Kaotikus könyvajánló - John Caldwell: Káosz-ciklus 1-4.

John Caldwell: Káosz-ciklus 1-4.

Eredeti megjelenések:

1. A Káosz szava. Bp.: Zrínyi, 1990
2. A Káosz szíve. Debrecen: Oberon, 1990
3. A Káosz éve. Debrecen: Cherubion, 1992
4. A Káosz káosza. Debrecen: Cherubion, 1993

Éppenséggel nem osztrák közúti hupni nagyságú az a kupac könyv, amelyet beterveztem a közeljövőre –s rendszerint a halom inkább dagadni szokott, mintsem zsugorodni -, ám mégis olyan könyveket olvastam az elmúlt napokban, amelyek nem voltak részei az eredeti elképzelésemnek. Egyik szekrényem tetején ugyanis gyermekkorom fantasyjai bukkantak föl, akár Unicum reklámban a vizes ember, többek közt R. A. Salvatore valamint John Caldwell és Jeffrey Stone művei. Utóbbi kettő egyébként egyetlen személyt takar, Nemes Istvánt. Kedvenc álnevem tőle mondjuk a Jessica J. Brutal… Nemes az egyik legizgalmasabb és legizgalmasabb alakja a magyar ponyvának, elképesztően sokrétű, szinte minden stílusban alkotott. Írónk egyaránt erkölcsi skrupulus nélkül folytatott tévésorozatot könyvben, vagy adott el úgy könyvet, mintha az külföldi szerző alkotása lenne, s nem az övé. Ez utóbbiba tartozik a Káosz-ciklus is, amelynek első kötetén Nemes István mint - a valójában nem is létező - John Caldwell fordítója jelenik meg. Bár meg kell jegyezni, hogy a 90-es évek elején az ilyen trükk, csak annyira számított ritkaságnak, mint vidi meccsén a Lazovics bohóckodás.

A 90-es évek elején a magyar piacgazdaságtalanság hajnalán oly korban éltem én e földön, amelyet a szerepjátékoktól és a Kaland, játék, kockázat lapozgatós kalandkönyveitől volt terhes. A fantasy tizenévesként mindennapjaink olyan részét képezte, mint manapság a Fidget spinner. Csak persze sokkal jobb volt, és többet is pörgettük őket, mert nem untunk meg akkoriban mindent két hét alatt.

A Káosz-ciklust kétségtelenül a klasszikus ork-tündés zsáner magyar ékkövének nevezném, ha nem félnék attól, hogy Skandar Graun és társai behatolnak a blogomba és ellopják. Felmerülhet a kérdés John Caldwell rajongóiban – tudom, hogy vannak ilyenek -, hogy miért 1-4-ig olvastam csupán a sorozatot, hiszen több részes, ráadásul az 5. rész zárja le a klasszikus eseménysorozatot. A válasz lenyűgözően egyszerű: Eddig van meg nekem, úgyhogy az ötödiket még pótolnom kell majd. És mindenképpen első kiadás kell majd… Persze kivárhattam volna, amíg ennek beszerzése megtörténik, de most még erős az élmény, s addig akarom megfogalmazni a benyomásokat, amíg elevenek.

A regényfolyam főszereplője a félig ember, félig ork Skandar Graun, akinek a rend és káosz isteneinek harcában jut előkelő szerep, s mely konfliktus során neki és ideiglenes barátainak kalandok tucatjait kell túlélniük, bár ez rendszerint csak a félvérnek sikerül. Skandar Graun karaktere önmagában is szórakoztató, a sorozat folyamán jellemfejlődése eljut a gyanútlan vándorokat becsapó és legyilkoló barbártól a filozofálgató gyilkolást meggyűlölő, mindenkit bajba keverő és kénytelen-kelletten tömegeket mészárolgató barbárig. Skandar Graunt nem lehet nem szeretni, ahogy az olyan mellékszereplőket sem, mint Yamael, Kucsuk, vagy Ywerd és Timakrisz. A listán egy kard is van, ami jelzi milyen változatos lények (agyszívó, ember- és orkevő manók, etc.) keresztezik, párhuzamozzák félorkuk útját a káosz felé. A sorozat kiváló laza stresszoldó, mondhatni Valeriána Forte. Pedig hát A Káosz szava nem éppen az aprólékos szöszölés munkájával készült! Nemes elmondása szerint a regény mindössze két hét alatt íródott, mivel az eredetileg kiadásra szánt regényt már másnak ígérte, mikor a Zrínyi kiadó bekérte, s kénytelen volt egy újat megalkotni. Hogy látszik-e rajt, hogy rövidebb idő alatt készült, mint egy mai tizenéves focista frizurája? Naná. Hogy levon-e ez a bűnös élvezeti értékből? Egyáltalán nem. A Káosz-ciklus olyan szinten ponyva, hogy szinte látom alatta az ekhós szekeret, de ez egyáltalán nem párosul értéktelenséggel. Ahogy Rejtő is igazi klasszikus minden komolytalansága és „ponyvasága” ellenére, mivel kiváló szórakozás. Itt is ez a helyzet.

Nem fogom egyesével részletekbe menően bemutatni a négy regényt, inkább összbenyomásokat mondok. A sorozatindító A Káosz szavában megismerjük főhősünket, aki egészen addig pitiáner gazemberként, pontosabban gazorkként tevékenykedik, míg istene, a Káosz istene, Yworl útjára nem indítja a varázserejű Káosz szava megszerzésére. Pörgős, sodró olvasmány, jó karakterekkel. Nekem legjobban a második tetszett, A Káosz szíve. Ez a legeseménydúsabb, másodpercekig sincs kihagyás, hullanak a szereplők, mint Amerikában a konföderációs szobrok, mialatt hőseink a mitikus Káosz szíve ékkőhöz igyekeznek eljutni egy különös elveszett világban, Limbón. A harmadik kötet volt számomra a leggyengébb a négyből. Eltelt a 180 oldal fele, mire megkezdődött a tényleges történet. Ugyanakkor Nemes John Caldwell érezhetően egyre rutinosabb író lett, röpködnek a szóviccek a szövegben. Hilgar, a történetben ezt követően kulcsszerepet játszó óriásasszony meglehetősen idegesítő, ám számtalan humoros eset forrása. A könyv olyannyira nem veszi komolyan magát, hogy A Káosz káosza fülszövegében már olyan mondat olvasható: „Jó fej ez a John Caldwell, csak kissé már kezdem unni, hogy állandóan az életemre tör! – Skandar Graun”. Ez a 4. rész már ismét kalanddúsabb.

Olvasás közben nem lehet nem észrevenni a klasszikus fantasyk hatását Caldwellen: A Conan a barbár (melyet Nemes fordított magyarra 1989-ben), egyértelműen jelen van a műben, de a Tarzan sorozat is eszembe jutott időnként. A 90-es évek elején népszerű szerepjátékok és külföldi fantasztikus regények összes karaktere feltűnik: tobzódunk a mágiában, van itt druida, mágus, boszorkány, szellem. Akad bőven emellett orgyilkos, orkgyilkos, gyilkos ork, sárkány, törp, tündér/elf, szóval tényleg minden.

A kötetek roppant egyszerű fűzést kaptak, s hogy, hogy sem 25 évvel később még mindig remek állapotban vannak. És még azt mondják, hogy csak az emlékek teszik szebbé és jobbá a régi dolgokat. Egy frászt! A borítók elején Szendrei Tibor festményei kaptak helyet, melyek egészen egyedi hangulatot kölcsönöznek a sorozatnak. Szendrei láthatóan nem vette félvállról a dolgot, az is megállapítható olvasás közben, melyik pillanatot örökítette meg az illusztrátor az események közül. Semmi bugyuta csinibaba/csinifiú beöltöztetve, mint mondjuk a – tartalmilag is hullámzó minőségű - Vörös pöttyös könyvek címlapok zömén, hanem egyedi, kötethez készült festmény, azért ez mégis csak egy minőség!

Pontszám:

Nyolc káosz a tízből. És egyben visszasírom tizenéves koraim magyar könnyűirodalmát.

8/10 pont

www.moly.hu: 89%, 87%, 85%, 80%

www.goodreads.com: 4, 4.25, 4.57, 4.71 pont

(Az adatok 2017. augusztus 29-i állapotot tükröznek!)

Új írás a ménfői csatáról: Polgár Balázs - III. Henrik 1044. évi magyarországi hadjárata és a Ménfői csata

Tanulmányismeretés:

Polgár Balázs: III. Henrik 1044. évi magyarországi hadjárata

és a Ménfői csata

Az utóbbi néhány évben örvendetesen megnőtt a magyar hadtörténelemről megjelenő kiadványok száma, s ez már csak azért is öröm, mert évtizedeken át csak nagyon kevés igazán új szemléletű és jó minőségű munka született. Idén került a boltokba Elfeledett háborúk: Középkori csaták és várostromok (6-16. század) címen a Zrínyi kiadó tanulmánygyűjteménye,ⁱ amely több szempontból is hézagpótló. Több olyan háborút, csatát is bemutat ugyanis az európai középkorból, amely itthon nem túlságosan ismert. A kötet második felében már a Magyar Királyság középkori hadtörténelme a téma, ahol mindjárt az első, Polgár Balázs által írt írás kiemelkedő a ménfőcsanakiak számára.ⁱⁱ A címe: III. Henrik 1044. évi magyarországi hadjárata és a ménfői csata. A tanulmányt leginkább egy összefoglalásnak lehet mondani, rövid kutatástörténeti áttekintésben sorolja fel a ménfői csatával foglalkozó kutatókat és azok eredményeit, Pauler Gyulától Doberdói Breit Józsefen át Négyesi Lajosig. Kiemelhető, hogy Polgár nem hagyta ki a felsorolásból Szabady János helytörténeti kutatót sem, akinek műveire szintén hivatkozik írásában.

Polgár Balázs elsőként a csata informatív forrásait sorolja fel, majd a német-római császár hadjáratát veszi górcső alá. A szerző műve leginkább összefoglalónak tekinthető abból a szempontból, hogy inkább egyes hadtörténészek (Doberdói Breit, Borosy) számadatait sorolja a csatában részt vevők számáról, s maga nem kíván új ötlettel hozzájárulni a számháborúhoz. Ez szerintem bölcs dolog, tekintetbe véve, hogy a források ezen a téren igen csekély támpontot adnak. Annyit Polgár láthatóan elfogad – mint mindenki -, hogy a német haderő létszáma Aba királyé alatt maradt. Számomra Polgár tanulmányában Bonfini citálása volt az egyik legérdekesebb momentum, hiszen az itáliai krónikás 450 évvel az események után élt, így elvileg nem a leghasználhatóbb forrás. Viszont az, hogy Bonfini olyan dolgokat is tud (de legalábbis állít), melyek szerint a német császár a jobb szárnyon harcolt, valóban elgondolkodtatja az embert, hogy esetlegesen olyan írást használhatott, ami azóta elveszett. Úgy gondolom, ez érdekes lehet további kutatások számára. Polgár a csata döntő momentumának az Aba mellett álló egyes főurak árulását tartja, s ezzel a magam részéről teljesen egyet kell értsek.

Polgár Balázs elsősorban az csata során fellépő időjárási jelenség kapcsán nyújt új, érdekes gondolatokat. A krónikák szerint ugyanis a csata során szélvihar támadt, amely a magyar sereg szemébe fújta a port, s így Isten segítette győzelemre a hitszegő Aba ellen a németeket. Szerzőnk sok hasonló történelmi példát sorol fel annak illusztrálására, hogy ezt a szélvihart, talán inkább krónikás toposznak kell felfogni, mintsem valóban megtörtént jelenségnek. Ugyanis a kor írói előszeretettel színesítették munkáikat ilyen betoldásokkal, így jelezve, hogy a csata egyfajta istenítélet is volt, s nem a felek felkészültsége, létszáma döntött, hanem az igaz ügyet pártfogolták az égiek. Polgár azt sejteti, hogy itt Ménfőnél is egy ilyen közhelyről lehet szó.

Azért van a tanulmányban egy számomra furcsa fel nem ismerés. A csata forrásait felsoroló résznél Polgár a következőt állítja a Képes krónika Ménfői csata ábrázolásáról: „Aba seregének vereségét 14. századi anakronizmusként az Árpádok földre hullott, vágott pajzsmezőt mutató címeres vexilluma szimbolizálja.” Most azon túl, hogy az árpádsávos zászlót ilyen bonyolultan teljesen felesleges megfogalmazni, szerintem a megállapítás téves is. Egyáltalán nem tekinthető anakronizmusnak az árpádsávos zászló 1044-ben, legfeljebb a sávok számát lehet vitatkozni. Elég ugyanis megnézni Szent István király Lancea Regis dénárját, hogy lássuk, már első királyunk használta lándzsáján ezt a zászlót (természetesen a színeket az ezüstpénzen nem lehet megállapítani, de logikus feltételezés, hogy már ekkor is vörös-ezüst párosításról volt szó). Nem csupán nem anakronizmus tehát 1044-ben egy ilyen zászló használata, hanem képi ábrázolásunk van róla 1038 előtt! Már csak azért is érthetetlen számomra, hogy ez Polgárnak nem tűnik fel, mert a Lancea Regis dénárra később ő maga is utal a tanulmányban.

Mindenesetre, ha Polgár Balázs tanulmánya kiváló összefoglaló, s minden Ménfői csatáról olvasni vágyó ménfőcsanakinak és nem ménfőcsanakinak bátran ajánlom.

A Lancea Regis dénár rajzolata
(http://penztortenet.blog.hu/2013/07/10/lancea_regis_az_elso_magyar_penzerme)

Jegyzetek: 

iElfeledett háborúk: Középkori csaták és várostromok (6-16. század). Szerk.: Pósán László és Veszprémy László. Bp.: Zrínyi, 2016.

iiPolgár Balázs: III. Henrik 1044. évi magyarországi hadjárata és a ménfői csata. In: Elfeledett háborúk. p. 149-161

(Az írás megjelent szerkesztett változatban a Hegyalja - ménfőcsanaki havilap 2016. szeptemberi számában)

Könyvajánló: Magyarország hadtörténelme III. - Magyarország a Habsburg Monarchiában 1718-1919

Magyarország hadtörténete III. :Magyarország a Habsburg Monarchiában 1718-1919

Szerk.: Hermann Róbert

Budapest: Zrínyi, 2016

488 oldal

Új magyar hadtörténelmi összefoglaló? Naná, hogy könyvajánlóban, könyvkritikában a helye! Na meg a polcomon.

Március körül került a könyvesboltok polcaira a Magyarország hadtörténete III.: Magyarország a Habsburg Monarchiában 1718-1919 című kiadvány, amely arra vállalkozott, hogy a 80-as években még szocialista felfogásban íródott kétkötetes – ideológiai maszlagot leszámítva egyébként nem rossz - összefoglalót váltsa majd ki, de legalábbis ellenpontozza.

Talán szerencsés is, hogy a III. kötettel indult a sorozat, mivel ez az a korszak (a 48-49-es szabadságharcot leszámítva), amelyről a legkevesebb hadtörténelmi kiadvány jelent meg Magyarországon. Különösen 1945 óta számított páriának ez az időszak, hiszen 1718 és 1918 között nincs önálló magyar hadügy, s a magyar katonák – a közvélekedés szerint, amelyet hibás történelmi szemlélet sulykolt – „idegen érdekekért” ontották vérüket. Bizonyos esetekre ez talán igaz volt (1859, 1866), de Trianon után igen nehéz lenne komolyan azt állítani, hogy a magyar katonák az I. világháborúban nem magyar érdekekért küzdöttek! A Habsburg uralkodók – akik, nem győzöm mindig hangsúlyozni, magyar királyok is egyben -, néhány kivételtől eltekintve alapjában nem zsarnokoskodtak az ország felett. Nem is tudtak volna, mivel akkor nem léteztek még a modern diktatúrák kifinomult terrorszervezetei, technikai apparátusa, sem az ideológiák, amelyekre ilyen rendszert lehetett volna telepíteni. Királyaink őrizték az ország archaikus berendezkedését, amely modernitástól való idegenkedése mellett a magyar nemzet vezető helyét is óvta az országon belül. Ideje hát, hogy a Monarchiát (és nem csak az 1867-1918 közötti „klasszikus” OMM), rehabilitáljuk. Ehhez óhatatlanul kellenek az olyan kötetek, mint ez, amely bemutatja, miként harcoltak közösen közös ügyekért az osztrák gyalogosok, a magyar huszárok, a cseh vértesek, a lengyel ulánusok és a horvát határőrök.

Ez a korszak is sok dicsőséget hozott a magyar névnek. A huszárok ekkor lettek azzá az európai hírű lovassággá, amelynek köszönhetően a mai napig van a francia vagy a perui hadseregben huszárezred! És nem csupán közkatonák voltak a Habsburg haderőben, hanem olyan kiváló magyar tábornok is, akik megállták a helyüket a korszak neves vezérei ellen is: gróf Nádasdy Ferenc, Hadik András, Kray Pál, Alvinczy József, Benedek Lajos. Őket nem szerencsés negligálni a magyar hadtörténelemből, mert az kevesebb lesz nélkülük.

A kötet alkotói gárdája illusztris nevekből áll, mondhatni hadírói all star válogatott. Hermann Róbert egyértelműen az 1848-49-es szabadságharc legfontosabb kutatója Gyalókay Jenő óta (sőt, alighanem már őt is előzi), neve minőséget jelent, ezért külön öröm számomra, hogy ő volt s szerkesztő. Ám Hermannt leszámítva is a modernkori magyar hadtörténelmet kutatók krémje ötlik szemünkbe, ha a különböző fejezetek íróit nézzük: Lázár Balázs, Csikány Tamás, Krámli Mihály, Pollmann Ferenc, de bárkit mondhatnék a listáról.

Kedvenc fejezetemet Lázár Balázs írta, mivel olyan korszakról kellett összefoglalót írnia, amiről a legtöbb nívós munka Magyarországon (és Ausztriában is) még a Monarchia létezésének idején készült… Az 1741-1815 közötti korszak a tömeghadseregek kora, ráadásul az a korszak, amikor az osztrák (és magyar) katonák a világ legjobbjai között voltak számon tartva. Ez a fehérkabátos gyalogság és a huszárportyák világa, benne olyan gigantikus összecsapásokkal, mint a Hétéves háború, amely akár viselhetné az első világháború nevet is. Az ember bőven talál csemegéket az összefoglaló jellegű leírásban is, számomra ilyen nóvum volt Wurmser tábornagy festménye, amelyen egy magyarnak tűnő német tiszt nézett rám huszáruniformisban. Zseniális történelmi apróság, hogy ez a „Habsburg” generális mennyire huszárrá vált!

A Hermann által írt 1848-49-es fejezet elég vérszegény, ami az író személyét ismerve csak a terjedelmi korlátnak tudható be, illetve annak, hogy számtalan publikáció és összefoglaló van már róla, így el lehetett tolni a hangsúlyt kevésbé ismert korszakok javára.

Kiválóak a dualista korról és a világháborúról írt összefoglalók is. Bár 488 oldal a kötet, egészen nyilvánvaló, hogy sokszor csak felszínes bemutatásra kellett szorítkozniuk az íróknak. Különösen igaz ez kitüntetésekről és az egyenruhákról szóló fejezetekre. Egész egyszerűen képtelenség egy ilyen speciális témát 15 oldalon (melyeknek egyharmadát illusztrációk teszik ki) bemutatni. Erről külön kiadványoknak kell gondoskodni, ez meg marad a kedvcsinálónak.

A kiadásról:

A kötet gyönyörű, minőségi kiadvány. Nekem tetszik a minimalista külső mögött elbújtatott reprezentatív belső. Rengeteg a remek illusztráció és a térkép, amelyek látványossá, elképzelhetővé és könnyebben érthetővé teszi a korabeli katonaéletet és háborúkat. Számomra persze jobb lenne egy kevésbé illusztrált, de tartalmilag részletesebb mű, de be kell látnom, hogy valószínűleg pont ilyen kiadványok kellenek, ahhoz hogy valamilyen szinten a hadtörténelem ismét feljebb kerüljön a népszerűségi ranglistákon. Mert ez azért ismeretterjesztő kiadvány is, minden profizmusa mellett. A témával igazán foglalkozók számára sok újdonságot nem fog adni, azt leszámítva, hogy végre szépen összefoglalva kapjuk meg ezt a 200 éves korszakot. Ám összefoglalókra nagyon is szükség van, mert a történelem események láncolata, és távolról nézve az történések logikája sokszor jobban megfigyelhető. A hangyát nézve gyönyörködhetünk a rovarban, de nem érthetjük meg a hangaboly működését. Ezért remek, hogy lesz végre egy új szemléletű hadtörténelmi összefoglaló. Alig győzöm kivárni, hogy megjelenjen a többi része, szívem szerint már rohannék megvenni!

Egyébként a kiadás formátuma és kinézete feltűnően ugyanolyan, mint Hermann Róbert néhány korábbi 1848-49-es szabadságharcról kiadott összefoglaló műve esetén, amelyek szintén a kemény szakmaiság és az ismeretterjesztés határán egyensúlyoznak.

Egy problémám van csupán. Az ismertterjesztő kiadás ötlete remek, ugyanakkor sajnos nehezen tudom elképzelni, hogy tömegek fogják kicsengetni érte a 9900,-Ft-os summát, amely egy magamfajta könyvtáros havi fizetésének csaknem tizede… Tényleg remek műről van szó, de 10 ezer Forint nagyon sok érte. Félek tőle, hogy kevés könyvespolcon fog felbukkanni a mű (pláne ha azt nézem, hogy 4 kötet, ami így 40 ezer…), és pont azt a célt nem éri majd el, ami megvalósítható lenne általa.

Pontszám:

Nyolc puskagolyó a tízből.

8/10