemet szúró... Benne van lehetőség. A tündevonal (Francesca Findabair, Cahir és társai) ellenben egyelőre nem sokat ad a dolgokhoz, ahogy a szörnyek sem. 

Lehetne még karaktereket elemezni, de olyan sok van - talán kissé túl sok is -, hogy kifogyna a tinta a szövegszerkesztőből. 

Az akciókat annyira nem favorizálom, de mondjuk az utolsó rész a megszállt Cirivel elég brutális és látványos volt. 

A zene erős - de nem kiemelkedően és messze nem Ramin Djawadi-szintje -, Jaskier (akinél nem tudom megszokni, hogy a lengyel nevét kel használni, nem a Dandeliont vagy Kökörcsint) kapcsán szépen simul a történetbe. A Toss A Coin To Your Witcher-t nem sikerült túlugrani az új évadban, bár azért az sem egy Light of the Seven. Apropó Kökörcsin! A bárd karaktere nagyon jó, kellően idegesítő, piperkőc,ám kedves vagyis tökéletes. Az is ötletes, hogy időnként már-már rocksztárként alkalmazzák a készítők a részekben. De ha már Trónok harca! A párhuzamok óhatatlanul szembeszökőek, Calanthe ablakon való kiesése egy az egyben lekopírozta Tommen Baratheon halálát. (Arról nem is beszélve, hogy az 1992-es Az utolsó mohikánban ő átsza Alice-t, aki leugrik a szikláról, hogy kitoljon Maguával!) Epikusság tekintetében egyelőre nem vetekszik a Trónok harcával a sorozat, pedig akár lehetne úgy is. Az alapanyag adott. Erre a legjobb példa szerintem a 2. évad 1. része, amely az A Grain of Truth címet kapta. Ez voltaképpen egy Szépség és a szörnyeteg feldolgozás Sapkowski első vajákos könyvéből, amelyet átalakítottak némiképpen. A novellák kiválóan használhatók egy-egy rész alapanyagáúl, akár töltelékrészként. Ez a kedvenc epizódom eddig, amely kellően szép, elgondolkodtató, ugyanakkor félelmetes is volt egyben. 

Összességében inkább vagyok elégedett, mint nem, ez pedig nem is rossz eredmény Netflix sorozat esetén nálam. Jöhetne már végre a 3. évad... 

8/10 pont

U.i.:

A komoly rajongói bázisra szert tett fantasy univerzumok nagyon érzékenyek, saját világgal, népekkel, mitológiával és szokásokkal bírnak, amiket nem nagyon lehet, s pláne nem érdemes abajgatni. Éppen nagy a felháborodás a rajongók között A gyűrűk ura Amazonos sorozatelőzménye miatt, amely fekete szakáltalan törpékkel, rövidhajú fekete tündékkel és amazonként viselkedő Galadriellel sokkolta előzetesében a fanokat. Nem tudom, miért akarják megerőszakolni Tolkien világát, inkább találjanak ki valami újat helyette, amibe annyi PC-t és faji kvótát raknak bele, amennyit csak akarnak... Ehhez képest a Witcher egyenlőre teljesen elfogadható.

Legkedvesebb 10 disztópiám - TOP 10 antiutópia

Legkedvesebb 10 disztópiám

Az utóbbi évek a disztópiák előretöréséről tanúskodnak, tele a könyv- és filmpiac többnyire tiniknek szánt ilyen hátterű művekkel, gondoljunk csak Az éhezők viadala, Az útvesztő, vagy A beavatott sorozatok sikerére. Jellemzőjük, hogy meglehetősen leegyszerűsített antiutópiák - közel sem olyan bonyolult tartalommal bírnak, mint a klasszikusok -, valamint a folytathatóság, amelyet megkövetel a siker (=pénz) maximalizálhatósága. Ez utóbbinak aztán menetrendszerű következménye a minőség zuhanása a 2. vagy 3. résznél.

De miért is ilyen népszerűek a disztópiák? Szerintem a korszakunk problémáinak hozadéka, hogy tudni szeretnénk, mi vár ránk. Mindannyian látjuk, érezzük, hogy az emberiség vonata kisiklani látszik, s ezek mintegy felkészítenek erre, másrészt próbálnak kiutakat felvázolni. A műfaj roppant hatásos, hiszen heroizmust követel meg a főhőstől, s nagyon jó karakterek alakíthatóak ki a világhoz való hozzáállástól függően. Az antiutópiák világai rendkívül változatosak lehetnek, a digitális álomvilágtól az orwelli földi pokolig, s ezek könyvben az írónak nagy szabadságot, filmben a rendezőnek elképesztő látványvilágot adhatnak.

Most bemutatom kedvenc disztópikus regényeimet, bár többel már találkozhattatok ajánlóban!

10. Kurt Vonnegut: Gépzongora, Utópia 14, Utópia (Player Piano, 1952)

Nem rajongok Kurt Vonnegutért, alapvetően egy túlértékelt írónak tartom. Állandóan a fekete humort hangoztatják írásaival kapcsolatban, és bár magamat jó – bár elég egyedi és fárasztó - humorérzékkel megáldott egyénnek tartom, számomra az övé nem telitalálat. Az ötös számú vágóhíd csaknem olvashatatlan, életrajzi ihletésű munkái meg egyáltalán nem érdekesek a számomra. Ennek ellenére két regényét szeretem, s - feltűnő módon - ez éppen az első kettő regénye: a Gépzongora, és a Titán szirénjei. A Gépzongora három különböző címen is megjelent magyarul, én Utópia 14-ként olvastam a XX. század végén, s egészen a Gépzongora kézbevételéig (2013) nem jöttem rá, hogy ezek azonosak. Ebben a regényben tényleg éreztem a szatírikus humort, ugyanakkor a világ is érdekes volt, amelyben játszódik. Vonnegut disztópiája a gépek uralta antiutópiák egyike, amikor az ember már csak haszontalanul él a semmiért, mert nincs mit csinálnia. A földet a mérnökök vezérelte gépek látják el mindennel. A könyv pikantériája, hogy főhősünk egy mérnök, aki fellázad a saját osztálya ellen, összetörik a gépeket, s így lesz munkája az embereknek: újjáépíteni azokat... A könyvben sok marxista-szocialista áthallás van, ami az író személye miatt nem meglepő, de ugyanúgy, mint Heinlein: A Hold börtönében című sci-fijében, még nem túl zavaró.

9. Scott Westerfeld: Csúfok (Uglies, 2005)

Westerfeld e trilógiájáról írtam egy külön ajánlót, így csak röviden a „miért van a listán?”-ról: Kifejezetten fiataloknak szól, és az, hogy a szépség szerepéről közöl gondolatokat, igencsak hasznos lenne a ma felnövekvő generációknak. Tudniuk kell, hogy a szépség nem pusztán egy külső jellemző, hanem az ember egésze adja. Vonzó és vágykeltő lehet egy romlott nő is, de szép nem, az ennél több, ott a belső is kiragyog. Emellett a szerző nagyon ráérzett a mai világ veszélyeire, azokat fűzi bele a regénybe. Ez egy könnyed, laza, fiatalos antiutópia, amely ugyan a végére kicsit elkanyarodik az induláshoz képest, mégis érdemes egy olvasásra.

Mindemellett nem ez Westerfeld legjobb műve, a Leviatán-trilógia - amiről már évek óta írni akarok egy ajánlót, ám valahogy mégis eddig kimarad, de majd pótolom – még ennél is jobb!

8. Itó Projekt:

(ハーモニー , 2008)

Szintén írtam három éve a Harmónia című egyedi hangvételű és tartalmú kis gyöngyszemről. Egészen különleges olvasmány, melynek világa egy továbbfejlesztett 1984, ahol az ember a technika révén beleolvad a közösségbe, és muszáj mindenkinek boldognak és elégedettnek lenni. Ennek ellenére ez a világ bájos, olyan, mint egy vattacukorba rejtett kétélű tőr. Engem nagyon megfogott az olvasásakor.

7. Böszörményi Gyula: 9...8...7... (2007)

Az egyedüli magyar a mezőnyben, és az egyetlen, ahol kicsit lazítottam a műfaji korlátokon. A 9...8...7... nem egy klasszikus antiutópia, sőt, inkább földi pokol, ahol az emberek szó szerint magukkal hordják a démonaikat, lett légyen az „alkesz”, vagy „tapizó” démon. Ezek ellen harcol főhősünk, Lilith az alternatív Budapest sötét utcáin a mágia segítségével. Tény: nem egy tipikus disztópia, kicsit beleerőszakoltam a listába, de mivel ajánlót nem írtam még róla, mindenképpen fel akartam hívni a figyelmet erre a könyvre. A regény egyértelműen fiataloknak íródott, azoknak, akiket a világ már tini koruk ellenére jócskán megrágott, és szembesített olyan dolgokkal, amikkel ilyen fiatalon még nem kellett volna látniuk.

A regény erőssége, hogy felvázol egy borzalmasan sötét hangulatú, de felismerhető Budapestet, ahol különbségeiben is ráismerünk a helyszínekre. Sajnos Böszörményit írás közben megfertőzte a demokrácia vírusa, s a köttet végén az olvasókra bízta, hogy két változat közül (Lilith helyett dönthettek, melyik utat válassza) miképpen folytatódjon a történet, s szerintem mind a 9...8...7..., mind folytatása, a 6...5...4... végén a nyilvánvalóan népszerűbb, ám sokkal kevésbé érdekes, és irodalmilag is egyszerűbb verzió nyert. Így a trilógia fokozatosan gyengült, de így is a kortárs magyar ifjúsági regények egyik legjobbjai.

Azt is megértem, ha egy szülő nem ilyen borítójú könyvet adna a lányának karácsonyra, de higgyék el nekem, sokkal hasznosabb, mint sok tingi-tangli rózsaszín szirupos szerelmeske tiniregény! Mert nem úgy védjük meg a gyereket a világtól, hogy fodros-bodros pink ruhába öltöztetjük, hanem ha tréningruhában edzeni küldjük.

6. Stanislaw Lem: Visszatérés (Powrót z gwiazd, 1961)

Egyik kedvenc íróm Stanislaw Lem, annak idején apukám könyvespolcáról csentem le olyan köteteit, mint az Éden, a Solaris, vagy a Pirx pilóta kalandjai (ez közel sem olyan gagyi, mint a belőle készült Dancsó által méltán kiparodizált magyar filmsorozat). Lem az egyik legjobb író, akit valaha olvastam, a Kiberiáda némely novellája olyan szép, hogy az embernek sírni támadna kedve. Zseniális ahogy ötleteit humorba önti úgy, hogy több bölcsesség van egy sorában, mint amennyit száz Coelho ezer év alatt egymillió könyvben képes lenne megírni. A lengyel író ötlettára csak Philip K. Dickhez fogható, de szerintem nála is nagyobb író volt. Lem zsenialitását mutatja, hogy a jövő nagy problémáit is pontosan érzékelte, Sex Wars című esszéjében az emberiség létszámszabályozásának kérdését taglalja, ahol igen drasztikus – ám jelenünket látva, logikus – megoldásokat javasol. Érdemes ezt is elolvasni, magyarul ugyanezen a címen jelent meg!

A Visszatérés című regénye Hal Breggről szól, aki egy társával hosszú űrutazás után tér vissza a Földre, és a relativitás törvényei miatt ott jóval több idő telt el, mint az űrhajóján, s így gyakorlatilag a jövőbe ugrik előre. Bregg egy egészen új társadalmat talál, amely állandó béke és kényelem következtében elpuhult, erőszakos természetét teljesen levedlette. Egy folyadék fogyasztásának következtében az érzelmek szelídültek, már gyilkosság sem fordult elő hosszú idő óta. Bregg próbál alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz egy hölgy segítségével, ám felfedező és sok veszélyt kiállott kalandorként jelleme igencsak eltér a többiekétől. Hogy sikerül-e neki azt nem árulom el, de azt igen, hogy nehéz eldönteni, hogy Lem e könyvében utópiáról vagy antiutópiáról ír-e.

5. Ray Bradbury: Fahrenheit 451 (Fahrenheit 451, 1953)

Az első igazi klasszikus antiutópiához érkeztünk, amelyet méltán övez nagy tekintély. Már az alapötlettől is felforr a könyvtáros vére: a jövőben a könyvekre, mint veszélyforrásra tekintenek, s ezért az úgynevezett tűzőrség feladata azok megsemmisítése. Főszereplőnk, Guy Montag egy ilyen, dolgát tevő tűzőr, akinek egészen addig eszébe sem jut, hogy megkérdőjelezze tettének jogosságát, amíg új szomszédja – természetesen egy lány – fel nem nyitja a szemét, hogy talán másképpen is lehet élni. Véletlenül beleolvasva egy égetésre váró könyvbe, megdöbbenti az olvasott mondat szépsége, s innen nincs megállás, elkezdi hazalopni a könyvek egy részét, amit meg kellene semmisítenie. Felesége közben álomvilágban él, TV-t néz, altatókat szed, Bradbury benne előlegezte meg a mai való világtól elszakad Való Világ-rajongókat. Montag eközben egyre nagyobb könyvkupacra tesz szert, s feleségének is elárulja ezt. Szerinte ugyanis az olvasónak kell eldönteni, hogy egy mű értéket képvisel-e vagy sem.

A könyv mondanivalója sokrétű, nekem mégis a politikai korrektségről (píszí) vallott elképesztően jóslatszerű sorai a legemlékezetesebbek: mikor az egyik szereplő leírja, hogy mivel a zsidók gyűlölik Shylockot, ezért el kell égetni Shakespeare: A velencei kalmárját, A feketéknek nem tetszik a néger szó a Huckleberry Finnben, ezért máglyára vele, a nőjogi harcosok utálják Jane Austent, mert az a klasszikus női szerepeket reklámozza, úgyhogy zúzdába azzal is! Bradbury rájött, hogy nem csak a többség diktatúrája épülhet ki, hanem a kisebbségeké is, és ezek legalább annyira súlyosak, és talán még több embernek okoznak kárt, hiszen a többség ellen irányul, s valakinek a fájdalma, sérelme nem elegendő ok valami betiltása mellett. Egy interjúban Bradbury kifejezetten az úgynevezett egyetemi Safe space-ek ellen nyilatkozott, és kiállt amellett, hogy az egyetem döntse el, mit tanítanak, ne a diákok diktáljanak, s ha nem tetszik a tananyag, menjenek máshova. Nem lehet mindenen megsértődni, és mindenki érzékenységére tekintettel lenni, mert akkor szépen lassan mindent be kell tiltani. Tehát valójában a píszí éppen az eredeti, XIX. századi szabadelvűség ellen irányul!

Bradbury könyve szintén kihagyhatatlan kellene legyen minden gimnáziumban. Persze nem az...

4. Takami Kósun: Battle Royale (Battle Royale, 1999)

Még 2013-ban írtam a Battle Royale-ról, amely szintén kedvenc regényem. Akkor gyakorlatilag minden fontos dolgot elmondtam, amit gondolok róla, így csak röviden: Kevés feszültebb, olvasmányosabb, és persze véresebb regény fordult meg kezeim között. Igazi japán erőszakorgia, amely az élethalálharcos kalandregények között a legjobb. Annyiban kakukktojás, hogy nem a disztópiára fókuszál, hanem az csak hátteret ad egy gladiátorviadalhoz, amelyben egy egész osztálynyi diák vérzik el. Talán kissé vajszívű voltam, de végül elfogadtam antiutópiának.

3. Orson Scott Crad: Végjáték (Ender's Game, 1985)

Ismét egy műfaji határeset, általában véve talán inkább sci-fi, mintsem disztópia a Végjáték besorolása. Ugyanakkor a sztori vége miatt úgy éreztem ide is beszuszakolható, hiszen hősünket gyakorlatilag átveri a rendszer, amely egészen más képet fest a valóságról, mint amilyen az valójában. Ez pedig az antiutópiákra nagyon is jellemző! Az egyik valaha írt legjobb és legmegdöbbentőbb regényről korábban már szintén írtam, a belőle készült filmmel együtt.

2. Aldous Huxley: Szép új világ (Brave New World, 1932)

Huxley disztópiája igazi csemege, amit annak bemutatásakor – a Szökés után szabadon - „édes méreg”-nek neveztem. Fenntartom. A Szép új világ a listámon csak azért szorult egy Cseh Laci-hajszállal az 1984 mögé, mert az emberből nem váltja ki ugyanazt a hányingert, hanem megédesíti és lenyomja a torkunkon azt. Sok szempontból azonban ugyanolyan jó, sőt a mai világunkhoz közelebb áll ez a habcsókba rejtett ciánkapszula, amelyet szinte arcunkon örömmel nyelnénk le. Huxley bemutatta, hogy a disztópia lehet már-már szerethető, érthető, de voltaképpen mégiscsak az emberi szabad akarat megkötésével valósulhat meg, amely minden anyagi és szellemi javak megléte mellett is pokollá teheti az életet. Szintén kötelező darab!

1. George Orwell: 1984 (Nineteen Eighty-Four, 1949)

Némi vívódás után, az 1984 nyert. Miért tartom kicsit jobbnak a szintén fantasztikus Szép új világnál? Tulajdonképpen nem is tartom jobbnak, inkább csak másnak. Ám mivel ez a „más” a kommunista diktatúra olyan nyers, brutális képét adja, s annyira jellemzőek a szabadság elfojtására a könyvben megjelenő motívumok a jelenünkre is, hogy nem lehet a második helyre tenni Orwell magnum opusát. Ez a könyv maga a diktatúra kvintesszenciája. Minden benne van: a nyelv primitívre egyszerűsítésétől (hogy ne légy képes megfogalmazni azt sem, mi a baj a rendszerben), a múlt megváltoztathatóságán át egészen a magánélet eltüntetéséig. Ez a könyv maga a félelem. Egy barátom szerint elment tőle az életkedve. Igen. Elmegy. Pont ezért kell mindenkinek elolvasni, mert azt is tudni kell, mi ellen muszáj harcolni, és így vehetjük észre, ha a világunk rossz irányba halad. Ebben a könyvben pedig minden benne van.

Olyan alapmű, amit nem véletlenül emlegetnek annyit. Orwell nagyon ráérzett valamire 1948-ban, igaz meg is tapasztalta a kommunista észjárást, mikor Katalóniában a köztársaságiakért küzdött. Látta, amint a hivatalosan baráti szovjetek miként bánnak el saját szövetségeseikkel is, és cserélik le az ellenséget, asszerint ahogy az érdekük éppen kívánja.

Az 1984 a reménytelen harc apoteózisa, semmi happy end, semmi remény egy szebb jövőre. A totalitárius állam is tényleg totális, mindent áthat, még a szerelem sem áll meg hatalma előtt. A szürke egyenköpenyben botlatozó párttagok képe annyira visszataszító, mint Winston Smith végső mosolya a Nagy Testvér láttán. Minden idők leggonoszabb és legkétségbeejtőbb disztópiája, és az irodalomtörténet egyik legnagyobb műve.

A kimaradtak listája, rövid magyarázattal:

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány – Kemény harcban önmagammal, lemaradt a top 10-ről. Egyébként kiváló regény.

Anthony Burgess: Gépnarancs – Túlértékelt, erőszakos zagyvaság. A „nyelvi lelemények” kifejezetten zavartak.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala – Kiváló disztópia, főleg az első rész korrekt. Ennek ellenére nem fért fel a legjobb tíz listájára, nem utolsósorban a Battle Royale-hoz való elképesztő hasonlósága miatt. Amiatt is gyengébb ez japán riválisánál, mivel - amerikai módon - happy endre törekszik, ami egy disztópiában felesleges, sőt a műfaj egyik jellegzetessége a rendszer elleni reménytelen harc.

Ally Condie: Matched – Voltak jó pillanatai, de „mene, tekel, ufarszin”.

James Dasher: Az útvesztő – Roppant egyszerű oka van a kimaradásának: nem olvastam még, s valahányszor elvittem végigrágni, mindig közbejön valami. A mostani szabadság alatt például az, hogy elfelejtettem elhozni könyvtárunkból...

William Gibson: Neurománc – Nem e kategóriába tartozik, mivel cyberpunk. Érdekes, de nálam nem kiemelkedő könyv.

William Golding: A legyek ura – Az egyik nagy kedvencem, véleményem szerint nem antiutópia. Hogy pontosan micsoda, azt nehezen tudnám megfogalmazni. Talán tragikus hangvételű kalandregény drámai felhanggal.

Karinthy Frigyes: Capillária és az Utazás Faremidóba – Két magyar Gulliver történet, amelyeket inkább a magyar írózseni szatírájának érzek, mintsem antiutópiának, bár annak is beillenek.

Lois Lowry: Az emlékek őre – Elgondolkodtató kis regény, kifejezetten izgalmas gondolatokkal, valami számomra mégis hiányzott belőle, hogy igazán ütős és erős disztópia legyen.

Alan Moore: V for Vendetta (V, mint vérbosszú) – Sajnos magyarul még nem jelent meg tudomásom szerint, a filmet nagyon szeretem.

George Orwell: Állatfarm – Ellentétben az 1984-gyel nem disztópia, hanem szatíra. Csaknem olyan jó, mint a Nagy Testvére.

Veronica Roth: A beavatott – Az első könyvet olvastam, nem rossz, de nem ér ide fel.

Neal Stephenson: Snow Crash – Kemény küzdelemben éppen csak, de lemaradt, ráadásul műfaji határeset. El tudom fogadni antiutópiának, de azért inkább cyberpunk. A regényről korábban már írtam.

Jonathan Swift: Gulliver – Nem tekintem disztópiának, ellentétben magyar folytatásaival (Utazás Faremidóba, Kazohinia), amelyek egyébként szerintem jobbak is, bár egy klasszikusról ilyet mondani minimum irgum-burgum.

Szatmári Sándor: Kazohinia – Van vagy 15 éve, hogy olvastam, akkor nem voltam vevő egy újabb Gulliver sztorira. Ismerve a tartalmát, ma valószínűleg jobban fogadnám, könnyen lehet, hogy újból elolvasoma közeljövőben.

Janne Teller: Semmi – Szintén nem disztópia, nem tudom, egyesek miért sorolják ebbe a kategóriába.

Jevgenyij Zamjatyin: Mi – Minden modern disztópiák ősatyja (a Mi-ből származik a Szép új világ, abból meg például a Gépzongora!) 2008-as magyar megjelenése után kötött ki kezeim között, jelentékeny csalódást okozva. Nem volt rossz, de többet vártam. A Szép új világ klasszisokkal veri.

Természetesen szívesen várok javaslatokat, hogy mit olvassak el, 

ha van kedvencetek és nem szerepel a listán!

Könyvajánló: Vaják I. - Az utolsó kívánság

Andrzej Sapkowski:

Vaják I.: - Az utolsó kívánság

(Ostatnie zyczenie - 1993)

Budapest: PlayOn, 2011

Először arról, miként került kezembe a könyv. Ha valaki arra gondolna, hogy mint fantasy-fanatikus, a könyvesbolt polcán akadtam rá, hát nagyon téved. Olyan történt ugyanis, ami ritkább, mint pipitérben a tyúkhús. Egy számítógépes játék vezetett a Vaják című könyvhöz, a méltán elismert The Witcher 3: Wild Hunt. Évek óta nem volt egy játék, ami igazán lekötött volna (Kivéve a Trónok harca társast), igaz nem is igazán törekszem erre. Arra ugyan emlékszem, hogy annak idején a Mortal Kombat 3 miatt elmentem moziba a belőle készült filmet megnézni, de hogy könyvet olvassak miatta… Szóval példátlan.

Azt gondoltam, hogy öreg vagyok én már ahhoz, hogy elektronikus karaktereket fejlesszek, autóval körözzek valami pályán, esetleg nácikat lőjek le a „baráti” szovjet hadsereg katonájaként. Ám egy internetes oldalon írtak a The Witcher 3-ról, melyben azt ígérték, hogy egy középkorra hajazó fantáziavilágban oldhatunk meg feladatokat, és a fejlesztők egy valódi várostmodelleztek benne, ahol a lakosság él, dolgozik, szeret és meghal (leginkább ez utóbbi...), miközben kalandozunk benne. Azt gondoltam, ezt látnom kell. Láttam. Nehezen leírható az a hangulat, amit a lengyel fejlesztők létrehoztak. Tényleg elvarázsol. Két évtizede valószínűleg a fél karomat[i] áldoztam volna fel érte, most szerencsére csupán a nyári szabadságomból kellett jó pár órát. Ha valaki szereti az ilyen akció RPG-ket, mindenképpen próbálja ki, mert ha én ezt mondom, aki időpazarlásnak gondolja a játékok szinte minden formáját, akkor az már jelent valamit. Vagy jót, vagy ízlésficamot részemről.

Szóval, a játék után, azt mondtam magamnak el kell olvasnom a könyveket, amelyek alapján készült. Bár csak az elsőn vagyok túl, de írni akartam egy beszámolót, amíg a játék hatása is él bennem, meg a közeljövőben előadásokra kell fókuszálnom, és nem tudom, lesz-e időm lenyomni a többi kötetet. Sajnos nem vagyok a lengyel irodalom nagy ismerője, Sienkiewiczen, Stanislaw Lemen és Miczkiewiczen kívül maximum olyan lengyel krónikások ugranak be szakmai ártalom gyanánt, mint Gallus Anonymus vagy Jan Dlugosz. Így most egy modern szerzővel is találkozhattam.

Sapkowski sorozatának első kötete először is meglepett, mivel nem egy regényről van szó, hanem kis novellák lazán kapcsolódó gyöngysora, amelyeket a főszereplő („a” vaják) Ríviai Geralt személye kapcsol össze. Sapkowski ragyogó (bár persze nem példátlan) ötlethez nyúlt, fogta a klasszikus meséket és átgyúrva őket beépítette az általa kitalált fantáziavilágba. Így aztán ránk szabadítja Hófehérkét, Hamupipőkét, a Szépség és a szörnyeteget, tökéletesen kifordítva az eredeti koncepcióból. Nekem a legjobban az „A kisebbik  rossz” című novella tetszett. Ebben Hófehérke a főszereplő, pontosabban a neve itt Renfri, avagy Gébics (mivel karóra húzatta áldozatait, akár a tövisszúró). A lengyel író ebben a sztoriban, amellett, hogy Hófehérkét egy beteg, bosszúmániás (ám érthető és némiképp szerethető) gyilkosként ábrázolja, képes volt erkölcsi dilemmákat elültetni a történetben. Az egész kötet a fantasy, a mese, és a szláv folklór érdekes kombinációja, nyakon öntve fanyar humorral. Egyértelműen felnőtt kategóriába sorolandó, nem csupán a pikáns részletek miatt, hanem azért, mert gondolkodásra késztető mű. Érdemes kézbe venni ezt a könyvet, engem nagyon szórakoztatott, néha elgondolkodtatott.

Két említésre méltó negatívum azért van a könyvvel kapcsolatban. Elsőként, mivel a kiadó nem elsősorban a könyvön akart keresni, hanem a játékon (a The Witcher 2-n, 2011-ben még nem volt harmadik rész!), így a borítón művészi ábrázolás, grafika helyett egyszerűen a játékból szedték ki a főszereplő ábrázolását, és pottyantották rá egy nagy vörös vérfoltra. Nem néz ki rosszul, de egy kemény kötésben időállóbb lenne. Emellett a könyvben meglehetősen sok elírás, gépelési és tördelési hiba van. Érezhető, hogy nem egy nívós könyvkiadó terméke, s nem ez a fő profiljuk (profitjuk). 

Összefoglalva: Nagyon jó benyomásokkal fejeztem be a Vaják első kötetét, amely ötletes, humoros, mégis komoly kis mű. Egyértelmű, hogy folytatni fogom.

Köszönet a könyvért könyvtári olvasónknak, Mészáros Márknak, aki rendelkezésemre bocsátotta a sajátját!

Pontszám:

Nyolc Hófehérke a tíz Hófehérkéből.

8/10

www.moly.hu: 89 %

www.goodreads.com: 4.14 pont

---

[i] Milyen gyönyörű is a magyar nyelv, amely a két kart tartja egésznek, és az egyet félnek! Azért ez is jelzi a szellemi hátteret, a legtöbb nyelv számolja a dolgokat (nálunk nem cipők vannak a lábainkon, hanem cipő van a lábunkon), a milyen az egészhez és a részhez viszonyít. Ez csak úgy eszembe jutott.