könyvajánló: Öt kedvenc könyv 2024-ből

Könyvajánló:

Öt (hat) kedvenc könyv 2024-ből

 

Mint minden évváltáskor, most is készítettem egy válogatást az éppen elmúlt esztendő kedvenc köteteiből. Sorrend nincs. Úgy szerepelnek, ahogy eszembe jutottak (nagyjából az olvasás időrendjében).

Alan Rickman: Őrülten, mélyen

Budapest: Kossuth, 2023

576 oldal

Alan Rickman legtöbbünk számára a Harry Potter-sorozatból ismert, mint a sorozat legtragikusabb hőse, Perselus Piton, nekem azonban örökre Hans Gruber illetve a Nothinghami bíró marad. A zseniális színész leginkább a negatív karakterek ábrázolásában volt kiemelkedő, olyannyira, hogy még egy összességében pozitív szerepben - mint Perselus - is inkább antagonista volt. Sokat láttam filmekben tehát, mégis Alan Rickmanről, mint emberről alig tudtam valamit, amíg el nem olvastam a naplóját. A 2023 végén megjelent diárium oldalain sok híresség tűnik fel: színész, politikus, vagy éppen író. Rickman baráti kapcsolatot ápolt például Ken Follettel is, akinek a Katedrálist és sok egyéb kiváló regényt köszönhetünk. Bepillantást kapunk naplóbejegyzései által a munkás színészhétköznapokba ugyanúgy, mint a ritkán beiktatott nyaralásokba. Bár a saját magának írt napló jellegéből fakadóan nem egy összefüggő, megkonstruált szöveg, Rickmantől mégsem csupán mondatokat, hanem gondolatokat is kapunk. Színészként egyszerre volt nagyon mindennapi és rendkívüli ember. Érdekes, hogy azok a filmek, amelyekből leginkább ismerjük, milyen keveset jelentettek Rickman számára a napló alapján (ez a Harry Potter-szériára is igaz! Nem populáris akart lenni, hanem minőséget akart nyújtani deszkán és celluloidon egyaránt. Kifejezetten bosszantotta, hogy évekkel később is a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, vagy a Drágán add az életed alapján ítélték meg munkásságát. A színész egyébként Magyarországon is dolgozott, naplója szép emlékeket idéz fel Sopronból, mikor a Raszputyin című történelmi film egyes jeleneteit forgatta nálunk. Megdöbbentő olvasni, milyen nagy elismeréssel ír egy - sajnos megnevezetlen - magyar színészről. Még tavaly év elején olvastam a naplót, de így is jól emlékszem, milyen mély benyomást tett rám az elhivatottság, amely árad a sorokból. Belekukkanthatunk végül Rickman utolsó hónapjaiba is, és időnként kifejezetten fájdalmas olvasni a sorokat. Mintha kiskanállal vájnák a szívünket, hogy jobban fájjon... 

J.R.R. Tolkien: A homály visszatér és Vasudvard árulása 
Budapest: Helikon, 2022 iletve 2024

708 ill. 700 oldal

Tolkienről aligha kell bárkinek leírni, hogy kicsoda s micsoda, hiszen a A Gyűrűk ura ikonikus mű, amely egy egész fantasyuniverzumnak ágyazott meg mostanra. Ha Tolkien nevét halljuk, szinte bizonyosan a LoTR-ról van szó, hiszen ez az a mestermű. amivel az angol író neve örökre összeforrt. Nem alkotott sok nagy művet, csak egy(?) igazán nagyon, de hát a távolugróknál is a legmesszebbi ugrás számít. Persze egyeseknek eszébe jut még A hobbit, ínyencebbeknek pedig A szilmarilok is - a többi felsorolása már igazán extrém -, de azért ez már sokkal ritkább. Sokkal kevesebben tudják, hogy A hobbit jóval korábbi, mint A Gyűrűk ura, sőt ebből az apróságból nőtt ki a háromkötetes monstrum. Bevallom nem vagyok nagy rajongója A hobbit-nak, úgy vélem, hogy a "folytatás" nélkül sosem érte volna el azt a hírnevet, amit kapott (sem az indokolatlanul háromrészes filmtrilógiát). Ugyanakkor el kell ismernem, hogy A hobbitban elvetett mag, igencsak bőséges termést hozott. Hogy mekkorát és miként szökkent szárba a meglehetősen gyerekes sztoricskából a gigantikus A Gyűrűk ura, azt Tolkien fiának összefoglalójából - egyelőre két kötetet olvashattam az ezt taglaló négyből - tudtam csak meg. A Gyűrűk ura világa organikusan alakult ki, sejtről sejtre, szereplőről szereplőre, és fokozatosan változott azzá a világgá, amelyet ismerünk. Nem túlzás azt állítani, hogy minden cselekmény, minden szereplő azért lett olyan, amilyen, mert ilyennek kellett lennie a kezdet és a vég logikájából kifolyólag. Mintha nem is Tolkien találta volna ki a világot, hanem a már létező fantáziaország vagy a sors vezette volna az író kezét könyörtelenül irányítva azt. Aragorn szerepét eredetileg például Tolkien egy hobbitnak szánta - facipőben járt volna, Kótogi névvel -, de rá kellett jönnie, hogy nem lehet így, Középfölde megköveteli, hogy álruhás király legyen belőle. Fantasztikus, ahogy olvasva Tolkien rendbe szedett jegyzeteit, hogyan alakulnak ki szemünk előtt Középfölde folyói, hegyei, népei és ismert alakjai. Bár olvastam már a Középfölde históriája más köteteit is, de egyik sem nyűgözött le annyira, mint ez a két kötet. Érdemes elolvasni! Oda, s vissza. 

(Még két kötet fog foglalkozni a trilógia kialakulásával, amelyek még nem jelentek meg magyarul: A Gyűrűháború, illetve Sauron veresége címmel!)

C.S. lewis: Csűrcsavar levelei

Budapest: Harmat, 2021

150 oldal

Ha lenne nálam "Az év olvasmányélménye" kategória, akkor egyértelműen Tolkien hű barátjának, C. S. Lewisnak sziporkázó humorú, mégis elképesztően bölcs füzetecskéje lenne, amit díjaznék ezzel 2024-ből. Csűrcsavar levelei egy fiktív levelezés két ördög között, amelyben az idősebb és tapasztaltabb pokolfajzat tanácsokat oszt ifjabb munkatársának és egyben unokaöccsének, hogy miként térítse rossz útra a neki "szentelt" célszemélyt. A hétpróbás démon ötletei mind-mind zseniálisak és mind-mind nagyon ismerősek a mai világunkból is: "Ne az érvekre hagyatkozz, hanem a jelszavakra", elvégre nem az a fontos a mai világban, hogy valami igaz-e vagy hamis, hanem hogy legyen "modern", "erős", "jövőbe mutató", "sikeres"! Legalábbis szavakban. Igazából nem is merek idézni mást a 150 oldalas kis kötetecskéből, mert az összes szava és mondata arany! Lewis - aki leginkább a Narnia krónikái miatt ismert, mélyen vallásos volt - Tolkienhez hasonlóan -, ugyanakkor mentes volt bármi ezzel kapcsolatos merevségtől és képmutatástól. Élvezte az élet örömeit, nevetett az emberi esetlenségen. Igazi angol abszurdot kapunk tőle, amely folyamatos vigyorgásra kényszeríti az olvasót, hiszen magára ismer benne. Különösen érdekes, hogy e fanyar humort az 1940-es sötét év Nagy Britanniájából kapjuk, mégsem veszített egyetlen mondat sem a csillogásából. Minden 85 esztendős mondat megáll ma is, de ugyanilyen aktuális lesz Kr.u. 3000-ben is! Igazi kortalan remekmű. 

Kazareczki Noémi: Igazmondó Háry János

Budapest: Zrínyi, 2024

176 oldal

Bizonyára jó néhány ennél - tartalmilag - fontosabb hadtörténelmi és történelmi kötet került 2024-ben a magyar könyvesboltok kínálatába, mégis a Zubovits Fedorról készült kiadvány volt az egyik kedvencem. Mindig a nagy alakok vonzottak a történelemben, mert hihetetlen milyen érdekes minden egyes ember a maga valójában. Zubovits talán nem a legismertebb magyar katonák egyike mostanság, holott a maga korában igazi legenda volt. Egy személyben volt kiváló sportember, feltaláló, haditudósító, vadász, diplomata és katona. Harcolt a császári-királyi seregben Königrätznél, majd az olaszországi magyar légió tagjaként ellene szervezkedett. Egyiptomban katonai tanácsadója volt az alkirálynak, harcolt a spanyol karlista háborúban, majd a Balkánon volt az albánok nagy támogatja. Elsőként alkalmazott gyalogsági aknát az oroszok ellen az 1877-78-as orosz-török háborúban, szabadidejében meg néha angol foglyokat akart kiszabadítani Szudánban a Mahdi-felkelés idején. Valószínűleg egyetlen életévében több kalandban volt része, mint a legtöbb férfinak életében összesen... Csaknem 70 éves, mikor a világháborúban reaktiválta magát és találmánya - a "szárazföldi torpedó", azaz gyalogsági akna - révén segítette a Kárpátok védelmét az oroszok ellen. Kazareczki Noémi bemutatja egy nem mindennapi kalandor életét, bőven megtámogatva illusztrációkkal. A kötet kialakítása is megérdemel minden dícséretet, egy nagyon szép könyvet kaptunk a Zrínyi kiadótól. 

Agatha Christie: Az alibi
Budapest: Helikon, 2024

320 oldal

Igazából tavaly újraolvastam a Tíz kicsi négert is - amely jobb ugyan -, mégis ezt hozom Christie-től. Hogy miért? Mert arra nagyon jól emlékeztem, hogy mennyire erős könyv az előbbi, viszont Az alibi meglepett. Hihetetlenül jó pszichológiai thriller! Agatha Christie egy egészen zseniális ötlettel él: elmesél egy bűntényt - megölt nevelőszülő -, könnyen utálható tettessel, akit gyorsan fel is kötnek. Már-már megnyugodnának a kedélyek a zaklatott Argyle családban, mikor betoppan a házba egy jóindulatú tudós, s közli mindenkivel, hogy Jackó, a kivégzett testvér nem lehetett a tettes, mivel vele volt éppen a bűntény pillanatában. Dr. Calgary azt hiszi örömmel fogadják a hírt a családtagok rokonuk ártatlanságáról, azonban hamarosan megdöbbenve fedezi fel, hogy Jackó (és a mostoha) halála csupa pozitív változásokat hozott a családtagok életétbe. A tudós az alibivel olyan eseményláncolatot ráadásul indít el, amely mindent megváltoztat, és a már-már esküvőre készülő família hamarosan temetésekre járhat... A regény szokás szerint áramvonalas és feszültséggel teli, nincsenek benne felesleges oldalak és leírások. Mindenki gyanakszik mindenkire, s mindenki titkol valamit a múltjából, amire nem büszke. Calgary jószándékú tette pont az ellenkező hatást váltotta ki: a család nem megkönnyebbül a tudattól, hogy fiúk/testvérük Jackó ártatlan volt, hanem atomjaira hullik. Hiszen, hogyha nem a család fekete báránya volt az elkövető, akkor valaki közűlük kkellett, hogy legyen! A kötet a nyomozás közben felveti az örökbefogadás, a boldogtalan házasság problematikáját egyaránt, de mesél a testvéri szeretetről, és arról is, hogy a jó szándék önmagában nem feltétlenül ér sokat. A regény a legerősebb pszichológiai AC-krimik egyike - remek megoldással -, amely ha nincs is a néhai Top 10-es listámon, de nagyon jó kikapcsolódás, amely nem fog csalódást okozni senkinek. 

Könyvajánló: Agatha Christie: Mert többen nincsenek

Könyvajánló:

Agatha Christie:

Mert többen nincsenek

Budapest: Helikon, 2023

Eredeti megjelenés: 

- Ten Little Niggers (1939)

- And Then There Were None (1940)

Fordító: Szíjgyártó László (cop. 2020)

Néha le kell porolni a klasszikusokat, mert a régi betűk újraolvasva új értelmet nyerhetnek. Így vagyok kedvenc regényeim (Szép új világ, 1984, Az ötödik pecsét, A gyűrűk ura, stb) mellett a ponyvának számító - ám abból igazán minőséginek mondható - Agatha Christie művekkel is. Nemrég került a magyar boltokba újfent az angol krimikirálynő egyik legjobb regénye Szíjgyártó Péter fordításában, ez pedig a Mert többen nincsenek. Nem hallott még erről a művéről? Okkal. Mert nem ez a címe.

  Ha azt írom ide, hogy Agatha Christie egy zseni volt, azzal aligha lepek meg bárkit, aki olvasott már tőle néhány regényt. Géniuszának kevés eklatánsabb példája van, mint a Tíz kicsi néger. Igen, szándékosan az eredeti angol/magyar elnevezést használom a most éppen amerikai mintára Mert többen nincsenek címen megjelent remekműre, de erre a kérdésre majd az írás végén még visszatérek! Több évnyi szünet után olvastam újra a regényt, és - bevallom - már nem is emlékeztem rá, hogy ennyire kemény pszichológiai thrillerről van szó. Ellentétben a legtöbb Christie-remekkel (a Top 10-es listámat 10 éve állítottam össze, de sokat nem változtatnék rajta ma sem) ez ugyanis sokkal inkább thriller, mintsem bűnügyi regény. Itt nem a nyomozás a főcselekmény, hanem a lélektani hadviselés, amelyet Christie folytat az olvasók idegpályái ellen. Az íróóriás képes volt tíz karaktert profi festőként néhány színpamaccsal vászonra vinni mindössze 280 oldalon, majd levadászni őket válogatott módszerekkel, s tette ezt minden fölösleges hatásvadász skandináv krimis vérfürdő nélkül, nemes egyszerűséggel!

  A történet művészien egyszerű: Kis létszámú társaság, limitált térben, szigetre zárva egy láthatatlan igazságosztó gyilkossal, aki egy mondóka alapján intézi el áldozatait egyesével. Igazi klíséhalmaz mára, ám nagyrészt éppen A.C. miatt, aki olyan letisztultan volt képes megoldani egy ilyen sorozatgyilkosságot, ahogy senki más 1939 óta. Bár a karakterek csak úgy oda vannak hányva a lapokra vastag ecsettel, olyan tipikus jellemek ezek, akikkel magunk is bőven találkozunk életünk során. Igazi Christie-i alakok: doktor, bíró, inas, szakácsnő, tanárnő, vénlány, világfi, katonatiszt, rendőr. Persze egyben klasszikus krimifigurák is: a rendőr korrupt, a vénlány vallási fanatikus, a bíró kíméletlen igazságosztó, a tábornok múltja nem makulátlan, az életművész bárki torkát elvágja némi aprópénzért... A szereplők hihetőek, szinte látjuk magunk előtt mindegyiküket hús-vér lényként, mert bár sablonosak, de olyan sablon alapján készültek, amelyeket a való élet vágott ki. Ráadásul sikerült elkerülni azt is, hogy utáljuk ezeket a szereplőket, akik pedig - szándékosan, vagy akaratlanul -, de bűnösök. Minden karakternek van derűs, szerethető oldala, ahogy a valóságban is szokott lenni az emberekkel. Megértjük, miért tette a tornatanárnő azt, amit tett, akkor is, ha borzasztó, mint ahogy a doktor műhibája is jelleméből fakad. A karakterek múltbeli bűne éppen azért hihető, mert jellemábrázolásuk alapján pont ilyen bűnökre és hibákra számítanánk tőlük. Agatha Christie mestere az emberi viselkedés ábrázolásának, mivel kiválóan ismeri az Embert. Mindezt ráadásként könnyedén képes betűkre váltani, sallangok nélkül. 

  Christie az első pár tucat oldalon felvonultatja a szereplőket, elvezeti őket a szigetre, és nekiesik a mészárlásnak. Mondhatni: "A tábla készen áll, a bábuk mozognak." A szerző lassan emeli a feszültséget. A 77. oldalig kell várni az első áldozatig, és a kötet felénél még mindig "csak" háromnál tartunk. Fokozatosan csökken az egyes gyilkosságok közt eltelt idő, s közben Christie elkezdi rövidíteni az alfejezetek hosszát. A történések végén egy-egy ilyen alfejezet néha már a fél oldalnyi terjedelmet sem éri el. A mondatok befejezetlenek, a szereplők gondolatai itt-ott már kuszák. Nem csoda, bizonytalanok és idegesek mind, hiszen tudják: lassan ők következnek. Mindent megpróbálnak, minden eszközt bevetnek, hogy kijátszák a halált, aki üldözi őket, de képtelenek megküzdeni ezzel a megfoghatatlan és hideg idegennel, aki már a fejükbe fészkelte magát. Még a legvagányabb és legkeményebb szereplők önbizalma is úgy tűnik el, ahogy a társalgó közepére helyezett asztalról a porcelánfigurák. Az írónő tökéletesen uralta a könyv minden mondatát.

  Agataha Christie több regényében is élt azzal a módszerrel, hogy egy mondókára fűzte fel az eseményeket, de ebben a regényben a legdermesztőbb a versike szerepe. Briliánsan oldott meg egy hihetetlenül nehéz feladatot. Az eredeti 1860-as évektől népszerű dalocska így szólt:

"Ten little niggers going out to dine, 

One choked his little self, and then there were nine; 

Nine little niggers crying at his fate, 

One cried himself away, and then there were eight.

Eight little niggers never heard of heaven, 

One kicked the bucket, and then there where seven; 

Seven little niggers cutting up sticks, 

One chopped himself in halves, and then there were six.

Six little niggers playing with a hive, 

A bumble bee killed one, and then there were five ; 

Five little niggers went in for law, 

One got in chancery, and then there were four. 

Four little niggers going out to sea, 

A red herring swallowed one, and then there were three;

Three little niggers walking in the Zoo, 

A big bear cuddled one, and then there were two.

Two little niggers sitting in the sun, 

One got frizzled up, then there was one; 

One little nigger living all alone, 

He got married, and then there was none."[1]

A magyar kiadásokban rendszerint így került át a regénybe:

"Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment, 

Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc. 

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott, 

Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc. 

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten, 

Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten. 

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat, 

Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt. 

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között, 

Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt. 

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét, 

Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy. 

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac 

Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad. 

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő, 

Egyet keblére ölel, és így marad kettő. 

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd, 

Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy. 

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg, 

Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek."

A prűdnek gondolt, viktoriánus Agatha Christie pedig képes volt egy ártatlan kis dalocskára egy sorozatgyilkosságot úgy felépíteni (az utolsó happy end-es részt átírva, mert nála nem házasodik az utolsó kicsi néger fiúcska, hanem felköti magát!), hogy mindegyik esetre kitalált egy gyilkossági módot, és tette mindezt hidegvérrel, mindenféle logikai baki és erőltetettség nélkül!

[Megjegyzés rovat: az angol erdetiben a "red herring" - amelyet magyarul nem túl szerencsésen vörös lazacra fordítottak - plusz jelentést hordoz, ugyanis a krimiírók által a műveikben elhelyezett hamis nyomokat értik alatta szakmai berkekben!]

A Tíz kicsi négerben egyetlen fölösleges sor sincs, szikár mestermű, nincsenek táj- és helyleírások, semmi olyan, ami nem lényeges pszichológiailag. A történet tetszőlegesen áthelyezhető lenne bármely elszigetelt helyre. A sztori rendkívül sokrétűen átdolgozható, modernizálható, bemutatható és ettől időtálló. Ugyanúgy bele lehetne helyezni egy áram nélkül maradt XXI. századi környezetbe, ahogy a római korba. A karakterek is rendkívül rugalmasan változtathatóak lennének, mert nem a foglalkozásuk, hanem a személyiségük miatt vannak jelen. Ha valamiből csinálhatna Kenneth Branagh viszonylag könnyen egy új filmet, hát az ez az Agatha Christie regény! [Igen, láttam a Szeánsz Velencében-t is, de még keresem a szavakat...]

Maga az írónő - aki mindig roppant kritikus volt önmagával szemben - is elégedett volt alkotásával, ami már önmagában jelzi, hogy mesterműről van szó. A Tíz kicsi néger A.C. pályafutásának a legjobb korszakában íródott, egyszerűen képtelenség belekötni. A regény lezárása egészen megdöbbentő, úgy logikus, hogy az ember első olvasása során nem is gondolna a megoldásra, ellenben újraolvasva végig látja majd a nyomokat, amelyek alapján ki kellett volna találja a gyilkost. Továbbra is fenntartom, hogy a Tíz kicsi néger az egyik legragyogóbb ékkő a krimikirálynő koronaékszerén, egészen kiváló alkotás!

Az új kiadás semmi extra, egy ponyvának megfelelő minőségben látott napvilágot. A borítókép nem éppen kiemelkedő, vagy feltűnő munka, bár mivel itt nem a Néger-szigeten, hanem átnevezve, a Katona-szigeten játszódik a történet, legalább álcázószínnek jó ez a méregzöld árnyalat. Óvatos kezelés mellett talán tucat olvasást is kibírhat a fűzött kötés... A fordítás egyébként tetszett, sikerült a feszültséget nagyon jól átadni. 

Pontozás:

Kilenc és fél néger porcelánfejecske a tíz indiánból.

9.5/10 pont

moly.hu: 96% (327 csillagozás)

goodreads.com: 4.3 (1.284.566 voks!)

(2023. november 16-ai adatok szerint!)

Végezetül pár szót az alternatív címadásról! Nem szeretem, mikor egy már meggyökeresedett címet/művet holmi politikai korrektség kedvéért átírnak. Tény, hogy a Tíz kicsi néger az USA-ban már eredetileg is Mert többen nincsenek címen hódított 1940-ben, így akár validnak nevezhető az érv, hogy csak az lett lefordítva ebben az esetben. Viszont ha a "néger" szócskát katonákra cseréljük, a Néger-szigetet meg Katona-szigetre, azzal mit is nyerünk itt a Kárpát-medencében? Semmit. Ellenben igenis, veszítünk! Miért jobb, ha magyarul maradunk az eredeti brit címnél? 

1. Mert maradunk az eredeti címnél. Mégiscsak ezt adta neki Agatha Christie 1939-ben... 

2. Korjellemző egzotikumot ad a regénynek. Ilyen volt a kor, amiben íródott. Egy misztikus nevű szigeten egyébként sokkal furcsább dolgok történhetnek, mint egy szimpla Katona-szigeten.  

3. Nálunk nem nagyon van, aki megsértődhetne rá, mert rabszolgaság sem volt, és a szónak sincs olyan pejoratív jelentése, mint az Egyesült Államokban. 

4. Ez messze a legsúlyosabb érv! Az amerikai címadás egyszerűen árulkodik a történet végéről, lelövi a poént! Miközben izgulnunk kellene, ki marad életben, a cím voltaképpen elárulja a végkifejletet!  

5. Ha már semmiképpen nem használjuk a Tíz kicsi négert, akkor én inkább a harmadik alternatív angol címre, a Tíz kicsi indiánra voksoltam volna, az indián szónak nálunk végképpen nincs semmi negatív jelentése.

Jegyzetek:

[1] Lásd: The Ten Cent "Ten Little Injuns" Songster. New York, 1869. No. 8.

Könyvajánló - Peter Swanson: Kilenc levél

 Könyvajánló:

Peter Swanson: Kilenc levél

Budapest: Lettero, 2022

320 oldal

Eredeti cím: Nine Lives, 2022

ford.: Daróczi Péter

"Kilenc ​embernek hozza ugyanazt a levelet a postás. Kap egyet a híres színész, a megbecsült professzor, az átlagos családapa és még hatan mások. A levelek címzettjei hamarosan eltűnnek az élők sorából. Van, akit lelőnek. Van, akit megfojtanak. Van, akivel méreg végez. Jessica Winslow FBI-ügynök is birtokosa egy ilyen halált hozó küldeménynek. Meggyőződése, hogy egy őrült terve áll mögötte. Valaki elkezdte véghez vinni Agatha Christie híres művének, a Tíz kicsi négernek bámulatosan agyafúrt gyilkosságait. Ám az áldozatok nem bűnözők. Akkor vajon mi a közös bennük? Mert az már biztos: akinek a neve ott a listán, azt valaki halálra jelölte. Ezért az FBI-ügynök nekilát az ördögi kirakósjátszmának, mielőtt még őt is elkapja a gyilkos."

Az ilyen fülszüveg éppen a magamfajta Agatha Christie-rajongók fejének elcsavargatására valók, és e funkcióját kétségtelenül betöltötte ez a pár sor. Más kérdés, hogy elolvasva a könyvet megállapíthatom, hogy a fentiekből elég kevés állítás állja meg a helyét. A híres színész voltaképpen nem is híres, a "megfojtás" ténylegesen vízbe fojtás, "J ügynök" a fenti mondatok ellenére nem a regény főhőse, a Tíz kicsi néger-hez meg nem sok köze van ominózus bűnügyi regénynek. Nem csoda, ha meglehetősen ellenséges vélemények is sorjáznak e Peter Swanson kötet értékelésénél. Ugyanakor a regény messze nem olyan pocsék, mint mondjuk a moly.hu-n az olvasók által adott 73%-os átlag sugallja. Persze az nyilvánvaló, hogy ez a regény egy listán sem nagyon szerepelhet Christie remekével, mindazonáltal vannak erényei. Egyáltalán nem unalmas, fenntartja a figyelmet, nagyon könnyen és gyorsan olvasható, és ha az elvárások nem a csillagos egekből indulnak meg lefelé, akkor az ember nem fogja nagyon megbánni, hogy rászánt másfél délutánt.

A kötet valóban klasszikus christie-i elemmel nyit, egy versikével, aminek azonban semmi köze nincs a gyilkosságokhoz, majd egy-egy mondatban le is írják számunkra a gyilkos listáján szereplő 9 halálraítéltet, akiknek a kötet során el kell fogyniuk amolyan tíz kicsi négerként. Ez teljesen rendben van, és aki olvasta a Tíz kicsi négert, azt is sejti, hogy a kilenc név között ott lappang a gyilkos. A sztori a "régi bűnöknek hosszú az árnyéka" Agatha Christie-féle bölcseleten alapul, így a múlt a kulcs a jelen történéseinek kapujához. 

A karakterek változatosak, van köztük utálatos és szeretnivaló egyaránt, bár sem jellemüknek, sem hátterüknek nincs komoly jelentősége. Swanson nagyon jól alakította ki az áldozati csoportot abban az értelemben, hogy esetlegesek, sokfélék, még arra is figyelt, hogy a véletlen - nem mindenki kapja meg időben a levelet a listával -, illetve az emberi hülyeség is nehezítse a - regényben nem igazán létező - rendőrségi munkát. Ellenben bőven elég lett volna 9 nézőpontból megírni a könyvet, de Swanson még egy-két plusz szereplőt is beletoldott, akiknek jelentősége gyakorlatilag nincs, ellenben elméletileg sincs. Ettől szétfeslik a szöveg szövete, és nem mindig követhető ki kicsoda, főleg eleinte, mikor még csak ismerkedünk a szereplőkkel/áldozatokkal. Egyébként sem tudunk elmélyedni a karakterek lelki világában mivel addigra már vége is a dalnak a legtöbbnél. Amire A.C. képes - kevéssel felvázolni egy-egy élettel teli alakot -, arra Swanson nem képes.  

A nyomok és hamis nyomok beépítése a regénybe kifejezetten gyenge, képtelenség lenne kitalálni ki a gyilkos, ha a rengeteg Tíz kicsi néger utalásból nem jöttem volna rá, melyik irányba kell figyeljek. Aki olvasta a Chrsitie-klasszikust, komoly előnyben van, pláne ha emlékszik a regény felépítésére. Én a krimi negyedénél megtippeltem a Swanson gyilkosának kilétét, és nem lőttem mellé (ahogy az sem a kötet lapjain). Nagyon mégsem tudtam haragudni a regényre, könnyed olvasmány, ami kikapcsolódáként teljesen megfelelő. Csak ne várjunk egy Agatha Christie-minőséget és töménységet, pláne csavart a végén. 

Hogy mégis miért csalódás sokaknak a könyv? Legfőbb oka alighanem a nagy elvárás. Aki Agatha Christie-t emlegeti a borítón és a kötetében, az számoljon a bukás rizikójának növekedésével és a kritikákkal. Varga Barnabás lehet a Pakssal gólkirály az NB I-ben, mégsem fogja magát Puskáshoz hasonlítani, mert abból nem jöhet ki jól. Ha egy könyvön megjelenik a krimikirálynő neve, akkor az átugrandó rúd igencsak magas lesz. A regény gyengesége emellett a logikai erőltetettsége és a botrányosan ostoba végszó. Az áldozatok közti kapocs megtalálása a rejtély maga, és a végeredmény rendkívül gyenge és kiábrándító magyarázattal szolgált a gyilkosságsorozathoz. Egyszerűen nem hihető, hogy ilyen motivációból ebben a formában ezeket az embereket így gyilkolja le valaki. A legvége a történetnek - amit egy extra fejezetecskében kapunk -, meg egyenesen indokolatlan, értelmetlen, és nemhogy nem ad a történethez, de elvesz belőle. Olyan fordulatot kapunk, amit az olvasó nem igényel, logikailag ostobaság és tökéletesen fölösleges. Pedig a gyilkosság megoldása sem volt éppen briliáns... Emellett elvarratlan szálakkal és befejezetlen gondolatmenetekkel terhelten csukjuk be a kötetet, holott elvileg nem is sorozatról van szó! Ja, egyébként igazi nyomozónk nincs is a történetben, ami szintén a csalódást keltő elemek számát növeli. A listán szereplő FBI ügynöktől ugyanis - spoiler - hamar fájdalommentes búcsút veszünk, míg az első gyilkosságot nyomozgató helyi rendőr annyira érdekes, mint egy üveg bubimentes ásványvíz megfigyelése éjszaka lámpa nélkül. 

A kötet kiadása a célnak teljesen megfelelt, bár a borító elég vékony, de legalább a kötés nem akar szétesni. A magyar szöveg teljesen jó, nyomtatási és törtdelési hibákra nem figyeltem fel. A borító figyelemfelkeltő és ötletes a levéllel. Ja: azt remélem - nem csináltam szúrópróbaszerű ellenőrzést -, hogy a címnél jobban ültették át magyarra a törzsszöveget... 

Pontozás:

Hat kicsi pont a tízből. 

moly.hu: 73% (30 értékelés)

goodreads.com: 3.57 pont (29427 értékelés)

A fentiek 2023. május 30-i adatok!

Könyvajánló: Sophie Hannah: A Kingfisher Hill-i gyilkosságok

Könyvajánló:

Sophie Hannah:

A Kingfisher Hill-i gyilkosságok

Budapest: Helikon, 2020

Eredeti megjelenés: The Killings at Kingfisher Hill

fordította: Wiesenmayer Teodóra

336 oldal

Hogy is történhetett volna másként, mint hogy éppen brit napokat tartottam könyvek terén, mikor meghalt II. Erzsébet. Sok könyvet olvasok a szigetországiaktól, kedvenc íróim jelentős része is brit (Orwell, Huxley, Tolkien, de nagy kedvencem C.S. Lewis, Jane Austin, Wodehouse, Rowling és persze Shakespeare is), s most érzem úgy, hogy a királynő távozásával végleg elbúcsúzunk egy nagy birodalomtól, amelyet lehetett szeretni, vagy utálni, de érdemeit elvitatni nem ildomos. II. Erzsébettel távozik az igazi, a klasszikus Nagy Britannia, amelyben sohasem nyugodott le a nap, amelynek ideálja az angol gentleman volt, s amelyet olyan sokszor énekelt meg hibáival, erényeivel és jellegzetes alakjaival - a brit katonatiszttől a cselédlányig - Agatha Christie.

Valahogy magyar megjelenésekor Sophie Hannah új Poirot-regénye elkerülte a figyelmemet, ami azért fura, mert vadásztam rá, mint MLM ügynök a balekokra. Mégis egészen mostanáig megmenekült tőlem, mikor is a fiókkkönyvtárunk végre megkapta a 2020-ban megjelent A Kingfisher Hill-i gyilkosságokat. Ez a negyedik regény a posztchristie Poirot-sorozatból (mindháromról írtam már: első, második, harmadik), és ha Hannah regényei nem is érik el a krimikirálynő színvonalát, azért kellemes olvasmánynak bizonyultak. Nézzük mit hozott számomra ez a kötet!

1931-ban, a buszozás hőskorában járunk, s regény azzal startol, amivel a reggeleim: főhőseink buszra szállnak. Csak amíg én kómás középiskolásokkal és munkába induló melósokkal vívok kézitusát a helyekért, addig Poirot és segédje, Catchpool felügyelő frusztrált vagy konkrétan félrebeszélő utasokkal teszi meg ugyanezt. Felmerülhet a kérdés: Jó ötlet-e buszoztatni Poirot-t? Hát... A kis belga személyiségétől meglehetősen idegen ez a közönséges jármű az ismereteim alapján, de ha sikerült volna a busznak valami hasznos funkciót írni, akár jó is lehetett volna ez az ötlet. 

Agatha Christise hajlamos volt a gyilkosságokat, bűnügyeket járművekre helyezni, ami nagyszerű eszköz, hiszen alaposan leredukálja a potenciális elkövetők létszámát az író számára kezelhető mennyiségűre. Visszatérő elem volt nála a vonaton történt bűnügy (A titokzatos kék vonat, Paddington 16.50 és persze a klasszikus Gyilkosság az Orient expresszen), de öltek nála hajón (személyes kedvencem, a Halál a Níluson, filmrkritika róla: itt) vagy repülőgépen (Halál a felhők fölött). A megoldás a kamaradarabokra oly jellemző feszültséget is biztosítja rendszerint. Nos, ez az, amit most nem kapunk meg. A buszozásnak nincs sok értelme és jelentősége a kötetben, csak a feleslegesen túlbonyolított történések egyik epizódja, amelynek aztán alig van kifutása a továbbiakban. Így a szerzőnő a legjobb ötletébe sajnos nem tudott értelmet csepegtetni. Az egész buszos utazás rendkívül zavaros, túlbonyolított és nagyrészt fölösleges. A gyilkosság - amelyben Poirot nyomoz, s amelynek helyszínére tart a busszal -, már megtörtént, ám a mindenki által elkövetőként elkönyvelt leányzó bűnösségével kapcsolatban kétségek merültek fel. Poirot felkérésre hamis indokkal próbál bejutni a tett színhelyére, amely a Kingfisher Hill-i lakótelepen van. 

A sztori túlgondolt, többször katyvasszá válik. Agatha Christie topkrimijei azért olyan zseniálisak és a műfaj királyai, mert alapvetően egyszerűek. Vegyük például a Halál a Nílusont! Hiába nagyon rafinált a gyilkosság, lecsupaszítva azt, roppant logikus és elegáns. Persze erre csak a végén ébredünk rá, mikor Poirot lerántja a függönyt, s kibontakozik az egész eseménysorozat a maga valóságában, egy rakás új jelentést adva a korábban olvasoatt sorokhoz. Ez az, amire Sophie Hannah nem képes. Sem pszichológiájában nem tudja kézben tartani a meséjét, sem a csalétkeket, vörös heringeket nem képes úgy elhelyezni a történésekben, hogy a végén ne legyen túlságosan mesterkélt a megoldás. A mozgatórugók erőltetettek, recseg-ropog minden.

A regény legnagyobb problémája mégis inkább a szereplők minősége. Mivel rendkívül idegesítőek és cseppet sem szeretetreméltók. Miközben olvastam, még a hastífuszt okozó baktériumok is egyre szimpatikusabbak lettek hozzájuk képest. Van itt ártatlanul bűntényt magára vállaló érthetetlen hősnő, zsarnokoskodó családfő beteges feleséggel, szánalmasan töketlen fiú, kiszámíthatatlan elmeroggyant fruska, és az ezekhez tartozó jelentéktelen baráti koszorú. Különösen kiemelkedő Daisy karaktere (= elmeroggyant fruska), aki olyan szinten irracionális, mint a gyök kettő. Catchpool nyomozó továbbra is teljesen alkalmatlan bármire. Ez a fickó olyan fogalmatlan, hogy a retortáról azt hiszi, visszahozott sütemény, a sorozatgyilkosról meg, hogy egy rossz rendező a Netflixen. Alighanem valamelyik rokona nyomhatta be a Scotland Yardhoz, mert képességei egy cipőfűző kibogozásához sem elegendőek, nemhogy bűntényekéhez. Funkciója a narráció szintén reked meg, ami talán jobb is. Poirot alakját viszont továbbra is aránylag jól adja vissza a szerző, még időnként túlzásokba esik. A könyv kiemelt érdeme, hogy a szerző továbbra sem akar Poirot szájába adni XXI. századi - s manapság megkövetelt - mondatokat, úgy viselkedik és reagál, ahogy Agatha Christie magándetektívje tette hasonló esetekben. Ebben jobban sikerült, mint az előző darab, elhittem, hogy 1931-ben vagyunk és nem 91 évvel később.

Ugyanakkor összességében A Kingfisher Hill-i gyilkosságok egyértelműen gyengébb, mint A háromnegyed rejtélye volt, így az eddig könyvről könyvre történő fejlődési ív Sophia Hannah-nál megakadt. Nem rossz a könyv, de azért nem is túl jó. Hogy van-e még potenciál az írónőben egy érdemi folytatásra? Kérdéses, az alkotó helyében nagyon agyalnék, mit lehet belevinni, amitől új lendületet és értelmet adhat a sorozatnak. Nem kell elkapkodni, inkább találja ki rendesen azt a bűntényt! Ez így kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a briteké. 

A kötet kiadása az előző részhez hasonló minőségű fizikailag, de most nem olyan szép a borító. A Helikon alapvetően jó munkát végzett, a fordítás is zökkenőmentes. 

Pontszám:

Hat szimetrikus tojás a tízből

6/10 pont

moly.hu: 79%

goodreads.com: 3.56 pont

Gadot-ra várva - Halál a Níluson (filmajánló)

Gadot-ra várva: 

Halál a Níluson (filmajánló)

A film eredeti címe: Death on the Nile (2022)

Rendezte: Kenneth Branagh

Ideje csendesebb vizekre áteveznünk egy kicsit, hiszen ahogy azt a blogom mottója 12 éve hírdeti: itt Háborúban sem hallgatnak a múzsák, s jelen esetben Tháliával foglalkoznék. Mikor 2013  nyarán összeállítottam a Top 10-es listámat Agatha Christie regényeiből, elárultam, hogy a 4. helyre kerülő Halál a Níluson számomra talán a legkedvesebb mind közül. Olyannyira igaz ez, hogy diákjaimmal még egy könyvtári versenyen is ebből adtunk elő egy részletet annak idején. A történet érzelemgazdag, fordulatos, egy kiválóan kitalált és ravasz gyilkossággal fűszerezve, benne a világirodalom legnagyobb detektívével. Nem csoda, hogyha rémülettől vegyes várakozással tekintettem a 2022-es mozifilmre, mivel a 2017-es előzmény ismeretében túl sokat nem reméltem. A Kenneth Barnagh rendezésében és főszereplésével készült darab stáblistája tele volt ismert nevekkel, de hát így volt ez a 17-es Gyilkosság az Orient Expresszen esetében is, amelyet csak harmadik nekiülésre tudtam végignézni.

A színészek most is jó nevek, bár azért az előzmény Penélope Cruz - Judi Dench - Johnny Depp trió súlyát nem sikerült elérni. Egyik barátom - Helló, Peti! - szerint már a múltkor is túl sokat foglalkoztam a raszi kvótákkal, úgyhogy most kihagyom. Aki akarja összevetheti Christie szereplőleírásait a filmbeli szereposztással, hogy lássa mi a helyzet ebben az esetben! Hollywood kényszeres castingolási követelményeinek ez a film is eleget tett, mint ahogy a szokásos arrafelé  dívó kötelező tartalmi elemeket sem hagyta el... 

Kenneth Branagh Poirot-ját továbbra is túl teátrálisnak tartom, akkora ripacs, hogy még az egyébként óriási ripacs Poirot-nak is túl nagy ripacs. A 2017-es Orient Expressz filmet - mint említettem - csak harmadikra tudtam megnézni éppen emiatt a túlzó és színházba illő karakterábrázolás miatt. Igyekeztem tehát most kitörölni fejemből minden előzetes könyves ismeretet a belga detektívről, sőt minden filmes adaptációt, s csak magára az új filmre, mint önálló entitásra koncentrálni. Még így is sok. Brannagh egy teljesen új Poirot rak le elénk, aki kuncogva olvas Dickens-t, világháborúban harcol és sebesül meg (Agatha Christie-nél ez nincs így, sőt Poirot a nagy háború idején érkezik Angliába belga menekültként - A titokzatos Styles-i eset-ben), vagy éppen pityeregve mesél egykori szerelméről (ez meg végképp nem jelemző). Persze a klasszikus Poirot vonásokból sokat átvesz, de azért jelentősen átdolgozta a tojásfejű belgát. A regénybeli detektív szinte mindig végtelen tapintattal nyomoz, itt meg azonnal mindenkit letámad, elmondja, hogy miként lehetett ő a gyilkos. Ez a Poirot sokkal kevésbé magabiztos, már-már karikatúra, a pisztoly a kezében meg nem áll jól. Ripacssága ellenére a karakter szerethető, tulajdonképpen a végére egészen megkedveltem. Azt a poént pedig azt hiszem, sosem leszek képes kiheverni, mikor Linnet holtestének lábfejét megigazítja, hogy szimetrikusan álljanak a fagyasztóban... 

A történet áldozatát, Linnet Doyle-t Gal Gadot, míg az eredeti történet valódi tragikáját Jacqueline de Bellefort-ot Emma Mackey alakította. Utóbbi messze lejátszotta a pályáról ismertebb társát. Emma Mackey olyan dögös volt a filmben, hogy a szavannák hiénái alighanem áttették vadászterületüket a Nílus mellé a forgatás idejére. Ha azt a rendezői instrukciók kapta, hogy vegye le a vászonról az egyébként normál esetben szebb Gal Gadot-ot, akkor tükörsimán ment. Nem nagyon értettem a két nő vibráló kapcsolatának ábrázolására irányuló filmbeli koncepciót. A sokkal jobb nőből sikerült egy pompás ruhákba öltöztetett, de mégiscsak verébnek tűnő karaktert csinálni Mackey mellett, aki inkább volt próbababa, mintsem élő és érző nő. Jacqueline-ből végig áradt a szexuális feszültség, míg Gadot Kleopátrának beöltözve is olyan sterilnek tűnt, hogy járványban sem tettem volna rá maszkot, mert minek? Ezért nagy kár, hogy a film második felében Mackey alig-alig tűnik fel. Csak vártam és vártam Gadot-ra hogy valami színészi tehetséget mutat, de nem. Kész szerencse, hogy ő volt az áldozat a filmben - az Orient expresszben Johnny Depp töltötte be ugyanezt a funkciót -, így a történet felénél fájdalommentes búcsút vettünk tőle. Gyönyörű nő, szép ruhakölteményekbe bújtatták, de aligha volt túl lelkes a forgatás során. A Wonder Woman ezúttal csak egy vándor vúmen volt a vásznon, semmit nem tudott átadni Linnet Doyle bonyolult személyiségéből.

Az éppen botrányhősnek számító Armie Hammer sem volt túl meggyőző, mint Simon Doyle, bár az ő figuráját szerintem még egy filmfeldolgozásban sem sikerült igazán megragadni, mert eleve nincs karizmája és mélysége a karakternek. Tom Bateman Bouc-ját történetileg indokolatlanul beletolták az ebbe a filmbe is, amihez megkapta a regénybeli Tim Allerton háttértörténetét. Rendkívül idegesítő alak volt - jól eljátszva -, az Orient expresszben is utáltam. Szerencsére nagy esély van rá, hogy az esetleges következő részben nem támasztják fel...

Egyébként is jellemző volt, hogy a Christie által megírt szereplők külső és belső jellemvonásait átírta a forgatókönyvíró, ami sok esetben érthető is. Néhány karaktert kihagytak, másokat összeolvasztottak, néhány cselekményszálat mellőztek. Ez normális, főleg ha a szereplők száma túl sok és rontaná a film követhetőségét. Elvégre 300 oldalt nem olyan egyszerű visszaadni másfél órában. Szóval jogos az ilyen trükközés, de azért a fiatal kommunista herceg Fergusont impregnálni a rátarti idősödő Miss van Schuylerbe kissé merész volt. A szélsőbalos világnézet nem áll jól egy vénkisasszonynak. Ha már ezt a kommunista elemet nem ejtették (lehetett volna, semmit nem adott a filmhez), akkor a fiatal orvosnak kellett volna kapnia a karakteréhez, oda passzolt volna. Hogy a filmben emellett még leszbikus is lett az előkelő dáma, ezek után meg sem lepett. 

Salome Otterbourne-ból, aki a könyvben szexmániás írónő, itt szexmániás bluesénekes lett. Ez nem lenne baj, de a miatta bekövetkező gyakori zenei aláfestés az agyamra ment. Nem rajongok azért, hogy filmeket ilyenekkel szórjanak tele. A játékidőből túl sok ment el, és krimiben én még nem hallottam ennyi zenés betétet. Salome lányát Letitia Wright játszotta el több-kevesebb sikerrel, mindkettő az alulról jött, erős és független fekete nő karakterét kapta indokolatlan családi drámával fűszerezve. Rosie Leslie, alias Trónok harca Ygritte nem tudott semmit (hahaha) hozzátenni a történésekhez, s mint szolgálólány szinte észrevehetetlen maradt (amíg ki nem nyírták, mert az hatásos és halálos jelenet volt). 

A többi szereplő ennyi szót sem érdemel. Egyszerűen nem volt elég idejük a kibontakozásra, mert túl sokan voltak, és túl sok idő ment el értelmes párbeszédek és kibontakozó drámák helyett töltelékre, amikor meg beindultak az események a nyomozás lezajlik nagyjából 40 perc alatt az első halálesettől a végjátékig. 

Ugyanis a film eseményeinek elosztása nem volt szerencsés. Több mint fele eltelt a játékidőnek, mire megtörténik az első gyilkosság (a 2004-es Suchet-féle feldolgozás esetén a harmadánál alig több). A lassú felvezetést követően meg az események kifejezeten száguldanak. Megjegyzem logikátlanságok is vannak a filmben. A gyilkosság epikus történései során a könyvben és a filmben más-más személy rúgja a kanapé alá a pisztolyt, holott ennek fontos jelentősége van! A pisztolynak ugyanis ott kellett lennie, ahova került, nem véletlenszerű történés! Ugyanez a helyzet a nyakék esetében, az egészet ki lehetett volna hagyni, mivel az ezzel kapcsolatos összes könyvszereplőt kihagyták a filmből, de eltűnését mégis benne hagyták. Semmi haszna nem volt, csak ment vele az értékes idő. Néhány teátrális és az egész felépített világhoz egyáltalán nem passzoló rész (mikor például négy egyenruhás nő viszi a holttesteket festményre illő módon) szintén csak lopta a perceket, amiket a nyomozásra kellett volna fordítani. Ezeket a filmkockákat sokkal hasznosabban is ki lehetett volna tölteni, például Emma Mackey-nek juttatott jelenetekkel. Mindenki jobban járt volna. Egyszerűen nem lettek jól eltalálva az arányok, sok remek jelenet és karakter ki lett írva az eredeti regényből és tölteléket kapunk helyette, minden íz és fűszer nélkül. Egy jó krimihez nem pár betétdal kell, hanem feszült jelenetek, jól megírt párbeszédek, és hiteles alakítások. Még a végső nagy leszámolás jelenete - minden hatásossága mellett - sem volt túl jó, és egyáltalán nem volt Poirot-s ezzel a cowboyokhoz illő pisztolyparádéval. 

Ki kell emelnem a filmet, mint filmet. A forgatási "helyszínek" parádésak, nyilván nem véletlen ezt az A.C. regényt választották ki megfilmesítésre Branagh-ék. Mind a 2017-es Orient Expressz, mind ez egzotikus helyen játszódik, amely a luxust  az élet édes ízét árasztja. Egyiptom gyönyörű hátteret ad az egyébként is erős eredeti sztorinak, még ha látszik is, hogy kevés dolgot vettek fel eredeti helyszíneken, ami időnként művi látványt produkál. A kameraállások, a fények használata viszont tetszett. Amikor Poirot tökéletes szimetriában nézi a Szfinxet, s mögötte a Hafré piramist, egy pillanatra elérve a tökélyt, az zseniális (ámde fizikailag lehetetlen, mert a Szfinx nem így áll pozícióban a piramisokhoz képest ). Itt jut eszemben, mennyire kreatív volt például a 2017-es Branagh filmben amikor felfedezik a gyilkosságot és végig felülről követjük az eseményt, mintha az expressz pullmannkocsijának tetejét levágták volna. Ha ilyen most nem is volt, de szép az operatőri munka. 

Ez a 2022-es produkció messze nem a legjobb adaptációja a regénynek, közelében sincs a 2004-es kísérletnek, amely sokkal szerethetőbb interpretáció, melegebb karakterekkel és nagyobb drámaisággal. Ugyanakkor a könyvet kiolvasóknak is tartogat egy-két meglepő fordulatot (éppen azért, mert nem szolgai átültetése az alapnak), s volt már olyan könyvtárba érkező olvasó is, aki kifejezetten a mozi után jött kikölcsönözni az eredeti Christie-regényt. Ennyi haszna mindenképpen volt Branagh próbálkozásának. 

Értékelés:

Hat Csoda nő a tíz Gal Gadotból.

6/10 pont 

Háromszor veri kenden Zombi Poirot vissza: Sophie Hannah - A háromnegyed rejtélye

Sophie Hannah:

A háromnegyed rejtélye

Budapest: Helikon, 2019

  

Eredeti cím: The Mystery of Three Quarters, 2018

Fordította: Merényi Ágnes

350 oldal

Sophie Hannah immár nem is az első, de még csak nem is a második, hanem már harmadik Poirot-regényét tolta orrunk elé, így érthető, ha annak címe A háromnegyed rejtélye lett. Az igazi Agatha Christie rajongó talán fogná is be az orrát, de ahogy anno írtam, igazából nem nagyon tudtam eddig haragudni Sophie Hannah próbálkozásaira. Elvégre miután az ember végigért AC munkásságán (Top 10-es listám is van), folyton éhséget érez egy újabb Christie-krimire, még ha hamiskás is. Logikusnak tűnt hát, hogy tegnapelőtt háromnegyed négykor kezdjem el tornáztatni a kis szürke agysejteket, hogy Poirot-val versenyre kelve megpróbáljam elkapni a gyilkost. A tojásfejű belga győzött, de az olvasással egy kicsit én is nyertem.

A történet szerint Poirot meglehetősen kellemetlen helyzettel kénytelen szembesülni, ugyanis több előkelő személy is azzal hívja/keresi fel, hogy levélben megvádolta gyilkossággal, és ezt kikérik maguknak. Mint kiderül négy meglehetősen együgyű hamisítványt postáztak Poirot nevében, s a négy megvádolt látszólag sehogy sem kapcsolódik sem az állítólagosan meggyilkolt személyhez, sem egymáshoz. Vagy legalábbis csak háromnegyed részben. Poirot így saját becsületének tisztázása érdekében – és persze kíváncsiságától vezérelve – nekilát felgöngyölíteni az ügyet, oldalán Catchpool nyomozóval.

Egyáltalán nem rossz. A levelekkel való játék szerintem kifejezetten ötletes volt, mint motívum a történethez. Poirot egész Poirot-s, persze azért még mindig inkább izzadtság- és nem bajuszviasz-szagú. AC belgájánál sosem fordult volna elő, hogy kételkedik abban, hogy a határidőre befejezi-e az ügyet. Összességében Hannah belelendült, már nincsenek túlzások, mint az első regényében. Kicsit még mindig ritkás az a bajusz az orr alatt, de talán csak a kötelesség mondatja ezt velem.

A krimi felépítése elég logikus, Catchpool írja le a történéseket, résszint saját szemszögéből, résszint Poirot elmesélése alapján, de azért kissé fura volt E/3-ban kezdeni a regényt, majd az 50. oldalon átállni E/1-re. Később e kettő váltakozik. Szerintem ez nem volt túl szerencsés. Nem volt zavaró, csak fura. Edward Catchpool figurája egyébként még mindig olyan, mint a szén-monoxid – se színe, se szaga, csak mérgező -, de azért nincs klímakatasztrófa. Míg Hastingsen jót szórakozott az ember, Catchpool szerepe teljesen elhanyagolható. Úgy érzem, a szerző fel is adta, hogy kezdjen vele valamit, így olyan ő, mint focimeccsen az UEFA ellenőr. Jegyzetel, jegyzetel szegény, de senki sem emlékszik rá másnap, és legfeljebb az édesanyját emlegetik.

Vajon átüt-e A háromnegyed rejtélyében a Christie-regényeket átjáró késő viktoriánus hangulat? Nem mondanám, pedig sok AC sablon megtalálható a regénybe:

- vidéki kastély

- apa-fiú szembenállás

- anya-lánya konfliktus

- örökösödési vita

- alteregó használata

- régi ki nem beszélt tragédia a múltból

- kutya

Mégis a történet sokkal inkább a mában játszódik, és ez a karakterek viselkedéséből fakad. A magányos vénlány például, akinek a kutyája a mindene nagyon XXI. századi. A családi belháborúkba sem nehéz beleképzelni a modern világunkat. És ez talán nem is baj. A regény ugyanis azzal fogott meg, hogy erkölcsi dilemmákat, és az ember önmarcangoló harcát mutatja be, egészen kiválóan. A nagy leleplezés a végén igen erős lélektani hatást gyakorolt rám. Hogy ki a gyilkos, az annyira nem lepett meg, de a miért, az igen. Hannah úgy látszik rájött, hogy csak akkor írhat jó Poirot krimit, ha nem szolgalelkűen próbálja lemásolni a mestert, hanem másra helyezi a hangsúlyt. Arra ugyanis - láthatóan - nincs esélye, hogy olyan bonyolult és ötletes gyilkosságokat tervezzen meg, mint Christie. Erre amúgy sem sokan lehetnek képesek. Ellenben érzelmileg erős történeteket ki tud találni, és jól tud tálalni.

Volt pillanat, amikor fogadni mertem volna, hogy valami progresszív XXI. századi marhaságra fut ki a történet - és akkor hosszú időre leszámolok ezzel a sorozattal is (mint a skandináv krimikkel, ahol a normalitás és egészséges karakter már nyomokban sincs jelen) -, de szerencsére túlaggódtam. Úgy látszik, hogy kezdek paranoiássá válni. Ám végén ugyanis egy szörnyen szép történetet kapunk bosszúról és megbocsátásról, ami azért nem kevés.

Bizony az ember egyszerre a legnemesebb és legpocsékabb lény a Földön, és az emberi szív gonosz kis szerkentyű, melyen nehéz kiigazodni. Szolzsenyicin írta  A Gulag szigetcsoportban:

„… a jót a rossztól elválasztó határvonal nem azonos az államok, osztályok, pártok közti határral, hanem minden egyes ember szíve közepén halad át, minden emberi szív közepén. De még ott is fluktuál, eltolódik bennünk az évek során. Még a rossz által megszállva tartott szívben is marad egy támpontja a jónak, s még a legnemesebb szívben is van egy sarok, melyben tartósan gyökeret vert a rossz. Akkor kezdtem megérteni a vallásokat, a világ valamennyi vallását. Az emberben lévő rossz leküzdése a céljuk. Lehetetlen teljesen kiűzni a rosszat a világból, de kordában lehet tartani minden egyes emberben.”

A kisördög ott les vissza minden egyes embertársunk szeméből, és a tükörből is, s elég egy félig öntudatlanul elkövetett ballépés, vagy egy kis jellembeli megbicsaklás, hogy utat engedjen valaki szívében a rossznak.

A kötet kapcsán a visszafejlődést nem a tartalomhoz, hanem a megjelenéshez kapcsolódik. A háromból tartalmilag, szellemileg ez a legjobb regény, azonban a magyar kiadások közül fizikailag ez a legrosszabb. Míg a két korábbi pszeudo-Christie regény kemény kötést kapott az Európa kiadótól, most a Helikon megelégedett a puha borítóval és a fűzéssel, ami jelentős hanyatlás, ráadásul az árat nem csökkentették. Az ilyen veszi el az ember kedvét a könyvvásárlástól. A borító – ezzel a húzással ellentétben – egyáltalán nem csúnya, az arany a kék háttérben jól mutat. Mind a korrektúrával, mind a fordítással meg vagyok elégedve. 

Pontszám:

Hét bajuszkefe a tízből.

7/10 pont

www.moly.hu: 82 %

www.goodreads.com: 3.68 pont

(Az adatok 2019. szeptember 16-i állapotot tükröznek!)

Könyvajánló: Agatha Christie a bíróság előtt - Cipruskoporsó

Agatha Christie: Cipruskoporsó

Budapest: Európa, 2012

Eredeti cím: Sad Cypress, 1940

Fordította: Zombory Erzsébet

264 oldal

Régen olvastam már Christie regényt, aminek legfőbb oka, hogy már alig néhány van, amit nem olvastam, s azokkal nagyon takarékoskodom - botor öntelt lévén azt vélvén, lesz még rá időm a jövőben -, s amúgy sem a legjobbak maradtak hátra. Viszont most úgy éreztem ideje már egy kicsit lazább és lehetőleg pici könyvet is betenni az utazótáskába, így a Cipruskoporsót választottam. Igazából olvastam már kb. 10 éve, s elég jól rémlett a cselekmény, és a tettes személye is (kettő között vacilláltam emlékeim alapján, majd a felénél már tudtam).

A Cipruskoporsó alaptörténete nem lesz ismeretlen az AC munkásságát nem ismerők előtt sem, tizenkettő plusz egy tucat film és kötet felállása, hogy tárgyalással nyit, melyben éppen elítélni készülnek egy ártatlant. A krimi királynőjénél sem egyedülálló prelűd ez, gondoljunk csak a Billy Wilder filmként is legalább olyan ismert A vád tanújára. Hoppá! Ideje lenne újra elolvasnom… Na, mindegy, vissza a Cipruskoporsóra! Elinor Carlisle bűnössége nem lehet kétséges a bizonyítékok fényében. Láthatóan mind oka, mind eszköze, mind lehetősége volt meggyilkolni a gyönyörű Mary Gerrardot, aki - kis túlzással - elszerette vőlegényét. A halálos ítélet árnya már Elinor fekete hajára vetül, ám Lord doktor felkeresi a világ legtojásfejűbb magánnyomozóját, Hercule Poriot-t, s ezzel minden megváltozik. Poirot csak a könyv 100. oldala körül jelenik meg, hogy ezúttal nagyon visszafogottan, de hatékonyan tárja fel a gyilkosság elkövetésének mikéntjét. Agatha Chrsitie minden nyomot megmutat nekünk, hogy versenyre kelhessünk a belga detektívvel, ám szokás szerint nagyon ravaszul megírt regényről van szó, így a álbizonyítékok és (cs)alibik tömkelege téveszti meg az olvasót, hogy a szürke agysejtjei könnyen összerakják a darabkákat egész képpé.

Elinor karaktere egyértelműen a legrealistább, nagyon szépen mutatja be a szerző a büntetőeljárásba belefásult, sorsát lassan már elfogadó és magát kissé bűnösnek is érző, törékeny, ámde büszke nőt. A másik kulcsfigura egyértelműen Lord doktor, aki bármi áron megmentené az éppen csak megismert Elinort, akár bűnös, akár nem. A karakterek jól kidolgozottak, olyan szokásos Christie-szerűen vastag, durva ecsettel lefestett embereket látunk magunk előtt. Roddy Wellmann számomra az egyetlen kakukktojás, Poirot róla a regény lapjain pozitívan nyilatkozik, de be kell, valljam, nem tűnt annak.

A történetben ott az írónő filozófiája is, amely a szerelem helyett a boldogságra, a romantikus fantazmagóriák helyett a gyakorlatiasságra hívja fel a figyelmet, ezek nyilván AC saját életéből levont következtetések…

Összegezve:

Világos, hogy a Cipruskoporsónak továbbra sincs helye a Top 10-es AC listámon, mert minden pozitívuma mellett sem olyan zseniális, hogy a legerősebb Christie regényekkel felvegye a versenyt. Simán egy jó iparos munka a királynőtől, aki képes 260 oldalon nem pusztán egy csavaros gyilkosságot elénk tárni, hanem azt komoly lélektani tartalommal is megtölteni. Egy régi mondás szerint minden rettegi az időt, csak az idő rettegi a piramisokat, jelezve a kőmonstrumok időn átívelő tartósságát. Nos az időt is legyőző piramisokhoz, Susanna Hoffs mellett egyértelműen Agatha Chrsitie is besorolható, mert bár ez egy 1940-es regény, de mai környezetben ugyanúgy megállná a helyét.  

Az Európa kiadó kötete esztétikus, tartós fűzött kiadásban látott napvilágot 2012-ben, melynek borítója ugyan kicsit olyan „nesze semmi, fogd meg jól”, de nem rossz, kellően komor és visszavisz minket megszületésének korába. Zombory Erzsébet fordítása egy kicsit nekem itt-ott túl modern volt, ami nem passzolt a korhoz, de most belelapozva, nem tudom, miért alakult ki bennem ez a benyomás.

Pontszám:

Nyolc dühös ember a tízből.

8/10 pont

www.moly.hu: 90 %

www.goodreads.com: 3.86 pont

(Az adatok 2019. április 20-i állapotot tükröznek!)

Zombi Poirot újra támad - Sophie Hannah: A zárt koporsó könyvajánló

Sophie Hannah: A zárt koporsó

(Eredeti kiadás: Closed casket, 2016)

Budapest: Európa, 2016

496 oldal

Megjelent Sophie Hannah második Poirot-története, amelyet természetesen azonnal kiszemeltem olvasás és elemzés tárgyává, főleg azután, hogy A monogramos gyilkosságokat méltányolható, ámde nem túl sikeres próbálkozásként éltem át, illetve inkább túl. Annak elemzésekor nem írtam – egyszerűen nem állt össze bennem a kép, hogy ez a Sophie Hannah ugyanaz, aki más krimiket is írt -, de már a pszeudo-Poirot sorozat előtt is olvastam a hölgytől. Az Idegen arcocska (majdnem elment kategória) és a Bántó távolság (elment kategória) alapján egy középszerű regényíró képe bontakozott ki előttem, akinek egyértelműen túl nagy falat Agatha Christie. Az első Poirot-regény mégsem volt nagy csalódás (sem nagy élmény), mert nem vártam tőle túl sokat, s azt is megelőlegeztem, hogy amennyiben ír még néhányat, azok jobban fognak sikerülni. Ebben nem tévedtem, bár azt gondoltam nem ír többet. Habár pénzügyileg bizonyára siker volt. A zárt koporsó mindenesetre sokkal jobban sikerült.

Legutóbb Hannah Poirot-ját félhalott zombinak aposztrofáltam. Most már az újjászületett belgát nem feltétlenül küldeném a Haláli hullák hajnalába eleségnek a kis szürke agysejtjeivel. Még mindig nem az igazi, de nem esik le róla olvasás közben az álbajusz. Az első kísérletben túlságosan sokat figyelt írónőnk arra, hogy elhitesse, akiről ír, ugyanaz a detektív, aki oly mélyen belénk égett AC könyveivel. Mintha egy egész csirkét akart volna lenyomni a torkunkon, gégemetszés során. Itt mevesebb francia volt a szövegben és több Poirot-vonás, ami használt, mert Poirot elsősorban a viselkedésétől és a gondolkodásától Poirot, nem a külsőségektől. Catchpool karakterét is mintha egy MEO-s vizsgálta volna felül, itt már nem annyira kétbalkezes, mint legutóbb volt, lassan eléri a Hastings-minőségi besorolást. Rendőrnyomozónak még mindig inkább egy marék szöget küldenék, de lényegesen javult.

Az egész könyv látványosan magasabb szinten hasonlít a klasszikus Agatha írásokra, az író jól használja az írózseni által kialakított kliséket. A regény tele a Christie-által is használt dramaturgiai elemekkel:

-         vidéki angol úriház, amelynek elszigeteltsége áttekinthetőre csökkenti a potenciális gyanúsítottak számát,

-         érdekes mellékszereplők (komornyik, szobalány, szakácsnő),

-         halmazati gyilkosság,

-         mindenki gyanús,

-         kétbalkezes arrogáns rendőrtiszt, akit Poirot-nak kell megvédenie magától,

-         mondóka, vagy idézet, amire felhúzza az író a sztorit (jelen esetben Shakespeare-színdarab),

-         Hannah beletette a könyvbe a rezidencia alaprajzát (plusz pont, nagyon értékelem az ilyet!),

-         és persze a végén kibontakozó nagy leleplezés, amikor Poirot mindenkit egy helyre gyűjt össze, majd elmondja ki és miért követte el a gyilkosságot.

A bűnügy karakterei tetszettek, az áldozat előélete (talán túl) lassan bontakozott ki, ahogy a két nyomozó beszélget a gyanúsítottakkal. Sajnos éppen az áldozat pszichológiai profilja az, amire nem kapunk egzakt választ, és annyira mesterkélt szegény, hogy egy kiborgbulin is kiközösítenék. Nem volt túl hihető, hogy ilyen furcsán beteg alak létezik, habár nagy az Isten terráriuma. A többi szereplő azonban egészen jól sikerült. A család matrónája ravaszkodó elvarázsolt zsarnok, lánya, Claudia ördögien gonosz kis ringyó, annak jegyese egy kaján zseni. Mondjuk ők hárman elég hasonló természetűek. Dorró egy „buszonisbármikorfellelhető” megkeseredett panaszkodó vénlány, férje egy átélhetően egyszerű, szellemileg visszamaradott, beteges hobbijában magát kiélő alak. Az ügyvédek is érdekes figurák. Összességében nagyon szórakoztató társaságot dobott össze nekünk Hannah, akik életet lehelnek a regénybe.  

Persze vannak dolgok, amiket felróhatnék hibaként. A kiötlött bűnügy messze nem volt epikus sem tervezésre, sem kivitelezésre nézve. A szemtanú tanúvallomása egészen vérfagyasztóan rossz, olyannyira, hogy már nem lehet elhinni. Bármekkora sokk is érje az embert, ennyi hiba nem csúszhat bele az emlékezésbe véletlenül, maximum szánt szándékkal. Persze az írónőnek muszáj volt így írni a dolgokat, mert akkor túl hamar rájöhetnénk a tettes(ek?) személyére. Magam kettőre szűkítettem a gyilkos(ok?) kilétét, és nem lőttem mellé. A bűnügy egyik kulcsmomentuma sajnos nem adható át magyarul, és a fordító sem tudta jól visszaadni a megoldás kifejtése során az eredeti címben szereplő „casket” szócska problematikáját. Ez nem a fordító hibája, egyszerűen a nyelvi különbözőség néha nem negligálható, ami jó ötlet az angolban, az magyarban nem visszaadható és persze fordítva is van ilyen. Talán az írónő bölcsebben tenné, ha kihagyná a nyelvi leleményt, mert más nyelveken semmi értelme.

Még mindig feltűnő, hogy a szerzőnek mennyivel több oldalra van szüksége egy hasonló kaliberű nyomozás lefolytatására, mint a krimi királynőjének. Hiába, azt a fajta eleganciát, ami Agatha Christie regényeit jellemzi, nem lehet egyszerűen átvenni! Ez a könyv még mindig majdnem kétszer olyan vaskos, mint az ABC-gyilkosságok, holott feleannyira sem összetett és lényegesen kevesebb a halott.

Összesített értékelés:

Elégedett vagyok a könyvvel, hangulatában jól hozza Agatha Christie világát, élveztem a szálak kibogozását. Ha nem megyünk úgy neki ennek a kriminek, hogy túl nagyok az elvárások, tökéletesen jó kikapcsolódás. Kötészeti és helyesírási szempontból a kötetben nem találtam kivetnivalót. A borítókép ingaórája ugyan némiképpen megtévesztő szerepben mutatja a tárgy szerepét, de esztétikus, ha kissé lehangoló is.

Hét bozontos Poirot-bajusz a tízből

7/10

www.moly.hu: 3.8 pont (5 értékelés után átlagolva) = 76%

www.goodreads.com: 3.54 pont (1386 szavazat)