2026. május 31., vasárnap

Előadás: Ablak egy eltűnt világra - A ménfői Bezerédj-család a XIX-XX. század fordulóján

Előadás:

Ablak egy eltűnt világra: 
A ménfői Bezerédj-család a XIX-XX. század fordulóján 



Május 20-án a ménfői Bezerédj-kastély nagypincéjéban tartottuk meg előadásunkat a kastélynak nevet adó családről, amely úgy érzed egészen jól sikerült. Nem mondom, hogy egyes dolgokat nem másként építenék fel utólag, de alapvetően azt hiszem vállalható. A téma a helyieket is megfogta, mert szerencsére szép számban gyűltünk össze a május végi kerti munkák ellenére. Külön öröm volt, hogy a Ménfőcsanakon helytörténettel foglalkozó kutatók is eljöttek, valamint hogy egy Bezerédj-leszármazott is megtisztelt minket a jelenlétével. Az előadás nem jötetett volna létre Nagy Vilmos segítsége nélkül, aki sikeresen kutatott fel olyan fotókat, amelyeknek a közelmúltig a létezéséről sem tudtunk, így jobban átélhetővé tette számunkra az úri lak 1900 körüli életét. Józsa Tamás igazgató úr szintén értékes segítséget nyújtott. Némi szerencsére is szükségem volt, de mostanra kimondható, hogy minden akkoriban itt elő Bezerédj családtaghoz sikerült - nagy valószínűséggel helyes - arcot kapcsolnunk. A család kapcsolatrendszere ha nem is a monarchia első vonalához volt köthető, de a másodikkal már jócskán érintkeztek a Bezerédj-ek. Jöttek ide látogatóba herceget, grófok, államtitkárok, de olyan később híressé/hírhedtté vált személyek is, mint Prónay Pál. Szándékomban áll egy-egy témát a blogom "oldalain" részletesebben kibontani, mint ahogy azt egy összefoglaló előadás lehetővé teszi, s ezt már a közeljövőben megkezdem. Most egyelőre fogadják sok szeretettel az előadás anyagát a youtube-csatornámon! Bár a hangot szerettük volna jobban megoldani, egyelőre a pince erősen visszhangzó terében nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Okulunk majd belőle!



A felvételért Polczer Árpádnak tartozom köszönettel, míg a fotókat Nagy Vilmos készítette! 





"ABLAK EGY ELTŰNT VILÁGRA:
 A BEZERÉDJ-CSALÁD A XIX-XX. SZÁZAD FORDULÓJÁN 

Előadó: Horváth Gábor hadtörténész technikus, könyvtáros 
Időpont: 2026. május 20. (szerda) 17.30 óra 
Helyszín: Bezerédj-kastély Művelődési Ház 

A történelem alapvetően nyomozás, és ez teszi annyira izgalmassá. Ha manapság betérünk a szépen felújított ménfői Bezerédj-kastélyba, nehéz elképzelnünk milyen lehetett itt az élet a XIX-XX. század fordulóján, hiszen nem sok eredeti berendezési tárgy maradt fenn. Sajnos még azt sem nagyon tudjuk, miként néztek ki a termek, sőt eredeti funkciójukról is vitázni szoktunk. Ugyanakkor azért szerencsére van előrelépés több területen is! Fényképek kerültek elő a múltból, és a korabeli napilapok, újságok is könnyebben kereshetőek manapság a digitalizációnak köszönhetően. Előadásunkban ezek segítségével betekinthetünk a 120-130 évvel ezelőtt itt élt Bezerédjek ünnep- és hétköznapjaiba, sőt - mivel több családhoz köthető fénykép is előkerült -, megkísérelhetünk arcokat társítania nevekhez. Immár szemébe nézhetünk az egykor itt élt embereknek, mondhatni: ablakot nyithatunk egy eltűnt világra!"

Legközelebb előadással ősszel készülünk Ménfőcsanakon!

2026. május 29., péntek

Napforduló: Május 7. – A Bukaresti béke (1918)

Napforduló:

Május 7. – A Bukaresti béke

A Bukaresti béke aláírása. Balról a második ülő figura Burián István osztrák-magyar külügyminiszter (forrás: innen)

1916. augusztus 27-én román csapatok lépték át a történelmi magyar határt Erdélyben, melyet hamarosan hadüzenet követett. Ezzel keleti szomszédunk elkötelezte magát az antanthatalmak mellett, s belépett az Első világháborúba. Részben meglepő, részben várható fejlemény volt ez. Meglepő, hiszen Románia a háború kezdetén a Központi hatalmak titkos szövetségesének számított 1883 óta, és várható mivel a csak pár évtizede létrejött állam kezdetektől területi igényeket fogalmazott meg a Magyar királyság románok lakta - ám ahhoz korábban sohasem tartozó - területeire. A monarchia és Románia ellentéte feloldhatatlannak bizonyult még úgy is, hogy Romániának német származású királya volt, s Németország igyekezett közvetíteni a két fél között. Sőt, a németek egészen odáig mentek 1916-ban, hogy Erdély átadását javasolták a monarchiának, cserébe Románia Oroszország elleni hadba lépéséért. Ez természetesen elfogadhatatlan volt mind Ferenc József császár és király, mind a magyar miniszterelnök, Tisza István számára. Elvégre nem azért vívták a világháborút, hogy területekről mondjanak le… Az Antant ellenben könnyebben ígérhette meg neki Erdélyt, hiszen nem a sajátjából tette. Végül ez döntött, s a román seregek benyomultak Erdélybe, hogy aztán néhány hónapra rá már német, osztrák-magyar, bolgár és török seregek vonuljanak be Bukarestbe. Románia ugyan arra számított - sőt maga II. Vilmos német császár is ezt hitte a román hadüzenet hírekor -, hogy a Központi hatalmaknak vége van, s képtelenek lesznek a támadást visszaverni, ám nem így történt. Szeptemberben a szívósan védekező óriási létszámbeli hátrányban (eleinte tízszeresben!) lévő osztrák-magyar sereg lelassította a román offenzívát, majd a befutó német erősítésekkel ki is verték a támadókat Erdélyből. Hamarosan a harci cselekmények áttevődtek Havasalföldre, majd október végén a Zsil folyó völgyében vívott csatában Erich von Falkenhayn irányításával a német és osztrák-magyar erők áttörték a román védelmet, s ezt követően gyors ütemben nyomultak előre Bukarest felé. December 6-án a román főváros ostrom nélkül jutott a Központi hatalmak kezére, s a román hadsereg csupán Moldvát tudta megtartani, azt is komoly orosz segítséggel. A helyzet 1917-ben Románia számára tovább romlott, miután a bolsevikok hatalomra jutásával Oroszország tulajdonképpen kilépett a világháborúból, s nyilvánvalóvá vált, hogy amint hatalmas szomszédja különbékét köt, neki is meg kell adnia magát.

1918. március 3-án Breszt-Litovszkban a Trockij vezette bolsevikok aláírták a békeszerződést a Központi hatalmakkal, s így Románia magára maradva kénytelen volt követni a példát. Ezzel természetesen megszegte saját maga korábbi Antanttal kötött megállapodását (amely kikötötte, hogy nem köthet különbékét), ahogy tette korábban a Központi hatalmakkal valót is. Az 1918. május 7-én Bukarestben kötött béke súlyos feltételeket szabott, de volt benne Románia számára vigasztaló kárpótlás is, melyet a szintén vesztes Oroszország testéből szakított ki számára Németország. 

A békekötés főbb pontjai a következők voltak:
  • Romániának vissza kellett adnia a Második Balkán-háborúban Bulgária hátbatámadása során 1913-ben megszerzett Dobrudzsa jelentős részét déli szomszédjának.
  • Ausztria és Magyarország számára át kellett adnia egy 2-10 km széles határsávot a Kárpátok mentén, amely stratégiailag megkönnyítette a hegyvidék védelmét egy esetleges új román támadás ellen.
  • Ezekért cserébe Oroszországtól a Központi hatalmak átadták Besszarábiát, amely korábban a moldvai román fejedelemségé volt, ám 1812-ben orosz fennhatóság alá került (ma ezt Moldovának hívják, és ugyebár független állam a történelem szeszélyéből).
  • Havasalföld a szövetségesek megszállása alatt maradt.
  • Komoly gazdasági előnyöket kellett biztosítani a Központi hatalmak számára: 90 évre Németország megkapta a román olajmezők használati jogát, és nagy mennyiségű gabonát kellett szállítania a győztes államoknak.
  • Érdekes pont volt, s a történelem későbbi alakulása szempontjából nagyon izgalmas, hogy a Központi hatalmak, benne Németország (!) kötelezték Romániát a helyi zsidóság jogi egyenlőségének elfogadására, mivel addig ott ez nem történt meg, s folytonos üldözésnek voltak kitéve.
A békeszerződést a román parlament kénytelen volt júniusban elfogadni, de azért a román politikai elit igyekezett kiskapukat biztosítani a maga számára, hátha mégis az Antant nyeri a világháborút. Ferdidnánd király halogatta a ratifikációt, amelyre végül részéről nem is került sor, bár ettől természetesen az egyezmény törvényessé vált. Mindesetre ez jól jött akkor, amikor a Központi hatalmak őszi összeomlása után Románia hirtelen ismét az Antant mellé állt, s hivatkozhatott arra, hogy pusztán a kényszer hatása alatt cselekedett (bár melyik vesztes nem…).

A Breszt-litovszki és Bukaresti béke rövid időre a Központi hatalmak sikerét jelentette keleten, de mint hamarosan kiderült a döntés nem itt következett be. Románia pedig elképesztő szerencsével mind volt ellenségeitől (és korábbi szövetségesétől), mint szövetségesétől (akkor ellenségétől) területeket szerzett, miközben katonailag totális vereséget szenvedett a háborúban. Hiába, a történelem csaknem olyan fordulatos, mint a román külpolitika iránya…


A békeszerződés következményei (pár hónapra)
(Forrás: innen)


Felhasznált irodalom:



Eredeti megjelenés: 
Győri Szalon, 2019. május 7.

2026. május 2., szombat

A Hämmerle-Rhomberg család fényképalbuma, 1. rész

Forrás: 

A Hämmerle-Rhomberg család fényképalbuma
1. rész


Mathilde Hammerer (született Rhomberg) 1895-ben
(A fotó eredetije lejjebb! AI színezése)

Bevezető:

Tavaly augusztusban egy online árverés során került birtokomba egy Lustenau városához köthető - ennyi volt a hirdetésben, mint adat, illetve hogy 1860-70 körüli - fényképalbum. Egyszerűen imádom ezt a kort. Minőségi időszak volt mind Magyarország, mind az egész térség történetében. Az album ma is gyönyörű 150 év után, az állapota makulátlan, azonban a fotókat sajnos - többször láthatóan erőszakosan - kivették belőle. Sokat dolgoztam vele, hogy rájöjjek kinek az albuma lehetett, illetve kiket ábrázol, és végül - alighanem - sikerrel jártam, bár persze az ábrázolt személyeknek csak töredékét sikerült 100%-os bizonyossággal azonosítani. Célom, hogy a képek azonosítását követően nagyjából sikerüljön visszaállítanom az album eredeti állapotát, és minden oda kerüljön vissza, hová annak idején betették. Így nekiálltam elemezni a feliratokat, melyekből sajnos nincs sok, és sok helyen kitépődött, mikor kifeszegették a képeket.  Hosszú munka lesz, és sok korrekció szükségeltetik, ahogy haladok, de nekikezdünk!



Sajnos a fényképeket - kevés kivétellel - kiszedték az albumból
(fénykép: Darabanth)

Megállapításom szerint az album nagy valószínűséggel Mathilde Hammerer vagy Hämmerle, született Rhomberg (1852-1935) tulajdonában lehetett egykoron. Bár ezt nem tekinthetem teljesen biztosnak, így a címben inkább Hämmerle-Rhomberg albumnak titulálom, mert e kettő család rokonságát mutatja be alapvetően. Az azonosítás több feltételezésen alapul, de szerintem megáll. Az albumhoz tartozó 128 kép nagyrészt ugyanis ki volt szedve a helyéről, így hiába volt néhány helyen leírva, kit ábrázol az oldalon - elméletben - látható fotó, a képek zömét nem tudom nevesíteni jelenleg. Mivel a legtöbb fényképen egy idősödő szemüveges hölgy szerepel, és egy levelezőlapon (amely ezt a hölgyet mutatja) az író magát Mathilde Hämmerlének, a címzettet pedig Eduard Hämmerlének írja, így arra jutottam, hogy az album Eduard Hämmerle, Lustenau egykori polgármesterének feleségének, Mathildének birtokában lehetett eredetileg. Annyi mindenképpen támogatja ezt, hogy a néhány egyértelműen azonosított fotó a lustenaui Hämmerle illetve a dornbirni Rhomberg család tagjait ábrázolja. A dolgok kibogarászását emellett nagyban nehezíti, hogy több Mathilde Hämmerle is élt ebben az időben, és mind a Rhomberg, mind a Hämmerle család igen szerteágazó família volt, terebélyes családfával. A legkorábbi képek az albumban az 1860-1870-es évekre tehetőek, míg az utolsó biztosan datálható fotósorozat 1935-ben készült, az általam Mathilde Hämmerlének tartott hölgyről. Ez utóbbi, három képből álló fényképcsoport 1935 augusztus 12-i bélyegzést kapott a hátoldalán, és megerősíti az azonosításomat annyiban, hogy Mathilde életének 84. évében egy hónappal később hunyt el, és ezek már a legutolsó, védőlapra ragasztott fotók közé tartoznak.[1] Sajnos az interneten nem találtam olyan fotót, amely Mathilde Hämmerlét ábrázolná, hogy összevessen az általam Mathildeként azonosított nő arcával, így azért biztosnak nem mondhatom a dolgot. Úgy tűnik néhány ceruzás jelzés alapján, hogy valaki Mathilde halála után ragaszthatta be az utolsó fotókat, amelyek már a a védőlapokra illetve a kötéstábla belső oldalára kerültek. 

Mathilde Rhomberg 1852. április 20-án látta meg a napvilágot Dornbirn városában, Vorarlberg tartományban Franz Anton Rhomberg és Sofi Rhomberg (született: Haller) lányaként. 1887-ben házasságot kötött az Egg városkájában tanító, majd ugyanott polgármester Kaspar Ignaz Hammererrel (1823-1898). Nem találtam arra utaló adatot, hogy közös gyermek maradt volna utánuk, ellenben Vorarlberg tartomány honlapja szerint Kasparnak volt egy örökbefogadott lánya.[2] A csemetéről semmi információt nem találtam ezen felül. A gyermektelenségnek talán a viszonylag nagy korkülönbség lehetett az oka - bár Kaspar első házasságából sem született gyermek -, hiszen a Mathilde 25 évesen ment hozzá az akkor 54 éves Hammererhez. Házasságuk a férj 1898-as haláláig tartott. Megjegyzendő, hogy miként a Rhomberg család tagjainak zöme, úgy Kaspar Ignaz sem volt akárki, mivel 1859 és 1876 között Egg település polgármestere volt, emelett 1870 és 1884 között Bregenz-Bregenzerwald választókerület képviselője. Számunkra azonban ez az első házasság kevésbé izgalmas. Kaspar halála után kilenc évvel azonban az özvegy ismét férjhez ment, ami jobban kapcsolódik az albumhoz.
Mathilde második házastársa 1907-től Eduard Hämmerle volt, Lustenau városának polgármestere 1902 és 1914 között. A Hämmerle család a város előkelő, mondhatni patríciusi családjai közé tartozott, igen jelentős személyiségeket adva a településnek és a régiónak. Maga Eduard 1849. február 3-án született Johann Hämmerle (1811-1888) és Anna Maria Schertler (1820-1867) hatodik gyermekeként.[3] A későbbi polgármester 1876-ban feleségül vette a helyi előkelő Fitz család lányát, Maria "Katharina" Fitzet (1846-1904), akitől tíz gyermeke született, de csupán négy élte meg közülük a felnőttkort: Franziska (A családban: "Fanny"), Maria Friedolina (azaz "Lina)", Johann Gottfried (magát "Hans"-nak nevezte úgy tűnik), és Anna ("Maria"). Miután első felesége meghalt és gyermekei felnőttek, Eduard 1907-ben Innsbruckban feleségül vette Mathilde Rhomberget, akivel haláláig, 1916-ig együtt maradt.

Eduard Hämmerle, Lustenau város polgármestere, Mathilde második férje
(forrás: myheritage)

Franziska (1877-1944) 1904. április 18-án Lustenauban férjhez ment Johann Hämmerléhez (1881-1964), akitől három gyermeke született. Maria Friedolinát (1878-1954) 1907-ben Ignaz König (1970-1929) pékmester vette el. Négy gyermekük született, akik közül a legkisebb, Max Eduard, fogrovos 2017-ben hunyt el 100 éves korában. Johann Gottfried (1882-1974) textilgyáros, szállodatulajdonos 1910. június 6-án nősült meg Lustenauban. A Hämmerle család másik ágáról vette feleségül Anna Rosa Hämmerlét (1887-1953). Egy fiuk és egy lányuk született. Anna "Maria" Hämmerle (1885-1968) 1916-ban a helyi gyáros, Robert Grabher (1874-1935) második felesége lett. Három közös gyermekük született, de csak egyikük élte meg a felnőttkort. 
Mathilde-ről még pár adatot sikerült találnom a korabeli sajtóban. A polgármester felesége jelentős jótékonysági tevékenységet végzett, ilyenekről több korabeli lap is beszámolt. 1913-ban a Vorarlberger Landes-Zeitung egyik száma szerint Ferenc József császár a Vöröskeresztben nyújtott érdemeiért az Erzsébet-rend második osztályával tüntette ki Mathildét.[4] Az érdemrendet június 10-én adták át von Merhart császár-királyi kapitány, az Állami Segélyszervezet elnöke és von Ferrari császári és királyi tanácsos a lustenaui városházán.[5] Egy valószínűleg első világháború idején készült fotógráfia szintén támogatja Mathilde Hämmerle azonosítását, mivel az asszony egy vöröskeresztes jelvényt visel az öltözékén.[6]


Eduard Hämmerle halálának híre
(Lustenauer Gameindeblatt, 1916. 31. sz. 235.o.)

Búcsúzás az "Altbürgermeistertől"
(Lustenauer Gemeindeblatt, 1916. 31. sz. 244.o.)

Elsőként olyan képeket válogattam ki a 128 fotóból - nem teljesen tervszerűen vagy logikusan - amelyek a család azonosításához nyújtottak segítséget, illetve Mathilde-t ábrázolják. Meg néhány vegyeset.


A fotók:





Mint már említettem, a képeket kifeszegették a helyükről, nagyon kevés kapaszkodóm volt a kutatás során. A családi album hovatartozásának meghatározásához - az árvéresi felhívásban jelzett Lusatenau mellett - az elsőként bemutatott képeslap nyújtotta a legnagyobb segítséget, így ezzel nyitom a sort. A fényképes képeslap első oldalán az album több fényképén feltűnő idős szemüveges hölgy áll. Mathilde ekkor 58 éves volt. A fénykép úgynevezett anzkiszkártya, azaz illusztrált levelezőlap. Az alak Zürich látképe előtt pózol (a Grossmünster templom egyik tornya jól kivehető baloldalt), nyilvánvalóan egy műteremben. A képeslapot a hátoldalon lévő bélyegzés alapján 1910. június 29-én adta fel Mathilde Hämmerle a Zürichtől mintegy 20 km-re északnyugatra fekvő Ennetbaden városában. Ekkor három éve házasok Eduarddal, akinek a képeslapot küldte. Mathilde kézírása nagyon elegáns, ám számomra nem éppen olvasható, ennek kibetűzését a német kézírásban tapasztaltabbakra hagynám. 



A következő kép - szerintem - a viszonylag fiatal Mathildét ábrázolja 1888-ban. A fotó Wilhelm Lau műtermében készült Bregenzben, hátoldalán dátummal. Ez a friss házas - akkor - Hammererné legkorábbi egyértelműen dátumhoz köthető fényképe. Vonásai még lágyabbak, mint később, de szerintem a 36 éves Mathilde van a képen. 



Ez a kép szintén Mathildéről készült megállapításom szerint, könnyen lehet, hogy még hajadonként, így talán az előző képnél is régebbi. Itt tradicionális bregenzerwaldi népviseletet hord, úgynevezett "Juppét". Ez a mélyfekete rakott szoknya lenvászonból készül, míg a felső részét az öltözéknek hímzések és csomózások ékesítik. A ruhához különféle kiegészítések és kalapok illeszkedtek, és az egész együtt jelezte viselőjének társadalmi státuszát.[7] Mathilde itt a Juppéhoz fekete hegyes szőrmekalapot vett. Sajnos a fényképhez nem tartozik semmiféle útmutatás a hátoldalon, de maga az öltözék árulkodó, ha ismerjük Matilde életének szakaszait. Minden bizonnyal Eggben készült, amely Bregenzwaldrégióban fekszik. Így 1887 és 1898 közé datálható, közelebb az időszak legelejéhez az arc alapján.



A legkorábbi olyan fotó, amelyre azt merem mondani, hogy bizonyosan Mathildét ábrázolja 1891-ből való. Ekkor már négy éve Kaspar Ignaz Hammerer felesége. A kisméretű kabinetfotó Bregenzben készült, hátoldala alapján 1891-ben Wilhelm Lau műtermében. Lau műhelye igen neves volt, 1885-ben alapította Wilhelm, akinek 1892-es halála után özvegye vette át a boltot.[8] Mint alább látható Mathilde Hammerer (majd Hämmerleként is) többször is járt ebben a stúdióban. 



Egy majdnem profilból készült portré hősnőnkről, amelynek készítési időpontja sajnos nem állapítható meg. Saccra 1893 körülre teszem. A fotográfia helye ismételten Bregenz, ezúttal W. Högler műhelye. A vizitkártya nagyságú kabinetfotó nagyon elegáns kivitelű, arany-fekete alapon. 



A férjnél lévő Mathilde Hammerer 1895-ben megint Bregenzben állt fényképezőgép elé, ez a kép hátoldaláról tudjuk. Az ekkor 43 éves asszony még mindig nem viseli későbbi fotókon oly feltűnő szemüvegét, ugyanakkor arcvonásai jellegzetesek, így könnyen azonosítható. Ekkoriban az 1700 fős faluban, Eggben lakott férjével, 25 km-re Bregenztől. A klasszikus kabinetfotón Mathilde jellegzete vorarlbergi hímzett öltözéket visel. 



Sajnos ehhez a portréhoz nerm tudok időpontot kötni, nagyjából a századfordulóra teszem. A kép ismételten Bregenzben készült, W. Högler műtermében. Mivel eddigi szokásaival ellentétben Mathilde egyszerű sötét ruhát hord, megkockáztatom, hogy első férje halálát követően, tehát valamivel 1898 után készülhetett. A szemüveg először tűnik fel az orrán. 



Különleges kép következik, mert az eddigiekkel ellentétben Eggben készült Jakob Greuss műhelyében. A két kártyázó asszony közül Mathilde jól felismerhető, a másikról viszont egyelőre nem tudom eldönteni, kicsoda. Mivel 1898-ban Mathilde Eggben lakó férje elhunyt, és ez a kép az arcvonások alapján későbbinek tűnik, azt kell gondolnom, hogy Mathilde özvegyként is Eggben maradt. A borozó és kártyázó nők nyilvánvalóan beállított fotó, mégis kicsit bevezet minket a XIX. század végi vorarlbergi hétköznapokba, ahol az emberek nem olyan sótlanok, mint ahogy azt a kabinetfotók sugallják. 



A következő egy családi fotó. A kép - szemből nézve - jobb oldalán szemüvegben Mathilde - ekkor már özvegy Hämmerle -, nyakában vöröskeresztes jelképpel. A négy fiatalabb alak alighanem Mathilde négy mostohagyermeke, akik Eduard Hämmerle első házasságából származtak. Ezt megerősíti, hogy Eduardnak pontosan egy fia és három lánya élte meg a felnőttkort, ahogy a képen is megoszlik a nemek aránya. Ez alapján a képen Johann "Hans" Gotfried és lánytestvérei, Franziska, Firedolina és Anna lehetnek. A fiatal katona főhadnagyi rangot visel, és találtam is egy Johann Hammerle nevű főhadnagyot 1918-ból a katonai kiadványokban. Ő azonos lehet a mi Johann Gottfriedunkkal, ráadásul a fotón mintha a tiszt Katonai Érdemérmet (Militär-Verdienstmedaille) viselne, márpedig a Ranglisten-ben említett főhadnagy szintén ki volt tüntetve a Katonai érdemérem 2. osztályával. Ugyanakkor mégis van bennem némi kérdőjel, mivel a 87. gyalogezred említett tisztje több kitüntetéssel is büszkélkedhetett, ráadásul ezt a békeidőben Pólában állomásozó  ezredet Celje térségéből sorozták, nem Vorarlbergből.[9] Van egy másik lehetőség is. Ugyanis rábukkantam egy másik Johann Hammerlére a II-es számú Kaiserschützenregimentben[10] is, márpedig földrajzilag ez sokkal jobban stimmel. Itt a probléma az, hogy nem tudom bizonyítani, hogy az illető elérte a főhadnagyi rangot, ugyanis az 1918-as felsorolásban csak hadnagyként szerepel.[11] Emellett a fotón nem látszik a császárlövészek jellegzetes havasi gyopárja a hajtókán. Úgyhogy egyelőre az első variációt tartott valószínűbbnek, azaz Johann szerintem a 87. gyalogezred főhadnagyaként szolált. A fenti fotó eszerint 1916 és 1918 között készülhetett, és ha még élne, bizonyára szerepelne rajta az 1916-ban elhunyt Admund Hämmerle is. A bal oldali hölgy kiléte egyelőre rejtély. 



Az albumhoz kapott fotók közt viszonylag ritka az épület vagy tájábrázolás, a fotók 90%-a embereket mutat be, s zömében kabinetfotók. A kivételek egyike ez a kézzel hátuljára írt dátum alapján 1885-ben készült fotó. A kép F. Friedrich udvari fotográfus műve Prágából és a karlsbadi (Ma: Karlovy Vary, Csehország) Sprudelnek nevezett híres gejzírét ábrázolja. Karlsbad akkoriban a fürdőkultúra egyik világszerte ismert gyöngyszeme volt [12], alighanem valamelyik Rhomberg gyógyíthatta magát a melegvizes medencékben még Mathilde házasságkötése előtt, vagy maga Mathilde. Sajnos a kép hátoldalán található aláírást nem sikerült feloldanom. 


A következő kép Heinrich Popp nürnbergi műhelyében készült talán 1875-76 körül.[13] Mivel egyetlen képaláírás van az albumban, amely Nürnberget említi, ehhez köthetem a képen látható férfit. A felirat a következő: "Jakob Rhomberg's Tochter Auguste Gatte aus Nürnberg", vagyis Jakob Rhomberg lánya, Auguste férje Nürnbergből. A probléma, hogy ez a csatolt fotó kicsi, vizitkártya jellegű, ellenben az albumban a hely egy nagy kabinetfotóra utal. Az üres hely nagyobb, mint bármelyik jelenleg megtalálható fénykép, így azt kell hinnem, hogy az sajnos elveszett. Egy Jakob Rhomberget (1816-1881) valóban találtam a különféle genealógiai összeállításokban, de Auguste nevű lányt nem. Jobb híján egyelőre azt kell gondolnom, hogy a fotó az azonosítatlan Auguste Rhomberg férjét ábrázolja, akinek neve számomra ismeretlen. Amennyiben feltesszük, hogy Auguste valamikor 1840 körül születhetett, és ez a kép pedig 1875-76-ban készült, annyi megállapítható, hogy a lány férje idősebb lehetett feleségénél jó pár évvel. De ez persze nem szokatlan, hiszen, mint láttuk, Mathilde is 29 évvel volt fiatalabb első férjénél.  



Ezen a vizitkártyán nagy valószínűséggel Guntram Hämmerle (1821-1875) látható. Johann Baptist Guntram Hämmerle jogi doktor, bíró, egyetemi tanár és tartományi képviselő volt. Az azonosítást az arcok hasonlósága melett megerősíti a kártya hátoldalán található műtermi adat.[14] Eszerint a fotó Drezdában készült a Marienstrasse 10. szám alatt található Wilhelm Höffert-féle műteremben. Márpedig ezen a címen a fényképész 1864 és 1877 között működött, így időben stimmel.[15] Guntram 1875. január 7-én hunyt el Innsbruckban, így a fényképet 1864 és 1874 közé kell tennünk. Guntramnak kilenc - általam név szerint nem ismert - gyermeke született feleségétől. Egyébként Guntram, eddigi ismereteim alapján, csak távolabbról volt Eduard rokona. Az albumban több jel is utal arra, hogy a két család prominens tagjainak arcképét, rokonsági foktól függetlenül, összegyűjtötték. A családban a Guntram név később is feltűnik, sőt a "második" Guntram igen jelentős szereplő Dornbirn történetében. 



A következő fényképpel komoly gondban vagyok. Na nem azért, mert semmit nem találtam az úrról, hanem mert nem tudom a családhoz kapcsolni az illetőt. Az google képalapú keresése alapján a fotón szereplő személy arca megegyezik bizonyos Walter Reich arcképével, amely azonosítás ránézésre elfogadható számomra, bár azért erősen kétséges. Walter Reichről semmi egyéb adatot nem sikerült összehalásznom az internet hálójával, csak ami a commons-on látható fényképénél is megtalálható: 1937-ben halt meg. Walter Reich neve egy antiszemita kicsengésű 1890-es freiburgi párbajban lett ismert, ahol egy diákszövetség tagjaként az ominózus párbaj becsületbíróságának tagja volt. Ez mind persze nagyon érdekes, de nem tudom, miként kerülne ez a Reich ebbe az albumba. Ezt a gordiuszi csomót egyelőre bontatlanul kell hagynom. Tény, hogy a nálam lévő fénykép a hátoldala alapján Stuttgartban készült, ami azt jelzi, hogy az azonosítás akár stimmelhet is, mivel Stuttgart nincs túl messze Freiburgtól. 



Nem nagyon tudok mit kezdeni a következő képpel sem, mivel fogalmam sincs, kit ábrázolhat. Ugyanakkor az előző fotóval kétségtelenül kapcsolatban kell legyen, mivel ugyanazon műhelyben készült Stuttgartban, márpedig az egész albumban csupán kettő ilyen van. A fotó egy édesanyát mutat két kisgyerekkel, akik így jó eséllyel az előző férfihez tartoznak. Logikailag ez kell legyen a megoldás. A négy személy persze könnyen lehet, hogy Németországba keveredett rokona a Rhombergeknek és nem Walter Reich és családja. 



Mind a Rhomberg, mind a Hämmerle család klasszikus polgári família volt, így a szegények segítését és a kultúra pártolását komolyan vették. A fotóalbumban többször is feltűnik - mint később majd látni fogjuk - a színjátszás, mint műfaj. A fenti hölgy kilétét annak ellenére nem tudtam megállapítani, hogy a fénykép hátoldalán két név is van. A régebbi aláírás, egy férfi neve, Peter Nekut vagy Nekuty, de az világos, hogy nem ő van a képen. Talán az album gazdája tőle kaphatta? A másik egy ceruza kérdőjeles megjegyzése: "Ines Fischer?". Hogy ki lehetett a titokzatos Ines Fischer, az még rejtély, mert nem akadtam nyomára, hiába kutakodtam. Mivel a fotó Bécsben készült, ráadásul a hölgy igencsak különleges ruhát visel, hajlok rá, hogy egy színésznőt vagy énekesnőt láthatunk a képen, aki akkoriban ismert lehetett. Ennek alapot ad a következő, hasonló méretű kabinetfotó is, amely bizonyosan egy hírességet ábrázol.



Zárjuk is ezzel a másik engimával az első adag fényképet! Igazából semmi esélyem nem lett volna azonosítani az itt látható alakot, mert valószínűleg semmiféle rokonságban nincs egyik famíliával sem. Számítógépes arcazonosítás segítségével azonban rábukkantam az interneten, hogy kiről is van szó. A férfi egy hőstenor a Wagner-operák korából, Hermann Winkelmann (1849-1912). Winkelmann korának ünnepelt operaénekese volt, a bécsi Állami Operaház tagjaként, eljutott Londonba és az Egyesült Államokba is. Az azonosítás sziklaszilárd, a nálam lévő eredeti arckép megjelent képes újságokban is a XX. század elején.[16] A fotó maga Bécsben készült, 1899 előtt (ekkor már megjelent ez a fotó az Österreichische Illustrierte Zeitungban). Az a különös helyzet tehát, hogy van egy pontos nevem, viszonylag pontos dátumom, de itt sem tudom az okát, hogy miért került be a fotó a családi képek közé. Esetleg Mathilde is a rajongók közé tartozott.

Folytatás következik! 


Felhasznált adatbázisok:

Jegyzetek:

[1] Insbrucker Nachrichten, 1935. 214. sz. 7.o. A lap szeptember 17-én kedden jelent meg. 
[2] https://vorarlberg.at/web/landtag/-/hammerer-kaspar-ignaz-gemeindevorsteher
[3] A Hämmerle családra vonatkozó adatok zöme innen van: https://www.lustenauer-familienbuch.at/
[4] Vorarlberger Landes-Zeitung, 1913. május 19. 2.o. 
[5] Vorarlberger Landes-Zeitung, 1913. június 11. 2.o.
[6] A képet lásd alább!
[7] Lásd ehhez: https://www.unesco.at/querschnittsthemen/article/herstellung-der-bregenzerwaelder-juppen-und-das-tragen-der-frauentracht illetve: https://world4.info/bregenzerwald/
[8] A műteremről lásd: https://themavorarlberg.at/kultur/risch-lau-frauen-hinter-der-kamera
[9] Ranglisten der Kaiserlischen und Königlichen Heeres 1918. Wien, 1918. 752.o.
[10] Azaz császárlövész ezred. A három Kaiserschützenregimentet 1917 előtt Tiroler Landesschüzten Regimentnek, azaz Tiroli országos lövészezrednek nevezték. Helytállásáért a három tiroli ezredet Ferenc József nevezte el császárlövésznek. 
[11]  Ranglisten der K. K. Landwehr und K. K. Gendarmerie 1918. Wien, 1918. 392. o.
[12] A karlsbadi fürdőkről és a fürdőkultúráról lásd: https://mandadb.hu/cikk/1264950/Gyogyvizkura_Karolyfurdon
[13] Gebhradt, Heinz: Königlich Bayerische Photographie 1838-1918. München, cop. 1978. 344.o.
[14] Életrajz olvasható róla arcképpel itt: https://vorarlberg.at/web/landtag/-/haemmerle-guntram-johann-baptist-guntram-dr-jur
[15] https://de.wikipedia.org/wiki/Wilhelm_H%C3%B6ffert
[16] Például az Österreichische Illustrierte Zeitung 1906. évi 34. számának 770. oldalán. 

Az album állapota jelenleg


2026. április 28., kedd

Napforduló: Március 28. – Madrid eleste: A spanyol polgárháború vége (1939)

Napforduló:

Sajnos korábbi írásaim immár nem találhatóak meg a Győri Szalon oldalán, ám mivel időnként akadtak, akik keresték őket, úgy gondoltam, hogy a blogomra célszerű lesz - javítva és bővítve itt-ott - feltenni azok javát. Kezdem a spanyol polgárháború végnapjairól szóló összefoglaló cikkecskémmel, amely úgyis kapcsolódik legutóbbbi előadásomhoz, így jó indulásnak tűnt. 

Március 28. – Madrid eleste (1939) 
A spanyol polgárháború vége

A mai napig sok esetben úgy él a spanyol polgárháború, mint valamiféle küzdelem a jó (köztársaságiak) és rossz (fasiszták) között, holott – mint általában – a valóság ennél sokkal bonyolultabb és izgalmasabb.

A spanyol polgárháború előtörténete legalább a Napóleoni háborúkig nyúlik vissza. A XIX. század Hispániában a liberálisok és konzervatívok hatalomért vívott politikai harcával telt - három polgárháborúnak is nevezhető tényleges fegyveres összetűzéssel, amelyek Karlista háborúk néven ismertek -, s 1873-ben egy rövid időre ki is kiáltották az első spanyol köztársaságot. 1876-ban átmenetileg megnyugodtak a kedélyek és parlamentáris monarchia alakult egyfajta kompromisszumként. Az 1898-as amerikaiaktól elszenvedett háborús vereség és a még meglévő kolóniák (Kuba, Puerto Rico, Fülöp-szigetek) elvesztése okozta sokkot azonban az ország már nehezen viselte és kiújultak az ellentétek. 1923-ban Primo de Rivera katonai puccsal átvette a hatalma, bár XIII. Afonz (ur.: 1886-1931) király maradt. Rivera diktatúrája azonban 1930-ra összeomlott, és 1931-ben az önkormányzati választásokon egy jelentős köztársaságpárti győzelem következett (bár el elsősorban nagyvárosokban volt igaz, a vidék konzervatív maradt). A király két nappal később – némelg elsietve, mert csak a nagyvárosi eredmények voltak még világosak -, 1931. április 14-én lemondás nélkül elhagyta az országot, mire Madridban kikiáltották a (második) köztársaságot.

(Az 1936-os spanyol választás térképen. Kék – jobbközép győzelem 5%-nál nagyobb aránnyal, piros – baloldali győzelem 5%-nál nagyobb arányban, szürke – döntetlen közeli eredmény. Forrás: wikipedia)

Innen már csak öt év telt el a polgárháborúig, mivel a köztársaság nem nyerte el mindenki szimpátiáját. Az 1931. december 9-én elfogadott új köztársasági alkotmány igencsak radikális volt. Voltak benne kétségtelenül értékelhető elemek - mint a női szavazójog, vagy a polgári házasság illetve válás bevezetése -, ugyanakkor határozottan antiklerikális volt. Kizárta az oktatásból a szerzeteseket, ami felháborította a kasztíliai katolikus lakosságot, ráadásul az alkotmány lehetőséget adott arra, hogy a – „társadalmi jó” képlékeny fogalma nevében – magántulajdont lehessen lefoglalni. Ezt természetesen hamarosan az egyházak kapcsán meg is tették. A köztársaságiak széleskörű autonómiát adtak Katalóniának, amely miatt a monarchisták és konzervatívok a spanyol állam szétesésétől féltek. 1933-ban tovább növelte a feszültséget, hogy a választásokat megnyerő konzervatív-katolikus vezetőt, José María Gil-Roblest a baloldali köztársasági elnök egyszerűen nem volt hajlandó felkérni miniszterelnöknek, mondván diktatúrára törekszik. Ez mondjuk igaz volt, de akkor is elég érdekes hozzáállás egy demokráciában. A végül megalakuló jobboldali koalíciós kormány ellen a baloldal fegyveres felkelést robbantott ki, amelyet azonban véresen levertek. A polgárháború legfőbb oka az volt - röviden összefoglalva -, hogy a spanyol társadalom a XIX. század óta két egymással kijönni képtelen, közel egyforma erejű csoportra bomlott (nevezhetjük egyszerűsítve bal – és jobboldali blokknak), és 1936-ra egyik fél sem fogadta el a másikat legitim tényezőként. Emellett egyik oldal sem volt annyira elkötelezett a népfelség elve mellett, hogy félretegyék a hatalom fegyveres megragadásának eshetőségét, ha nem a terveik szerint alakulnak a dolgok... A merényletek mindennapossá váltak az 1936-os választások után, amikor a népfrontban egyesül baloldal győzelmet aratott, de a két oldal voksai szinte pontosan 50-50%-os arányban oszlottak meg, igaz területileg nem egyenletesen. A déli és keleti tartományok, valamint a nagyvárosok a baloldalra, a Kasztíliai részek zömmel a jobboldalra voksoltak. A szoros vereséget követően most a jobboldaliak hirdettek felkelést, amelyhez a hadsereg zöme is csatlakozott. Az eleinte bizonytalankodó tábornok, Francisco Franco ekkor szánta el magát a nemzeti erőkhöz való csatlakozásra. Fellépése fontos volt, mivel az afrikai spanyol gyarmati haderő csatlakozásával járt. A polgárháború 1936. júliusának közepén megkezdődött.
A háború azonban nem pusztán fegyverekkel zajlott. Mint említettük feljebb, a konfliktus úgy él a köztudatban, mint valamiféle küzdelem a jó és rossz között, de már a bevezetőből is kiderülhetett, hogy mindkét fél bőven tett azért, hogy háborúra kerüljön sor a felek között. Hogy mégis fekete-fehér lett a megítélése a két oldalnak, az nagyban köszönhető annak, hogy a köztársasági oldal sokkal nagyobb neveket tudott felvonultatni maga mellett írókból és értelmiségiekből, akik sikeres propagandát folytattak mellette. 1936-ban a - nyilvánvalóan elfogult - brit Left Review lap kérdőívvel fordult a brit irodalmárok felé, amelyben rákérdeztek, hogy „Ön a köztársasági Spanyolország törvényes kormánya mellett vagy ellene van? Ön Franko és a fasizmus mellett vagy ellene van?” A kérdés - mint kiolvasható - eleve célzatos volt. Nem túl meglepő módon a 148 választ adó közül 127-en a köztársasági kormány mellé álltak (az ismertebbek közül: Aldous Huxley, Arthur Koestler, Sylvia Pankhurst), öten Franco mellé (köztük Ezra Pound), míg a maradék 13 fő nagyjából semlegesen nyilatkozott (benne H.G. Wells). De az „Authors Take Sides” című pamfleten szereplőket nem számítva is nagy nevek vonultak fel a köztársasági oldalon. Hogy csak néhányat említsünk, a háború során a köztársaságot támogatta ténykedésével Pablo Picasso, Jean-Paul Sartre és Robert Capa, utóbbi híres fotója, A milicista halála viszont szinte bizonyosan beállított kép… Volt olyan is, aki önkéntesként fegyverrel harcolt a respublika oldalán, mint Orwell vagy Hemingway. A Francohoz való szimpátiát nagyon kevés író merte nyíltan felvállalni, az ilyeneket ugyanis – mint például Salvador Dali – sokszor még barátai is elhagyták. A legismertebb Francoval szimpatizáló író kétségtelenül a mélyen katolikus J.R.R. Tolkien volt, akit taszított a köztársaságiak egyházellenessége. A mai napig jellemző az irodalomban és a filmművészetben, hogy a köztársaságiakat preferálják (pl. egyik kedvenc filmemben is, A Faun labirintusában), holott ők sem voltak különbek.

Robert Capa: A milicista halála (1937)
(forrás: wikipedia)

A nacionalista felkelés gyorsan eredményeket ért el – bár az eredeti terv, egy gyorsan végrehajtott hatalomátvétel nem sikerült -, annak köszönhetően, hogy rendelkezett egy harcban edzett katonai erővel. 1936 őszére az ország nyugati és déli része a kezére került. A frontvonalak azonban megmerevedtek, miután Madridot sikerült megvédeniük a kormánypárti csapatoknak. 1937 őszén Francoék felszámolták a Vizcayai-öböl mentén, Kantábriában elszigetelten harcoló köztársasági sereget. A polgárháború során mindkét oldal komoly külföldi segítséget kapott, bár rendszerint csak a Franco pártján álló német-olasz támogatást szokás kiemelni. Az adatok alapján a nacionalista erők 1544 német, olasz és lengyel repülőgépet, 284 német és olasz tankot valamint páncélozott járművet, 992 tábori tüzérségi löveget kaptak, míg a köztársaságiaknak 854 repülőgépet, 535 páncélost és 1180 tüzérségi löveget szállított le elsősorban a Szovjetunió, Franciaország és Csehszlovákia. Mint kiolvasható a számokból az olasz és német támogatás technikában nem volt nagyobb - légierőt leszámítva -, mint a köztársaságiaknak nyújtott idegen támogatás. E nehézfegyverzet mellett óriási mennyiségben áramlott egyéb felszerelés is a két háborúzó félhez, csak a Szovjetunió 499 ezer puskát, 21 ezer géppuskát szállított le a spanyol kormánynak. Míg a nacionalistákat olasz és német „önkéntesek” támogatták, a köztársasági oldalhoz mindenféle náció tagja áramlott, hogy harcolhasson a „nemzetközi brigádok” tagjaként. A köztársasági erők legnagyobb problémája a polgárháború során a lőszerutánpótlás volt, amelyet az olaszok sokkal jobban megoldottak Franco számára. Ráadásul a fegyverek árának kifizetését a németek és olaszok a háború utánra tették, míg a köztársaságiaknak azonnal kellett fizetni valutában, abból a nemzeti aranytartalékból, amelyet a kormány egyébként – hivatalosan az arany „biztonsága végett” – átszállított a Szovjetunióba Sztálinnak… Ez nem bizonyult bölcs ötletnek.
Teruel városát a nemzetiek még a polgárháború legelején elfoglalták, s fenyegető ékként nyúlt a köztársaságiak által birtokolt területbe. A fontos csomópont birtoklása azzal fenyegetett, hogy Franco erői Valencia irányába előretörve innen kettévághatják a respublika területét. A köztársaságiak számára kulcsfontosságú volt az is, hogy a francia határ mente a kezükön maradjon, ugyanis a legtöbb felszerelés és fegyver innen érkezett a támogatásukra. A veszélyes helyzet feloldására 1937 decemberében a köztársaságiak nagy támadást indítottak Teruel visszafoglalásáért. Kezdeti sikereket követően a támadók ostrom alá vették a várost védő nemzeti erőket, de azok kemény küzdelemben sokáig kitartottak. Bár a város elesett, de addigra kibontakozott Francoék offenzívája. A kísérlet felemésztette a köztársaságiak tartalékait, és az 1938 márciusában meginduló nacionalista ellentámadás gyorsan teret nyert. Áprilisban Franco csapatai kijutottak a tengerhez, kettévágva ezzel a köztársaságiak kezén lévő területeket.
A háborút nem elsősorban a német-olasz katonai támogatás döntötte el, hanem a köztársasági egység megbomlása 1938-ra. Míg Franconak – aki politikusként és katonként is ravasznak és tehetségesnek bizonyult – sikerült biztosítania a politikai hátországát, addig a másik oldalon a katonai kudarcok magukkal hozták a vádaskodást és a belső torzsalkodást. A harcok során Madrid egyre jobban rászorult a szovjet segítségre, ráadásul a kormány környékén egyre több hithű moszkovita összpontosult. Mivel a köztársaságiak fő fegyverellátója Sztálin volt, a kommunistákat nem lehetett félreállítani a kormányban. A bomlás nagyban volt „köszönhető” a sztálinista leszámolásoknak. Különösen súlyos volt az Egyesült Marxista Munkáspárttal, a POUM-mal (amely nevéből is kiolvashatóan marxista volt, de nem sztálinista) történő összecsapás, amely párt Katalóniában volt különösen népszerű. Vezetőjüket, Andreu Nint az NKVD tette el láb alól. A spanyolországi sztálinista terror egyik fő alakja Gerő Ernő lett, aki elvileg a nemzetközi brigádok és a Komintern egyik vezetője volt Barcelonában, emellett pedig az NKVD (a KGB elődje) ügynöke. Ez a bolsevik taktika a leszámolás a baloldali riválisokkal nagyban hozzájárult, hogy a háború végére már sokaknak elment a kedve a köztársaság támogatásától, és ahhoz is, hogy a kiábrándult Koestler és Orwell megírja két ikonikus regényét a kommunizmusról (Sötétség délben, illetve 1984). 1938-ra a spanyol polgárháborúról amúgy is egyre inkább elvonta a figyelmet Németország megerősödése és Hitler egyre nyugtalanítóbb fellépései.

Franco - jobbról a harmadik - tábornoktársainak társaságában (1936 v. 1937)
(forrás: wikipedia)

A köztársaságiak utolsó dobásként 1938 júliusának végén támadást indítottak az Ebró folyó mentén, hogy ismét helyreállítsák az összeköttetést Katalóniával, illetve a francia határral. Megint úgy jártak, mint Teruelnél. Kisebb sikerek után az ellentámadás nagy vereséget mért rájuk. Mindkét oldal tízezreket veszített el, de a nacionalista csapatok utánpótlása ekkor már sokkal biztosabb lábakon állt, és így könnyebben elviselték. 1939. január 26-án elesett Barcelona, amely a köztársaságiak egyik legerősebb politikai bázisa volt, s amely maga után vonta egész Katalónia bukását. A súlyos vereség és a kormány székhelyének számító város eleste után a köztársasági elnök, Manuel Azaña már reménytelennek látta a harcot, és Franciaországba menekült március 3-án. A köztársaság nemzetközi helyzete is folyamatosan romlott. Nagy Britannia és Franciaország hamarosan elismerte Francot Spanyolország vezetőjeként. Egyre többen érezték úgy, hogy a háború eldőlt és célszerű lenne véget vetni a felesleges vérontásnak. Ilyen volt Segismundo Casado tábornok is, aki május 5-én puccsot követett el a köztársasági kormányzat ellen Madridban, és aki már egy ideje titkos tárgyalásokat folytatott Francoval a háború lezárásáról. A napokig tartó belharcok következtében Madrid szinte védtelenül maradt, és a nacionalista erők március 28-29-én birtokba vették a város stratégiailag fontos pontjait. A köztársasági vezetők ekkor már hetek óta menekülőben voltak Spanyolországból. Madrid elestét követően néhány napon belül egész Spanyolország Franco kezére került, és így is maradt haláláig, 1975-ig.

A háború és a mindkét oldal részéről elkövetett atrocitások óriási pusztítást okoztak emberéletben és anyagiakban egyaránt. Sok vita zajlott le arról is, hogy miként kell értelmezni a spanyol polgárháborút? Előjáték az második világháborúhoz? Demokrácia és diktatúra küzdelme? Forradalom és ellenforradalom harca? Két totalitárius rendszer (fasizmus/nemzetiszocializmus vs. Marxizmus/szocializmus) proxyháborúja? Mindegyik mellett komoly érvek sorolhatók fel, a legegyszerűbb mégis talán ezek mixtúrájaként értelmezni. Ugyanakkor egyetemes jellege mellett a polgárháború igen egyedi spanyol jellegzetességekkel bírt. Az is hiba, ha a két oldalt valaki homogén tömbként igyekszik megfogni, mert ez sem a köztársaságiakra, sem a nemzetiekre nem volt igaz. Ahogy a korábbi spanyol koalíciós kormányok, úgy a két hadviselő oldal is igencsak töredezett volt politikailag, bár folyamatosan tolódtak a szélsőségek felé a háború során. A köztársaságiaknál tömörültek különféle progresszív elemek, valódi humanisták szintúgy, mint anarchista, szociáldemokrata és kifejezetten marxista és bolsevik erők, míg Franco alá besoroltak az olasz fasiszta mintát követő Falange mozgalom mellett a mérsékelt konzervatívok, vagy a monarchista szimpatizánsok egyaránt. A spanyol polgárháborúhoz vezető problémák jelentős része a mai napig fennáll. Ilyen a központi hatalom és a helyi autonómia viszonya, az etnikai ellentétek az országon belül és a spanyoloknál a XIX. század óta nagyon élesen megfogalmazódó vallási kérdés is. Az utóbbi években előkerült spanyolországi problémák – Katalónia kérdése, autonómiák, szociális modernizáció – jelzik, hogy a polgárháborút okozó problémák javarészt a mai napig a spanyol politikai élet részét képezik, és nem sikerült megnyugtatóan egyiket sem megoldani az elmúlt 90 évben.


Felhasznált irodalom:



Beevor, Antony: A spanyol polgárháború. Budapest: Európa, 2002 
Esdaile, Charles J.: The Spanish Civil War. A Military History. London-New York, 2019


Képek:

Az 1936-os spanyol választás térképen (kék – jobbközép győzelem 5%-nál nagyobb aránnyal, piros – baloldali győzelem 5%-nál nagyobb arányban, szürke – döntetlen közeli eredmény):

Robert Capa: A milicista halála

Franco tábornoktársai körében:


Eredeti megjelenés:
Győri Szalon, 2024. március 28. 

2026. április 23., csütörtök

Keselyűk Ibéria felett: előadás képekben

előadás

Keselyűk Ibéria felett 
előadás képekben 

Április 14-én a ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban szép számú közönség előtt egy - némi szerénytelenséggel talán mondhatom - jól sikerült előadást tartottunk a győr-ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban, melynek témája a spanyol polgárháború volt. A "Keselyűk Ibéria felett" című előadást a következő sorokkal vezettük be: 

"A mai napig sok esetben úgy él a Spanyol polgárháború, mint valamiféle küzdelem a jó (köztársaságiak) és rossz (fasiszták) között, holott a valóság ennél sokkal bonyolultabb és egyben izgalmasabb. A Spanyol polgárháború előtörténete legalább a Napóleoni háborúkig nyúlik vissza és kitörésének legfőbb oka az volt, hogy a spanyol társadalom 1936-ra két, egymással kijönni képtelen, közel egyforma erejű csoportra bomlott. Bár az 1936. július 17-én felkelő tábornokok gyors győzelemben reménykedtek, de a nacionalista puccskísérlet három évig tartó polgárháborúba torkollott, amely az egész világot megosztotta és ideológiai háborúvá fajult. A harc a kulturális térben is zajlott, a világ irodalmárai, művészei, megmondóemberei ugyanúgy felsorakoztak a barikád két oldalán, ahogy az olasz, német vagy szovjet harckocsik, repülőgépek és katonai tanácsadók. Bár a polgárháború Franco és a nacionalisták sikerével ért véget, a spanyol társadalomban lévő törésvonalakat azóta sem sikerült eltüntetni, és a mai napig hatnak."

Úgy gondolom, hogy a másfél óra során viszonylag megfelelően sikerült körüljárnunk a konfliktus előtörténetét, valamint nagy vonalakban a hadi események sorát is. Emellett igyekeztünk a propaganda kapcsán rámutatni azon különlegességre, hogy ebben az esetben a vesztes írta a történelmet, nem a  győztes, s ennek okait is megpróbáltuk kiderítenini. Érdekességképpen kicsit belemásztunk Sztálin Komintern-jének fontosságába, amely komoly szerepet játszott a nemzetközi brigádok illetve a propganda terén egyaránt. 

Fotó: Polczer Árpád














Minden érdeklődő jelenlétét köszönjük! Legközelebbi témánk a ménfőcsanaki Bezerédj-kastély 19-20. századi fordulóját igyekszik bemutatni korabeli újságok és fényképek segítségével.