2018. április 9., hétfő

Komolytalan marsi a Holdon - könyvajánló


Andy Weir:
Artemis

Budapest: Fumax, 2017




Eredeti cím: Artemis (2017)
Fordította: Rusznyák Csaba

Hold on. Maradunk a Holdon. Armstrong hús-vér reality kalandja után a méltán sikeres A marsi alkotójának új könyvét nézzük meg tüzetesebben (bár a valóságban fordított sorrendben olvastam őket). Hogy mitől volt kiváló olvasmány A marsi? Egyrészt attól, hogy hard sci-fi jellege ellenére a tudomány nem tolta félre a szórakoztatást, s ezért széles rétegekhez szólt. A fanyar humor ellenpontozta a részletekben gazdag leíró részeket, és nagyon szurkoltunk (kivéve engem) Marknak, hogy megmeneküljön reménytelennek tűnő helyzetéből. A regény szinte minden szempontból kifogástalan volt: jól felépített, lekötötte az olvasót, és ami a legfontosabb, kaptunk egy vagány, szerethető főszereplőt. Andy Weir emberekkel kapcsolatban táplált túlzott optimizmusát meg inkább irigylem, semmint rosszallom.

Most itt a szerző második regénye, amely hasonlóságai mellett sokban különbözik elődjétől. Főszereplőnk nem egy felnőtt férfi geek, hanem egy felnövőfélben lévő, de sokban még gyerekes nő, Jazz Bashara. Ha nem is profi túlélőművész, de előképéhez, Mark Watneyhez hasonlóan nem elveszett ember. Az Artemis pörgős, akciódús, a humor is működik, és kétségtelenül szórakoztató. Ám - noha nagyon szerettem volna szeretni -, mégsem jó regény.

Történetünk a Mars helyett egy kevésbé vörös, ám még annál is hidegebb, ellenségesebb helyen, a Holdon játszódik. Jazz Bashara mégsincs magára hagyatva ezen a fagyos poros égitesten. Ugyanis az ember már kolonizálta égi kísérőnket, de legalábbis próbálkozik vele. Jazz a betonkupolákból álló város, Artemis szülötte, ahol igyekszik több-kevésbé legális úton vagyonra szert tenni, a törvényesség határait nagyrészt alulról súrolva.
Miközben a helyszín jól kitalált, a tudományos háttér rendben, és az egész színpadkép jól néz ki, a mozgatórugója a történetnek sajnos eltört az űri hidegben. A regény legnagyobb problémája, neuralgikus pontja ugyanis a főszereplő. Jazz karakterének nincs komolysága, nincs méltósága, és inkább idegesítő, semmint szerethető. Párszor - szívem szerint - pofon vágtam volna Jazzt, noha nem ütünk lányokat ugyebár… Mindenesetre kétségtelenül kiérdemelne egy atyai kokit. Döntései sokszor a legelemibb szinten megkérdőjelezhetőek, és felmerül az emberben, miként maradt eddig életben. Értem én, hogy meggondolatlan a protagonistánk - mert hát van ilyen ember -, ám ennek sajnos áldozatul esik a komolyság. Míg A marsiban éreztük, hogy Mark lazasága és humora mellett is nagy a tét (tudniillik az élete), s nagyon is megfontoltan cselekszik, addig itt Miss Artemis minden logika nélkül játszadozik életekkel, sorsokkal, és gyakran még csak nem is a sajátjával. Érezzük, hogy ilyen nincs, ez nem történhet meg. A logika sokszor műkorcsolyázóként tripla toe loop-okat ugrik: főszereplőnk nyomorog, miközben ő az Artemis csempészkirálynője, és ugyanő viselkedik folyamatosan úgy, mint egy dedós, aki vissza akarja kapni a jelét az óvodában, amit gonosz módon kisírt az óvónénitől a Pistike. A kettő nem fér össze. Ez nem olyan, mint amikor egy tömeggyilkos egyben jó apuka. Lehet valaki mindkettő. De a felelőtlen, óvatlan csempész, és a mindent felgöngyölítő korrumpálhatatlan rendőr együtt nem eredményezhet egy évek óta működő csempészetet. Rég lebukott volna. Weir realitásoktól szintén elrugaszkodva egyszerűen kiiktatta a kamerák létezését a világból, és egyéb dolgokat is el kellett hagynia, hogy a történetet működésre bírja. Ezek erőszakoltak. Van benne tudomány, sokszor nagyon ügyesen old meg dolgokat az író, ötlettára láthatóan nem fogyott ki, de a realizmus most cserben hagyta. Míg A marsi egy férfias könyv, addig ez nem nőies, hanem kislányos, s ennek az Artemisnek pusztán annyi köze van a görög mitológia istennőjéhez, mint Oroszlán Szonjának a szavannához. Cuki, aranyos, de hiányzik belőle az érettség és a dögösség, amitől igazán vonzó lenne. Végig az volt az érzésem, hogy a regényt kimiskárolta egy cenzor, sőt, átírt benne részeket.
Sajnos emellett a politikai korrektség is áldozatokat szedett, még képtelenebbé téve a csapongó sztorit. Értem én, hogy a korábbi fehér férfi főszereplő miatt most vezeklésként kellett egy arab női nóvum - szinte csodálom Weir visszafogottságát, amiért Jazz nem lett zaklatás áldozata is egyben, miközben állatokat védett a vegán reggelijét fogyasztva -, na de ami felvonul itt, arra Hollywood is csak csettintene az Oscar-gálán! Mert itt a Jazz pasiját lenyúló homokos pasitól a tipikus kocka ukrán srácon, és kenyai gyarmati kormányzón át a lányáért még Allahot is picit megtagadó hithű muszlim apuciig minden van, mi szem-szájnak, s pláne a korszellemnek kellemes. Andy Weir, mint sürgő csoport, száz szolga hord itt össze tücsköt-bogarat, ami Szilícium-völgyben és Los Angelesben éppen divatos. Némi plusz pontot adok a magyarok szerepléséért a regényben, Weir Holdján ugyanis a fémipari boltok magyar kézben vannak. Egyébként csak azért tetszik, mert magyar vagyok, az egésznek semmi jelentősége, pusztán még egy náció, ami felvonul a színesítés jegyében, minden haszon, vagy mondanivaló nélkül. Az meg már tényleg groteszk és fárasztó, amikor a regény végén a multikulti szupercsapat megmenti az egész kolóniát. Végtelenül erőltetett volt, na! 

Külcsínre a regény teljesen korrekt, szép, ízléses és minőségi kiadásnak tartom, ha a tartalom stílusához képest kissé sötét is a borító. De hát a fenséges Artemis címhez mégsem passzolt volna egy habos-babos tüllszoknyába öltözött unikornis. A magyar fordítás gördülékeny, olvastató.

Pontszám:
Hat multimilliomos jazz(dobos) a tízből.
6/10 pont

Moly.hu: 81%
Goodreads.com: 3.68 pont