Könyvajánló: Scalzi vörösingesei, avagy Űrgolyhók, könyvben

John Scalzi: Vörösingesek

Budapest: Agave, 2016

(Eredeti megjelenés: Redshirts, 2012)

266 oldal

Hát ez nagyon érdekes volt. Egyik Scalzi könyvet követte a második, ami éppen frissen érkezett a könyvtárunkba, s lecsaptam rá, mint ócskás a kidobott lovagkeresztekre egy késő-nyári magyar délután. Érdemes a regényt két részre bontani. Az első a kötet kétharmadáig (23 fejezet) tart, ezt követi még 70 oldal. Utóbbival kezdem. Tökéletesen élvezhetetlen, az első kétharmadot annyival támogatja a maradék egyharmad, mintha csak a parlamentben ülnének és egymást kölcsönösen ellenzéknek és kormánypártnak hívnák. Scalzi sokkal bölcsebben járt volna el, ha ezt az egészet kihúzza, kukába dobja, felgyújtja, vagy elküldi e-mailben Clintonnénak. De ennyit a könyv negatívumairól.

Mert bizony az első 190 oldal egyértelműen a legjobb sci-fi paródia, amit olvastam. Nem mintha ilyen sok lenne, de akkor is. Kicsit az Űrgolyhókra emlékeztet, csak a Star Wars helyett a Star Trek sorozatot veszi célkeresztbe humorfézerével, és süti ropogósra. A cím is abból fakad, hogy az Űrszekerekben a vörösinges szereplők rendszerint az áldozati bárányok voltak, afféle fogyóeszközök, akiket a show és az izgalom fokozása érdekébe epizódonként felfaltak a szörnyek, esetleg elkapták egy romulántól a klingonpestist vagy szerencsésebb esetben nemi betegséget egy orioni rabszolgalánytól.

Ebben a regényben éppen öt ilyen vörösinges lesz kalandjaink hőse, akik megpróbálnak rájönni, hogy miért olyan nagyok a veszteségek szolgálati hajójukon, s miként lehetséges, hogy míg egyes tisztek a leghalálosabb sérüléseket és veszélyeket is túlélik, addig a többiek csereszabatosak, akár VV Izé Izéke a Való Világban. A regény totálisan komolytalan, mondani sem akar mást, csak annyit: „Ülj le, és szórakozz!” A párbeszédek Scalzi más köteteihez hasonlóan pörgősek, sziporkázóak és időnként kifejezetten pikáns. Az amerikai író könyveinek egyértelműen a legnagyobb erénye, amikor a szereplőket beszélteti. A karakterábrázolásra ezzel szemben nem sok figyelmet szentel, minden alá van rendelve a helyzetkomikumnak, illetve a sci-fi sorozat kifigurázásának. És be kell vallanom, én nagyon élveztem.

Mindenesetre csak annak merem jó szívvel ajánlani, aki nem vár semmi komoly „igazi” sci-fit, viszont szeretne egy laza olvasmányt délutánra, és nem árt, ha az illető látta a Star Trek néhány epizódját. Emellett lehetőleg csukja be a kötetet a 194. oldal alján, mert ami az után következik, teljesen felesleges és lelombozó.

Az Agave kiadványa elsőre – messziről és sötétben - látványosnak hat, de megfigyelve mi is van a borítón, azt kell, mondjam, ami a regény főhőseinek leggyakoribb mondata: „Az egésznek semmi értelme.” A vörös színt még érteni vélem - a cím és a Star Trek miatt -, de miért állnak bolygón hárman űrruhában, miért van velük szemben egy akkora Nap, mint a… Nap, és hogy miért húz az űrhajó embercsíkot maga után, mint valami űrcsiga, arra már nincs ötletem. A kiadás egyéb paramétereivel nem volt gond, és helyesírási hibákra sem leltem észlelhető mennyiségben (vagy csak röhögtem, és nem vettem észre).

Értékelés:

Némi jóindulattal negligálom az utolsó harmadát a könyvnek, és akkor egy üdítően szórakoztató és laza sci-fi paródiát olvastam. A 24. fejezettől induló résszel együtt szemlélve, kénytelen lennék egy pontot levonni. A Hugo- és Locus-díjakat be kell valljam erősnek érzem azért, de a Mellékes igazság olvasása óta nem dobok szaltót, vagy csinálok egy Berkit a lovon az ilyenektől.

7/10

www.moly.hu: 80%

www.goodreads.com: 3.83 pont

Seth MacFarlane Széthcincált regénye - Hogyan rohanj a veszTEDbe

Seth MacFarlane:

Hogyan rohanj a vesztedbe

Bp.: Agave, 2014

Akárhogy írom: „Hogyan rohanj a veszTEDbe”, vagy „Hogyan rohanj a Westedbe”, lássuk be nem túl ötletes. Főleg, hogy az eredeti cím ez: A Million Ways to Die in the West. Kipróbáltam, ilyeneket én is tudok:

• Mikor a húgom vásárolgatni akart: „Hogyan rohanj a WestEndbe”
• Téli szünet az Alpokban: „Hogyan Sí/Ess a gleccserre”
• Afrikai útikalandok: „To go Togo”
• Öltözködési szokások Polinéziában: „Tangában Tongában”

Azt hiszem ennyi éppen sok is. Seth MacFarlane első regényét tehát nem a magyar címe fogja az eladási listák élére röpíteni. Sajnos más sem. Eleve nem túl jó ómen, ha a Ted című régebbi filmjére való utalással próbálják eladni az újat. Az ötlet már a filmnél megfogant. Olyan ez, mintha a megboldogult Cotton Club Singerst óvszerreklámmal próbálták volna népszerűsíteni, mondván, hogy koton mindkettő.

Seth MacFarlane - a már említett Ted mellett - elsősorban rajzfilmjéről, a Family Guy-ról ismert. Úgy gondoltam ez a Western komédia lesz majd számomra a vízválasztó vele kapcsolatban, mert a Family Guyt szeretem, ellenben a Tedet ki nem állhatom.

De érjünk át a könyvre, amely a forgatókönyv alapján készült! Albert Stark nem éppen tipikus vadnyugati lakos - igazi birka, pardon birkász -, aki pisztolypárbaj helyett inkább lefizeti ellenlábasait, nehogy kigolyózzák. Ezért aztán a település (Vén Tönk) lakói többnyire mélyen megvetik, mondhatni nimbusza tönkremegy. Végül még barátnője is megunja bénaságát és elhagyja. Ettől Al begolyózik. Mikor éppen élete mélypontján agonizál, a városkába érkezik inkognitóban (amely nem egy állóvíz, hanem álruha) Anna. A hölgy egy bandita felesége, de ezt nem köti Albert orrára. Mást sem köt, mert Anna is mesterlövész, nem pedig háziasszony. A friss jövevény megismerkedve Alberttel segítségére siet visszahódítani szíve hölgyét. A ex (aki egy szőke liba) visszaszerzésére indított hadjáratból természetesen galibák származnak. Ennyi a történet. A befejezés kitalálható.

Milyen a könyv humora, elvégre ennek kellene elvinnie vállán a soványka kiadványt? Számomra nagyon vegyes. Egyfelől vannak tényleg vicces jelenetek. Ezek szinte kizárólag párbeszédek, vagy helyzetkomikum. Emiatt is érződik erősen, hogy a regény forgatókönyvből íródott. Sehol egy értékelhető leírás, magyarázó szöveg. Egy-egy szereplők közötti társalgás tényleg szórakoztató, főleg ha a mai világnak nyom fricskát a múltban:

„Manapság 35 évig élnek az emberek, úgyhogy egy lánynak nem kell azonnal férjhez rohannia.”, vagy:

„- Mostanság mindenfelé ilyen botos karikákkal látom a kölyköket – állapította meg Albert.

– Biztosan árt az agyuknak, nem? – kérdezte Edward.

– Egész biztos. Csökken tőle a figyelemkészségük. Volt erről egy cikk az újságban.”

Ilyenből van talán öt-hat. Ezzel szemben áll kétannyi a szaftosabb humorból. Amely a számomra megemészthetetlen testnedvi-altesti-alpári vonulatot képviseli. Először megpróbáltam elhitetni magammal, hogy az író a közönségességgel próbálja kifejteni, hogy a humánus és kifinomult Albert milyen faragatlan világgal néz farkasszemet, és mint írói eszköz ezzel ellenpontozza főszereplőjének alakját. Csak aztán eszembe ötlött a Ted, ahol ugyanez taszított. A popularitás oltárán nem szabadna feladni a finom humort, amire Seth MacFarlane kétségkívül képes lenne. Úgy tűnik eldöntötte, hogy a primitív tömeget választja a klasszikus humor helyett. Sajnos én ehhez már túl öreg és túlontúl vizuális vagyok. Ezt meg nem annyira vágyom látni.

A filmet ezek után még úgy sem nézem meg, hogy eddig azt hittem, Charlize Theronnal főszerepben még az Alkonyat-trilógiát is el tudták volna adni nekem. Zuhogó jégesőben. Egy tetőtlen moziban. Nyáladzó alpakákkal körbevéve. 

Összegezve, a könyv számomra igencsak vegyes érzelmeket váltott ki, és összességében inkább a negatív, mintsem pozitív. Mondanivaló nincs, művészi érték annyi sem, a humor meg mint fentebb írtam. Mindemellett csak két órát vett el az életemből (ráadásul buszozások közben olvastam), és azért okozott pár derűs percet is.Alighanem a film valószínűleg jobb egy fokkal, mint a könyv, hiszen eleve forgatókönyvnek készült.

A kötet esztétikailag elfogadható, címlapja egy vadnyugati párbajt mutat, utalva a regény első oldalaira.

Pontszám: Hat Peter Griffin a tízből.

6/10 pont