Borvendég
Zsuzsanna – Palasik Mária:
Vadhajtások
– A sztálini természetátalakítási terv átültetése Magyarországon 1948-1953
Bp.: Napvilág, 2015
„Ugyan,
kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek,
hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se
narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az
imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most
a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar
narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.”
Aligha van valaki,
akinek a most bemutatandó könyvről nem Bacsó Péter A tanú című klasszikus film e jelenete ugrik be. Ám a fanyar humor
mellett érdemes tudni, hogy még csak nem is kitaláció ez az egyébként
elmebetegnek gondolt ötlet, s valóban voltak ilyen abszurd próbálkozások a
Rákosi-diktatúra ideje alatt. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb ábrázattal kell
bevallani, hogy még a magyar narancsnál nagyobb őrültségekkel is foglalkoztak
akkoriban. Borvendég Zsuzsanna és Palasik Mária könyve a Szovjetuniót majmoló
kommunista diktatúra e kísérleteit mutatja be olvasmányos, mégis tárgyilagos
stílusban. A kötet első nagy fejezet a szocialista tervgazdálkodást vázolja
elénk, amely éppenséggel minden volt, csak tervszerű nem. A szerzők kiemelten
foglalkoznak benne az új mintatelepülés, Sztálinváros (Szebb napjaiban
Dunaújváros, még szebb napjaiban Dunapentele) kiépítésével és a tiszalöki
duzzasztó létrehozásával. Ez a fejezet tartalmazza a kor egyetlen tartós
pozitívumát, mivel az akkori fásítás hatása a mai napig tart.
A következő nagy
fejezet azt mutatja be, miként nyomta le a tudományos akadémia torkán a
politikai vezetés a nagy testvértől importált Liszenko-féle
természetátalakítási kísérletet. Nem meglepő, trükkel és erőszakkal. Egyfelől
az MTA vezető szerepét a magyar kutatásban visszaszorították, másrészt
feltöltötték azt nekik hű tagokkal, hogy aztán túlsúlyba kerülve, ismét vezető
pozícióba tolják vissza az akadémiát. Így aztán már jöhettek az olyan
„csodálatos” ötletek, mint a „magyar narancs”, vagy a gyapottermelés az
Alföldön.
El is érkeztünk kedvenc
fejezetemhez, amely a Magyarországon meghonosítani kívánt növényeket veszi
sorba. Elsőként a remek ágas kalászú búzáról olvashatunk, amelynek kalásza
szétágazik, így több szemet növeszt, mint a hagyományos búza. A próbálkozás
során kiderült, amit már korábban is tudtak: nagyon jó, hogy több szem van
rajta, ám sajnos csak nagyon rossz minőségű lisztet ad, amelyből nem süthető
kenyér. Még az egyetlen ígéretesnek látszó kísérlet, a rizstermesztés felfuttatása
sem vált be, mivel a szakértelem hiánya, és a nem megfelelő munkaerő (itt
alkalmazták a kuláknak minősített osztályellenséget) együttesen nagyon alacsony
termésátlagokat hozott. 1948-ban megkezdődött a gyapottermelés is. A szintén
nagy munkaerőt megkövetelő gyapotot sok helyen kezdték termeszteni központi
utasításra, ám gyakorlatilag semmi nem állt rendelkezésre a betakarításához, tárolásához
és feldolgozáshoz. A világpiacon
mázsánként 545.5 Forintért vásárolható gyapotot 1950-ben Magyarországon
sikerült 1400 Forintért megtermelni, mindezt a legértékesebb magyar földeken,
amelyek így kiestek a búzatermelésből… Nem érdemes mindent felsorolni, de a
kötet bemutatja többek között a „magyar” füge, gumipitypang, és citrusfélék
sorsát. Kedvencem az 1951-es selyemkóró-kísérlet, amelynek „hála” ez a
gyomnövény, amelyet akkor központilag termeszteni rendeltek. Ma a selyemkóró gyomnövényként
kiszorítja az őshonos fajokat, és igen súlyos károkat okoz, miközben kiderült,
hogy rostjai alkalmatlanok az ipari hasznosításra. Nagyon meglepett például
még, hogy Sopron környékén a teacserjét igyekeztek meghonosítani, nem túl
meglepő módon kevés sikerrel. Erről eddig nem tudtam. Jellemző, hogy a
Szovjetunió „vívmányainak” átvétele magasan felülírta a logikát, hiszen nem
arról volt szó, hogy egyes náluk alkalmazható módszereket vegyünk át, hanem úgy
en bloc mindent, a magyar sajátosságokhoz való integrálás nélkül.
A könyv utolsó része a propagandával
foglalkozik, azt mutatva be, miként állították be dicsőségesnek az elvetélt
kísérleteket. Ez ismét egy igazi unikum, melynek elolvasása után biztosan nem
fogjuk visszasírni az 50-es évek elejét.
Mindent egybevetve egy
értékes és érdekes kötetről van szó, amelynek olvasása után garantáltan még
többet nevetünk Bástya elvtárs arcán, amint citromba harap.
(Eredetileg megjelent: Hegyalja. Ménfőcsanaki havilap. 2016. 7-8. sz. 6.o.)
Pontszám: 7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése