Válogatás 2025-ös kedvenc könyveimből

Könyvajánló:

Az év kedvenc könyvei, 2025 

Szokásos évzáróm, hogy néhány kedvenc kötetet szedek össze, amelyeket az elmúlt esztendőben olvastam, és 2025 végén sem maradhat ez el. Ezúttal öt könyv ötlött eszembe, amelyet az olvasóim figyelmébe ajánlok egyben.

Kaufman-Kristoff: Aurora-ciklus (2. és 3. rész)

(Aurora lángja, Aurora végzete)

Eredeti megjelenés: Aurora Burning (2020), Aurora's End (2021)

Szeged: Könyvmolyképző, 2024 és 2025

440 ill. 448 oldal

Fordította: Gergely-Péch Éva

Jóságos, sós lángos! Ha az év legkönnyedebb és legszórakoztatóbb könyvére gondolok vissza, akkor a Kaufman-Kristoff páros Aurora-ciklusának idén elolvasott két része ugrik be mindenekelőtt. Az első részt annak idején hosszabban méltattam 2023-ban - bár ahogy nézem, sajnos közben leszedték a gyoriszalon.hu-ról -, így csak pár mondatban összegezném az olvasottakat, mert ami az első kötetre igaz volt, igaz a folytatásokra is. 

Az első részt úgy foglaltam össze, hogy:

"A Csillagközi invázió kanos tinédzserkatonái potyautas Csipkerózsikájukkal az űrhajójuk fedélzetén harcba szállnak a galaktikus vírussal fertőzött űrgolyhókkal."

Igen. Elég bizarr. Ellenben roppant szórakoztató. Nos, ez nem változott, mivel a folytatások minőségben nem maradtak el az első rész mögött, sőt a második rész volt a ciklus csúcspontja. A trilógia teljesen hülye és komolyanvehetetlen, de jó értelemben az. Kedvenc karakterem a kötet Chandler Bingje, Fin, a kissé öngyűlölő szósziporka. Beszólásai és keserédes humora olyan humorfaktor, ami önmagában végiglöki az olvasót a regényeken. Ugyanakkor többi főszereplőnk szintén szerethető és szimpatikus. Persze a trilógia le van öntve némi korszellemmel, de nem különösebben ijesztő mértékben. A harmadik kötetben azért már mutatkoztak a kifáradás jelei, a sok időhurok miatti ismétlés ugyan ötletes megoldás volt, de időnként fárasztó. Az első részhez képest a sorozat fordítót váltott, de ez sem okozott törést a leleményes, sokszor kifejezetten ötletes és aranyos magyar szövegben. 

Bruce Dickinson: Mire való ez a gomb?

Eredeti megjelenés: What Does This Buttom Do? (2017)

Kistarcsa: Troubadour, 2024

372 oldal

Fordította: Pritz Péter

Bruce Dickinson ugyan az Iron Maiden frontembereként ismert, ám életrajzi kötetéből kiderül, hogy jóval több ennél. Volt katona - eredetileg katonai középiskolában tanult -, de hivatásos pilóta és légivállalat tulajdonosa is, sőt - pikáns - képregényeket is írt. Dickinsonnak sajátos humora van, amely keserédes öniróniába hajlik, nagyon angolos. Ugyanakkor bőven vannak hiátusok a könyvben. Dickinson látványosan kerül minden magánéletével kapcsolatos témát, óvakodik értékelni a vele egykor dolgozó pályatársakat, de legalábbis igen szőrmentén mesél másokról. Ezt el kell fogadnunk, bár az indok az utószóban elég triviális... A kötet hőse önmaga, ugyanakkor messze nem egy önhősköltemény, vagy öndicshimnusz. Egy olyan embert ismerünk meg, aki kellő gúnnyal néz a saját múltjába. Esendő embert látunk, aki ugyan kiélvezte a hírnév előnyeit, de nem vesztette el a fejét közben. A kötet legjobb oldalai a fiatalkori részek, amelyből megtudjuk, miként lett zenész, s milyen kezdetleges körülmények között derült ki, hogy van tehetsége az énekléshez. Kellett kitartás, tehetség és szerencse is ahhoz, hogy az Iron Maiden énekese legyen, de hát utóbbi minden pályán jól jön az embernek. Vagány, bevállalós, mondhatni tökös embert ismerünk meg, de ezt már a memoár címe is elárulja. Ha Dickinson egy gombot talált pályafutása során, akkor megnyomta, de a minőséget is mindig megkövetelte. Az egykori - bár ma is az, ha nem is ugyanolyan mértékben égeti a gyertyát - frontember sztorizgat, mesél, felidéz, mint egy jófej nagypapa a kandalló mellett egy karácsonyi éjszakán. Igencsak jó mesélő. Bár alighanem mindenkit a zenei pályafutása érdekel, a kötet utolsó harmadát már elsősorban nem ez teszi ki, hanem a "civil" Dickinson, különösen a pilótáskodás, majd küzdelme a rákkal. Eddig is kedveltem a szerző munkásságát, de a memoár után már magát a szerzőt is. 

Adrian Goldsworthy: Cannae

Eredeti megjelenés: Cannae: Hannibal's Greatest Victory (2019)

Keszthely: PeKo, 2025

208 oldal

Fordította: Illés Imre Áron

Igazából minden évben több PeKo-s kötetet is ajánlanék a blogomon, mert bőven megérdemlik, de azért nem akarok túlzásba esni. Eredetileg szerettem volna az idei legjobbnak Robert Goetz: 1805 Austerlitz című kötetét választani, de sajnos annyi bakit - többségében nem tartalmit, hanem fordításit - találtam benne, hogy erről le kellett tennem. Alighanem írok majd róla külön, mert tanulságos. Mindenesetre így idén a babér Hannibal, pontosabban Adrian Goldsworthy fejére hullott így, akinek a Cannae-i csatáról írt könyve igazán figyelemre méltó. Goldsworthy-t már emlegettem korábban, bár Caesarról írt monumentális munkája mellett a híres ókori csatáról írt összefoglalása igencsak eltörpül. A kötet nagyon szikár, a szerző nem ötletelget, sokszor kénytelen megjegyezni, hogy nem tudunk valamit, vagy hogy a források propagandisztikus volta miatt nem fejthető meg a tényleges történelmi valóság. Egy kissé talán túlságosan is feladja, de végül is érthető, hogy találgatásokba nem megy bele. Goldsworthy - az elmúlt évszázadok során Hannibalt tanulmányozó történészek zöméhez hasonlóan - nem kertel és zseniális hadvezérnek tartja a karthágóit, ám kiemeli, hogy a tökéletes időzítés, kiváló hadsereg és remek alvezérek mellett a szerencsére is szüksége volt Cannae-nál. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a rómaiak haditerve nem volt rossz, saját csapataik képzettségéhez és mennyiségéhez volt szabva, és akár működhetett is volna. A történész megpróbálja bemutatni a csata leírása során, milyen lehetett a "csata arca", azaz miként kell elképzelni egy ilyen összecsapás dinamikáját, hiszen a hollywoodi filmek rendszerint teljesen rosszul mutatják be az ókori vagy középkori összecsapásokat. Kevés ókori csatáról jelent meg monográfia magyarul - hirtelen egy sem ugrik be -, így aki ilyet szeretne olvasni, az most már megteheti, és sokat fog tanulni belőle. 

Fudzsivara no Teika: Száz költő egy-egy verse 

Ogura Hjakunin Iszsu (XIII. század eleje)

Budapest: Balassi, 2022

448 oldal

Fordította: Fittler Áron, Károlyi Orsolya

Esztétikai értelemben messze a legszebb - nem minimum 100 éves - kötet, amelyet idén lapozgattam Fudzsivara no Teika magyarul megjelent válogatása. Nem tudom, mennyit tud eladni a Balassi kiadó egy ilyen könyvből, de nagyon hálás vagyok érte, hogy megjelentette. Nem pusztán azért, mert szeretem a kelet-ázsiai költészetet, hanem mert ilyet a modern kor embere elé vetni igazi nemes tett és - többnyire sajnos - bukásra ítélt küldetés. De hát mindig a vereségre ítélt küldetéseket értékeltem... A győztes vagy az éppen népszerű mellé állni a könnyű út. Ez a kötet nem pusztán a XII-XIII. század fordulóján élő japán költőóriás válogatásának magyarra fordítása, hanem valóságos kalauz a koraközépkori Japán irodalmába. A száz kiválasztott vaka költőről életrajzot kapunk, emellett segítséget a versek értelmezéséhez, hiszen azok sokszor képeket közvtítenek, amelyek a japán kultúra ismerete nélkül nehezen értelmezhetőek számunkra (párnaszavak például). Így aztán a száz rövidke ötsoros vers egy 450 oldalas, igencsak súlyos kötetté duzzadt, gyönyörű fotókkal, illusztrációkkal és száznál jóval több verssel. A két fordító eredeti japánból, a kritikai kiadásokból ültette ál magyarba a vakákat, ami szintén kiemelendő. Ez az a kötet, amit az ember álmatlan téli éjszakán, lágy lámpafényben olvasna az ember, elmerengve az élet miértjein. 

James Islington: A sokaság akarata
Eredeti megjelenés: The Will of the Many (2023)

Bp.: Agave, 2025

816 oldal

Fordította: Török Krisztina

Az év legjobb könyve számomra - mostanáig, mert éppen egy méltó vetélytárs utolsó negyedénél tartok, de az maradjon a titom és jó eséllyel első jövő évi könyvbeszámolóm - James Islington gigantikus méretű eposza. Voltaképpen egy antik Rómát felidéző fantasyről van szó, amely ötvözi a Harry Potter, Az éhezők viadala és a legnívósabb történelmi regények legjobb tulajdonságait. Igazából a fülszöveg némiképpen csalóka. Ez nem egy bosszúregény, főszereplőnk ennél sokkal bölcsebb. Vis Telimus magasról mélybe zuhant fiatal, akinek családját lemészárolta a terjeszkedő Cateni Köztársaság, hazáját pedig integrálta és beolvasztotta a birodalomba. Az ausztrál szerző High fantasy-t írt, ahol egy izgalmas alternatív valóságot kapunk. Az emberek akaratának egy része itt átruházható a felettesre/patrónusra, s így utóbbiak mind fizikailag, mind szellemileg részesülnek az alattunk szolgálók erejéből piramisszerűen, megsokszorozva sajátjukét. Az akarat emellett egyfajta misztikus erő, amely képes járműveket hajtani, így van egyfajta steampunk hangulata a műnek. A kötet felnövekedés-regény is, ahol Vis iskolában sajátítja el a vezetéshez szükséges képességeket. Sok igazán fontos karakterünk nincs, E/1-ben olvassuk a sorokat, ebből adódóan csak annyit látunk a világból, amennyit Vis szemei közvetítenek nekünk. Főszereplőnk talán túl tökéletes, de ez egyben az egyetlen minimális negatívum, amit leírhatok. Nagy erénye a regénynek, hogy csöppet sem fekete-fehér az ábrázolásmód - bár az is jó tud lenni -, és a köztársaság sem a gonosz birodalma. Főszereplőnk elfogadja a tényt, hogy ki a világ ura, és annak politikusai sem pusztításra vágyó zsarnokok. A jó és rossz nem szétválasztható ebben a világban, a felszabadítók egy cseppet sem emberségesebbek, mint a cateniek. Ez egy többrétegű történet monumentális világgal, amely gondolkodásra készteti az olvasóját. A világ sötét, de a nyelvezet nem durva, és igazából 14 éves kortól fölfele simán forgatható, ha valaki bírja a 800 oldalas könyveket. Az utolsó 50 oldalt azért érdemes kétszer elolvasni, és tudomásul kell venni, hogy folytatás fog következni. Ugyanis itt igazi epikus regényfolyamról van szó, amelynek ez csak az első rész.  Novemberben jött ki angolul a 2. rész, amelynek címe The Strength of the Few lett,  így hamarosan várhatjuk a folytatást magyarul is. Én nagyon várom. 

Könyvajánló: Harry Potter Varázsalmanach

könyvajánló:

Harry Potter Varázsalmanach

Budapest: Animus, 2023
208 oldal

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

A Harry Potter számomra mindig is elsősorban a felnőtté válás regénye volt, ahogy az magányos, elveszett, és sokszor esetlen Harryből az igazságért és barátjaiért kiálló hős, azaz felnőtt lesz. Minden más csak körítés, de Rowling világát éppen a körítés ötletessége tette annyira nagyszerű szórakozássá az olvasók milliói számára, nem pedig az irodalmi minősége. A HP világa tele van játékossággal, humorral, gyerekes életvidámsággal, és erre még a felnőtteknek is nagy szüksége van. 

Jelen kötetünk, a Varázsalmanach hét művész illusztrációinak segítségével hét fejezetben mutatja be azt a hétkötetes mágikus mesevilágot, amelyet Rowling megálmodott és papírra vitt. Az első fejezet a személyekre koncentrál, a második az életmódra, míg a harmadik a helyszínekre. A negyedik kifejezetten Roxfortot mutatja be, az ötödik a varázslatokat. Az hatodik fejezetben a mágikus világ hivatali útvesztőjében bolyonghatunk, míg az utolsó a flórát és faunát villantja fel az érdeklődőknek. Kissé ad hoc jelllegű a csoportosítás - nem mindenhol logikus -, de végül is a célnak megfelel. 
Mitől remek a könyv? Mindenekelőtt attól, hogy nincs benne spoiler, így azoknak is érdekes, akik még nem olvasták az eredeti hét regényt. Nem árulkodik, kivel mi történik a szereplők közül, és nem írja le a hét kötet cselekményét sem. Ez talán valakinek csalódás lehet, de szerintem erény. Kedvet ad az olvasásukhoz, ugyanakkor nem helyettesíti azt. Persze azoknak igazán élmény forgatni jelen kötetet, akik már olvasták Rowling magnum opusát. Ők ugyanis nosztalgiázhatnak, és kedvet kapthatnak az újraolvasáshoz. Ráadásul a Varázsalmanach az eredeti könyvek világát adja vissza - idézeteket is kapunk belőle -, és nem próbál erőszakosan többet - óhatatlanul hamisabbat - nyújtani. A készítők témák alapján rendszerezték a dolgokat és elénk vetíti a boszorkányok és varázslók elképzelt színes univerzumát. Végre egyszerre találkozhatunk a tiltott rengeteg élőlényeivel, és összeszedve látjuk a sok száz oldalon elszórva megtalálható átkokat, vagy bájitalokat. Megismerkedhetünk természetesen a sorozat fontosabb személyeivel, rokonságával, erényeikkel, esendőségeikkel. Térképet kapunk a roxforti eligazodáshoz, beléphetünk a négy ház klubhelyiségeibe, megtudhatjuk, hogy miként néztek ki a különféle sárkányok az illusztrátorok szerint, de a kviddics történetének idővonalán is sétálgathatunk. Ha valaki egy kézikönyvet akar Harry Potter világához, ez tökéletes erre a célra. Meglepetések persze aligha érik majd a HP-fanokat, ám rácsodálkozások igen, mert összeszedve látja végre az imitt-amott elszórt adatokat tematikába rendezve. Akad pár kihagyott ziccer, de hát ahol gurkók röpködnek, ott néha lezuhan egy-egy játékos a seprűről. 

Az illusztrációk szépek, a hét alkotó hét különféle stílusban mutatja be Rowling világát, így mindenki megtalálhatja a maga kedvencét. Ez egyébként hátrány is, mert némelyik számomra túl színes a tübbivel összevetve (Louise Lockhart oldalai), és ez az egységesség rovására megy. Furán mutat, hogy egy-egy nagyon elegáns, kevés színt használó oldalt kifejezetten giccses követhet, vagy egy nagyon barokkosoan túlzsúfoltat egy csaknem üres. Zömében azonban mégiscsak nagyon klassz illusztrációkat kapunk, amelyek szerencsére nem a filmeket akarják viszaadni. A kötetnek így hangulata van. Engem Tomislav Tomic rajzai nyűgöztek le leginkább, volt benne valami nemesen, légiesen szép. Helyes döntés volt, hogy fordítónak ugyanazt a Tóth Tamás Boldizsárt választották aki az eredeti sorozatot is átültette magyarra, így a világ nyelvezetének egységes volta nem forgott veszélyben. 

Mi nem tetszett? Elsősorban az ára. A hasonló méretű, gyakorlatilag fotópapírra kiadott  - bár illusztrációban kétségtelenül kevésbé esztétikus - természettudományos kötetek feleennyibe kerülnek. Világos, hogy a HP-kötetekért szinte bármit el lehet kérni a fanatikus rajongóktól, de 20 ezer forint azért komoly arcátlanság. Ennyire azért nem kiemelkedő sem a terjedelme, sem a minősége a könyvnek. 

Összességében egy nagyon szép kézikönyvet kaptunk a Harry Potter-világából, amely egy délután átolvasható, ugyanakkor bármikor, bárhol felüthető, ha egy kis jókkedvet akarunk csepegtetni a délutánunkba. Nekem bejött. Neki is álltam rögvest befejezése utána a "Bölcsek kövének"...

Pontszám:

Nyolc kísértetízű csokibéka a tíz Berti-féle mindenízű drazséból.
8/10 pont

könyvajánló: Öt kedvenc könyv 2024-ből

Könyvajánló:

Öt (hat) kedvenc könyv 2024-ből

 

Mint minden évváltáskor, most is készítettem egy válogatást az éppen elmúlt esztendő kedvenc köteteiből. Sorrend nincs. Úgy szerepelnek, ahogy eszembe jutottak (nagyjából az olvasás időrendjében).

Alan Rickman: Őrülten, mélyen

Budapest: Kossuth, 2023

576 oldal

Alan Rickman legtöbbünk számára a Harry Potter-sorozatból ismert, mint a sorozat legtragikusabb hőse, Perselus Piton, nekem azonban örökre Hans Gruber illetve a Nothinghami bíró marad. A zseniális színész leginkább a negatív karakterek ábrázolásában volt kiemelkedő, olyannyira, hogy még egy összességében pozitív szerepben - mint Perselus - is inkább antagonista volt. Sokat láttam filmekben tehát, mégis Alan Rickmanről, mint emberről alig tudtam valamit, amíg el nem olvastam a naplóját. A 2023 végén megjelent diárium oldalain sok híresség tűnik fel: színész, politikus, vagy éppen író. Rickman baráti kapcsolatot ápolt például Ken Follettel is, akinek a Katedrálist és sok egyéb kiváló regényt köszönhetünk. Bepillantást kapunk naplóbejegyzései által a munkás színészhétköznapokba ugyanúgy, mint a ritkán beiktatott nyaralásokba. Bár a saját magának írt napló jellegéből fakadóan nem egy összefüggő, megkonstruált szöveg, Rickmantől mégsem csupán mondatokat, hanem gondolatokat is kapunk. Színészként egyszerre volt nagyon mindennapi és rendkívüli ember. Érdekes, hogy azok a filmek, amelyekből leginkább ismerjük, milyen keveset jelentettek Rickman számára a napló alapján (ez a Harry Potter-szériára is igaz! Nem populáris akart lenni, hanem minőséget akart nyújtani deszkán és celluloidon egyaránt. Kifejezetten bosszantotta, hogy évekkel később is a Robin Hood, a tolvajok fejedelme, vagy a Drágán add az életed alapján ítélték meg munkásságát. A színész egyébként Magyarországon is dolgozott, naplója szép emlékeket idéz fel Sopronból, mikor a Raszputyin című történelmi film egyes jeleneteit forgatta nálunk. Megdöbbentő olvasni, milyen nagy elismeréssel ír egy - sajnos megnevezetlen - magyar színészről. Még tavaly év elején olvastam a naplót, de így is jól emlékszem, milyen mély benyomást tett rám az elhivatottság, amely árad a sorokból. Belekukkanthatunk végül Rickman utolsó hónapjaiba is, és időnként kifejezetten fájdalmas olvasni a sorokat. Mintha kiskanállal vájnák a szívünket, hogy jobban fájjon... 

J.R.R. Tolkien: A homály visszatér és Vasudvard árulása 
Budapest: Helikon, 2022 iletve 2024

708 ill. 700 oldal

Tolkienről aligha kell bárkinek leírni, hogy kicsoda s micsoda, hiszen a A Gyűrűk ura ikonikus mű, amely egy egész fantasyuniverzumnak ágyazott meg mostanra. Ha Tolkien nevét halljuk, szinte bizonyosan a LoTR-ról van szó, hiszen ez az a mestermű. amivel az angol író neve örökre összeforrt. Nem alkotott sok nagy művet, csak egy(?) igazán nagyon, de hát a távolugróknál is a legmesszebbi ugrás számít. Persze egyeseknek eszébe jut még A hobbit, ínyencebbeknek pedig A szilmarilok is - a többi felsorolása már igazán extrém -, de azért ez már sokkal ritkább. Sokkal kevesebben tudják, hogy A hobbit jóval korábbi, mint A Gyűrűk ura, sőt ebből az apróságból nőtt ki a háromkötetes monstrum. Bevallom nem vagyok nagy rajongója A hobbit-nak, úgy vélem, hogy a "folytatás" nélkül sosem érte volna el azt a hírnevet, amit kapott (sem az indokolatlanul háromrészes filmtrilógiát). Ugyanakkor el kell ismernem, hogy A hobbitban elvetett mag, igencsak bőséges termést hozott. Hogy mekkorát és miként szökkent szárba a meglehetősen gyerekes sztoricskából a gigantikus A Gyűrűk ura, azt Tolkien fiának összefoglalójából - egyelőre két kötetet olvashattam az ezt taglaló négyből - tudtam csak meg. A Gyűrűk ura világa organikusan alakult ki, sejtről sejtre, szereplőről szereplőre, és fokozatosan változott azzá a világgá, amelyet ismerünk. Nem túlzás azt állítani, hogy minden cselekmény, minden szereplő azért lett olyan, amilyen, mert ilyennek kellett lennie a kezdet és a vég logikájából kifolyólag. Mintha nem is Tolkien találta volna ki a világot, hanem a már létező fantáziaország vagy a sors vezette volna az író kezét könyörtelenül irányítva azt. Aragorn szerepét eredetileg például Tolkien egy hobbitnak szánta - facipőben járt volna, Kótogi névvel -, de rá kellett jönnie, hogy nem lehet így, Középfölde megköveteli, hogy álruhás király legyen belőle. Fantasztikus, ahogy olvasva Tolkien rendbe szedett jegyzeteit, hogyan alakulnak ki szemünk előtt Középfölde folyói, hegyei, népei és ismert alakjai. Bár olvastam már a Középfölde históriája más köteteit is, de egyik sem nyűgözött le annyira, mint ez a két kötet. Érdemes elolvasni! Oda, s vissza. 

(Még két kötet fog foglalkozni a trilógia kialakulásával, amelyek még nem jelentek meg magyarul: A Gyűrűháború, illetve Sauron veresége címmel!)

C.S. lewis: Csűrcsavar levelei

Budapest: Harmat, 2021

150 oldal

Ha lenne nálam "Az év olvasmányélménye" kategória, akkor egyértelműen Tolkien hű barátjának, C. S. Lewisnak sziporkázó humorú, mégis elképesztően bölcs füzetecskéje lenne, amit díjaznék ezzel 2024-ből. Csűrcsavar levelei egy fiktív levelezés két ördög között, amelyben az idősebb és tapasztaltabb pokolfajzat tanácsokat oszt ifjabb munkatársának és egyben unokaöccsének, hogy miként térítse rossz útra a neki "szentelt" célszemélyt. A hétpróbás démon ötletei mind-mind zseniálisak és mind-mind nagyon ismerősek a mai világunkból is: "Ne az érvekre hagyatkozz, hanem a jelszavakra", elvégre nem az a fontos a mai világban, hogy valami igaz-e vagy hamis, hanem hogy legyen "modern", "erős", "jövőbe mutató", "sikeres"! Legalábbis szavakban. Igazából nem is merek idézni mást a 150 oldalas kis kötetecskéből, mert az összes szava és mondata arany! Lewis - aki leginkább a Narnia krónikái miatt ismert, mélyen vallásos volt - Tolkienhez hasonlóan -, ugyanakkor mentes volt bármi ezzel kapcsolatos merevségtől és képmutatástól. Élvezte az élet örömeit, nevetett az emberi esetlenségen. Igazi angol abszurdot kapunk tőle, amely folyamatos vigyorgásra kényszeríti az olvasót, hiszen magára ismer benne. Különösen érdekes, hogy e fanyar humort az 1940-es sötét év Nagy Britanniájából kapjuk, mégsem veszített egyetlen mondat sem a csillogásából. Minden 85 esztendős mondat megáll ma is, de ugyanilyen aktuális lesz Kr.u. 3000-ben is! Igazi kortalan remekmű. 

Kazareczki Noémi: Igazmondó Háry János

Budapest: Zrínyi, 2024

176 oldal

Bizonyára jó néhány ennél - tartalmilag - fontosabb hadtörténelmi és történelmi kötet került 2024-ben a magyar könyvesboltok kínálatába, mégis a Zubovits Fedorról készült kiadvány volt az egyik kedvencem. Mindig a nagy alakok vonzottak a történelemben, mert hihetetlen milyen érdekes minden egyes ember a maga valójában. Zubovits talán nem a legismertebb magyar katonák egyike mostanság, holott a maga korában igazi legenda volt. Egy személyben volt kiváló sportember, feltaláló, haditudósító, vadász, diplomata és katona. Harcolt a császári-királyi seregben Königrätznél, majd az olaszországi magyar légió tagjaként ellene szervezkedett. Egyiptomban katonai tanácsadója volt az alkirálynak, harcolt a spanyol karlista háborúban, majd a Balkánon volt az albánok nagy támogatja. Elsőként alkalmazott gyalogsági aknát az oroszok ellen az 1877-78-as orosz-török háborúban, szabadidejében meg néha angol foglyokat akart kiszabadítani Szudánban a Mahdi-felkelés idején. Valószínűleg egyetlen életévében több kalandban volt része, mint a legtöbb férfinak életében összesen... Csaknem 70 éves, mikor a világháborúban reaktiválta magát és találmánya - a "szárazföldi torpedó", azaz gyalogsági akna - révén segítette a Kárpátok védelmét az oroszok ellen. Kazareczki Noémi bemutatja egy nem mindennapi kalandor életét, bőven megtámogatva illusztrációkkal. A kötet kialakítása is megérdemel minden dícséretet, egy nagyon szép könyvet kaptunk a Zrínyi kiadótól. 

Agatha Christie: Az alibi
Budapest: Helikon, 2024

320 oldal

Igazából tavaly újraolvastam a Tíz kicsi négert is - amely jobb ugyan -, mégis ezt hozom Christie-től. Hogy miért? Mert arra nagyon jól emlékeztem, hogy mennyire erős könyv az előbbi, viszont Az alibi meglepett. Hihetetlenül jó pszichológiai thriller! Agatha Christie egy egészen zseniális ötlettel él: elmesél egy bűntényt - megölt nevelőszülő -, könnyen utálható tettessel, akit gyorsan fel is kötnek. Már-már megnyugodnának a kedélyek a zaklatott Argyle családban, mikor betoppan a házba egy jóindulatú tudós, s közli mindenkivel, hogy Jackó, a kivégzett testvér nem lehetett a tettes, mivel vele volt éppen a bűntény pillanatában. Dr. Calgary azt hiszi örömmel fogadják a hírt a családtagok rokonuk ártatlanságáról, azonban hamarosan megdöbbenve fedezi fel, hogy Jackó (és a mostoha) halála csupa pozitív változásokat hozott a családtagok életétbe. A tudós az alibivel olyan eseményláncolatot ráadásul indít el, amely mindent megváltoztat, és a már-már esküvőre készülő família hamarosan temetésekre járhat... A regény szokás szerint áramvonalas és feszültséggel teli, nincsenek benne felesleges oldalak és leírások. Mindenki gyanakszik mindenkire, s mindenki titkol valamit a múltjából, amire nem büszke. Calgary jószándékú tette pont az ellenkező hatást váltotta ki: a család nem megkönnyebbül a tudattól, hogy fiúk/testvérük Jackó ártatlan volt, hanem atomjaira hullik. Hiszen, hogyha nem a család fekete báránya volt az elkövető, akkor valaki közűlük kkellett, hogy legyen! A kötet a nyomozás közben felveti az örökbefogadás, a boldogtalan házasság problematikáját egyaránt, de mesél a testvéri szeretetről, és arról is, hogy a jó szándék önmagában nem feltétlenül ér sokat. A regény a legerősebb pszichológiai AC-krimik egyike - remek megoldással -, amely ha nincs is a néhai Top 10-es listámon, de nagyon jó kikapcsolódás, amely nem fog csalódást okozni senkinek. 

Könyvajánló: Guy Gavriel Kay: A világ összes tengere

Könyvajánló:

Guy Gavriel Kay:

A világ összes tengere

Szeged: Könyvmolyképző, 2024

Eredeti megjelenés: All the Seas of the World (2022)

fordította: Ács Eleonóra

201 oldal

A Hatalom Gyűrűi után valami fantasy kellett olvasmánynak, és szerencsére éppen érkezett egy friss darab a ménfőcsanaki fiókkönyvtárba. Így hát Guy Gavriel Kay kötetét, A világ összes tengerét - élve az első olvasás jogával - magamévá is tettem. Amúgy logikus választás volt ez, mivel a kanadai író segített is Tolkien fiának A szilmarilok összeállításában annak idején. A regény voltaképpen egy alternatív történelmi road movie könyv, amelyben főszereplőnk/főszereplőink folyton úton vannak és keresik önmagukat. Bár a cím és a fülszöveg valamiféle kalózkodó kalandregényt ígér, ebből túl sokat nem kapunk, még egy rendes hajócsata nincs is benne. 

A világ, amelybe belecsöppenünk úgy van összeollózva a mediterrán világ 15-16. századi történéseiből, hivatalosan Kontantinápoly (itt: Sarantium) eleste után járunk 5 évvel, ugyanakkor a hadi események és történések inkább II. Fülöp spanyol király korára datálhatóak, ha párhuzamokat keresünk. Kapunk itt cselszövést, nagypolitikai játszmákat, egyéni felemelkedéseket és személyes tragédiákat. Kissé szerencsém van abban az értelemben, hogy a könyv egyik mellékszereplőjét azonnal felismertem, mert korábban olvastam magyarul megjelent életrajzát. A könyvbeli Raina Vidal ugyanis a valóságban Gracia Mendes, a kalandos életű zsidó kereskedőasszony, akiről a L'Harmattan kiadó adott ki biográfiát Marianna D. Birnbaum tollából 2008-ban. A szerző tehát valós szereplőket vegyít kitalált figurákkal, több szempontból mutatva be egy-egy történést, és az ahhoz vezető életutakat. Tulajdonképpen jól csinálja, a regény végig fenntartotta az érdeklődésemet, igaz eleve érdekel ez az időszak (klasszikus feldolgozása a korszaknak Fernand Braudel annalista magnum opusa). Kevesebb háttértudással nem tudom, miként működik, még az is lehet, hogy jobban, mert inkább tűnik fantasynek. 

Főszereplőnk két, pénzért szinte bármire kapható észak-afrikai kalóz/csempész, akik egy merénylet részeseiként szép vagyonhoz jutnak, majd utóbbi révén magasabb körök közé verekszik fel magukat. Valódi protagonistánk Nadia bin Dhiyan, akit fiatal lányként elraboltak az észak-afrikai  (a regényben madzsriti) korzárok, majd eladtak rabszolgának. A történet voltaképpen az ő otthonkeresésésnek meséje. A regény laza történetecskék sorozata, számos epizódistával, spinoffal és időbeli ugrással. A keresztény, iszlám és zsidó vallás fedőnév alatt végig fontos identitásképző szereplőinknél. A szerző minden manapság divatos lózungot elhagy, igyekszik igazságosan bemutatnia a kultúrákat, jelezve, hogy mindennek oka van és célszerű árnyaltan nézni a világot. A szereplők sorsa szeszélyesen alakul, korán és fájdalmasan halnak kevésbé bűnösök és kényelmes ágyban meg öregen olyanok, akik rosszabbat érdemelnének. A világ nem igazságos itt sem, ahogy a valóságban sem. A szerző kulturális- és vallási alapon fogja meg elsősorban a világot, egyfajta élni és élni hagyni ars poeticát képviselve. Elfogadja, hogy vannak hatalmi harcok, hogy vetélkedés zajlik államok, vallások között, mivel emberek vagyunk, és érvényesülni és élni vágyunk. A szereplők alapvetően jók a maguk módján, senki sem maga a megtestesült gonosz, cselekvéseik logikusak. Kay nem akar nagy bölcsességeket kinyilatkoztatni, és nem kíván a regény lapjain nagy moralizálásba sem átmenni, maximum annyit jelez, hogy talán városok értelmetlen kiírtása némiképpen túlzás. Ugyanakkor belátja, hogy egy kemény világ kemény döntések meghozatalát követeli meg, az emberek életét pedig sok sérelem, trauma kíséri és ezek kihatnak tetteinkre. Nem könnyű meghaladni önmagunkat. A kanadai kissé túlfilozofálgat dolgokat és szájbarágósan mondja el a konklúzióit - ahelyett, hogy ránk hagyná, hogy kisakkozzuk azokat -, de végső soron bejött a regény. 

Nem tetszett az elmesélő személyének és az elbeszélés módjának gyakori csereberéje. Az nem zavar, ha sok szereplő van, de az, hogy hol E/1-ben hol E/3-ban zajlik a sztori, szerintem szerencsétlen döntés. Néhány esetben jó pár sor kellett, mire rájöttem éppen ki beszél hozzám... Nagy humororgiára ne számítson senki, szikár mű ez, és jobb, ha a szereplők se nőnek nagyon a szívünkhöz, mert időnként meglepetések érhetik az embert olvasás közben. 

Mindenképpen egyedi kötet, nem üt nagyot, és nem fogja a legtöbb olvasó a toplistájának tetejére helyezni, de azért maradandó élmény, és szerintem 10 év múlva is emlékezni fogok a tartalmára nagyjából. Manapság ez is eredmény, amilyen fantasydömping van. A Könyvmolyképző a Hard Selection - Sötét örvény sorozatában adta ki a regényt, amit nem teljesen értek, mert jó pár Vörös pöttyös kötete keményebb, mint ez. Még a 14+-os kategória is túlzás lenne. Témáját tekintve nyers a szöveg, de semmi esetre sem közönséges. A stílusa karcosnak talán karcos, de durva beszéd sincs benne. Ez egy korrekt és alapos munka, jelentős történelmi háttértudással megírva, kissé száraz stílusban helyenként. A komorabb/komolyabb fantasyk szerelmeseinek való. 

Sajnos puhakötésben került kiadásra a regény, méghozza annyira puhában, hogy egy olvasás után a fedőlapok sarkai kezdenek elkopni. Megérdemelt volna egy masszívabb fedelet. Maga a borítókép kissé túl sötét, ami ugyan stimmel a tartalomhoz, de a motívumok alig kivehetőek. 

Értékelés:

Nyolc gályarab a tízből
8/10

moly.hu: 3.28 (7 szavazazt)

goodreads.com: 4.17 csillag (4087 voks)

Filmajánló: Három gyűrű mind felett: A Gyűrűk Ura - A hatalom gyűrűi, 2. évad

filmajánló:

Három Gyűrű mind felett... 

A Gyűrűk Ura - A Hatalom Gyűrűi 

2. évad 

Jelentem alásan: túléltem A Hatalom Gyűrűi 2. évadát és a hajam is csak korlátozott mértékben hullott ki tőle. Hogy jó-e? Hát nem. Rossz-e? Az sem. Mondhatni: a részek felét sem szerettem fele olyan jól, mint szeretném, és fele részüket szeretem feleannyira, mint ahogy megérdemelnék. Vagy valami ilyesmi... Sokat nem változott a benyomásom az első évadhoz képest. Az azért pozitívum, hogy nem esett a minőség - ellentétben a  Sárkányok házával -, igaz eleve nem volt túlságosan magas. Jobban belegondolva, ez az évad élvezetesebb volt, és néhány rész egészen jól sikerült. Persze lehetne jobb is, de ehhez likvidálni kellene a szereplők mintegy felét.

A történetvezetés egyértelműen javult, és helyenként már-már azt is elhiszi az ember, hogy Középföldén járunk. Az évadot határozottan Sauron uralja, akit sikerült a készítőknek nagyon jól és izgalmasan megfognia. Már az első rész kezdő harmadában kapunk egy Halbrand/Sauron eredettörténetet, ami meglehetősen látványos és félelmetes. Sauron képlékeny és alkalmazkodó, mindenkit manipulál maga körül. Celebrimborral közös jelenetei erőteljesek, a két színész nagyon jól muzsikál/kovácsol együtt. Valahogy így képzelném el Lucifert, amikor megkísérti Ádámot. Charlie Vickers egészen káprázatos, a szó valódi jelentésében. Sajnos azonban kénytelen vagyok arra következtetni, hogy inkább a színészek brillíroztak ebben az esetben, és nem a készítők zsenialitása ütközött ki, mert a sorozat egyéb szakaszai jóval gyengébb minőségűek. Míg Sauron, Adar, de még a törpök filmkockái is egészen korrektek, addig Gandalf, a prehobbitok, valamint Númenor története sokszor kifejezetten érdektelen. 

Komoly gond számomra, hogy egészen elképesztő következetlenségekkel találkozunk időnként a képsorokon. Eregionnak például hirtelen falai nőttek ki a semmiből egyik napról a másikra. Úgy tűnik, hogy korábban a készítők még nem tudták, hogy az utolsó epizódokban megostromolják a várost!? A tündék továbbra is teljesen logikátlanul lézengenek a nagyvilágban. Gőgösek, nagyképűek, és nem túl okosak. Az irritáló szereplők nagy aránya sem segíti a sorozat megkedvelését. Galadriel továbbra is kiábrándító. Szörnyű, szörnyű színészi játék és borzalmas karakter!  Ráadásul az évadzáróban duplán látjuk egy darabig őt mindenféle szeszesital elfogyasztása nélkül is... Még az sem segít e sokkot megemészteni, hogy utána legalább lealiceozik a szakadékba olyan utolsó mohikánosan. (Persze Jodhi May Alice Munroja sokkal szebb, nőiesebb és drámaibb, mint amilyen Morfydd Clark Galadrielje valaha is lesz, utóbbi áradásul sajnos túl is éli az esést.)

A sorozatnak sikerült kitermelnie a maga Jar Jar Binksét Nori személyében. Értem én, hogy az eredeti film/könyv három férfi hobbitját most egy lányban kellett egyesíteni kompenzáció gyanánt - egy nő mind felett! -, de ahelyett, hogy olyan elszánt lenne mint Fordó, kedélyes, mint Pippin, s bátor, mint Trufa, kaptunk egy kis teszetosza, álbölcselkedő fruskát, aki egy maiának osztja az észt. Joggal bízhattam abban - az első évad lezárása miatt -, hogy legalább nála is idegesítőbb barátnőjétől, Poppytól megszabadultunk, de sajnos visszatért, mint a szeptember. Tette mindezt mindenféle értelmes indok és magyarázat nélkül egy olyan sivatagban, amelyben a nagy Gandalf eltévedt. Poppy által kapjuk meg a világ legkínosabb románcát is Merimac-kel, ami szintén úgy hiányzott a nézőknek, mint egy újabb közel-keleti válság. 

A történésekről nem kívánok sokat elárulni. Az évad gerincét a gyűrűk elkészítése adja, láthatjuk elkészülni az összes, Gyűrűháborúban fontos relikviát, leszámítva az Egy gyűrűt. A három tünde ékszer történetét jelentősen átírták, és a törpöknek készített - már Sauron által megmérgezett - gyűrűk is szerepet kapnak az epizódokban. A tolkieni alapokat sajnos lazán kezelték. Az első évadhoz haosnlóan jellemzőek maradtak a túlkomplikált cselekmények - egy rakás történést el lehetne hagyni -, amelyekben a szereplők ráadásul hajlamosak irracionálisan viselkedni. Általában véve is a legfőbb gondom a sorozattal, hogy  szereplők viselkedése teljesen kaotikus, egyik tettük logikáját máris megcáfolja a következő lépésük. Például: Estrid - szintén fölösleges karakter - egyik pillanatban megmenti Arondirt és Isildurt - holott meg is szökhetne -, két perccel később mégis kardot fog Isildurra. Isildur egyébként is annyira béna, hogy egyfolytában meg kell mentenie valakinek. Csodálom, hogy később képes volt egyedül megöletnie magát az orkokkal Nősziromföldön. Az első évad kifejezetten jól sikerült lezárása után úgy látszik túl sokat feltételeztem az alkotógárdáról. Az "idegen"-t a sorozat annyira el akarták adni Gandalfnak easter egg-ekkel, hogy óhatatlanul azt gondoltam, végül Szarumán lesz belőle. Mostanra világos, hogy ezt a lépést nem húzták meg. Gandalf története rendkívül vontatottan halad, a gonosz mágus felléptetése meg tökéletesen fölösleges bonyodalom, és még az új meglepetésvendég feltűnése sem lendít a dolgon. Pedig Bombadil Toma feltűnése jó lehetett volna, ha értelmes funkciót adnak neki. Ám Tolkien Bombadill Tomáját nem érdekli a külvilág, itt meg egyik pillanatról a másikra elkezd aggódni Középfölde sorsát illetően, így alakja nem hiteles.

Nem lehet azt mondani, hogy teljesen elrugaszkodtak a hézagosan rendelkezésre álló tolkieni alapanyagtól, de több ponton rugalmasan kezelték. Bőven lehetne sorolni, mi nem stimmel az amúgy is sokszor ellentmondásos Tolkien-hagyatékkal összevetve, de nincs értelme. A leghihetetlenebb hozzáadott - negatív - érték a sorozatban az orkokkal kapcsolatban történt. Ugyanis feltüntek a családos orkok, akiknek felesége s gyereke van, és akik csak hazát és biztonságot akarnak maguknak, ráadásul szeretetre inkább éhesek, mint emberhúsra. Adarnak még a könnye is kicsordul, mikor orkokat temetnek. Nagyon emberi. Kár, hogy itt Tolkien orkjairól van szó, nem emberekről!!! Adar - aki Tolkiennél nem létezik - ennek ellenére érdekes karakter, határozottan a pozitív meglepetések közé tartozik. Bár indokolatlan a használata, de miatta nem bosszankodok. Mások sokkal dühíttőbbek. Jobb lenne, ha szereplők felét Sauron eltenné láb alól, Míriel, Theo, Isildur, Arondir senkinek sem hiányozna, és az orkok is jutnának némi húshoz... Habár Arondir olyannyira sótlan alak, hogy talán még Snaga és Uglúk is kiköpné. Nagyjából annyi a szerepe, hogy ha valamelyik szereplőnk bajba kerül, akkor valami hősies zene megszólalása mellett a semmiből ott terem és megmenti fapofával. Ő lenne ebben a sorozatban Legolas, csak hát egy faarcú színész játszik el egy rosszul megírt unalmas alakot, és még csak egy jópofa törp sincs emllette ellenpólusként és humorforrásként. Amúgy is újrahasznosítottak egy rakat eredeti karaktert: 

Elendil = Aragorn

Arondir = Legolas

Nori = Frodó

Poppy = Samu

Nehéz eldönteni, hogy a pofátlan lenyúlások a trilógiából tisztelet vagy tiszteletlenség jelei. Mikor Elendil megkapja kardját, a Narsilt, gyakorlatilag lemásolták az utolsó mozdulatig Aragorn jelenetét az Andúrillal. 

Nem tudok elmenni szótlanul a nagy - epikusnak szánt - csata mellet. Eregion ostroma nagyon látványos helyenként, csak épen hadilábon áll a valósággal. Egy folyót elrekeszteni a fölötte tornyosuló hegy leomlasztásával hát... mondjuk úgy, hogy nem túl sanszos. Gondolom egy gát építése, vagy a folyó elterelése nem lett volna túl hősies a rendező hölgynek. A csata- és ostromjelenetek teljesen irreálisak. Gyakorlatilag újrahasznosították Minas Tirith ostromát, ugyanakkor olyan hányavetien lett megtervezve az egész, hogy a végeredményt nézve a szereplők össze-vissza rohangálnak értelmetlenül a csatatéren. A tünde lovasság rohama nyomába sem ér a rohírok támadásának. Túl sterilek, műanyag páncéllal borítottak. Az pedig tényleg hab a logikátlanság krémtortáján, mikor Elrond az ork táborban nekiáll elmagyarázni az alvezérének, hogy mi a haditerve, miközben körülötte ott mászkál több száz az ellenségből! A terv nagyjából egyébként annyi, hogy éjszaka bolyonganak az orkok között fáklyafények meg robbanások közepette és közben gyilkolásznak. 

A látványvilág alapvetően szép, különösen a nagytotálok. A ködös tájképek után feltűnő átszellemült tünde arcok háttérben angyalkórussal, nagyon klasszul mutatnak, csak a tizenötödik után már nem túl izgalmasak a mimikátlanságukkal. Ennyi erővel templomi freskókat is nézegethetnénk órákon át. Rendben: az eredeti LotR filmekben is kaptak egyfajta szoborszerű szépséget a tündék és amúgy is, az éneklő törpnők sokkal rosszabbak... Míg a númenori és tünde páncélok borzasztóan giccsesek és műviek, addig a törp harcosok bitang jól néznek ki. Númenor története felgyorsulva jár, némi átírással Tolkienhez képest, de sajnos így sem túl izgalmas. Ott is igazán feltűnhetne már Sauron, hogy történjen valami. 

Vannak jó ötletek is. Ahogy Celembrimbort manipulálja Szauron (Annatar/Halbrand), az nekem kifejezetten tetszett. Jó volt látni, hogy miként készül el Mória nyugati kapuja. Az entasszonyok beemelése a történetbe szintén jó gondolat volt. A részletek időnként megragadóak. Celebrimbor üllő alakú levélnehezéke, vagy Durin teáskannája, teszem azt. Csak hát elég bosszantó, hogy míg ilyen piszlicsáré részletekre figyeltek, aközben logikai bakik sokaságát kaptunk mellé.  A zene még mindig hangulatos, jól megmutatja, éppen hol tartunk a szotriban. 

Összegezve nem tudok haragudni a sorozatra, de jobb rendezőkkel - nagyon látszott, hogy csak női direktorok voltak az évadban! -, feszesebb történetvezetéssel és ügyesebb casting-gel sokkal többet ki lehetett volna ebből hozni. Ha valaki elmerülne Középfölde második korának történetében, akkor egyébként A szilmarilok illetve A Gyűrű keresése kötetekkel lehet kezdeni. 

Könyvajánló: Az év magyar science fiction és fantasy novellái 2022

Könyvajánló:

Az év magyar science fiction 

és fantasy novellái 2022

Budapest: Gabo, 2022

Szerk.: Kleinheincz Csilla, Roboz Gábor

325 oldal

Az utóbbi években sokszor veszek kézbe sci-fi és fantasy novellákat, mert roppant praktikusak utazáshoz. Ilyen volt Moskát Anita igazán elemi erejű kötete vagy a már korábban megénekelt 2020-as antológia a Gabo Kiadótól. Örvendetesen megszaporodtak a magyar novellagyűjtemények is e témákban, és most egy ilyet olvastam ki az elmúlt hetek során. Felemás érzéseim vannak a 2022-es magyar antológia kapcsán. Egyfelől egyáltalán nem rossz, másfelől eléggé egyszínű (=fekete) válogatást kaptam. Az egész kötet hangulata kényelmetlenül lehangoló, s mintha a szerzők azt kapták volna feladatul, hogy öngyilkosjelölteket győzzenek meg a hídról való leugrás helyességéről... Hogy ez miért jó, azt nem tudom. Valaha a sci-fi pozitívan nézett jövőbe, most meg semmiféle aletrnatívát nem kínál a kikerülhetetlen bukással és sötétséggel szemben. Oké, értem, hogy a világ hangulata ilyen mostanság, de ez viszont már túlzás. Mondanivalónk a jövőről nagyjából annyi, hogy szar lesz (a jelenről és a múltról is kábé ennyi). Igazi fantasy világ sem nagyon bontakozott ki a lapokon, bár persze egy epikus világ bemutatására nem a novella a legalkalmasabb műfaj. Leginkább az ijesztőnek szánt rémtörténetek domináltak. Akad néhány jó novella benne, de sajnos nincs olyan, amire azt mondanám, hogy igazán kiemelkedő. Igazi klasszikus űrhajós tu-fa nem volt benne, nagy fájdalmamra. Miért mentek ezek ki a divatból ennyire?

Összegezve: Az Isten szerelmére, ne legyünk már ennyire depressziósak!

Nézzük röviden az egyes novellákat külön-külön!

Gaura Ágnes: Ha elég mélyre nyúlsz

Önfeláldozásba csavart tündéres családdráma. Nem sokra emlékszem belőle pár héttel később, mivel se nem kiemelkedően jó, se nem tragikusan rossz.

5/10

Nagy László: Tanyasi szerelem

Sokkal inkább pszichológiai thriller vagy rémtörténet, mintsem fantasy vagy sci-fi. Annak mondjuk nem volt rossz. Van egyfajta tömegkultúra iránti kritika benne, és végig feszültségben tartott. A csavar kissé kiszámítható, de nem is lehetett más a vége.

7/10

Juhász Viktor: Retropunk

Fiataloknak írt lázadozós tinisztori, multik és kormányok ellen irányozva. Az a tipikus eset, amikor a szerző azt próbálja elhitetni, hogy önmagában az elenállás valamiféle értékkel bír. Holott nem. Elment.

6/10

Szakács Béla: Rügyező hús

Növényvilágos drogos disztópia, titkosrendőrséggel. Nem nagyon értettem, mit akart közölni a szerző.

5/10

Sándor B. Anna: Vén páviánok

Az intellektuálisan érdekesebb novellák között volt, amely valós problémákat fejteget az idősgondozás versus fiatalok témában. Amúgy ez is disztópia, amiket alapvetően szeretek, de sajnos elkezdték fullba nyomni az antiutópiát... A történet a jövőben játszódik, ahol főszereplőnk gondozza beteg apját, ám az állam ezt a problémát az idősek likvidálásával igyekszik megoldani. Jó pár ilyet olvashattunk már egyébként az utóbbi időben, a téma nem hat az újdonság erejével.

7/10

Molnár B. Gábor: Boszorkányper

Egy elvileg már rutinosabb szerző örkényi szatírába fúló boszorkányos sztorija, ami kissé Karel Čapek Egy tisztes polgár meghurcoltatása című írására emlékeztetett, csak messze nem olyan jó vagy vicces. Még így is a jobbak kjözé tartozott.

7/10

Erdei Anita: A négymilliárd éves játék

Egy meglehetősen bizarr Office-epizód, néhány értékelhető szóviccel és ötlettel. Szatíra a modern céges világról és arról, hogy tulajdonképpen nem mindig könnyű eldönteni, ki szabad és van rácsok mögött. Az egyik legjobb novella volt. A téma emellett az érzelmek megélése és a mindent elborító társadalmi kreditrendszer. Nyilván hamis, ilyen nem történhet meg a valóságban... 

8 pont. Hehehe :D

Komor Zoltán: Foghíj

Beteg és vulgáris. De leginkább csak undorító. Nem akarok ilyeneket olvasni.

2/10

Gödény Balázs: Gyors, gyors, lassú

Egészséges és finom. De leginkább csak szép. Ilyeneket akarok olvasni. 

8/10

Na jó, pár mondatot még hozzáteszek: szomorkásan édes rövidke történet a szeretetről, amin az idő sem fog. Unikum volt ebben a valószerűtlenül sötét antológiában. 

Vincze Nóra Veronika: Tündérvarázs alapítvány

A "Jól vigyázz, mit kívánsz!" - midászi története dokumentarista módon tündérmesébe bugyolálva. Főszereplőnk természetesen beteg, szülei természetesen nem a világ szüleinek élvonalába tartozók, osztálytársai természetesen nem szeretik, és természetesen a tündérekről is kiderül, hogy vérszopók. Természtesen.

6/10

Reke Balázs: Hamvadás

Kiégett emberek egy gyárdisztópiában a halálról diskurálnak és a halálra készülnek. Megint egy depresszív világ, amely legalább a végén kaput nyit a szereplőnek, hogy lehet jobb is, mint végleg benne ragadni a mocsokban és szép lassan műanyaggá válni. 

6/10

Zdenyák József: ASP-protokoll

Kiégett emberek egy TSZ-disztópiában disznódögöket dobálnak tömegsírba, miközben a fizetési bónuszról diskurálnak. Egy Lovecraft-féle borzongatásos rémtörténet, ami egyáltalán nem rossz, csak ezekre nem vagyok túl fogékony manapság. 

7/10

Tallódi Julianna: Hogyan ne tűnj el

Szintén egyfajta rémtörténet napló formátumban, de itt a rém elsősorban az ember agyában él, és ki akarja tépni a való világból. A novella a magányosságról és és az eltűnésre való igényről értekezik, konklúziója szerint a megoldás a világ elfogadása és a problémákkal való szembenézés. Igaza van.

8/10

Füzesi Dóra: Kiscsillag Delta

Kötelező körök  tudomány nagyszerűségéről, és az élet mibenlétéről, némi odaszúrással a bigott vallási fanatikusoknak (mintha mifelénk éppen ezek tobzódnának). A novella valamiféle hitvallás a biológia mellett, ami érthető, hiszen a biológia valóban csodálatos. Nem igazán tudom, mit akart a történet elmesélni, azon kívül, hogy elmesélt egy történetet...

5/10

László Zoltán: Ördöglakat

Egy Stalker-re hasonlító alaptörténet: adva van egy város, ahol csodák történnek, melyek egy elképzelhetetlen természetfölötti természeti - igen, érzem az ellentmondást - jelenségből táplálkoznak, s ahova sokan el akarak jutni, de az utat cak kevesen ismerik. Főszereplőnk egy ilyen vezető, aki egy lányt akar odacsempészni. 

5/10

Kiss Gabriella: Hétszerte

Erősen népmesei beütéssel bíró rémtörténet, sokszor borzalmasan túlírt körmondatokkal. Nem, attól, hogy sok vesszőt teszünk egy 5-7 soron átívelő mondatszörnybe, nem lesz jobb a szöveg, se modern. Legfeljebb monoton, amit átlapoz a nagyérdemű... Hanyagoljuk már ezt a baromságot legalább a fantasykben! A történet pedig nem rossz, sőt a szöveg is stílusos. Voltaképpen tetszett, ahogy a mai megcsinált szépségkultusz át lett ültetve tanulságos mesébe. 

8/10

A kiadásról:

A tartalom égbekiáltó ellentétben áll a fehér borítón szép jövőt ígérő illusztrációval, fogalmam sincs, melyik novella tartalmára kellene asszociálnom róla. Kissé csicsás. De legalább jó, masszív kötést kapott. Na ugye, hogy a Gabo tud rendes kötést is adni egy könyvnek... Miért ne lehetne hát egy kissé a fűzött könyvekre is odafigyelni? Aligha lenne sokkal drágább egy minőségibb ragasztás, mint a jelenlegi vacak. A fűzött kötés rendben van. Tördelési és helyesírási hiba nem jellemző.

Összesen:

6.5/10 pont

Könyvajánló: Moskát Anita - A hazugság tézisei

Könyvajánló:

Moskát Anita: 

A hazugság tézisei

Budapest: Gabo, 2022

"Kurta kígyó nyelve, farka 

Süljön, főljön e habarczba! 

Tüzes gyík-szem, béka-háj, 

Varjú-velő, kutya-száj, 

Kutyatej fű sűrű mérge, 

Kuvikpelyh, vipera kérge, 

Hadd buzogjon, főzve, sütve, 

Pokoltűznél, öblös üstbe’!"

(Shakespeare: Macbeth)

Ma egy boszorkányról fogok mesélni. Magyar boszorkány, mert bizony ilyenek is vannak. Ritkán találkozni velük, csak tiszta, holdvilágos éjszakákon pillantani meg őket, vastag dunyhák között, könyvek lapjain. 

Moskát Anita egy boszorkány. Már a Horgonyhely is erős fantasy volt, de a most kijött novellagyűjteménye (pontosabban 9 novella és egy kisregény) egészen átütő erejű. A hazugság tézisei egy bontógolyó, amely összedönti körülöttünk a szürke hétköznapi valóságát, hogy belecsimpaszkodvba átlendítsen bennünket a falakon túl létező dimenziókba. E világokban más szabályrendszerek működnek. Moskát a tér, az idő, sőt a gravitáció úrnője. 
Moskát Anita zseni. Hangulatfestő-képessége lenyűgöző, az egyszerű, voltaképpen pimaszul mindennapos történéseket képes úgy leönteni fantasztikummal, hogy aztán alig ismerünk a szereplők közt magunkra. Mert mi vagyunk a főszereplői. Minden novella más univerzumban játszódik, minden világi egyedi, minden történet borzalmas és gyönyörű. Ötletei szédületesek, mégsem túlbonyolítottak, hogy is szokás mondani? Nemesen egyszerűek. Nekem sokkal jobban tetszik, mint az egyébként szintén ötletgazdag - és Moskátra bizonnyal komoly hatást gyakorló - Neil Gaiman. 

Íírónőnkben van valami elemi erejű misztikum, ősanyai sötétség és fény, az a fajta, ami évezredes birodalmakat dönt le, hogy építsen helyettük újakat. Ereiben sámánok vére fortyog, írása nyomán mágusok suttognak perverz átkokat a már amúgy is beteg világra. Mondhat nekem bárki, bármit: Ez a szépirodalom, nem pedig az, amikor valaki 40 oldalon keresztül ír egy mondatot, mert az olyan "modern". (Egyébként sem az, nem 1920-at írunk...). Mondani valamit szépen, nyersen, rólunk.

Itt minden novella sötét művészet, elvarázsol és őrületbe kerget. Külön-külön történetek, de akár 6 akár 190 oldalnyiak, mindegyik egy egészen új világot mutat be. Leginkább engem a 90-es évek végének filmsorozatára, a Végtelen határokra emlékeztet a kötet. Sokszor olyan a történet, mintha a mi világunkban történne, aztán kiderül, hogy mégsem. A gyűjtemény tartalmaz már megjelent írásokat is - bár én csak egyet olvastam korábban -, de az írónő bevallása szerint legalább fele meg nem jelent mű, és a régieket is újrahangszerelte a kiadás előtt. 

Nem fogom elemezni az összes novellát - olvasni kell, nem elmesélni -, inkább csak kiemelném belőle e kedvenceimet. A mesterhazugság című novellával indul a válogatáskötet, amellyel azonnal a mély vízben találjuk magunkat. Egyszerre átverések színjátéka és személyes tragédia. Küldetéstudat és szeretet párviadala, az elmúlással vívott küzdelem dala. Nagyon tetszett a Hattyú című novella szikársága, az, ahogy egy szimpla siófoki magyar történetbe belopózik a vérmágia. A "mindennek ára van" motívum amúgy is meghatározó Moskát felfogásában, gyakran visszatér kísérteni a lapokon. A kötet legjobbja nálam mégis a Gumicukorszív. Egyszerre kritika korunk visszásságai felé, ugyanakkor szívbemarkoló történet a veszteségről, és arról, hogy nem mindig az az igazi áldozat, akiről hisszük, hogy az. Ez egy olyan szatírának induló családi dráma, amely a szeretetben ér véget. Fantasztikus írás, fantasztikum nélkül. És persze ott van a válogatást lezáró kisregény, amely a Szerződési szabadság címet kapta. E világban egy háborúban győztes (Lagow) és vesztes (Ardennaus) állam történetét ismerhetjük meg, mely során az erős maga számára előnyös szerződéseket köt a gyengével. De ki a fenének jutna eszébe egy olyan világ, ahol szerződésekkel lehet szabályozni a természet törvényeit? Hát Moskátnak. Ez egyszerre fricska a mai világunknak - ahol szén-dioxid kvótákat lehet adni és venni -, egyszerre fantasy. Eközben politikai/diplomáciai játszmát kapunk családi tragédiákkal, nehéz kérdésekkel és még nehezebb válaszokkal. Moskát Anita ugyan sokszor a jelen kor divatos témáit viszi bele történeteibe, de úgy, hogy az nem beleerőszakolva, szervetlenül van jelen, hanem mintegy háttérként a főszereplők tragédiájában. 

Kinek ajánlanám ezt a válogatást? Röviden: annak, aki szereti, ha olvasás közben hideg futkos a gerincén, lúdbőrözik az alkarja, megszakad a szíve, és annak, aki katarzist akar akkor is, ha nagyon fáj. Ez a könyv világszínvonal a fantasy-ben, annak is az eleje. Kezdem azt hinni, hogy Moskát-fan lettem... 

A könyvvel kapcsolatban mindössze egy negatívum van. Ez természetesen a Gabo kiadványának minősíthetetlen minősége. A kiadó láthatóan fejlődésképtelen, mert én nem hiszem el, hogy még nem jutott vissza hozzájuk, micsoda pocsék az összes fűzött kötetük. Kritikán aluli. Továbbra sem lehet kinyitni annak veszélye nélkül, hogy a fűzésben kár esik és a lapok úgy hullanak belőle, ahogy a Lagowból Ardennausnak eladott eső egy borús őszi délután. A borító számomra semleges, de nem rossz. Nagyon mérges vagyok, amiért egy ennyire kiváló könyvet ennyire silány minőségben vehetek kézbe. Moskát miatt nem vonok le pontot, mert a szerző írása hibátlan, a Gabo teljesítménye viszont nulla. 

Pontozás:

9.5/10 pont

Kilenc és fél gumicukor szív a tíz összetörtből. 

moly.hu: 94% (260 szavazat)

goodreads.com: 4.74 pont (87 voks) 

Homok a szélben, Atreides vagyok - már megint egy sci-fi(lmajánló)

 Homok a szélben, Atreides vagyok

Avagy már megint egy sci-fi(lmajánló)

És igen! Újabb filmkritika. A végén átmegyek Hollywood Hírvideómániába… Nem, nem fogok - aggodalomra nincsen ok -, ám mivel megint olyan film jött ki, ami könyvön alapul, sőt ismét egy olyan, ami rajta volt a Top 10-es sci-fi listámon, ennek be kellett következnie. Miután az Alapítvány-sorozat akkora blaszfémiának bizonyult, ami után egy tisztességes korban a pápa egyszerre két keresztes hadjáratot is meghirdetett volna ellene, az előzetesek alapján egyébként igen bíztatónak tűnő Dűne iránt is megcsappant a bizalmam. Az sem segített sokat, hogy Lynch 1984-es pszichedelikus látomását/próbálkozását évtizedek óta igyekszem elfelejteni… De hát kockázatot kell néha vállalni! És hogyan tetszett végül a 2021-es Dűne? Mindjárt kiderül!

Mikor reálisan végiggondoltam, mégis amellett maradtam, hogy itt jóval több esély van egy a várakozásokat inkább kielégítő adaptációra, mint a Foundation esetében. Racionális érveim a következők voltak:

- A Dűne legalább annyira fantasy, mint sci-fi, és egy fantasyt talán könnyebb populárisra faragni.

- Vannak benne tényleges főszereplők, nem elvont társadalmi mozgásokat kell celluloidra átültetni.

- Van konkrét eseménysorozat (ármány, bosszú, hőssé emelkedés), nem csak történések laza sorozata.

- Itt egy klasszikus jók-rosszak felosztás áll rendelkezésre, ami mindig működő mese.

- Egy kész világot kapott a rendező, míg az Alapítványban rengeteg a fehér folt, amit úgy kellett -volna- ügyesen kiszínezni.

- Még egyszer úgysem lehet úgy elb… elb… elbénázni, mint 1984-ben.

Mindezek alapján a Dűne sokkal inkább hasonlít A gyűrűk urára, mintsem az Alapítványra. Mondjuk egyik haverom szerint azzal ellentétben a Dűne vontatottra sikerült és túl hosszú. Ám utóbbival nem értek egyet. A film nem volt unalmas akkor sem, ha időnként valóban nagyon lelassult a történetvezetés, mert ilyenkor a látvány töltötte ki az űrt. Inkább merjen egy film lassú lenni, de mutasson valamit, vigyen el oda, ahova a könyv. Kissé sok volt Paul Atreides álmodozásából, de nem volt vészes és az eseménymentes tízpercek is kellettek. Ezek a lassítások kifejezetten jók, mert amikor a sztori nem volt lendünetes (hahaha), volt idő bámészkodni az Arrakis-on. Mert bizony, volt ott mit nézni! Sajnos nem 3D-ben (vagy 4DX-en) láttam, de ha valaki megnézné, mindenképpen válassza azt! Döbbenetesen látványos Dűnét kapunk, és most itt kifejezetten a homokviharoktól sújtott bolygóra célzok. Ez a mocskos, poros planéta, élő és valós világként tárul elénk, saját élővilággal, őslakossággal, logikus hiedelemrendszerrel. Az itt élő freemenek a Dűne dunadánjai (mondhatni: dünedánjai): porosak és tiszták, egyszerűen és bölcsek, és ha kell fanatikusak és kegyetlenek.

A történetről nem mesélek hosszan - eléggé közismert -, s aki mégsem tud róla, pláne nézze meg! Van egy galaktikus birodalom, császárral a trónszékben, alatta nagy feudális családok, akik rotálva kapján fennhatóságuk alá a Dűnének nevezett sivatagos Arrakis bolygót. Az Arrakis kulcsfontosságú, mert a sivatagi homokból kinyert, "aratott" fűszer a kulcs az űrutazáshoz. Éppen az Atreides családra kerül a sor, ám a császár szövetkezve a Harkonnen famíliával, le akar számolni a túl magasra jutó potenciális ellenlábassal. Tipikus bosszúregény. A csatajelenetek monumentálisak - ha nem is mindig logikusak -, az űrhajók félelmetesen egyszerűek és elegánsak. A kosztümök, jelmezek, páncélok egészen káprázatosak a legutolsó részletekig, remekül fűszerezik a tartalmat. Az összhatás megdöbbentően hatásos. Egyesek szerint van benne némi Csillagok háborúja (amely sorozattal a VIII. résszel végleg leszámoltam, a IX.-et még nem is láttam). Talán. Engem nem emlékeztetett rá különösebben. Az ottani negédes világ fényévekre van a Dűnéjétől, mondhatni, egy másik, messzi, messzi galaxisban.

Negatívum? Akad, persze. A színészi teljesítmény nem nyűgözött le mindig. Állítólag a film ugyan igazi sztárparádé, de én évekkel ezelőtt felhagytam azzal a reménytelen küldetéssel, hogy hollywoodi sztárok nevét memorizáljam és próbáljam követni ki miben mikor és mit játszott. A Dűne egyébként sem sok lehetőséget hagyott nekik a kibontakozásra, mivel egy anya-apa-gyerek háromszöget leszámítva a szereplők nem kaptak ehhez sem időt, sem drámai pillanatot. A legjobb alakítás egyértelműen Rebecca Fergussonhoz köthető, mint Lady Jessica. Mondjuk annyiban könnyebb dolga volt, hogy neki jutottak érzelmesebb jelenetek, és a fiát és rendjét is szolgáló asszonyként komoly dilemmával kellett szembesülnie. Ezt ő jól hozta. A főszereplőnket, Paul Atreidest alakító Timothée Chalamet nem hagyott bennem mély nyomokat, szépfiús karaktere eddig nem túl érdekes, az események inkább csak történtek vele, mintsem alakította őket, egészen az utolsó snittekig. Itt kell először kiemelnem, hogy a 2021-es Dűne látványosan első rész, a vége félbevágja a sztorit. Ebből adódóan, még bőven lesz rá alkalma, hogy a jellemfejlődés és férfiasodás útjára lépjen. Apját Oscar Isaac alakítja - akit a film feléig Alexander Siddignek néztem a szakálla miatt (utóbbi Doran Martell volt a Trónok harcából, vagy Julian Bashir a Star Trek DS9-ből) -, egészen jól. A többi szereplőnek csak pillanatai vannak, Jason Momoa pedig inkább maradjon a füves pusztákon dothraki, mert sem a víz (Aquaman), sem a sivatag (Dűne) nem áll jól neki. Közben megtudtam azt is valami híroldalról, hogy a kékszemű fremen kiscsaj - legyen nekünk a továbbiakban: Dűne Daniella -, híres és a neve Zendaya. Dűne Daniella komoly esélyes a Sergio Leone farkasszemnéző versenyen, mert szerepe nagyjából ennyire terjedt ki, és eddig még csak nem is lőtt le senkit.

Kiemelem, hogy Denis Villneuve filmje valóban adaptáció, míg az Alapítvány esetében nyugodtan át lehetne írni a sorozat főcímzenéje után megjelenő „Based on the novels by Isaac Asimov” feliratot egy „Based on the names by Isaac Asimov”-ra. A történeten nem változtattak, a szereplők nemén sem csavartak, nem lett hirtelen Paul Atreidesből fekete nő. Ma már ezt is értékelni kell… Herbert 56 éve megjelent regényéről kiderült, hogy tökéletesen adaptálható, ha jó kézzel nyúlnak hozzá. Egyáltalán nem ártott neki az idő, mondhatni: a Dűne nem poros (vagyis csak a bolygó poros), és bevallom: nagyon várom a folytatást!

Összességében nagyon elégedett vagyok. A Dűne, ha nem is filmtörténeti mérföldkő, de nagyon látványos és jó feldolgozása egy sci-fi alapműnek, amely bőven megér egy mozijegyet.

Pontszám:

Nyolc dünedán a tíz Harkonnenből.

8/10 pont

IMDB: 8.2 pont

Rotten  Tomatoes: 90%