Könyvajánló: Robert Kurson - Rakétaemberek

Robert Kurson:

Rakétaemberek

Budapest: Akkord, 2018

445 oldal

Eredeti cím: Rocket Men (2018)

Fordította: Both Előd

Mostanra a blog követői számára nyilvánvaló lehet, hogy a történelem és az olvasás mellett az űrhajózás a szívem harmadik, titkos, kisebb csücske. A Holdra lépés idei 50 éves évfordulója még inkább előtérbe tolta az ezzel kapcsolatos könyveket, mint amilyen a néhány napja megvett - és azóta kivégzett - Gene Krantz visszaemlékezés, vagy a most bemutatandó Apollo-8 kötet.

Az Apollo-8 valószínűleg a leggyorsabban összedobott küldetés volt az amerikai űrprogramok során, mindössze 1968 augusztusában kezdték el az előkészületeket, miután az eredetileg tervezett feladat helyett (Föld körüli pályára állás közepes magasságban) egy hatalmas ugrással egyenesen Holdat vették immár célba. Ennek merészsége leginkább abból látható, hogy 1968 decemberéig űrhajó még nem távolodott el 1374 km-nél távolabb a Földtől, s ekkor 400000 km-re kellett eljutni! Ja és vissza is. A Holdkomp nem volt kész, így leszállásra még nem volt még esély, ugyanakkor meg lehetett előzni a szovjeteket azzal, hogy a NASA juttat el először embert a Holdig. Azért „csak” embert, mert élőlény már megtette a távot a legközelebbi égitesthez. 1968. novemberében ugyanis a Zond-6 szovjet automata űrhajó ugyanis megérkezett a Holdhoz, s fedélzetén élőlények is voltak, s az orosz teknősök élve haza is tértek a Földre! A Holdért futott verseny tehát messze nem volt még lefutva. Legalábbis látszólag.

Robert Kurson könyve nagyon szórakoztatóan vezet minket végig az úton, amelyet a három fős személyzet és a háttérmunkások bejártak négy hónap alatt. Ez nagyban köszönhető annak, hogy tele van anekdotákkal, melyeket a szerző a három űrhajóssal készített interjúkból idéz (hiszen szerencsére még mindhárom legenda él!). A kötet ugyan messze nem olyan tudományos részletességű, mint mondjuk Az első ember, de az alapvető információknak széles tárháza a nagy utazásról. De kezdjük inkább a negatívumokkal, amiből amúgy sincs sok. A legidegesítőbb dolog, az amerikai „Gloire” időnkénti túlburjánzásából fakad, időnként a szerző az Apollo-8 sikerét, és a Szovjetunió megelőzését a világ megmentésével azonosította, ami azért igen komoly túlzás. Nem kell részleteznem, hogy a Holdra szállás nélkül is meglenne a golyóbisunk, még ha némileg szegényebben is. A 15. oldalig legalább ötször fogtam a fejem ilyen hatásvadász mondatok miatt. Ezek persze erősen USA-centrikus gondolatok, de le tudom nyelni, mivel amit az Egyesült Államok ekkor letett az asztalra, arra joggal lehet büszke. Tíz év alatt a semmiből - energiát, pénzt nem kímélve - a Holdig jutottak. Nem vagyok az Amerikai Egyesült Államok nagy rajongója, de az 50-60-as években tényleg a csúcson voltak, jó lehetett amerikainak lenni, még ha ha az akkori hippi nemzedék ennek az ellenkezőjét is állította (csak gondoljunk az 1958-ban játszódó Grease időszakára: fiatalok, szép kocsik, tengerpart, szerelem, jólét, mindez összevetve 1958 Szovjetuniójával, vagy Magyarországával... s egyesek mégis őket irigyelték még ott is abszurd módon). A korabeli korszellem sokszor átüt a lapokon, az űrhajósfeleségek nehéz sorsa, s a tehetetlen várakozás hetei szintén a vállunkra ülnek, olvasva az ő beszámolóikat. Kurson egyébként folyamatosan szembeállítja a NASA-nál folyó kemény munkát, és Amerika akkori szociális forrongásait, tüntetéseit, politikai merényleteit, egyértelműen az első mellé állva, nem értve utóbbiak miértjét.

Az Apollo-8 legénysége fantasztikusan lett összeválogatva, emberileg és tudásra nézve is talán a legkiválóbb volt az Apollo missziók során.

A parancsnok Frank Borman lett (korábban a Gemini-7-tel járt az űrben, már akkor is együtt Jim Lovellel), a szikár katona, aki nem is érti, hogy az USA hátországa mit lázadozik otthon, miközben a fő feladatára, a Szovjetunió legyőzésére kellene koncentrálnia. Ő mindent megtesz e szent küldetésért, s mikor eléri a Holdat, úgy érzi el is érte ezt.

James „Jim” Lovell (Gemini-7, Gemini-12, Apollo-8, Apollo-13), valószínűleg a legpechesebb űrhajós a világon, hiszen ő az egyetlen asztronauta, aki kétszer is eljutott a Holdig, de egyszer sem léphetett rá. Második útja még ismertebb, mint a 8-as, hiszen ő volt a híres Apollo-13 parancsnoka, s őt játszotta el Tom Hanks a népszerű és nem mellesleg remek filmben.

Végül a fiatal újonc, William „Bill” Anders (első és egyetlen űrrepülése az Apollo-8 volt), akit már gyerekként japánok bombáztak, s előbb vadászpilóta, majd nukleáris mérnök lett, csak aztán űrhajós. Emellett ő készítette az egyik legismertebb fotográfiát a történelemben a küldetés során, a Földkeltét.

Az utazás a kötet mintegy felét teszi ki, s a szerző a legénység minden tagjának egy-egy fejezetet szánt a misszió bemutatása előtt, így közel kerülhetünk ezekhez az igazi hősökhöz. Ismét megerősítést nyer, hogy igencsak emberi nagyságok voltak, sztárallűrök nélkül (Gene Krantz említett kötete ellenpéldákat is tud az űrprogramból). Az Apollo-8-as útja nem tartozik a kifejezetten eseménydús küldetések közé, ám jelentősége csak a 11-eséhez hasonlítható. Kurson jól építette fel a könyvet, logikus, ugyanakkor izgalmas olvasmány, melyet kb. két tucat fénykép tesz még átélhetőbbé. Mondjuk a NASA jóvoltából ma már az interneten ennél lényegesen gazdagabb képanyag áll bármikor a rendelkezésünkre, melyek önmagukban is mesélnek. A Rakétaemberek minden során átüt a legénység hangja, amely minden pátosznál világosabbá teszi a pillanat nagyszerűségét, mikor elsőként három férfi – a szó minden nemes értelmében igazi férfi – elhagyta a Föld nevű bolygó gravitációs terét, és egy másik égitesthez tartozott fizikailag. Az USA nagyszerűségét - és egyben sokszor visszataszító, máskor vonzó kapitalista létét – is kitapinthatjuk. Miközben a Szovjetunió titokban dolgozott űrprogramján, s csak utólag számoltak be mi is történt, ők élő TV közvetítést adtak a Holdról 1968 karácsonyán, mely során a legénység a Biblia teremtésről szóló részét olvasta fel az egész Föld számára. Más kérdés, hogy aztán az ateisták ott emiatt perre mentek... (Egyébként az megvan, hogy a Holdra lépés során Buzz Aldrin megáldozott a leszállás után? Lásd: Az első ember)

Mindent egybevetve ismét egy remek könyvvel lett gazdagabb a magyar irodalom űrhajózás terén, melyet bátran vehet kézbe bárki (majdnem Berkit írtam, de ő aligha fogja...), minden előzetes tárgyi tudás nélkül is.

A kötet fizikai kialakítása a Barbree-féle Armstrong kötetre emlékeztet, borítóján az Apollo-8 fellövésével. Tetszik, hogy a védőborító alatt is ott ugyanez a kép - manapság szoktak ezen spórolni -, s ha elveszik a levehető rész (könyvtári köteteknél sokszor megtörténik), akkor csúnya hétköznapivá degradálódik a kötet. Itt ez nem történhet meg legalább. A kiadás strapabírónak néz ki, legfeljebb a fényképeket tartalmazó táblákkal kapcsolatban vannak kételyeim, hogy vajon meddig maradnak benne.

A szöveg időnként nem túl szabatos, bár az értelmezést nem zavarja, hogy ez a fordítás, vagy az eredeti okán ilyen, nem kutattam.

A kötet osztályzat:

Nyolc trappista a tíz sajtból van a Holdból.

8/10 pont

moly.hu: 4.125 pont (4 csillagozás)

goodreads.com: 4.53 pont (4074 értékelés)

Párhuzamos könyv- és filmajánló: Az első ember (First Man)

James R. Hansen:

Az első ember – Neil Armstrong élete

Budapest: Akkord, 2018

560 oldal

Eredeti cím: First Man – The Life of Neil A. Armstrong (2018)

Fordította: Both Előd, Dancsó Béla

Csaknem pontosan egy éve, tavaly márciusban írtam Barbree Armstrong életrajzáról, s most elolvastam Hansen Az első emberét, amelyből a tavaly bemutatott hollywoodi – botrányoktól sem mentes – film is készült. Összehasonlítva azt kell, mondjam, hogy ez a jobb.

Barbreevel ellentétben Hansen szigorú kronológiai sorrendben halad, így roppant egyszerűen követhető. Megismerkedünk Armstrong felmenőivel is, ami érdekes, bár nem túl fontos többlet. Szerzőnk kiemelten igyekszik megcáfolni több legendát, amelyek népszerűek, ámde nem igazak, s többnyire 1969 körül születtek, Blikk színvonalú bulvárlapoknak köszönhetően. Ilyen az például, mikor egy amatőr csillagász azt állította, hogy a gyermek Neil nála figyelte távcsövön a Holdat, s már akkor oda vágyott. Armstrong és osztály valóban járt ennél a fickónál, ám az űrhajós semmi ennél többet nem erősített meg Hansennek. Ebben a kötetben is szembeszökő Armstrong csendes hétköznapisága. A világ legünnepeltebb embere lett, s mégsem szállt fejébe a dicsőség, nem akart élete végéig ellébecolni az elért sikerből. Csak űrhajótól szállt el, de sohasem magától. Csöndes, szolid ember volt, aki pont ennek köszönhette, hogy az lehetett, aki lett. Ha hősködik és keresi az életveszélyt, mint egy Star Trek-es ifjú James T. Kirk, alighanem meg sem éri 1969-et. Az ilyen pusztán Hollywood fantáziavilága. Hansen nem igyekszik a bennfentesség látszatát sem kelteni, pusztán szintetizálja az elmúlt 50 évben meg jelent interjúk és dokumentumok tényeit. Ettől jó. A kötet tele érdekes technikai adalékokkal is, amelyek sokszor mai szemmel megmosolyogtatóak, viszont elhelyeznek minket a 60-as évek technikai világában. A mobiltelefonba épített számítógépek modernitásában elképesztő, hogy a Gemini-8-ba beépített 23 kg-os (!) számítógép ferritgyűrűs memóriája kevesebb, mint 20 KByte-os volt, s az Apollo-11-é sem volt sokkal nagyobb! És ezzel jutottak el a Holdra! Igaz, nem Windows futott rajta…

Bemutatja a kötet természetesen Armstrong két Apollo-s útitársát is, akik közül Mike Collins egyértelműen szimpatikusabb, Edwin „Buzz” Aldrin meg vitathatatlanul az izgalmasabb karakter. Hansen időnként meglepően negatív Aldrinnal kapcsolatban, különösen a „ki legyen az első” kérdés esetén. Nem szabad elfeledni azonban Aldrin esetében, miszerint a meglehetősen versengő életmódot folytató pilóták bármelyikének nehéz lehetett volna megélni, hogy nem ő lesz az első Holdra lépő, így nem az ő nevét fogja mindenki ismerni, hanem a társáét. Itt a történelembe való bekerülés volt a tét! Talán Aldrin valóban „nehéz” ember volt űrhajósként – Hansen könyvéből tudtam meg, hogy kevesen akartak vele együtt dolgozni, s Armstrongnak is felajánlották, hogy lecserélheti másvalakire a holdutazás előtt! -, ugyanakkor a hetvenes éveiben is kemény „Buzz” méltán lett a második ember. Itt is ugyanaz derül ki viszont, mint a másik életrajzban: Armstrongnál tökéletesebb választás nem lehetett. Egyszerre volt klasszikusan „all american” és mégis megfelelt az egész emberiség követének is.

A biográfia felépítését tekintve az 560 oldal első ötöde szól nagyjából Armstrong űrrepülés előtti életétől, majd szintén ennyi az Apolló 11-ig való felkészüléséről, benne a Gemini 8-as első kilövésével. Kétötöd jut az Apolló 11-es nagy kalandra, majd a maradék szöveg annak haláláig követi a főhős sorsát.  

A szenzációra szomjazó olvasók számára talán száraz lehet ez a könyv, de aki nem bulvárra vágyik, az igencsak találhat itt csemegéket. Nem tudtam azt sem, hogy Aldrin megáldozott két szín alatt a Holdon (a történelemben az első idegen égitesten), vagy hogy a magyar zászló egy kis változata szintén járt égi kísérőnkön, mint ahogy minden 1969-ben létező országé. Hansen elképesztő részletgazdagsággal mondja el, mennyit lehet tudni arról, pontosan mi jutott el a Holdra, vagy a holdkompra, s mit hagytak ott az űrutazók. A kötet rendkívül adatgazdag csemegékben. A kötethez bőséges irodalomjegyzék tartozik, ami bizonyítja, hogy Hansen könyve valódi kutatás eredménye, s lényegesen szakszerűbb, mint Barbree - egyébként szintén jó - alkotása. Három részre elosztva fényképek is vannak a kötetben, fotópapíron, ami dicséretes, bár picik a fotográfiák.

A kötet legfájóbb pontja - pontosabban felülete - a borító. Mindig rühelltem a mozifilmes borítókat, de Az első ember esetében - ha ez lehetséges - , még jobban utálom. Itt van Armstrong egy igazi hős, erre életrajzának elején ott bámul mereven a semmibe egy Ryan Gosling. Egy fikció esetében, mint A marsi, még elment, de életrajz esetében konkrét Btk. paragrafus alá kellene essen egy ilyen rossz döntés. Méltánytalan. Csúnya A kötés hajlamos megvetemedni, de nem rossz. És azt írtam már, hogy mennyire utálom a borítót???

A kötet osztályzat:

Nyolc és fél ementáli a tíz sajtból van a Holdból.

8.5/10 pont

moly.hu: 3.75 pont (4 csillagozás)

goodreads.com: 4.06 pont (2214 értékelés)

És akkor térjünk is át egy kis lépéssel, avagy óriási ugrással a filmre!

Az első ember

First Man, 2018

Rendezte: Damien Chazelle

Rögtön egy kérdés: egy film, ami a Holdra szállásról szól és 141 perces, az miért alig fél órát szán erre ténylegesen? Egyszerűen nem értem. Sajnos Az első ember című film nem működik, noha időnként nagyon látványos. A történetvezetés teljesen szétesik, szkeccsek egymás után: Armstrong X-15-öst vezet, majd otthon van, Armstrong űrhajósnak áll, majd megint otthon van, Armstrong a Gemini-8 parancsnoka, majd újra otthoni jelenet jön. Egy ilyen ciklikusság akár jó is lehetne, de itt nem az. Családi drámát akartak forgatni, ahelyett, hogy történelmi filmet „csináltak” volna, s ehhez Hansen könyve - érdemei elismerése mellett - nem alkalmas. Az életrajz, életrajz, s nem lelki vívódásról szól. Armstrong feleségének, sem kislányának jelentősége – minden tiszteletem mellett – elhalványul az első lépés mellett, amelyet az emberiség megtett egy idegen égitesten. A dokumentumokból felépülő biográfia nem alkalmas drámának! Egyetlen szereplője van gyakorlatilag, s mellette a fő a tevékenység, amit elvégzett. A Holdra még csak eljutunk a filmben, de ez utóbbiból nem kapunk semmit. Neil Armstrong egyszerűen alkalmatlan családi dráma szereplőjének, mert ezt az oldalát sohasem mutatta meg a világnak. Mindkét általam olvasott életrajza nélkülözi az ilyen részleteket, mert azokat nem kötötte a közvélemény kíváncsi orrára. Nem vagyok rendező, de ha rám bízzák, akkor sokkal inkább az űrhajós társakra és a NASA-ra hegyeztem volna ki a dolgot.  Aldrin kínálja magát mint ígéretes páciens, s ezt Damien Chazelle megérezte, ezért próbálkozott összerakni egy igazi szerethető „pöcs” figuráját, erősen lebutítva az "Buzz" valódi karakterét. Aldrin ugyanis, amellett, hogy katonai családból származott (édesapja ezredesi rangig jutott), s vadászgépet vezetett a Koreai háborúban (lelőtt két MIG-15-öst is!), műszaki egyetemet végzett, és ő volt az első doktorival rendelkező űrhajós!  

Armstrongról a filmből nem derül ki, miért alkalmas erre a küldetésre, sőt képesek voltak egy depresszív karaktert alakítani belőle. Szinte vártam, hogy a Holdon Gosling leveszi a szkafandert, hogy végre kiélhesse szuicid hajlamát. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen mentális állapotban lévő embert nem lehetett volna Holdra küldeni, maximum pszichiáterhez.

Olyan kár, mert amikor landolunk Goslinggal a Hold felszínén, az mind látványilag és mind zeneileg kitűnő. A holdkomp landolása az egész film legjobb jelenete, s szó szerint követi a valós eseményeket. A Hold megpillantása a nyitott ajtóból Armstronggal együtt szintén sokkoló, ahogy megtapasztaljuk az égbolt hiányát és a tökéletes csendet. Ám a fantasztikus lépés után egyszerűen elvágták a sztorit. Armstrong mintha azért ment volna oda, hogy karkötőt hajigáljon kráterbe, holott 22 órát töltöttek a felszínen a komppal, melyből a másfél órás EVA tömény fizikai munka és kísérlet volt! Ebből miért nem kapunk semmit? Technikailag talán untatná a közönséget, de biztos lett volna valami köztes megoldás!

A filmből jó pár jelenet nélkülözhető, mivel semmit nem adnak ahhoz hozzá. Ugyanakkor a lélegzetelállító részek között komoly hézagok vannak, melyek olyan vontatottá teszik a sztorit, mint egy pótkocsi. Nagy kár, nagy kár… 

Imdb: 7.4 csillag

Rotten Tomatoes: 87 ill. 66%