2017. július 12., szerda

Könyvajánló: Sarah Bannan - Súlytalanul

Sarah Bannan: Súlytalanul
Bp.: Ciceró, 2016

Eredeti megjelenés:
Weightless, 2015
Fordította: Heinisch Mónika
320 oldal


A gyerekek és tinik a legkegyetlenebb lények. Sok klasszikus irodalmi mű elcsépelt igazsága (talán túlzása is), de azok – mint én is -, akik sokat vannak tinédzserek közelében, pontosan tudják, hogy azért nem nélkülözi a valóságalapot.  

A Súlytalanul története az amerikai délen játszódik, ahol új lány kerül a helyi tévéken felnőtt és az ott látott sablonokat való életbe átültetni szándékozó helyi gimis közösségbe. A gimnázium alfája és omegája a menőség, ha nem vagy az, láthatatlan vagy, akire senki nem fog emlékezni. A prostituálódás helyi népszokás, mint jobb helyen a hurkatöltés. Alapvetően a szerző sablonokkal operál, mikor feldobálja számunkra egy amerikai tragédia díszleteit:

- porfészek, ahol Hollywoodot majmolják
- pomponlányok
- focicsapat (amerikai of course)
- alfahím
- gamahím
- alfanőstények
- bugyuta klikkesedés
- új lány érkezése
- konzervatív (ál)keresztényi háttér
- szülők negligálása a történetből

Ami különleges volt, hogy tulajdonképpen két főszereplőnk van:
1. Egyfelől Carolyn Lessing, aki villámkarriert fut be a helyi iskolában, mikor egy év alatt új üstökösként mindent elér, ami a legtöbb lánynak csak álom, majd visszahullik a porba. Carolynról sokat is tudunk meg keveset is, hiszen csak a másik főszereplőn/főszereplőkön át látjuk, saját fejébe nem nyerünk bepillantást. Igazából mi dönthetjük el, hogy egy naiv kislány, akit sodor a tengerár az kikerülhetetlen jéghegy felé, vagy ő maga felelős-e a kialakult helyzetért. Az én értelmezésem egyértelműen közelebb áll az elsőhöz.
2. Másfelől ott a mesélő, akiről alig kapunk információt. Valójában ő a súlytalan, a senki, aki szemlélőként vezet minket végig az eseményeken. Ő a láthatatlan ember az iskola diákjainak tömegében.[1] Már csak azért sem tudjuk ki a históriásunk pontosan, mert egészen különleges módon a regény T/1-ben lett megírva, így mindig többesben vagyunk súlytalanok az események során. Nagyon furcsa megszokni ezt az írói módszert, de úgy érzem, értem, miért választotta Bannan, és ebben a kontextusban roppant hatékony. Ugyanakkor kockázatos és bátor döntés, mert biztosan sok olvasót riaszt el, akik nem elég elszántak. A tragédia igazi felelőse a „mi”, akik hagyták (=hagytuk), hogy megtörténjen Carolyn pokoljárása, holott tudat alatt világosan láthatták a folyamatot. Első perctől érezhető, hogy tragédia jön, rengetegszer avatkozhatna közbe bárki, hogy a megakadályozza, de mindenki csak néz, tenni senki nem tesz semmit. A néhány tanár, aki legalább próbálkozik, maga is áldozat lesz, mert a közöny megakadályozza őket ebben, sőt jótettük elnyeri méltó büntetését.

Izgalmas volt az Alabamába helyezett közeg, amely számomra sokkal érdekesebb, mint a „tizenkettőegytucat” amerikai filmből látott óceánmelléki nagyvárosi (+Chicago) élet. A könyvbe bele lett szórva némi rejtett rasszizmus (természetesen az alabamai fehérek azok), egy hangyányi vallásellenesség (mert aki vallásos, az csak megjátszhatja azt, a keresztény az mindig képmutató), meg egy kávékanálnyi kisebbrendűségi komplexus a mai Amerikát jelentő partvidéki megapoliszokkal szemben (a szereplők részéről ismét), de hát progresszív regényekből csak kandikál kifele az ilyesmi, akár Kanga erszényéből a Zsebibaba. A könyv ízében azonban nem ezek dominálnak, szerencsére.
Az írói teljesítményt sokkal inkább a téma megközelítése, és a megfigyelések által való közvetítése adja, nem maguk a mondatok. A szöveg egyszerű, akár politikai műsorban a betelefonáló. Semmi finesz, semmi bravúr, Arany János nem csettintene, hogy: Ijnye! A szöveg művészi értéke igen csekély. A baj az - ami egyben mégis kiváló írói teljesítmény), hogy ezt a sztorit simán el tudnám képzelni igaz történetként. Ha negatívumot akarnék kiemelni, akkor szót kell ejtenem a rengeteg márkanévvel, amely nálunk nagyrészt ismeretlen, másrészt sajnos unalmassá teszi időnként a leírást. Alighanem ez is írói eszköz volt, mellyel a fiatalok sekélyes világát hivatott demonstrálni.

A Súlytalanul csak nevében pillekönnyű, valójában nagyon is súlyos regény. Kemény könyv, hasznos olvasmány olyanoknak, akik nem akarnak belesimulni az elkurvuló – bocs, de nincs jobb szó rá - tinédzserek masszájába. Az igazi teljesítmény ugyanis nem az, ha a falkában te mész le a leginkább kutyába, hanem az, ha két lábra állsz. A könyv valóban sötét képet fest arról, mi lesz, ha a neveléshiányos reklámokk által megdolgozott középiskolások tévéfelnőtteket játszanak, miközben emellé a közösségi média áldása/átka járul. Remek olvasmány azoknak, akik nem népszerűek, hanem valakik, vagy valami jobbak akarnak lenni.

A Ciceró által kiadott magyar verzió külsőre tetszetős, harmonizál a tartalommal, plusz a fűzése is lényegesen tartósabbnak ígérkezik a Gabo-s (igen, addig igyekszem sulykolni, mennyire gyatra, amíg meg nem változtatják) vackoknál. Carolynt abszolúte nem a címlapon lévő hölgyként képzeltem el. Ellenben a hátoldalon arca eltorzult tükörképként tetszik, mint ötlet, a koszos barnás összhang viszont nem.

Értékelés:
Hét és fél gammahím a tízből. Nem tudok nyolcast adni, miközben nem tudok hetes adni.
7.5/10

www.goodreads.com: 3.66 pont
(2017. július 10-én)





[1] Egyébként van még valaki, aki Gárdonyi A láthatatlan emberét úgy értelmezte, hogy a láthatatlan ember valójában Dzsidzsia, akit Emőke iránti vaksága miatt Zéta egészen az utolsó sorokig nem lát?