könyvajánló: Neal Shusterman: Unwind- Bontásra ítélve

könyvajánló:

Neal Shusterman:

Unwind- Bontásra ítélve

Szeged: Könyvmolyképző, 2015

Eredeti megjelenés: Unwind (2007)

fordította: Illés Róbert

384 oldal

Kevés dologtól szokott felfordulni a gyomrom. Legalábbis a tonicot és közösségi média  kommentszekcióit leszámítva. Olvasás közben meg kifejezetten ritkán esik meg velem ilyesmi, ám most mégis megtörtént. Azzal persze számoltam, hogy Neal Shusterman Unwind - Bontásra ítélve című regénye nem lesz egy epres habcsók, hiszen a fülszöveg eleve belengette a kemény tartalmat:

"Mi lesz, ha a szüleid téged is szétbontatnak? Szép új világ? Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket. Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik. Te vajon túlélnéd?"

Előre számítottam rá tehát, hogy durva menet következik, de azért így is sokkoló volt, s valahol a 340. oldal környékén egy darabig félre is kellett tennem a regényt, mert hányinger kerülgetett. Félreétés ne essék: nem azért mert vulgáris, vagy hentelős részek voltak, hanem a kiváltott emóciók miatt. Shustermantól nem ez volt az első könyvem, jó egy éve már meghökkentett Kaszás című igencsak extrém ifjúsági regényével. Sok szempontból a két kötet/sorozat rokon (mindegyik a halállal foglalkozó ifjúságnak szánt olvasmány és mindkettő valamiféle disztópia), de hangulatában mégis nagyon másmilyenek. Utóbbbi is egyedi, témáját tekintve megdöbbentő, de az Unwind üt nagyobbat - majdnem akkorát, mint az írek elleni meccs -, és bizony a csapást gyomorba kapja az ember. 

A regény egy alternatív jelenben/jövőben játszódik az Egyesül Államok területén, ahol egy az abortusz kérdésében vívott polgárháborút követően a felek kompromisszumos békét kötöttek. Ennek értelmében az abortusz tilos, ellenben a nemkívánatos 13-17 év közötti fiatalokat szét lehet bontatni a társadalom érdekében. Ezeket a feleslegessé vált fiatalokat az állam, mint alkatrészbázist használja jó és kevésbé jó célokra. Főszereplőink ilyen bontásra ítélt egyének, ahogy a fülszövegben is áll. Ez az írói elképzelés a késői abortálásról nem új, ám mi is lenne az 4-5000 évnyi irodalom után? Nekem azonnal Philip K. Dick Előszemélyek című novellája ugrott be, amely nagyon hasonló alapfelvetéssel indít, bár mélységében és sötétségben nem jut el Shusterman szintjéig. Az abortusz kérdése a világ minden pontján erősen megosztó téma, dühödt vitákat indukál, de különösen így van ez az USA-ban, ahol sokaknál alapvetően meghatározza a politikai pártállást az egyéni válasz. A kérdés rendkívül bonyolult, hiszen eleve két egymással antagonisztikusan ellentétes "érdek" létezik: az anyáé, aki - ilyen vagy olyan okból - de nem szeretne gyermeket és a magzaté, aki a biológia törvényei szerint szeretne világra jönni. Emellett spirituális, morális, etikai kérdések tömkelege vetődik fel továbbgondolva a problémát.  

A könyv nem olyan értelemben brutális, hogy véres lenne, sőt, voltaképpen nincs olyan részlet, amelyet ne olvashatna el egy 14 év fölötti fiatal. Ebből a szempontból a legtöbb mostani fantasy mészárszék ehhez képest. Viszont pont az a félelmetes, hogy humánusan írja le a - valamilyen szinten - humanizmusból fakadó kegyetlenséget, és az emberi élet semmibevételét. Sokszor elfelejtjük, hogy az emberiséget embertelen szeretni önmagáért, a fogalomért, az azt alkotó egyének iránti szeretet nélkül. Nem az emberiséget kell szeretni, hanem azokat, akik körülöttünk vannak, sutaságaikkal, esendőségükkel együtt, vagy azok ellenére. A kötet az abortusz mellett még érint etikai és morális problémákat, és az események néha egészen meglepő fordulatokat vesznek. A karakterek nem valami mélyek, a regény elsősorban hatásvadász, valamint regény elgondolkodtat a helyesről, helytelenről. Jól csinálja. A világ bemutatásában felületes, az ok-okozat sem mindig súrlódásmentes, de hat. És egy olvasmánynak hatnia kell az olvasóra, sőt, talán ez a legfontosabb dolga.

Maga az Unwind a 2010-es évek elején 4 részes (plusz kiegészítő novellák) regényfolyammá hízott, de azok már nem hoztak akkora sikert, s ha jól sejtem, már nem is fog megjelenni magyarul a folytatás, hiszen eltelt 10 év az első rész kiadása óta.  Voltaképpen nincs is rá szükség, mivel a történet így is kerek egész. Sokkolóbb és jobb úgysem nagyon tud lenni, a Fűrész I-et követően is maximum a hentelést lehetett fokozni, azt meg minek mondanivaló nélkül. Ez a könyv így magában is üt. Nagyot. 

A regény magyar kiadása meglehetősen ijesztő és figyelemfelkeltő, ugyanakkor szerintem megért volna egy tartalomra jobban jellemző, egyedi borítóképet tervezni hozzá. Nagyon sajnálom, hogy majd 10 éve jelent meg, s nem ma, mert egy élfestett, keményborítós kiadásban igazi ékkő lehetne a könyvespolcon. Shusterman disztópiája elsősorban moralizáló felnőttek és keménygyomrú fiatalok olvasmánya lehet, olyanoké, akik szeretnek elfilozofálgatni azon, mit is jelent embernek lenni. 

Értékelés:

Nyolc és fél ujj a tízből.

8.5/10 pont

moly.hu: 92% (498 szavazat)

goodreads.com: 4.17 (247429 voks)

Könyvajánló: Anna Woltz - Black Box

Anna Woltz: Black Box

Bp.: Pagony, 2015

(Tilos az Á könyvek)

Eredeti megjelenés:

Black Box, 2007

Ford.: Rádai Andrea

Ismét egy fiataloknak szóló elgondolkodtató regény került a kezembe, amely ugyan a borzalmas holland nyelven íródott, mégis egészen jó kötetnek bizonyult. A történet ugyan - ellentétben a rendszerváltás előtti cenzúrával -, nem túl Aczélos, de legalább aktuális:

Egy halom gyereket beköltöztetnek a hermetikusan lezárt Black Box nevű fekete dobozba, konfliktusokat generálnak számukra, miközben ezt s a következményeket élőben közvetítik a világ felé. A mozgatórugó a regényben tulajdonképpen a generációs szakadék, valamint a fiatalok új Ticket névre hallgató osztályozási rendszere, amelynek segítségével a diákok osztályozhatják, fejleszthetik, szépíthetik magukat. Sajnos számomra nagyon is hihető, hogy kialakulhat ilyesmi, mivel a nemzetközi likevadászat Homo Sapiens Facebookthalensisei bármit megtesznek és bevetnek, ha ezáltal több felfelé mutató hüvelykujjat bunkózhatnak össze.

Woltz regénye sokban hasonló Janne Teller Semmijéhez, a felnőtteket ő is negligálja, és aki mégis benne van (pl. a  Black Box rendezői), azok oly mértékben felelőtlenek, hogy nem lehet kifejlett emberpéldányoknak tekinteni őket. Egyik önhittől gőgös művészkedő ripacs, a másik perverz vénember, a harmadik szerelemtől ködös ostoba liba… Ha arra akart ezzel utalni a holland írónő, hogy sok mai felnőtt agyilag gyerek, s a kamaszkorban ragadt, akkor persze telitalálata van.

A Black Box nevű Big Brother show veszélyeinek bemutatása önmagában nagyon tetszett, de nem éreztem úgy, hogy az összezárt gyerekek tényleg gyerekek lennének. Némelyikkel a szerző olyan társadalmi összefüggéseket láttat, ami teljesen életidegen egy tinédzsertől, míg máskor ugyanaz a szereplő teljesen óvodás szinten áll. Woltz legjobb ötlete a gyerekek közé dobott nagyi volt. Sajnos tényleg ott tartunk, hogy a generációs különbségek csaknem áthidalhatatlanok nagymama és unoka között, attól a pillanattól kezdve, amint az unoka eléri a „tiniséget”. Félelmetes vízió, hogy a menedzser szemlélet felülkerekedik a szereteten.

A könyv számomra legnagyobb hibája a fordító azon választása, hogy a menőnek és fiatalosnak szánt – eredetiben is nyilván angol – kifejezéseket meghagyja ebben a formában. Kár. Egyfelől valódi ember nem beszél így, még az az anglomán londonimádó tizenéves sem, aki kivételesen nem Allahot éltetve hajt a Temze hídjára. Ha a wow, cool, lol mérgek már fertőzik is szerencsétlen nyelvünket, azért ott még nem tart hanyatlásunk, hogy a wavy, juicy és más efféle - ha nem is ördögtől, de annak segédeitől való - baromságok is szétterjedjenek. Már a Ticketnek nevezett csillagozáson is teljesen értelmetlen volt megtartani az angol kifejezéseket. Hát jobb a looks, brains, pocket, greens, potion mint az, hogy külső, ész, pénz, egészség, sárm? Egyértelműen nem, semmi többletet nem ad, ez a néhány hívószó. Ahogy a dobozba költöző gyerekeket szállító helikoptereknek kiadott „Helicopter one, ready to deliver Franka? Go!” parancs megismerésétől sem bővül Shakespeare szintűre angoltudásunk. Olyan finoman illik ez a szöveg a magyar nyelvre, mint Pumped Gabóra az öltönyzakó. Ettől se fiatalos, se modern, se jobb nem lesz a könyv, csak idegesítőbb!

Mindemellett a könyv által felvetett problémák: szolidaritás, megértés, felelősségvállalás nagyon fontos témát, és ezek tálalása a mai fiatalság felé igen értékelendő. Sztárnak lenni a mai fiatalság leghőbb vágya, ami érthető, hiszen a tévén keresztül ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy munka nélkül alanyi jogon jár a: legjobb verda, legtöbb pénz, legjobb nő/pasi, legkevesebb elvégzett munka kombó. Persze sztárokból lassan annyi lesz, mint égen a csillag, s ez a négyzeten. Elvégre a Kisalföld újság is azzal kezdődött minap, hogy valami Steve Aoki nevű „világsztár” jön Győrbe. Mondanom sem kell, hogy életemben nem hallottam az illető világsztárról, akinek legnagyobb teljesítménye kimerül abban, hogy néha belekiabál egy mikrofonba, miközben zenéket játszik le… Egyébként, ha már Aokinak hívnak valakit, akkor az legyen Micukó, Musashimaru vagy Wakizashi, de semmiképpen ne Steve… Hiába, túlbonyolított világban élünk mi is, nem csak a könyv szereplői! Az igazi – nem negyedórás - nagyság ugyanis nagyobb felelősséggel, több munkával és áldozattal jár.

Összességében a könyv – hibái ellenére - nyomot hagy az olvasóban, mert szörnyű jövőképet tár elénk, jelezve: a technika finomodása nem ellensúlyozhatja a lélek durvaságát. Olvasásra elsősorban a világot komolyan vevő, annak titkait fürkésző és az emberiségért aggódó fiataloknak ajánlott.

Értékelés:

7 csillag a tízből.

 7/10 p.

moly.hu: 82%

goodreads.com: 3.16 pont

Mitológia, filozófia, akció, űrháború, vörös, lázadás.

Könyvajánló:

Pierce Brown:

Vörös lázadás-trilógia

(1. Vörös lázadás, 2. Arany háború, 3. Hajnalcsillag)

Budapest: Agave, 2014-2016

Eredeti megjelenések: 
Red Rising – 2014, Golden Son – 2015, Morning Star - 2016

432, 496, 576 oldal

Imádom a sci-fiket, ez már nyilvánvaló lehet azok számára, akik olvasni szokták a blog könyvajánlóit, nem véletlenül van ebből a műfajból annyi kritika. Ezért nagyon örülök, hogy munkahelyem rám bízta a győri könyvszalon egyik rendezvényét, ahol négy elsőkötetes galaktikás szerzővel beszélgethetek majd november 18-án. A másik boldogságforrásom az, hogy még mindig meg tudnak lepni a sci-fi írók. Ennek eklatáns példája a Vörös lázadás-trilógia. A régi követők (nem mindegy ugyebár, hogy követő, vagy kővető) azt is tudják, hogy kritikus tollal írok, nem rejtve el véleményemet, ha valamit rossznak tartok (igen, hamarosan lesz újabb „vállalhatatlan” könyv), ám ebben az esetben képtelen leszek negatív jelzők használatára.

Ha valaki akar egy gigantikus homéroszi hőskölteményt: vegye meg a Vörös lázadás-trilógiát! Ha valaki elképesztően pörgős akciótúltengésben szenvedő kötetet akar: olvassa el a Vörös-lázadás trilógiát! Ha valaki egy egészen más világba vágyik remek figurákkal: ragadja meg a lehetőséget, hogy létezik a Vörös lázadás-trilógia! Ha pedig valaki valóságshowt nézne: pofozza fel magá… azaz hagyja a csudába, zúzza össze a tévét és fogja kézbe a Vörös lázadást! De mindenképpen adjon neki egy esélyt!

Főszereplőnk, Darrow egy egyszerű bányász a Mars mélyén, aki abban a hitben él vörös kasztba tartozó sorstársaival, hogy fontos részei a társadalomnak, mivel ők hivatottak megteremteni a bolygó kolonizálásának feltételeit. Ám valójában más a helyzet, és a társadalmi piramis csúcsán lévő aranyak egyszerű rabszolgaként bánnak velük, néha odavetve egy-egy lerágott csontot a bányászoknak, vagy egy ostorcsapás kiosztva. Az időnkénti felkeléseket véresen megtorolják, ennek lesz áldozata Darrow felesége, akit nyilvánosan kivégeznek. Darrowt megmenti a titkos ellenállás (Árész fiai) és bosszúszomját kihasználva aranyra műttetik át, hogy az elitbe kerülve bomlassza szét a rendszert. Darrow bekerül az aranyak közé, és nem csinálja rosszul.

Egy darabig nehezen tudtam eldönteni, hogy Pierce Brown vajon marxista-e, mert erősen ezen a vonalon indul a sztori. Csaknem Heinlein: A Hold börtönében-jére emlékeztetett emiatt. Aztán egyre inkább hajlottam rá, hogy nincs itt semmi osztályharc, sőt a kötet végére tudtam, hogy mi sem áll messzebb a szerzőtől. Darrow barátokat szerez az aranyak között, majd ellenségeket a vörösök és más alsóbb kasztok tagjaiból, és fokozatosan ráébred, hogy a világ igencsak összetett, sem bosszú, sem düh által nem lehet vezetni, szükség van a tömegek munkájára, de az elit kifinomultságára és irányítási képességeire is, ha nem akarjuk vérfürdővé változtatni a világot. És erre még ezekkel sincs garancia.

Ha a trilógia egy-egy részét röviden kellene egy mondatban bemutatnom, valami ilyen lenne:

Vörös lázadás: Görög-római mitológiába oltott kemény szociológia és politikai filozófia, leöntve Az éhezők viadala túlélési vetélkedős harcával.

Arany háború: Gigászi űrhadjárat, igazi darálás szünet nélkül, cselekményorgia politikai játszmával, amelyet egy Michael Scofield stratégiai zsenialitásával vívnak Darrow és ellenfelei.

Hajnalcsillag: Aprólékosan felvázolt dinasztiadöntögetés ötszáz oldalon keresztül, moralizálás a bukásról és felemelkedésről, hatalomról és dicsőségről.

A karakterek nagyon jók, gondoljunk akár pozitív, akár negatív alakokra, bár a szereplők olyan összetettek, hogy kategorizálni őket ez alapján nem lenne egyszerű. Musztáng az intelligens és dögös arany, Narol a jószívű látszólag ügyefogyott vörös nagybácsi, Roque a kifinomult barát, mind-mind az ember szívéhez nőnek. Darrow, alias Arató az egész trilógia alatt harcot vív az aranyakkal, a világgal és leginkább magával. Persze a kedvenc Sevro au Barca, aki a „leggenyóbb” hősöket tartalmazó almanachban igen előkelő helyen szerepelne. Ám a történet is nagyon jó, ügyesen öltötte össze Brown a sokfelől ellopott ötleteket egyetlen szövetté, amely palást, sokszor igen komoly tartalmat fed el. Nem pusztán szórakoztat ez az elsöprő lendületű trilógia, hanem tanít, elgondolkodtat, és emellett persze azért veszettül szórakoztat. Az az igazság, hogy még a történet befejezését sem sikerült elbaltázni, pedig ez gyakoribb jelenség, mint kertévén a tehetségkutató. No, nincs valami meglepő csavar a Hajnalcsillag végén, vagy ilyesmi, egyszerűen arra következtettem a mai világunk kiszámítható hollywoodi produkciói alapján, hogy majd valami egyenlőséges demokráciamaszlaggal leöntve kapjuk meg a lezárást. Annál jobban örültem, hogy nem így történt. Amúgy az egész kötet tele kiszámíthatatlan – de nem logikátlan – fordulatokkal, és egészen biztos vagyok benne, hogy Pierce Brown nagyon jól szórakozott az írás során. A párbeszédek pörögnek, mint Rogán helyijáratán a rotor, ugyanakkor életszerűen, nincsenek karakteridegen mondatok.

Azért figyelmeztetést is kell tennem: sokszor durva és kemény a könyv.

A trilógia egyszerre vegyíti az Iliász, Az éhezők viadala, Az alapítvány-sorozat, a Végjáték és a Kill Bill elemeit, és ez nem pusztán jó, hanem egészen kiváló.  A Vörös lázadás-trilógia egyértelműen az utóbbi években általam olvasott legjobb szórakoztató irodalmi mű. Az agyonajnározott bestsellereknél (A lány a vonaton, Éhezők viadala, Holtodiglan, a borzalmas Alkonyatról és még szörnyűbb A szürke ötven árnyalatáról nem is beszélve) lényegesen jobb, és csak abban bízhatok, hogy ha egyszer filmet készítenek belőle, az megkapja a kellő pénzt és színészeket, hogy valamit visszasugározzon a könyv varázsából.

A kiadás azt leszámítva, hogy fűzött, minden dicséretet megérdemel. Egyszerű, mint egy ősi címer, puritán, mégis sokat mond. A borító mesél a történetről, de nem árul el túl sokat, letisztult, mégis figyelmesen megnézve összetett. Az sem mellékes, hogy a három kötetet a hasonló borító szép egésszé olvasztja össze a polcon. Igencsak emlékeztet a Star Wars új kiadására. Nagyon tetszik.

Értékelés:

9/10

www.moly.hu: Vörös lázadás: 89%, Arany háború: 93%, Hajnalcsillag: 96%

www.goodreads.com: Vörös lázadás: 4.24, Arany háború: 4.46, Hajnalcsillag: 4.50 

"Here I am
Will you send me an angel
Here I am
In the land of the morning star"

Könyvajánló: Borvendég – Palasik: Vadhajtások

Borvendég Zsuzsanna – Palasik Mária:

Vadhajtások – A sztálini természetátalakítási terv átültetése Magyarországon 1948-1953 

Bp.: Napvilág, 2015

„Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.”

Aligha van valaki, akinek a most bemutatandó könyvről nem Bacsó Péter A tanú című klasszikus film e jelenete ugrik be. Ám a fanyar humor mellett érdemes tudni, hogy még csak nem is kitaláció ez az egyébként elmebetegnek gondolt ötlet, s valóban voltak ilyen abszurd próbálkozások a Rákosi-diktatúra ideje alatt. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb ábrázattal kell bevallani, hogy még a magyar narancsnál nagyobb őrültségekkel is foglalkoztak akkoriban. Borvendég Zsuzsanna és Palasik Mária könyve a Szovjetuniót majmoló kommunista diktatúra e kísérleteit mutatja be olvasmányos, mégis tárgyilagos stílusban. A kötet első nagy fejezet a szocialista tervgazdálkodást vázolja elénk, amely éppenséggel minden volt, csak tervszerű nem. A szerzők kiemelten foglalkoznak benne az új mintatelepülés, Sztálinváros (Szebb napjaiban Dunaújváros, még szebb napjaiban Dunapentele) kiépítésével és a tiszalöki duzzasztó létrehozásával. Ez a fejezet tartalmazza a kor egyetlen tartós pozitívumát, mivel az akkori fásítás hatása a mai napig tart.

A következő nagy fejezet azt mutatja be, miként nyomta le a tudományos akadémia torkán a politikai vezetés a nagy testvértől importált Liszenko-féle természetátalakítási kísérletet. Nem meglepő, trükkel és erőszakkal. Egyfelől az MTA vezető szerepét a magyar kutatásban visszaszorították, másrészt feltöltötték azt nekik hű tagokkal, hogy aztán túlsúlyba kerülve, ismét vezető pozícióba tolják vissza az akadémiát. Így aztán már jöhettek az olyan „csodálatos” ötletek, mint a „magyar narancs”, vagy a gyapottermelés az Alföldön.

El is érkeztünk kedvenc fejezetemhez, amely a Magyarországon meghonosítani kívánt növényeket veszi sorba. Elsőként a remek ágas kalászú búzáról olvashatunk, amelynek kalásza szétágazik, így több szemet növeszt, mint a hagyományos búza. A próbálkozás során kiderült, amit már korábban is tudtak: nagyon jó, hogy több szem van rajta, ám sajnos csak nagyon rossz minőségű lisztet ad, amelyből nem süthető kenyér. Még az egyetlen ígéretesnek látszó kísérlet, a rizstermesztés felfuttatása sem vált be, mivel a szakértelem hiánya, és a nem megfelelő munkaerő (itt alkalmazták a kuláknak minősített osztályellenséget) együttesen nagyon alacsony termésátlagokat hozott. 1948-ban megkezdődött a gyapottermelés is. A szintén nagy munkaerőt megkövetelő gyapotot sok helyen kezdték termeszteni központi utasításra, ám gyakorlatilag semmi nem állt rendelkezésre a betakarításához, tárolásához és feldolgozáshoz.   A világpiacon mázsánként 545.5 Forintért vásárolható gyapotot 1950-ben Magyarországon sikerült 1400 Forintért megtermelni, mindezt a legértékesebb magyar földeken, amelyek így kiestek a búzatermelésből… Nem érdemes mindent felsorolni, de a kötet bemutatja többek között a „magyar” füge, gumipitypang, és citrusfélék sorsát. Kedvencem az 1951-es selyemkóró-kísérlet, amelynek „hála” ez a gyomnövény, amelyet akkor központilag termeszteni rendeltek. Ma a selyemkóró gyomnövényként kiszorítja az őshonos fajokat, és igen súlyos károkat okoz, miközben kiderült, hogy rostjai alkalmatlanok az ipari hasznosításra. Nagyon meglepett például még, hogy Sopron környékén a teacserjét igyekeztek meghonosítani, nem túl meglepő módon kevés sikerrel. Erről eddig nem tudtam. Jellemző, hogy a Szovjetunió „vívmányainak” átvétele magasan felülírta a logikát, hiszen nem arról volt szó, hogy egyes náluk alkalmazható módszereket vegyünk át, hanem úgy en bloc mindent, a magyar sajátosságokhoz való integrálás nélkül.

A könyv utolsó része a propagandával foglalkozik, azt mutatva be, miként állították be dicsőségesnek az elvetélt kísérleteket. Ez ismét egy igazi unikum, melynek elolvasása után biztosan nem fogjuk visszasírni az 50-es évek elejét.

Mindent egybevetve egy értékes és érdekes kötetről van szó, amelynek olvasása után garantáltan még többet nevetünk Bástya elvtárs arcán, amint citromba harap. 

(Eredetileg megjelent: Hegyalja. Ménfőcsanaki havilap. 2016. 7-8. sz. 6.o.)

Pontszám: 7/10

Könyvajánló: Moskát Anita - Horgonyhely

Moskát Anita: Horgonyhely

Budapest: Gabo, 2015

439 oldal

Már alig emlékszem, mi volt az ok, amiért úgy döntöttem március végén, hogy Moskát Anita könyvét el kell olvasnom. Az egyik indok bizonyosan az volt, hogy nem nagyon olvastam magyar fantasyt, igaz nem is ilyen típusú regényekkel van dugig a magyar könyvpiac. A Horgonyhely mellett szólt emellett az érdeklődésemet felcsigázó fülszöveg, amely igazán különleges élményt ígért. Harmadikként az fogott meg, amikor kézbe vettem. Ez az egyik legszebb borítóillusztráció, amit valaha láttam.

Az elhatározás tettet szült, s elkezdtem olvasni. Aztán elcsábított egy másik regény (majd bemutatom ezt a trilógiát is, mikor a befejező részt is magamévá tettem), s én a szegény megcsalt Horgonyhellyel hónapokig se veled, se nélküled kapcsolatban voltam. Egyszerűen képtelen voltam olvasni a tartalma miatt. Kell hozzá egyfajta gyomor. Nem azért, mert olyan túl brutális lenne, erről szó sincs! Pusztán túlburjánzik a testiségtől, túl plasztikusan ábrázolja az igencsak sötét világot, amiben játszódik, és ez - meg kell, mondjam - némileg taszított. Végül két hete erőt vettem magamon, és elhatároztam, hogy így nem mehet tovább. Szakítani nem akartam a regénnyel, túl sokat ígértek még a lapjai, így megemberelve magamat, nekiálltam kiolvasni.

Nem ez volt az első ilyen eset. 19 évesen egyszer félretettem A gyűrűk urát, majd 20 évesen a Quo Vadist, aztán elhatároztam, hogy mindenképpen végigolvasom ezt a két remekművet, bőven megérte. Mindkettő top 10-es nálam. Ha a Horgonyhely oda nem is került be, azért ez egy veszett jó mű.

Az ajánlók sejtették, hogy igen bizarr és különös világba csöppen a könyv olvasója, és biztos vagyok benne, hogy sokan sajnos emiatt félre is teszik. Moskát Anita könyve egy nők uralta világban játszódik, ahol a férfiak vannak bordélyban, és csak a terhes nők tudják elhagyni születési helyüket (horgonyhelyüket), ők is csak áldott állapotuk alatt. E kiváltságuk miatt a terhesség mindenekfelett áll, s ezzel a szerző szerintem egyben kifigurázza a regény a mai „ezoanyuka” trendet is.

A regénybe bekúszik a varázslat, a nők egy része – „földevők”, akik tényleg eszik a földet! - képesek társalogni a földdel, növényeket növeszteni az akaratukkal. Férfiaknak mindez tilos, csak Lars, az egyik főszereplőnk kockáztatja meg a kivégzést, ami rá vár, amennyiben lebukik. Ez a világ borzasztóan sötét, csaknem reménytelenségig, a közönséges testiség vezérli, s ahol a szerelemnek nem lehet szerepe. Röviden a szép és a jó messze elkerüli ezt a fjordok közé beszorult mikrokozmoszt, és a család, mint olyan sem létezik. A regény hangulata A faun labirintusát idézte fel bennem, és az is meggyőződésem, hogy Lars sem véletlenül Lars (majdnem azt írtam: Lars von Trier, talán nem véletlenül!). Emellett a történet a bibliából is táplálkozik, hiszen az egész egy elbukó megváltástörténet is egyben.

Iszonyatosan sokat lehetne taglalni, hogy mi a mondanivalója a regénynek:

-         hogy a sem egy férfiak, sem egy nők uralta világ nem lenne más, mint a földre költöző pokol,

-         hogy a pusztán szenvedélyen alapuló szerelem bűnbe vihet,

-         hogy a helyhez kötöttség szűk látókört ad, de a tágabb látókör sem ad bölcsességet,

-         hogy a tudomány nem mindenható,

-         hogy a múlt hibáin merengve elszalasztjuk a jelent,

-         vagy, hogy a szabadság iránti vágy nagyon könnyen átcsaphat uralomvágyba.

És még kapásból lehetne sorolni tucatnyi értelmet, amely a sorok között lappang, akár gyilkos galóca az erdőben. Ennek ellenére a kötet igazi erőssége a hangulat, ami magával ragadja az olvasót. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Jordskott nézése közben, akarom is ezt a világot, meg ki is hagynám.

Voltaképpen négy főszereplőnk van, akik közül kettő nő, kettő férfi, így mindkét nem szenvedéseit, problémáit elmesélhette az írónő. Lars, a földevő férfi, aki fiatalkori megaláztatásait kompenzálandó, a nők elnyomására törekszik. Vazil, a könyvtárhajó birtokosa, aki korábbi szerelmén segítendő, kutatásaiba öli minden idejét. Az ő lánya, a még gyermek Helga, aki keresi önmagát, miközben apja alig foglalkozik vele, és képzeletbeli lénnyel társalog. S végül Odveig vizsgálónő, Vazil korábbi szerelme, akit e kapcsolata miatt büntetésként sterilizáltak. A karakterek élnek, motivációjuk jól kitalált, egyedül Odveiget éreztem kissé kevésbé sikerültnek. Ugyan egyikük sem volt számomra túl pozitív, de betudom annak, hogy a körülményeik tették őket ilyenné, s nem Moskát Anita.

Összességében ül a sztori, igazán mély és többértelmű regényt kaptunk, amely megérdemelten kikövetelne magának egy mozgóképes verziót, ha az Egyesült Államokban lennénk. Nagyon jól el tudnám képzelni, hogy ezt a könyvet megfilmesítve kapnánk egy új Liza, a rókatündért - igaz annak bája nélkül, már-már horrorba menően -, vagy egy magyar Faun labirintusát. Feltételezve persze, hogy egy remek rendező kapná meg a feladatot. Remélem, egyszer sor kerül a megvalósítására.

A kiadásról:

A borítón a kolumbiai Marcela Bolívar extrém alkotása látható, akinek honlapjára igencsak érdemes ellátogatni. Lehet kissé betegnek mondani ezeket az illusztrációkat, de ezzel együtt is számomra lenyűgözőek. Jó választás volt a borítókép, tökéletesen passzol a tartalomhoz. A Gabo kiadót mostanában szidtam kritikán aluli fűzött könyveiért - joggal -, ez azért az Ecc,pecc-nél egy fokkal jobbnak tűnik, de megérdemelt volna ez a borító egy kemény kötést. Akkor aztán minden könyvespolc ékköve lenne a Horgonyhely.

Pontszám:

Nyolc gumó a tízből.

8/10

www.moly.hu: 90 %

www.goodreads.com: 4.4 pont (48 szavazat)

Könyvajánló: Vavyan Fable: Szamurájszív

Vavyan Fable: Szamurájszív

Budapest: Fabyen, 2015

384 oldal

Pontosan tudom, hogy 2003-ban olvastam először Vavyan Fable kötetet, mikor egy esős tavaszi napon, könyvtári gyakorlaton voltam a csornai városi könyvtárban. Olvasó alig tipegett be az égi áldás következtében, s a Jégtánc került karmaim közé. Annyit sem tudtam a Fable név mögött bujkáló személyről, mint VV Gipsz Jakab az etikáról. Engem sohasem a röhögés miatt vonzott Fable, bár tudom, sokan emiatt szeretik. Nem is a szófordulatok, szófacsarások miatt vettem kezembe a műveit, ezek - noha sokszor szórakoztatnak, mivel magam is gyakran élek ilyenekkel -, még számomra is túlságosan erőltetettek időnként. Ami miatt imádtam Fable könyveit, az a világról kialakított egyszerű, sallangmentes értékorientált képe és az iszonyatosan pörgős tempó, amely regényeit jellemzi.

Mit kaptam ebből az új krimiben? Hát a pörgés nem hiányzott a Szamurájszívből sem, az biztos. Az ember csak kapkodja a fejét lapozva az oldalak, hogy most éppen kire vadászik a zsarupáros. Fable egyik beteg perverztől a másikig hajt minket, van itt minden, mi szem-szájnak, s tévéhiradóknak (hány)ingere.

A kötet elsőszámú főgonosza nyilvánvalóan a tömeggyilkos norvég Breivikről mintázódott, megspékelve némi UFO-s agyalágyult beütéssel. Vicces volt a karaktere, de talán kár volt ennyi abnormalitást zsúfolni egy személybe. Azt természetesen meg sem kell említenem, hogy antagonistánk nem „nemzetiszocialista”, csak szimplán „náci”. Pedig mennyivel részletesebb mondanivalóval bír az eredeti teljes név! Ezért aztán hanyagolják rendesen a „mainstream” kultúrában. Na mindegy… Mellesleg az egész fazon olyan volt, mintha a Hihetetlen magazin „heti kretén” rovatának éves toplistájáról lett volna összeollózva. Egy ilyen alak a valóságban az első bombakészítő akciója során beterítette volna a környéket.

Természetesen Fable regényei nem is a valóságról szólnak, noha sokszor igen kemény mondanivaló is akad benne. Ebben a regényben ez hiányzott számomra. Sőt valahogy az a szépség és báj, ami a Jégtáncban annyira megfogott, azt sem leltem meg (és a legutóbbi években megjelent más regényeiben sem). Nem tudott elvarázsolni, de azért szórakoztatott. Talán csak öregszem, és már nem látom a világot olyannak, mint húszévesen. Mindenesetre a jó és rossz harca mindig vonzó és klasszikus téma, bárminemű feldolgozásban. Szerencsére, a Fable-féle empátia nem csúszik át a mindenhonnan ránk özönlő toleranciatúltengésbe, ő sohasem helyezi előrébb a bűnöző jogait az áldozaténál.

A karakterek az írónőnél megszokottak: Vis Major még mindig nagyon menő, Kyra zakkant őrült, Don’Gelo üde színfolt volt (tipikus Fable-macsó, akin asztalt lehet törni). A gyerekszereplők nem sok vizet zavartak, a bűnözök meg epizódisták. Hogy ismét feltűnik a Denisa-Belloq páros is, igazából nem érdekes, másodhegedűs státusszal kénytelenek beérni, ami talán nem is baj. A kevesebb néha több, - bár a matematikusok alighanem ezért nyakamon tesztelnék a húrelméletet. Amiről persze tudom, hogy fizika. Néha a rajongók – hú de utálom ezt a szót… - közt megy a csata, hogy Denisa vagy Kyra, Belloq vagy Tatami… pardon Vis Major. Ezt mondjuk annyira nem értem, mert a két páros közt annyi a különbség, akár két pompomlány között a meccs félidejében: némileg más háttérsztori, de teljesen csereszabatosak.

A könyv szerkezetét tekintve két különálló, időben és szereplőkben elkülönülő vonal. Az egyik a „mostban”, a másik előző Karácsony táján játszódik. Engem nem zavart különösebben, de nem is adott hozzá a dolgokhoz, mivel a két szálat csak Kyra és Vis Major személye köti össze. El tudom képzelni, hogy valakit zavart az ide-oda ugrálás.

Amit még negatívumként kiemelnék: az angyalos betétek teljesen felesleges mivolta. Fogalmam sincs, miféle célt szolgáltak, hacsak nem Kyra Emett elmegyógyintézetbe kerülését előlegezik meg.

Szóval nem egy rossz könyv a Szamurájszív, bár kedvenceim (a Jégtánc mellett ide sorolhatóak: Ki feküdt az ágyamban?, Ébredj velem!) színvonalát nem érte el, de lényegesen jobban tetszett, mint a számomra Fable munkásságában mélypontot jelentő Habospite vagy a Tíz kicsi kommandós.

A kiadásról:

Semmi meglepő. A Fabyen kiadó – azaz Fable saját kiadója – hozta a szokásos Fable stílusú könyvet: színes borító, fűzött kiadás. A fűzés Fabel könyveinél a jobbak közé szokott tartozni, meglepően kevés kötete esett szét a könyvtárunkban az évek során (kivéve Csontfuvola, amely viszont gyakorlatilag azonnal), majd az idő eldönti, ez is ilyen-e. A borítókép borzalmasan túlzsúfolt, a homokvárat nézve pedig erőt vesz rajtam az értetlenség. Összességében a célnak megfelel, ránéz az ember, és tudja Fabel-könyv. Már csak azért is, mert a címnél lényegesen nagyobb betűkkel vésték rá. Hiába, Fable már fogalom a magyar szórakoztató regények piacán. Joggal.

Pontszám:

Hét Tatami a tíz Mamamiból.

7/10

www.moly.hu: 84 %

www.goodreads.com: 4.2 pont

Filmajánló: Jordskott (2015)

Henrik Björn:

Jordskott

(Jordskott – 2015)

Pár napja érdekes kérdéssel lepett meg az egyik könyvtárunkba járó iskolás. Igen, vannak ilyenek! Megkérdezte: mit csinál egy könyvtáros a hétvégén? Talán meglepő, de nem csak „könyvtároskodik”, vagy felolvasás tart az adott hét aktuális emléknapja alkalmából aktuális emlékülésen a szunyókáló munkatársaknak, hogy utána feláldozzanak közösen egy-két könyvrongálót a Pallasz Athénének szentelt házioltáron. Az olvasás árnyékában ugyanis olyan ténykedések is előfordulnak, mint: haverokkal sörözés, focimeccsre járás az öcsémmel, fényképezés, sőt! néha – de csak módjával - filmnézés! Igaz a televíziót gyakorlatilag sikerült negligálnom az életemből - akárcsak Angela Merkelnek a realitást -, de ma már az internet ezer lehetőséget nyújt. Bizonyításként tehát rendhagyó módon egy filmsorozatot ajánlok, a Jordskottot, melyre egy kedves skandináv krimi rajongó olvasó hívta fel a figyelmemet néhány héttel ezelőtt.

A Jordskott egy tíz részes svéd filmsorozat, melyet 2015-ben készítettek elsősorban a hazai közönség számára, méghozzá meglepően nagy sikerrel, hiszen az SVT-n [azaz a svéd nemzeti televízión] mintegy 1.4 millióan követték a velünk megegyező nagyságú piacot jelentő skandináv országban. Az annak idején – méltán - leszerepelt Marslakók az MTV-n mintegy 11-12 ezer főt tudott a képernyő elé csábítani. Mondjuk ennek a 11-12 ezernek alighanem egy 10 km-es uborkaszedő-verseny élő közvetítése is megtette volna.

A Jordskott történetének kezdetén Eva Thörnblad nyomozó éppen hazatér szülőfalujába, Silverhöjdbe, miután apja öngyilkos lett. Eva el nem múló sebként hurcolja magával lányának, Josefine-nak 7 évvel ezelőtti eltűnését. Ám nem csak apja temetése motiválja megjelenését a településen, ugyanis újabb gyermek eltűnése vonja magára a nyomozónő figyelmét. Mivel sohasem fogadta el a hivatalos verziót, mely szerint Josefine vízbe fulladt, nyomozásba kezd az új eltűnés ügyében, hátha az elvezeti lánya elrablójához. Ez az alapállás bonyolódik aztán az egész kisvárost felforgató eseménysorozattá, amelynek elsődleges mondanivalója az, hogy ha a természetet károsítjuk, akkor magunk alatt bökjük ki a gumi mentőcsónakot.

A sztori nem játszódik sok helyszínen, viszont a klasszikus skandináv vidék szépségét is szépen bemutatja, tavakkal, folyókkal, erdőkkel. Érdekesség, hogy bár Silverhöjd a valóságban nem létezik, de a jelenetek forgatási helyszínei igen, s egy meglehetősen szűk körben helyezkednek el a történelmi svéd kisváros, Sala környékén. Silverhöjdnek saját honlapja is van, amely bemutatja, hogy a film egyes helyszínei a valóságban hol is találhatóak meg. A térség éppen megfelelő egy drámai thrillerhez, kellően sötét, ködös és drámai. Talán ez is az oka, a skandináv bűnügyi regények diadalmenetének. A hely szelleméből, és a mitológiájából fakad.

Amitől azonban igazán jó a sorozat, az a színészek. Könnyen vagyok, mert egyiküket sem ismertem korábbi alkotásokból, ami nagyon hasznos. Szerintem egy új sorozat megér egy új színészgárdát. Ki ismerte a Trónok harca ma már sztárolt szereplőit annak idején? Jó dolog, ha az adott színészeket nem kötöm korábbi szerepeikhez, sokszor zavaró tud lenni. Például, ezért nem nagyon nézek magyar filmeket (meg azért, mert vacakok), mindig ugyanazt a 15 arcot kellene más-más szerepben látnom. Ebben a svéd gyöngyszemben minden a helyén van. Egyetlenegyszer sem téptem a hajam, hogy a szereplő hirtelen olyan dolgot tesz, ami ellentétben áll az eddigi felépített karakterével. A motivációk pontosak, mint egy lézeres műtét, a színészek sem kevesebbet, sem többet nem játszanak el annál, mint ami az adott szereplőtől elvárható. Minden alak árnyalt, érthető és szerethető. Kiválóan játszik a Göran Wass nyomozót alakító Göran Ragnerstam, a főszereplő Moa Gammel is szépen hozza Eva-t. Nagyon mély nyomot hagyott bennem az utolsó epizódokban fontos szerepet játszó Happy Jankell, akinek egy zavarodott, természetfölötti erővel megáldott/megvert emós-gót lányt kellett megformálnia. Elhittem róla, hogy az is. Nálam azonban a többszörös gyilkos Harry Storm a legerősebb alakítás (Villa Virtanen), akinek hátteréről nem tudunk meg túl sokat, múltja csak balladai homályból sejlik fel, de érezzük, hogy amit tesz, az indokolt, és komoly történések motiválják.  Nincs ördögi gonosz, sem angyalian jó. Egyszerűen mindenkivel szimpatizálhatunk valamiért.

Ugyanakkor a meglepetésekkel sem fukarkodnak az alkotók. Először is ott a misztikus szál, amelyet lassan fonnak bele a történetbe, s csak a felénél érezzük először azt, hogy a természetfeletti tényleg ott lépked Silverhöjd erdejében. A karakterek is rejtenek meglepetéseket, nehéz eldönteni kinek szurkoljunk. Tetszett az is, hogy nem próbálkoztak azzal, hogy a látvánnyal tegyék érdekessé a sorozatot, hiszen ekkora keretből ezt aligha lehetett volna hatásosan és szépen kihozni. Ehelyett a sejtetés és az elrejtés eszközeivel éltek. Bizonyára ki lehetett volna hozni valami másodvonalbeli CGI szörnyeket, de csak rontott volna a színvonalon. Akkor már jobb volt kihagyni.

Negatívum? Nem nagyon tudok mondani. A hollywoodi látványorgiákhoz szokott nézőknek talán kicsit vontatott, vagy ingerszegény lehet. Számomra a svéd nyelv (felirattal néztem, tudtommal nincs magyar szinkron) volt a leginkább zavaró, majdnem olyan csúnya nyelvnek találtam, mint a hollandot. Igaz, régen az angollal is így voltam, úgyhogy ez csak megszokás kérdése, és a 7-8. résztől már nem zavart annyira.

A sorozat költségvetése 8.8 millió euró volt, ami a mai napi középárfolyamon kb. 2.73 milliárd Forint, azaz durván két és fél Marslakók (1.14 milliárd Ft), vagy három és fél Kossuthkifli (816 millió Ft), esetleg kettő Kis Vuk (1.4 milliárd Ft. Ha belegondolok, hogy az utolsóként említett rajzfilm mindössze 73 perces, míg a Jordskott csaknem 10 óra a játékidő, akkor igen olcsónak mondható! Hogy hányszor jobb ezeknél a felsorolt magyar celluloidhulladékoknál, azt viszont meg sem merem kockáztatni… Ugyanakkor reménykeltő, hogy kellő ötlet, merészség, jó forgatókönyv és egy bátor castingos – aki mondjuk nem mellbőség, és ismeretség alapján választ – esetén aránylag kisebb összegből is ki lehet hozni valami egészen élvezhetőt. Próbáltam utánanézni interneten, hogy lehet-e remény második évadra, de eddig nem láttam biztató híreket. Kár, mert azért vannak elvarratlan szálak.

Aki szereti a feszült hangulatú drámát, némi krimi beütéssel és misztikummal, az bátran kezdje el a Jordskottot, mert megéri.

Pontszám:

Nyolc víziszörny a tízből.

8/10

IMDB: 7.3 pont

Könyvajánló: Arlidge - Ecc, pecc

M. J. Arlidge:

Ecc, pecc

(Eeny Meeny - 2014)

Budapest: Gabo, 2015. 393 o.

Régen volt már krimi a könyvajánlók között, hát íme: Ecc, pecc, te jöhetsz.

Arlidge regénye egy sorozatgyilkos utáni hajsza, amelynek tempója pörgős, folyton történik valami, nehéz letenni, és nem azért, mert beragasztózta valamelyik vicces kedvű olvasónk. Klasszikusan az „olvastatja magát” kategória. Néhány óra buszozás alatt kivéreztettem. Hogy akkor jó-e a könyv? Ha ezt tekintjük eredménynek, akkor feltétlenül. Ám egyáltalán nem érzem kiemelkedőnek, sőt helyenként kifejezetten furcsa pofákat vághattam olvasás közben, amikor végiggondoltam, mi is történik tulajdonképpen a könyv lapjain. Sajnos hajlamos vagyok az ilyenre. Mármint a fura pofák vágására. És a végiggondolásra is.

Történetünk kezdetén adva vagyon egy meglehetősen zavaros nyomozóhölgy, Helen Grace, aki gyerekkori traumájából kifolyólag egy szado-mazo verőlegényhez jár terápiára, hogy némi pénzért az jól megostorozza. Ennyi erővel sétálgathatna az egyik gettóban is, olcsóbb és ha akarja fájdalmat is beszerezhet. Vagy csak nézze az RTL Klubot. De oké, tegyük fel, hogy van ilyen! Helennek nehéz ügye akad, ugyanis egy különleges sorozatgyilkos grasszál a vidéken – pontosabban Southamptonban -, aki párosával kapdos el embereket, elmebeteg agyának kielégítése céljából. A két szerencsétlent aztán ama nehéz választás elé állítja, hogy vagy éhen halnak, vagy egyikük lelövi pisztollyal a másikat. Arlidge ezen ötlete nem új, gondoljunk csak a hasonló logikára épülő Fűrész sorozatra. A gyilkos az utasítást egy telefonon közli – szintén ugyanúgy, mint a később sajnos öncélú trancsírozásba fulladt filmsorozatban -, miközben ő meghúzódik az árnyékban, hogy találgathassunk, melyik szereplőnk is valójában a főgonosz. A menet a szokásos: egymás után hullanak a hullák (ott volt a postás, a rendőr, a villanyszerelő, a szomszéd, a gázos és a díjbeszedő…), s fognak mellé a rend éber őrei. Valahogy az egész regény számomra nem volt koherens. Az elfogott áldozatok heteket éheznek, mire valami történik velük, ellenben a nyomozás során nem érzékelem az időt így. Úgy éreztem Helennel csak pár napot töltöttem, míg az áldozatokkal hónapokat. Az író meg mintha nem tudta volna eldönteni, hány szereplő fejébe lássunk bele. Egyes szám első személyben kapunk minden csippcsupp szereplőt, ami öt-hat után elég zavaró. Néha azt sem tudtam, ki kicsoda hirtelen, és vissza kellett lapoznom. A regény végén aztán kapunk egy Deus ex machina megoldást. Ez utóbbi annyira volt indokolt, öngyilkos merénylőn az eljegyzési gyűrű.

A szereplőkről szólva. Tudom, hogy a modern XXI. század a jogászok és pszichiáterek kánaánját hozta el - meg is látszik -, de azért szívből remélem, hogy nem csak testi-lelki betegek alkotják a világot. Mert ebben a könyvben gyakorlatilag csak ilyet kapunk. Célszerűbb és olcsóbb lett volna az írónak, ha a sztori Lipótmezőn játszódik és mondjuk rájuk csukja. A nyomozónő ugyanis halmozottan hátrányos családból jött és szereti ha fáj, egy másik hekus korrupt, a harmadik meg alkoholista, a negyedik szimplán gyáva. Van aztán itt: székhez kötött autista lány antiszociális anyával; sósavmarta arcú lelketlen firkász, egymást rühellő aktakukacok az irodaházból, transzvesztita prosti, sima prosti. Szóval ugyanaz a problémám, mint „A lány a vonaton” esetében: nincs benne szerethető karakter, csak meggyötört nyomorék. Én nem várom el, hogy grállovag rohangáljon hercegnőmenteni ide-oda egy bűnügyi történetben, de azért néha igazán feltűnhetne egy-egy hétköznapi hátterű személy, akinek nincs világfájdalom a szívében, fecskendő a karjában, vagy kozmikus zűrzavar a fejében.

A legerősebb érzés, amit keltett bennem a regény, az az, hogy írónk az írás során találta ki mi is történjen, és a végén döntötte el azt is, ki legyen a gyilkos. Spoiler nélkül ez most nem megy, úgyhogy ugorjon a következő bekezdéshez, aki majd olvasni szándékozik a kötetet! Ha már az elején nyilvánvaló, hogy nyomozónőnk múltjához van köze a gyilkosnak, akkor miért nem kerül szóba – akár potenciális elkövetőként, akár áldozatként – a sztori legvégéig, hogy van egy testvére, aki pszichológiailag amúgy is terhelt? Aztán egy „profi” zsaru először legközvetlenebb társait (egyikük a szeretője…) vádolja meg árulással, és csak azután kezd el más lehetőségeket is számbavenni? Abszurdabb, mint egy L’art pour L’art társulat előadás. És sokkal kevésbé vicces. Nooormális? Meggyőződésem, hogy Alridge írta és írta a könyvet, majd a végén eszébe jutott, hogy hoppá, mindenkit kizártam a túlbonyolított klíséhalmaz során, nem maradt gyilkos. Na, jó, akkor legyen egy nővére is a nyomozónak, oszt ő jó lesz. Ezek után kétséges, hogy a sorozat (merthogy egy könyvsorozat nyitódarabjáról van szó), kézbe veszem-e.

A regény borítója tetszetős, engem is ez ragadott meg elsőre, a fehér alapon vörös vér elég drámai és vonzza a szemet. Ellenben a kiadás fizikai minősége egészen gyalázatos. Egy hónapos könyvtári lét, és két-három olvasó után olyan, mintha két hónapot töltött volna el egy unatkozó késes sorozatgyilkos társaságában, akinek egyetlen kaszabolnivalóként ez a regény jutott. Hullik ki belőle minden a belső tartalom, ami ugyan parádésan megy a véres fedőlapképhez, de hát 3 ezer forintért selejtet kapni, több mint kínos. Nem tudom, hogy gondolhatták ezt komolyan „Gaboéknál”. Egyértelműen a legpocsékabb kezembe került kiadás, a 2010-es blogindító „A leghosszabb hét” óta. Kézbe venni csak párnázott szarvasbőr kesztyűben ajánlott, úgy is óvatosan. Esetleg célszerű sterilszobában tartani, ott talán nem bomlik le magától.

Összefoglalva: Ha valaki egy véres, skandináv-jellegű, ám mégis némileg könnyedebb bűnügyi regényre vágyakozik, bátran vegye kezébe – kipárnázott szarvasbőr kesztyűben természetesen, lehetőleg gravitációmentes környezetben – az Ecc, peccet, mert ha nem agyalunk a tartalmán túl sokat, teljesen szórakoztató. Emellett Arlidge nem egy Nesbo, ahhoz nem elég sötét a sztori előadása a sok halott áldozat és emberi roncs ellenére sem, fondorlatosságban, ötletességben pedig olyan távol van egy Agatha Christie-től, mint Dzsihád Johnny a hurkatöltőtől.

Pontszám:

Hat ostorcsapás a tíz mazochistának

6/10

www.moly.hu: 87 %

www.goodreads.com: 3.86 pont

Könyvajánló: Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek

Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek

Szerk.: Hertelendy Anna

Budapest: Főnix Könyvműhely, 2015

464 oldal

Úgy látszik, idén a novelláskötetek évét írom. Valahol egyszer azt olvastam, hogy egy könyv nem akkor van kész, amikor már nincs mit hozzáadni, hanem amikor már nincs mit elvenni belőle (valószínűleg nem pontos idézet). És tényleg kezd megtetszeni, hogy egy íráson nincs semmi zsír, csak a szikár csontozat, az inak és az izmok. Hogy letisztultan egyszerű és tömör egy alkotás. Ennek is megvan a szépsége. Múlt héten végeztem a legutóbb elemzett Asimov krimikötettel, most hétvégén Agatha Christie Gyilkosság a csendes házban-jával, olyan három hete pedig a most kritika alá vont Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek című magyar steampunk válogatással.

A steampunkhoz való hozzáállásom eléggé ambivalens. Részben tetszik, részben sokszor túlontúl mesterkéltnek érzem. Tetszik, hogy altrenatív történelmet alkothatunk a segítségével (többször említettem, hogy nagy kedvencem Westerfeld Leviatán-trilógiája), ami egy kreatív elme esetén zseniális végeredményhez vezethet. Ám a pusztán külsőségekben megnyilvánuló „steampunkizmus” annyira sem hoz lázba, mint angol úriembert a bundabugyi. Mivel a magyar steampunkírók köre - feltételezésem szerint – eléggé behatárolt, a kötetben úgy érzem mindenkit beszuszakoltak ezen címszó és e kötet alá, akit csak lehetett. Ez természetesen kihatott a minőségre, amely hullámzó. Ugyanakkor nem annyira ingadozó, mint mondjuk a Falak között a világ sci-fi antológia volt. Nézzük egyesével!

Holden Rose: Chloé (11-50.o.)

Chloé egy gőzgépekkel vívott háború közepébe került rabszolgalány, aki elszökik tulajdonosától, hogy egy kéjsóvár öreg tábornok házába/harci gépébe kerüljön. A történet megírásának módja tetszett, ugyanakkor a sztorinak számomra nem volt miértje, sem mondanivalója. A vége meg éppenséggel értelmetlen, hacsak nem egy nagyobb történetnek lett itt megágyazva. Chloéval éppenséggel nem tudtam szimpatizálni, maga is olyan zsarnok, mint a többi karakter, csak kicsiben.

6/10

Peter Sanawad: A vén Európa (53-79.o.)

Galilei vs. időutazó robotufók. Tulajdonképpen nem is steampunk, hanem sci-fi, némi nem - túl ütős - humorral leöntve. Olyan nesze semmi, fog meg jól-érzéssel gazdagodtam. Az időutazós toposz elcsépelt, részben kiszámítható volt, részben oda nem illőnek éreztem dolgokat. A gyengébbek közé tartozott, de legalább rövid volt.

5/10

A.M. Aranth: Malleus Maleficarum (81-113.o.)

Azon szerzők egyike, akiknek létezéséről volt tudomásom, köszönhetően, hogy a könyvtárunknak is megvettük annak idején A liliom kora című kisregényt. Összességében az egyik legjobb novella volt, tetszett a világ, a karakterek, nagyon hangulatos volt az egész. Az időben való előre- és hátrapörgetést ugyan nem éreztem indokoltnak, de mind a hithű inkvizítorok, mind a boszorkányok oldala élő és hihető volt. Eleinte azt hittem, hogy majd az elvakult papokkal szemben lesz egy - szokás szerint - ártatlan és ártalmatlan, ám igaztalanul vádolt „gonosz” oldal, de szerencsére ennél sokkal jobb megoldást kaptunk. Ugyanis itt a gonosz valóban gonosz. A gigászi csatajelenet szintén jól sikerült, érdekes szörnyeket és gépeket vetett harcba az író. Ezt az elképzelt világot szívesen olvastam volna még bővebben kifejtve. 

8/10

Habony Gábor: Hugo különös harmóniája (115-135.o.)

Másodszor volt olyan érzésem, hogy: „Ez meg mi volt?”. Jó stílusban megírt semmi. Egy különleges hangszer elkészítésének és megszólaltatásának története. Igen. Ennyi. Olyan nagyon intellektuális akart lenni, hogy a mondanivaló az út során veszett el. Néhány oldal után egyszerűen nem érdekelt az egész. Először csak nem értettem, mit akar ebből kihozni Habony, aztán nem is értettem a végét, majd rádöbbentem, hogy voltaképpen nem is akarom megtudni.

4/10

Imre Viktória Anna: A legsötétebb óra (137-188.p.)

Jó volt. A történet egy alternatív 1842-es Londonban játszódik, amely a sötétség városa, s melyet titkos erők vezetnek, boszorkányokkal, mágusokkal stb. Ebből a lehetőségeket mindenki számára behatároló világból igyekszik elmenekülni családjával Marion. Egy orvos segít kicsempészni embereket, őhozzá fordul az asszony, ám természetesen nincs ingyen. Egy szívességet kell teljesítenie cserébe. A novella roppant hangulatos, kellően hardcore, nyomasztó és a karakterek is tetszettek. Ez szintén egy olyan világ volt, amibe visszatérnék (persze csak olvasás szintjén, nem lakni), és erre lesz is lehetőség, mivel a szerző rövid életrajzánál leírták, hogy egy háromrészes fantasy készül ugyanebben a világban. Hajrá kedves Imre Viktória Anna, minimum egy olvasója már van is neki! Ahogy nézem az első kötet meg is jelenik áprilisban. E novella alapján bátran ajánlom!

8/10

Hudácskó Brigitta: Wick-akta (191-203.o.)

Hát ez sajnos igen vérszegény lett, mint egy aszott hulla Drakula bulija után. A „novella” voltaképpen egy dokumentumnovella, amely egymás után szórt levelek, újságcikkek és beszédek halmaza. Ezekből kellene kisilabizálni egy gyilkosság történetét. Ez nem lett volna rossz ötlet, valahogy számomra mégsem volt meggyőző. Kár, mert klasszikus sablont használt az írónő, a görög mitológia Pügmaliónját, igaz a szobrot egy gépre cserélte. Lehet rosszkor került a kezembe és valami egybefüggőbbet követelt az agyam.

5/10

Mickey Long: Egy maréknyi csavarért (205-227.o.)

A címből sejthető: vadnyugati western, robotokkal. Jó stílusban megírt, helyenként kifejezetten élvezetes és poénos írás, számomra érthetetlen logikai buktatókkal. Kezdetektől fogva nyilvánvaló volt számomra a végén aztán be is következő - hm… - csavar. Nem, ezt képtelenség sajnos spoiler nélkül kimondani, így tessék ugrani, akinek ez problémát okoz! Az egyik főszereplő Stella, a sztori szerint robotnak hiszi magát, holott egy lány. A leírás alapján tulajdonosa meggyőzte, hogy „rozsdás”, azaz gép, így kihasználva testi adottságait bizonyos „szolgálatok” és „szolgáltatások” elvégzésére. Már elnézést, de ezt hogy csinálta? Blokkolta az emésztőrendszerét, hogy ne tűnjön föl neki, micsoda? Étkeznie nem kellett volna, hogy életben maradjon? A leírásból egyértelműnek látszik, hogy nem két órája volt a kocsmában fel- és kiszolgáló! Szóval roppant szórakoztató volt, de ez baromira idegesített a végén, lerontotta az összképet.

7/10

Benyák Zoltán: Egy évszázad háború (229-302.o.)

Elég jól összerakott alternatív történelmi pokol. Gyakorlatilag a jelenünkben játszódik, de a történelem e világban más irányt vett. Hogy mást ne mondjak olyan bátor dolgot tett a szerző, hogy Churchillt és Hitlert egy oldalra rakta a keleti veszedelem elleni harc során. Merész. Tetszett. Főleg azért, mert azt jelzi szerintem az író, hogy nem csak az emberek csinálják a történelmet, de a történelem alakulása is kihat mindenki sorsára. Vice versa. A kínai uralom alá került világban az európai felszabadítási mozgalom egyik kommandósának kulcsfontosságú akcióját izgulhatjuk végig, melyben egy újra és újra életre keltett kínai gyilkossal kell farkasszemet néznie, miközben megpróbálja a jövő reményét jelentő lányt eljuttatni Sanghajból az ellenállás központjába. Kissé hosszúnak éreztem a tartalomhoz képest.

7/10

Bajkán László: Az egyenes út (305-317.o.)

Ismét egy novella, aminek nem jöttem rá a céljára. Szórakoztató nem volt, erkölcsi mondanivaló szintén nem. Voltaképpen történet sem, csak valamiféle sejtetés. Mondanám, hogy olyan, mint egy csipke babydoll, csak utóbbi sokkal érdekesebb, és esetleg rejthet valami izgalmasat. Ez nem. Két szál, egy kapocspont. Annyi köze volt egy jó íráshoz, mint spiritisztának a bútortisztítóhoz.

3/10

Patrick J. Morrison: Aki késik, az nem múlik (319-380.o.)

Hát ez elég érdekes volt. Nekem a Játsz/ma című film ugrott be miközben olvastam, majd a Bérgyilkos a szomszédom. Volt némi báj az egészben, de egy eléggé túlbonyolított történetet kaptunk, amely nem kötött le kellően. Az egész egy rossz poén miatt kialakult tévedések színjátéka, egy meglehetősen elnagyolt vonalakkal az olvasók elé vetett világban. Nem ragadott magával, ellentétben az ufókkal, amelyek a végén magukkal ragadják a főhősöket, végképp komolytalanná silányítva a novellát. Igazából nem tudom, mi volt ez. Ha poén akart lenni, nálam nem ült.

5/10

Vivien Holloway: Táguló horizont (383-427.o.)

Itt vége egy intakt történet volt újra, amely kereknek és egésznek érződött, amellett, hogy érezhetően van még szőlő a puttonyban. A kalózok és léghajók steampunkba való átültetésének bőven van előzménye (Diamond: Kalózok nyomában, Westerfeld: Leviatán-trilógia), mindkettő olyan romantikát ad egy írásnak, amely vonzó, titokzatos, elegáns és kalandot ígérő. Holloway novellája egy regény előzménytörténete, így éppen ezekből az ígéretekből nem teljesül semmi. Főszereplőnk Becky, akit bátyja az átalakult világ Los Angelesében hagyott bátyja, miközben veszélyes útra indult léghajójával. Ám a bátyus hajójára pályázik egy kalózkapitány, aki fiát bízza meg azzal, hogy intézze el a jármú tulajcseréjét. A történet arról szól, miként kerül Becky a kalózcsemete hajójára. A szerző az egyetlen, akitől már olvastam korábban (Mesterkulcs, Tolvajbecsület), és a két kisregényt nem is találtam rossznak a szép, de giccses címlap és a túlzott rövidség ellenére. Bár ez a fantázia világ jobban tetszik, mint a Mesterkulcsé, nagyon éreztem, hogy bevezető csupán. A regény akár még igazán jó is lehet. Remélem, nem 70-80 oldalas kiszerelésben kerül forgalomban, mint Holloway előző sorozata, mert az nagyon bosszantó, ha elkezd olvasni valamit az ember és már vége is.

7/10

Hertelendy Anna: Ha ütött az órád (429-460.o.)

Emlékezetkiesős, feleségmentős, időfutam, némi osztályharccal. Ez utóbbit úgy látszik még mindig nem tudjuk kiverni a fejekből, pedig 1990 már régen volt. Stílusilag talán ez tetszett a legjobban, és az is előnye volt Hertelendy írásának, hogy figyelni kellett. Mikor félálomban olvasni próbáltam, sehogy nem haladtam, és kénytelen voltam visszatérni újra meg újra az előző oldalakhoz. Nem volt kiemelkedő, de teljesen vállalható az írás.

6/10

A kiadásról:

A borító zsúfoltabb, mint tokiói halpiac árleszállításkor. Láthatóan mindent rá akartak rajzolni, amit a tervező vonzónak gondolt a steampunk hívószó alá tartozó mitológiából: fogaskerék, füst, hajó, tűz, gyár, robotizé, lávába tenyerelő vörös csaj… Úgy veszem észre, hogy a Főnix könyvműhely mintha kissé túlbonyolítaná ezt a borító-ügyet. A letisztult egyszerűség sokkal szebb tud lenni. Néhány olvasás után a fűzés még tart, talán nem esik szét egy éven belül, de majd nyugtával dicsérjük a lapot. A nyomdai részben akadtak hibák, ha nem is zavaró mennyiségben.

Nagyon örülök, hogy ilyen speciális válogatás készült magyar nyelven, hiszen azért nem tobzódunk magyar steampunk írásokban. A Főnix erre való törekvését méltányolni illik, és meg is teszem. Ráadásul összegezve ez nem egy rossz kiadvány, érdemes az olvasásra, sőt 3-4 novella kifejezetten jó volt.

Pontszám:

Hét fogaskerék a tíz gőzgépből.

7/10

www.moly.hu: 86 %

www.goodreads.com: 4.25 pont (igaz csak 4 szavazat…)