Jay Barbree:
Neil Armstrong
Budapest: Akkord, 2017
Második kiadás (Első magyar kiadás: 2009)
Eredeti cím: Die Therapie (2006)
Fordította: Szakál Gertrúd
Gyerekkoromban egy ideig csillagász akartam lenni - mint azt már egyszer említettem -, vagy ami még jobb: űrhajós. A 80-as évek végén sokan voltunk így, s legjobb haverommal apró távcsövekbe fektettük zsebpénzünket, hogy éjszaka a Hold környékét pásztázzuk. A Voyager-szondák akkoriban hagyták el a Naprendszer óriásbolygóit, s meg is jelentek az ismeretterjesztő kiadványok a külső bolygók első igazán minőségi fotóival. A holdraszállás ugyan már lassacskán a múlt csillagködébe veszett akkor is, de a Challenger katasztrófáját gyermekként láttam a híradóban. A Voyager szondák ma is úton vannak, a reménybeli csillagász-űrhajósból könyvtáros lett. Ez utóbbit ugyan cseppet sem bánom, de azért ha tiszta téli hajnalon munkába menet ott vigyorog fölöttem az Orion csillagkép, hát fel kell kötnöm az övemet, hogy ne elszontyolodva gondoljak arra, milyen lehetne a tengózni a Marson, ötödölőzni a Hold porában, s korcsolyázni az Enceladus jegén. Követem az űrkutatás fejleményeit, és a sci-fi iránti rajongásom is innen eredeztethető. Pedig az űr hideg, kegyetlen és nagyon sötét.
Mikor két hete pénteken betévedtem az egyik győri könyvesboltba, s kiszúrtam Jay Barbree Neil Armstrongról írt könyvét, nem haboztam. Nem vagyok egy nagy életrajz-faló, jobban szeretem az emlékiratokat, naplókat, de egy Armstrongról szóló összefoglalót nem hagyhattam ki, ráadásul korábban nem is tudtam életéről túl sokat. A Hold meghó(l)dítója ugyanis közismerten zárkózott ember volt, nem írt beszámolókat magáról, megmaradt annak a kisvárosi, visszafogott srácnak, aki elindult, hogy pilóta legyen a 40-es évek Amerikájában. Az író, aki újságíróként annak idején az űrhajósok közvetlen közelében ténykedett, kezdésnek a Koreai-háború poklába visz minket, ahol az ifjú Neil éppen F9F Pantherrel bombázza az észak-koreai állásokat, majd kénytelen katapultálni, miután gépe megsérül. Armstrong 78 bevetésen vett részt ebben a keserves háborúban, s be kell valljam, erről mindeddig nem hallottam. Barbree lassan bontakoztatja ki hősének portréját, melynek fő vonulata egyértelműen az űrhajós korszaka, az előzményeket és következményeket csak itt-ott szórja el egy-egy történetben megemlítve. Nem is baj, végül is, Armstrong életének ez a szegmense érdekes.
A legfigyelemreméltóbb – olvasva a sorokat - az asztronauták kiválósága, akik nem egyszerűen remek pilóták voltak, de nagyszerű emberek, minden sztárallűröktől mentesen. Szinte mindegyikük farmer, vidéki tanár, katona csemetéje volt, akiket nem a hamis mítoszokkal terhelt New York utcái, hanem a szülői ház körül végzett kétkezi munka nevelt fel. Ezt követően pilóták lettek - sok esetben háborús bevetéssel -, de emellett elméleti képzettségre is szert kellett tenniük ahhoz, hogy bekerüljenek a legszűkebb elitbe. Itt kevés volt az amerikai filmek toposza, a vagány, parancsokat semmibe vevő top gun alfahím: fegyelmezett, stressztűrő de önálló döntéseket meghozni képes férfiakra volt szükség, akik sok esetben már jóval túl voltak forrófejű ifjú éveiken. Alan Shepard 48 évesen járt a Holdon 1971-ben! Szóval még számomra is van remény… Talán beszélnem kellene Hszi Csin-pinggel. Armstrong túl sok igazán személyes dolgot nem árult el Barbreenek, de a tapasztalt újságíró ügyesen építi bele a beszélgetések és korabeli dokumentációk anyagait az életrajzba. A kötet végig feszes sorrendben halad, bár ezt időnként kitérők szaggatják fel meteoritként, hogy megismerjük Armstrong életének korábbi szakaszait.
Egyébként „Nomen est Omen”. Armstrong és asztronauta társai valóban erős kézzel tartották kordában a félelmüket. Hiszen aki ráül egy 110 méter magas 3000 tonnás ballisztikus rakéta tetejére, majd hagyja, hogy begyújtsák alatta a hidrogén-oxigén robbanóelegyet, s még abban is bízik, hogy haza is jön ezzel az időzített bombával: az bizony kemény csávó! Az egészben a leggyönyörűbb, hogy elolvasva a biográfiát megtudjuk, miért éppen Armstrong léphetett először egy idegen égitestre az emberiség tagjaként, és csodás választ kapunk. Nem protekció, nem politikai döntés, nem anyagi haszonszerzés miatt, még csak nem is puszta szerencse okán lett így, hanem az elvégzett munka és az alkalmasság döntött. És ez nem semmi, s egyben szépen mutatja, egykor mitől volt nagy Amerika. Ez volt az Egyesült Államok még utolsó csaknem szeplőtelen kora, amikor tényleg nagy volt. Azóta csak örvénylik lefelé ez a szebb napokat látott egykori naiv, ma birodalomként viselkedő állam.
Mindig nagy döbbenettel olvasom az összeesküvés-elméletet a holdutazás meg sem történtéről. Alighanem a szovjetek elég hamar kiszúrták volna, hogy valami nem stimmel… Ezek az emberek az életük kockáztatásával produkálták az emberiség eddigi talán legnagyobb lépését, s akadnak, akik fittyet hányva a bizonyítékokra, a filmfelvételek, fényképek, beszámolók százaira, kétségbe vonják ezt a hatalmas teljesítményt. Nem csodálom Buzz Aldrin reakcióját, mikor lehazugozta egy idióta:
Mindent egybevetve a könyv jól sikerült, sokat megtudhat belőle az olvasó a 60-as évek űrversenyéről. Külcsínre a kötet esztétikus, bár lapjainak minősége lehetne jobb, és örültem volna, ha a fényképek nem szöveg között, ugyanazon silány papíron lennének, hanem külön táblán, fotópapíron. Nyomdahibák nem ütötték ki a szememet.
Pontszám:
Nyolc Apollo űrhajó a tízből.
8/10 pont
Goodreads.com: 4.18 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése