Könyvajánló - Egy sima, egy fordított, két Hajja könyv

könyvajánló(k):

Egy sima, egy fordított, 

két Hajja-könyv

Thomas Anderson: Panzer V Panther

Debrecen: Hajja és Fiai, 2024 

Eredeti megjelenés: Panzer V Panther (2017)

Fordította: Halmai Péter

191 oldal

Hajjaj! Hogy írjak én erről, vagyis ezekről már megint? A Hajja kiadóval való hektikus kapcsolatomról már többször is említést tettem, és az idei tapasztalataim csak tovább erősítik ezt. 

Thomas Anderson tavasszal megjelent művétől - amely szokás szerint a Hajja 20. századi hadtörténet sorozatában jelent meg -, nem vártam semmi jót, és nagyjából azt meg is kaptam. A kötet a Tucker-Jones-féle "Tigrises" könyv mintegy folytatásaként készült el, ugyanazon fizikai paraméterekkel és esztétikai minőséggel (ami jó), és ugyanazon tartalmi hibákkal (ami rossz). A mű elvezet minket a Panzer V-ös megtervezésétől annak világháborús szerepléséig. A kötet felépítése ha ránézünk a tartalomjegyzékre, logikusnak mondható, ugyanakkor beleolvasva már nem ennyire jó a helyzet. A Panther-egységek szervezete például megelőzi a harckocsi katonai szereplését, ami csak elsőre jó ötlet, valójában olyan dolgokat eredményez, hogy előbb kapjuk meg az 1944-es páncéloshadosztályok szervezeti felépítését, mint hogy a Pantherek harcba keverednének Kurszknál. Jobb lett volna ezeket a szervezeti adatokat talán oda beintegrálni, annál is inkább, mert ott is vannak ilyen szervezeti leírások. Sok szerkezeti leírást, tapasztalati jelentést kapunk a járműről, és még torziósrúd-felfüggesztést is tanulmányozhatjuk ábrán. Csak hát, itt el is akadunk. Ugyanis hiába van a könyv tele egész jól adatokkal és fényképekkel, ha egyszerűen nem viszakereshetőek. Az nem hivatkozás ugyanis, hogy NARA! Még egy nyomorult felhasznált irodalomjegyzék sincs a könyv végén! Ezen nem segítenek sema színezett rajzok, sem az összehasonlító táblázatok, hiszen a szerző kisdobos becsületszavára kellene elhinnünk az adatokat. Ha valaki nagy csataleírásokra számít, az is csalódni fog. Ez sokkal inkább a Pentherről, mint gépről, herckocsiról szóló kiadvány.

A mű alapvetően "képeskönyv", abban az értelemben mindenképpen, hogy a 192 oldalnyi tartalom több mint felét fényképek, ábrák, rajzok teszik ki. Nem lehet vitatni, hogy mind a képek, mind a papír, amire nyomtatták elsőrangú, és ilyen mennyiségű fotóhoz kell is a fotópapír. Azt is értem, hogy ez drágítja a kötet. Ám azt már nem, hogy ennyire. A csaknem 10 ezer forintos - 9990,-Ft - ár kissé pofátlan. 

Összességében ez egy alapvetően érdekes ismeretterjesztő kötet, de semmi több. A téma iránt komolyabban érdeklődőknek, pláne kutatóknak haszontalan, pusztán dísz a polcon. Sem nem hiánypótló (ez az X+1. a Párducokról, még a 20. századi hadtörténet-sorozatban volt már ilyen), sem nem szakmai.

6/10 pont

Lindsay Powell: Germanicus

Debrecen: Hajja és Fiai, 2024

Eredeti megjelenés: Pen & Sword, 2013

Fordította: Moczok Péter

A fenti sorok után nem meglepő, hogy a kiadó legújabb kötetét igen komoly szkepszissel vártam, főleg, hogy a Hajja ezúttal a hadtörténelem olyan szegmensébe csapott, amely idegen a nagyrész második világháborúval foglalkozó kiadó számára. Mikor először láttam a kötet paramétereit, az merült fel bennem, hogy miként lehet egyáltalán egy ókori - tehát forrásokban nem különösebben gazdag kor - amúgy sem különösebben ismert hadvezérének életéről 473 oldalas monográfiát összehozni. Mint kiderült, leginkább úgy, hogy a kötet tartalmának nagyjából fele szól Germanicusról, a többi előzmény illetve következmény.

A könyv - meglepetésemre - teljesen jó tartalmilag, bár az eredeti megjelenés a Pen & Sword-nél azért sejtette, hogy nem lesz olyan katasztrofális, mint a Panther-kötet. Germanicus ténykedése elsősorban Tacitus történeti művéből (Annales) ismert, aki elsőként fogalmazta meg, hogy egy történésznek "Sine ira et studio", azaz "harag és elfogultság nélkül" kell megírni az eseményeket, hogy aztán mindjárt meg is sértse ezt a szabályt. Tacitus gyűlölte Tiberiust - ennek megfelelően igen rosszindulatúan írt erről az egyébként meglehetősen derék uralkodóról -, és Germanicust a császár ellenpólusaként mutatta be. Powell nagyon helyesen többször is rámutat, hogy Tacitus nem a valóságnak megfelelően mutatta be a császár és fogadott fia viszonyát, és utóbbi mindvégig tántoríthatatlanul hű volt Tiberiushoz. Maga a szerző is kénytelen beismerni, hogy Germanicus tényleges katonai kvalitásairól nehéz képet alkotni, mert kevés a fennmaradt leírás, és azok felszínesek. A kötet Germanicus illírek és germánok ellen háborúit alapvetően jól fogja meg, és térképekkel gazdagítja a leírásokat.  A kötet sokkal több annál, mint amit ígér a cím, ugyanis Germanicus pályafutása mellett bemutaja Augustus utolsó éveit, valamint Tiberius trónra kerülésének eseménysorát, majd zárásként Germanicus családjának további sorsát. Mindezt - ellentétben az előző kötettel - kellő jegyzetapparátussal teszi, amely csaknem 80 oldalnyi! Emellett van függelék, 26 oldalnyi bibliográfia és index is a személy - és helynevekről. A két könyv közül egyértelműen a Germanicus a jobb tartalmilag.

A fordítás kapcsán azért meg kell jegyeznem, hogy van benne hiba. Egyik első olvasásra is majd kiszúrta a szemem. A 200. oldalon a Grand Camée de France-ról azt állítja a magyar szöveg, hogy "az ókori történelem legnagyobb fennmaradt domborműve", ami nyilvánvalóan téves. Itt ugyanis az eredetiben kámea áll ("the largest cameo to survive"), ami ugyebár vésett ékkő - jelen esetben szardonix -, nem pedig "dombormű". Fennmaradt ókori domborműből szerencsére bőven akad nagyobb is, gondoljunk akár Egyiptom, akár a Közel-Keletre monumentális reliefjeire!

A kötet kialakítására nézve esztétikus, megfelelő méretű és minőségű. A borítókép ugyan nem sikerült valami letisztultra, de ez kukacoskodás részemről. Ez egy jó kiadvány, bár sajnos szintén túlárazott. Ha az előző könyvnél azt írtam, hogy a 9990 forintos ár pofátlanság - már pedig ezt tettem -, akkor itt már szóhoz sem jutok a pimaszságtól, mivel ezt is ugyanannyiért adják. Itt a helyzet még indokolatlanabb, hiszen nem albumméretű fotópapírra nyomott könyvről van szó, hanem hagyományos méretű, normál papíron kinyomott, könnyen kézbe vehető olvasmányról. Igaz, van benne néhány színes tábla, fényképekkel, de így is 30-, de legalább 20%-kal túl van árazva hasonló kiadványokkal összevetve. 

8/10 pont

Könyvajánló: Anthony Tucker-Jones - Tiger I & Tiger II

Könyvajánló: 

Anthony Tucker-Jones: 

Tiger I & Tiger II 

Debrecen: Hajja és Fiai Könyvkiadó, 2022

177 oldal, 14 színes tábla

Eredeti kiadás: Barnsley: Pen and Sword, 2012

Fordította: Moczok Péter

Az ember néha belenyúl. Hol a mézesbödönbe, máskor a medvecsapdába. Ezen alapigazság igaz mindenre, beleértve a könyveket is. Most beletenyereltem egy nem túl bölcs vételbe, pedig, mondhatni, hogy előre figyelmeztettek. Szűk egy hónapja ugyanis az egyik hadtörténelemmel foglalkozó facebook-csoportban Számvéber Norbert rövid elemzésecskét közölt Anthony Tucker-Jones Stalin's Armour 1941-1945 című kötetéről, felhíva a figyelmet, hogy a szerző sem nem alapos, sem nem jó, és valami olyasmit is írt, hogy Tucker-Jones nagyjából átaludhatta a legutóbbi 30 év szakirodalmát. Ennek megítélését rábízom a magyar szakemberre - az általa bizonyítékként felhozott tárgyi tévedések tényleg szembeszökőek -, de azt bizony aláírom, hogy Anthony Tucker-Jones nem feltétlenül az a szerző, akit érdemes megjelentetni magyarul, még ismeretterjesztésként sem, mert annak is kell legyen valami szakmai minimuma.

A Hajja és Fiai Könyvkiadó ugyanis kiadta Tucker-Jones egy másik kötetét Tiger I & Tiger II - A II. világháború képekben címmel magyarul, nyilván azon tény tudatában, hogy egy Panzer VI-osokról szóló kötet nem lehet majd pénzügyileg veszteséges. Ebben aligha tévedtek, kereslet ilyen jellegű könyvekre mindig van. Mélyelemzésbe nem mennék bele - ahhoz eleve Számvéber Norbert tudásával kellene bírnom a témában -, de elsőre is szembeötlő a kötet felületessége minden szinten. A bemutatott ismeretanyag igencsak vázlatos, s ahol kissé részletesebb, vagy számszerű adatokat közöl, ott sem lehet ellenőrizni semmit a hivatkozások totális elmaradása miatt. A nagyobb baj, hogy az eredeti angol Pen and Sword 2012-es első kiadásában ugyanez a helyzet, pedig elvileg neves kiadó. Egyszerűen nem érte meg az erőfeszítést, hogy utánanézzek, vajon a 505. nehézpáncélos-osztály 1943. májusi állományadatait Tucker-Jones levéltárból szedte-e, esetleg a Lexikon der Wehrmacht oldaláról vagy szimpla hasraütésből származnak, hiszen láthatóan őt, a szerzőt sem érdekelte ilyen apróság... Egészen elképesztő, hogy egyszerűen nincs - nemhogy hivatkozás! -, de még felhasznált irodalom-jegyzék sem a friss magyar kiadásban! Utánanéztem, az eredeti angolban legalább fel van sorolva pár kötet a kiadvány végén (egészen pontosan 10 könyv - egyébként nem rosszak - és 3 honlap alles zusammen). A Hajja és Fiai kiadásában még ez is lemaradt, nem tudom, mi okból kifolyólag. 

A könyvben lévő idézetek - a fentiekből adódóan - szintén nem követhetőek vissza a forrásokig. Egy helyen biztos voltam benne, hogy a von Mellenthintől származó idézet a klasszikusnak számító Páncélos csaták (Panzerschlachten avagy Panzer Battles) című művéből származik, és így sikerült is ráakadnom az eredeti adatra a kurszki csatából. Itt kétségtelen a forrás megfelelt az eredetinek, de így nehéz ellenőrizni a dolgokat, ami szakirodalom esetében elemi feltétel kellene legyen. Tucker-Jones idézeteinek zöme pár nagyágyú németre, Guderianra, Rommelre és von Mellenthinre megy vissza, az orosz adatok pedig fájdalmasan hiányoznak. 

A kötet szerkezeti felépítése szintén erősen megkérdőjelezhető logikailag. A két Tiger típus kifejlesztésének bemutatását ugyanis egyfajta harcászattörténeti bemutatás követi területi besorolás alapján, mintha az időben egyébként párhuzamosan történő bevetések a keleti fronttól Tunézián és Itálián át a nyugati hadszíntérig egymásután történtek volna, ami félrevezető, de legalább értelmetlen is. Nagyon röviden vázolja fel a szerző - ismeretlen felhasznált irodalom alapján - a Tigris és Királytigris születését és harci bevetéseit, s a tigrisek futóműveinek felhasználásával kifejlesztett egyéb katonai járműveket. Mélységét tekintve ezek igencsak hevenyészett kísérletek, bár egyes meglátásai ettől még helytállóak. Kiábrándító tévedés nekem nem ütötte meg a szemem szerencsére. A kötet azonban sokkal inkább szöveggel kísért fotóalbum, mintsem fényképekkel illusztrált szakirodalom. 

Gondolhatnánk, hogy akkor legalább bizonyosan jók a fotók. Tény: rossznak semmiképpen sem rosszak, de kiemelkedőnek sem mondanám. Részben mert nem túl élesek és a nyomdába küldött fényképek felbontása nem lehetett túl magas - holott a felhasznált papír minősége csaknem fotópapír -, részben mert a válogatásuk nem túl logikus és sok olyan fénykép van, ami túl sok érdekességet nem rejt. A fotókhoz fűzött kommentek középszerűek. Még így is ez az, ami ad némi élvezeti értéket a könyvnek, de az internet korában, mikor meglehetősen széles spektrumban érhetőek el fényképek a világháborúról, ez is kétes öröm. Mindenesetre ez némileg javít azért az összképen. 

Ami még értékelhető, hogy az általam látott 2012-es angol kiadással ellentétben a végén táblákon a Tigerek és páncélostársainak eredeti festését mutatják be színes ábrákkal. Bár mindössze 14 oldalról van szó, ez legalább a fekete-fehér fotókat élőbbé teszi, hogy jobban el tudjuk képzelni a hatalmas nagymacskák egykori festését és összhatását. 

Sajnos azt kell mondjam, ez a könyv abba a kategóriába esik, amit egy közepesen tájékozott amatőr világháborúmániás meg tudna írni rövid idő alatt ugyanebben a minőségben. Ezért talán kár nemzetközi irodalmat lefordítani. Megjegyzem talán a címet is lefordíthatták volna, mert az & angol rövidítésnek van egy nem sokkal hosszabb magyar megfelelője, amit úgy írnak: "és". E kukacoskodást leszámítva a fordítás egyébként nem rossz, a von Mellentin részletet újraolvasva, például ott nem volt baki benne. A magyar szöveg időnként nem éppen a legtisztább magyarsággal íródott, de hozzá lehetett szokni a stílushoz. 

A könyv fizikai kiadása egyébként alapvetően jó, bár a nagy formátum nem éppen alkalmas a kényelmes olvasáshoz. A kötés stabil, és esztétikailag rendben van az egész kötet. Mondjuk 7000 Forintért legyen is. Ennek ellenére a könyv összességében talán a legrosszabb, amit a Hajja és Fiai kiadott a 20. századi hadtörténet sorozatában - az utóbbi években egyértelműen a leggyengébb -, és komoly csalódás. Szakirodalomnak ugyanis szinte használhatatlan. 

Pedig alig pár hete dicsértem meg a Hajját, úgy látszik elkapkodtam...

Pontszám:

Hat szfinxmacska a tíz bengáli tigrisből. 

6/10 pont

Könyvajánló: Robert A. Forczyk: Páncélos-hadviselés a keleti fronton, 1943-1945 - Vörös gőzhenger

Robert A. Forczyk: 

Páncélos-hadviselés a keleti fronton, 1943-1945 - 

Vörös gőzhenger

Debrecen: Hajja Fiai, 2022

Eredeti kiadás: Tank Warfare on the Eastern Front, 1943-1945 (2017)

367 oldal

Fordította: Moczok Péter

A II. világháború iránti érdeklődés mit sem lankadt az utóbbi évtizedekben, s szerencsére magyarul is egymás után jelennek meg olyan kötetek - a sok vacak mellett -, amelyek tudományos igénnyel vannak megírva (például ez). A kifejezetten hadtörténeti témájú szakkönyveket ráadásul általában nem sújtja az a fajta elfogultság/óvatosság, amely a politikai és életrajzi témákban még mindig gyakori. Itt könnyebb nem fekete-fehér színekkel lefesteni az eseményeket, mint egy Hitler életrajz esetében. Tudásszomjunk oltásához a Hajja és Fiai Könyvkiadó most kiadta Robert A. Forczyk Páncéloshadviselés című összefoglalásának második kötetét is. A Hajja és Fiai "20. századi hadtörténet" című sorozatának kötetei sokszor egyenetlen minőségűek ugyan, de a magyar piacon hiánypótlóak. Forczyk művére előbbi egyáltalán nem, utóbbi ellenben fokozottan igaz. Az amerikai hadsereg egykori alezredesének, Robert A. Forczyknak az 1941-42-es keleti fronton zajló páncélosháborúról szóló könyve 2019-ben jelent meg magyarul , amelyet eredetileg a neves Pen and Sword kiadó adott ki öt évvel korábban. Forczyk nem pusztán kutató, hanem egykor páncélostiszt volt az Egyesült Államok hadseregében, így igazán tudja, miről ír. Idén végre megkaptuk a folytatást, amely az 1943-1945 közötti harcokat mutatja be.

Kétségtelenül a mai napig él egy jelentős német páncélos-kultusz - nálunk is -, különösen a Pantherek és Tigerek iránt, amely sok szempontból érthető. A két harckocsi a kor csúcsragadozója volt, a világ máig legsikeresebb avagy legismertebb páncélos ászai (Kurt Knispel, Martin Schroif, Otto Carius, Hans Bolter vagy Michael Wittmann) pedig Tigriseken lovagoltak. Forczyk mégsem ért egyet hasznosságukkal, megállapítása szerint sokkal okosabb lett volna, ha a Harmadik birodalom nehézpáncélosok helyett inkább a már meglevő Panzer IV-esek hosszú csövű változatait gyártja nagyobb mennyiségben. Ugyanis a IV-es Panzer az orosz utakon használhatóbb, gyorsabb volt, nagyobb összhangban állt a német páncélostaktikával és karbantartása is egyszerűbbnek bizonyult. Külön kiemeli, mennyivel jobban - de nem hibátlanul - szervezték meg a szovjetek a tankok sorozatgyártását, és a Hitler mellett működő különféle "lobbik" káros hatásait a germán haditermelésre. A kísérletezés és a megalománia párosítása káros hatással volt a termelékenységre. Forczyk kötete a német és szovjet harckocsigyártás bemutatásával indul tehát. A mennyiségre fókuszál összehasonlításában - amely kétségtelen a legfontosabbnak bizonyult -, de kitért a személyzet kiképzésére is. A harckocsik minőségét annyira nem fejtegeti (mind a rádiók, mind az optikai eszközök, mind a felhasználható lőszer esetén komoly német fölény volt), ellenben igen nagy hangsúlyt fektet az egész könyvben a bevethetőség arányára. Ez utóbbi az, ami számára a Panthert és Tigert inkább károssá, mintsem hasznossá tette. Megdöbbentő adatokat közöl időnként a Párducokról, amelyek szinte végig konstrukciós problémákkal küszködtek, s rengeteg kiesett belőlük még bevetések előtt, míg a Tigriseket az orosz sár és a hidak teherbírása tette sokszor használhatatlanná egy-egy hadművelet során.

Forczyk bemutatja a páncéloserők szervezeti felépítését, fejlődését, majd nekiesik a hadműveletek bemutatásának a Kaukázus német kiürítésével kezdve, és Manstein harkovi visszacsapásával folytatva. A szerző kiemelkedő - bár természetesen rövid - összefoglalást ad a kurszki csatáról az újabb kutatások alapján, cáfolva a régi legendákat, amely szerint a szovjetek elsöprő győzelmet arattak volna, vagy hogy Prohorovkánál lett volna a valaha volt legnagyobb páncélosütközet. Érvelése szerint a németek a nehézharckocsik megjelenésével kvázi "elfelejtették" az összefegyvernemi hadviselés fontosságát. Külön meglepő, hogy Mansteinnel szemben igencsak kritikus, a kötet alapján Forczyk Walter Modelt legalább olyan jó parancsnoknak tarthatja. Kurszkot olyan szempontból is példaként hozza, hogy itt már a németek képtelenek voltak az ellátószolgálatukat olyan magas szinten tartani, mint korábban,  márpedig a modern háború nagyrészt az utánpótlásról, járműjavításról szól. A háború igazán döntő részének az 1943 augusztusától 1944 nyaráig tartó szakaszát tartja, ekkor pusztult el a német haderő színe-virága, amely a korábbi sikerek kovácsa volt. A veszteséget létszámban még csak-csak lehetett pótolni, de minőségben nem. Külön érdekességnek tartottam a csak röviden bemutatott korszun-cserkaszi katlan felmentéséért vívott összecsapás leírását, mivel összevethettem Számvéber Norbert kötetével, aki részletesen elemezte a nehézpáncélosok itteni működését. 

Ki kell térnem egy érdekes megfigyelésre még: Ugyanúgy, mint az 1941-42-ről szóló első rész esetében, Forczyknak nincs rossz szava a magyar csapatok teljesítményére. Tény persze, hogy nem sok szó esik rólunk (nem is lehet másként, mikor a német és szovjet gigász küzdelmét kell összefoglalni pár száz oldalban). A Gyorshadtest 1941-es teljesítményéről pár mondatban szól az első kötetben, és működését lendületesnek fogalmazta meg. Az új kötetben a szerző természetesen a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája kapcsán emlékezik meg a magyar katonákról (86-93.o.). Forczyk ismeri a magyar veszteségeket - amelyet helyesen nagyjából 100 ezer főre tesz -, és egyáltalán nem értékeli tragikusnak a magyar csapatok teljesítményét. Kifejezetten pozitív szavakkal emlékezik meg például az 1. tábori páncéloshadosztály harcairól, nagyon helyesen. Örömtelinek találtam, hogy az amerikai író láthatóan képben van a magyar honvédség háborús részvételét illetően, ellentétben a magyar közvélemény egy jelentős részével, amely sokszor a mai napig Nemeskürty ideológiailag terhelt és régen elavult következtetéseit ismétli.

A kötet minden szempontból tanulságos, különösen a mai ukrajnai háború okán. A hadseregek a háborút csak háborúban tanulhatják meg, s különösen igaz ez olyan haderő esetében, mint az orosz/szovjet. Ma ugyanazon hibákat láthatjuk megismétlődni, mint 1941-43-ban szovjet részről: a felderítés hiánya, a tervezés elégtelensége, páncélosok bevetése kellő gyalogsági támogatás nélkül, a légierő és tüzérség együttműködésének tökéletlensége, és az utánpótlási vonalaktól való függés (a modern háborúban ez fokozottan inkább igaz, hiszen egyre gépesítettebb). Az orosz haderő sohasem volt „csilivili”, erejét nem a modern felszerelés, vagy a briliáns tábornoki kar adta, hanem a terep és időjárás ismerete, az orosz katonák jó értelemben vett igénytelensége, és a hatalmas ember- és felszereléstömeg, ami mögötte áll. A szovjet vezetés lassan tanulta meg 1942-1943 során, hogyan kell legyőzni a németeket, véres veszteségek és igazi katonai katasztrófák során. De megtanulta.

[Természetesen sohasem szabad elfeledkeznünk a nyugati hadianyagról sem, amit a britek és az Egyesült Államok küldött, s amely nélkül a Szovjetunió talán túl sem éli 1942-43-at.]

Nem szoktam különösebben kedvelni a nagy időszakokat átfogó összefoglaló műveket, éppen azért, mert számomra nem elég részletesek. Ebben az esetben azonban a részletesség és vázlatosság olyan arányban találkozott, ami tökéletesnek mondható. Vannak persze aránytalanságok a kötetben, noha „papíron” 1943-1945 közötti hadműveleteket taglal, valójában 1945 szinte teljesen hiányzik. A szerző úgy érezte - joggal - hogy az 1944-es Bagratyion voltaképpen kivégezte a Wehrmachtot, amely ugyan képes volt még megnehezíteni a szövetségesek dolgát itt-ott, de ez már csak a hattyúdal volt. A nagy páncélos-összecsapások kora tulajdonképpen 1944 tavaszán véget ért, onnantól kezdve igen egyoldalúan zajlott a játszma a mattig. Vannak a kötetben kétségbe vonható részek, de Forczyk duológiája kiemelkedő a magyarul megjelent II. világháborús összefoglalások közül, és a 2. rész talán még az elsőnél is jobb.

A kötet külsőre a sorozatnak megfelelő színvonalú, kötött kiadásban, levehető védőborítóval jelent meg, ami alatt sajnos csak fekete-fehér a kötéstábla. Amiben kivetnivalót találok, az egy-két helyesírási hiba, nem túl sok, de azért feltűnt néhány.

Pontszám:

Kilenc Panzer IV-es a tíz T-34-esből.

9/10 pont

goodreads.com: 4.02 pont

Könyvajánló: Butler - A tábornagy - Erwin Rommel élete és halála

Daniel Allen Butler:

A tábornagy – Erwin Rommel élete és halála

Debrecen: Hajja és Fiai, 2021

Eredeti kiadás: Field Marshal (2015)

543 oldal

Fordította: Moczok Péter

A napokban került a boltokba a Hajja & Fiai Könyvkiadó által Erwin Rommel életrajza Daniel Allen Butler tollából, amely terjedelmét nézve valószínűleg az egyik legvaskosabb mű magyarul a sivatagi rókáról. Kissé bizonytalanul nyúltam érte a könyvesboltban - sok hadtörténelem-mániás ismerősömmel ellentétben, nem rajongok különösebben sem a második világháborúért, sem a németekért -, de végül leemeltem onnan, hogy végül a kosárba kerüljön.

Butler műve sokkal inkább életrajz, mint mély hadtörténelem, hiába jelent meg a 20. századi hadtörténet című sorozatban, vagy ha még pontosabb akarnék lenni, a katona és hadvezér Rommel életrajza, mert az azon kívüli életeseményekre a szerző nem szentel sok lapot. Nincs benne sem hadtörténeti filozofálgatás, sem fegyverek elemzése, és még kevésbé alakulatok részletezése. Forrásait tekintve alapja a Liddell Hart-féle The Rommel Papers, hivatkozásainak legalább fele oda irányít át. Ez nagyon helyes, mivel remek forrás, ugyanakkor meglepően kevés más életrajzokra, feldolgozásokra a reflektálás. A szerző nem vitatkozik más történészek megállapításaival, se nem cáfol, se nem gondolkodik el kérdéseken, csak közöl egy életrajzot, ami összeállt Butler fejében Rommelről. Ez nem feltétlenül rossz, de általában nem a szakirodalmak sajátja ez a fajta megközelítés. A hadjáratok leírásai sem részletesek. A kötet végén van egy bibliográfia, de szerintem ténylegesen ez nem a felhasznált irodalom, hanem inkább egy irodalmi áttekintés a témáról. Itt merült fel bennem Butler személye? Interneten nem tudtam sokat felfedezni a szerzőről, művei többnyire a tengeri hadviselésre korlátozódnak, szakmaiságát így egyedül műve alapján kellett értékelnem.

Kezdjük a pozitívumokkal! A legerősebb része a könyvnek az, hogy elég részletesen ragadja meg Rommelben az embert. Feleségeihez írt levelei szépen mutatják be kapcsolatukat, és Butler ügyesen tálalja a német tábornok személyiségjegyeit, amelyben lovagiasság és hűség ütköznek a háború kegyetlenségével és a realitásokkal. Úgy érzem a jellemrajzában, igen erősen támaszkodott David Irving Rommelről írt munkájára, a Trail of the Fox-ra. Irving ténykedésébe nem mennék bele, én - bevallom töredelmesen - Irving világháborúról írt könyvét, a Hitler háborúját remek könyvnek tartom, amit mindig felütök, ha a téma megköveteli. Mentségemre szóljon, hogy sok nagy hadtörténész - pl.: John Keegan - is így volt vele, amíg nem szóltak nekik, hogy nem kellene annak tartani, mert Irving „revizionista”, s így kiírta magát a civilizációból… Hozzá kell tennem engem a világháborúból elsősorban a hadtörténeti részek és az azokhoz kapcsolódó politikai döntések érdekelnek. A civil lakossággal szembeni atrocitásokkal elegen foglalkoznak nélkülem is, és maradnék a kaptafánál. Ilyen szemmel nézve pedig, az egyik legjobb magyarul is megjelent könyvnek tartom a témában. A Trail of the Fox szintén nagyon olvasmányos kötet (legalábbis az általam egykor átolvasott részek a sivatagi háborúról azok), és Butler egyértelműen komolyan támaszkodott rá, bár a jegyzetekben csak néhol hivatkozik pontosan. A szöveg helyenként igen komoly párhuzamokkal rendelkezik Irving könyvével. Olyannyira, hogy ellenőriztem egy helyen, és a két történetmesélés szinte szóról szóra egyezett:

„Miután visszatért Afrikába, többé nem titkolhatta a sárgaság tüneteit, az Afrika-Korps orvosai szigorú kímélő diétát és pihenést írtak elő. Az előbbit betartotta, az utóbbit nem…” (Butler, 259.o.)

„On Rommel’s return to Bardia from Rome in August, his doctors had diagnosed jaundice and prescribed a bland diet and much rest. He adopted the diet but ignored the other advice.” (Irving: Trail of the Fox, 161.o.)

Bár ez lehet persze véletlen is, de az utóbbi mondat annak idején annyira megragadt a fejemben, hogy mikor Butlert olvastam, már rémlett valahonnan. Inkább érdekességként említem, nagy következtetést nem vonnék le belőle, mivel Butler angol kiadását nem olvastam soha. Az eseménytörténet alapvetően jól megírt, egyszerű, követhető és nincs vele gond.

A mű tartalma azonban helyenként pongyola, sőt időnként téves, bár nem tudom, hogy az eredeti szövegből -erre tippelek-, vagy a fordításból származhat a tárgyi tévedés. A 46. oldalon Románia 1916-os monarchia elleni támadásakor Butler(?) szerint a románok létszámhátrányban voltak, holott valójában tízszeres túlerőben támadtak eleinte. Csehszlovákia felszámolásánál meg a fejemet fogtam csak a szerző elfogultságától és tévedéseitől (123-124. o.). Tényleg bűn lett volna a németek lakta Szudétavidék Németországhoz csatolása? És bűn lett volna Ausztria csatlakoztatása Németországhoz? Utóbbi azért is erősen kérdéses, mert ugyebár amikor 1918-ban Ausztria kimondta a Habsburg dinasztiától való elszakadását, magát Németország részeként Deutsch-Österreichként fogalmazta meg, csak aztán az Antant nem engedte nekik ezt meg a gyakorlatban, s kistafírozták őket cserébe Burgenlanddal. Hogy a Szudétavidék sosem tartozott volna a német birodalomhoz, megint tárgyi tévedés, hiszen Csehország a Német-Római Császárság része volt annak egész történelme során, sőt a cseh király volt az egyik „német” választófejedelem! Olyan érzésem van, hogy Butler általános ismerete a XX. század politikatörténetéről nem lehet túl jó, s csak érdeklődési körében tájékozott kellően. Kelet-Európai ismeretei alighanem - a cseh példa alapján - rendkívül korlátozottak lehetnek. Mondjuk ezzel a nyugati történészek közül nem állna egyedül.

Különösen humorosnak tartottam, mikor Mussolini Etiópia elleni háborúja során így ír Butler (160.o.): „…de csak harckocsik, bombázógépek és harci gáz bevetésével tudták elfoglalni.”. Oké, a harci gáz valóban gaztett volt, de háborúban azért a XX. század óta szokás harckocsikat és bombázógépet bevetni, ezért is hívják ugyebár háborúnak ezt a fajta tevékenységet és nem mondjuk ritmikus gimnasztikának… Végső soron aligha lehet tölcséres fagyival elfoglalni Addisz-Abebát!

A kötet emellett tobzódik az ismétlésekben, Butler legalább öt-hat különálló helyen mondja el nekünk szájbarágósan, hogy Rommel csak az olasz tiszteket nem kedvelte, de az olasz közkatonákkal elégedett volt. Ez volt a legszembeszökőbb, de egyébként is sok a felesleges ismétlés. A biográfiában ellentmondások is felbukkannak, időnként olyan érzésem volt, hogy két egymással nem konzultáló író művével van dolgom. Például Ettore Bastico olasz marsall a törzsszövegben nem jön ki a német tábornaggyal, majd a képek közt már „kölcsönös tisztelet ébredt bennük egymás iránt”.

Nézzük meg mi a helyzet magával a kiadással. Persze ehhez nagyjából annyi közöm van, mint Merkel főmu(f)ttinak ahhoz, hogy Magyarországon telt ház lehet-e a Puskásban vagy sem, de ha ő belekotyoghat ilyenbe, akkor én is megjegyezhetek pár dolgot a kiadással kapcsolatban. Nem ártott volna néhány plusz térkép! Ugyan akad a kötetben elvétve, de azok csupán földrajzi adatokat tartalmaznak. A nagyobb összecsapásokhoz nem lett volna rossz mellékelni hadrendet vagy térképen megjeleníteni az alakulatokat, ha már hadtörténeti műről beszélünk elvileg. A kötésnek örülök, a borító szép és esztétikus. A homokszínű könyv jól passzol a tartalomhoz. A Hajja & Fiai kiadó 20. századi hadtörténet sorozata meglehetősen hektikus minőségű, kifejezetten jó művek mellett (éppen az Aknavetővel a keleti fronton-t olvastam legutóbb, ami kiemelkedően az egyik legjobb!) belekerültek a folyamba gyengébbek is. Még nem igazán tudom eldönteni, hova helyezzem Butler e könyvét ezen a diagramon, de leginkább valahova középre tenném. Semmiképpen nem kiemelkedő, de egyáltalán nem rossz. Ellenben meglehetősen drága.

Pontszám:

Hét sivatagi rókafogtacsuka a tízből.

7/10 pont

Könyvajánló: Rochus Misch - Az utolsó szemtanú (2018)

Rochus Misch:

Az utolsó szemtanú

Hitler testőrének emlékirata

Eredeti kiadás: Der letzte Zeuge (2013)

Debrecen: Hajja & Fiai Könyvkiadó, 2018

Fordította: Moczok Péter

Rochus Misch 2013-as halálával Hitler utolsó napjainak legtovább élő szemtanúja is elhallgatott, s pusztán memoárja mesélhet tovább. 2018. nyarának elején jelent meg a könyvesboltokban a Führerbunker telefonközpontosának visszaemlékezése, melyet a II. világháborúra specializálódott Hajja és Fiai Könyvkiadó jelentetett meg – némileg megtévesztően – 20. századi hadtörténet című sorozatában. Megtévesztően, hiszen itt nem egy hadtörténeti memoárról van szó, mint mondjuk Hans von Luck emlékirata (ami mellesleg nekem némi csalódást okozott). Itt a háború nagyobbik részét Hitler környezetében töltő emberről van szó, aki a lengyelországi hadjárat után nem vett részt hadműveletekben egészen Berlin elestéig. Viszont munkája nagy részét vezére közvetlen közelében végezte, így memoárja mindenképpen nagy érdeklődésre tarthat számot. Aki nagy titkokra kíváncsi, vagy olyan mítoszok megerősítését várja, mint Hitler homoszexuális/elmebeteg/drogfüggő/et cetera volt, az semmiképpen ne vegye meg a kötetet, mert komoly diszharmóniát okozhat a fejben.

De kezdjük az emlékíróval. A magyar kiadáshoz írt - sajnos név nélküli - előszó így ír: „Az olvasónak az a benyomása támad, hogy Misch testesíti meg a könnyen befolyásolható, kritikátlan, nem gondolkodó embertípust, amely a náci rezsim tömegbázisát szolgáltatta.” Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy előre megírták, milyen benyomásom lehet, de be kell valljam, nem ez volt az elsődleges kép, ami kialakult bennem Mischről. A testőr többször is leírja, hogy újságírók rengetegszer szögezték neki a kérdést: Miképpen lehetséges, hogy nem tudott a nemzetiszocialista korszak bűneiről?, ám ő erre csak azt tudta válaszolni, hogy ő ezekből semmit nem látott, és nem is volt téma a környezetében. Hihető? Azt kell mondjam, igen. A testőr emlékirata őszintének hat, akkor sem kertel, amikor elmondja, hogy bolond lett volna indiszkrét lenni Hitler környezetében, hiszen lényegesen kellemesebb szolgálat jutott osztályrészül neki ott, mint a frontvonalban lévő társainak. Misch nyilván nem tartozott azon SS tagok közé, akik forró vérük miatt tenni akartak valamit a szovjet ellen, mint katona. Megvetendő? Igen. Érthető? Nagyon is. Egyébként komolyan elvárható lenne mondjuk Obama egykori testőrétől, hogy tudjon az Afganisztánban folyó titkos CIA akciókról, vagy a szövetségi kormányzat titkairól? Aligha.

Jobban belegondolva, Misch azért kicsit tényleg a precíz német mintapéldányok egyike, e típus minden előnyével és hátrányával.

Mai világunkban szinte megdöbbentő az a hűség, amelyet Hitler iránt 70 év elteltével is finoman bevall az emlékíró. Nem címkézi gonosznak, vagy sátánnak (a két linkelt sorozat egy és ugyanaz, úgy látszik a magyar fordítóknak versenyt rendeztek címkézésből...), pedig igény bizonyára lett volna az újságírók és a bulvár részéről. Misch egy szimpla katona volt, aki tette a dolgát, és élvezte, hogy a „nagy emberek” közelében teheti ezt, s nem a harcmező sarában. Különösen pikánsnak hatnak az ilyen megjegyzései:

„Ismertem Hitler atombombához való hozzáállását, miszerint „Ezzel senki sem fog háborút nyerni! Erről meg volt győződve. A nyugati szövetségesek azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben atomfegyvert vetünk be, összevonnak 15000 repülőgépet Észak-Afrikában, és mérges gázba fojtják Németországot. Hitler az I. világháborúban már megtapasztalta a gáztámadást, úgyhogy a puszta gondolattól pánikba esett. Hangsúlyozta, hogy soha nem lenne képes vállalni a felelősséget(!!! - kiemelés tőlem -), így nem mutatott érdeklődést a nukleáris fegyverek használata iránt.” (70-71.o.)

Nem emlékszem olvasmányaimból, hogy forrásilag adatolható lenne az angolszász hatalmak ilyen fenyegetése, de kétségtelen tény, hogy harci gáz bevetésétől úgy Nagy Britannia, mint Németország tartózkodott, és ez utóbbi részéről visszavezethető Hitler első világháborús személyes tapasztalatához.

Hitler e memoárban egy gondoskodó főnök, aki a legutolsó telefonközpontos nevét is megjegyzi, gondoskodik környezetéről, s saját orvosához küldi Mischt, amikor betegnek látja. Eltérően holmi mozifilmbe való maffiavezér Hitlertől, itt a Führer nem öl meg senkit saját kézzel, sőt mi több, szereti az állatokat, s vegetáriánus. Én elhiszem, hogy a Discovery- és History Channel paneljain szocializálódott olvasóknak megdöbbentő kép rajzolódik ki ezeken az oldalakon, de az emberek ugyebár igencsak összetett lények, bennünk van a határtalan kegyetlenség és a végtelen könyörület egyaránt.

Egyben ismét megerősítést kaptam, hogy a sokszor ábrázolt Hitler-kép, – például A bukás (Der Untergang) című filmben, melyet, pontosabban az alapját képező könyvet író Joachim Festet egyébként Misch kritikával illet! – a dühöngő, asztalt püfölő őrült, sohasem létezett. Hitler David Irving remek (ám Irving későbbi tevékenysége miatt szinte hallgatásra ítélt) könyvében, a Hitler háborújában azt írja valahol, hogy Hitler dühkitörései nagyrészt kiszámítottak voltak, s diplomáciai eszközként, ellenfelei megfélemlítésére használta ezeket a színjátékokat. Pózőr volt, s udvari fényképészével, Heinrich Hoffmannal sokszor fotografáltatott le egy-egy szónoki pózt, hogy megnézze miként mutatna az egy-egy beszéde során, s beépíthető-e az előadásba. Misch megerősíti ezt, azt állítja, hogy Hitlert mindössze kétszer látta dühösen üvölteni. Ebből egyik Horthy esetében történt, mikor a kormányzó nem volt hajlandó elfogadni Magyarország megszállását 1944. március 18-án Klessheimben. Tehát az őrülten forgó szemekkel és habzó szájjal toporzékoló Hitler csak mítosz, „tábornokaival beszélgetve nem engedhetett szabad folyást az indulatainak, mindig önmegtartóztatást tanúsított. (76.o.)”.

Hitler pózol Hoffmann fényképezőgépe előtt

Természetesen ez szerecsenmosdatásnak hat, de a tény, az tény. Az, hogy mondjuk utálom Sztálint - mint magyar, joggal -, nem jelentheti azt, hogy egyes tulajdonságiban ne lett volna kiemelkedő (pl.: elképesztő ravaszság). A történelem szereplőit is igyekeznünk kell igazságosan megítélni, korabeli dokumentumok és szereplők leírásai alapján, s nem vágyaink és elképzeléseink szerint. Persze zavaró, ha emberek millióinak gyilkosaiban a magunk arca tekint ránk vissza, s jobb lenne őrületre, vagy elemi gonoszságra fogni, de sajnos nem így van. Mi, emberek engedünk a gonosznak, mi vagyunk gyarlók. A sátán csak a vállunkon üldögél, de mi hallgatunk rá.

De ha már Hitler! Mi a helyzet Hitlernével? Néha az volt az érzésem, hogy a fiatal Misch plátói szerelmet táplált Eva Braun iránt, akit nagyon nem úgy fest le, mint sok ismeretterjesztő fércmű. Eva Braun e kötetben ugyanaz az életvidám, Hitler, a kancellár jelenlétében visszavonuló, de Berchtesgadenban kedélyes úrnőt játszó dáma, aki saját színes filmfelvételein néz vissza ránk.

Misch emlékirata adataiban bizonyosan nem olyan hasznos egy történésznek, mint mondjuk a Luftwaffétól delegál segédtiszt, von Below memoárja, s leginkább Hitler egyik titkárnőjének, Traudl Jungénak magyarul is megjelent kötetéhez hasonlítható. Ugyanakkor nagyon is fontos olvasmány, hogy megérthessük a korabeli német látásmódot, s egy nem túl jelentős személy segítségével ott lehessünk a náci - pardon,  pontosabban - nemzetiszocialista Németország vezére mellett.

A Hajja kiadása igazából teljesen jó. Különösebb helyesírási-tördelési bakira nem figyeltem fel, a kötet kialakítása igényes. Kicsit zavar, hogy a védőborítót levéve a kötet kötéstáblája fekete-fehér, de ez csak nagy használatnál kitett könyvtári könyvek esetében idegesít, az otthoni aligha fog tönkremenni. A magyar szöveg jól olvasható, gördülékeny stílusú.

Pontozás:

Nyolc földre zuhanó szvasztika a tízből.

8/10 p.