2020. augusztus 21., péntek

Könykritika: Søren Sveistrup - A gesztenyeember

Søren Sveistrup: 

A gesztenyeember 

Budapest: Partvonal, 2019 




Eredeti cím: Kastanjemanden, 2018 
Fordította: Sulyok Viktória 
455 oldal 

Søren Sveistrup könyvét azzal reklámozza a borító, hogy „Hátborzongató thriller a Gyilkosság - The Killing filmsorozat szerzőjétől”. Bevallom nekem most ennyi elég volt, hogy levegyem a polcról, bár rendszerint az ilyen feliratokat el sem olvasom a könyveken, vagy jókat vigyorgok azon, hogy Lee Child és Stephen King bármihez adja a nevét és ajánlását. A The Killing azonban az elmúlt évtized talán legjobb bűnügyi sorozata volt, amelyben két mélyen árnyalt, jól felépített karakterű nyomozóval követhetjük végig egy (majd még egy, majd még egy) gyilkosság felderítését. Egy rendkívül fordulatos, nyomasztó krimi volt ez, amelyet nagyon nehéz überelni, ha egyáltalán lehetséges. Nem csoda, ha érdekelt, milyen lehet a filmsorozat szerzőjének regénye. 

A sorozat, és a kötet között a hasonlóságok azonnal szembeszökők. Itt is egy férfi-nő zsarupárost kapunk, hasonlóan sok elterelés, mellékszál van a történetvezetésben, valamint a hangulat ugyanúgy sötétebb, mint a naptalan, csillagtalan skandináv éjszaka. A nyomozók folyton lyukra futnak, s betekintést kapunk a párosunk magánéletébe is időnként. A szerző egyik nyomtól a másikig lohol a két eleinte nem túl lelkes detektívvel - és az olvasóval -, hogy aztán mindenhol a sorozatgyilkos árnyékát lássa csak elsuhanni, amint elhagyja a tetthelyet. A gyerekeiket elhanyagoló anyákra vadászó pszichopata okosabbnak és felkészültebbnek bizonyul a hekusoknál, motivációja pedig nem világos eleinte. Kissé kaotikus volt az egész, aztán valahol a kötet felénél kezdtem ráébredni, hova fog végül vezetni a történet. Könyvbeli zsarunyelven: összeállt a kép. Úgy éreztem, tudom, ki a tettes. És tényleg jó irányban kapiskáltam. Ám ezt megtartom magamnak. 
A már sokat emlegetett filmsorozat egyik nagy előnye volt, hogy minden sötétsége mellett a két fő karakter hibáival együtt is szerethető volt. Sarah Linden és Stephen Holder is kemény, erős emberek, akik rendezetlen magánéletük mellett is úgy tudnak megmártózni a szennylében, hogy alapvetően tiszták maradnak, ráadásul közben megkedveljük őket. Ugyanezt sajnos nem tudom elmondani A gesztenyeember párosáról. A női karakter, Naia Thulin kifejezetten idegesített ostobaságával. Pedig a könyvbeli Thulin és a filmbeli Linden egymás ikertestvérei hátterüket tekintve, és mégis… Kezdem azt hinni, hogy Mireille Enos hozta ki a Linden figurájából azt a pluszt, amit abban látok, és nem a karaktert megálmodó Sveistrup. Ugyanez a helyzet a férfi duó esetében. A filmbeli Holder üdítő jelensége mellett az itt szereplő Hess igencsak sótlan, mint egy vesebajos ebédje, bár Thulinnál azért jobb. A regény amúgy is tele nem éppen szeretetre méltó alakokkal (mégiscsak egy skandináv krimiről van szó, s azokban ugyebár mindenki lelki sérült). 
A gesztenyés motívum 10/10 pont, meg maga a történet is. Utóbbi elég összetett és brutális. Mégis volt összességében bennem egy kis hiányérzet. Talán, mert a szerzőnek nem sikerült megvezetnie, és számomra annyira nyilvánvalóak voltak a hamis nyomok. Ám a könyvbeli dán rendőrségnek (vagy inkább rend/dőreségnek) nem voltak azok, és ezért egészen érthetetlenül reagáltak az események menetére. Mindez még az egyénenként egyébként érthető indítékok mellett is nagyon furcsa és hihetetlen, sőt hiteltelen volt. Hozzá kell tenni, hogy a végén összefutottak a szálak, a lezárás elég erősre sikerült, bár sablonokkal. 
Mi volt a legidegesítőbb a könyvben? Egyértelműen a kötelező nyelvcsapások tömkelege a nem éppen viking ősökkel bíró dánok, pontosabban a sokszínűség irányába. Ennek úgy látszik kötelezően szerepelnie kellett, holott jelentősége nem volt. A 16. oldalon a 15 tagú szír család: „mintacsalád, amely éppen most lépett le egy női magazin lapjáról”. Mert ugyebár a szír családok pont magazinokról szoktak lelépni mintaként… Ellenben „echte” dán főszereplőnk (31.o.): „Csak egy családot látott, és az idillikus mindennapjaikat. Olyasmit, amit ő a háta közepére sem kívánt volna.” A 80. oldalig vagy tíz egzotikus hátterű „dánnal” ismerkedünk meg, akik mind szimpatikus alakként lettek bemutatva. Nehru (?!) az indiai szomszéd önként és dalolva festi ki nyomozónk lakását - akivel akkor találkozik először -, Hussein Majid főorvos igazi sármőr, a miniszter japán titkárnője kiváló, a thai házvezetőnő szintén szimpi, et cetera. Ezzel szemben tulajdonképpen egy „dán” dán sincs a kötetben, aki ne bírna komoly defekttel, és tán nem árulok el nagy titkot, hogy a sorozatgyilkost sem a kisebbségek között kell kutatnunk... Írónk hozza a politikai kötelező beszólást is: 
„Sebastian bátyja korlátolt (sic!), neoliberális megjegyzéseket tett az állammal és a társadalommal kapcsolatban…” 
Sveistrup tehát egy egész komplex gazdasági világnézetet képes beosztani a korlátolt címke alá. Egyébként is elég humorisztikusnak érzem, amikor skandináv írók saját társadalmuk igazságtalanságait ostorozzák szöges ösztökével, hátuk mögött egy igencsak szerencsés történelmi fejlődéssel, komoly szociális hálóval és mély pénztárcával. Érthetetlen, miért gondolják, hogy ezt a biciklit ennyire tolni kell egy krimiben, pontosabban inkább nem akarom elképzelni ennek az okát, mert a végén még alufóliasisakban fogom várni az űrhajón leereszkedő háttérhatalmat mozgató kétfejű rózsakereszteseket, hogy piramist építhessünk végre jetikből. Esetleg a biciklit azért kell ennyire tolni, mert magától már nem gurul? Szerencsére ezek a kötelező polkorrekt körök a kötet harmadától elhalnak, és jöhetett az igazi krimi, igazi dán elmebetegekkel. 
A gesztenyeember egy komoly kis thriller, amellyel talán túl szigorú voltam az értékelés során (tele a tö… hócipőm a PC-vel, mint az érezhető volt gondolom), de egy kicsit többet vártam. Hogy kiknek való? Szögezzük le: a történet igencsak brutális, szellemileg megterhelő és nem utolsósorban véres, így mindenekelőtt azoknak javallott, akik bírják gyomorral! 

A Partvonal kiadása nekem tetszik, könnyen kézben tartható, esztétikus kis fűzött kötet, elég ütős borítóval. A magyar szöveggel kapcsolatban nincs kifogásom, helyesírásilag sem tűnt fel semmi komoly probléma. Nyilván nem egy száz évet és száz olvasót kibíró produktum, de tisztességes darab. 

Pontszám: 
Hét gesztenyeguszti a tízből. 
7/10 pont 

www.moly.hu: 92 % 
www.goodreads.com: 4.21 pont 
(Az adatok 2020. augusztus 17-i állapotot tükröznek!) 

2020. augusztus 1., szombat

Könyvajánló: Ljudmila Pavlicsenko - A halál asszonya

Ljudmila Pavlicsenko: 

A halál asszonya -  Sztálin mesterlövésze voltam 

Bp.: Kossuth, 2020 




Lyudmila Pavlichenko: Lady Death, 2018
Fordította: Dr. Molnár György
349 oldal

Még mindig szeretem az emlékiratokat. Jó, mondjuk aligha reális, hogy egy hónapon belül megváltozzon az ember véleménye, hiszen nemrég szintén emlékiratot veséztem ki a blog virtuális oldalain. Mondjuk mesterlövész-memoárral még nem volt dolgom. Pláne nem mesterlövésznőével. Be kell, valljam, elég sokáig húzódzkodtam Ljudmila Pavlicsenko emlékezéseitől, mivel nem igazán bízok a szovjet memoárokban, ismerve az 1945 és 1990 között megjelent szovjet emlékiratok valóság- pontosabban valótlanságtartalmát. Nincsenek egy szinten a németekével, bár lehet azért, mert utóbbiaké - mint veszteseké - kritikusabbak akkori ténykedésükkel kapcsolatban, míg a győztes gőgjét igazolja maga a győzelem ténye. 

Ljudmila Pavlicsenko (1916-1974) kétségkívül izgalmas személyiség lehetett. Művelt, ám igencsak párthű családból származott (édesapja komisszár volt a polgárháborúban a bolsevik oldalon), ami kiváló pedigrét - és egyben veszélyt - jelentett még Sztálin idején is, s apjának jó kapcsolatai voltak prominens szovjet katonai vezetőkkel. Nem lehet kétséges, hogy ez komolyan hozzájárult későbbi hírnevéhez, és ahhoz, hogy elvezényeljék a frontról az agitprop osztály számára. Elvégre mi lehetett volna jobb reklám az „irtsd a nácit” szlogennél? Hát az, ha ezt egy nővel mondatják! A sztálinizmus/kommunizmus különösen nyugaton szerette magát a nők felszabadítójaként beállítani, s a nyugati értelmiség jelentős része ezt - ismerjük el - nagyrészt kritika nélkül benyalta annak idején. Némi igazság volt is benne persze, noha személy szerint olyan nagy haladásnak nem tartom, ha egy nő háziasszony helyett mondjuk esztergályos lesz a traktorgyárban… 

Milyen az emlékirat maga? Hát olyan, amilyet egy elhivatott sztálinista csak írhatott a 60-as években. Az emlékirat elfogulatlanságára csupán egy mondatot emelnék ki Pavlicsenkotól: „Szeptember elsején a náci Németország megtámadta Lengyelországot… és Lengyelországot teljes egészében (sic!) megszállták a németek”. Mint látható, nem csak a német-szovjet megnemtámadási szerződés (aljas: Molotov-Ribbentrop-paktum) nem létezik Pavlicsenkonál, de a szovjetek ott sem voltak, nemhogy megszállták volna Lengyelország keleti felét! Azt már meg sem kellene ezek után talán említenem, hogy Pavlicsenko a Holodomort meg sem említi, holott annak idején bizonyára az utcán látta a tömegesen éhhalált haló ukránok ezreit... 
A német támadást követően, mint egy gyári lövészklub tagja azonnal jelentkezett önkéntesnek. A frontvonal déli szakaszán működött, Odessza és Szevasztopol ostroma során, s Moszin-Nagant 1891/30-asának és SZVT-40-esének a feljegyzések szerint 309 áldozata volt 1941-1942 során. Kétségtelenül legjobb részei a memoárnak az egyes mesterlövész-bevetések leírásai. Nincs belőle ténylegesen túl sok, olyan 4-5 emlékezetes eset van a kötetben, amelyekre vissza tudok emlékezni alig egy héttel a befejezés után. Ezek túlzásaikkal együtt is életszagúak. A szovjet katonák természetesen mindig hősök, a románok és németek egészen pancserek és óriási túlerőben vannak. A beszámoló másik jellegzetessége, hogy Ljudmila ellenségei szinte mindig „nácik”. Na jó, néha „fasiszták”, és csak ritkán németek vagy románok. Egyébként észrevették, hogy német memoárokban esetében még csak előfordul, hogy a szovjetek bolsevikok, de a britek sosem konzervatívok, vagy liberálisok, hanem britek és az amerikaiak sem republikánusok vagy demokraták? Természetesen ez szintén a propaganda része, hiszen egy németet, románt megölni sokkal súlyosabbnak tűnik (pláne a memoár írásakor, mikor már mindkettő szövetséges a Varsói Szerződésben), mint egy „nácit”, hiszen az utóbbiak tuti gonoszok, akiket kinyuvasztani dicsőség! 

Ha a múltkor Sommer esetében azon rágódtam, hogy vajon mennyi túlzásba esett íráskor, akkor itt ez fokozatosan megtörtént. Cáfolni nem tudom, majd a jövőben fogja valaki vagy nem, de a propaganda alighanem jócskán felnagyíthatta a valóságot Pavlicsenko esetében. A 309 igazolt kilövés egyszerűen túl soknak tűnik a fronton töltött időhöz (1941. augusztus - 1942. június) képest, legalábbis számomra. Jól tudjuk ma már, hogy a kommunisták nagyon szerették kiszínezni a sztorijaikat, gondoljunk csak a sajátjai által megölt, majd azt a németekre fogó Osztapenko esetére (melyet már régebben kibogozott Gosztonyi Péter, majd újból Unváry Krisztiánék). 
Az emlékirat utolsó harmada már nem frontharcosnői emlékekről szól. Van itt izgalmas előadás, hogy született cselekedeteiről propagandaregény (amit egy szemüveges bürokrata ültetett át realitásról bolsevikra), utazás az Egyesült Államokba (hol összebarátkozott a First Ladyvel és szópárbajokat vívott az amerikai sajtó képviselőivel), s propagandaút Nagy Britanniába. Pavlicsenko eljutott Coventryba is, ahol a brit munkások által a Szovjetuniónak röntgenkészülékekre gyűjtött pénzt vette át. Ha most gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy valószínűleg ez lett a világon leginkább tanknak kinéző röntgenkészülék… :P Az is izgalmas - ismerve, hogy fél Hollywood már akkor is kriptobolsevik volt, akiket részben magyarok szerveztek be -, mikor Ljudmila találkozott Chaplin-nel, „a Szovjetunió nagy barátjával”. Chaplin ugyan mindig tagadta, hogy kommunista lett volna, de Sztálint sosem nevezte diktátornak, sőt 30-as évekbeli tisztogatásait csodálatosnak tartotta, amely megtisztítja ezt a "Szép új világot" az ellenség ötödik hadoszlopától. Aztán persze ő is azok között volt, aki csodálkozott, mikor a McCarthy-féle kommunistavadászat (amelyet a mai napig "boszorkányvadászat"-nak mondanak, holott bizony volt valós alapja) idején megtalálták… 

Összegzés: 
Pavlicsenko memoárjának kiadása mindenképpen örvendetes, mivel triplán is hiányt pótol. Szovjet emlékirat kiadása nem volt divat az utóbbi években, mesterlövészéből mindig is hiány volt, női katonákéból meg pláne. A Kossuth kiadó kötete esztétikus a maga módján, amely ugyan csak fűzött, de elég jó minőségűnek tetszik. A vöröses borító passzol a tartalomhoz, a szöveghez táblákon fényképeket mellékeltek, s ennek szintén örültem. Maga a tartalom inkább körülményei és írója folytán különleges, mintsem kiemelkedő minőségű. A fordítás ezúttal is Dr. Molnár György munkája, melyben nem találtam kivetnivalót. 

Értékelés: 
Hét vörös október a tíz vörös novemberből. 
6/10 

www.moly.hu: 92 % 
www.goodreads.com: 4.17 pont 
(2020. július 31-én)