Zópürión hadjárata a szkíták ellen
 II. rész - Olbia ostroma

Két görög harcosok lándzsával, sisakkal és pajzzsal egy Fekete-tenger menti görög sztélén, Tamany-félsziget, Kr.e. IV. század vége. Puskin Múzeum, Moszkva (forrás: innen) 

[Az írás első része itt található!]

Most akkor hogyan vázolhatjuk fel az adatok alapján az esetleges történéseket Kr.e. 331-ben vagy 325-ben? Nézzünk pár példát történészek véleményéről!

Bosworth magyarul is megjelent kötetében alapvetően Justinus alapján rekonstruálja az eseményeket: Zópürión a szkíták ellen indított hadjáratot, mely során egészen a Dnyeper folyóig hatolt, ám ott katasztrofális vereséget szenvedett. Ezt követte az odrüsz trák király, III. Szeuthész lázadása a makedón uralom ellen.[1] 

A Nagy Sándor korának proszopográfiáját összeállító Waldemar Heckel Kr.e. 325-re teszi az eseményeket. Nála Zópürión sztratégosz, aki a geták ellen vonult, megostromolta Olbiát, majd az ellenség és a rossz időjárás összejátszása miatt vereséget szenvedett.[2] 

Az ókori Makedónia történetét megíró Robert Malcolm Errington Zópüriónt agresszív hadvezérnek aposztrofálja, aki hódítási vágyától hajtva átkelt a Dunán, majd Olbia ellen vonult, ahol a szkíták végeztek vele. Célja Szkítia meghódítása volt, de Errington a hadjáratot egyébként már egyfajta függetlenedésként értékeli, mely során Zópürión a távol lévő Nagy Sándor engedélye nélkül igyekezett hatalmi területét északi irányban bővíteni.[3]

Olbia történetének talán legfontosabb kutatója, Vinovgradov Kr.e. 331-re teszi Olbia Zópürión általi ostromát, és epigráfiai leletet is kapcsol ehhez (erre mindjárt kitérünk).[4]

Utolsó példaként Balleteros Pastor hozom. Ő Kr.e. 326-ra teszi Zópürión - Thrákia Fekete-tenger menti régiójának hadvezére- vereségét, és úgy véli Justinus érzéketlen a kronológia iránt és fő törekvése a szkíták erejének kiemelése, mivel Justinus pontusziként így akarta felnagyítani "földijének" VI. Mithridatész királynak sikereit ellenük.[5]

Ennél azért azt gondolom, hogy részletesebb összefoglalást is készíthetünk bár sok feltételezéssel. Úgy vélem, a makedónok elsődleges célpontjának legegyszerűbb és legjobb megoldás Olbiát (és esetlegesen más tengerparti görög városokat) tekinteni. Mint említettem, az ostrom megtörténte ugyanis ténynek tekinthető, habár akadnak e nézetnek ellenzői. Macrobiusban talán kételkedhetnénk persze, hiszen két másik írott forrás nem említ ostromműveletet. Miért lehetünk benne mégis biztosak, hogy Zópürión Olbia Pontikét vette ostrom alá? Két igen erős bizonyítékunk is van. Az "egyiket" a régészet ásta elő, a másik - bár voltaképpen ezt is - az első részben citált Macrobius részlethez kapcsolódó epigráfiai lelet. Úgy tűnik ugyanis, hogy van egy olbiai felirat, amely tartalmilag szinte teljesen azt állítja, amit Macrobius említ! 

Olbia régészeti feltárásai megerősítik, hogy a várost a Kr.e. IV. század utolsó harmadában megostromolták a makedónok. A olbiai khóra épületeiben a feltárások égésnyomokat találtak, az alsóváros északi oldalán, és a nyugati kapu környékén a régészek ad hoc jellegű védműveket találtak - ezen a részen nem álltak falak a Kr.e. IV. században még! -, amelyek egyértelműen Zópürión korszakra utaló kerámiatöredékeket tartalmaztak. Nem mellesleg emberi maradványokat, koponyákat fedeztek fel itt, amelyek kétségtelenül egy ostromhoz köthetőek. Ugyanezen a helyen, alig valamivel később, a század végén már fal épült, világos, hogy egy korábbi ostrom tanulságainak levonását követően.[6] Emellett makedón parittyalövedékeket találtak a város melett, Alexandros király nevének rövidítésével! Mivel Nagy Sándor uralkodása idejéből egyáltalán nem tudunk másik makedón ostromról Olbia kapcsán, itt csak Zópürión ostromáról lehet szó!

Olbia alsóvárosában talált emberi koponya, valószínűleg az ostrom egyik áldozata
(forrás: Karjaka 2008, 175.o.)

A másik igen izgalmas forrás a már előrevetített, Vinovgradov által rekonstruált olbiai felirat. Tulajdonképpen két töredékről [7] van szó, amelyet a neves szakértő összetartozóként azonosított. A rekonstruált feliratban az olbiai tanács és nép Euxénosz fia, Kallinikosz előtt tiszteleg, aki a várost kétségbeejtő helyzetben megmentette, mivel indítványt nyújtott be az adóságok eltörölésére, és egyetértésbe hozta a lakosságot. Emellett új pénzt veretett, és kritikus helyzetben szolgálatokat tett a városnak. A paleográfiai vizsgálatok a feliratot a  Kr.e. IV. század 20-as éveire datálják, és az adóság eltörlése és a társadalmi nyugtalanság felszámolása tökéletesen összehangban van Macrobius állításával Zópürión hadjáratánál. Emellett az új olbiai pénz megjelenését is megerősítik a nuizmatikai ismereteink. Úgy tűnik, Kallinikosz lehetett az ostrom során a város erős embere, akinek ténykedésébe - városért tett szolgáltai mellett - talán a szkíta segítség megszerzése is beletartozott.[8] Az is bizonyos ugyanis, hogy éppen ebben az időszakban gyökeresen megváltozik az Olbiában vert érmék arculata és jellegzetesen szkíta fegyverek tűnnek fel rajtuk! De erre a harmadik, azaz záró írásban fogunk majd visszatérni!

Van ebben az összefoglalásban egy jó adag feltételezés, kétségtelen. Ám ezek az adatok együttesen igen meggyőzőek. El kell fogadnunk tehát, hogy Zópürión Olbiát ostromolta meg valamikor Kr.e. 331-ben vagy Kr.e. 326-325-ben. Én utóbbi dátumra hajlok, Ballesteros Pastor érvei úgy vélem helytállóak a későbbi dátum mellett. A város védelmére nézve nincsenek részleteink az írott forrásokban, hiszen a régészet által lokalizált támadási irányt leszámítva, semmi konkrétumunk sincs az ostrom lefolyásáról. Hogy felbecsülhessük, mekkora haderő védhette a görög poliszt - vagy ostromolta azt - nyakatekert módszert kell választanunk, amely óhatatlanul nem lehet precíz. Olbia területi kiterjedése a régészet eredményeinek köszönhetően ismert, és vannak tanulmányok, amelyek alapján megbecsülhető annak egykori populációja ennek segítségével. Vladimir F. Stolba Olbia lakosságát nagyjából 8300 főre teszi, amelyből mintegy 3100 fő lehetett harcban bevethető férfi. Maximálisan 3000-4500 védővel számol. [9] A város lakosságának 10% lehetett a nem görög elem (rabszolga, ott élő idegen), és ha Macrobius adatának hitelt adunk, akkor a veszély nagyságára való tekintettel a rabszolgákat is felszabadították, hogy képesek legyenek ellenállni a makedón támadásnak. Logikus döntés volt. A térségben a görög városi milícia ebben az időben még nem barbarizálódott annyira, mint később, valószínűleg tradícionálisan nehézfegyverzető gyalogsággal számolhatunk elsődlegesen, illetve könnyűfegyverzetű íjászokkal és parittyásokkal a szegényebbb rétegek közül. Utóbbiak különösen hatékonyak lehettek ostrom során a falakról.

A Kallinikosz tiszteletére emelt sztélé töredékei Olbiából
(forrás: innen)

A támadó makedón erők esetében jobban vagyunk informálva, bár egyáltalán nem biztos, hogy pontosabb eredményre jutunk becslésünkkel. A kor makedón hadseregéről általánosságban persze meglehetősen sokat tudunk, és Zópürión hadereje olyan egységekből tevődhetett össze, mint Alexandroszé, még ha annak nagyságát és minőségét bizonyára meg sem közelítette. Feltételezhetjük persze, hogy a trák elemek nagyobb számban lehettek jelen, mint általában a makedón seregeknél, hiszen ez volt a hadvezér "saját" tartománya. Létszámára nézve egyedül Justinus adata áll rendelkezésre, aki - mint fentebb láttuk - 30 ezer főre tette azt. Ez túlzásnak tűnik. Részben, mivel Nagy Sándor Perzsa birodalom ellen támadó hadereje is alig volt nagyobb ennél kezdetben, részben azért, mert Zopürión posztja nem tűnik elég jelentősnek ahhoz, hogy ekkora erőt legyen képes felállítani. A 3-4 ezer fegyveressel rendelkező Olbia elfoglalása egyébként sem indokolta volna ekkora haderő mozgósítását. A makedónok erősebb városokat is képesek voltak kisebb erővel elfoglalni. Ugyanakkor a Bodor András getákról írt tanulmányában álló 13 ezer fős hadseregnek meg semmi forrásbeli alapja nincs, akkor sem, ha hihetőnek hangzik (nyilván a harmincezres adatot értette félre).[10] A másik számbeli adat amihez eljuthatunk, már közvetett. Említettem korábban, hogy egy másik Zópüriónhoz hasonlóan episzkoposznak nevezett vezér 4000 fős erővel rendelkezett. Ez viszont Thrákia biztosítására és Olbia elfoglalására kevésnek hat. Feltételezhetjük, hogy 10-15 ezer fős haderő lehetett jelen, de hát ez pusztán hasraütés, de szerencsére a papír - és a blogbejegyzés - sok dolgot elbír, így körülbelül ennyire tenném a makedón haderő létszámát. Egy 3-4000 fős helyőrséggel bíró város ostroma ennyi ember kétségtelenül igényelt, mivel a történelmi tapasztalat rendszerint 3-4-szeres túlerőt követelt meg az idők során az ostromlótól a siker reményében. Valójában azonban nincs más adatunk, mint Justinus 30 ezer fője. 

Feliratos makedón parittyalövedékek a Fekete-tenger nyugati partjáról
(Forrás: Damyanov-Nankov-Stoyanos 2021, 118.o.)

Türbakosz nevével jelzett ólon parittyalövedék
[forrás: Nankov 2016, 292.o.]

A felvonult makedón haderő összetétele teljesen ismeretlen. A makedón mag mellett mindenképpen feltételezhetünk nagyobb mennyiségben trák segédcsapatokat, mint jeleztem. Nem kizárt azonban, hogy Zópüriónt szkíta zsoldosok is segítették. Egyes vélemények szerint ugyanis a makedónokhoz köthető feliratos parittyalövedékeken szereplő Türbakosz (Τύρβακου) név szkíta zsoldost takarhat.[11] Türbakosz nevével jelzett lövedékeket találtak Olbiánál, de Várna mellett és a Thrákia közepén is, ami valószínűleg az olbiai vereséget követő visszavonulás útvonalát rajzolja ki. Kétségtelen, hogy II. Philipposz korábban meghódított olyan Dunától délre fekvő régiót - a mai Dobrudzsát - ahol éltek szkíta népek, így szóba jöhetnek itteni segédcsapatok a makedón hadseregben. Türbakosz szkíta voltára azonban egyedül nevének valószínűsített iráni eredete utal, így erős fenntartásokkal fogadható csak el. Persze némi - bennem inkább komoly - gyanút ébreszt, hogy a szkíták nem éppen parittyásként ismertek a korszakban...[12] Úgy gondolom túlzott merészség egy név állítólagos iráni eredetéből viselőjének szkíta azonosítása, viszont az bizonyos, hogy parittyások részt vettek az ostromban, mint ahogy bizonyára ostromgépek is. Olbiának falai védelmére biztosan voltak hajítógépei, hiszen lövedékeik fennmaradtak.[13] A régészek több hajítógéphez tartozó kőgolyót is feltártak Olbiában, amelyek 15-18 cm átmérőjűek és 3.5-10.1 kg tömegűek.[14] A régészek úgy vélik megtalálták az alsóváros védőfalának azon szakaszát, ahol az ostrom a legintenzívebb lehetett. Ugyanis az északi falnál tűz nyomati találták itt, hamuréteggel és kőhalmokkal, amely éppen erre az időszakra datálható, és kimutatható itt a helyreállítási tevékenység is a hellenisztikus korszakban.[15] A tűz intenzív és kiterejdt lehetett, és nyomok vannak rá, hogy a védőfalat és a tornyokat fából készült védművek, gyilkojárók biorították az ostrom idején.[16]

Olbia Pontiké az ókorban régészeti feltárások alapján
(forrás: innen) 

Macrobius - adata, amely szerint a makedón hadvezér végzetét egy tengeri vihar okozta - arra utal, hogy a hadműveletben flotta is jelen lehetett, ami felettébb logikus egy kikötőváros elleni támadás esetén, hiszen azt onnan is zárolni kellett. Ráadásul a flotta a hadsereg ellátásához szükséges élelmiszert és felszerelést is biztosíthatta a thrákiai kikötők irányából. Zópürión tengeri viharhoz kapcsolódó halála talán arra is enged következtetni, hogy a sikertelen ostromot követően a makedón hadsereg roncsainak egy része hajókon hagyta el a Fekete-tenger északi partját. Talán az történt, hogy az ostrom végén Zópürion hajóra szállva előresietett biztosítani Thrákiát, míg serege szárazföldi úton vonult vissza a Duna irányába a tengerparton. Ennek során pusztulhatott el viharban a hadvezér és flottája. A megtalált parittyalövedékek azt sejtetik, hogy a szárazföldi erő részben hazajutott Thrákiába, hiszen a Türbakosz feliratú ólomlövedékekből - mint emllítettem - találtak Várnánál és Thrákia szívében is. Jó eséllyel ebben az irányban vonultak vissza Zopürion megmaradt csapatai, átvágva magukat a lázadozó geták területén. [17] Természetesen fordítva is rekonstruálható az útvonal, de a harccselekmények forráokban történő leírása későbbre teszi a thrákiai harcokat a felkelők ellen, mint a szkíták/geták elleni összecsapást, így ez az egyszerűbb megoldás... 

Az ostrom eredménye minden forrás szerint egyértelmű: Olbia sikeresen megvédte magát, a makedónok totális vereséget szenvedtek. És nagyon úgy tűnik, hogy a szkíták miatt. Velük folytatjuk majd!

Olbiában talált, hajítógéphez tartozó lövedékek (forrás: Хомчик 2017. 55.o.)

[Folytatása következik!]

Jegyzetek:

[1] Bosworth 2002, 239.o.

[2] Heckel 2006, 273.o.

[3] Errington 1990, 59.o.

[4] Vinovgradov-Kryzickij 1995, 135-136.o.

[5] Ballesteros Pastor 2018. 

[6] Karjaka 2008

[7]  Az IosPE 1².25 és IosPE 1².31 töredékekről van szó, amelyet egyben kiadtak, mint SEG 32.794. Online: http://www.attalus.org/docs/seg/s32_794.html

[8] Vinovgradov-Karyshkovsky 1982-1983

[9] Stolba 2019, 524.o.

[10] Bodor 1986, 815.o.

[11] Nankov 2016, 284.o. Ekkor még Türbakosznak és nem Türvakosznak kellett ejteni, bár a szakirodalomban néha v-vel írják.

[12] Avram 2011, 198-199 o.

[13] Elfogadja a szkíta azonosítást például: Nankov 2016. A feliratos makedón parittyalövedékekkhez, illetve a makedónok kelet-balkáni jelenlétére lásd: Damyanov-Nankov-Stoyanos 2021 

[14] Lásd: Хомчик-Каганюк, 2017 

[15] Lejpunska et al. 2010 I., 16.o. 

[16] u.o. 22.o.

[17] Nankov 2016, 284.o.

Források, forráskiadások: 

Austin, M. M.: The Hellenistic World from Alexander to the Roman Conquest. Selection of ancient sources in translation. Cambridge, cop. 2006

Ambrosii Theodosii Macrobii Saturnalia. Stutgardiae et Lipsiae, 1994.

Curtius Rufus. Translated: Yardley J. C., Commentary by J.E. Atkinson. Oxford-New York: Oxford University Press, 2009

Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Budapest: Osiris, 2000

Inscriptiones Scythiae Minoris Graecae et Latinae I. Bucuresti, 1983

IosPE = Inscriptiones antiquae Orae Septentrionalis Ponti Euxini

M. Ivniani Ivstini Epitoma Historiarvm Philippicarvm Pompei Trogi. Edidit: Otto Seel. Stvtgardiae: Tevbneri, MCMLXXXV

Marcus Iunianus Iustinus: Világkrónika a kezdetektől Augustusig. Ford.: Horváth János. Budapest: Helikon, [1990]

Macrobius Ambrosius Theodosius: Saturnalia, I-II. könyv. Latinul és magyarul. Ford.: Tóth Orsolya. [s.l.], 2014. (Kézirat)

Orosius: Seven Books of History against the Pagans. Translated et...: A.T. Fear. Liverpool, 2010 

Paulus Orosius: Világtörténelem hét könyvben a pogányok ellen. Máriabesnyő: Attraktor, 2019

Q. Curtius Rufus: Historiarum Alexandri Magni Macedonis. Leipzig: Teubner, 1885

Q. Curtius Rufus: A makedón Nagy Sándor története. Ford.: Kárpáty Csilla. Budapest: Európa, 1967

SEG = Supplementum Epigraphicum Graecum

вди - вестник древней истории

Felhasznált irodalom:

Avram, Alexandru[a]: Marginalien zu griechisch beschrifteten Schleudergeschossen I. In: Scripta Classica. Cluj-Napoca, 2011 195-199.o.

Avram, Alexandru[b]: The Getae: Selected Questions. In: The Black Sea, Greece, Anatolia and Europe in the first millennium BC. Leuven, 2011 

Ballesteros Pastor, Luis: Zopyrion's Scythian Campaign. In: Anabasis, 9 (2018). 142-159.o.

Baralis, Alexandre: Between crisis and conflicts: the territory of Apollonia Pontica in the Late Classical and Early Hellenistic periods In: The Greeks and Romans in the Black Sea and the Importance of the Pontic Region for the Graeco-Roman World (7th century BC-5th century AD). Oxford, 2021. 

Berve, Helmut: Das Alexanderreich auf prosopographischer Grundlage. I-II. New York: Arno Press, 1973

Bodor András: A géta-dákok történeti útja. In: Korunk, 1986. 11. sz. 813-817.o.

Borangic-Gutica-Florescu: Coiful de tip Chalcidic de la Balș, județul Olt. In: Istros XXVI. Braila, 2020. 259-291.o.

Bosworth, A. B.: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Budapest: Osiris, 2002

Cojocaru, Victor: Zum Verhältnis zwischen Steppenbevölkerung und griechischen Städten. In: Tyche, 2008. 23. sz. 1-20.o.

Daminov-Nankov-Stoyanova: Inconspicuous Presence? Macedonians on the West Pontic Coast in the Early Hellenistic Period. In: Peoples in the Black Sea Region from the Archaic to the Roman Period. Oxford, 2021. 113-127.o.

de Boer, Jan G.: The foundation of Agathopolis/Alaeouteichos and the Athenian Black Sea Policy in the 5th century BC. In: Pont-Euxin et Polis. [Bésancon], 2005

Draganov, Dimitar: The Coinage of the Scythian Kings in the West Pontic Area: Iconography. In: Archaeologia Bulgarica. 2010. 3.sz. 29-52.o.

Draganov, Dimitar: The Coinage of the Scythian Kings in the West Pontic Area. Sofia, 2015

Draganov, Dimitar: The silver of Sariakes and the end of the Second Scythian Kingdom in Dobrudzha. In: In memoriam Ivani Venedikov. Sofia, 2020. 135-142.o.

Errington, R. Malcolm: A History of Macedonia. Berkeley-Los Angeles-Oxford: University of California, cop. 1990

Gardiner-Garden, John R.: Fourth Century Conceptions of Maiotian Ethnography. In: Historia, 1986. 2. sz. 192-225.o.

Gardiner-Garden, John: Ateas and Theopompus. In: The Journal of Hellenic Studies, 1989. 29-40.o.

Hammond-Griffith: A History of Macedonia II. Oxford, 1979.

Heckel, Waldemar: Who’s Who in the Age of Alexander the Great. Oxfrod: Blackwell, 2006

Karjaka, Alexander V.. The Defense Wall in the Northern Part of the Lower City of Olbia Pontike. In: Black Sea Studies, 2008. 163-180.o.

Хомчик-Каганюк: КАМ’яні ядрА для МетАльниХ МАшин з ОльВії. In: Aрхеологія, 2017. 2. sz. 54-56.o.

Lejpunska et al.: he Lower City of Olbia (Sector NGS) in the 6th Century BC to the 4th Century AD. I-II. Aarhus: AUP, cop. 2010

Manov, Metodi: The hellenistic tomb with greek inscription from Smyadovo, Bulgaria - Reconsidered. In: Journal of Ancient History and Archaeology, 2019. 6. sz. 99-118.o.

Moreno, Alfonso: Feeding the Democracy. The Athenian Grain Supply in the Fifth and Fourth Centuries BC. Oxford: OUP, 2007

Nankov, Emil: Inscribed Lead Sling Bullets from the Regional Museum of History in Shumen. In: ТРАКИЯ И ОКОЛНИЯТ СВЯТ. Шумен, 2016

Ókori lexikon. Online: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-okori-lexikon-CA894/

Stolba: Images with Meaning: Early Hellenistic Coin Typology of Olbia Pontike. In: Advances in Ancient Black Sea Studies: Historiography, Archaeology and Religion. Kolozsvár, 2019

Stolyarik, Elena: Scythians in the West Pontic Area: New Numismatic Evidence. In: American Journal of Numismatic. 13. 2001. 21-34.o. 

Vinovgradov-Karyshkovsky: Kallinikos Son of Euxenos. In: вди 1982-1983. 162-163. sz. 26-46. ill. 21-39.o.

Vinovgradov-Kryzickij: Olbia. Leiden-New York-Köln, 1995

Wulfram, Hartmut: Der Römische Alexanderhistoriker Curtius Rufus. Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 2016

Zamfir Korinna: Az episzkoposz az Újszövetségi iratokban. In: Minden kegyelem! A 65 éves Jakubinyi György köszöntése. Szerk.: Marton-Oláh. Budapest-Kolozsvár: Szent István Társulat-Verbum, 2011. 88-104.o. 

Zópürión hadjárata a szkíták ellen I. rész - források

 Zópürión hadjárata a szkíták ellen

 I. rész - források

Ateasz szkíta király nevével Dionüszupoliszban vert érme
(A szkíta kiráy neve a feliraton ΑΤΑΙΛΣ, vagy ΑΤΑΙAΣ. Forrás: innen) 

A szkítákról  Magyarországon régóta és sokat írnak, ám ez elsősorban a magyarokkal való kapcsolatukra szokott korlátozódni. Ezért úgy gondolom, célszerű blogomban egy-egy szkítákkal kapcsolatos hadjáratot a jövőben részletesen megvizsgálni a források felől. Zópürión makedón hadvezér hadjáratáról lesz ma szó, mivel nagyon jól be lehet rajta mutatni, hogy mennyire nehéz időnként a történészek feladata, s hogy miként lehet mégiscsak a dirib-darab mozaikokból valamiféle képet összerakni forrásszegényes esetekben is.

Először is leszögezném, hogy a "szkítákat" mint "népet" most szűken fogom értelmezni, a Kr.e. VIII. század végén a Fekete-tengertől északra megjelenő lovasnomádokra redukálva ezt a fogalmat, akiket keletről Hérodotosz szerint a Tanaisz (Don) folyó választott el a Kr.e. VI-V. században a szarmatáktól (nála: szauromaták[1]). Innentől tehát ebben az írásban a szkíta név alatt szigorúan őket fogom érteni az egyszerűsítés végett, s nem értendőek bele például az ázsiai szkíták, vagyis a szakák, akikről most amúgy sem lesz szó. 

Dareiosz perzsa nagykirály szkíták elleni Kr.e. VI. század végi hadjárata eléggé közismert (bár szakmai rekonstrukciója ma is sok bizonytalansággal teli, még időpontja is viták tárgya), de én is szeretnék majd neki később egy bejegyzést szentelni. Ezt a perzsa hadjáratot meglehetősen részletesen megírta Hérodotosz, de akad rá egyéb forrás is, ami lehetővé tesz egyféle rekonstrukciót (sőt inkább sokfélét...). A hadjárat kudarcot szenvedett, és a  perzsák nehezen vergődtek csak haza, bár alighanem Miltiadész szerepét félreértelmezik a kutatók. A szkíták ellen a következő nagyobb kihívást a makedónok intézték. II. Philipposz makedón király, hogy biztosítsa hátát görögországi hódításai során, Kr.e. 339 körül összecsapott a hatalmát a mai Dobrudzsára és a Fekete-tenger nyugati partjára is kiterjesztő szkíta királysággal, amelynek idős uralkodója, Ateasz[2] - akit ritka kivételként írott és numizmatikai forrásokból egyaránt ismerünk -,  maga is elesett egy csatában (erről szintén szeretnék majd írni).[3] Ateasz pénzérméje az egyik leggyönyörűbb szkíta lovasíjász ábrázolás, nem mellesleg. Így 339-ben a Dunáig megszilárdult a makedón fennhatóság, de úgy tűnik a szkíták erejét nem sikerült megtörni a Dunától északra.[4] Ezt követte aztán mai elemzésem tárgya, a szkíták elleni következő makedón hadjárat, immár III. Alexandrosz, azaz Nagy Sándor uralkodása idején.

Zópürión[5] hadjáratáról rendkívül keveset tudunk, még ókori mércével mérve is. Ha azt mondom, hogy az írott források száma korlátozott, akkor igen finoman fogalmazok. Tulajdonképpen három rövidke részlet maradt fenn mindösszesen erről a háborúról:

1. Quintus Curtius Rufus I. századi római történetíró, aki Nagy Sándorról írt történeti művében (Historiarum Alexandri Magni) említi az esetet.

2. Marcus Junianus Justinus III. században alkotó római történetíró Historiae Philippicae című kivonata a Kr.e. I. századi gall-római Pompeius Trogus - sajnos elveszett - világtörténetéből. 

3. Ambrosius Theodosius Macrobius V. század eleji római nyelvész Saturnalia című jegyzetgyűjteményének egy rövid részlete, amely szintén egy korábbi, ám sajnos nem ismert forráson alapul.

Mint az a felsorolásból látható, az időben legközelebbi alkotót is négy évszázad választotta el az eseménytől, ráadásul egyikük sem volt igazán jó kritikai érzékkel (b)író történetíró, sőt Macrobius még csak nem is historikus. Olvassuk el először ezeket a leírásokat, hogy mégis képet kapjunk arról, mennyire nehéz a történész dolga:

Curtius Rufus (X. 1. 43-45.):

"Isdem fere diebus litteras [a Coeno] accipit de rebus in Europa et Asia gestis, dum ipse Indiam subegit. Zopyrio, Thraciae praepositus, cum expeditionem in Getas faceret, tempestatibus procellisque subito coortis, cum toto exercitu oppressus erat. Qua cognita clade, Seuthes Odrysas, populares suos, ad defectionem conpulerat. Amissa propemodum Thracia, ne Graecia quidem tumultibus inconcussa mansit."

Kárpáty Csilla fordításában:

"Csaknem ugyanezekben a napokban [Nagy Sándor] levelet kapott [Koinosztól], mely azokról az eseményekről tájékoztatta, melyek indiai hadjárata idején Európában és Ázsiában lezajlottak. Zopürion, Thrákia kormányzója, a géták ellen vezetett hadjáratában egész hadával együtt elpusztult egy hirtelen kerekedett viharban. Szeuthész, mihelyt tudomást szerzett pusztulásukról, pártütésre lázította honfitársait, az odrüszákat. Thrákia elszakadási kísérlete Görögországot is forrongásba hozta."[4]

Justinus többször is visszatér a témára:

"[II.3.1-6] Imperium Asiae ter quaesivere; ipsi perpetuo ab alieno imperio aut intacti aut invicti mansere. Darium, regem Persarum, turpi ab Scythia submoverunt fuga, Cyrum cum omni exercitu trucidaverunt, Alexandri Magni ducem Zopyriona pari ratione cum copiis universis deleverunt. Romanorum audivere, non so sensere arma."

"[XII.1.4-6] Dum haec aguntur, epistulae Antipatri a Macedonia ei redduntur, quibus bellum Agidis, regis Spartanorum, in Graecia, bellum Alexandri, regis Epiri, in Italia, bellum Zopyrionis, praefecti eius in Scythia continebatur. Quibus varie adfectus plus tamen laetitiae cognitis mortibus duorum aemulorum regum quam doloris amissi cum Zopyrione exercitus cepit." 

"[XII.2.16-17] Dum haec in Italia aguntur, Zopyrion quoque, praefectus Ponti ab Alexandro Magno relictus, otiosum se ratus, si nihil et ipse gessisset, adunato XXX milium exercitu Scythis bellum intulit caesusque cum omnibus copiis poenas temere inlati belli genti innoxiae luit."

"[XXXVII.3.1-4] Ad regni deinde administrationem cum accessisset,  statim non de regendo, sed de augendo regno cogitavit. Itaque Scythas invictos antea, qui Zopyriona, Alexandri Magni ducem, cum XXX milibus armatorum deleverant, qui Cyrum, Persarum regem, cum CC milibus trucidaverant, qui Philippum, Macedonum regem, fugientem fecerant, ingenti felicitate perdomuit. Auctus igitur viribus Pontum quoque ac deinceps Cappadociam occupavit."

Magyarul így vannak a részletek (Horváth István fordításában):

"[II.3.1-6] A scythák háromszor nyerték el Ázsia felett a hatalmat, velük viszont mindvégig idegen hatalom vagy nem is próbálkozott, vagy a scythák lettek a győztesek. Dareust, a perzsák királyát csúfosan megfutamítva kiűzték Scythiából, Cyrust egész hadseregével együtt lemészárolták, Nagy Sándor hadvezérét, Zopyriont hasonló módon csapataival együtt elpusztították. A rómaiak fegyvereinek csak hírét hallották, de erejét nem érezték."[5]

"Míg ezek történtek, [Nagy Sándor] levelet kap Macedoniából Antipatertől, amelyben értesíti Agisnak, a spártaiak királyának Görögországban viselt háborújáról, Alexandernek, Epirus királyának Italiában folytatott hadjáratáról és Zopyrionnak, helytartójának Scythia elleni támadásáról. Ezek a hírek különbözőképpen hatottak rá, de több örömet érzett a két, vele vetélkedő király halálán, mint amennyi fájdalmat a Zopyrionnal elveszett hadsereg miatt."[6]  

"[XII.2.16-17] Míg Itáliában ezek történtek [Alexandrosz, epiroszi király halála], Zopyrion, akit Nagy Sándor Pontus kormányzójaként hagyott hátra, úgy vélekedett, hogy csak hiába tölti az időt, ha nem visz végbe valamit ő maga is, ezért összevont egy harmicezer főből álló sereget, és háborút indított a scythák ellen. Ám ezek összes csapataival együtt lemészárolták, és az ártalmatlan nép megbüntette a meggondolatlanul indított háborúért."[7]

"[XXXVII.3.1-4] Később [VI. Mithridatész pontoszi király], mihelyt az ország kormánya neki jutott, nem az ország irányításáról, hanem annak gyarapításáról kezdett gondolkodni. Ezért a scythákat - akik azelőtt legyőzhetetlenek voltak, akik Zopyriont, Nagy Sándor vezérét harmincezer fegyveresével együtt megsemmisítették, akik Cyrust, a perzsák királyát kétszázezer katonájával együtt lekaszabolták, akik Fülöpöt, a macedonok királyát megfutamították - ő ropant szerencsével leigázta."[8] 

Itt kell megjegyezni, hogy az egyértelműen Justinusból dolgozó, IV. században alkotó Paulus Orosius szintén említi Zópürión hadjáratát, de semmi újat nem ad ezekhez, mivel egyszerűen átvette Justinus adatait (III.18.4.): 

"Zopyrion meg, a Pontus helytartója, harmincezer fős hadsereget gyűjtve egybe, háborút mert indítani a scythák ellen és kipusztulásig lemészárolva, minden csapatával együtt tökéletesen kiírtatott."[9] 

Így nincs értelme önálló forrásként kezelni, még szóhasználata is szinte teljesen azonos Justinuséval.[10]

Végezetül Macrobius (I.11.33.):

"Ac ne putes haec in nostra tantum contigisse re publica, Borysthenitae obpugnante Zopyrione servis liberatis dataque civitate peregrinis et factis tabulis novis, hostem sustinere potuerunt."

Magyarul:

"És nehogy azt higgye [bárki], hogy ilyen csak a mi közösségünkben történt! A Zópürión által ostromlott borüsztheniták felszabadították a rabszolgáikat, polgárjogot adtak az idegeneknek és elengedték az adóságokat, hogy ellenállni tudjanak az ellenségnek." (Saturnalia. I. 11. 33.)[11]

Mint látható, Macrobius teljesen más jellegű adatokkal bír, mint az előző kettő történetíró, de sajnos nem tudjuk, hogy kivonatoló kitől/miből vette át ezt.  

Hellén gyarmatvárosok a Fekete-tenger mentén 
(forrás: innen)

Most, hogy átolvastuk a rendelkezésünkre álló információkat, megfigyeléseink egészen különösek lehetnek:

1.) A három forrás három különböző (!!!) ellenséget ad meg Zópürión ellenfeleként: egyik a getákat, másik a szkítákat, harmadik pedig a Borüszthenészieket, vagyis a Fekete-tenger mellett (pontosabban a Bug torkolatához közel, a folyó partján) fekvő Olbia Pontiké görög városának lakóit. 

2.) Ehhez a különlegességhez ráadásul két eltérő datálás is párosul, mert Curtius Rufus ugyebár Nagy Sándor Indiából való visszatéréséhez köti a hír érkeztét (Kr.e 324 körül), míg Justinus korábbra, Kr.e. 331-re teszi, összekötve az eseményt III. Agisz spártai király makedónok elleni pontosan datálható háborújával. Macrobius sajnos nem ad lehetőséget az időpont meghatározásához.

3.) Zópüriónnak még a tisztsége is bizonytalan a források alapján. Justinusnál Pontus praefectusa, Curtiusnál Thrákia praepositusa. Ráadásul Zópürión bizonyosan nem volt se praefectus, se praepositus, hiszen makedón volt, tisztségét a latinul író szerzők lefordították a maguk nyelvére, de pontos posztja így nem azonosítható ennyiből. 

Itt jön az, amit gyakran szoktam mondani: a történelemtudomány sokkal közelebb áll a klasszikus kriminalisztikához, mint a bármely más tudományhoz. Ráadásul nagyrészt közvetett bizonyítékokkal kell dolgoznia, és a szemtanúk száma erősen korlátozott. Különösen igaz ez az ennyire forrásszegény események rekonstrukcióinál. 

Most akkor Zópürión kinek a nevében, miért és kik ellen vezetett hadjáratot (és mi lett a sorsa)?

Egyáltalán, ki volt Zópürión? Gyakorlatilag semmi biztosat nem tudunk életéről, viszont a hadjárata idején betöltött tisztségét legalább nagyjából belőhetjük. A történészek alapvetően egyetértenek abban, hogy Zópürión nem Pontus, hanem Thrákia helytartója lehetett, ahogy azt Curtius Rufus említi.[12] Pontus - mint földrajzi egység - ugyanis Anatóliában van, aligha egy ottani helytartó vezetett volna hadat Szkítia felé. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a Fekete-tenger neve görögül Pontosz Eüxeinosz (Ποντος Ευξεινος) volt - latinosítva Pontus Euxinus -, így talán Justinusnak is lehet némi igazsága. Mint később látni fogjuk Zópürión hadjáratának elsődleges célja biztosan a Fekete-tenger menti görög város, Olbia elfoglalása volt, így nem zárhatjuk ki, hogy Nagy Sándor a Fekete-tenger feletti makedón ellenőrzés fenntartásának feladatát is Zópüriónra testálta. A hadjáratról írt legújabb - és legrészletesebb - összefoglalót jegyző Ballesteros Pastor véleménye szerint a makedón hadvezér tisztsége eredetileg episzkoposz[13] lehetett. Érvelése a következő: Curtius Rufus az Egyiptomban Nagy Sándor által hagyott 4000 fős zsoldoscsapat parancsnokát, Ephipposzt Zópüriónhoz hasonlóan praepositusként adja vissza munkájában, viszont róla más görög forrásból tudjuk, hogy episzkoposz volt. Érvelése meggyőző. Ugyanakkor sokan amellett szólnak, hogy Zópürión inkább sztratégosz lehetett, mert az episzkoposz túl alacsony rang egy ekkora hadjárat vezetéséhez.[14] Tény, ami tény, Zópürión alá akkora haderő tartozott, ami nem pusztán Thrákia ellenőrzésére, de egy Olbia elleni támadó hadjáratra is elég kellett legyen. Az pedig, hogy veresége az a thrák odrüsziak lázdásához vezetett, jelezheti, hogy Zópürión valóban Thrákia makedón helytartója lehetett.  

Ki ellen vezetett hadjáratot Zópürión és miért? Egyáltalán biztos-e, hogy egyetlen hadjáratról beszélhetünk? Felmerülhetne ugyanis ennyi eltérő információ alapján, hogy több hadjáratról van szó, de mivel minden forrás egyetlen Zópürión vezette hadjáratról tud, ráadásul Curtiusnál és Justinusnál is meghal a helytartó, ezt talán mégis célszerűbb elvetni. Kétszer még egy makedón sem eshetett el... Így a történészek a három forrást egyazon eseménysorozatra vonatkoztatják. Ennél egyelőre nincs egyszerűbb megoldás, ráadásul logikusan összeköthetőek az említett népek, mivel mind ugyanazon régióra utalnak, a Fekete-tenger északnyugati térségére.  Megingathatatlannak tűnő bizonyítékok vannak amellett, hogy a hadjárat fő célpontja terén Macrobiusnak van igaza, mivel Borüszthenész/Olbia makedón ostromát régészeti leletek bizonyítják. Olbiában a feltárások ostromra utaló jeleket találtak, ráadásul egyértelműen makedón parittyalövedékeket sikerült találni Nagy Sándor nevével. Erről lejjebb lesz még szó, egyelőre csak állapítsuk meg: Zópürión bizonyosan ostrom alá vette Olbia Pontikét. Ez mellesleg logikailag és ésszerűbbnek tűnik, mint az, hogy a támadás célpontja  a makedón gyalogsággal gyakorlatilag meghódíthatatlan Szkítia elfoglalása lett volna. Ugyanakkor Olbia ostrom alá vétele maga után kellett vonja a szkíták fellépését, akik ezer szállal kötődtek a városhoz. Ez egy olyan sarokpont a rekonstrukcióban, ami elég szilárd, hogy vázként szolgáljon. Olbia - és más térségbeli görög városok - kapcsolatrendszere a sztyeppén lakó lovasnomádokkal rendkívül összetett volt, hiszen utóbbiak egyszerre jelentettek veszélyt és biztosították a prosperitást számukra. Egyes történészek egyenesen szkíta protektorátust feltételeznek a Fekete-tenger északi partján fekvő görög városok kapcsán a Kr.e. V-IV században, úgy vélem, nem indokolatlanul.[15]  

A Fekete-tenger partján fekvő hellén városok mindig ügyesen kellett, hogy lavírozzanak a szomszédjukban lakó sztyeppei - a nyugati parton trák- népek kavalkádja között, hiszen a hatalmi viszonyok egy "népen" belül is igen változékonyak lehettek. A Kr.e. IV. századból ugyan erre nem nagyon vannak görög epigráfiai adatok, de későbbi időkből igen. Van néhány feliratunk (például Olbiából SEG 49.1041 vagy Histriából a SEG 24.1095), amelyek szépen bemutatják, miként manővereztek ajándékokkal és behódolással a különféle trák, szkíta vagy szarmata népek között ezek a városok.[16] Úgy tűnik, hogy a görögök és szkíták kapcsolata többnyire barátságos volt, másként ezek az elszigetelt kolóniák, amelyek jelentős részben földműveléssel foglalkoztak, aligha prosperálhattak volna.[17] Hogy a makedónok által ostrom alá vett Olbiának nyújtott szkíta támogatás nagyon is reális felvetés, azt fényesen jelzi, hogy a szkíták később is segítették a Nagy Sándor utódai ellen folytatott harcaikban a pontuszi görög városokat.[18] Olbia - és esetlegesen más, a térségben fekvő hellén városok - makedón kézre kerülés világos veszélyt jelentett a szkíták politikai és gazdasági érdekeire.[19] Úgy vélem elfogadható az adatok alapján, hogy egyfajta szkíta védernyő volt a görög városok, különösen Olbia felett a Kr.e. IV. században, s ez  protektorátusa a Fekete-tenger menti görög városok felett az V. századtól egyre erősebben jelentkezett.[20] 

Az sem lehet véletlen, hogy Olbia pénzverésében éppen ekkoriban egy új típusú érme jelent meg, amely gyakorlatilag klasszikus szkíta fegyvereket ábrázol: íjászfelszerelést íjjal és tegezzel, valamint harci bárdot.[21] 

Olbiai érme Kr.e. 330-320 körül, egyik oldalán a Borüszthenész folyóistenének képével, másik oldalán szkíta fegyverekkel. (Forrás: innen)

A térség régóta komoly kereskedelmet bonyolított le a görög törzsterületekkel, kiemelten Attikával. Már Periklész hadjáratot vezetett a térségbe Athén hatalmának növelése érdekében, mivel az onnan származó gabona, hal, méz, és rabszolga fontos volt az athéniak számára, míg ők elsősorban bort és olivaolajat szállítottak a görög gyarmatvárosokba.[22] Aligha lövünk nagyon mellé, ha ezeket a gazdasági tényeket a hadjárat egyik okaként azonosítjuk. Ha a térség makedón kézre kerül, akkor Athént, amely a makedón pozíciókat fenyegethette Hellászban, könnyebben lehetett volna kézben tartani. Igaz, az is felmerült a szakirodalomban, hogy talán Nagy Sándor azon tervének végrehajtását hivatott megkönnyíteni egy Olbia, illetőleg a szíkták elleni támadás, amely szerint a makedón világhódító ebből az irányból szándékozott hazajutni India meghódítását követőn, a Kaszpi- és Fekete-tenger északi oldalán. 

Most akkor hogyan rekonstruálhatjuk a történéseket? 

Innen fogom hamarosan folytatni a II. részben!

Olbia romjai 2008-ban
(forrás: innen)

A bejegyzéshez külön megköszönöm az Anabasis folyóirat szerkesztőjének, Marek Olbrychtnak segítségét, aki megküldte nekem Luis Ballesterios Pastor említett folyóiratban megjelent írását! 

Jegyzetek

[1] Hérodotosz, IV. 20-21. Most nem mennék bele, hogy a szauromaták és szarmaták azonosak-e, mert e kérdésben is zajlik tudományos vita, de szerintem aligha kérdéses. A Fekete-tenger északi partjának etnográfiai viszonyaihoz: Gardiner-Garden 1986

[2] Ateasz minden bizonnyal azonosítható az Atailsz/Ataiasz felíratú pénzérmék szkíta királyával. Az érme egyik oldalán Heraklész látható fején attribútumként oroszlánbőrrel, másik oldalán egy szkíta lovasíjász gyönyörű ábrázolása Atailsz (ΑΤΑΙΛΣ) vagy Draganov olvasatában Ataiasz (ΑΤΑΙAΣ) felirattal. Héraklész és a szkíták kapcsolatáról Hérodotosz is megemlékezik (IV. 8-10.), kifejezetten Pontosz környéki görög történetként adva elő. Az érmének vagy egy másik változata is, amelyen Heraklész helyén Artemisz feje látható. Az érméket a thrákiai görög kolóniában, Dionüszupoliszban verték, a mai Balcsik mellett.  Ezekre: Draganov 2010, 32.o.

[3] Erre röviden: Hammond-Griffith, 1979. 581-584.o. Dimitar Draganov ezt a szíkíta államot "első dobrudzsai szkíta királyság"-nak nevezi, megkülönböztetve a később létrejövő másodiktól. Draganov elsősorban numizmatikai érvekkel dolgozik. 

[4] A szkíták dobrudzsai uralmára érmék alapján: Stolyarik 2001, 30.o.

[5] Nevét én a görögből átírt verzióban fogom használni, hiszen a latinban szereplő Zopyrion eredetileg görögül Ζωπυρίων.

[4] Curtius Rufus 1967, 283.o.

[5] Iustinus 1990, 25.o.

[6] Iustinus 1990, 118.o.

[7] Iustinus 1990, 120.o.

[8] Iustinus 1990, 268.o.

[9] Bár felvethető, hogy az adat nem Justinustól, hanem Pompeius Trogus eredeti művéből származik, ez nem tűnik túl valószínűnek, mivel a Historia adversum Paganos szinte mindenhol együtt említi Justinust és Trogust, és nem látszik sehol plusz információ Justinushoz képest. Orosius forrásaihoz: Fear 2010. 15-16.o.

[10] Orosius 2019, 100.o.

[11] Saját fordítás. 

[12] Bosworth 2002, 239.o. Bár Bosworth-nál az eredeti angol kiadásban nem helytartó, vagy kormányzó, hanem general, vagyis hadvezér szerepel. Berve 1973, No. 340. 

[13] A tisztségre: Zamfir 2011, 89-91.o.

[14] Például sztratégosznak tartja: Berve 1973. I. 322.o. A kérdéshez szakirodalmi hivatkozásokkal és ellenvetésekkel: Ballesteros Pastor 2018, 145-147.o.

[15] Elsődleges támogatói a szkíta fennhatóságnak az orosz régészek voltak, cáfolja például: Cojocaru 2008 

[16] A két felirat kiadva itt: Austin 2006, 115. és 116. dok. A Zoltes nevű hadurat a történészek általában szkíta vezetőnek tartják, aki ellen Histria végül Rhemaxos királyhoz fordult segítségért.

[17] Cojocaru 2008, 14.o.

[18] Baralis 2021, 105.o. Például Kallatisz Kr.e. 313-as Lüszimakhosz elleni lázadását emeli ki. Tehát többször is az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Fekete-tenger menti görög városok autonómiájuk védelme érdekében a diadokhoszok ellen "barbárokhoz" fordultak.

[19] A szkíták ereje egészen a Kr.e. II. század első harmadáig meghatározta a mai Dobrudzsa történetét. Dimitar Draganov numizmatikán alapuló tanulmánya Kr.e. 168-ra teszi Szariakész szkíta királyságának végét. Lásd: Daragnov 2020, 142.o.

[20] Erre nézve lásd: https://numismatics.org/pocketchange/scythians/

Letöltve: 2023. január 4.

[21] Erre: Draganov 2010 - az érmék fotóival.

[22] de Boer 2005, 171.o. Az athéni gabonakereskedelmet részletesen ismerteti: Moreno 2007

Források, forráskiadások: 

Austin, M. M.: The Hellenistic World from Alexander to the Roman Conquest. Selection of ancient sources in translation. Cambridge, cop. 2006

Ambrosii Theodosii Macrobii Saturnalia. Stutgardiae et Lipsiae, 1994.

Curtius Rufus. Translated: Yardley J. C., Commentary by J.E. Atkinson. Oxford-New York: Oxford University Press, 2009

Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Budapest: Osiris, 2000

Inscriptiones Scythiae Minoris Graecae et Latinae I. Bucuresti, 1983

M. Ivniani Ivstini Epitoma Historiarvm Philippicarvm Pompei Trogi. Edidit: Otto Seel. Stvtgardiae: Tevbneri, MCMLXXXV

Marcus Iunianus Iustinus: Világkrónika a kezdetektől Augustusig. Ford.: Horváth János. Budapest: Helikon, [1990]

Macrobius Ambrosius Theodosius: Saturnalia, I-II. könyv. Latinul és magyarul. Ford.: Tóth Orsolya. [s.l.], 2014. (Kézirat)

Orosius: Seven Books of History against the Pagans. Translated et...: A.T. Fear. Liverpool, 2010 

Paulus Orosius: Világtörténelem hét könyvben a pogányok ellen. Máriabesnyő: Attraktor, 2019

Q. Curtius Rufus: Historiarum Alexandri Magni Macedonis. Leipzig: Teubner, 1885

Q. Curtius Rufus: A makedón Nagy Sándor története. Ford.: Kárpáty Csilla. Budapest: Európa, 1967

Felhasznált irodalom:

Avram, Alexandru[a]: Marginalien zu griechisch beschrifteten Schleudergeschossen I. In: Scripta Classica. Cluj-Napoca, 2011 195-199.o.

Avram, Alexandru[b]: The Getae: Selected Questions. In: The Black Sea, Greece, Anatolia and Europe in the first millennium BC. Leuven, 2011 

Ballesteros Pastor, Luis: Zopyrion's Scythian Campaign. In: Anabasis, 9 (2018). 142-159.o.

Baralis, Alexandre: Between crisis and conflicts: the territory of Apollonia Pontica in the Late Classical and Early Hellenistic periods In: The Greeks and Romans in the Black Sea and the Importance of the Pontic Region for the Graeco-Roman World (7th century BC-5th century AD). Oxford, 2021. 

Berve, Helmut: Das Alexanderreich auf prosopographischer Grundlage. I-II. New York: Arno Press, 1973

Bodor András: A géta-dákok történeti útja. In: Korunk, 1986. 11. sz. 813-817.o.

Bosworth, A. B.: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Budapest: Osiris, 2002

Cojocaru, Victor: Zum Verhältnis zwischen Steppenbevölkerung und griechischen Städten. In: Tyche, 2008. 23. sz. 1-20.o.

de Boer, Jan G.: The foundation of Agathopolis/Alaeouteichos and the Athenian Black Sea Policy in the 5th century BC. In: Pont-Euxin et Polis. [Bésancon], 2005

Draganov, Dimitar: The Coinage of the Scythian Kings in the West Pontic Area: Iconography. In: Archaeologia Bulgarica. 2010. 3.sz. 29-52.o.

Draganov, Dimitar: The Coinage of the Scythian Kings in the West Pontic Area. Sofia, 2015

Draganov, Dimitar: The silver of Sariakes and the end of the Second Scythian Kingdom in Dobrudzha. In: In memoriam Ivani Venedikov. Sofia, 2020. 135-142.o.

Errington, R. Malcolm: A History of Macedonia. Berkeley-Los Angeles-Oxford: University of California, cop. 1990

Gardiner-Garden, John R.: Fourth Century Conceptions of Maiotian Ethnography. In: Historia, 1986. 2. sz. 192-225.o.

Gardiner-Garden, John: Ateas and Theopompus. In: The Journal of Hellenic Studies, 1989. 29-40.o.

Hammond-Griffith: A History of Macedonia II. Oxford, 1979.

Heckel, Waldemar: Who’s Who in the Age of Alexander the Great. Oxfrod: Blackwell, 2006

Хомчик-Каганюк: КАМ’яні ядрА для МетАльниХ МАшин з ОльВії. In: Aрхеологія, 2017. 2. sz. 54-56.o.

Lejpunska et al.: he Lower City of Olbia (Sector NGS) in the 6th Century BC to the 4th Century AD. I-II. Aarhus: AUP, cop. 2010

Manov, Metodi: The hellenistic tomb with greek inscription from Smyadovo, Bulgaria - Reconsidered. In: Journal of Ancient History and Archaeology, 2019. 6. sz. 99-118.o.

Moreno, Alfonso: Feeding the Democracy. The Athenian Grain Supply in the Fifth and Fourth Centuries BC. Oxford: OUP, 2007

Nankov, Emil: Inscribed Lead Sling Bullets from the Regional Museum of History in Shumen. In: ТРАКИЯ И ОКОЛНИЯТ СВЯТ. Шумен, 2016

Ókori lexikon. Online: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-okori-lexikon-CA894/

Stolyarik, Elena: Scythians in the West Pontic Area: New Numismatic Evidence. In: American Journal of Numismatic. 13. 2001. 21-34.o. 

Vinovgradov-Karyshkovsky: Kallinikos Son of Euxenos. In: вди 1982-1983. 162-163. sz. 26-46. ill. 21-39.o.

Vinovgradov-Kryzickij: Olbia. Leiden-New York-Köln, 1995

Wulfram, Hartmut: Der Römische Alexanderhistoriker Curtius Rufus. Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 2016

Zamfir Korinna: Az episzkoposz az Újszövetségi iratokban. In: Minden kegyelem! A 65 éves Jakubinyi György köszöntése. Szerk.: Marton-Oláh. Budapest-Kolozsvár: Szent István Társulat-Verbum, 2011. 88-104.o. 

A szövetségesek partraszállása a Krímben, 1854 - források

 A szövetségesek partraszállása a Krím-félszigeten 1854-ben

A szövetséges flotta Szevasztopolt bombázza 1854-ben
(forrás: innen)

Nincs két hete, hogy lement a Bezerédj-kastélyban tartott előadásom a Krími háborúról - amelyről sajnos nem készült felvétel, de majd igyekszem korrigálni ezt -, és az arra való felkészülés során nagyon sok anyagot néztem át. Ez adta az ötletet, hogy talán lehetne valamit írni belőle a blogomra is.

Történelmi tapasztalat, hogy Oroszország legyőzése a perifériákon lehetséges. Amikor komoly háborút veszítettek az oroszok, az rendszerint nem akkor történt meg, amikor valaki Moszkváig nyomult, hanem amikor korlátozott céllal a háború színterét a birodalom határára korlátozta. Ilyen volt a törökök 1711-es győztes háborúja Nagy Péter ellen a Prut folyónál, A japánok 1904-1905-ös távol-keleti küzdelme és - mai bejegyzésem témája - az akkori "Nyugat" Törökország védelmében vívott Krími háborúja 1853-1856-ban. 

Utóbbi háború során hajtották végre a szövetségesek (angolok, franciák és törökök) a történelem egyik legnagyobb partraszállását Jevpatorijától délre a Krím-félszigeten. 1854. szeptember 14-én csaknem 50 ezer katonát rakodntak ki több száz hajó fedélzetéről csónakokkal. A szövetségesek tisztában voltak azzal, hogy háborús céljaikat csak Szevasztopol elfoglalásával érhetik el, mivel ez volt az orosz Fekete-tengeri Flotta legfontosabb támaszpontja, és ide vonultak vissza az orosz hadihajók a törökök felett 1853. november 30-án Szinópénál aratott elsöprő tengeri győzelmüket követően. Az oroszok voltak olyan okosak, hogy tudják, nyílt tengeri ütközetben nincs esélyük az egyesített brit-francia flottával szemben, így nem vonultak ki ellenük a biztonságos félszigeti erődváros kikötőjéből. A fekete-tengeri orosz flotta csak a várossal együtt volt elpusztítható. 

1854. augusztusának végére Várnánál, török területen jelentős flotta és haderő gyülekezett. A franciák 24 ezer gyalogost 70 löveget és 100 lovast, a britek 22 ezer gyalogost, 60 löveget és egy 1000 fős könnyűlovas dandárt, míg a törökök 5000 katonát vontak össze itt. A szállítóhajók nem álltak rendelkezésre elegendő mennyiségben, a hajók hihetetlenül zsúfoltak voltak (volt emelyen 2000 ember tartózkodott!), de szerencséjükre az orosz flotta nem ütött rajta a szeptember 7-én kifutó flottán. 

Induláskor még az sem volt eldöntve, hol szálnak partra a csapatok pontosan a Krím-félszigeten, de végül elvetették a Szevasztopol elleni közvetlen támadást, és előbb egy biztos kikötőt és bázist akartak létrehozni, mielőtt a város ellen vonulnak. Végül Jevpatorija mellett kezdődött meg a partraszállás 1854. szeptember 14-én, csütörtöki napon. Az oroszok Szevasztopolhoz közelebbi helyre számítottak, így semmi sem zavarta a támadókat az időjárást leszámítva. 

Erről a partraszállásról válogattam össze angol nyelvű kiadványokból forrásokat, amelyeket legjobb tudásom szerint igyekszek most visszaadni magyarul. Próbáltam minél többféle típusú forrást összeszedni más-más szemszögből világítva meg a műveletet, így olvasható a brit haderő főparancsnokának, Lord Raglannak a jelentése, de egy egyszerű közkatona emlékezése is. Jó szórakozást!

1. George Frederick Dallas[1] alezredes levele, 1854. szeptember 11.[2]

"A Fekete-tenger közepén, szeptember 11.

5-én indultunk el Várnából a 10 mérföldre lévő Balcsik-öbölbe, ahol ismét megálltunk egy napra, majd elindultunk és vitorláztunk - úgy képzeltük - Szevasztopol felé. Tegnapelőtt lehorgonyoztunk a tenger közepén, teljesen a szárazföld látóhatárán kívül, és most is olyan messze vagyunk tőle, mint amikor elindultunk. Csak a különböző véleményeinket tudom megírni úticélunkról, mivel mi - és azt hiszem ebbe Sir George Cathcart[3] is beletartozik - nem tudunk semmit. Most hajózási parancsnot kaptunk. Körülbelül 50 mérföldre vagyunk Odesszától és 100 mérföldre Szevasztopoltól, az időjárás egészen kellemes, hűvös szellő, és gyönyörű napsütéses égbolt. A legegyedülállóbb és legérdekesebb látvány ez a hatalmas, nagyjából 1000 vitorlásból álló flotta csendben lehorgonyozva a tenger közepén a szárzaföld látótávolságán kívül. Ez önmagában is a legfigyelemreméltóbb jelenség, de különösen az egy olyan tengeren, ahol ilyenfajta erő sohasem volt. Úgy tűnik, a gondviselés mintha kedvezett volna terveinknek, hiszen mióta itt vagyunk a legzavartalanabb nyugalom uralkodik [a tengeren], és a legkisebb szélvihar is szétszórta volna minket, hiszen 30 ölnyi [mély] vízben horgonyzunk. Éjszaka egyedülállóan szép és lenyűgöző látvány, ahogy ezt a hatalmas fegyveres erőt fénnyel árasztja el a telihold. Bármerre nézünk csak hajó és hajó. Közel van hozzánk a "Trafalgar"[4] - amelyet láttunk néhány éve vízre bocsátani -, a "Himalaya"[5], A "Golden Fleece"[6], amelyen nekünk kellett volna kifutnunk, és természetesen több száz másik, amelynek a nevét sem tudom. Minden hadosztálynak megkülönböztető zászlaja van, így azonnal láthatjuk, hogy az egyes hajók melyik hadosztályt szállítják, éjszaka pedig mindegyik lámpákat tűz ki. Minden zenekar rendszerint éjszaka játszik. Minél inkább körülnézek, annál meghökkentőbb látványnak tűnik. Beleértve a hajók legénységét, stb. stb. stb. nagyjából 100000 ember várakozik a Fekete-tenger közepén, hogy megmondják nekik, merre menjenek, és úgy tűnik senki sem tudja, hova. Egy pletyka Odesszáról szól, és a józan eszű emberek számára ez tűnik a legjobbnak; egy olyan helyet, mint Szevasztopol reménytelennek tűnik bevenni 3 nap alatt, és minden, amit tudunk az az, hogy 3 napi élelemmel és 1 takaróval kell kiszállnunk. Egyébként az éjszakák nagyon hidegek lesznek, már most is csípősek. A csapatok egészségi állapota javul. Nekünk magunknak nem volt betegünk, de a hajó, amely az én másik 2 századomat szálllítja, több embert elveszített, mióta elhagytuk Balcsikot. 

[u.i.]13-án, még mindig a "Harbinger"-en [7]

11-e óta csak tengődünk, egymásra várunk és azt gondolom, ez időpocsékolás. Most a Krím-félsziget partjainál vagyunk, elhagytuk Jevpatoriját[8] és Szevasztopol felé haladunk.  Hogy hol kell partra szállnunk, azt nem tudjuk, de természetesen a körülményektől függ majd. Nem látunk se katonákat, se laktanyákat, sem bármiféle erődítményt [a parton]. Nagyon frissen fúj a szél, számunkra kedvezően, azt hiszem estére mindannyian együtt leszünk. Legutóbbi este körülbelül 12 mérföldre horgonyoztunk le a parttól, nagyon sötét és nagyon mély vizen. A fedélzetre menve alig tudtuk elhinni, hogy nem egy jól kivilágított város közepén vagyunk. Kivilágított hajók folyamatos sora volt, azt kell mondjam 2-3 mérföld hosszan. A kilátás olyan volt leginkább, mint egy londoni hídról éjszaka."  

A szövetséges csapatok partraszállása, metszet
(forás: innen)

2. George Frederick Dallas alezredes levele, 1854. szeptember 16.[9]

"A Krím-félszigeten, szeptember 16.

Tegnapelőtt minden ellenállás nélkül szálltunk partra egy homokos földsávon, amelyet a térképen 10 mérfölddel Jevpatoriján túl találhatsz meg a tenger, valamint egy sós tó között, és a legelhagyatottabb hely. Egy vagy két olyan durva éjszakánk volt, amilyet csak jól (vagy inkább rosszul) elképzelni lehet. Első éjszaka zuhogott, így 5 perc alatt teljesen átáztunk amikor aludni próbáltunk a homokon, és hideg szél fújt. Tegnap este igazán rettenetes hideg volt, és mindössze egyetlen takarónk van, említésre méltó poggyászunk nincs. Mi most a lovasság partra szállását várjuk, ami a meredek part és a szinte folyamatos hullámverés miatt nehézkes. Úgy vélem, hogy holnapután előtt nem leszünk képesek továbbindulni. Az ellenségről semmit sem tudunk. A lakosság meglehetősen barátságos a franciák által mindenfelé elkövetett legrémísztőbb merényletek ellenére. Egész nap mindenféle élelmiszert, ellátmányt, stb. stb. kísértem, és most egy kényelmes kövön pihenek. Az időjárás napközben meglehetősen perzselő. Nincs időm többet írni, mert látom közeledni az "arabák"[10] szörnyű sorát, és tudom, hogy nekem kell kíséretet adnom nekik. St. Arnaud[11] testőrsége épp most halad el mellette, akiket szpáhiknak hívnak (azt hiszem arabok), a legfestőibben kinéző fickók, mind kis szürke lovakon skarlátszín burnusszal és nagyon hosszú puskákkal."

3. Frederick Robinson[12] segédsebész naplója, 1854. szeptember 11-15.[13]

"[Szeptember] 11. 

Ismét hajózunk: szép nap. Az éjszaka, amikor leszállt az éj, volt egy ütközésünk, aminek nagyon súlyos következményei is lehettek volna: Egy hajó haladt keresztben el a hajóorrunk előtt, és elvitte az orrárbócunkat, míg másik oldalon a "Kangaroo"[14] úgy hiszem megrongálta ellenfele mellvédjét. Olvasgattam [éppen] a kabinomban a heverőmön fekve, amiről az ütközés csaknem ledobott. 

[Szeptember] 12.

Nagyon hideg idő. Ma reggel a Krím látótávolságba került - kopár síkságok hosszú sora, ahol nem látszottak fák, vagy bármi feltűnő tereptárgy. Egész nap látótávolságon belül maradtunk [hozzá] és este pedig lehorgonyoztunk körülbelöl tizenkét-tizenöt mérföldnyire egy Jevpatorijának hívott kisvárostól. 

A minket kísérő csatahajók[15] ma egymás után haladtak el szinte karnyújtásnyi közelségben, nagyon vonzó látvány volt. Sovány kosztra helyeztek minket a fedélzeten, mivel friss készleteink (amelyeket a kapitány biztosított ebben az időben) kimerültek. Ennek következtében sózott hús képezi a viteldíjunkat különböző formában és álruhában, ami meglehetősen nehéz dolog, mivel a kormány meglehetősen okosan fizeti a tisztek étkeztetését. 

[Szeptember] 13.

Az idő jó, de hideg. Követtük a partot és este horgonyt vetettünk néhány mérfölddel Jevpatorija alatt, [vagyis] természetesen nagyon keveset haladtunk előre a nap folyamán. Jevpatorija egy hosszan elnyúló város, kevés nagy épülettel; messze a legjobb egy nagy kaszárnya a külvárosban, még befejezetlen és lakatlan. Jelentős épület még a templom és a mecset. Utóbbi azt a tényt jelzi, hogy a lakosok többsége tatár. A "Caradoc"[16], amelyen Lord Raglan is tartózkodott befutott egy kis időre, de hogy milyen célból, azt nem közölték velünk. 

Hajnalban parancs a lehorgonyozásra, de nem tudjuk kitalálni, hogy a partraszállást itt (úgy tűnik minden ellenállástól mentesen) vagy Szevasztopolhoz közelebb kell végrehajtani. Azt reméljük, utóbbi. A part homokosnak, laposnak és megműveletlennek tűnik. A Balcsik-öböltől való elindulásunk óta sajnos a kolera nagyon elterjedt, nem csak saját hajónkon, de több másik szállítóhajón is, és bár egy enyhe változat (de ugyanúgy gyógyíthatatlan), több haláleset is volt. A hasmenés szintén jó sok embert érint. 

[Szeptember] 14.

Hajnali kettőkor felhúztuk a horgonyt, és reggel 6 óra körül elértük úticélunkat, egy nagy öblöt - úgy vélem -, egyenlő távolságra Jevpatorijától és egy hegyfoktól, amely mögött Szevasztopol fekszik. Partraszálltunk az ellenség legkisebb jele nélkül tíz órakor, a franciák egy kicsit korábban kezdték meg a műveletet távolabb a parton. 

Miután a parton több órát várakoztunk a heves esőben, négy mérföldet meneteltünk a szárazföld belseje felé jelenlegi pozíciónkba, láthatóan a tengerparti úton Szevasztopol felé. 

Az ország dimbes-dombos homokos síkságok sorának látszik, talán termékeny, hogyha megművelik, de minden fa vagy cserje nélküli. Vetés nyomai csak foltokban látszanak. Az eső egész nap folyamatosan szakadt. E nagyon vidám körülmények közepette köpenyünkbe burkolóztunk, és éjszakára páfrányokból és vad levendulából kialakított egyszerű ágyakra dőltünk le, ez utóbbi kellemes illatot áraszt. Természetesen teljesen átáztunk és keveset sikerült aludnunk.

[Szeptember] 15.

Hajnalra mindenki talpon, és a reggel kellemes volt, ruháink hamarosan megszáradtak. A franciák, akik kicsit előrébb járnak, meglehetősen aktívan kutatnak ellátmány után.[17] Egy birkanyáj ment el mellettünk éppen. Nem sokkal ezután láttam egy zuávot[18], aki egy élő borjú súlya alatt roskadozott. Hallottuk azonban, hogy néhányuk - miközben éppen ezzel szorgoskodtak -, a kozákok gyengéd kezei közé kerültek. Ezek az eljárások igen kínosak számunkra, mivel mi három napra való adag hideg sós sertéshúson, és kétszersültön élünk, amellyel elláttak minket a hajó elhagyása előtt. Emellett súlyos kényelmetlenségeket tapasztaltunk a [tüzi]fa- valamint az elegendő mennyiségű és minőségű víz hiánya miatt. Pletykák szerint az ellenség előőrsei tíz mérföldnyi távolságra vannak. Azt mondták nekünk, hogy körülbelül 30 mérföldre vagyunk Szevasztopoltól. A tüzérséget, készleteket ma már teljesen kirakodták, és arra számítunk, hogy holnap folytatjuk a menetünket. A franciák teljesen megvertek minket - úgy értem -, a partraszállás terén."

4. Dundas altengernagy jelentése a tengerészeti államtitkárhoz, 1854. szeptember 16.[19] 

"No. 474.

(Megérkezett szeptember 30-án)[20]

A "Britannián".[21] Kalamita-öböl, 1854. szeptember 16.

Sir!

Ismertetem Önnel - az Admiralitás Lordjainak tájékoztatása végett -, hogy a szövetséges hadseregek kirakodása megkezdődött folyó hó 14-én reggel a Kalamita-öbölben, körülbelül tizennégy mérföldnyire délre Jevpatorijától. A gyalogság, a tüzérség egy része, és egy kevés a lovasságból sötétedésig partra szállt, de a nyugat felől érkező heves hullámzás megakadályozott minden további műveletet. 15-én délben a hullámzás enyhülésével az egész tüzérség és két lovasezred, minden szükséges felszereléssel partra szállt, és ma minden a parton lesz, ami jelenleg szükséges. 

2. Az ellenség nem fejtett ki ellenállást, a lakosság barátságosnak tűnik. 

3. A hadsereg partraszállása Sir Edmund Lyons közvetlen felügyelete alatt történt, akinek ügybuzgalmát és rendelkezéseit a flotta minden tisztje és legénységi tagja a leghatékonyabban támogatta. E tárgyról külön jelentést kértem Sir Edmund Lyonstól, amelyet továbbítanak majd Lordságodnak. 

4. 14-én 7 angol és francia gőzös tüntetett a Kacsa[22] és az Alma folyóknál, és utóbbi helyen felszámoltak egy tábort. 

5. A "Terrible" és a "Furious" Szevasztopolt tartották megyfigyelés alatt, míg tegnap a "Retribution"-t[23] és a "Vesuvius"-t[24] Jevpatorijához küldtem. A város [= Jevpatorija] meglehetősen védtelen és még nem szállták meg a szövetséges seregek.

6. A legénység - leszámítva néhány elszigetelt kolerás esetet - mostanra egészséges és erőt gyűjt. 

Maradok stb. J.W.D. Dundas

U.i.: Most hallottam, hogy a seregek délben dél felé vonulnak."

Lord Raglan 1855-ben.
Jól látható a Waterloo-i csata után amputált jobb kezének hiánya
(Roger Fenton felvétele, innen)

5. Lord Raglan jelentése a hadügyi államtitkárhoz, 1854. szeptember 18.[25]

"A régi erődnél lévő öböl feletti tábor[26]

1854. szeptember 18.

Herceg Uram![27]

Sir! Megtiszteltetés számomra, hogy tájékoztathatom kegyelmességedet arról, hogy az egyesített flották és kísérőhajóik folyó hó 13-án megjelentek a Jevpatorija-öbölben, majd a következő éjszaka folyamán néhány mérföldet dél felé haladtak, ahol a szövetséges seregek, 14-én kora reggel megkezdték a partraszállást - a franciák a régi erőd alatti öbölben, az angolok a következő öbölben, Jevpatorijához közelebb -, és még sötétedés előtt a brit gyalogság, némi tüzérség és a francia csapatok többsége a parton volt. 

Röviddel sötétedés előtt sajnos az időjárás megváltozott, és kockázatossá vált mind a csapatok, mind az ágyúk kirakodásának folytatása. 

A tengerparti hullámverés másnap reggel több alkalommal is  megakadályozta a műveletet, de hála a haditengerészet nagy erőfeszítéseinek - Sir Edmund Lyons[28] ellentengernagy készséges és aktív felügyelete mellett, akit az egész feladattal megbíztak -, minden akadályon felülkerekedtek, és most jelenthetem kegyelmednek, hogy a kirakodás befejeződött.

Nem volnék igazságos saját érzéseimmel kapcsolatban, vagy azokkal a katonákkal szemben, akiknek parancsokságával megtiszteltek, ha nem hoznám kegyelmed tudomására azt a mindenkit átható mély érzést, amelyet Őfelsége haditengerészetének felbecsülhetetlen értékű szolgálataival szemben érzünk. 

Az a szellemiség, amely mind a tiszteket, mind a közlegényeket áthatotta, tette őket képessé - tekintet nélkül a veszélyre, fáradtságra, minden egyéb szempontra - a megterhelő és fontos kötelesség teljesítésére, és ezt a kötelességet mindazok csodálatára teljesítették, akik a jószerencsének köszönhetően szemtanúi lehettek szüntelen erőfeszítéseiknek, hogy a legnagyobb gyorsasággal és biztonsággal partra tegyék a kocsikat és lovakat a legembertpróbálóbb körülmények között. 

Maradok stb. Raglan[29]"

6. Somerset John Gough-Calthorpe[30] levele, 1854. szeptember 18.[31]

"A főhadiszállás tábora, 18 mérföldre délre Jevpatorijától

1854. szeptember 18.

Nincs sok időm, ezért csak egy rövid beszámolót tudok adni a csapatok patraszállásáról. 14-én reggel hajnali 3 órakor horgonyt vetettünk és egészen 8 óráig a szállítóhajók stb. a helyükre kerültek. Volt némi zűrzavar amiatt, hogy a franciák a mi közepünket [jelző] bóját hitték a saját bal oldalukénak, így fél mérfölddel odébb vetettek minket, és ez nagy zsúfoltságot okozott. Elsőként a franciák szálltak partra. Kevéssel reggel 7 óra után egy csónakban fél tucat embert küldtek a partra, akik egy zászlórudat emeltek és felhúzták rá a francia színeket. Az első alakulataik háromnegyed 9-kor értek partot körülbelül két mérföldre tőlünk délre. Sir G. Brown[32] és Airey[33] tábornokok voltak az első angolok a parton, fél perccel később egy csónaknyi landolt a 7-es muskétásokból[34]. Ekkor 20 perc volt még 10 óráig. 10 órára a franciák több mint 6000 emberrel szálltak partra, mi pedig körülbelül 70-nel! Hogy a mi partraszállásunk ilyen lassan indult, az teljes mértékben Dundas admirális[35] hibája volt. Ő a legelejétől az expedíció ellen volt, amint mondják, mindenféle katasztrófát jósolt, és most, hogy látja minden jól alakul, úgy tűnik, mindent megtesz, mi erejéből telik Sir Edmund Lyons és Lord Raglan bosszantására. Mindenekelőtt 4 mérföldre állt a parttól a tengeren, ahelyett, hogy a flottánk közepén maradt volna - azon a helyen, amiről megállapodtak vele, hogy lesz -, majd röviddel a partraszállás előtt jelzett négy hajónknak a sorból, hogy álljanak ki belőle és figyeljék meg a - semmit. Ennek az lett a következménye, hogy innentől délután kettőig e hajók minden csónakja távol volt. Ennek ellenére a partraszállás nagyon gyorsan ment, mindenki vasakarattal dolgozott, és az a magatartás, ahogy a tengerészek segédkeztek, minden dicséretet felülmúlt. Az ellenség a legkisebb ellenállást sem tanúsította a partraszállással szemben; valójában egyáltalán nem láttunk csapatokat, féltucat kozákot leszámítva, akik felgaloppoztak a parti sziklafalra és amilyen gyorsan jöttek, úgy távoztak. Furcsa, hogy semmivel sem próbálkoztak - mert ugyan nem tudtak volna megakadályozni semmit a flotta mindent lefedő nehéztüzérsége miatt  -, [de] bosszanthattak volna minket és nagy zavart kelthettek volna. Délután 3 óráig a Könnyű- az 1. és 2. hadosztályok szinte teljesen partraszálltak, mintegy 14000 ember és 12 ágyú. Nem sokkal ezután Lord Raglan és vezérkara kijött a partra és előrelovagolt a hadsereg előretolt állásaihoz. A Lövészek[36] 2. zászlóalját előretolták egy a parttól 5 mérföldre fekvő faluba, amelyet Tagilii-nak hívtak: itt kialakították maguknak a főhadiszállásukat, mivel a szomszédos területeknél magasabban feküdt, így jól megfelelt, mint előretolt helyőrség. Innen át lehetett tekinteni az elötte elterülő vidéket több mérföldig: itt-ott ki lehetett venni a kozák őrszemeket, de nagyon vigyáztak arra, hogy ne kerüljenek a puskáink lőtávolságába. Ennek a falunak még egy előnye volt, tudniillik a bőséges és jó ivóvíz, és máshol még nem találtak [belőle].

Lord Raglan körbelovagolt az előőrsök teljes vonalán, és csak sötétedés után tért vissza, nyolc óra után. Akármerre járt ma a csapatok felvidították őt, és valóban úgy tűnt, hogy mindenkit átjár a leglelkesítőbb [harci] szellem. E napon két óráig az időjárás jó volt, de azután szünetekkel jókora eső esett, és kevéssel 8 óra után özönvízszerűen ömleni kezdett, és így folytatódott kora reggelig. Azon kevesek egyike voltam, akiknek nem kellett kint aludniuk, mivel egy fekhelyet kaptam egyik hajó fedélzetén. Éjszakáig partra szállítottunk 23700 embert és 19 ágyút lovaikkal stb,-vel. A franciák ugyaneddig azt mondják 22000 gyalogost és 53 ágyút (de a hozzá tartozó lovak nélkül) tettek partra.   

Sajnálattal mondom, hogy a kolera még mindig a hadsereggel tart. Az út során körülbelül 70 halott gyalogost veszítettünk, és 200-an maradtak a fedélzeten rossz állapotban. A lovasságnál az arány nagyobb - 22 halott és 104 súlyos eset. A franciák sokkal súlyosabban szenvedtek, de ezen nem kell csodálkozni, mivel embereiket rettenetesen összezsúfolták a sorhajóik fedélzetén. A "Montebello"[37] és a "Ville de Paris"[38] egyaránt 1500 katonát hozott, a "Valmy"[39] úgy hallom (habár lehetetlennek hangzik) 2400 katonát, a "Henry Quatre"[40] szintén! A többi sorhajójuknál hasonló az arány. Nem csodálom, hogy 1100 emberrel kevesebbet fognak kiszállítani, mint amennyit felvettek Várnánál. Az éjszaka során jókora szél támadt közvetlenül a parton, amelynek következtében a hullámverés olyan nagy volt, hogy veszélyessé tette a lovasság vagy a tüzérség partra rakását másnap reggel, folyó hó 15-én. Dél körül azonban némileg csillapodott, és rögvest kihasználták, hogy a tüzérség és a lovasdandár maradéka partra szálljon, amit sikeresen keresztülvittek, habár néhány ló a tengerbe veszett, de azt gondolom elsősorban törzstisztekhez tartoztak. Éjszakára csaknem a teljes lovasság (1100 ló) kirakodott. Lord Raglan szállását a nap folyamán a kiszállóhelyhez közeli magaslaton ütötte fel. Tábora nagyon szerény eset, áll egy kicsi sátorból a maga számára, egy harang alakú sátorból az ellátmány, stb. számára, és egy harangsátor pedig egyfajta katonai irodaként működik. Személyes emberei mindegyikének van egy "kutyaketrec"-nek nevezett sátra, amelyek nagyjából akkorák, mint a kutyatartók ketrecei. Voila tout.[41] Ezzel szemben St. Arnaud marsallnál minden nagyszabású. Hálószobája egy nagy sátor, nappalija egy másik, étkezőként egy hatalmas algériai sátor szolgál, és mindenki a vezérkarából, személyzetéből - beosztásának megfelelően - jól el van látva. Ma adták ki a parancsot, hogy a hadsereg összes sátrát rakják partra. A hadbiztos tábornok - tatároktól vett információk alapján - abban a reményben él, hogy elegendő számú arabához jut a sátrak szállításához, de ha nem, akkor is megéri kirakni őket, hogy a két nap során, amíg itt vagyunk, az emberek mindenképpen menedék alatt legyenek." 

A franciák és angolok partraszállása a Kalamita-öbölnél
1854. szeptember 14-én
Félix-Joseph Barrias festménye (forrás: innen)

7. Richard Barnham[42] közlegény feljegyzése[43]

"Szeptember 3-án minden brit katona különböző hajók fedélzetén volt, amely elvitte őket a krími partokhoz Törökországból. A kihajózásra kitűzött időpontban az egész szövetséges flotta - amely körülbelül 300 hadihajót számlált - elhagyta a Balcsik-öblöt, a helyet, amelyet kijelöltek a hadosztályok gyülekeztetésére: elsőként a Könnyű hadosztály, amelyet az 1., a 2., a 3. és a 4. hadosztály követett sorrendben. És fennséges látvány volt nézni egyszerre ilyen mennyiségű hajót a mélység ölelésében, és mindegyik a kijelölt helyén, megrakva nyolcezer katonával a tengerészek és a hajók legénysége mellett. Hallottam, amint néhány a legöregebb tengerészek közül mondja, hogy ilyen hadsereg és flotta még sosem volt a vizeken (mondhatni) egyetlen parancsok keze alatt korábban. Míg a tengeren voltunk, semmi fontos nem történt az utazásunk során Várnától a krími partokig, amely [egyébként] 14 napig tartott. 

Szeptember 13-án este, e partok látótávolságába kerültünk. Ezután nekiálltunk felkészülni a partraszállásra. Következő reggel, 12 óra körül megkezdtük a kirakodást. Minden hajó partra tette a saját ezredét az erre a célra hozott csónakok segítségével. A fent megnevezett órában, a landolást végrehajtottuk, és arra számítottunk, hogy találkozunk az általunk még nem ismert ellenség meleg fogadtatásával. De ők tiszteletteljes távolságot tartottak tőlünk, és megengedték nekünk, hogy ellenállás nélkül a partjaikra lépjünk. Partraszállás után egy kisebb távolságra meneteltünk a tengerparttól, és minden hadosztály elhelyezkedett az éjszakára, majd őrjáratokat küldött ki, őrséget állított fel, és mindent megtett a biztonságára, amit a katonai tapasztalat megkövetelt. Mi gúlákba raktuk a fegyvereinket, felvettük az esőkabátjainkat[44] és felkészültünk rá, hogy olyan kényelembe tegyünk magunkat, amennyire csak a körülmények lehetővé tették. Levetettük magunkat a hideg földre és - miután olyan sokáig voltunk bezárva egy hajó fedélzetére - biztos lehetsz benne, hogy nemsokára már el is aludtunk. 

De mielőtt átadtam volna magamat az alvásnak, gondolataim hazavándoroltak, ahol mindenki aki számomra szeretett és kedves kényelmesen tölti az idejét, ágyban alszik családjától körülvéve, kivéve engem." 


Jegyzetek: 

[1] George Frederick "Fred" Dallas, a 46. gyalogezred alezredese a Krími-háború során, mely időszakból 137 levele maradt fenn. 

[2] Kiadva: Eyewitness in the Crimea. Ed.: M.H. Mawson. Barnsley: Frontline Books, 2001. 31-32 o.

[3] Sir George Cathcart (1794-1854) vezérőrnagy, a 4. gyalogos hadosztály parancsnoka. Az Inkermani csatában életét veszíti.
[4] Az HMS Trafalgar elsőosztályú 120 ágyús sorhajó. A csatahajót 1841-ben bocsátották vízre. 

[5] Az HMS Himalaya csapatszállításra elrekvirált utasszálító gőzös volt, amelyet frissen, 1854 elején bocsátottak vízre Londonban. Érdekesség, hogy a később szénszállítónak átalakított hajót 1940-ben a Luftwaffe süllyesztette el!
[6] Az Aranygyapjúnak elnevezett szállítóhajót eredetileg ausztráliai szállításokra szánták, de a Krími-háború során csapatszállításokra használták fel. Új hajó volt, 1854 februárjában került vízre.

[7] HMS Harbinger (1846), azaz Hírnök nevű csapatszállító a Royal Navy szolgálatában. 1855-ben Balaklavánál többször is károkat szenved.

[8] Az eredetiben mindenhol Eupatoria, a város görög nevén. 

[9] Eyewitness in the Crimea. Ed.: M.H. Mawson. Barnsley: Frontline Books, 2001. 32-33.o.

[10] Kétkerekű török taliga.

[11] Armand-Jacques Leroy de Saint-Arnaud (1798-1854) Franciaország marsallja. A francia "Keleti hadsereg" főparancsnoka. Alig két héttel a partraszállás után valószínűleg gyomorrákban meghalt. 

[12] Frederick Robinson (1826-1901) orvos, sebész. 1854-ben a Skót Lövész Gárda (Scots Fusilier Guards) segédsebésze. 

[13] Robinson, Frederick: Diary of the Crimean War. London, 1856. 147-150.o.

[14] Az HMS Kangaroo egy 1852-ben átadott 483 tonnás brigg volt 12 ágyúval.  

[15] Az erediben: Men-of-war.

[16] Az HMS Caradoc egy pici brit ágyúnaszád volt, amelyet 1847-ben állítottak szolgálatba. 

[17] Mások is megjegyezték, hogy a franciák az első percektől fosztogatni kezdték a környéket. Nyilván az említett nyájat is elhajtották valamelyik tatár faluból a sereg élelmezésére.

[18] A zuávok francia szolglatban álló észak-afrikai könnyűgyalogosok voltak, akik igen jó hírnévnek örvendtek a Krími-háború után, olyannyira, hogy még az amerikai polgárháborúban is alakultak zuáv alakulatok (természetesen nem arabokból, hanem helyiekből). 

[19] Russian War 1854. Baltic and Black Sea Official Correspondence. Ed.: Bonner-Smith. London, 1963. 309-310.o. 

[20] A brit jelentéseket hajón vitték el Havasalföldre, majd Bukaresten és Brassón át jutottak el Bécsbe. Bécsből Londonba már volt távíróvonal 1854-ben, így a Habsburg fővárosból már azon továbbították.

[21] Az HMS Britannia, egy 1820-ban vízre bocsátott 120 ágyús első osztályú sorhajó volt, és ekkor Dundas zászlóshajójaként szolgált. 1854. november 14-én egy nagy vihar során partra szaladt és jelentős sérülést szenvedett, így visszatért Londonba, ahol kórházhajóvá alakították.

[22] Folyó és tengerparti település Szevasztopoltól északra 18 kilométerre. Az oroszok itt számítottak leginkább partraszállási kísérletre. De ez kacsának bizonyult... :P (Bocsánat, nem lehetett kihagyni!)

[23] Ez a három hadihajó lapátkerekes gőzfregatt volt, 16-20 löveggel, közte nagy kaliberű 68 fontos ágyúkkal. Közösen vettek részt a brit flotta első fekete-tengeri hadműveletében, Odessza 1854. április 22-i bombázásában. 

[24] Az HMS Vesuvius egy 1840-ben vízre bocsátott gőzmeghajtással is ellátott vitorlás szlúp volt, 6 löveggel.

[25] Kiadva: British Battles of the Crimean Wars 1854-1856. Barnsley: Pen & Sword, 2014. 47-48.o.
[26] A francia és brit erők két különböző helyen szálltak partra szeptember 13-14-én, s a britek szakasza egy régi erődítmény mellett feküdt, ezért így nevezték a jelentésben az öblöt.

[27] Henry Pelham-Clinton, Newcastle hercege (1811-1864), hadügyi államtitkár.

[28] Sir Edmund Lyons (1790-1858), a brit mediterrán flotta parancsnoka, a fekete-tengeri haditengerészeti műveletek irányítója Dundas (lásd lejjebb!) elbocsátása után.

[29] FitzRoy James Herny Somerset, Raglan bárója (1788-1855), brit altábornagy, a Krímre vezényelt brit erők főparancsnoka. 1815-ben Waterloo-nál elveszítette a jobb karját. 1855-ben Szevasztopol ostroma során vérhasban meghalt. 
[30] Somerset John Gough-Calthorpe (1831-1912) brit katona és politikus. 1854-baen Lord Raglan adjutánsaként szolgált a Krími háborúban századosi, majd őrnagyi rangban.
[31] Letters from Headquarters, Or Realities of the War in the Crimea. I. London, 1857. 140-145.o. - A mű névtelenül jelent meg 1857-ben két kötetben, legalább annyira tekinthető memoárnak, mint levélgyűjteménynek.

[32] Sir George Brown (1790-1865), az úgynevezett "Könnyű hadosztály" (Light Division) parancsnoka.

[33] Richard Airey (1803-1881), brit tábornok, dandárparancsnok.
[34] 7th Regiment of Foot (királyi muskétások, Royal Fusiliers). 

[35] James Whitley Deans Dundas (1785-1862) altengernagy. A Krími háború elején ő volt a brit flotta főparancsnoka a térségben. 1854 végén visszahívták (felfelé buktatták) a potensebbnek tartott Lyons érdekében.

[36] A királyi lövészek (King's Royal Rifle Corps, KRRC) 2. zászlóaljáról van szó.

[37] 1812-ben elkészült 120 ágyús francia sorhajó.

[38] A Montebello testvérhajója, 1854. október 17-én Szevasztopol lövetésekor súlyos sérüléseket szenvedett.

[39] A Valmy a francia haditengerészet akkori csúcshajója (1. osztályú sorhajó) volt, 5800 tonnás vízkiszorításával és 120 ágyújával. 1849-ben állították szolgálatba.

[40] A 100 ágyús sorhajót 1854. novemberében vihar süllyeszti el Szevasztopol előterében.  

[41] "Ez minden." - franciául. 
[42] Richard Barnham (1832-1919) 1854-ben közlegény a 38. (1. Staffordshire-i) gyalogezredben. Részt vett az Alma folyónál, Blaklavánál és az Inkermannál vívott csatákban, majd Szevasztopol ostromában is.  

[43] Passages on the Crimean War. The Journal of Private Richard Barnham. [s.l.]: Lundarien Press, 2015. 17-20.o.

[44] Az eredetiben: Waltch-coat, azaz csiklyás tengerész kabát.