Kedvenc 2020-as könyveim - Top 10-es lista

Kedvenc könyveim 2020-ból

Bár 2020-at nem nagyon fogja az emberiség a szívébe zárni, ám minden nehézség egyben lehetőség is az egyén számára. A COVID-19 okozta bezárkózás óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy az ember végiggondolhasson egy s mást, elválaszthasson fontos dolgokat a haszontalanoktól, jelentős személyeket a jelentéktelenektől és jó könyveket a rosszaktól. Mint könyvtáros, rettenetes nézni, hogy milyen sok munkánk megy a kukába, mikor nagy nehezen beszoktatott gyerekek esnek ki hónapokba a könyvtárba járás gyakorlatából, de egyelőre nincs mit tenni. A könyvpiacot elég változatosnak találtam, sok és jó kötet jelent meg. Sajnos annyit nem olvastam, mint kellett volna, ideje koncentráltabbnak lennem. Tavaly leginkább a tudományos kötetekre koncentráltam, meglepően kevés regényt és szórakoztató irodalmat olvastam, valahogy most erre volt bennem igény. Összeállítottam egy 10-es listát a 2020-ban megjelent kedvenc köteteimről. A lista meglehetősen vegyes, bár persze a történelem dominálja. A lista nem jelent sorrendiséget!

A tavalyi (pardon, immár tavalyelőtti, hiszen 2019-es) listát itt lehetett olvasni.

A Nibelung-ének 

Budapest: Kalligram, 2020. 656.o. ford.: Márton László

A tavalyi év legnagyobb műfordítása kétségtelenül Márton László nevéhez fűződik: nagy terjedelmében, minőségében és fontosságában egyaránt. A Nibelung-ének ugyan a germán mitológia alapköve, de a magyar mitológia része is a hunok révén. (Érdemes ehhez elolvasni egyébként Makkay János kiváló írását a Erős kezű Valter története-kiadáshoz!) A fordító fantasztikus munkát végzett, hogy élvezetesen adta vissza ezt  végeláthatatlan (2376 strófa!) eposzt, s úgy izgulhatjuk végig a fordulatos történeteket, hogy közben okulunk és tanulunk. Belecsöppenünk egy olyan világba, amely egyszerre emelkedett és emberi. Cselszövés, erőszak, vér, bosszú, szerelem, minden benne van! A jegyzetek a fordítás munkájába is elkalauzolnak minket, miközben elmagyarázzák a középkori frank-germán szokásokat, viseletet, hitvilágot. Fantasztikus tolmácsolásban van részünk, Krimhildával együtt hajózhatunk le a Dunán Attilához, miközben igazi történelmi utazásban veszünk részt észrevétlen. Nagyon kellett már egy szakszerű, hű és új fordítás. Ez művelődéstörténeti alapmű, s egyben tartalmilag kiváló "bosszúregény". A kötet minősége is kiemelkedő, a borító gyönyörű és rettenetes vörös-fekete tömegével, s ráadásul kötött. Ja, még könyvjelző is van "beépítve". Imádom.

J. D. Barker: A hatodik éjszaka

Budapest: Agave, 2019. 474 o. 

Barkernek nincs velem szerencséje, A negyedik majom című trilógiájának egy részéről sem írtam ajánlót, holott sokkal gyengébbekről meg igen. Tavaly is "csak" a top 10-es listára került fel trilógiájának (4MGY) második része, és most a harmadikkal is ez történt. Ideje lennem egy részletesebb kritikát írni az immár lezárult trilógiáról, mert egyértelműen az utóbbi évek egyikk legfordulatosabb, legzseniálisabb thrilleréről van szó. Brutális átverések, csavarok és triplacukaharák labirintusa a sorozat, s a lezáró darab úgy tesz zárójelbe eddig biztosra vélt ismereteket az előző két részből, hogy az valami elképesztő. És ez a duplacsavar mégsem teszi hiteltelenné az egészet, hanem a végére összeáll, mint bármely random hollywoodi sztárocska bármelyik random hollywoodi sztárocskával bármikor. A hatodik éjszaka elbizonytalanít, hitetlenné tesz, mivel Barker minden sorát olvasva agyunkba fészkel a gondolat, hogy ez már megint szórakozik velünk, miközben szórakoztat bennünket. Porter nyomozó dörzsöltsége és 4MGY zsenialitása versenyt fut az utolsó oldalig, és még ott is nehéz lesz eldönteni ki nyert. Nem, ne gondolja a kedves olvasó, hogy lezáratlan maradt, mivel teljes befejezést nyer, olyat, amilyenre senki nem számít, és amelyre évek múlva is emlékezni fog. Nagyon ütős darab!

Douglas Murray: A tömegek tébolya

Pécs: Alexandra, 2020. 384 o.

Úgy veszem észre, hogy egyre többeknek szúr szemet világunk helyenként abszurdba átforduló progressziónak hazudott finomkodó valósága: mikor az áldozattá válás hasznot hoz, mikor az ámen áwomen-nek kell követnie (tudniilik a sima ámen elnyomja a nőket, mert csak "men"!), mikor gyerekeket lehet átműttetni pillanatnyi hóbort okán. Az instavilágban ugyanis ha áldozat vagy, az követőeket jelent, befolyást jelent, melyek mindegyike könnyedén átváltható pénzre, és az igazság ezekhez képest csak másodlagos fontossággal bírhat. Murray példákon keresztül cincálja szét az LMBTQ "közösség" szélsőségeit (holott maga is homoszexuális), vagy az BLM mozgalom elferdült valóságérzékelését. RészletEsen elemzi az amerikai és brit egyetemi világot, ahol bizony a tanárok 20-25%-a nyiltan marxistának vallja magát, különösen kiemelve a társadalomtudósok belterjes egymás vállát lapogató világát. A hírhedt Sokal-affér jól írta le ezt a világot, ahol bármit ki lehet adatni neves lapokban, ha ideológiailag megfelelő szavak szerepelnek egy értelmetlen szövegben. Sokal "Transgressing the Boundaries: Towards a Transformative Hermeneutics of Quantum Gravity" címmel írt egy kamu írást, melyet aztán a Duke Egyetem progresszív folyóirata a Social Text le is hozott, mint forradalmi felfedezést... A tömegek tébolya komoly látlelet arról, mi van akkor, ha a bolondok átveszik egy hajó kormányzását. Mindenkinek ajánlott, aki valóban kritikusan szeretné szemléli a jelent és a jövőt. 

A jövőre nézve: Egyértelműen hosszabb ismertetőt kell írnom róla, nem maradhat el...

Szőke Béla Miklós: A karoling-kor Pannóniában

Budapest: Martin Opitz, 2020. 536 o.

Jöjjön az első igazi történelmi olvasmányélmény, amely annyira friss, hogy tulajdonképpen még benne vagyok, mivel karácsony előtt pár nappal vettem, és még nem értem a végére. Kicsit talán merész emiatt a listára tenni, s lehet rám hajigálni trebuchet-ből a köveket, de a kötet fontossága annyira egyértelmű, hogy nem hagyhattam ki. Bizonyára sokan lesznek, akik Szőke Béla Miklós egyes megállapításait vitatják majd, ám a kötet elképesztően adatgazdag és nagyon meggyőző. A szerző a kettős honfoglalás elméletének híve - régészként és László Gyula tanítványaként annyira nem meglepő -, s régóta kiállt ennek egyik változata mellett. Szőke azok egyike, aki a "poszonyi"-nak nevezett brezalauspurci csatát (igen, tényleg nem sikerült jól a "film", finoman szólva...) egyáltalán nem az egykori koronázóvárosunkhoz kapcsolja, hanem Mosaburghoz, vagyis Zalavárhoz. Szóval minden Honfoglalással foglalkozó tudósnak és laikusnak kötelező anyag az új monográfia, amely valódi féltégla tömegre és méretre egyaránt. A kötet tele színes illusztrációkkal és fényképekkel, melyek nagyot dobnak az amúgy is minőségi tartalmon. Ilyen mélységben még sohasem találkozhattunk az avarok bukásától a magyarok felemelkedéséig tartó szűk pannóniai frank-morva évszázaddal. Kétségtelen, hogy megkerülhetetlen olvasmány lesz jó ideig a szakmában.

George F. Kennan: Emlékiratok I-II.

Budapest: Antall József Tudásközpont, 2020. 

"B. A Szovjetuniónak és Oroszország külföldi barátainak minden erőfeszítését a kapitalista hatalamak közti különbségek és konfliktusok elmélyítésére és kiaknázására kell írányítania. Ha ezek végül imperialista háborúvá mélyülnek, akkor ezt a háborút forradalmi felfordulásokká kell átfordítani a különféle kapitalista országokban.

C. A külföldi "demokrata-progresszív" elemeket a legnagyobb mértékben ki kell használni, hogy nyomást gyakoroljanak a kapitalista kormányokra a szovjet érdekeknek megfelelően.

D. Könyörtelen harcot kell folytatni a szocialista és szociáldemokrata vezetők ellen külföldön."

Csak röviden idéztem Kennan híres 1946-os hosszú táviratából (long telegram), amely a Hidegháború fagypontján jelent meg, bemutatva a szovjet politikai gondolkodás logikáját, és hogy azzal nem lehet normális diplomáciát folytatni. Kennan az egyik legismertebb, legkiválóbb és leginkább jövőbe látó diplomatája volt az Egyesült Állmoknak (nem volt sok...), felmérhetetlen befolyást gyakorolva a szembenállás korai szakaszára. Ott volt Csehszlovákia német szétszedésekor -  amit nehéz azért nem helyeselnem magyarként -, külügyi misszó tagjaként találkozott Sztálinnal a világháború alatt, majd volt moszkvai nagykövet is, s bábáskodott a Marshall-terv végrehajtásánál. A világháború végén sérelmezte, hogy az Egyesült Államok vezetése nem hallgat azokra a szakértő külügyesekre, akik tudják, hogy a Szovjetunióval nem lehet együttműködni, mert alattomban az USA bomlasztására törekszik, s ügynökeivel, valamint a "hasznos hülyéknek" nevezett szovjet szimpatizáns és valójában arról ismeretekkel nem rendelkező értelmiségiek felhasználásával folyamatosan aláásná annak stabilitását. Kennan ezért álnéven (Mr. X) publikálta véleményét a "feltartóztatás politikájáról" a közvélemény irányába, amely nagyban hozzájárult az amerikai külpolitika irányváltásában. A diplomata emlékiratai ebbe a fordulatos életbe engednek betekintést, stilárisan is magas színvonalon. Kennan 101 éves korában, 2005-ben halt meg, s most végre magyarul is olvashatjuk igencsak fordulatos emlékezéseit. Ez már csak azért is fontos, mert egy vezető amerikai stratégiai gondolkodó fejébe pillanthatunk bele, megismerve a Közép-Európával kapcsolatos amerikai politika akkori - és máig ható - nézeteit.  

Marko Kloos: Frontvonalak-sorozat (1-4.)

Budapest: Agave, 2016-2019

Marko Kloss Frontvonalak című sorozatából eddig négy jelent meg magyarul (hárommal végeztem 2020-ban), sorrendben: Frontvonalak, Felderítők, Tengerészek, Renegátok. Ez egy igazi kemény idegen inváziós sorozat, military sci-fi, ahol az űrcsatacirkálók és a méretes ágyúk viszik a prímet, s aprítják az ellent. Elvégre ki ne akarna vagány rohamosztagosokkal háztömb nagyságú nyurgákat irtani atomtöltetekkel? Gondolom senki. De azért regényben élvezetes. Olyan, mint egy végtelenített Duke Nukem hadjárat, s mindez roppant szórakoztató történetbe ágyazva. A sorozat tele tökös katonákkal, harcban férfias, ágyban nőies nőkkel, mondhatni Rendőrakadémia-beli Callahan őrmesterekkel. Kloost egyértelműen a Heinlein Csillagközi inváziója inspirálta, még pontosabban talán inkább a belőle készült film, vagy a Vének háborúja, Scalzi epikus sorozata. A Frontvonalak eléggé militáns jellegű (kapott is érte a szerző itt-ott, egy állítólag "jobboldali" sci-fi írók által ajánlott díjat vissza is utasított, hogy George R. R. Martin cserébe megdícsérje...), s ebből adódóan a pörgős csatajeleneteket igénylőknek jelent elsősorban szórakozást, mert itt nincs egy percnyi unalom sem. Van benne még a tíz kiló csata mellett egy kávéskanálnyi társadalomkritika, amely utóbbinak részaránya a sorozat előrehaladtával (nyilván az első kötetet érő kritikák hatására) nővekszik. Újdonságot éppen nem nyújt Kloos, azonban olvasmányos, pörgős, csatazajtól terhes adrenalinbombát igen. Az ember azt sem tudta megmondani, mitől szerette a Játék határok nélkült, csak érezte, hogy jó. Itt is ez a helyzet: szimpatikus karakterek, és 300 oldal veretés. Ennyi elég néha a sikerhez. Pláne ha egy ténylegesen katonai tapasztalattal rendelkező szerző írta meg nekünk. Igazi zsánerregény a műfajt kedvelőknek.

Albert Moukheiber: Az elme trükkjei

Budapest: Európa, 2020. 216 o.

Valamikor érdekelt a biológia, ám sosem a szociálpszichológia. Vagyis utóbbi csak annyira, amennyi a Poirot-regényekhez kell a kis szürke agysejteknek. E két tudomány határmezsgyéjén egyensúlyozik Albert Moukheiber 2020-ban megjelent kis kötete. Ne várjunk részletes persze biológusi értekezést az agy működéséről, se pszichológiai hadoválást az emberi elme működéséről a közösségben, de talán jobb is. Azt aligha fogta volna fel az agyam a karácsonyi előkészületek heteiben. A kötet okosan megírt, egyszerű szerkezetű, de élvezetes és teljesen leköti, elgondolkodtatja az embert. Közérthetően hívja fel figyelmünket olyan emberi önbecsapásokra, rituálékra és viselkedési formákra, amelyeket mindannyian ismerünk, legfeljebb nem tudatosítuk, hogy miért van, s mi a szerepe. Ilyen rácsodálkozások szükségesek, mert rájöhetünk mennyi cselekedetünk fakad az agyunk titkos hátsó számításaiból, túlélési stratégiájából, az ösztönös akcióiból és reakcióiból, amelyek a mindennapos élet - már rendszerint nem túlélésről szóló - pitiáner ügyeiben is hatással vannak ránk. Megtudjuk, hogy a becslés, melyet az agyunk adott szituációbal elvégez miként ment ki csávából vagy visz éppen torzítása révén bajba minket. Moukheiber tud írni, nem veszik el a részletekben és példái könnyen érthetővé tesznek bonyolult kérdéseket is. Mindennap tapasztaljuk - mondjuk viták során -, hogy az agy olyan, mint a gáz, kitölti a üresen maradt helyet. Ha egy eseményt fel kell idézni, akkor hajlamos olyan összefüggéseket összeállítani, amely az emlékezést megkönnyítik, ám a tényeket aztán hajlamos az utólag kialakított történethez hajlítani. S így olyan történetek keletkeznek ugyanazon események elmondása során, amelyek akár ki is zárhatják egymást. Nem véletlen, hogy a bűncselekmények szemtanúit befolyásolják sugalmazások, elejtett sejtetések, saját régi tapasztalatok, s a végén sokszor egészen más személyeket, történéseket írnak le. Számomra izgalmasak voltak a könyv ezek hátterét megvilágító magyarázatai. A kötetet remek kis fogalomtár zárja, ahol a téma alapvető szavainak értelmét kutathatjuk fel, ha az elménk már nem emlékszik rájuk. 

Michael Connelly: Feslett szőke

Budapest: Könyvmolyképző, 2019. 480 o.

Connelly kiváló bűnügyi regényére nem kívánok sok szót vesztegetni, hiszen egy egész könyvkritikát szántam neki az elmúlt nyáron, amelyben minden számomra lényegest leírtam róla. Egy klasszikus sorzatgyilkosos krimi és egy tárgyalótermi dráma keveréke (előbbivel súlyban), amely könyörtelen és brutális alkotás a maga szikárságával. Igaz, nem "új" regény, de számomra a tavalyi év egyik legjobbja volt. 

Örök Mohács: Szövegek és értelmezések. 

Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2020. 968 o. 

Na, ezt már tényleg csak nagyon fanatikus történelemmániásoknak ajánlom! B. Szabó János az egyik kedvenc élő történészem, hideg tárgyilagossága, világos érvelése, ám egyszersmind nemzeti felfogása számomra mindig etalon. Nagy öröm volt tehát, mikor megjelent Farkas Gábor Farkassal együtt szerkesztett kötete a mohácsi csatáról. Itt valóban szerkesztésről, válogatásról és fordítómunkáról kell beszélni, hiszen egy olyan szöveggyűjteményt kaptunk, amely mind az összecsapás forrásait elénk tárja, mind a csata utólagos beépülését a magyar történeti- avagy szépirodalomba. A három tematikus csoportban közölt írásokból engem természetesen a források érdekeltek a legjobban, de kétségtelen izgalmas a csata emlékezetkultúrában betöltött szerepe is. Hiszen akár liberális kurzus írta a magyar történelmet, akár kommunista, a csata jelentősége nem volt kérdéses, így minden korszakban fontos igazodási pont volt, legfeljebb másokat okolt a vereségért, ki árulást keresett, ki meg támadható társadalmi csoportokat. A szerkesztőpáros kronológiai rendben mutatja be, miként került a csata a politikai viták tüzébe, vagy az irodalom példatárába. A forrásoknak egy része teljesen új fordítás, s néhány meg sem jelent még magyarul. Ez a nóvum nem lebecsülendő! A kötet aktuális is, hiszen a kutatók között éppen egy újabb Mohács-vita van kialakulóban a helyszínnel kapcsolatban, amely ráadásul időnként igen kemény hangnemben zajlik. Tudják mit! Igazából nem is történelemmániákusoknak ajánlom. Hanem minden kommentelőnek, aki valaha is bármilyen történelmi fórumon megszólal a mohácsi csata kapcsán. Mert ennek elolvasása nélkül lehetőleg ne tegye!

Richard Freiherr von Rosen: Páncélostiszt

Debrecen: Hajja és Fiai, 2020. 384 o.

Nem tartozom a németmániás világháborúfanok közé, szememben ugyan egy fokkal jobbak, mint a szovjetek, de azért elragadtatva sosem voltam tőlük. Ahol a Der Schmetterling jelentheti a pillangót, ott komoly problémák vannak, s szinte minden főnévben hallani vélem a nehéz lánctalpak csikorgását... Ám azt nehéz vitatni, hogy a német katonák második világháborús katonai teljesítménye elismerésre méltó volt. A Hajja és Fiai Könyvkiadó évtizedek óta adja ki a különböző minőségű német memoárokat - mint mondjuk Rochus Mischét -, melyek közül kiemelkedő Richard von Rosené. A csupán 6 éve elhunyt későbbi tábornok lövegirányzóként kezdett a Barbarossa idején egy Panzer III-asban, majd századparancsok lett a legendás 503. nehézpáncélos-osztályban (3. század), amellyel  mind a szovjetek,mind az angolszászok ellen kiemelkedő bátorsággal sokszor megsebesülve harcolt. Az emlékirat nekünk, magyaroknak is fontos, mivel az 503. osztály 1944. októberétől februárig Magyarországon küzdött, s ennek során sebesült meg utoljára a háború során von Rosen. A kötetet azonban a kiadás minősége miatt is ki kell emelnem. A kötött, s végig minőségi papírra nyomott kiadványban ugyanis csaknem 400 fénykép is található, amelyek elképesztő részletességgel szemléltetik a korabeli harckocsizók életét. A 20. századi hadtörténet-sorozat egyre jobb, és ez a kötet szinte lehetővé tette, hogy ott ülhessünk mi is a Tigrisekben a diadalmas napoktól az elkeserítő bukásig. 

Persze e tizes lista mellett tudnék még bőven felsorolni nagy olvasmányélményeket 2020-ból, de azt hiszem ennyi elég .Bízok benne, hogy jövőre is legalább ilyen minőségű könyveket sorolhatok majd fel. Boldog új évet!

Vállalhatatlan könyvek S05e01 - A jövőnk most kezdődik - Greta Thunberg harca a Földért

Hecking-Schönberger-Sokolowski: 
A jövőnk most kezdődik – Greta Thunberg harca a Földért 

Budapest: Corvina, 2019

Eredeti cím: Zukunft ist jetzt! Kampfe wie Greta Thunberg fürs Klima, 2019

Fordította: Győri Hanna 

84 oldal 

A környezetvédelem számomra mindig sokat jelentett. Ezért aztán sosem tudtam válaszolni az egyesével becsomagolt cukorkát létezésének miértjére, sem pedig megérteni a közvetlenül a szemetes mellé földre dobott banánhéj rejtélyét. Gyerekkoromban kábé 9 évesen megkaptam Joy Adamson könyvet, A pettyes szfinx nyomában-t, aminek hatására aztán elolvassam Adamson össze magyarul kiadott kötetét, s „eldöntsem” vadőr leszek valahol Kenya és Tanzánia térségében. Aztán persze jött a történelemmánia, és mindez elúszott, de az állatok és a természetvédelem mindig közel álltak a szívemhez. Ám ehelyett ma egy vállalhatatlan könyvet mutatok be, hosszú idő után folytatva a sorozatomat.

Igen, pontosan úgy van, ahogy sejtik. Ez volt a mentegetőző rész, hogy elhárítsam a vádakat, mert a mostani bizony a keményebb kritikák közül való lesz. Az egész Greta-jelenségtől herótom van, az ENSZ-ben annak idején vele elmondatott beszéd nem szekunder, hanem egyenesen primer szégyennel tölt el. Amikor egy 16 éves tini ugyanis bölcsességeket oszt a világ elsőszámú politikusainak, az olyan kolosszális röhej, mintha a Fradi-Barcán befutnék a pályára és megpróbálnám elmagyarázni Messinek, hogyan is kell dekázni. A svéd leányzót kétségtelenül nagy színészi tehetségnek nevezném, ha nem rína le róla, hogy komolyan veszi magát. Annál a résznél mondjuk mindig elröhögöm magam, ahol leárulózza a világ vezetőit – és tulajdonképpen a felnőtteket -, akiknek köszönhetően a mai fiatalok nagyságrendekkel jobb módban élnek, mint az emberiség történetében bármikor. Nem mellesleg egy nap alatt több energiát fogyasztanak el (közlekedés, telefon, számítógép), mint a ük- vagy dédszüleik 18 éves korukig… Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy az igazán szánalmasak azok a mellette bólogató macskajancsik, akik képesek úgy tenni, mintha maga Jézus vagy Buddha aforizmáit hallgathatnák végig. De ugorjunk a bejegyzés apropóját szolgáltató Greta Thunberget bemutató könyvecskéhez! 

A szerénység már a címlapon indul, ahol Greta Thunberg egyedül harcba száll a Földért, akár egy marvel hős (bár önálló történet híján azok is falanxba tömörülnek mostanság), csak a svéd kislánynak egy svédcsavarnyival jobb az öltözéke. Emellett megtudjuk a címből, hogy „a jövőnk most kezdődik”, azaz például az én generációmnak nyilvánvalóan nem is volt ilyenje. A három szerző - mert hát nyilván ekkora trágyakupac kitermeléséhez egy ember nem elegendő - munkáját nehéz minősíteni. A szöveg egészen gagyi. Szóhasználata megpróbál fiatalos lenni, ami abban merül ki, hogy egybites gondolatokat közöl Tarzan szintjén: „Én elmenni boltba. Gyalog. Repülő rossz. Venni banán helyett alma.”-stílusban. Ha azt mondom, pongyola, akkor igen komoly eufémizmussal élek. Mert hát, aki a világot akarja megmenteni – ellentétben maradi szüleivel – mi a fenéért tudna értelmezni egy összetett mondatot, ugyebár? A 41. oldalon például következő jelzők szerepelnek: rossz, rosszabb, sok, sokszor, sok, sok. Mindezt alig húsz igencsak kurta sorban 18pt-os betűmérettel kell elképzelni. A mondatokat nem cifrázták túl, mint említettem, de legyen egy konkrét példa is:

  „Így aztán Greta útra kelt. Nem ült repülőre, mert az árt a klímának. Ehelyett vonattal és elektromos autóval utazik mindenfelé.” 

Ha már radikálisak vagyunk, akkor a vonat és az elektromos autó is árt a klímának - az áram nem csak úgy a falban nő -, és az a legjobb a klímának, ha a seggén marad… Egyébként itt nem lehetett volna valami adat, hogy egy repülőn utazóra kilométerenként hányszor több károsanyag kibocsátás jut, mint egy vonatozóra? Ilyen ugyanis nincs, ellenben megtudhatjuk, hogy az Asperger-szindróma nem betegség, ám némely aspergeresek kiemelkedően tehetségesek. Könyvtárosként volt szerencsém autistákkal találkozni, nem egyszer. Nem bántásból, hanem ténymegállapításként: gyakran rögeszmések. Ez azt jelenti, hogy egy adott téma olyan szinten megérinti őket, hogy abban valóban képesek magukat kiválóra pallérozni. Ez lehet helytörténettől, Kate Ryan életrajzán át egészen a vasútmodellezésig bármi (ezek valós példák!). És ez jó. De a rögeszme, az rögeszme: nem tűrnek vitát, és amit ők tudnak az helyes és csak az a helyes! Ezt persze lehet kezelni, és kedves hozzáállással viszonyulunk hozzájuk, mivel erről nem tehetnek. Ez egy ilyen állapot. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy ez egy ilyen állapot, és a rögeszmés képtelen árnyaltan megközelíteni szenvedélye tárgyát, ahogy a szerelmes sem veszi észre imádottja hibáit. És emiatt az illető komoly tudományos tevékenységre aligha lesz alkalmas, mert egészséges kritikával kell az embernek saját tudományának tárgya felé is fordulnia. Szerintem Greta tevékenységének, megnyilatkozásainak áttekintése ezt az álláspontomat igencsak megerősíti. Ismét idézek a könyvből: 

„Feláldozzák [Ők! T/3 - HG] a környezetünket [A miénket! T/1 - HG], hogy a gazdag emberek az enyémhez hasonló országokban luxusban élhessenek (…) Azt mondják mindennél jobban szeretik a gyerekeket. Mégis ellopják a jövőjüket, itt, az orruk előtt.” 

Na ha valami populizmus, akkor ez az, de nyilván a tehetősek elleni támadás aligha saját kútfőből fakad. Eleve az „őket” kiveszi a „mi”-ből, ami hamis, hiszen a környezet nem Gretáéké (= trendi fiatalok), hanem a gazdagabbaké és idősebbeké is. Leányzónk éppen az elődeinek köszönheti, hogy leülhetett a parlament elé klímatüntetni, ahelyett, hogy cipőket varrna egy gyárban napi 12 órában, mint 150 éve. Az egyik nagy mítosz, amit sok büszke anyuka és nagymama taglal, az a „a mostani gyerekek sokkal okosabbak és ügyesebbek”. Ennek egyébként legfőbb bizonyítékaként általában a telefon használata szokott lenni: 

„Az én tündibündi kis Bendegúzom még nincs 5 éves, de már ért (sic!) a telefonokhoz!” avagy „Jaj, annyira ügyes a 7 éves kisunokám, a Belzebub, hogy már mindent tud (sic!) a számítógépről!” Ezek természetesen toposzok, amelyek igazságtartalma nem túl nagy. Tény, hogy egy mai gyerek jobban ért a mobiltelefonhoz és a számítógéphez, mint egy 30 évvel ezelőtti gyerek. Már csak azért is, mivel azoknak egyik sem volt. Ám jó lenne megérteni, hogy mindkettő piktogramokkal operál, ami a világ legegyszerűbb nyelve, olyanok akár a közlekedési táblák. A mai gyerek a modern kütyükben jobb, de egy halom másban - leginkább kézügyességben - meg nem. Egyébként meg a mai „számítógépzseni” gyerekek a könyvtárban egy lefagyott gépet nem tudnak újraindítani (szintén saját tapasztalat). A mostani gyerekek ugyanolyan gyerekek, mint a régi gyerekek: elsősorban gyerekek, csak a technika más, és lényegesen kényelmesebb az életük - cserébe stresszesebb -, ennek minden előnyével és hátrányával. A könyv tippeket is ad, hogy miként kell a gyerekeknek(!) meggyőzni azokat a fafejű felnőtteket az igazságról, amit természetesen Greta és ez a könyv „tud” és elmond nekik. Be kell valljam gyerekként sosem jutott eszembe, hogy apukámat meggyőzzem mondjuk arról, hogy gomba ellen uborkára érdemesebb lenne több rézgálicot szétpermetezni, mert tudtam, hogy ő jobban tudja, s nekem nem ez a dolgom. Úgy érzem a kötet szerzői fordított napot tartottak, mert a szülőnek kell a gyereket természetvédelemre nevelni, nem vice versa. 

Nézzük, mi az, ami jó a könyvben, mert azért kőszívem ellenére be kell vallani, vannak benne pozitívumok. Ez egyértelműen a kötet második fele. Az utolsó 30 oldalon ugyanis tippeket ad, miként lehetünk környezettudatosabbak, és itt azért bőven vannak megfogadásra érdemes javaslatok. Tényleg nem kell chilei almát enni Magyarországon, vagy argentin bort szürcsölni, mikor mindegyikből kiváló minőség van idehaza is. De ez nem csak élelmiszerekre igaz. Könyvtárosként nagyon dühítő, mikor magyar kiadó által Kínában kinyomtatott könyveket kap a kezébe az ember itthon. Valóban a legjobb globális környezetvédelem a lokális termékek fogyasztása, amelyeket nem kell annyit szállítani. A legtöbb javaslat egyszerű józan paraszti ésszel is megérthető, nem véletlen, hogy 100 éve a józan parasztok nem is hozattak be licsit Madagaszkárról. Mind a tömegközlekedés- vagy kerékpár használata személygépkocsi helyett, mind a felesleges fogyasztás csökkentése olyan, ami valóban hasznos. Mondjuk a húsevés elleni hadjárat elég idegesítő szokása a környezetvédelmi fanatikusoknak. Elég beteg elme lehet, amelyben egy jó szaftos marhasültről a tehén gyomrának metántartalma ugrik be. 

Bevallom, nagyon sajnálom Greta Thunberget. Nem azért, mert engem leginkább Wednesday Addams-re emlékeztet (vagy a kislányra A kör-ből), s nem is a betegsége miatt, hanem mert innen hova tovább? Aki előtt 16 évesen az ENSZ vezetőinek kellett úgy tenni, mintha komolyan vennék, és „róla szóltak a hírek, vele volt tele a sajtó”, annak mi jöhet még? Merre van az előre? Elérte azt, amit elérhetett, ami nagyon klassz, de nem ennyi idősen. Új célokat kellene felfedeznie, különben májliszájruszosodni fog, csak, hogy címlapokon maradhasson, ami egyenes út a katasztrófába egy ilyen elesett lány számára. Éppen minap érezte úgy, hogy már az amerikai kampányba is bele kell szólni - elvégre mi más feladata lehetne egy svéd tininek? – hiszen ahhoz is ért. E celebeskedés helyett kívánom neki, hogy lelje meg a nagyszerűt az egyszerűben és legyen szép, nyugodt élete! És ti, kedves környezetért tenni akaró gyerekek! Ha valóban tenni akartok a környezetért, akkor mindenekelőtt tanuljatok, mert egy tanult ember többet tud tenni a Földért, mint egy tanulatlan. És persze az sem ártana, ha bandázás közben pusztán „menőzésből” nem a kuka mellé hajítanátok a pléhdobozt… 

Az illusztrációkat Franziska Viviane Zobel rajzolta, akiről nagyjából azt lehet tudni, honlapja alapján, hogy csak olyan kozmopolita trendiségeket illusztrál, mint: környezetvédelem, sokszínűség, szociális igazság, vegán életmód, és világmegváltás. De legalább cuki a szemüvege. Nagyjából rendben van ez a zöld-sárga-türkiz hangulat, láthatóan igyekezett valamiféle motívumok köré építeni a kötetet. Az egyik visszatérő rajzocska Greta esőkabátja. De hogy ez az ábrázolás mire hasonlít szerintem, azt most inkább nem fejtem ki, bár egy bizonyos kor felett szerintem mindenki ugyanarra fog asszociálni… 

Mindent egybevetve a kötet nem értéktelen - ez az eddigi legjobb a vállalhatatlan könyvek listáján -, csak az első fele, amely nyugodtan kaphatta volna a Greta Thunberg apoteózisa címet.

Pontszám: 

Négy dildó alakú esőkabát a tízből. 

4/10 pont

Második turné a wad bandával - Könyvajánló: Véres Rózsa (A banda, 2.)

Nicholas Eames: Véres Rózsa 

Bp.: Fumax, 2019 

Eredeti megjelenés: Nicholas Eames: Bloody Rose, 2018 

Fordította: ??? (a könyvben: Fumax Kft.) 

518 oldal 

2018 végén olvastam Nicholas Eames roppant szórakoztató debütáló fantasyjét, A Wadon királyait, s most végre eljutott hozzám a második része a trilógiának (amely mellesleg a roppant fantáziadús A banda címet viseli. No comment.). Már úgyis úgy áhítoztam egy könnyedebb olvasmányra, akár Marco Rossi egy rendes balhátvédre.

A Véres Rózsa nem szerves folytatása a trilógia első részének, bár kétségtelenül néhány korábbi szereplő újból feltűnik oldalain, akár koronavírus a nyári buliszezon után. Arany Gabo legutóbb megmentett leánykája, Vörös Rózsa áll a történet fókuszában, s az általa vezetett banda (a Fabula), amely dicsőségre törve járja Grandual stadionjait, miközben rendes rocksztárokhoz hasonlóan nem vetik meg a hírnévvel járó - többnyire pusztító - élvezeteket sem. A sztori tehát nem új, az előző kötet által kivájt nyomvályúban fut tova. Még csak azt sem mondanám, hogy kiforrott történettel van dolgunk, inkább kalandok sokaságán keresztül ismerjük meg az új szereplőket. 

A karakterek hasonlóak az első kötetben lévőkhöz, ha nem is olyan erősek, de jópofák és ötletesek. Aztán természetesen benne vannak a regényben mai politikai-kulturális divat mindenhova beleerőszakolandó klíséi. Cím- (de nem fő-) szereplőnk erős női karakter, aki saját árnyaival viaskodik, s nehezen viseli el apja nagyságát. Igyekszik atyja tetteit felülmúlni, folyamatos életveszélybe kalauzolva ezzel bandatársait. Nagyon jó ötlet volt az írótól, hogy mégsem őt, állította központba. Mesélőnk és fő karakterünk ugyanis a banda bárdja, egy naiv, fiatal lány, Tam. Ő eleinte áhítattól elvarázsolt szemmel nézi az elérhetetlen magasságban emelt hősöket, akik szépen lassan válnak számára hétköznapi figurákká, saját démonaikkal küzdő egyszerű emberekké, s nemesednek végül mégis második családként tisztelt bajtársakká. Eames meséje a szeretetről szól, amelyet minden körülmény között meg lehet lelni, s amely segít gyengeségeink és bűneink igájából kiszabadulni. A könyv emellett hőseposz az otthonról hozott és a magunk választotta családról, amely fontosabb az illékony hírnévnél és a tömeg pillanatnyi rajongásánál. 

Amit különösen értékeltem a kötetben, az valami olyasmi, amit rendszerint nem igazán szoktam jutalmazni az irodalomban: a szexualitás mint identitástéma beleerőszakolása a történetbe. A sztorihoz ugyan most sem ad hozzá, de legalább nem volt idegen tüske az olvasmány húsában. Főszereplőnkről ugyanis igen hamar kiderül, hogy saját neméhez vonzódik. Ez már inkább sablon mostanság, mintsem meghökkentő, s nagyjából annyira forradalmi, mint egy kazettás magnó. Ám ez a leszbikus vonal most minden manírt, erőltetettséget mellőz, s a két törött ember egymásra, s társra találása olyan kedves és szép, hogy nem vádolhatom semmivel. Egyszerűen van megírva, olyan természetességgel, hogy nem éreztem azt a nyomasztó attitűdöt Eamesnél, mint máskor e témánál. Nem ordítja az arcunkba azt a hamisságot, hogy ez többet ér, mélyebb vagy éppen „egyenrangúbb”, mint egy férfi-nő kapcsolat. Ha már mindenképpen bele kell tenni az LMBTQXYZZS melletti kiállást egy könyvbe - úgy tűnik kötelező, és egy kanadaitól pláne -, akkor azt tegye így! 

A regényben a filozófia és szórakoztatás ismét kart karba öltve gurul a páncélozott turnébusszal: megtudhatjuk melyik az a három mondat, amit nem akarunk hallani egy nő szájából (258-259 o. És igen: az egyik az, amire gondol a kedves olvasó), vagy a 374-375. oldalon lévő megindító jelenet, amelyet kár lenne lelőni. A párbeszédek most is rendesen adagolják a humort: 

„- Jobb, ha a gyávák a csata előtt menekülnek el, mint ha közben tennék. – vélte Barnu. Cura átnyújtotta neki az olcsó vörösbor palackját, amit ketten szopogattak. 

- Ez egy kiváló meglátás. Büszke vagyok rád. 

- Kösz – felelte a sámán. – Egy söralátéten olvastam…” 

Mi nem sikerült túl jól? A végső gigászi csata annyira nem nyerte el a tetszésemet, kissé túlgondolta Eames az ízlésemhez képest, és a néha felfeslik a történet szövedéke is, de haragudni nem lehet a könyvre, mert ismét arra tökéletesen alkalmas, amely célra megírták: mosolyogtat és kiragad a jelenből. 

A kötet fizikai kialakítása ismét nagyon tetszett: erős, stabil kötés, gyönyörű borítókép a szereplők ütős ábrázolásával, s fenyegető birodalmi német vörös-fehér-fekete alapszínek. A szöveg olvasmányos, a fordítás magyaros (ezért nem tudom, kit kellene dicsérni, mert nincs egzakt név a címoldal verzóján). Szép munka, erre max a pontszám, kedves Fumax! 

Alles zusammen: 

Hogy jobb-e a Véres Rózsa, mint A Wadon királyai? Nem mondanám, de kellemes kikapcsolódást kaptam, s ennél többet nem is vártam tőle. Kicsit túlzsúfolt helyszínekben, Eames láthatóan kezdi kialakítani a világot, amelyet megálmodott, s igyekezett minél nagyobb szeletét bemutatni. Túl sokat szuszakolt bele az amúgy sem karcsú kötetbe, amely emiatt kissé szétesik kisebb-nagyobb egységekre, már-már novellafűzérre emlékeztetően. De akinek az első rész tetszett, az most sem fog a kardjába dőlni csalódottságában. 

Pontszám: 

Nyolc rózsaszál a tízből 

8/10 pont 

www.moly.hu: 90% 

www.goodreads.com: 4.24 pont 

(Az adatok 2020. szeptember 7-i állapotot tükröznek!) 

Könykritika: Søren Sveistrup - A gesztenyeember

Søren Sveistrup: 

A gesztenyeember 

Budapest: Partvonal, 2019 

Eredeti cím: Kastanjemanden, 2018 

Fordította: Sulyok Viktória 

455 oldal 

Søren Sveistrup könyvét azzal reklámozza a borító, hogy „Hátborzongató thriller a Gyilkosság - The Killing filmsorozat szerzőjétől”. Bevallom nekem most ennyi elég volt, hogy levegyem a polcról, bár rendszerint az ilyen feliratokat el sem olvasom a könyveken, vagy jókat vigyorgok azon, hogy Lee Child és Stephen King bármihez adja a nevét és ajánlását. A The Killing azonban az elmúlt évtized talán legjobb bűnügyi sorozata volt, amelyben két mélyen árnyalt, jól felépített karakterű nyomozóval követhetjük végig egy (majd még egy, majd még egy) gyilkosság felderítését. Egy rendkívül fordulatos, nyomasztó krimi volt ez, amelyet nagyon nehéz überelni, ha egyáltalán lehetséges. Nem csoda, ha érdekelt, milyen lehet a filmsorozat szerzőjének regénye. 

A sorozat, és a kötet között a hasonlóságok azonnal szembeszökők. Itt is egy férfi-nő zsarupárost kapunk, hasonlóan sok elterelés, mellékszál van a történetvezetésben, valamint a hangulat ugyanúgy sötétebb, mint a naptalan, csillagtalan skandináv éjszaka. A nyomozók folyton lyukra futnak, s betekintést kapunk a párosunk magánéletébe is időnként. A szerző egyik nyomtól a másikig lohol a két eleinte nem túl lelkes detektívvel - és az olvasóval -, hogy aztán mindenhol a sorozatgyilkos árnyékát lássa csak elsuhanni, amint elhagyja a tetthelyet. A gyerekeiket elhanyagoló anyákra vadászó pszichopata okosabbnak és felkészültebbnek bizonyul a hekusoknál, motivációja pedig nem világos eleinte. Kissé kaotikus volt az egész, aztán valahol a kötet felénél kezdtem ráébredni, hova fog végül vezetni a történet. Könyvbeli zsarunyelven: összeállt a kép. Úgy éreztem, tudom, ki a tettes. És tényleg jó irányban kapiskáltam. Ám ezt megtartom magamnak. 

A már sokat emlegetett filmsorozat egyik nagy előnye volt, hogy minden sötétsége mellett a két fő karakter hibáival együtt is szerethető volt. Sarah Linden és Stephen Holder is kemény, erős emberek, akik rendezetlen magánéletük mellett is úgy tudnak megmártózni a szennylében, hogy alapvetően tiszták maradnak, ráadásul közben megkedveljük őket. Ugyanezt sajnos nem tudom elmondani A gesztenyeember párosáról. A női karakter, Naia Thulin kifejezetten idegesített ostobaságával. Pedig a könyvbeli Thulin és a filmbeli Linden egymás ikertestvérei hátterüket tekintve, és mégis… Kezdem azt hinni, hogy Mireille Enos hozta ki a Linden figurájából azt a pluszt, amit abban látok, és nem a karaktert megálmodó Sveistrup. Ugyanez a helyzet a férfi duó esetében. A filmbeli Holder üdítő jelensége mellett az itt szereplő Hess igencsak sótlan, mint egy vesebajos ebédje, bár Thulinnál azért jobb. A regény amúgy is tele nem éppen szeretetre méltó alakokkal (mégiscsak egy skandináv krimiről van szó, s azokban ugyebár mindenki lelki sérült). 

A gesztenyés motívum 10/10 pont, meg maga a történet is. Utóbbi elég összetett és brutális. Mégis volt összességében bennem egy kis hiányérzet. Talán, mert a szerzőnek nem sikerült megvezetnie, és számomra annyira nyilvánvalóak voltak a hamis nyomok. Ám a könyvbeli dán rendőrségnek (vagy inkább rend/dőreségnek) nem voltak azok, és ezért egészen érthetetlenül reagáltak az események menetére. Mindez még az egyénenként egyébként érthető indítékok mellett is nagyon furcsa és hihetetlen, sőt hiteltelen volt. Hozzá kell tenni, hogy a végén összefutottak a szálak, a lezárás elég erősre sikerült, bár sablonokkal. 

Mi volt a legidegesítőbb a könyvben? Egyértelműen a kötelező nyelvcsapások tömkelege a nem éppen viking ősökkel bíró dánok, pontosabban a sokszínűség irányába. Ennek úgy látszik kötelezően szerepelnie kellett, holott jelentősége nem volt. A 16. oldalon a 15 tagú szír család: „mintacsalád, amely éppen most lépett le egy női magazin lapjáról”. Mert ugyebár a szír családok pont magazinokról szoktak lelépni mintaként… Ellenben „echte” dán főszereplőnk (31.o.): „Csak egy családot látott, és az idillikus mindennapjaikat. Olyasmit, amit ő a háta közepére sem kívánt volna.” A 80. oldalig vagy tíz egzotikus hátterű „dánnal” ismerkedünk meg, akik mind szimpatikus alakként lettek bemutatva. Nehru (?!) az indiai szomszéd önként és dalolva festi ki nyomozónk lakását - akivel akkor találkozik először -, Hussein Majid főorvos igazi sármőr, a miniszter japán titkárnője kiváló, a thai házvezetőnő szintén szimpi, et cetera. Ezzel szemben tulajdonképpen egy „dán” dán sincs a kötetben, aki ne bírna komoly defekttel, és tán nem árulok el nagy titkot, hogy a sorozatgyilkost sem a kisebbségek között kell kutatnunk... Írónk hozza a politikai kötelező beszólást is: 

„Sebastian bátyja korlátolt (sic!), neoliberális megjegyzéseket tett az állammal és a társadalommal kapcsolatban…” 

Sveistrup tehát egy egész komplex gazdasági világnézetet képes beosztani a korlátolt címke alá. Egyébként is elég humorisztikusnak érzem, amikor skandináv írók saját társadalmuk igazságtalanságait ostorozzák szöges ösztökével, hátuk mögött egy igencsak szerencsés történelmi fejlődéssel, komoly szociális hálóval és mély pénztárcával. Érthetetlen, miért gondolják, hogy ezt a biciklit ennyire tolni kell egy krimiben, pontosabban inkább nem akarom elképzelni ennek az okát, mert a végén még alufóliasisakban fogom várni az űrhajón leereszkedő háttérhatalmat mozgató kétfejű rózsakereszteseket, hogy piramist építhessünk végre jetikből. Esetleg a biciklit azért kell ennyire tolni, mert magától már nem gurul? Szerencsére ezek a kötelező polkorrekt körök a kötet harmadától elhalnak, és jöhetett az igazi krimi, igazi dán elmebetegekkel. 

A gesztenyeember egy komoly kis thriller, amellyel talán túl szigorú voltam az értékelés során (tele a tö… hócipőm a PC-vel, mint az érezhető volt gondolom), de egy kicsit többet vártam. Hogy kiknek való? Szögezzük le: a történet igencsak brutális, szellemileg megterhelő és nem utolsósorban véres, így mindenekelőtt azoknak javallott, akik bírják gyomorral! 

A Partvonal kiadása nekem tetszik, könnyen kézben tartható, esztétikus kis fűzött kötet, elég ütős borítóval. A magyar szöveggel kapcsolatban nincs kifogásom, helyesírásilag sem tűnt fel semmi komoly probléma. Nyilván nem egy száz évet és száz olvasót kibíró produktum, de tisztességes darab. 

Pontszám: 

Hét gesztenyeguszti a tízből. 

7/10 pont 

www.moly.hu: 92 % 

www.goodreads.com: 4.21 pont 

(Az adatok 2020. augusztus 17-i állapotot tükröznek!) 

Megvalósíthatatlan álomból megvalósuló rémálom - Varga Lajos: Kényszerpályáról tévútra, Szociáldemokraták a Tanácsköztársaságban

Varga Lajos:

Kényszerpályáról tévútra

Szociáldemokraták a Tanácsköztársaságban

Budapest: Napvilág, 2019

523 oldal

„A bolond azonnal üt. A bölcs mosolyog, figyel és tanul. Aztán üt.”

(Joe Abercrombie: Az uralkodó)

A magyar bolsevikok bolondok voltak. „Munkásököl, vasököl, oda üt, ahova köll!” - hirdette a régi rákosista szlogen, ám ez az ököl a történelemben sokkal inkább a szélrózsa minden irányába hadonászott, akár egy kezdő bunyós a ringben. Benedek Szabolcs proletárdiktatúra idején játszódó regénye után visszatérünk a 101 évvel ezelőtti vérvörös eseményekhez egy újabb könyvajánló erejéig, ám Varga Lajos könyve nagyon más, mint az említett már-már lektűrnek mondható könnyed regény. Itt ugyanis kifejezetten politikatörténetről van szó, s a Tanácsköztársaság eseményeit, döntéseit, vezetőinek cselekedeteit a szociáldemokraták nézőpontjából mutatja be, olyan részletességgel, amennyire csak a források lehetővé teszik.

A monográfia időben lineárisan haladva veszi sorra az eseményeket, indulva 1919. május 20-án, mikor is bizonyos Fernand Vix francia vezérkari alezredes Károlyi Mihály (nép)köztársasági elnöknek átadta nevezetes jegyzékét, amely már vizuálissá tette a jövendő Magyarországának mélyen igazságtalan új határait, s amely gyakorlatilag minden magyar számára elfogadhatatlan volt. Ez Károlyi wilsonista - s kezdetben teljesen naiv pacifista - reményeit végleg széttépte, mint márciusi bárányfelhőket a viharos északnyugati szél. Bár később Károlyi megmagyarázta egy amerikai kommunista lapnak, hogy szándékosan adta át a hatalmat a bolsevizmusnak, ez nem volt igaz, csak mentegetni akarta, hogy valójában csúnyán kijátszották. Ám nem csupán őt. Károlyi abban bízott, hogy a Berinkey-féle koalíciós kormány után színtiszta szociáldemokrata kormány alakul majd. A szocdemek - akiket sokszor hajlandó vagyok magam is egy monolit tömbként kezelni -, megosztottak voltak a kérdésben. Kunfi Zsigmond azt javasolta, hogy ne mondjon le a koalíciós kormány, mert ha a kommunistákkal egyeznek meg bármi módon, az egy lassú átsimulást fog jelenteni az orosz típusú bolsevizmus felé. El kell ismerni, hogy a szocdemek között voltak nagyon jó megfigyelők, akik úgy vélték a kommunistákkal való megegyezés évtizedes munkájukat teszi semmivé. Figyelmet érdemel Garami Ernő, aki kerek perec megtagadta, hogy a kommunistákkal bármilyen formában együttműködjön, s kijelentette, hogy most tesznek mindent tönkre, amit negyedszázados szakszervezeti munkával pártja felépített. Mindkettejüknek igaza volt. Azonban a pártban voltak olyanok, akik nézetvilágukban inkább voltak kommunisták, mintsem szociáldemokraták, s részben saját vezetőik háta mögött megállapodtak Kun Bélával arról, hogy a két munkáspárt együtt fogja irányítani Magyarországot. Varga könyve számtalan érdekes politikai vitát vesz végig, hogy mikor melyik szocdem politikus az egyes kérdésekben milyen álláspontot képviselt, s kiderül ezekből, hogy nem lehet egy kalap - micisapka - alá besorolni a személyeket, s aki egyik kérdésben mérsékelt álláspontot alakított ki, az lehetett egy másik téma esetében teljesen egy platformon a legvörösebb bolsikkal.

A kötet sajnos nem szentel annyi figyelmet a honvédő háborúval kapcsolatos eseményeknek, mint a politikai taktikázásnak, de ezt aligha róhatom fel a szerzőnek, hiszen nem is ezt tűzte ki célul. Itt azért meg kell jegyezni, hogy a kötetben sem utal semmi arra, hogy a Vörös hadsereg politikai vezetése nemzeti célokért küzdött volna, ahogy elég gyakran hiszik. A Tanácsköztársaságnak sok katonája valóban azért küzdött, mert látta, hogy az Antant teljesen méltánytalan határokat akar a magyar nemzetre kényszeríteni, de a proletárdiktatúra vezérkarától ez teljesen idegen nézet volt. Nem mertek még mérsékelten nemzeti jelszavakat sem zászlóra írni, attól tartva, hogy ez ellenük dolgozhat. A propaganda teljesen szocialista vonalon haladt, a politikusok pedig saját Tanácsköztársaságuknak igyekeztek visszaszerezni területet, s hajlamosak voltak lemondani is azokról, ha a szent cél - azaz: a proletárdiktatúra „eredményeinek” megőrzése, és saját hatalmuké - megköveteli. Különösen figyelmet érdemel Varga elemzése a kötet 260. oldalán Kun Béla április 30-i békeajánlatáról, ahol nagyon jól nyomon követhető, hogy a proletárdiktatúra kényesen ügyelt rá, hogy még jogos nemzeti sérelmekkel se hozakodjon elő, és teljes mértékben a világforradalom és nemzetköziség oldalán álltak.

Varga Lajos nagy figyelmet szentel a megtorlás témájának is, többször közöl részletekbe menően adatokat a vörös terrorról, s azokat értékeli is. Rendkívül kényes kérdés ez, hiszen időnként nehéz elválasztani a valóban terrorisztikus, megfélemlítő gyilkosságokat a szükséges rosszként elkönyvelhetőtől. Utóbbi talán furcsa tőlem, hiszen bevallottan nem szimpatizálok a Tanácsköztársasággal - családi indokból sem tehetem -, de azt azért el kell ismernem, hogy mondjuk a hadsereg esetében a dezertálókkal szemben fellépő intézkedést nehéz jogtalannak és értelmetlennek tartani, ellentétben az elrettentő példa gyanánt a főtéren felakasztott helyi elittel.

A monográfiának ugyan csak érintőleges szereplője Kun Béla, mégis számomra nagyon érdekes kép rajzolódott ki a külügyi és hadügyi népbiztosról annak oldalain. Kun kétségtelenül tehetséges ember volt, egyoldalú, de de jelentős műveltséggel. Ravaszsága lehetővé tette, hogy a két munkáspárt kisebbikének vezetőjeként is a Tanácsköztársaság tényleges vezetője lehessen, s időnként nagyon ügyesen manőverezett. Ugyanakkor a kommunistákra oly jellemző merevsége egyben a korlátoltság elképesztő jeleit mutatta időnként. Miközben képes volt Garamit, Kunfit, vagy Landlert átvágni, 1919. májusában például a pénz megszüntetése mellett tette le voksát, mondván ideje áttérni a közvetlen árucserére... Mert ugye 1919 májusában nem is volt fontosabb teendő! Sok eseteben Leninebb volt Leninnél, s semmilyen taktikai rugalmasságot sem tanúsított, ha valami ellentétben állt a marxista dogmákkal! Sima modorával sokakat elbűvölt, de kíméletlenségre is hajlott. Vérbeli kommunistaként gyűlölte a szakszervezeteket, s azok hatalmát állandóan igyekezett visszanyesegetni, már csak azért is, mert azok inkább a szociáldemokraták irányítása alatt voltak. A munkásoktól is meg kellett védeni a munkások államát ugyebár... Az meg már egészen nevetséges, hogy a két párt egyesítése után, mikor új nevet kellett kitalálni, Kun és a kommunisták a döntést gyakorlatilag Szovjet-Oroszországtól és a Kommunista Internacionálétól várták. Később ugyebár Károlyi Mihály és felesége is kapcsolatba került a Kominternnel, mint már írtam erről.

A mű tele érdekes adalékokkal a proletárdiktatúra működésének (vagy inkább: nem működésének) jobb megértéséhez. Kedvencem, amikor egyik vitában a kisipar kommunizálása miatt kialakult helyzetet elemezve egyik szocdem vezető megjegyzi, hogy a szocializálás előtt egy vízcsap megjavításának költsége 1.5 korona volt, azután pedig 16-18 korona. Hiába, no! Jól hangzik a kommunizmus egészen addig, amíg nem megy át gyakorlatba.

A kötet kiadása nagyon tetszik. A Malevics-féle szuprematista stílus (Kassák Lajos) tökéletesen leképezi azt a kifordult világot, amelyet a kommunizmus eljövetele a világra erőltetett. Modernnek, dinamikusnak, újnak akart látszani, amely mást mondd, mint a régi világok avítt művészete. Csak az nem derült ki soha, mi az a más, s pusztán a kuszaság látszik. A Napvilág könyve ezen kívül is szép munka, tartós kötéssel, s tipográfiailag, helyesírásilag is megfelelő.

Összegzés:

Varga Lajos kötete nem félálomban történő olvasásra való, minden oldalon koncentrálni kell, mivel kemény és alapos elemzés egy párt végvonaglásáról. A szociáldemokraták zömének jó szándékát nem kívánom kétségbe vonni, az elveszített világháború után komoly szociális válság volt az országban, amely ráadásul külpolitikai válsággal együtt következett be, s gyakorlatilag megoldhatatlan krízist hozott. A kényszerpálya, melyet a marxizmus - mert bizony a magyar szocdemek zömében azok voltak - dogmatikája kijelölt, lehetetlenné tette a pártvezetők helyzetét. Egységes munkásosztályban gondolkodtak, miközben az nem volt egységes. Egységes marxizmusban gondolkodtak, miközben a kommunisták maguknak akarták a hatalmat. Varga Lajos szépen vezeti le, hogy a jobbra irányuló törekvés egy-egy rossz döntéstől mennyire elferdülhet, s miként lehet megvalósíthatatlan álomból megvalósuló rémálom.

Kilenc sarló a tízkalapácsól.

9/10 pont

Könyvajánló: Robert Galbraith: Halálos fehér

Bár a terv az volt, hogy egy Tanácsköztársaság korát boncolgató kötettel folytatom a könyvajánlókat, de a Koronavírus kissé felborította a terveket, és az előadásaim is elmaradnak a tavasszal nagy bánatomra. Mindenesetre a könyvtárosok - ellentétben egyes feltételezésekkel - továbbra is dolgoznak, így most egy a Győri Szalonba írt könyvismertetőmet osztanám meg a blogomon is, ahol egyébként is rendszeresen írok kis történelmi eseményekről. 

Robert Galbraith:

Halálos fehér

Budapest: Gabo, 2019

640 oldal

Eredeti kiadás: Lethal White (2018)

Fordította: Nagy Gergely

„- Minden kimondott és leírt szók legszomorúbbika a „volna” - sóhajtott Psmith.”

(P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!)

Volna. Csak az a „volna” ott ne volna. A Halálos fehér igazán jó is lehetett...volna. Ám ne essünk kétségbe! Nem vágja ugyan földhöz az embert, mint a 220 Volt (ami ma már ugye 230), vagy mint gazdaságot a koronavírus, de azért rossz sem volt.

Robert Galbraith, azaz J. K. Rowling tovább bonyolítja nyomozópárosának életét Cormoran Strike sorozatának 4. részében (könyvkritikát az első részről írtam eddig csupán), s a kusza fonalgombolyagot mindjárt ott kezdi el macskaként pofozgatni, ahol a sorozat előző részében abbahagyta. Robin éppen férjhez ment, miután túlélte az életére törő sorozatgyilkos esetét. Nem vagyok oda az esküvős sztorikért. Legutoljára Mikszáthtól olvastam egészkönyves esküvőleírást, s a 70-80 oldalas Gavallérok annyira megviselt annak idején, hogy egy évtizedre eltaszított egyik legjobb írónktól. Szerencsére itt izgalmasabb események történnek, ez csupán keretbe helyezi a művet, s nem maga a nősülés a sztori. Robin és Cormoran ismét összeállnak, mint két kicsi... fakocka, s épületes nyomozás veszi kezdetét, benne radikális baloldali anarchistákkal, kékvérű miniszteri famíliákkal, s leginkább magánéleti problémák garmadájával. A krimire időnként csak nagyon halványan emlékeztető kötet sokkal inkább a kapcsolatok bomlásának lassú és alapos pszichológiai leírása, mintsem egy noir bűnügyi történet, amire egyébként a borító alapján számítana az ember. A regény nagyon lassan bontja ki dögvirágait, a klasszikus krimik esetében megszokottnál sokkal több mellékszállal találkozunk, amelyek sokszor elvonják a figyelmet a ténylegesen megtörtént bűnesettől. Messze nincs annyi feszültség, és sötétség ebben a részben, mint mondjuk A selyemhernyóban volt. Valahogy a krimikhez szükséges halálos fehéregyensúly megbomlott, és eltorzította az összképet, a celluloid talán túl sok és másféle fényt kapott. Sokkal kedélyesebb ugyanis a Halálos fehér, mint a címe sugallja, és legalább annyira személyes drámák összekapcsolt láncolata, mint amennyire bűnügyi regény. Rowling egyszerre visz el minket az „arisztokrácia” felületes látszatvilágába, és a lepukkant gyárvárosi kocsmák poklába, hogy levonhassa a következtetést: az emberek ugyanolyanok fent is és lent is, legfeljebb a problémáik természete más. Mint zserbót a csokimáz, a regényt finoman humor lepi be, amely nagyon angollá teszi az egészet, s ha valamihez nagyon ért írónőnk az amúgy is a hangulatfestés, a Harry Pottert sem a történések, hanem a megalkotott világ teszi olyan nagyszerűvé. A 2012-es londoni olimpia, mint háttér úgy illeszkedik a kibontakozó tragédiákhoz, mint 2020-hoz a kék szájmaszk. Egészen egyedivé teszi, és ha hozzászokik az ember, kezdi megszeretni.

Ebben a regényben - bár szerepe halványul -, még mindig Cormoran Strike a Batman. Féllábú nyomozónk ugyan agyilag nem egy Poirot, és inkább ide-oda rohangálással (bármekkora anakronizmusnak tűnik) intézi az ügyeket, de továbbra is egy szerethető mackó, emberi viselkedéssel és hibákkal. Ahol Batman nyomul, ott lenni kell Robinnak is - ugyebár -, még akkor is, ha ezúttal nő, és a neve tényleg Robin. Főhősnőnk kétségtelenül egyre jobban kilép a főnöke köpönyege mögül, igazi cselekvő része az eseményeknek, valódi hősnőként tör előre. Több szereplőt nem említek, mert bőven akad belőlük, hiszen az egész regény egymásba fonódó egyéni- és családtörténetek hálója. Jelenlétük inkább csak háttérzaj. A regényt végig áthatja két főszereplőnk munkahelyi és magánemberi életének furcsa piruettje, amely nagyon esendővé és az olvasóhoz közel állóvá teszi őket. Nyomozópárosunk egy furcsa pávatáncot lejt egymásnak, miközben felgöngyölíteni igyekeznek több titkot is.

A Gabo kiadása az előzőkéhez hasonló kötésben, s levehető védőborítóval került a magyar polcokra. Nem kiemelkedő, de nem is csúnya. Sajnos a többi részhez hasonlóan pár olvasás után a kötés hajlamos vetemedni, úgy látszik képtelen a Gabo megfelelni az igényeimnek... Biztos túl magasak. A borítókép egy fradistáknak és ETO szurkolóknak imádnivaló zöld-fehér darab, amelyen „nesze semmi, fogd meg jól”- alakok lépegetnek a brit parlament épülete felé, bizonyára a Temze vizén lebegve.

Összegzés:

Egyértelműen nem ez a legjobb Cormoran Strike sztori (az ugyanis nálam A selyemhernyó), de ahogy haladtam előre a történetben - s átléptem a 250. oldal környékén a bennem hömpölygő lélektani Rubicont -, egyre jobban élveztem a világot, amit Rowling összerakott nekünk. A színdarab díszlete szép volt, a szereplők tették a dolgukat, a világítás rendben volt, csak a rendező nem tudta valahogy tisztábbra, egyszerűbbre és rövidebbre fogni az egészet. Ez a „volna”, ami bárcsak ott ne volna. Hét pont.

Hét mankó a tízből

7/10 pont

www.moly.hu: 88%

www.goodreads.com: 4.24 pont

Könyvajánló: Benedek Szabolcs - Vörös, mint a vér

Az elmúlt hónapban újraéltem a Tanácsköztársaság napjait, de szerencsére csak papíron, mert nem vagyok nagy rajongója amúgy a proletárdiktatúrának. Annak idején a Tanácsköztársaságra ugyanis ükapám a rábaközi/csornai ellenforradalom támogatásával válaszolt, amire a diktatúra a birtokainak elvételével felelt, cserébe ő a Horthy-rendszert támogatta fiaival, aztán 45 után „hálából” a família kuláklistára került, erre cserébe az egyedi felmenőim 56-ban a felkelőkkel szimpatizáltak, ezután a rokonság egy része persze kénytelen volt emigrálni, hogy végül a Kádár-rendszer bukása után a család megmaradjon heves antikommunistának. Jelenleg valahol itt tartunk az adok-kapokban. Bízzunk benne, hogy már csak adunk. :P Hiába, minden magyar família története egy-egy XX. századi tragédiasorozat is egyben. Az az egy év, ami 1918 októberétől 1919 őszéig tartott, alighanem a magyar történelem legmozgalmasabb időszaka volt, s ezért nagyon is érdemes tanulmányozni, s tavaly egy előadást is tartottam a Tanácsköztársaságról. Egy könnyedebb regény és egy kemény politikatörténeti mű elemzése következik a blogon egymást követően két posztban. Kezdjük a regénnyel!

Benedek Szabolcs:

Vörös, mint a vér

Budapest: Helikon, 2019

406 oldal

Mikor pár hónapja megérkezett a könyvtárba Benedek Szabolcs új regénye, rögtön megfogott. Egyfelől jól nézett ki, gusztusos volt a kötet, másfelől belelapozva érdekfeszítően indult. Rögvest belecsöppenünk Kun Béláék vörös rongyokba öltözött Budapestjének legvörösebb napjába, mikor kötelező jelleggel minden álmos fővárosi felvonult ünnepelni a munkásság majálisát. Hiszen nincs is vidámabb dolog, mint amikor kötelező a jókedv! Ám két kisgyerek jártában-keltében bebotorkál - bizonyára a nyitott kapuk politikájának jegyében - a pesti Nagyboldogasszony templom (tudják, az jellegzetes vegyes stílusú plébániatemplom az Erzsébet híd baloldali hídfőjénél) kapuján, ahol egy meggyilkolt pap holttestét fedezik fel. Kétségtelen erős indítás. A bűnügybe a gyerekeken keresztül belekeveredik Gádor, a korábban „nyugatos” és gallileista könyvtáros. Nézzük is a karaktereket, hiszen minden magára valami is adó regény úgy indul, hogy végy egy jó kapust, vagyis inkább… szereplőt!

Gyóni Géza, Levél Nyugatra című versében így írt a háborút megúszni óhajtó nyugatosokról:

„Hol vagytok mostan, fránya franciások,
Kis erótikák, tucatóriások?
Csörög-e még a sok kis szélkereplő,
Amelynek szép volt minden, ami szeplő?
Magyart és múltat szánva nézdelők,
Nyugati szesztől kótyagos velők,
Koraszült bölcsek, véznák, betegek,
Mit érez mostan horpadt melletek?”

Na, ez főszereplőnk, a Gádor. Ismerős. Kellő öniróniával: láttam már ilyet tükörben... Gádorunk idegesítő, emellett bárminemű szeretetre tökéletesen méltatlan. Viszont Benedek Szabolcs sikerrel ábrázolt egy galileistát, aki az országot át akarta formálni, mert „ért hozzá”, ellenben a háborút megússza bevonulás nélkül. Ady is csettintene büszkeségében, két butélia bor elszopogatása között. E jellegtelen férfiú barátnője, Antónia, aki tökéletesen passzol hozzá: ragyogó díszpéldánya az arisztokrácia jóemberkedni vágyó fekete bárányának, s csak utólag ébred rá, hogy csodálatos eszméi nem feltétlenül arra a helyre vezetik el az embert, amit kinézett magának. Az ő karaktere legalább tiszteletet érdemel, és mondhatni: kedvelhető. Két protagonistánk eleinte felváltva szerepel, majd együtt, gondosan megjelenítve az ezerszer elhasznált bátor, kemény illetve gyáva, okoskodó típusokat, amelyeket Benedek a korszellemnek megfelelően felcserélve osztott ki, s lett egy tökös nőnk és egy eunuch férfink. Nem mintha ennek jelentősége lenne. A két szereplő befolyással alig-alig bír a történet folyására, csak sodorják őket az események, akár pszeudoszír menekült csónakját az Égei-tenger hullámai.

A regény enumeráció is egyben, ahol mint Odüsszeusz előtt az alvilágban felvonulnak a korszak jeles személyei Korvin Ottótól Cserny Józsefen át Szabó Ervinig. Az én ízlésemnek ők egy kissé túl humanistán vannak ábrázolva, de Benedek egyébként azért kellően sötétnek és vérpirosnak ábrázolja a kommünt. A regény erőssége a korszak hangulatának bemutatása, maguk a szereplők is úgy vannak vezetve tudatosan, hogy minden ikonikus helyszínt bemutathasson az író. A hangulatfestő elemek is keményen jelen vannak, a vörös szín már-már túlteng a lapokon. A felfordulás bizonytalanságát hatásosan ábrázolta a szerző, és az olvasmányosságban sincs kivetnivaló.

Arra viszont a mostani percig nem jöttem rá például, hogy mit is akart mondani a költő ezzel a kötettel valójában. Mély filozófiai tartalom nem lelhető fel benne, nagy igazságokat sem közöl. Ha valamit mégis szeretnék mögöttes mondanivalóként felfedezni, akkor talán az ember esendősége a történelemmel szemben. A fülszöveg szerint fordulatokban bővelkedik a regény, de szerintem, aki ezt írta, nem olvasta el valójában. Kétségtelenül időnként pörögnek a helyszínek, de valódi történés kevés van. Nehéz eldönteni, mi is volt ez, talán korfestő kalandszerű regény, korosztály alapján meg leginkább ifjúsági regények ajánlanám, mert semmi olyan jelenet nincs benne, ami 12+-os lenne. Könnyed, szórakoztató olvasmánynak teljesen megfelel.

Külcsínre nézve tetszik a regény, a Helikon kötött kiadása nagyon esztétikus, messziről is látványos. A tördelés és helyesírás nekem teljesen megfelelt, az egyetlen bajom, hogy ha elveszik/tönkremegy a levehető védőborító, akkor már csúnyácska - bár még mindig tartalomra utaló - lesz a borító.

Értékelés:

Hét népbiztos a tízből.

7/10 pont

moly.hu: 78 % (18 voks)

(2020. március 10.)

Könyvajánló - Jo Nesbø: Kés

Jo Nesbø:

Kés

Budapest: Animus, 2019

Eredeti cím: Kniv, 2019

479 oldal

Fordította: Petrikovics Edit

Ha már legutóbb Kőhalmi skandináv krimiket kifigurázó kötetét elemeztük, most nézzünk meg egyet annak tárgya közül, Jo Nesbø Kését. Márcsak azért is helyes ez a sorrend, mert ismét bebizonyosodik, hogy a skandináv regényekben minden szereplő elmebeteg őrült, akik a világ összes defektjét magukon hordozzák, legfeljebb némelyik még gyilkos is amellett. Pont ahogy a stand up-os mondta.

A regény hangulata leginkább egy végtelenítet Billie Eilish-féle szuicid kesergésre emlékeztet, mely során kéjes lassúsággal csaknem 500 oldalon keresztül metéljük el egyesével a karunkban lévő ereket. De hát néha erre is szükségünk van, hiszen sötétség nélkül értelmezhetetlen a fény. A sötét noir jegyek kitapinthatóak az első oldaltól az utolsóig, a bíztató jövőbe vetett hit olyan távol áll Nesbøtől, mint Vajna Timeától a csendes visszavonultság.

Az új rész sok Harry Hole rajongó számára bizonyára sokkolóan hat, olyan karakterek esnek ki ugyanis, akik a szívünkhöz nőttek. Ugyanakkor ez mutatja a szerző bátorságát is, hiszen hány olyan esetet tudnánk mondani, amikor az író beleszeret a karaktereibe, és képtelen őket időben „kiírni”. Harry Hole személye maga az esendő kőkeménység, a férfi, aki fizikailag nem, csak lelkileg sebezhető. Édesanyja nyilván annál fogva mártotta születését követően a Sztüx folyó vizébe, modernkori Akhilleuszként. Hole ebben a regényben folyamatosan kapja a pofonokat emberektől és az élettől felváltva, és nem igazán bírja már állni a csapásokat. Így hát élőhalott üzemmódba kapcsolva igyekszik a munka és a bosszú (plusz a bourbon whiskey) keverékét üzemanyagként használva megtorolni az őt ért sebeket. Hole nem éppen szimpatikus alak továbbra sem, de szolidaritásunkat így is elnyeri, mert megértjük. Nesbo fontosabb nőalakjai kissé egy kaptafára készülnek, ez már korábban is feltűnt, de nem zavaró, mivel jelentőségük kimerül potenciális gyilkosjelöltségben. Kitűnőek viszont a kocsmában játszódó részeg... pardon: részek, és az is ötletes, hogy írónk folyamatos zenei aláfestést alkalmaz ennek hátteréül. Mivel Jo Nesbø egyben jó -hehe- zenész, sokat ad a hangulathoz, s segít világába belelátnunk, belehallgatnunk. A legsikeresebben ábrázolt alak számomra Bjørn Holm, szeretetre méltó, nagyon átélhető személye a napsütötte táj ezen a kopár, alkonyi szürkeségbe borult skandináv tájon. A pszichológiai ábrázolás pengeéles, a karakterek cselekedetei, s azok mozgatórugói világosak, valóságosak és hihetőek.

Mi nem tetszett a regényben? Egy kissé túl sok mellékszálat kaptunk, ezek zömében átverős részek, amikor már úgy éreztük, megvan, ki a gyilkos, majd pofára esünk. Nem rossz ez egy krimiben - Agatha Christie éppen azért a krimi császárnője, mert hibátlanul adagolta ezeket -, de itt írónk egymás után végletesen lezárja őket, s nem marad kérdőjel a végére ezekkel kapcsolatban. Nesbø kissé túl sok történetet akart elmesélni, az az igazság. Ha néhány kimaradt volna, nem leszünk különösebben szegényebbek. Elvégre Nesbø késsel hadonászott, kicsit akár meg is vághatta volna, s a nyesedék nélkül feszesebb lett volna a sztori.  

Mi volt benne igazán ütős? A lezárás nagyon erős, ez emelte a regényt számomra a legjobb skandináv krimik közé! A vége sokaknak nem tetszett a kommentszekciók alapján, mondván nem hagyományos lezárásban részesülünk. És tényleg nem. Szereplőink harcot vívnak a jog- és igazságszolgáltatás között, s végül úgy döntenek, ahogy döntenek. Ezt már nem árulhatom el igazán… J Annyit azonban mégis, hogy keserédes befejezést kapunk, és nekem nagyon bejött.

A Kés a mérgező szerelem, az ostoba vágy, a hibás döntések és a kegyetlen bosszú gyúlékony elegye, amely aztán lángra kap és eléget minket, olvasókat is. Bűn és bűnhődés. Sok értékelés szerint ez az eddigi legjobb Harry Hole történet. Ebben azért nem vagyok biztos. A vége miatt nagyon felkúszott a Kés az élmezőnybe, de nem tudom merném-e a Hóember vagy a Leopárd elé helyezni. Inkább azért nem. A könyv fizikailag az Animus Kiadó skandináv krimijeinek szokásos jellegzetességeivel bír, kellően szívós fűzéssel, fekete-fehér-vörös színekkel operálva a borítón. A tördelés és fordítás teljesen jó, nem találtam benne kivetnivalót. Szép munka!

Értékelés:

Nyolc kukri a tíz svájci bicskából.

8/10 pont

moly.hu: 94% (160 voks)

goodreads.com: 4.3 (11749 szavazat)

(2020. február 17.)