Könyvajánló: On Sai: Calderon duológia

Könyvajánló:

On Sai: Calderon duológia

Szeged: Könyvmolyképző, 2012-13

Eredeti megjelenések:

Calderon, avagy hullajelölt kekrestetik (2012)

Calderon 2., avagy felségáruláshoz bricsesz dukál (2013)

On Sai, azaz Varga Beáta első sci-fi regénye volt a Calderon, mely már régóta az elolvasni kívánt könyvek képzeletbeli listáján lappangot. A fülszöveg ugyanis ígéretesnek hangzott, a moly.hu-s pontszáma pedig még inkább megerősítette, hogy jól fogok szórakozni. Így is történt, pillanatok alatt átrágtam magam mindkét részen, mikor nyár végén végre eljött az ideje. 

Röviden: Ez egy meglehetősen könnyed hangvételű sci-fi, sőt igazából nem is mondanám tudományos-fantasztikus regénynek. A Calderon duológia műfajilag nehezen besorolható, olyan, mint mondjuk filmként Az ötödik elem. Kapunk egy figyelemfelkeltően egzotikus fantasy-világot - kissé bizarr kardkultusszal -, de mélyebben nem ismerjük meg azt, a szerző csak felvázolja nekünk elnagyolt kontúrokkal. Van egyébként nagyon halovány földi történeti háttere a sztorinak, amely szerint a legtöbb nemzet már nem igazán létezik - a tibetieket például kiírtották a kínaiak -, viszont kultúráik nyomai még fellelhetőek néhány nemesi család hagyományaiban. A világűrt uraló császári birodalom alapját a különféle nációjú nemesi házak jelentik, akiket a hűség - és a császári űrflotta - tart pórázon.

Az első részben főszereplőnk, a Ferrero Ház fekete báránya, Calderon éppen elveszítette szeretett nőjét, így - nem túl sikeresen - igyekszik öngyilkos lenni. Miután nagy nehezen átmenetiléeg lebeszélik erről és hajóparancsnok lesz, belekeveredik egy kalóztámadásba, amelyről hamarosan kiderül, hogy valószínűleg nagyobb összeesküvés része. Calderon igyekszik megmenteni a legénységet, miközben találkozik Tainával, egy szamurájdinasztia lányával. Van kardozás, szerelem, és leginkább helyzetkomikum. A második részben az összeesküvés a trón ellen folytatódik, Tainát férjhez akarják adni, míg Calderont kiéhezett női legénység mellé osztják be a Békanyál nevű roncsra. Igen, a második regény befejezése pontosan az lesz, amire gondolnak... A kétrészes "sorozat" ereje egyértelműen nem a kiszámíthatatlanság. 

Az általa megálmodott világból túl sokat nem láttat a szerző, leírások alig vannak, a fókusz a kalandokon, és a párbeszédeken nyugszik. Egyfajta japán-mánia hatja át a sorokat, Varga Beáta sok keleties jellegű dolgot csempészett a regénybe Taina karaktere révén. Hogy ez kinek tetszik, s kinek nem, azt bizonyára embere válogatja. A történések középpontjában világosan a két főszereplőnk áll. Kettőjük románcára vannak felfűzve az események a találkozásoktól a végső összeborulásig. Ebből a szempontból van egyfajta szappanopera-jellege a könyvnek. Ugyanakkor komoly érdeme az írásnak, hogy a két protagonista kellően szimpatikus karakter. Calderon, ez a talpraesett, művelt, kissé lökött ám jóindulatú figura minden kritikus helyzetben uralja a viselkedését és az eseményeket. Valamilyen szinten engem a Koboldcsászár Maia-jára emlékeztett, aki inkább okos szelídséggel, mintsem erővel oldja meg a problémákat. Bár Calderon esetében ez nem minden esetben marad szelídség... A karakter vicces, és ahogy a regény nem veszi komolyan magát, úgy névadója sem. Taina kissé merevebb, szertartásosabb alak, akit inkább a második regényben ismerjük meg jobban. Az írónő szerencsére nem kreált Tainából sem mást, mint nőt, noha kissé végig mangafigura maradt a szememben. Kellemesen arrisztokratikus világ ez, nagyon udvarias "scifiszerűség", némi káosszal felöntve. A mellékkarakterek közül Oregon admirális a kedvenc, afféle érző szívű, bölcs vén róka, de a második kötet női legénysége is erős humorfaktor, és egyben fricska némely embertípusok felé. 

A két kötet nem akar mást, mint szórakoztatni, és ezt, muszáj értékelnem. A sok ideológiailag agyonterhelt sci-fi és krimi után kell egy kis felüdülés. Az önfeledt szórakoztatást nagyon elhanyagolták az írók mára a könnyedebb műfajakban is. Valamiért állandóan a szájbarágós moralizálás a téma egy olyan kifacsart világban, ahol egyébként zöld masnival átkkötve kapjuk meg a műanyagba palackozott vizet, és még ünnepelnünk is kellene, milyen csodásan környezetvédő ez. A két kötet közül számomra az első a jobb, aminek oka talán az lehet, hogy itt ismerjük meg a két főszereplőnk meglehetősen szimpatikus személyiségét, így frissebb és üdébb a humor, amit a másodikra már megszoktam. A könnyed, humoros hangvétel lekenyerezi az olvasót, és sikerül egészséges határokon belül maradnia, nem fajul túlbuzgó vicceskedéssé. Az események mindig idealisztikusak, a hősök kivágják magukat a veszélyekből, ilyen szempontból a mesék világába sorolható a történet. Ma pedig nagyon kellenek a mesék.

A két részt a 2018-as utánnyomásban olvastam el, amelyek kartonált kötésűek, de állják az idők viszontagságait a könyvtári polcon. A borítók nem rosszak - úgy olvastam, rajongói pályázaton döntöttek róluk -, és passzolnak a tartalomról. Ma mondjuk az MI segítségével gyorsan lehet hasonlókat készíteni, de abszolute vállalhatóak, és az arany betűkért fekete alapon jár a plusz dícséret. Egyebekben a kötet a Könyvmolyképző Kiadó szokásos erényeit hozza: egyrételműen felismerhető sorozat-jellegzetességek, viszonylag tartós kötés fűzött kiadásban is. A kiadó számomra ugyan sok - témaválasztása miatt - érdektelen kötetet dob piacra, de vannak remek sorozatai is. Ez teljesen lekötött és kikapcsolt. Egy igazán szeretetre méltó kis történet az egész.

Értékelés:

Nyolc békanyál a tízből.

8/10 pont

moly.hu (2024. szeptember 27.): 

1. rész: 92% (1237 voks)

2. rész: 95% (858 voks)

Könyvkritikus rendszerhiba - Martha Wells: Kritikus rendszerhiba

Könyvajánló:

Martha Wells:

Kritikus rendszerhiba

Budapest: Fumax, 2018

152 oldal

Fordította: Tamás Gábor

Eredeti cím: All Systems Red (2017)

Sorozat: Az öldöklő naplók, 1.

Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió (1960), Philip K. Dick: Ember a Fellegvárban (1963), Frank Herbert: A Dűne (1966), Isaac Asimov: Az Alapítvány vége (1983), William Gibson: Neurománc (1985), Orson Scott Card: Végjáték (1986), Dan Simmons: Hyperion (1990), J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege (2001)... 

Ugye impresszív lista? Kiváló könyvek, holott csak a legismertebbeket válogattam most ide hirtelenjében. Ezek bizony mind Hugo-díjas regények, amely díj talán a legnevesebb elnyerhető kitüntetés a tudományos-fantasztikus irodalomban. Ám Hugo-díjas az elmúlt évekből általam már ismertetett Vörösingesek, Az ötödik évszak, és a Mellékes igazság is, míg a nagy kedvencemmé avanzsált A koboldcsászár a csaknem ugyanolyan nívós Nebula-díjat zsebelte be a Hugo-jelölés mellé. A fentiek jelzik, hogy ezeket a díjakat nem szokták bármiért odaítélni, ugyanakkor azt hiszem, hogy a 2010-es évek győztesei mégsem lesznek akkora nagyágyúk, mint a kezdésként felsorolt 30.5-es mozsarak... Valahogy az utóbbi időben a sci-fi a fantasy árnyékába szorult, klasszikus űrháborús témákat alig írnak - nem divat -, a társadalmi kérdésekre fókuszáló regények meg nem tudnak újat mondani, s csak kakadukként ismételgetik egymás közhelyeit. A sci-fik maradéka pedig elment a cyberpunk irányába, vagy feloldódott a fantasy-ben. Nagy rajongója vagyok a műfajnak - itt a Top 10-es listám -, de mostanában ritkán kapok igazán maradandó élményt tőlük, de ha mégis, azt rendszerint nem "igazi", "hardcore" sci-fi okozza.

Martha Wells: Kritikus rendszerhiba című könyvével már régóta szemeztem, hiszen (igaz nem regény, hanem novella kategóriában) elnyerte a Hugo- és Nebula-díjakat egyaránt. Ugyanakkor ferde szemekkel sandítottam csak rá, mert több szempontból is gyanús volt. Egyrészt regénynek tűnő magyar kiadása ellenére igencsak vékonyka (nem véletlen került másik kategóriába). Másrészt olyan - aktuális - zsánert képvisel, amely eddig nem kápráztatott el. Ebben a sci-fi típusban a mesterséges intelligencia kontra ember konfliktus a mozgatórugó. A felvetés már régóta honos a tudományos-fantasztikus irodalomban, és ez a regényecske leginkább a már említett Leckie-féle Mellékes igazsághoz hasonlítható. Főszereplőnk egy kiborg, amely öntudatra ébred. Biztonsági egységként készült, és múltja erősen terhelt, így igyekszik az őrizetére bízott emberek elől eltitkolni, és azt is, hogy voltaképpen immár gondolkodó és érző lény. 

A mesterséges intelligencia térhódítása éppen ismét divatos téma a ChatGPT térhódítása óta, olyannyira, hogy még a Mission: Impossible új - egyébként kiváló! - részében is az MI a főellenség (az "Entitás"). Martha Wells saját magát Öldöklőként (angolban: Murderbot) definiáló mesterséges lénye naplót vezet, melyben leírja a vele történt eseményeket. Főhősünk sorozatfüggő kiborg, aki nem nagyon tud mit kezdeni kettős identitásával, miközben egy felderítésre küldött csapatot kell megvédenie az ismeretlen és feltérképezeten bolygón. Bár ez eléggé "scifisnek" tűnhet, a történet sokkal inkább nyomozás egy rejtély kapcsán, mintsem űropera. Az Öldöklőt és védenceit körülölelő világról alig tudunk meg többet annál, hogy pénzéhes cégek irányítják. Ez pedig sokszor ellőt patron, és semmit nem látunk belőle a lapokon.

Az írás terjedelmi korlátai miatt talán érthető, hogy a szereplők sem igazán vannak kibontva kiborgunkat leszámítva - habár rövidebb novellákban is olvastam sokkal jobban bemutatott univerzumokat és szereplőgárdát -, és az egész történet voltaképpen utóbbi fejében játszódik. Hősünk egy bizonytalan személyiség, és bár munkájához ért, az emberekhez alig. A kötetnek kétségtelenül van egyfajta fanyar bája. Kissé keserű humort kapunk benne, inkább gúny ez az emberiség felé, és nem igazi nevettető sziporka. Főhősünk látványosan érdektelennek mutatja magát saját magának, és meg akar felelni az érzelemmentes robot képének. Akárcsak Marvin, a paranoid android a Galaxis útikalauz stopposoknak-ban végtelenül unja magát, és leginkább csak ki akarja bekkelni a halálig/kikapcsolásig hátra levő éveket. Ha valaki fogékony az ilyen keserédes humorra, akkor szórakoztatónak fogja találni ezeket a részeket. 

Összességében az egész mégiscsak vérszegény. Eleve két óra alatt elolvasható a történet, és a cselekmények sem túl grandiózusak vagy bonyolultak. A miértekre nem nagyon kapunk méltó választ, és a megoldás sem túl felemelő. A kisregény alapvetően lezárt és kerek egész, bár később az írónő folytatta sorozatként a gyilkdroid sztoriját. Bevezetésnek elmegy, de bármennyire is próbálom szépíteni, itt mindenképpen egy túlértékelt és túldíjazott kötetről van szó. A konklúzióm ugyanaz, mint mikor egyik haveromat szivatni akarom vitáink során: Régen minden jobb volt. Na, jó: talán nem minden, de a sci-fi mindenképpen. Jelenleg is az 1951-es Alapítványból készül sorozat, az 1966-os Dűnéből szuperprodukció, és nem véletlenül. Mindegyik alapmű. Martha Wells sorozatából nyilvánvalóan nem lesz olyan klasszikus, amihez 50-60 év múlva is visszanyúlnak majd. Ehhez túlságosan jellegtelen, semmitmondó, és sovány. Egy röpke szórakozásnak megfelelő, de többet nem érdemes elvárni tőle. Ez nem az a hardcore tu-fa, ami megváltja a világot. 

A kötet kiadása ellenben dicséretes, a Fumaxtól tisztességes kötést kapott, és a egyéb paraméterei is alapvetően jók. A borító ugyan nem különösebben kiemelkedő (az amerikai kiadásét vették át), de mégiscsak segít elképzelni a biztonsági egységeket. A szöveg magyar fordítása egyszerű és tisztes munka, minden sallang nélkül. 

Pontszám:

Hat paranoid android a tízből

6/10 pont

moly.hu: 83%

goodreads.com: 4.16 pont

(2023. augusztus 1-én!)

Könyvajánló: Carlo Rovelli - Az idő rendje

 Carlo Rovelli: Az idő rendje

Budapest: Park, cop. 2018

 

245 oldal

Eredeti cím: L’ordine del tempo (2017)

Fordította: Balázs István

 

Hónapokon át kemény törit nyomtam. Aztán a legutóbb felvett előadást követően gyorsan kérődzőként újrarágtam három rég olvasott Agatha Christie-krimit (Top 10-es listám tőle: itt olvasható!). Most valami radikálisan másra volt étvágyam. Mára ugyan számomra is hihetetlen, s nagyrészt a múlt ködébe vész, de tanuk és dokumentumok tucatjai bizonyítják egybehangzóan, hogy egykor középiskolásként elektronikát tanultam a győri Jedlikben, s így a fizika és a matematika volt az erősségem (a történelem mellett persze). Póda László alakja azóta is kísért, aki e két tantárgyat tanította nekünk, meglehetős szigorúsággal és nagy lelkesedéssel. Kedvenc mondása volt, hogy „a fizika nagyszerű, mert egyszerű”, amely jól hangzik, de bizonyosan kevesen értettek egyet vele a szemközt ülő 32 főből. Ha egyszerűnek nem is nevezném, de roppan izgalmas. Kellett már egy kis természettudomány, no!

Választásom Carlo Rovelli az időről szóló könyvére esett - pár hónapja érkezett a könyvtárba -, mert a fülszövege jobban megfogott, mint németeket a Schäffer gólja (Nem. Nem lehet elégszer látni!). ”Miért a múltra emlékezünk, miért nem a jövőre?” Egy törifannak lehet-e jobb kérdést feltenni? Rovelli voltaképpen a húrelmélet teoretikusa, amely elmélet a kvantummechanika számunkra egészen extrém és szabálytalan világát igyekszik összhangba hozni a tapasztalati világunkkal, vagyis a hagyományos - mármint a relativitás elmélettel felturbózott - mechanikával. Az idő rendje remek kis kötet.

Az egyik legérdekesebb fejtegetés számomra az volt, mikor Rovelli levezette, hogy voltaképpen az idő folyását egyedül a hőmérséklet jelzi a mechanikában. Ha két fotót kapunk egy eseményről - mondjuk ahogy Fiola elfut a balszélen és gól lő -, nem tudjuk eldönteni, hogy a kettő fénykép időben hogy viszonyul egymáshoz, melyik volt először és melyik később, ha nem láttuk az egész eseményt. Lehetnek sejtéseink, és a saját tapasztalataink alapján jó eséllyel meghatározhatjuk egy mozgás esetén - először labdát kap Sallaitól, majd kapura tör -, de voltaképpen lehet fordítva is. A kvantumok szintjén meg esély sincs rá, hogy meghatározzuk az időrendiséget, márcsak azért sem, mert az idő nem igazán létezik ezen a szinten. Az egyetlen, ami az időbeliséget a fizikában biztosan definiálja, az a hőmérséklet/entrópia változása, amikor egy kis entrópiájú anyag magas entrópiájúvá „terül szét”. Mert ez fordítva nem lehetséges. A múlt és a jelen között a mozgás törvényeiben nincs különbség, és nincs is jelentősége.

Rovelli szerint tulajdonképpen a világ eseményekből áll, minden csak egy esemény, aminek időtartama van. A kő léte az út mellett is egy esemény, mert az őt alkotó elemek protonjai, neutronjai, elektronjai éppen olyan kapcsolatba lépnek egymással, amit mi egy kőnek látunk a mi nézőpontunkból, mert „tükör által, homályosan látunk”.  A világban nincsenek dolgok, csak események a kvantummechanika felől nézve. Ha belegondolunk tényleg nincs asztal, amin éppen gépelek, csak egy időintervallum, amikor az asztalt alkotó elemi részecskék messziről egy asztalnak tűnő valamit mutatnak felém. Nagyon is fizikális az én szintemen, de csak mert a szemem képtelen lehatolni a fát alkotó elemi részecskék szintjére.

Voltaképpen én sem létezek a valómban, ahogy a buszon utazok. Nézem az útitársakat: Egy csinos lány. Ő létezik az én szememben. A saját szemében is létezik bizonyára. A tőle 12 méterre a telefonba szerelmesedett srác számára nem létezik és a kvantummechanika felől közelítve sem létezik. A lánylény leszáll és eltipeg. Létezik még, miután kiballagott a horizontomból? Van vagy nincs? Ha visszaszalad a buszon maradt táskájáért, akkor újra létezik? Ezek már filozófiai kérdések, és az agyam válaszol rájuk tapasztalati úton. Valószínűleg létezik akkor is, amikor nem látom, mert más ismerősök miután távoztak, néha újra felbukkannak és interakcióra lépnek velem. És ha soha többet nem látom, akkor is létezik? Nyilván igen. Ám ha közelről megnéznénk a hölgyet az atomok szintje alá hatolva? Kiderülne, hogy a kvantummechnika szempontjából nincsen jelentősége sem a busznak, sem a lánynak, sem az időnek, sem a térnek, sem nekem, sem Napóleonnak. A természettudomány nem a végtelenben fut össze a filozófiával, hanem a kvantumtérben.

A könyv legnagyobb újdonsága számomra az idő szemcsés természete volt. A Planck-állandóról persze tanultam annak idején (Kr.e. 740 körül, III. Tukulti-apil-ésarra uralkodása táján lehetett, mikor két mérő babba került a fűzős bocskor), de a Planck-időről nem. Ez az az időmennyiség, ami alatt nincs időmennyiség… Igen, az idő planck-időegységekből áll, nem folyamatosan telik, hanem ezen a szinten ugrálva! Elképesztő, nem? Ilyen a fizika!

A világmindenség kulcsa úgy tűnik, hogy az entrópia. Ez mozgatja a világot, amint az univerzumunk kezdetén lévő kis entrópiájú „anyag” fokozatosan, lassan, akadozva, de ellenállhatatlanul nagy entrópiájúvá terül szét (már amennyiben a teret, mint olyat értelmezzük. Ja: tér szintén nincs a kvantumok szintjén…). Egy adag rántott velő kis entrópiával rendelkezik, s amint megesszük, nagyobb entrópiájúvá válnak a benne levő elemi részecskék. A folyamat összességében megállíthatatlan.

Persze a könyv utolsó fejezeteiben csak úgy nyüzsögtek elektronként fejemben a kérdések:

- Oké, kis entrópiájú volt kezdetben az univerzum (vagyis egy kiterjedés nélküli „pontban” volt minden anyag az ősrobbanás elmélete szerint). De miért?

- Mi van a folyamat végén? Mert ha az entrópia végtelen nagyra nő, akkor az anyag elvész a „térben”? Kihűl az univerzum, akár a fürdővíz, és már semmi élvezetes nem lesz benne, mert a végén a részecskék olyan távol lesznek egymástól, hogy semmilyen kapcsolatra/eseményre nem lehetnek képesek?

Persze nyilván a kérdéseim is rosszak, mert csak elképzelni próbálom azt, amit a legnagyobb koponyák is csak nyomoznak, de hát próbálkozik az ember!  Ezekre nem kaptam elfogadható választ. Negatívum nem nagyon van, ezt és a kötet fűzését leszámítva, legfeljebb az - és ez sajnos manapság a tudósok jelentős részére jellemző -, hogy olyan kötelező vörös faroknak megfelelő beszólások vannak be, amelyek semmit nem adnak a könyvhöz, de jelzik az író „modernitását” és világnézeti hovatartozását.

 

A kötet fizikai értelemben közepes minőségű, esztétikailag kissé unalmas, kötészetileg gyenge, de nem katasztrofálisan. Az entrópia egyelőre még nem cincálta lapjaira. Kvantummechanikailag rendben van, elemi részecskékből áll.

Rovelli könyvében minden benne van, ami egy modern ismeretterjesztő, ámde mégis keményen tudományos munkában benne kell, legyen manapság: szuper példákat hoz, nem veszi hülyének az olvasót, érdekes kérdéseket vet fel, mer feltételezni és saját véleményt megfogalmazni. Rovelli olvasottsága és műveltsége nyilvánvalóan kiemelkedő, példáinak zöme irodalmi és filozófiai hivatkozás Shakespeare-től Prouston át Platónig. Az eltűnt idő nyomában mondjuk számomra is rendkívül emlékezetes alkotás, rengeteg időt pazaroltam rá, ami kétségtelenül eltűnt, de legalább most Rovellitől megtudtam, hogy kvantummechanikában úgysem létezik idő, s így kevésbé fáj... Rovelli úgy magyaráz, hogy megértem a megérthetetlent, de ugyanakkor már nem értem azt, amiről azt hittem, hogy értem. És azt hiszem, ez így van jól. Kételkedem, tehát vagyok.

 

Értékelés:

Semmi értelme, mert mindent szétcsesz úgyis az entrópia és amúgy sem létezek kvantummechanikailag…

Na jó: 8.5/10 pont

 

moly.hu: 82%

goodreads.com: 4.1 pont

(2021. július 2.)

Könyv- avagy magazinelemzés: A Bookazine bestseller világháborúi

Bookazine bestseller:

Az első világháború története

A második világháború története

Budapest: Axel Springer, 2018 és 2019

Eredeti címek: Story of the First World War, Story of the Second World War, 2018

Fordította: R. Kovács Anna

175 ill. 159 oldal

Mindig jó dolog új ismeretterjesztő irodalmat kézbe venni olyan témáról, amely érdekli az embert, még akkor is, ha abban új ismeretekre nem igazán számíthat. Az ismeretterjesztés ugyanis talán a legfontosabb a „köz” számára, hiszen míg egy szakmailag igazán jó kötetből alig fogy el néhány tucat megyénként, addig egy populáris kiadvány százak, sőt ezrek fejében ültet el egy adott véleményt. Történelmi előadásaimat is ezért csinálom, hogy lehetőleg izgalmasan csomagolva bemutassam a tudomány álláspontját egy adott témáról. Ugyanakkor nagyon fontos emiatt, hogy lehetőleg több oldalról világítsa meg az ismeretterjesztő mű a történelem eseményeit, különben, olyan lesz, mint a félbevágott disznó: féloldalas, és eldől. Sajnos a Bookazine bestseller két világháborús kiadványa éppen ilyen féldisznónak bizonyult.

Kezdjük az I. világháborúról szóló, még 2018-ban kijött résszel, saját megfogalmazása szerint bookazine-nal (megjegyzés rovat: de hülye szó…)! Az egy dolog, hogy a kiadványok elején elmondják, hogy a kötet a „hivatalos brit történészi álláspontot képviseli” (nem is tudtam, hogy ilyen is van…), és a brit birodalom szemszögéből mutatja be annak történéseit. És az szintén rendben van, hogy ennek okán az Osztrák-Magyar Monarchiát nem akkora súllyal mutatja be, mint Nagy Britanniát, bár azért jó lenne, ha súlyának azért - saccperkábé - megfelelően mutatná be. A „bookazine” azonban a Nagy háborút gyakorlatilag brit-német háborúra redukálja. Ez már fáj, na de ha a brit hivatalos történészi álláspont az alábbi a Monarchiáról, az kiábrándító tudatlanságról vall e történészektől. Ilyen mondatokat leírni ugyanis több mint ciki (117.o.):

„Németország szövetségese Ausztria-Magyarország és az Oszmán Birodalom volt. [Bulgária???] Tengerészeti szempontból azonban mindkét állam selejtesnek (sic!!!) tekinthető – a Monarchiának nem volt tengere (???), az Oszmán Birodalom korábbi ereje pedig igencsak meggyengült .”

Utoljára az lepett meg ennyire, mikor valakiről kiderült, hogy jobbik támogatással indul majd az önkormányzati választásokon, alig egy évvel azután, hogy az illető gyakorlatilag leantiszemitázott egy - szerintem korrekt - könyvajánlóm miatt. A Monarchiának nem volt tengere? A brit történészek ezek szerint mai térképeken követik a 100 évvel ezelőtti eseményeket? Ha igen, akkor maradok a magyar történészeknél, bármennyire is nincs velük megelégedve sokszor a közvélemény…

Egy kis történeti kitekintés akkor:

A Monarchia 1914-ben a világ 8. legnagyobb flottájával rendelkezett, alig maradva le az olasz haditengerészet ereje mögött, melyhez képest hátránya folyamatosan csökkent, élvonalbeli hajókat számítva pedig fej-fej mellett álltak! Elkészült Dreadnought-típusú csatahajók számában – amelyek ugyebár a korszak csúcsfegyverei voltak - pedig egyenesen az 5. helyen állt: Nagy Britannia: 22, Németország: 15, USA: 10, Franciaország: 4, Ausztria-Magyarország és Olaszország: 3-3, Japán 2, Oroszország: 0.[1] De hagyjuk a részleteket, a füzet állítása kis ellenőrzés után is rögvest bornírtnak bizonyul bárki számára.

Sajnos a kiadvány tartalmilag rendkívül korlátozottan szól bármiről, ami nem brit, és ez komoly hátrány itt a keleti végeken. Elég csak elolvasni a tartalomjegyzéket, hogy lássuk a szerintük fontos csatákat: Gallipoli, Ypres, Verdun, Jütland, Somme, Cambrai… Egyébként a „könyvazin” felépítése a logikát nagyrészt nélkülözi, sem időrendiséget, sem más rendszerező elvet nem nagyon lehet felfedezni benne. Mondhatni: esetleges, mint a Rebrov-féle Ferencváros támadójátéka.

A keleti front eseményei 7 oldalt kapnak - kizárólag orosz nézőpontból -, ami nagyjából megfelel az ANZAC-kal (a Brit birodalom ausztrál és új-zélandi csapatokból álló hadteste) foglalkozó fejezet terjedelmének… Ez kirívó aránytalanság. Mindez azért olyan bántó, mert a kiadvány esztétikailag szép, tele fényképekkel, és sok olyan rajz és ábra van benne, amely látványossá, könnyen emészthetővé és érzékletessé teszi azt a szörnyű négy évet, amely lezárta a hosszú XIX. századot. Még sosem láttam magyar nyelvű kiadványban ilyen remek illusztrációt a Verduni csatában fontos szerepet játszó Douaumont erődről, vagy a német A7V tankról!  

És még egy fájdalmas pont! A kötet 23. oldalán ismét előkerül a szokásos fotó, amely az aláírás szerint még mindig Princip elfogását ábrázolja. Már tizenötezerszer le lett írva különböző kötetekben, hogy az nem Princip (hanem Ferdo Behr). Ilyen felületesség mellett nehéz komolyan venni bármit a műben.

Összességében így egy esztétikus, gazdagon illusztrált, ám mélységgel nem rendelkező kiadvány került a könyvesboltokba, nem több mint ismeretterjesztés a britek világháborújáról kelet-európaiak számára még csak át sem hangszerelve.

A kép, amely NEM Princip elfogását ábrázolja!

A második világháborúról szóló második részre másért vagyok mérges, sőt egy helyen valószínűleg kifejezetten döbbent kifejezés ült az arcomra olvasáskor. Ellentétben az első világégéssel, Magyarország szerepe itt tényleg kicsi volt, így nem róható fel, hogy alig-alig szerepelünk benne. A világot ismételten angolszász nézőpontból szemlélhetjük, de erre már arcizmunk sem rándul, akkor sem, ha a kiadó egyébként svájci-német tulajdonú. Hogy ez a lelkükben miként egyeztethető, bízzuk rájuk, az átnevelés Germániában úgy tűnik kifejezetten jól sikerült 1945 és 1990 között. Hitlert és világnézetét mostanság dívó felületességgel állandóan nácinak nevezik a bookazine-ban (amely még mindig hülye szó…), és szinte sosem nemzetiszocialistának. Ez ellen egyébként ideje lenne tudatosan fellépni történészi körökben, mert finoman szólva is csak féligazság, amely a nemzetit hangsúlyozza, míg a szocialistát eltitkolja. Csináltam egy villámstatisztikát „A náci állam belülről” fejezet (14-17. oldalak) szövegében: a náci szó 23-szor, míg a nemzetiszocialista 3-szor szerepel, és ezt nem lehet megmagyarázni azzal, hogy rövidebb leírni… Ez volt a „mérges vagyok” rész.

A döbbenetről:

„… így mai szemmel nézve Churchill nyugtalanító közös vonásokat mutat a fasiszta rezsimekkel. Hozzáállása a rasszizmushoz és az antiszemitizmushoz magáért beszélt, de a tengelyhatalmaktól eltérően, amelyek a terjeszkedést pusztán a helyzet javításának tekintették saját népük számára (?), Churchill őszintén hitt a Brit birodalomban, mint civilizáló erőben…”

A Churchillről írt életrajzi fejezet jelentős része egyértelmű mentegetőzés, amiért az egykori brit miniszterelnök nem felel meg a mai progresszív normáknak, és olyanokban hitt, mint a Brit birodalom, vagy az európai civilizáció felsőbbsége teszem azt az afrikaival szemben. Mondjuk utóbbi nézetek valaki olyantól, aki a XIX. század végi Britanniában nőtt fel talán nem túl meglepő, hiszen akkoriban a kalandos Kongó folyó mentén még rutinszerű volt az arra tévedő misszionáriusok elfogyasztása borssal és kígyóméregmártással… Szegény nemrég elhunyt John Lukacs igencsak összevonhatja odafenn a szemöldökét, hogy Churchillt Hitlerhez hasonlítják.

Ezen logika mentén haladva a történelmi személyek mindössze 100%-át kellene kihúznunk a tiszteletre méltó emberek sorából. Mert hát persze lehet az emberektől – lett légyen az politikus, apolitikus, vagy a patikus – tökéletességet elvárni a múltban a mai nézőpontok alapján, csak azok képtelenek lesznek ezt a tökéletességet szállítani. Az ember: ember. Gyarló és bűnös, esendő és gyenge, és ettől olyan csodálatos, mikor valaki képes a nagyságra. És éppen ezért minden társadalomjobbító, übermenschképző világnézet kudarcra van ítélve, hiszen a tárgya tökéletlen, és tökéletlensége minden generációval újratermelődik. Úgy tűnik ma már lassan bűncselekménynek számít egyeseknél, ha egy élő személy saját korszellemében élt.

Izgalmas az is, hogy a szerkesztőgárda – mert névvel semmi sem vállalja a kiadványokat – mennyire haragszik Churchillre kommunistaellenes nézetei miatt, és ezt többször is szóvá teszi:

„[Sztálin és Churchill között] a kölcsönös gyanakvás végig megmaradt, nem kis részben Churchill antikommunista szemlélete miatt.”

„Az igazi átfedés köztük [Hitlerről és Churchillról van szó!] a kommunizmus kóros (???) gyűlölete, amely miatt olyan könnyű Churchillt Hitler vezérszurkolójának (???), nem pedig kérlelhetetlen ellenségének látni.”

Úgy látszik a kiadónak kínos az antikommunizmus. Azt hiszem az Ringier Axel Springerre ráférne egy kis államosítás, aztán talán újragondolnák ezt a dolgot... De legalább Sztálint nem magasztalják benne.

Ebben a számban is vannak jó illusztrációk (pl.: Bletchley Park), de az első világháborús szám érdekesebb volt ilyen szempontból. Így mindent egybevetve ez sem a történelemtudomány magasiskolája, csak arra jó, hogy valaki nagyjából a nulláról elindulva kapjon egy rezümét a második világháborúról.

Mondjuk a Ringier Axel Springertől, akiknek az olyan csodákat köszönhetjük, mint a Blikk, a Kiskegyed, vagy a Csók és könny, az is eredménynek tekinthető, hogy ennyit áldozott a tudomány oltárán.

Pontszám:

Öt kórosan antikommunista könyvkritikus a tízből.

5/10 pont

Jegyzet:

---

[1] Halpern: A Naval History of  World War I. Annapolis, 1994. p. 7-22.

Könyvajánló: Robert Kurson - Rakétaemberek

Robert Kurson:

Rakétaemberek

Budapest: Akkord, 2018

445 oldal

Eredeti cím: Rocket Men (2018)

Fordította: Both Előd

Mostanra a blog követői számára nyilvánvaló lehet, hogy a történelem és az olvasás mellett az űrhajózás a szívem harmadik, titkos, kisebb csücske. A Holdra lépés idei 50 éves évfordulója még inkább előtérbe tolta az ezzel kapcsolatos könyveket, mint amilyen a néhány napja megvett - és azóta kivégzett - Gene Krantz visszaemlékezés, vagy a most bemutatandó Apollo-8 kötet.

Az Apollo-8 valószínűleg a leggyorsabban összedobott küldetés volt az amerikai űrprogramok során, mindössze 1968 augusztusában kezdték el az előkészületeket, miután az eredetileg tervezett feladat helyett (Föld körüli pályára állás közepes magasságban) egy hatalmas ugrással egyenesen Holdat vették immár célba. Ennek merészsége leginkább abból látható, hogy 1968 decemberéig űrhajó még nem távolodott el 1374 km-nél távolabb a Földtől, s ekkor 400000 km-re kellett eljutni! Ja és vissza is. A Holdkomp nem volt kész, így leszállásra még nem volt még esély, ugyanakkor meg lehetett előzni a szovjeteket azzal, hogy a NASA juttat el először embert a Holdig. Azért „csak” embert, mert élőlény már megtette a távot a legközelebbi égitesthez. 1968. novemberében ugyanis a Zond-6 szovjet automata űrhajó ugyanis megérkezett a Holdhoz, s fedélzetén élőlények is voltak, s az orosz teknősök élve haza is tértek a Földre! A Holdért futott verseny tehát messze nem volt még lefutva. Legalábbis látszólag.

Robert Kurson könyve nagyon szórakoztatóan vezet minket végig az úton, amelyet a három fős személyzet és a háttérmunkások bejártak négy hónap alatt. Ez nagyban köszönhető annak, hogy tele van anekdotákkal, melyeket a szerző a három űrhajóssal készített interjúkból idéz (hiszen szerencsére még mindhárom legenda él!). A kötet ugyan messze nem olyan tudományos részletességű, mint mondjuk Az első ember, de az alapvető információknak széles tárháza a nagy utazásról. De kezdjük inkább a negatívumokkal, amiből amúgy sincs sok. A legidegesítőbb dolog, az amerikai „Gloire” időnkénti túlburjánzásából fakad, időnként a szerző az Apollo-8 sikerét, és a Szovjetunió megelőzését a világ megmentésével azonosította, ami azért igen komoly túlzás. Nem kell részleteznem, hogy a Holdra szállás nélkül is meglenne a golyóbisunk, még ha némileg szegényebben is. A 15. oldalig legalább ötször fogtam a fejem ilyen hatásvadász mondatok miatt. Ezek persze erősen USA-centrikus gondolatok, de le tudom nyelni, mivel amit az Egyesült Államok ekkor letett az asztalra, arra joggal lehet büszke. Tíz év alatt a semmiből - energiát, pénzt nem kímélve - a Holdig jutottak. Nem vagyok az Amerikai Egyesült Államok nagy rajongója, de az 50-60-as években tényleg a csúcson voltak, jó lehetett amerikainak lenni, még ha ha az akkori hippi nemzedék ennek az ellenkezőjét is állította (csak gondoljunk az 1958-ban játszódó Grease időszakára: fiatalok, szép kocsik, tengerpart, szerelem, jólét, mindez összevetve 1958 Szovjetuniójával, vagy Magyarországával... s egyesek mégis őket irigyelték még ott is abszurd módon). A korabeli korszellem sokszor átüt a lapokon, az űrhajósfeleségek nehéz sorsa, s a tehetetlen várakozás hetei szintén a vállunkra ülnek, olvasva az ő beszámolóikat. Kurson egyébként folyamatosan szembeállítja a NASA-nál folyó kemény munkát, és Amerika akkori szociális forrongásait, tüntetéseit, politikai merényleteit, egyértelműen az első mellé állva, nem értve utóbbiak miértjét.

Az Apollo-8 legénysége fantasztikusan lett összeválogatva, emberileg és tudásra nézve is talán a legkiválóbb volt az Apollo missziók során.

A parancsnok Frank Borman lett (korábban a Gemini-7-tel járt az űrben, már akkor is együtt Jim Lovellel), a szikár katona, aki nem is érti, hogy az USA hátországa mit lázadozik otthon, miközben a fő feladatára, a Szovjetunió legyőzésére kellene koncentrálnia. Ő mindent megtesz e szent küldetésért, s mikor eléri a Holdat, úgy érzi el is érte ezt.

James „Jim” Lovell (Gemini-7, Gemini-12, Apollo-8, Apollo-13), valószínűleg a legpechesebb űrhajós a világon, hiszen ő az egyetlen asztronauta, aki kétszer is eljutott a Holdig, de egyszer sem léphetett rá. Második útja még ismertebb, mint a 8-as, hiszen ő volt a híres Apollo-13 parancsnoka, s őt játszotta el Tom Hanks a népszerű és nem mellesleg remek filmben.

Végül a fiatal újonc, William „Bill” Anders (első és egyetlen űrrepülése az Apollo-8 volt), akit már gyerekként japánok bombáztak, s előbb vadászpilóta, majd nukleáris mérnök lett, csak aztán űrhajós. Emellett ő készítette az egyik legismertebb fotográfiát a történelemben a küldetés során, a Földkeltét.

Az utazás a kötet mintegy felét teszi ki, s a szerző a legénység minden tagjának egy-egy fejezetet szánt a misszió bemutatása előtt, így közel kerülhetünk ezekhez az igazi hősökhöz. Ismét megerősítést nyer, hogy igencsak emberi nagyságok voltak, sztárallűrök nélkül (Gene Krantz említett kötete ellenpéldákat is tud az űrprogramból). Az Apollo-8-as útja nem tartozik a kifejezetten eseménydús küldetések közé, ám jelentősége csak a 11-eséhez hasonlítható. Kurson jól építette fel a könyvet, logikus, ugyanakkor izgalmas olvasmány, melyet kb. két tucat fénykép tesz még átélhetőbbé. Mondjuk a NASA jóvoltából ma már az interneten ennél lényegesen gazdagabb képanyag áll bármikor a rendelkezésünkre, melyek önmagukban is mesélnek. A Rakétaemberek minden során átüt a legénység hangja, amely minden pátosznál világosabbá teszi a pillanat nagyszerűségét, mikor elsőként három férfi – a szó minden nemes értelmében igazi férfi – elhagyta a Föld nevű bolygó gravitációs terét, és egy másik égitesthez tartozott fizikailag. Az USA nagyszerűségét - és egyben sokszor visszataszító, máskor vonzó kapitalista létét – is kitapinthatjuk. Miközben a Szovjetunió titokban dolgozott űrprogramján, s csak utólag számoltak be mi is történt, ők élő TV közvetítést adtak a Holdról 1968 karácsonyán, mely során a legénység a Biblia teremtésről szóló részét olvasta fel az egész Föld számára. Más kérdés, hogy aztán az ateisták ott emiatt perre mentek... (Egyébként az megvan, hogy a Holdra lépés során Buzz Aldrin megáldozott a leszállás után? Lásd: Az első ember)

Mindent egybevetve ismét egy remek könyvvel lett gazdagabb a magyar irodalom űrhajózás terén, melyet bátran vehet kézbe bárki (majdnem Berkit írtam, de ő aligha fogja...), minden előzetes tárgyi tudás nélkül is.

A kötet fizikai kialakítása a Barbree-féle Armstrong kötetre emlékeztet, borítóján az Apollo-8 fellövésével. Tetszik, hogy a védőborító alatt is ott ugyanez a kép - manapság szoktak ezen spórolni -, s ha elveszik a levehető rész (könyvtári köteteknél sokszor megtörténik), akkor csúnya hétköznapivá degradálódik a kötet. Itt ez nem történhet meg legalább. A kiadás strapabírónak néz ki, legfeljebb a fényképeket tartalmazó táblákkal kapcsolatban vannak kételyeim, hogy vajon meddig maradnak benne.

A szöveg időnként nem túl szabatos, bár az értelmezést nem zavarja, hogy ez a fordítás, vagy az eredeti okán ilyen, nem kutattam.

A kötet osztályzat:

Nyolc trappista a tíz sajtból van a Holdból.

8/10 pont

moly.hu: 4.125 pont (4 csillagozás)

goodreads.com: 4.53 pont (4074 értékelés)

Könyvajánló: Isaac Asimov - Alapítvány-trilógia új fordításban

Isaac Asimov:

Alapítvány-trilógia

Budapest: Gabo, 2018

896 oldal

Eredeti cím: The Fundation Trilogy

Fordította: dr. Sámi László

2018 végén jelent meg a Gabo Kiadó jóvoltából Isaac Asimov (korábban tőle könyvismerettő: itt) klasszikusa, az Alapítvány-trilógia egy kötetben, s hezitálás nélkül adtam le a rendelést az egyik könyvesboltban rá, hiszen kedvencem a sci-fi, s különösen ez a mű. Olvastam már korábban többször, de még könyvbemutatót nem írtam belőle, így most ezt megteszem.

Asimov Alapítvány-trilógiája (valójában sorozat, hiszen a szerző a 80-as években kibővítette az eredeti hármast, de ezekről most nem beszélünk) a tudományos-fantasztikus irodalom igazi nagyágyúja. Aki olvasta, annak ezt nem kell megmagyaráznom, de annak, aki még nem, talán adhatok ötleteket, miért is tegye meg ezt mihamarabb.

Mindenekelőtt azért, mert ez a könyv nem egy elképzelt fantáziavilágban játszódik, hanem itt nálunk játszódott le évszázadokon át, és játszódik le újra és újra. Már Hérodotosz észrevette, hogy a történelem sokszor ismétli önmagát, birodalmak emelkednek fel, omlanak össze, majd állnak össze újból, s ezt olyan egyszerű történelmi fogalmakból is ismerhetjük, mint az egyiptomi ó-, közép- és újbirodalmak. Persze Asimov nem a Nílus-völgyi civilizációt vette mintául, hanem a nyugati civilizációnk egyik alapjának számító rómait. Az ötletet, mint az új magyar kiadás előszavából is megtudhatjuk - bár ezt történelemben jártasak hamar kiszúrják -, a Római birodalom adta, még pontosabban az Asimov által elolvasott Edward Gibbon A Római birodalom hanyatlásának és bukásának története című monumentális műve. A Galaktikus birodalom fővárosa, a Trantor bolygó maga Róma, amely még romjaiban is mutatja egykori hatalmát, csak hát Asimov a márványt acélra cserélte, és időgéppel elküldte a jövőbe. 

Először is tudni kell, hogy nem egy egyszerre megírt szerves egész a kötet, bár ez a vonalvezetésen nem érződik, legfeljebb az időnkénti ismétlésekben tapasztaljuk. A trilógia mégis egységet alkot, így érdemes olvasni, s azt gondolom nem baj, ha az Asimov által később megírt előzmények és „utózmányok” (igen, hülye szó, de mivel szerintem én találtam ki, megtartom) kimaradnak, mert bár jobban megismerjük a történet hátterét, ez a hármas így önmagában megáll. A külön-külön megírt novellák úgy illenek össze, mint a boltív kőkockái, s megtartják saját súlyukat. A három „regény” - maradjunk ennél a fogalomnál – a következő időszakokban készült:

1. Alapítvány (Fundation) - Eredetileg az öt fejezetből négy (a 2-5.) külön-külön jelent meg 1942 és 1944 között, majd 1951-ben csapták hozzá bevezetőnek a ma első fejezetet, és ekkor jelent meg könyv alakban.

2. Alapítvány és Birodalom (Fundation and Empire) - Két novellából áll (1. A generális (The General), 2. Az öszvér (The Mule)), amelyeket először külön adták ki 1945-ben, majd egyben is 1952-ben, regény formátumban.

3. Második Alapítvány (Second Fundation) – Szintén két novellát tartalmaz: 1. Az Öszvér keresi az Alapítványt (Search by the Mule), 2. Az Alapítvány keresi a Második Alapítványt (Search by the Fundation), amelyek 1948 és 1950 között jelentek meg apránként jelentek meg, majd 1953-ban regényben összefogva.

Ez alapján látható, hogy valójában egy 70 évnél is régebbi sci-firől van szó, s amely 70 éves távolságból szinte semmit sem érez az ember olvasása közben.

A történetek vezérfonala az úgynevezett Sheldon-terv, amely szerint a Galaktikus birodalom már megakadályozhatatlan - bér eleinte észrevehetetlen - bomlását követő barbarizmus korát két Alapítvány segítségével igyekszik lerövidíteni mindössze ezer évre, hogy kialakulhasson egy új birodalom, amely majd békét és civilizációt juttat a Tejútrendszer minden pontjára ismét. Hari Sheldon, a pszichohistória tudománya révén ugyanis meg tudja tervezni nagy pontossággal, hogy egy adott ponton az emberiség tömegei milyen módon viselkednek, és mit akarnak statisztikai alapon. A pszichohistóriában az egyén nem számít, viselkedésének következményei elhanyagolhatóak az emberiség egészének mozgásaihoz képest, így előre lehet látni a történelmet.

Be kell vallanom, a történelmi felfogásomból adódóan, idegenkedek a társadalommérnökösködés minden formájától, nekem még a kötelező társadalombiztosítás is támadás a pénztárcám ellen, de ezt elfogadom bizonyos szintig, mint szükséges rosszat. Ellenben minden kommunista ideológia, amely azt vélelmezi, hogy a társadalmat erőszakos úton meg kell változtatni, tőlem mérhetetlen távol áll, sőt számomra kifejezetten ellenséges. Az én nézőpontom szerint a társadalomnak magának kell alakítani szépen lassan magát, hogy szerves fejlődés révén változzon, s ne erőszakosan, mert a történelmi tapasztalat arra tanít, hogy annak sosincs jó vége. Nem lehet demokráciát exportálni a közel-keletre, mert az ottani társadalom nem képes akceptálni. Egyszer majd talán képes lesz, de ezt döntsék el ők. Asimov Sheldon-terve inkább a szerves fejlődést jelenti nálam – az egy Sheldon-féle belenyúlást követően -, hiszen kifejezetten arra megy a játék, hogy tudatosan ne befolyásolja senki a tervet. Az első Alapítvány például nem tudhat a másodikról, és a társadalomszerveződés is fokozatosan, evolúcióval alakul ki, ahogy az enciklopédistákat követik a választott polgármesterek, majd őket a türannoszok, hogy átadják helyüket a kalmárfejedelmeknek.

Asimov pszichohistóriával kapcsolatos ötletében sokan egyfajta marxizmust látnak – mondván a történelmi szükség utat talál mindig -, de én inkább a szociál- és tömegpszichológia, vagy a XIX. századi statisztikamánia lenyomatát véltem felfedezni nála. Ennek ma is divatja van, olyan mintha Asimov regényben foglalta volna össze közérthetően Harari, Pinker vagy Piketty könyveinek összes mondanivalóját minden lábjegyzet és sallang nélkül. Szociológia, pszichológia, filozófia, történelem egyben. Őszintén szólva, az Alapítványban lecsupaszítva nem nagyon látok baloldali világnézetet, sokkal inkább egy klasszikus liberális világlátást. Asimov nagyon összetett gondolkodó és író volt, aki nem kedvelte például a 60-as évek marxizmussal igencsak átitatott ellenkultúráját (pl. hippik), ugyanakkor humanista elveket vallott. De erről itt ennyi elég, ha valakit érdekel, elmélyülhet az életében, és fogalmazza meg magának milyen ember volt.

Folytatva a korábbi gondolatsort: Asimov könyvében nagyon is ott a kétely, hogy az egyén valóban ilyen tehetetlen-e a történelmi szükségszerűség, materialista determináltsággal szemben. Hiszen ha az öszvér nem születik meg, ha Bayta nem lép fel az Öszvérrel szemben, vagy ha a Második Alapítvány vezetői nem dolgoznak rendesen, akkor bizony minden másként alakul. De ennek megértéséhez már tényleg el kell olvasni a művet!

Az Alapítvány-trilógia egyébként nehéz könyv, és nem fizikailag csupán. Odafigyelést igényel, koncentrációt. Sok a szereplő, és könnyen átsiklunk valami fontos felett, ha nem vagyunk résen, és egyes dolgok nem lesznek világosak később. Az első fejezet egyes mondatai csak az utolsó után lesznek kristálytiszták. A trilógia legerősebb része nálam egyértelműen az Alapítvány és Birodalom. Ennek mindkét novellája/kisregénye briliáns, de Az öszvér egészen egyedi. Noha ez a különleges hódító mutáns antagonista a történetben és effektíve nem is ember, mégis a legemberibb alak mind közül.

De ha már karakterek! A szereplők nagyon vázlatosak, mélysége alig néhánynak van (ilyen a zseniális tábornok, Bel Riose, de különösen a már sokat emlegetett Öszvér), ám Asimovnál amúgy sem ez a lényeg, az egyének csak apró hangyái a bolynak, s őt az egész emberi hangyavilág érdekli összetettségében és működésében. Nagyon mély, nagyon erős anyag. A trilógia egészen egyedi, hiszen nincs igazi protagonista benne, főszereplője a Galaktikus birodalom, még pontosabban az emberiség mint egész és az egyéniség mint független önálló entitás. Nem véletlenül nem sikerült még megfilmesíteni, holott ma már az Egyesült Államokban szinten minden valamirevaló regényt megfilmesítettek ötször… Egy sorozatot ugyan terveznek jelenleg is, de nem nagyon hiszek a sikerében, iszonyat mennyiségű pénz és nagyon jó forgatókönyv kellene egy a regényhez méltó feldolgozáshoz.

Áttérek a Gabo 2018-as kiadására, mert erről külön kell írni, hisz annak esetleges hibáit nem róhatom fel Asimovnak. Még a pszichohistória matematikai képleteivel felvértezve sem tudhatta ugyanis, hogy a legpocsékabb puhakötésű regényeket kiadó vállalat fogja majd kiadni a főművét. Pozitívum, hogy eszükbe sem jutott ragasztott fűzésben kiadni a majd 900 oldalt, s minőséginek látszó keményfedeles kötést kapott. További öröm, hogy nagyon szép borítóképpel sikerült kiadni, nekem legalábbis a lilás-sötét űrhajós illusztráció. Ellenben komoly problémák vannak a korrektúra terén. Nem vagyok jó olvasás közben a helyesírási hibák kiszűrésében/kiszúrásában - a könyvtárban is az ilyen tevékenységet meghagyom sólyomszemű kolleginámnak -, de itt még én is egyfolytában elírásokba botlottam. Bevallom, talán még sosem találtam ennyi elütést regényben. Aztán egyik helyen a Trantor lakossága 400 milliárddá vált az addig mindenhol (helyesen) megjelenő 40 milliárdhoz képest. Erről nem tudom eldönteni, ki hibázott, minden bizonnyal elírás. Szóval azért a kiadás messze nem hibátlan…

A fordításról is pár szó. Eddig minden magyar kiadás Baranyi Gyula 1951-es fordításán alapult, most azonban egy friss munkát kaptunk kézhez Sámi László tollából. Tegyük fel, hogy volt értelme újra lefordítani az eredetit, ezt nem tudom ugyanis megítélni az egész könyvre nézve, mivel korábban is mindig magyarul olvastam. Egyes helyeken viszont furcsa volt a kötet nyelve, ott ahol nagyon szlengesre vette a figurát a fordító, így ott összehasonlítottam a korábbi magyar kiadással, amelyből nem emlékeztem ennyire fiatalosra - gettósra - vett mondatokkal:

A mostani magyar fordítás:

„- Király! Akkor egyetértünk – felelte Devers kedvesen. – De főnök, miféle együttműködésről beszél? Őszintén megmondom, azt sem tudom, mi a pálya. – Körülnézett. – Például, mi ez a hely, ahová kerültem és… egyáltalán miért?”

Ezzel szemben a Baranyi Gyula-féle szöveg a 2011-es kiadásból:

„- Kóser. Én is úgy volnék – felelte Devers nyájasan. – De hát, főnök, miféle együttműködésről beszél? Megmondom kerek perec: fogalmam sincs, hol állok. – Körbejáratta a tekinteté. – Például hol van ez a hely, és egyáltalán, mi akar lenni ez az egész?”

És akkor az eredeti:

„Devers said blandly, "Right. I check you. But what kind of co-operation are you talking about, boss? To tell you straight, I don't know where I stand." He looked about him, "Where's this place, for instance, and – what's the idea?"”

Érezhető, hogy az eredetiben is ott a pimasz vagányság, s mindkét magyar fordítás hasonlóan adja ezt vissza, de jobbnak érzem a régebbit. A könyvtárban a „Mi a pálya?” kérdésre mindig ugyanazt szoktam felelni, hogy leszokjanak róla: „A pálya egy rendszerint téglalap alakú terület, ahol sportolnak.” Mondjuk a király szó meg jobb, mint a kóser, de ez már ízlésbeli vita. Szóval igazából nincs gondom az újrahangszerelt magyar kiadással szövegileg. Olvasmányos, nekem tökéletesen megfelelt.

Értékelés:

9.5/10 pont (sosem adok tízest) Asimovnak, 7/10 a Gabo Kiadónak (tessék jobban átolvasni helyesírásilag!). 

moly.hu: 95%

goodreads.com: 4.4 pont

(2019. június 25.)

Könyvajánló - Sarah Pinborough: Ha addig élek is

Sarah Pinborough: 

Ha addig élek is

Bp.: XXI. század, 2018

Eredeti megjelenés:

Cross Her Heart, 2018

Fordította: Tomori Gábor

352 oldal

Sarah Pinboroughtól tavaly nyáron olvastam az első könyvet, s a Ne higgy a szemének egy igazán érdekes, bár olvasótábort megosztó regény volt. Lássuk be a misztikum egy első nekifutásra realistának tűnő thrillerben sokak számára annyira vonzó, mint Conchita Wurst invitálása egy esti buliba (vagy európai parlamenti választásra…). Mivel azonban engem nem zavart a természetfölötti vonal, nekem nagyon tetszett. Így nemrég elolvastam az írónő a tavaly megjelent új thrillerét, s most ezt vesézzük-velőzzük ki röviden.

A sztori kezdetben elég egyszerűnek tűnik. Főszereplőnk, Lisa egyedül neveli tini lányát, Avát - ki nélkülözi az apát -, s míg előbbi egyre jobban bedolgozza magát munkahelyén, utóbbi időnként bedrogozza magát, egyre inkább hiszi magát felnőttnek, és elveszít ezt-azt. Leginkább a fejét, de mást is. Lisa sem piskótatészta, hiszen titkolja múltját a világ és lánya elől, mivel Káin bélyegét hordja vállán. Emellett egykori alkoholista férje úgy tűnik, határozottan megtalálta őket, s most készült kikészíteni idegileg egykori nejét, aki ettől nem találja a helyét.

A történetvezetés nagyon hasonló, mint a korábban már bemutatott regény esetében: idősíkok és nézőpontok váltakozása mutatja be más-más látószögből a régmúlt és jelen eseményeit. Ez tökéletes ahhoz, hogy Pinborough megtréfálja az olvasót, s sejtetés és látszat ködével hitessen el meg sem történt, vagy fedjen el valójában megesett cselekményeket.

Pinborough itt-ott (ismét) elvetette a sulykot. Nem szándékozom elárulni a gyilkos kilétét, de azért az álcázás igazi nagymestere kellene, legyen az illető, ha arra képes, amit a végén megtudunk róla (vagy minimum időgépet rejteget a sufniban). A hihetőséget például ez a - mellesleg teljesen felesleges és simán kihagyható - gyilkosalteregó erősen csökkenti.

A kötet felénél már meg voltam győződve arról, hogy a szerző elvakult feminista, akinek világában minden férfi perverz iszákos állat. Nálam ez durva rossz pont, mivel túl sok van már femináciból (egy is sok lenne), miközben nap, mint nap tapasztalhatjuk, hogy – minő meglepi! – a nők ugyanolyan emberek, mint a férfiak: étkeznek, éreznek, élveznek, s persze gyűlölnek, hibáznak, terrorizálnak (legfeljebb ők inkább pszichológiailag és nem fizikailag). Kedves feministák! Személyes frusztrációink kivetítése másra nem túl dicső és elegáns megoldás a problémáinkra! Mellesleg jelzem, hogy az érzékenyítés egy idő után kontraproduktív. Szerencsére Pinborough nem esik túlzásba, s kiderül, hogy alaposan megvezet minket ebben a kérdésben (is). 

A karakterekről szólva örömmel kell megjegyeznem, hogy egyik fontosabb szereplőt sem utáltam, ami manapság pszichothrillerben ritka, sőt szimpatizáltam velük időnként. Persze azért néha a fejemhez kaptam, amikor látványosan irracionálisan viselkedtek, de hát végül is ez mindnyájunkkal előfordul. Csak nem ennyiszer, és nem ilyen kiélezett szituációkban, és ha egy ismerősünk felajánlja, hogy segít, ritkán szökünk meg előle…

Összefoglalva: Nagy újdonság összességében nem ért. A végeredmény ugyanaz, mint korábbi a Ne higgy a szemének esetében. Pinborough a félrevezetésből él, kifejezetten manipulálja az olvasókat. Felállít egy viszonylag egyszerű történetet, , s felrajzol az olvasónak egy lelkizős, karakterközpontú képet. Mikor aztán úgy véljük, nagyjából tudjuk mi történt egykor, s abból mi következik éppen a jelenre nézve, akkor kiderül, hogy az írónő aljas módon nem bontotta ki a valóság minden szegmensét, s az elhallgatott részletek lassú adagolásával ezután felépít egy másik olvasatot. Mindezt természetesen azért, hogy a végén valami megdöbbentő szemfényvesztéssel zárja le a könyvet, kissé összecsapottan. 

[Megjegyzés rovat: Valójában egy igaz történetet, Mary Bell esetét (kattintásra spoilerveszély!) gyúrja át a szerző, amihez aztán extra hozzávalókat (rokonság, erőszak, stb.) adagol.]

A kötet kiadásáról ugyanaz mondható el, mint az előző Pinborough-könyvről, hiszen méretben, típusában annak ikertestvére. A borítóról nem mondanám, hogy tetszik, pláne úgy, hogy az eredeti angol címre utal, s a magyarhoz nincs köze. A célnak megfelel.

Értékelés:

Hét ponty a szákban.

7/10

www.moly.hu: 87 %

www.goodreads.com: 3.71 pont

(2019. május 10-én)

Párhuzamos könyv- és filmajánló: Az első ember (First Man)

James R. Hansen:

Az első ember – Neil Armstrong élete

Budapest: Akkord, 2018

560 oldal

Eredeti cím: First Man – The Life of Neil A. Armstrong (2018)

Fordította: Both Előd, Dancsó Béla

Csaknem pontosan egy éve, tavaly márciusban írtam Barbree Armstrong életrajzáról, s most elolvastam Hansen Az első emberét, amelyből a tavaly bemutatott hollywoodi – botrányoktól sem mentes – film is készült. Összehasonlítva azt kell, mondjam, hogy ez a jobb.

Barbreevel ellentétben Hansen szigorú kronológiai sorrendben halad, így roppant egyszerűen követhető. Megismerkedünk Armstrong felmenőivel is, ami érdekes, bár nem túl fontos többlet. Szerzőnk kiemelten igyekszik megcáfolni több legendát, amelyek népszerűek, ámde nem igazak, s többnyire 1969 körül születtek, Blikk színvonalú bulvárlapoknak köszönhetően. Ilyen az például, mikor egy amatőr csillagász azt állította, hogy a gyermek Neil nála figyelte távcsövön a Holdat, s már akkor oda vágyott. Armstrong és osztály valóban járt ennél a fickónál, ám az űrhajós semmi ennél többet nem erősített meg Hansennek. Ebben a kötetben is szembeszökő Armstrong csendes hétköznapisága. A világ legünnepeltebb embere lett, s mégsem szállt fejébe a dicsőség, nem akart élete végéig ellébecolni az elért sikerből. Csak űrhajótól szállt el, de sohasem magától. Csöndes, szolid ember volt, aki pont ennek köszönhette, hogy az lehetett, aki lett. Ha hősködik és keresi az életveszélyt, mint egy Star Trek-es ifjú James T. Kirk, alighanem meg sem éri 1969-et. Az ilyen pusztán Hollywood fantáziavilága. Hansen nem igyekszik a bennfentesség látszatát sem kelteni, pusztán szintetizálja az elmúlt 50 évben meg jelent interjúk és dokumentumok tényeit. Ettől jó. A kötet tele érdekes technikai adalékokkal is, amelyek sokszor mai szemmel megmosolyogtatóak, viszont elhelyeznek minket a 60-as évek technikai világában. A mobiltelefonba épített számítógépek modernitásában elképesztő, hogy a Gemini-8-ba beépített 23 kg-os (!) számítógép ferritgyűrűs memóriája kevesebb, mint 20 KByte-os volt, s az Apollo-11-é sem volt sokkal nagyobb! És ezzel jutottak el a Holdra! Igaz, nem Windows futott rajta…

Bemutatja a kötet természetesen Armstrong két Apollo-s útitársát is, akik közül Mike Collins egyértelműen szimpatikusabb, Edwin „Buzz” Aldrin meg vitathatatlanul az izgalmasabb karakter. Hansen időnként meglepően negatív Aldrinnal kapcsolatban, különösen a „ki legyen az első” kérdés esetén. Nem szabad elfeledni azonban Aldrin esetében, miszerint a meglehetősen versengő életmódot folytató pilóták bármelyikének nehéz lehetett volna megélni, hogy nem ő lesz az első Holdra lépő, így nem az ő nevét fogja mindenki ismerni, hanem a társáét. Itt a történelembe való bekerülés volt a tét! Talán Aldrin valóban „nehéz” ember volt űrhajósként – Hansen könyvéből tudtam meg, hogy kevesen akartak vele együtt dolgozni, s Armstrongnak is felajánlották, hogy lecserélheti másvalakire a holdutazás előtt! -, ugyanakkor a hetvenes éveiben is kemény „Buzz” méltán lett a második ember. Itt is ugyanaz derül ki viszont, mint a másik életrajzban: Armstrongnál tökéletesebb választás nem lehetett. Egyszerre volt klasszikusan „all american” és mégis megfelelt az egész emberiség követének is.

A biográfia felépítését tekintve az 560 oldal első ötöde szól nagyjából Armstrong űrrepülés előtti életétől, majd szintén ennyi az Apolló 11-ig való felkészüléséről, benne a Gemini 8-as első kilövésével. Kétötöd jut az Apolló 11-es nagy kalandra, majd a maradék szöveg annak haláláig követi a főhős sorsát.  

A szenzációra szomjazó olvasók számára talán száraz lehet ez a könyv, de aki nem bulvárra vágyik, az igencsak találhat itt csemegéket. Nem tudtam azt sem, hogy Aldrin megáldozott két szín alatt a Holdon (a történelemben az első idegen égitesten), vagy hogy a magyar zászló egy kis változata szintén járt égi kísérőnkön, mint ahogy minden 1969-ben létező országé. Hansen elképesztő részletgazdagsággal mondja el, mennyit lehet tudni arról, pontosan mi jutott el a Holdra, vagy a holdkompra, s mit hagytak ott az űrutazók. A kötet rendkívül adatgazdag csemegékben. A kötethez bőséges irodalomjegyzék tartozik, ami bizonyítja, hogy Hansen könyve valódi kutatás eredménye, s lényegesen szakszerűbb, mint Barbree - egyébként szintén jó - alkotása. Három részre elosztva fényképek is vannak a kötetben, fotópapíron, ami dicséretes, bár picik a fotográfiák.

A kötet legfájóbb pontja - pontosabban felülete - a borító. Mindig rühelltem a mozifilmes borítókat, de Az első ember esetében - ha ez lehetséges - , még jobban utálom. Itt van Armstrong egy igazi hős, erre életrajzának elején ott bámul mereven a semmibe egy Ryan Gosling. Egy fikció esetében, mint A marsi, még elment, de életrajz esetében konkrét Btk. paragrafus alá kellene essen egy ilyen rossz döntés. Méltánytalan. Csúnya A kötés hajlamos megvetemedni, de nem rossz. És azt írtam már, hogy mennyire utálom a borítót???

A kötet osztályzat:

Nyolc és fél ementáli a tíz sajtból van a Holdból.

8.5/10 pont

moly.hu: 3.75 pont (4 csillagozás)

goodreads.com: 4.06 pont (2214 értékelés)

És akkor térjünk is át egy kis lépéssel, avagy óriási ugrással a filmre!

Az első ember

First Man, 2018

Rendezte: Damien Chazelle

Rögtön egy kérdés: egy film, ami a Holdra szállásról szól és 141 perces, az miért alig fél órát szán erre ténylegesen? Egyszerűen nem értem. Sajnos Az első ember című film nem működik, noha időnként nagyon látványos. A történetvezetés teljesen szétesik, szkeccsek egymás után: Armstrong X-15-öst vezet, majd otthon van, Armstrong űrhajósnak áll, majd megint otthon van, Armstrong a Gemini-8 parancsnoka, majd újra otthoni jelenet jön. Egy ilyen ciklikusság akár jó is lehetne, de itt nem az. Családi drámát akartak forgatni, ahelyett, hogy történelmi filmet „csináltak” volna, s ehhez Hansen könyve - érdemei elismerése mellett - nem alkalmas. Az életrajz, életrajz, s nem lelki vívódásról szól. Armstrong feleségének, sem kislányának jelentősége – minden tiszteletem mellett – elhalványul az első lépés mellett, amelyet az emberiség megtett egy idegen égitesten. A dokumentumokból felépülő biográfia nem alkalmas drámának! Egyetlen szereplője van gyakorlatilag, s mellette a fő a tevékenység, amit elvégzett. A Holdra még csak eljutunk a filmben, de ez utóbbiból nem kapunk semmit. Neil Armstrong egyszerűen alkalmatlan családi dráma szereplőjének, mert ezt az oldalát sohasem mutatta meg a világnak. Mindkét általam olvasott életrajza nélkülözi az ilyen részleteket, mert azokat nem kötötte a közvélemény kíváncsi orrára. Nem vagyok rendező, de ha rám bízzák, akkor sokkal inkább az űrhajós társakra és a NASA-ra hegyeztem volna ki a dolgot.  Aldrin kínálja magát mint ígéretes páciens, s ezt Damien Chazelle megérezte, ezért próbálkozott összerakni egy igazi szerethető „pöcs” figuráját, erősen lebutítva az "Buzz" valódi karakterét. Aldrin ugyanis, amellett, hogy katonai családból származott (édesapja ezredesi rangig jutott), s vadászgépet vezetett a Koreai háborúban (lelőtt két MIG-15-öst is!), műszaki egyetemet végzett, és ő volt az első doktorival rendelkező űrhajós!  

Armstrongról a filmből nem derül ki, miért alkalmas erre a küldetésre, sőt képesek voltak egy depresszív karaktert alakítani belőle. Szinte vártam, hogy a Holdon Gosling leveszi a szkafandert, hogy végre kiélhesse szuicid hajlamát. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen mentális állapotban lévő embert nem lehetett volna Holdra küldeni, maximum pszichiáterhez.

Olyan kár, mert amikor landolunk Goslinggal a Hold felszínén, az mind látványilag és mind zeneileg kitűnő. A holdkomp landolása az egész film legjobb jelenete, s szó szerint követi a valós eseményeket. A Hold megpillantása a nyitott ajtóból Armstronggal együtt szintén sokkoló, ahogy megtapasztaljuk az égbolt hiányát és a tökéletes csendet. Ám a fantasztikus lépés után egyszerűen elvágták a sztorit. Armstrong mintha azért ment volna oda, hogy karkötőt hajigáljon kráterbe, holott 22 órát töltöttek a felszínen a komppal, melyből a másfél órás EVA tömény fizikai munka és kísérlet volt! Ebből miért nem kapunk semmit? Technikailag talán untatná a közönséget, de biztos lett volna valami köztes megoldás!

A filmből jó pár jelenet nélkülözhető, mivel semmit nem adnak ahhoz hozzá. Ugyanakkor a lélegzetelállító részek között komoly hézagok vannak, melyek olyan vontatottá teszik a sztorit, mint egy pótkocsi. Nagy kár, nagy kár… 

Imdb: 7.4 csillag

Rotten Tomatoes: 87 ill. 66%